Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: