Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

Világkörüli mesék (4)


Los Angeles-i mese

Noha kezdetektől tapasztalom, hogy folyton egy lapon emlegetik Los Angelest New Yorkkal, a magam részéről semmi sem fogható New Yorkhoz, így – mint akármilyen ezzel kapcsolatos sztereotípia legfennebb is csak addig érdekel, amíg elmondják. Ezzel a Los Angeles-szel is így vagyok. Nem éreztem sohasem, hogy bármi közös vonás lenne közte és a városom közt. És akkor sem hazudok, ha azt elmondom, ellenállhatatlan vágyat soha nem éreztem az iránt, hogy ide utazzam. Sokkal hamarabb jutottam el San Franciscoba, ha már a nyugati partról van szó, és talán még San Diegóba is jobban vágytam, mint L.A.-be. A munkám azonban elvitt oda, és mint ahogy minden újonnan felderíthető terepre kerülvén életem során, ezúttal is boldog voltam a felfedezés lehetőségeitől. Nem kellett csalódnom, Los Angeles belvárosa olyan unalmas, amilyenre számítottam. Nem is tudom, hogyan gondolhattam, hogy egy metropoliszban, ahol minden az autókra van építve és megalkotva, sétálni és felfedezni vágyó emberként jól fogom magam érezni. L.A. belvárosa cseppet sem emberszabású, és az utcák is csak azért vannak, hogy az autók jól elférjenek rajta. Mindenhová be lehet és át lehet vezetni, bankba, Mc Donald’s-ba, még a moziba is. Sokszor menne az ember az utcán, és egyik lépésről a másikra elfogy a járda előtte. Tudtam, hogy ki kell menekülnöm a Downtownból, hibás döntés volt. Akkor már egy-két alkalommal volt alkalmam leruccanni a szállodánkhoz közeli Manhattan Beachre – ami ugyan halvány utalást tesz New Yorkra, semmi köze nincs hozzá. Viszont roppant barátságos környék.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach

Egyik rövid ott tartózkodásom délelőttjén kolléganőmmel indultunk el munka előtti tengerparti sétára, és csodáltuk meg az óceánra néző mediterrán jellegű, színes, sokvirágos házakat, a meredeken magasra kapaszkodó, nyilván a Csendes óceánra ereszkedő szűk, teraszokkal és bazárokkal tűzdelt utcákat, a pazar virágoskerteket. És a kaliforniai emberek merőben másforma létét, mint amilyent New Yorkban megszokhattunk. Itt is kocog és kerekezik mindenki bedugott fülekkel, itt is deszkáznak, és itt is visszaköszönnek mosolyogva, ha arra kerül a sor. De mégis másabbak. Mintha valahogy lazábbak lennének. Nem mintha a New York-iak nyugtalankodnának bármi miatt is, a New York-i lazaságban sok cinizmus és arogancia is van meg nagyképűség. Az a város ezt kiköveteli az emberekből. Legalábbis ezt szeretjük hinni – a magunk védelmében. Ez a bizonyos New York attitűd rövid meghatározása, ha úgy vesszük. Pedig nem arogánsabbak és cinikusabbak a New York-iak sem, mint ezek itt, csak ezek szelíd arccal mennek ki az utcára, míg New Yorkban ez nem nagyon menő. Vannak olyan ismerőseim, akiknek bűbájos a mosolya, és amikor oda kerül a sor, hogy fotóra kerüljön, hirtelen elkomorodik, és valami mérges vagy hanyag arckifejezést erőltet magára, mondván, hogy ő soha nem mosolyog fotókon. Mert azt gyengeségnek vélhetik. Los Angelesben csak nagyképűek, de vidámak. Napszemüvegben járnak és békések. Igaz, annyira az autóikban élnek, hogy csak akkor kerülnek közösségbe, s főleg idegen emberekkel kontaktusba, ha nagyon-nagyon rá vannak kényszerülve. Míg a szerencsétlen New York-inak azzal indul a napja, hogy valaki hónalját szagolgatja a metrón a kávéja mellé, vagy valakinek a (nem kicsi) hátsó fele takarja el az arcát a buszon, ha volt olyan szerencsés, és ülőhelyet kapott bepréselődve két kövér közé. Ha az utcán haladni akar, akkor pedig turisták tengerén kell átgázolnia, akik – ahogy egy New York-i mondaná – váratlanul megállnak a járda közepén, mint egy tisztásra szédült szarvastehén, míg Los Angelesben olyan üresek a széles utcák, hogy az ember megijed, hogy esetleg Dallasba keveredett.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach móló

Sajnáltam is az időt, amit arra pazaroltam, hogy belvárosi túrára indultam. Azonnal felugrottam egy metróra, amelyik olyan helyre vitt, ami legalább ismerősen hangzott,

Hollywood-i mese

Hollywood ma már Los Angeles szerves része, illetve a metropolisz egyik negyede. Lényegében a Hollywood Boulevard mentén elterülő környékről beszélünk, amit még a Sunset (Napnyugta) boulevard és a Santa Monicába tartó sugárút is meghatároz. Persze, a filmgyárról, a stúdióiról lett világszerte ismert, és a „főutca” lényegében ugyanaz az ingyencirkusz, mint amit a Times Square-en is megtalál az ember. Csak itt a bóvli tucattrikókon I Love L.A.-t ír és a hűtőmágneseken pedig Hollywood, Los Angeles, Beverly Hills vagy Santa Monica van.

Ha az ember sikeresen keresztül vergődik a tömegen a Kodak filmszínházig, akkor elképzelheti, milyen az ott, amikor leterítik a vörös szőnyeget, és a hírességek bevonulnak az Oscar-gálára. A mai technika jóvoltából könnyen kikereshető a legmegfelelőbb pont, ahonnan a Hollywood feliratot megtekintheti az ember és gyorsan le is fotózhatja magát vele. Mert manapság, az egocentrikus generáció kellős közepén, ahol már nem hogy nem számít idiotizmusnak a szelfibot és az önfényképezés, hanem külön kultúrává avanzsálták azt, sok lúd disznót győz alapon, a turistáknak nem is annyira a látvány a fontos, hanem hogy önfotó, bocsánat: szelfi készüljön. És hogy a háttér látszik-e, lényegtelen, a lényeg az önfotó, ami – ha belegondolunk, ilyen alapon a vécében is készülhetett volna otthon, úgysem látszik sem a budi, sem a zuhany, sem a Hollywood felirat rajta. Emez azért sem látszik, mert – és sokan ekkor lepődnek meg igazán – a Hollywood felirat nem Hollywoodban van.

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee tetején

A Mount Lee hegyorom pedig elég távol van ahhoz, hogy egy szelfibe beleférjen az is és a személy is, hacsak nem jó taktikával, géppel és gyakorlattal rendelkező fotóssal állunk szemben. De hagyni kell az ittenieket élni, mert erre vannak a kirándulások a Hollywood felirathoz. Nem olcsón, és akár all-inclusive, azaz enni-inni adnak, meg is csókolnak ha kell, csak fizess. Talán a hegyre is felmászik helyetted valaki, és szelfit készít, ha kell, s ha megfizeted. Minden a mozibizniszről szól, eköré építettek egy újabb ipart,a moziipart látogató turistának szólót. Be lehet fizetni például sztárlátogató kirándulásra Beverly Hills-re, ami Hollywood szomszédságában van, lényegében a kapocs Hollywood és Santa Monica között. Ez nem azt jelenti, hogy egy csapat zajos és vidám japán és spanyol turista egy napsugaras délutánon beesik Kevin Costner lakásába traccsolni és kaffézgatni, s azt sem, hogy Mel Gibson alsógatyában tár ajtót meglepetten, mikor a busz megáll az ajataja előtt. Csak azt, hogy keresztülbuszoznak gyönyörű házakkal (és a hozzájuk járó magas kerítésekkel) meg pálmafákkal szegélyezett sugárutakon, és a busz tetejéről a kemény akcentussal beszélő idegenvezető találomra körbemutat, és elhadarja, ki él vagy élt itt valaha, és hogy azon a gyalogátkelőn egyszer Meryl Streep is átment méghozzá gyalog! Hollywood metrómegállóiban hőskorból származó filmvetítők és kamerák vannak kiállítva, és a boltozat filmkazettákkal van kirakva. Megnéztem, azok igaziak!

Persze, sok meg nem értett és fel nem fedezett művész is hemzseg itt. Énekelgetnek, táncolnak, mutatványoznak, és reménykednek, hogy valami csoda folytán valamelyik rendező vagy producer arra vetődik, és kiemeli őket a névtelenségből. Pedig amazok esetleg akkor keveredhetnének csak a Hollywood Boulevardra – már a gálától eltekintve – hogy ha elromlik a műholdas követőjük, és eltévedtek.

Persze, mindent egybevetve Hollywood kihagyhatatlan úticél, ha az ember Los Angelesben jár. Legalább egyszer.

Ami azonban L.A.-ben egyértelműen szép, az a tengerpart. Különleges domborzatának köszönhetően és a már-már szubtrópusi klimájának, egyedi hangulatot ad a város tengerparti szegélyének a dimbes-dombos magas part, illetve a Santa Monica-öbölben a Csendes-óceánra magasodó hegyek. Nem valamelyik drága turistabuszra ültem Hollywoodon túltéve magam, hanem egy városi buszra, amelyik innen egyenesen a sokat emlegetett Santa Monicába visz.

Santa Monica-i mese

 

Az út a tengerpati gyöngyszemhez West Hollywoodon vezet keresztül, ahol azon a júniusi napon, amikor első ízben jártam ott, az itt jelentős számban élő meleg közösség épp a Pride ürügyén italozott és bulizott, hullámokban és helyenként megdöbbentő kosztümökben hömpölyögve az utcákon. West Hollywoodot Beverly Hills villái követik, és az út lassan ereszkedik Santa Monica felé.

Photo by Artur Dancs

A 66-os út végén

Santa Monica onnan is híres a sok itt élő híresség jelenlétén is túl, hogy a legendás 66-os út, a Route 66, amelyik Chicagoból indulva szeli keresztül az országot, éppen itt ér véget. A Santa Monica-i mólóra ennek tiszteletére egy jelzőtábla is került, aminek nem is annyira forgalmi szempontból van szerepe, hisz aligha hajt le valaki Chicagoból jövet a folyton zsúfolt mólóra, hanem épp a turisták miatt, akik tucatszámra, fürtökben fotózkodnak a táblánál. A buli központja Santa Monicában megoszlik, több részre is akár, de kettőre mindenképp. Egyik a móló, ahol egyrészt kétfelől éttermek és szuvenírboltok sorakoznak Santa Monicás hűtőmágnesekkel, L.A. feliratú trikókkal, mutatványosokkal, halászokkal, akik élvezik a zajban reménykedni a halzsákmányban, másrészt ott az óriáskerék és a vidámpark körülötte visítozós hullámvasúttal és céllövöldével, ahol fejedre rakható szivacsfánk-kalapot lehet lőni például. A másik bulis része Santa Monicának a promenád, a sétálóutca, ahol további üzletek és éttermek, teraszok kecsegtetik a látogatót. A hangulatot nem is annyira a vendéglők adják itt, hanem a felbukkanó utcazenészek, énekesek. Akik, mint Hollywoodban, itt is azért produkálják magukat, hogy amellett, hogy nyaralópénzt vagy utiköltséget teremtsenek elő, felfedeztessék magukat egy éppen arra kóválygó befolyásos emberrel a szakmából. És Santa Monicán már sokkal több esély van rá, hogy az ember gyalogos hírességekbe botlik, mint Hollywoodban. Sokuk a környéken, illetve a távolabbi Malibun vertek tanyát, és fészkelték be magukat a Santa Monica hegység tengerre néző ormaira. Ha az ember a mólóról néz szét, a félkörbe hajló öböl másik oldalán tiszta időben megpillanthatja Malibu tengerparti házait, este pedig, amikor kigyúlnak a fények, a hegy oldala is tele lesz fényekkel az oda épített házaktól.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Mint ahogy oly sok részén a kontinensnek és a világnak, az óceán itt is mind jobban visszaveszi a „magáét” – ahogyan a partok közelében élők mondani szokták. A part Santa Monicánál is erősen erodálódott és sok helyen meg is indult lefelé. Helyenként növényzettel, másutt sziklákkal próbálják valamennyire kordában tartani, de egyebütt, ahol már az erózió mélyre jutott – egyebet sem tehetnek – látványosságként tálalják a meredek, leomlott partszakaszt.

Nagy élet van Santa Monicán, a turisták özöne szűnni nem akar, folyamatosan érkeznek. De jól eltér itt mindenki, mert szellősebb, mint egy belvárosi utca, a tengerpart plázsa pedig olyan széles, hogy még egy hatalmas parkolónak is helyet tudtak itt biztosítani. Mert minek pont a beachre menne az amerikai gyalog akár párszáz métert is, amikor odaviheti az autóját is. Nem olcsón!…

Aztán itt is vannak mindenféle népek. Vannak hajléktalanok, akik valamilyen oknál fogva a világon mindenhol ott szeretnek heverészni, és bűzleni, ahol a legtöbb látogató jár. Talán a könnyű pénzszerzés lehetősége csalja őket ilyen helyekre. A tökéletesre nyírt pázsiton, a tengerre magasodó pálmasoros parton elcsigázva lebzselnek tucatszám. Aztán vannak mindenféle erőművészek és táncosok, a már emlegetett énekesek, zenészek és itt van egy fiatalember, aki például egy csillagvizsgálóval állt ide ki, és azt ígéri, hogy láthatjuk a Szaturnuszt vagy a Marsot. Odamentem, és kérdem, tényleg?… Azt mondja: nem biztos, de lehetséges. Mindenesetre ingyen van! Kérdem, miért csinálja akkor, hisz ha pénzt keresne vele, megérteném, hogy átveri az embereket. Megvonja a vállát és mosolyog, mondván, hogy van, akivel beszálgetni, mert az emberek megállnak megkérdezni, mint ahogyan most én is. És az manapság nagyon jó dolog. Már hogy a beszélgetés.

Augusztus végén – a napokban vitt az egyik utam Los Angelesbe, és el is terveztem, hogy több esélyt adok Santa Mónicának, mint legutóbb, és kitaláltam, hogy majd az egész napot ott fogom eltölteni, megpróbálok betekinteni a turista „díszletek” mögé. Ez a menete ugyanis a jó helyek felfedezésének. Az elején keresztül kell esni a kötelező körökön, hogy aztán az ember minden egyebet, ami nem az, még jobban értékelhessen, egyrészt a felfedézés öröme miatt, másrészt mert a település igazi, és sminknélküli arcát is jobban megismerheti azokkal együtt, akik lakják.

Hogy aztán mégis Malibun kötöttem ki, már egy másik mese része.

Malibui mese

A legfontosabb tanácsom azoknak, akik nem csak gondolatban és szavakban, hanem valójában is az igazi arcát akarják megismerni egy helynek, hogy tévedjenek el. Említettem már, hogy tömegközlekedési- és várostérkép nélkül nem indulok el sehova. Mégis úgy járom be az ismeretlen helyeket, hogy legtöbb esetben soha nem veszem elő a térképeket, legfennebb az esti összegzésnél, amikor kiderítem, merre is tévedtem el. Megszámlálhatatlan élménnyel lettem ilyen módon gazdagabb életem során, lényegében ennek köszönheten alapos New York-ismeretemet is, amire sokszor azok is rácsodálkoznak, akik esetleg egész életüket ott élték le.

Photo by Artur Dancs

Így laknak ők Malibuban

Santa Monicába is úgy mentem vissza, hogy mindenféle térképpel megtömtem a hátizsák zsebeit, és persze a fotózáshoz szükséges kellékekkel valamint pár palack ásványvízzel. Amint a már ismerős mólóra kiértem, éreztem, hogy ez a nap még előttem áll, és valami izgalmasabb kalandra vágyom. Malibu mindig ott volt előttem, mint a hely, ahová eljutnék szívesen. Ha nem is annyira a színészek miatt – akiket nem nagyon ismerek, akkor sem, ha mellettem élnek épp – hanem hogy kiderítsem, miért szeretnek olyan nagyon odaköltözni. Mielőtt Los Angelest elkezdtem kitapogatni, onnan származó ismerőseimet faggattam a tömegközlekedésről – mint ahogy azt emlegettem volt korábban, ez a másik vesszőparipám, – amazok meg elkerekedett szemekkel meredtek rám, mit is akarok én… hogy buszozni L.A.-ben?… Na ne, olyan nincs! Vagy ha van… mert van, valamit látni véltek egyszer az utcán, ami olyan buszfélére hasonlított…nos, akkor sem tudnak semmi közelebbit erről. Szerintük naphosszat is kell egy ilyen buszfélére várni, már ha busz az illető, s nem valami egyéb furcsa csinálmány.

Ehhez képest lüktető, jól szervezett, és pontos, sokféle tömegközlekedést találtam a metropoliszban, metróval, busszal, mindennel, ahogy kell. Arra azonban már gondolni sem mertem, hogy a felsőtízezer lakta Malibura akármi eljuttathat, ami olcsó. Mondták is, hogy oda biza csak autóval lehet menni, s ha nekem olyan nincs, béreljek, és ne az olcsó fajtát, mert csak égetem magam vele.

Szóval egy napsugaras, mosolygós délelőttön az első meglepetés ott ért, hogy a szálloda előtt belebotlottam egy autóbuszba, ami egy dollárért elvisz Santa Monicába. Mondom, az nem lehet… Valami tévedés lehet a dologban, manapség a 99 centes boltban is 1 dollár 29 cent a legolcsóbb dolog. Olyan nincs, hogy ezt a hosszú buszozást egy dollárért megoldja nekem ez a város. De megoldja. És a sofőr, noha nem túl beszédes, de legalább kedves. Örül, hogy örülök az egydolláros bulinak, én meg vidáman sasszézok a busz végébe, hogy jól kiláthassak az úton.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Aztán Santa Monicán, amikor a kalandvágy fellángolt a lelkemben, belenéztem a telefonomba. Igen, én vagyok az az ember, aki mindenkoron – amióta ez a túlokos világ nyakonkba szakadt – azt mondogattam, hogy nekem csak telefonálásra kell a telefon és az lehetőleg legyen gombokkal rajta, ne kelljen simogatni, mint Aladdin csodalámpáját. De ma már néha szeretem, ha elkényeztet a technika, és Sirivel is jól megbarátkoztam, aki (ha van még rajtam kívül valaki, aki nem tudná) az iPhone robotja, és aki hozzám megnyerő férfihangon beszél, ha kérdezem. Egyszer mondtam is neki, Siri,Siri, maga levesz a lábamról a kedvességével és alaposságával. Mire rávágta: nem célom levenni a lábáról, sokkal inkább hasznossá szeretném magam tenni. Mondom, ez rendben is van, mégis lenyűgöz, mire ő: nem értem, mire utal. Mindig elfelejtem, ő egy robot, aki csak egy mondtaot ért, de nem utal vissza az elhangzottakra…

Szóval a telefonom megdöbbentő dolgot mutatott nekem ott Santa Monicán azon a délelőttön, ami talán csak nekem volt megdöbbentő abban a tömegben, az 534-es busz. Ez ugyanis Malibura megy, és éppen mellőlem. Onnan gondolom, hogy másnak ez nagy meglepetést nem okozhatott, mert sokan várták, legalábbis többen, mint ahogyan azt egy Malibura tartó buszhoz az ember elképzelné. Az egydolláros fuvar után kicsit felbátorodva, ám mégis kétkedve léptem a sofőrhöz a tarifa iránt érdeklődve.

– Egyhetvenöt – mondja.

– Na, az nem sok! – ismerem el.

– Nem. – ad nekem igazat a volán mögül – Bár, megkérdezném, ma hova szeretne eljutni?

Biztos hallott rólam ez a sofőr, hogy itt ez a dundi, kopasz, tabajd ember, sertepertél a világban, és fel-felbukkan bizonyos helyeken, ahol ide vagy oda el akar jutni.

– Ma?… Ma Malibura.

– Akkor jó irányban haladunk – biccentett, és ez megnyugtatott, bár akkor már nem volt bennem kétség, hogy rossz felé mennék esetleg.

Mentünk a busszal kanyargós tengerparti úton, pazar kilátással, amint mondottam, különlegesen szerencsés domborzattal áldotta meg a természet Kalifornia ezen részét, jobbról a Santa Monica-hegység magasodik fölénk, balról lenn ott a Csendes-óceán kékesen virító kristálytiszta vize, ami semennyire nem fogható az Atlanti-óceán vaskos vizéhez New York partjainál, ami legtisztább pillanataiban is csak világosbarna.

A hegyet patakok szabdalják kanyonokra, és a klímának megfelelően sok helyütt sivatagi növényzet tarkítja a hegyoldalt, kaktuszok, alacsony bokrok. A Hargita látványán nevelkedett embernek, aki pálmafát először majdnem harmincévesen, Floridában látott, fura párosítás a páradús meleg, és felváltva, pálmafákkal illetve kakltuszokkal belakott hegyoldal. Ugyanakkor gyönyörű. Persze, nem nyűgöz le annyira, mint a Hargita,a melyik ma is hatása alá kerít, ha arra kóborlok, de teljesen más, új élményt nyújt.

– A kereszteződésnél sokszor ott legelnek az őzek a pázsiton – szólal meg mögöttem egy hang. Mikor hátrafordulok, látom, hozzám beszél, és kamerámra mutatva, szól, hogy nagyon jó kis túrahelyek vannak errefelé, s ha nem más, a kilátóba menjek egyszer fel, ha nem is most, mert azt nem szabad a magamféle fotográfusoknak kihagyni.

Noha csavargásaimra nem szeretek magammal vinni senkit, aki nem a lelkemhez legközelebb álló körökből származik, egyszerűen csak azért, mert egész életemet emberek közt élem, idegen emberek közt, az ilyen felfedezőutakat olyan intim dolgoknak tartom, amit az ember nem könnyen oszt meg olyanokkal, akikkel nincs közös életútja – most mégis jólesett, hogy az idegen helyi ember megszólított. Így társalgásba elegyedni idegenekkel is nagyon kellemes, és mind többször kapom magam azon, hogy odahaza, New Yorkban is tartalmas beszélgetésekbe bonyolódom idegenekkel.

A férfitól aztán részletes útbaigazítást is kaptam a túrához, ha majd esetleg sort kerítenék rá. A busz közben már Malibuba érkezett. Nem egy tömbbe sűrített település, hanem a parttól a hegy tetejéig mindenhol vannak házak, kisebbek-nagyobban, egy-egy bevásárlófalu köré is foltokban épültek kisebb települések.

Egy vak házaspár is utazott velünk a buszon. Nem nagyon értettem, hova és miért. Mert a mexikói vendégmunkásokat még megmagyarázom azzal, hogy valamelyik ház személyzete, és dolgozni mennek, de őrájuk semmi magyarázatom nem volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu

– Van itt valahol egy Starbucks? – kérdezték a sofőrtől.

Persze, azt tudtam, hogy nem a kávézó miatt buszoztak ki ide a városból, mert Starbucks akad minden utcasarkon, emiatt csak nem kell buszra szállni. Mondja a sofőr, hogy van, éppen a végállomáson.

– Úgy gondoltuk mi is – mondják amazok – Majd oda beugrunk pisilni. Egy starbucksban kell lennie vécének.

– Kell. – hagyta helyben a sofőr, és befordult a végállomásra.

Nem tudtam meg, dolguk végeztével a többiek hova mentek, mindenki valahol felszívódott a környéken, pedig még csak járda sem volt, az út meg elég forgalmas ahhoz, hogy azon bárki is gyalogoljon. Rajtam kívül. Járda ugyanis valóban csak annyi volt, amire az ember leszállt a buszról. Mint egy lábtörlő. És kész. Onnan út sehova, semerre. Csak az országút. A Starbucksba is csak autóút vezetett, emezek azon tapogatóztak el a bejáratig, én pedig a biciklisávban indultam el a tengerpart felé.

A nyilvános strand hozzám közelebb eső része szörfösökkel volt tele, odébb napozók és labdázók voltak. Malibu strandja – igaz hét közepe volt épp – nem volt túl zsúfolt.

Photo by Artur Dancs

Hullámlovas

A délutáni verőfényben a hullámlovasok szántották a tarajos vizet, a félkörbe ívelt öbölre magasodó hegy oldalá a tengerig sorakoztak a párás napos-ködös fátyolba burkolózott házak. Másik oldalról a napsütötte parton sütkérezett a délután. Nem is akartam én innen aznap tovább menni semerre. Úgy gondoltam, ezt a csavargást leginkább egy jó fürdőzéssel koronázhatom meg az átlátszóan tiszta óceánban.

Amikor az esti dagály már mind közelebb ért a lábamhoz a parton, a nap pedig elkezdett színeket rajzolni az égre, magam is elindultam a parton felfelé – egy vagy két buszmegállónyit.Elmenőben egyet még csobbantam és úsztam az alkonyban búcsúzásként, majd perlekedő sirályok kíséretében, akik tollbakaptak valami elhajigált szendvicsen az egyik kukánál, visszasétáltam az esti buszhoz.

Photo by Artur Dancs

Csók az alkonyatban

– Akarja, hogy lefotózzam az alkonyatban? – kérdezte egy nő a megállóban, és intettem, köszönöm, nem. De szóba elegyedtünk, és megmutattam neki, miket fotóztam aznap. Elismerően bólogatott, majd hozzátette, hogy legközelebb ne hagyjam ki a kilátót sem, a Heathercliffet, mert oda a magamfajta fotósok mindig kimennek.

Megfogadtam, hogy semmiképp sem hagyom ki, ha majd megint erre csámborgok.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: