Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (3)


(Bartos barátnőmnek)

Pandino – a szerelmi vallomás a Visconti kastély tövében egy háborús emlékmű körül

 

Még az olyanok is, mint én, akik nem túlzottan járatosak a filmkészítés világában, tudják, hogy amikor egy-egy film forog, sokszor a helyszínek egyáltalán nem időrendi vagy logikai sorrendben következnek. A CMBYN esetében sincs ez másként, és ha egy 3 perces jelenetben lazán elbiciklizni látjuk a két főszereplőt A pontból B pontba, az a valóságban nagyon sok esetben egymástól órákra és nagy távolságokra eső, sőt, sok esetben, egymástól teljesen különböző irányokban elhelyezkedő helyszíneket feltételez. A rendezőnek nem elsősorban az a célja, hogy betartson egy logikai sorrendet a valósággal, hanem, hogy az alkotásban legyen meg a sorrend, amit ő megálmodott, és ami távol áll a valóságtól, másrészt, ami ennél talán még fontosabb, valamit mutatni akar.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta kora reggel

Luca Guadagninot nem véletlenül emlegetem filmfestőnek, hisz a Call Me By Your Name, túl André Aciman sztorivonalán, egy csodás lombardiai képeslap. A film jelenetei pedig sok esetben úgy vannak megkomponálva, hogy a történet szerinti lényeg is benne legyen, de ezen felül a rendező szűk pátriáját is belecsempészte számunkra, és lám, nem tette eredménytelenül, ha a Lombard kisvárosokat megszálló váratlan turistadömpinget vesszük.

Amikor összeállítottam egyféle útvonaltervet magamnak, a sok fanatikus rajongótól eltérően nem azt tartottam legfontosabbnak, hogy a film jeleneteinek valamennyi szegletébe – neadjisten még sorrend szerint is netán – eljussak, s amint említettem, nekem ilyen szempontból a szereplők, mint magánszemélyek sem voltak fontosak, hogy az ők pirvát nyomdokaik után kutassak, sokkal inkább arról szólt ez az én vállalkozásom, hogy megadjam magam Guadagninonak, és felkutassam azt a sok szépséget, amit ő a történet mellé, mintegy háttér gyanánt, atmoszféraként odafestett nekünk. Aki ismer engem, tudja, hogy magam is hangulatvadász vagyok, egyben hangulatember, így nagyban függök a környezetem hangulatától s attól, milyen légkört vagyok képes magam köré kialakítani adott helyzetekben. Fényképeimben és írásaimban is, sokszor beszédemben is – már amikor nem valamelyik nem anyanyelvemen beszélgetek épp – hangulat teremtésre törekszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkit szólít meg manapság, kicsit avitt dolog. De akit megszólít, akkor az az én emberem, és mi innentől egy húron pendülünk. Nekem meg olyan nehéz dolgom sincs, mint egy filmrendezőnek, akinek milliós költségvetéssel el kell számolni, és olyan alkotást létrehozni, ami megtéríti, de inkább megsokszorozza a kiadásra fordított összegeket. Nekem nem valakinek kell fotóznom és írnom sem. Ami pedig Guadagninot és a CMBYN című filmalkotást illeti, amint ezt a korábbiakban elmondtam, valami hasonló „szabadság” jegyében kezdték el. A film olyan minimális költségvetésből készült, hogy azt nyereségessé tenni csak akkor lett volna nehéz, ha lakat alá bezárják egy fiókba és senkinek sem mutatják meg. Most néztem bele a rendelkezésemre álló dokumentumokba, és a mai napig a film több, mint megtízszerezte, egészen pontosan megtizennégyszerezte a ráfordított produkciós és reklámköltségeket. A pénzügyi statisztika 2017 harmadik legsikeresebb alkotásaként emlegeti, ami pedig a nyitóhét statisztikát illeti, elsöprően az év legnagyobb kasszasikere, amelyik egy másik korábbi rekordot ütött ki a piedesztálról ezzel, s ez nem más, mint a Damian Chazelle-féle La La Land. Ugyanakkor a Call Me By Your Name szűk körben bemutatásra tervezett művészfilmnek készült annak minden lazaságával és művészi szabadságával, sem a rendező, sem a többi alkotó és szereplő nem kellett, hogy megfeleljen mindenféle mainstream sztereotípiáknak, azt csak a sors alakította úgy, és a produkció nagyszerűsége, hogy elkerülhetetlenné vált széles körű bemutatása és jelölése a különféle szakmai díjakra, még az Oscarra is.

Photo by Artur Dancs

Sajtószemle

Az én szakmámban neveletlenség lenne részemről időeltolódás okozta fáradtságra hivatkozni, de meg se környékezett ilyesmi, magam számára is meglepő módon már a kora reggeli órákban, jóval az ébresztőm megszólalása előtt kivonultam a kőkockákkal borított udvarra az eszpresszómmal a csíkos vásznú bambuszszékbe, ahova beszivárgott a reggeli napsugár, a madarak csicsergését meg olykor a dóm harangjátéka tette még telítettebbé. Különböző lapokra voltak felírva a helyek, ahova el szerettem volna jutni a három és fél nap alatt, volt, ahova el lehetett gyalog, buszon vagy épp vonaton utazni, de voltak olyanok is, amelyeket eleve kérdőjellel jelöltem meg, mint Corte Palasiot, amelyekre kíváncsi lettem volna, de olyan távol esnek, hogy oda csak akkor juthatnék el, ha valóban kerül kerékpár az utazáshoz. A kerékpár pedig egyelőre kétséges volt, és mivel nem szerettem volna időt veszíteni addig sem, amíg el nem dől a biciklizés sorsa, eldöntöttem, hogy Pandinoba buszozom a délelőtti órákban. Ugyanakkor roppant kíváncsi voltam Crema kora reggeli hangulatára, ezért egy percre otthagytam a kávét, a terveket és a laptopot a kerti asztalon, és kisurrantam a dómtérre. Épp takarították a vasárnap esti tömeg után, a nagy cserepekben díszelgő növényeket, pálmákat, virágokat locsolták, porszívózták a teret. A teraszok már nyitva voltak, és legnagyobb meglepetésemre, a kávéházak zsúfolásig telve voltak hevesen gesztikuláló olaszokkal, akik a reggeli kávé és sajtó mellett ilyen korán is találtak rengeteg mondanivalót egymásnak. Ezek legalább kommunikálnak egymással, könyveltem el, miután senkit sem láttam magába fordulva telefont gombozni, legfennebb csak egy-egy újságba belemerülni két kávészürcsölés közt. Aztán meg mindenki ment tovább a dolgára, ki gyalogosan, ki kerékpáron, és persze, sokan a buszmegálló felé is vették az irányt. A teret és a székesegyházat csak részben érte a reggeli nap, a toronyórás kapuív, ami a tér másik leglátványosabb és legjellegzetesebb eleme, a XVI. századbéli Torrazzo teljes egészében élvezte a reggeli napsütést. Az újságos stand előtt nagy panókra az aznapi lapok címoldalai voltak kiplakátolva, hogy az arra járók meg-megálljanak egy pillanatra emígyen „belelapozni” az aznap vezető híreibe, és ha kedvük tartja, meg is vásárolják az újságot. Egyféle jelenkori rikkancs szerepét töltik be.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Benzoni
“-Örülsz, hogy idejöttem?
– Ha tehetném, megcsókolnálak…”

 

Az újságárus mögött pedig a boltíves kapu, ahová egy intim beszélgetés jelenete erejéig Eliot és Olivert is idehozza Guadagnino a filmben, csak azért, hogy a háttérben húzódó Benzoni-kastély is bekerülhessen a filmbe. A feljegyzések szerint a XVI. századbéli kastély egyik híres-hirhedt lakója a számüzetett kegyetlen főúr, Francesco Bernardino Visconti volt, aki, sok szakvélemény szerint az, akit Manzini a „megnevezhetetlenként” emleget “A jegyes” című regényében.

Mikor visszaértem a kávém mellé, Francesca férje épp visszaért a reggeli kocogásból, bemutatkoztunk, és lelkesen felájánlotta, segít a legmegfelelőbb futóhelyeket megtalálni, és én ezt udvariasan azonnal megköszönve elhárítottam, töltöttem egy pohár portóit és baracknektárt, és inkább a zöld kerékpár felől érdeklődtem. Biztosítást kaptam, hogy mire Pandinoból visszaérek, a kerékpár is ott lesz.

Photo by Artur Dancs

Pandino – Piave Memorial

 

Pandinoban az első világháborús emlékmű a film egyik kulcsjelenetének a helyszíne. Az eredeti regényben is ilyen szerepel a megfelelő jelenet helyszíneként, Aciman mégis úgy emlékszik vissza első reakciójára Pandinoval kapcsolatban, mint váratlan csalódás. A könyv írója ugyanis éppen akkor érkezett Olaszországba a forgatásra Guadagnino meghívására, amikor Elio és Oliver talán legfontosabb párbeszédének jelenetét készítették elő egy napsütötte délelőttön Pandinoban a Piave emlékműnél. Aciman úgy emlékszik erre vissza, hogy hullafáradtan és időeltolódva érkezett Milánóba, és egy kis pihenésre vágyott leginkább, a sofőr azonban egyenesen a Milánótól 30 km-re eső Pandinoba vitte a forgatásra. A könyvben, mint azt több ízben is jeleztem, Aciman a tengerparti Bordigherába álmodta a regény cselekményét, és a könyvbéli háborús emlékmű egy a tenger fölé emelkedő kilátón van, szellős, tágas, szédítő kilátással. Ehhez képest Pandinoba érkezve egy szűk kis zárt téren találta magát, ahol nemhogy szellő nem járt, de perzselt a délelőtti nap, és elképzelni sem tudta, hogyan lesz ebből az általa megálmodott kulcsfontosságú és hatású jelenet. Nem is állt módjában, de nem is óhajtott Guadagnino munkájába beleszólni, inkább leült a sarki kávézó teraszán, és figyelte, hogyan alakulnak a felvételek. A rendező azonban nagyon jól építette fel a jelenetet, és akkor itt visszajutunk a filmfestészethez, s ahhoz a tényhez, hogy Guadagnino lényegében a lomabrdiai táj szépségét és a környék történelmi nevezetességeit csempészi oda nekünk körítésnek.

Photo by Artur Dancs

A pandinoi Visconti kastély

A filmbéli jelenet ugyanis úgy indul, hogy a két főszereplő kerékpáron érkezik úgy, hogy háttérben az 1355-ben épült Visconti-kastély tárul elénk, súlyt adva mind a képnek, mind a mondanivalónak. Egy tér tarka képe tárul majd elénk, az a bizonyos szűk kis tér, amit Aciman kifogásolt magában, és ami a képen teljesen megnyílik, amikor Oliver cigarettáért az említett kávézóba belép, és majd a jelenet végén, amikor a nyomtatványaiért is benyit egyik szomszédos épületbe, a kamera a nézelődő Elio tekintetét követi, és körbe vezet a tér színes házain, majd felemeli a kamera „tekintetét” a térről éppen háttal látszó, 1791.ben épült Szent Margit templom tornyára, hogy a jelenet az elkerekező Elio és Oliver mögött ismét megvillantsa a Visconti-kastélyt. Aciman az elkészült jelenetet már rajongásig szereti ma már, és noha féltette a jelenet súlyát, amikor látta, hogy a forgatás pár percet tart effektíve – amit aztán háromszor ismételtek meg a felvételek kedvéért – holott a könyvben ez súlyos öt oldalt, leírást, feszültséget jelentett számára.

„- Én a szobrász vagyok, aki kifaragtam a szobrot, Guadagnino azonban életre keltette azt.” – nyilatkozta később, és elismerte, a filmbéli csendek, hatásszünetek pontosan olyan feszültté és izgalmassá tették a jelenetet, mint amilyen számára volt a könyv megírása közben az az öt oldalnyi rész.

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom és a pandinoi piactér

Az, hogy a rendező mennyire alaposan odafigyelt a legapróbb részletekre is, magát Acimant is lenyűgözte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy például a Pandinoban felvett képeken, ha már épp itt tartunk, a kirakatok plakátjai is a 80-as évekre utalnak, olasz lírában mutatják az árakat, és emitt-amott az 1983-as választások politikai plakátfoszlányai is felismerhetőek olyanok számára, akik netán veszik a fáradságot, hogy ilyen messzemenően elemeire szedjék egy-egy film hátterét.

A buszról Pandinoban leszállva, számomra az első, amit megcsodálhattam az említett templom épülete. A leírás szerint a Pantheon ihlette a főutcára nyíló homlokzatát a nyolc oszloppal.

A templom előtti téren a piacon házi termékeket, sajtot, bort, ecetet, mézet és gyümölcsöt kínáltak az árusok, a szemközti kávéház teraszán pedig minden valószínűség szerint politikáról folyt a diskurzus. Az impozáns kastélyhoz érkezve már számomra is nyilvánvalóvá vált, miért akart Guadagnino engem idehozni.

Photo by Artur Dancs

Pandinoi csendélet

A XIV. századi kastélyt Bernabò Visconti, Milano ura, vadászkastélynak építtette, és a Viscontiak hatalmának megdöntését követően került a reneszánsz Olaszország uralkodó háza, a Sforza birtokába, akik a következő évszázadban a Habsburgok javára veszítették azt el hatalmukkal együtt. Ma már iskolaként és adminisztratív épületként használják. Sajnos, az értékes freskók semmi nyomát nem mutatják bármiféle renoválási munkálatoknak, és az épület is bőven elbírná a szakszerű javításokat.

A kastéllyal átellenben tárul elénk a kis tér, amelyet egyértelműen a háborús emlékmű és a hős katona szobra ural az ezt körbeölelő színesfalú házak társaságában. Miután alaposan körbejártam az emlékművet, a kastélyba is besétáltam, néhány szót váltottam a helyiekkel, majd magam is a tér szélén lévő kávézó teraszán telepedtem le a délelőtti napsütésben – persze, nem olyan megfontolásból, mint Oliver, sem mint Aciman, hanem, mert kedvet kaptam egy frissen gőzölgő eszpresszóra.

Photo by Artur Dancs

A kávézó

A bár mögött egy pár négyzetméternyi kis szobában sorra pókergépek villogtak, a félkarú rablók mellett pedig magas bárszékeken jólöltözött, fehér hajú, kedves öreghölgyek játszottak szenvedélyesen, miközben harsányan társalogtak egymás közt. Odaköszöntem, és ezzel minden figyelem reám hárult, kivéve egyiké, aki épp nyerésben volt, és intett, hogy ő majd később kapcsolódik be a beszélgetésbe. Kérdik, honnan jöttem, s mondom, mire többfelől visszhangzik: L’americano!… Oh… l’americano! … Mondják a filmet, s hogy nyilván ezért lehetek itt, különben honnan is tudnám, hol van Pandino. Elismertem, ez igaz. De nem baj, mert ők örülnek nekem. A pult mögötti nő is beszól odaátról, hogy ha akarom, megmelegített tejet is tud adni a kávémhoz, nehogy hiba legyen bármiben is. Nem tudtam leplezni, mennyire mulatok magamban azon, ahogy a nyugdíjas mamák a pókergépet nyúzzák, és mondom is, hogy kellene nekem fénykép. Már hogy miről, hördültek fel valamennyien. Mondom, hogy róluk. Na, neeeeeeem. Olyan nincs.

– Maga tán újságíró? Még az kéne, hogy magazinokban mutogassanak engem…

Mondom, nem vagyok az, legalábbis nem ilyen indíttatásból vagyok itt, csak magamnak…

– Persze, ismerjük az ilyent, aztán meg majd jól tele lesz velünk a facebook… Nem, nem, caro… Szép vagy… Bello è?… Szeretünk is, de nincs fotográfia!…

Photo by Artur Dancs

Csak egy képeslap

 

A kávé a teraszon kifejezetten jólesett. Szívtam magamba a napsugarakat, néztem a teret, középen a szoborral, bentről a hölgyek harsány kommentárjai szűrődtek ki, a templom harangja pedig tizenegy órát kondított. Úgy terveztem, ebédre visszaérek Cremába, ahol már – legalábbis Francesca üzenete szerint – készen áll számomra a zöld bringa az udvaron. A főtéren beléptem a szuvenírboltba szétnézni és anyukámnak szokás szerint hűtőmágneseket válogatni. Olaszul beszélgettünk az eladónővel, míg el nem akadtam, de készségesen kisegített angolul, bár ő meg azzal áll úgy, ahogyan én az olasszal. Mutatja Oliver és Elio fotóját a szobor mellett a film jelenetében, s mondja, képeslap… Mondom, azonnal megveszem. Azt mondja, azt nem lehet, ezt ő is kapta, de eligazított, s jelezte, a legjobb, ha visszamegyek az épületbe, amelyik a filmbéli jelenet fotóján is látszik, mert nekik még kell, hogy legyen belőle. Nem volt nehéz felkutatni azt az épületet sem, hisz jól ismertem már Pandino minden kis sarkát, és amikor benyitottam a Cantuccioba, az eladólánytól gyorsan kézhez is kaphattam a képeslapot. Amikor fizetni akartam, csak mosolygott:

– Ugyan… hova gondol? Csak egy képeslap. Járjon szerencsével!

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom

A templom irányában haladva visszaköszöntem a szuvenírboltosnak, jelezvén, hogy sikerrel jártam képeslap ügyben, majd a nagy boldogság közepette úgy gondoltam, megosztom ezt a boldogságot lélekben barátaimmal, akiknek ebben a pillanatban sokkal nagyobb szükségük van erre. És benyitottam a Szent Margit templom csendjébe. Rajtam kívül csak egy idős asszony imádkozott az utolsó sorban.

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

ShaunysWorld - The Twisted Scotsman who cares!

Telling it as it is since 2013 - Living in Edinburgh, Scotland with my wonderful family and friends trying to live with Agoraphobia, Psychosis, M.E (Chronic Fatigue), PTSD and Fibromyalgia - "Life is Hard, don't make it worse" - Enjoy the Journey with me, follow me, and I will follow back. Thanks :-) Shauny

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: