Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

 

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (8)


 

SMS-ek a Burzsuj Disznó teraszán

Három hónappal az után, hogy ugyanott „előkerült” Monet, és pontosan egy hónappal az után, hogy Elio és Oliver nyomába eredtem Észak-Olaszországban, ismét a Burzsuj Disznó teraszán találtam magam Los Angelesben, ugyanannál az asztalnál. Most egyedül ültem, és a szépmosolyú langaléta pincér helyett is egy semmilyen leány hozott lórúgást nekem a kora reggeli órán.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Két dolog járt csak a fejemben. Az egyik Malibu volt, mert oda készültem – egy röpke csavargás erejéig. A másik meg…

„Tudod, hol leszek holnapután délben?…”

A válasz üzenet percekig váratott.

„Azt sem tudom, most hol vagy”

„Ahol utoljára megöleltelek, mert megtaláltad nekem Monet-t”

„És te megtaláltad magadnak?”

„Még kell egy út hozzá”

„Te és a te útjaid…”

„Kék és zöld között a szürke csík”

„Ha ott lennék, most én ölelnélek meg”

„Miért?”

„Érted. És az útjaidért”

„Hol leszek holnapután délben?”

„Valahol Észak-Olaszországban…?”

„Rendben: ölelj meg.”

 

A pálmafák királynője

 

Amikor Monte Carlo után, az alagutat elhagyva, a kis monacoi kihagyás után ismét francia földön kanyargott a vonatom a Côte d’Azur kacskaringós magaspartja mentén, alig bírtam magammal, hogy végre átérjek olasz földre.

Photo by Artur Dancs

Riviéra

Nem volt nekem annál tovább semmi bajom a franciákkal, hogy nem szeretem őket, és hogy izzadságszagúak, barátságtalanok, és még sztrájkolnak is a vasutasok hetek óta, ami miatt Nizzából csak egy órás késéssel indulhattam el úticélom felé. És cseppet sem érdekelt, milyen szépségeket rejtegethet számomra a francia riviéra. Bár, mint megtudtam, ezt a  kifejezést – mint annyi mindent mást, a franciák nem haszálják előszeretettel, sokkal inkább az angolok találmánya, és ők is használják így. A Côte d’Azur-t, mint a francia déli mediterrán tengerpart megnevezése, Stéphen Liégeard alkotta, mikor ezt a címet adta könyvének. Ő ugyanis Dijonban, a Côte d’Or tartományban született, s abból képezte a regénye címét, s talán eszébe sem jutott, hogy immár így marad fenn ez az örökkévalóságnak onnan tovább. Hogy mind több olasz szállt fel a vonatra, számomra már jó jel volt, mert az olaszokat viszont nagyon megszerettem, és a csodaszép panorámaként elém táruló francia kisváros, Menton után, amit a feljegyzések szerint Viktória királynő olyannyira kedvelt, hogy rendszeresen látogatta, mégis Ventimiglia, az olasz határváros hatott valóságos felüdülésént. Nem ez volt az úticélom, bár innen, ha nem unom, gyalog is folytathattam volna az utam. Amint leszálltam a késéssel érkezett francia vonatról, első dolgom volt kiszaladni az utcára egy kis olasz levegőt és hangulatot magamba szippantani. Aztán már nyugodtabban felszállhattam az első vonatra, és pár perc alatt kígyózott is be a szerelvény a kis mesebeli, rózsaszínre festett állomásra, amelynek peronján nagy kék tábla jelezte, hogy megérkeztem Bordigherába.

 

Photo by Artur Dancs

Bordighera, a rózsaszínű vasútállomás

Azóta vágytam ide, hogy megtudtam létezését. Nem volt egyértelmű, ugyanis André Aciman „Szólíts a neveden” (Call Me By Your Name, azaz CMBYN) című könyvében következetesen kerülte a helyszín megnevezését, és ha kénytelen volt mégis valahogy megnevezni Elio és Oliver történetének helyszíneit, akkor csak a városok kezdőbetűit használta, ebben az esetben a B-t. Ha az első utazásom Észak-Olaszországba Elio és Oliver nyomában Luca Guadagnino filmfestméye margóján vitt el Cremonába, azokra a helyszínekre, ahova a filmrendező áthelyezte Aciman szereplőinek történetét, ez az utazás most a szerző által a könyvben bemutatott eredeti helyszínt célozta meg. Hosszas kutatások vezették a fonalat Bordigherába, és a döntő segítség pontosan Monet kapcsán érkezett. A könyvbéli leírásban Monet szirtje, ahová a mester festeni járt az egyik kulcsmomentum helyszíne, Aciman Monet’s Berm-ként emlegeti. Monet nagyon sok híres festményét festette 1884-es itt tartózkodása idején Bordigherában, darabjaira kellett a könyvet szétszednem ahhoz, hogy kiderítsem, pontosan melyik festmény vezet majd fel a szirtre, ami azért is fontos, mert ennek a festménynek egy képeslapra másolt kópiája az az emlék, amivel Oliver a mindent megváltoztató nyár végén Olaszországból hazatér New Yorkba. És amely képeslap aztán egy életen át elkíséri Elio, és annak a nyárnak az emléke gyanánt. Be kellett előzetesen, a technika segítségével virtuálisan alaposan járnom Bordigherát ahhoz, hogy kezdjen összeállni valamilyen összefüggő kép az egészről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Mire a tüdőszínű kokett kis vasútállomáson leszálltam az azonnal továbbinduló vonat lépcsőjéről, és kiléptem az állomás előtti térre, annyira jól ismertem Bordigherát, ahol a valóságban soha életemben nem jártam azelőtt, hogy bekötött szemmel is el mertem volna indulni a mindent tudó és látó biztonságával. De olyan nagy pazarlás és vétek lett volna bekötött szemmel mennem, amikor olyan gyönyörűség fogadott, mint amilyent a virtuális utazások, a fényképek, a leírások sem voltak képesek kellőképpen felvázolni és előre vetíteni nekem. Azonnal megértettem, mitől lett Bordighera beceneve a „A pálmafák királynője”. Ezt a megtisztelő nevet is ugyanaz a Stéphen Liégeard adta a városnak könyvében, aki az Azúr-partot is elkeresztelte. Amellett, hogy több oldalban is méltatja Bordigherát, nem mulasztja el megemlíteni, hogy III. Napoleon felesége,  a franciák utolsó császárnéja, Eugénie de Montijo  is vendége volt az olasz riviéra gyöngyszemének, 1886-ban ugyanis a Bordighera és San Remo közötti öbölre néző Grand Hotel láthatta őt vendégül. Mind az állomást övező Hősök tere, mind az innen fakadó Corso Italia bulvár, ami egyenesen a hegyen díszelgő villanegyedre mutat, bővelkedett a mindenféle pálmákban, kókusz-, legyező-, datolyapálmák alacsonyabb és magasabb sora tette még hangulatosabbá a színes, elegáns és impozáns villákat felsorakoztató utcákat a délutáni szieszta után ébredező, narancssárga fényben fürdő tengerparti kisvárost, amit minden pillanatában cirógató tengeri szellő simogatott, mint egy mindenhonnan előbukkanó tündér.

Photo by Artur Dancs

Siesta a piazzettán

A cremai élményeken felbuzdulva, megint csak nem szállodába foglaltam szállást, hanem kiadó lakást kerestem a belvárosban. Francescával ellentétben, Lilian, bordigherai házigazdám nem várt személyesen, de ezt a francia vasutak által okozott késésnek róttuk fel, és különösebben nem is bántam, hogy felesleges udvariassági körökkel nem kell majd az időt tölteni. Ez az alig több, mint egy nap az olasz riviérán, ha úgy vesszük, munkahelyi ajándék volt számomra – mint mindig, most is a Crew Control segített rá cseppet. Szolgálati úton cikáztam a kontinensek közt, és Los Angelesből érkezve Oslóba úgy adódott, hogy a három pihenőnapom éppen arra az időre esett, amikor Norvégiába értem. Mivel épp előző utamon voltam Oslóban pár napot, nem sajnáltam ezt a pihenőt olaszországi utazásra fordítani Norvégia helyett, és mivel a legegyszerűbb és leglátványosabb megoldás ez volt, Dél-Franciaországba repültem, és Nizzából vonattal utaztam végig az Azúr-parton az olasz kisvárosig. Lilian dolgára sietve, a kulcsokat a szomszédos piazzettán egy bárban hagyta, ami az állomásról felsétálva éppen utamba esett, és megfelelő alkalmat biztosított máris számomra felfrissíteni olasz nyelvtudásomat Laurával, aki az Eclisse bárpultja mögül fogadott a lakáskulcsokkal. Ez máris olyan otthonossá tette számomra ezt az egész ittlétet, ha az nem lett volna elég, hogy az előzetes kutatásaimból minden olyan ismerősnek hatott nekem itt, mintha életem szép éveit töltöttem volna itt.

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű a Garibaldi téren

A Garibaldi téren, még mielőtt felszaladtam volna lecuccolni, és a szétizzadt ruháimat egy frissítő zuhanyt követően lecserélni friss szagúra, megálltam egy pillanatra a Piave emlékmű előtt, és hosszasan bámultam magam elé. Az első  világháborús emlékmű rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Többek közt az sem stimmelt nekem, hogy a könyv szerint egy tengeri szellő átjárta tágas piazzettáról lép át ide Elio, amíg Oliver a fordításait intézi, azt követően, hogy Elio legnagyobb titkáról vallott neki korábban azon a bizonyos magas téren egy napsütötte nyári délelőttön, ahonnan lelátni a végtelenkék tengerre. Sehol nem volt a közelben ilyen piazzetta, a színes épületek elfogták a kilátást, és a Garibaldi tér nem is volt magasan. Szeretem a megfejteni való rejtélyeket. Ebben az esetben azonban fennállt az az eshetőség is, hogy az egész csak fikció, és akkor a könyv szerint akármerre is lehettek, az egész csak kitaláció. Ebben a fázisában utazásaimnak azonban már egyet biztosan tudtam, nem kitaláció, már csak meg kellett fejtenem a titkot, hisz ezért jöttem. Csak reméltem, erre lesz elegendő időm a rövid látogatás alatt. Így hosszabban most nem időztem itt el, hanem felsiettem a lakást átvenni. Amikor a redőnyt felhúztam a konyhában és kiléptem az erkélyre újabb ismeretlen ismerős tekintett le rám a közel-távoli óváros tetejéről: San Giacomo haranglábja, amit mind Monet festményeiről, mind a könyvből jól ismertem. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyre érkeztem ismét. Elmondhatatlan izgalom lett úrrá rajtam, és alig vártam, felfrissülten útra készen álljak személyesen is magamba fogadni ezt az újabb mesét.

Amikor a Burzsuj Disznóban egy lórúgás mellett megkerül Monet


Minden bizonnyal úgy reagál majd a nyájas olvasó, ha megtudja, hogy azon a korai reggelen Los Angelesben a Burzsuj Disznó volt az uticélom, kissé felhúzva homlokizomból az egyik, vagy akár mindkét szemöldökét éppen csak annyira, hogy az fura ívet írjon a szeme fölé, mint ahogyan én is reagáltam, amikor első ízben keveredtem oda – a korpa közé, mondanám stílusosan, csak azért nem teszem, mert nem lenne helyénvaló, a Burzsuj Disznó ugyanis, megtévesztő, és némileg visszataszító hangulatot árasztó neve ellenére egy különleges hely a nagy La La Landben, ahová csak válogatott jóféle népek járnak.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Victor kollégám jut eszembe, a vérbő latin, aki piti kis szélhámos és nagy nőcsábász hírében is állt egyben, viszont ész szempontjából nagyon nem volt sohasem eleresztve, meg egy sztori sok-sok év távlatából, amikor, mint mindenki, aki egy-egy mámoros hétvégén előfordul az East Village-ben, szűkebb pátriámban  New York-i  tartózkodásaim idején, Victorunk is azonnal sietett elújságolni nekem, hogy szomszédságomban járt. Ujjongva örvendezte el nekem, hogy összeszedett egy lánykát a Union Square-en, ahova pontosan ilyen vadászati célzattal szokott kitanyázni egy doboz szódával, és hogy az illető leánka be is adta a derekát, és elment vele az Istállóba. Akkor használtam én is azt a bizonyos homlokizmomat, hogy kellőképpen jelét adjam meglepetésemnek Victorunk bejelentése kapcsán, és csak ennyit állapítottam meg:

– Óh! Meg vagyok győződve róla, hogy kitörő örömmel vágtatott be … Romantikusabb hely nem lett volna? Egy Burger King? …

– Gondolod, hogy az Istálló nem felel meg egy első randira?

– Hacsak nem kanca az illető…

– Sportbár!

– Óh… így már teljesen érthető. Biztosan odavolt a kedves hölgy a sok tökét vakargató, izzadtan üvöltöző és sörben fürdő alfahím társaságában! – de erről sosem tudtam meg közelebbit, és szerencsére Victort is messze sodorta tőlem a sors a hülyeségeivel  és nőügyeivel együtt.

Jól ismertem viszont amúgy az Istállót, és a környékét is az Avenue A-n, a Kövér Buddhát, a Zsugorodó Fejű Ottót, a Szedjél Fel!-t, a Pöttyös Bagolyt, a Nagy Buzi Jégkrémet és a Szőrös Szerzetest is. És a Disznóról is tudtam Los Angelesben, hogy, lényegében Burzsoá, de nekem jobban esik Burzsujnak mondani.

Hollywood Hills takarásában, a híres lakók házainak völgyében, két, turistákkal tömött gócpont között félúton, egy olyan helyen, ahova csak akkor jut el halandó, ha eltévedt vagy ha szánt szándékkal ment oda, mert épp ott lakik, van egy nyúlfarknyi kis hely, egy olyan kis békesziget az áthaladó forgalom közepén – és az átsuhanó autókból épp csak kiszúrhatóan –  ahol az ember mintha nem is Los Angelesben lenne, hanem valahol falun, ezért Village-ként is emlegetik, egyedül a hegyről idetekintgető fehérbetűs Hollywood felirat zavarja meg ezt a hatást, és juttatja eszébe az idevetemedettnek, hogy merre is van arccal. Na, ott a Burzsuj Disznó, és nekem oda kellett reggel tízre mennem.

Photo by Artur Dancs

A falu

Komoly dolog az, hogy reggel, ébredés után és kávé előtt átvágtasson az ember Los Angelesen, mert azt a híg Starbucksot, amit a szálloda beintéz a szobámba ott tartózkodásaimra, a legtöbb jóindulattal és messziről sem szívesen nevezném kávénak, és csak az tartott életben azon a napsugaras reggeli úton… De ha az embernek elvilághíresült barátai vannak, akit csak hosszas egyeztetések árán láthat mostanság, örül, ha kerül alkalom a találkozásra. Valamelyik világrész valamelyik országának valamelyik repterén a minap vártomban belelapoztam valamilyen fényes lapú magazinba, és onnan úgy értesültem, forgat épp valahol, ezért ért meglepetésként, amikor üzenetet küldött és randit adott a Burzsuj Disznóban, ugyanakkor elmondhatatlan öröm is ez, még az embertelen időpont ellenére is. Volt valami izgatott és titokzatos a röpke írott párbeszédben, elég jól olvasom már az éveink távlatából minden rezdülését, és azt is tudtam, mennyire gyermeki lelkesedéssel képes a legapróbb és legváratlanabb dolgoknak is örülni – ezúttal azonban a titok titok maradt, mert nem igazán tudtam, mihez kötni a várható meglepetést, meg az előző napi tizenkét órás repülés nem is sok helyet hagyott az agyamban erre. Los Angelesben a New York-i időhöz képest három órával vagyunk hátrébb, én viszont Európából érkeztem, ahol a New York-ihoz képest hat órával, Los Angeleshez képest kilenccel voltam előbbre tolva. Így tehát a taxisofőr vidám sztorijaival takartam be magam mialatt átvágtunk Westwoodon és Beverly Hillsen, és közben megpróbáltam belőni az időzónát is magamnak. Talán a lelkes hallgatósága az oka, de a gyér kora délelőtti forgalom is rásegíthetett a überesnek, hogy valamivel korábban nyitottam be a Disznóba, ahol halkan morajlottak már az asztaloknál kávéillatban, és – minden disznó ellenére – salátástálakkal maguk előtt. Ha annyira ismerném a hírességeket, mint amennyire nem, akkor biztos, izgatottan kapkodnám a fejem a hangulatos kis helyiségben, de így csak megkértem a magas fiút a pultnál, készítsen nekem egy tripla eszpresszót elképesztő gyorsasággal, cukor nélkül, tíz csepp tejjel, mert ez élet-halál kérdése ebben a pillanatban, és kiültem az utcára nyíló terasz ernyője alá a kellemes februári langymeleg napsugaraknak átadva magam. Jól tudják a tömegek látókörén kívülre vágyók, miért van jó helyen ez a Village, mert közvetlen szomszédságában van a legforgalmasabb turisztikai nevezetességeknek, azaz annyira szem előtt, hogy itt senki sem számítana rá bárkivel is szembe menni a jelesebbek közül, ugyanakkor ott van a diszkrét kis csúsztatása is a dolognak, hogy éppen csak két kisutcával van beljebb a népektől, s ez épp elég táv az inkognitóra. Ez tipikus amerikai dolog: a csordaszellem ugyanis. A turisták, a tömegek mind ugyanoda mennek, ahova mindenki más, ugyanazt nézik, amit mindenki más, s amikor épp nem nézik, akkor a telefonjukba vannak borulva reménytelenül. Semmi esetre sem néz senki semerre máshova, csak ahova mindenki, és senkinek eszébe nem jutna kiszakadni a nyájból, és másfelé legelni, mint a bejáratott útvonalakon. Amerikában ezért hígult fel idejekorán és vékonyodott egyenviseletre mind arcszőrzetben, mind kalapban, mind szűk farmerben, mind kockás ingben, mind nagy almás hátlapú macbookban s egyéb sznobériákban a hipszterizmus. Mert Amerikában a mások se mások, hanem ugyanolyanok, mint a többi más, azaz semennyire se mások. Főleg, hogy a mások is csak akkor érzik jól magukat, ha trend lesz belőlük és a másságukból, s így aztán nehéz az ember fiának hipszternek lenni. Ilyen eszement badarságok jártak a fejemben a napon, talán el is pilledtem, mikor kedvenc hipszterem, és hónapok óta nem látott barátom mellém nem toppant – egyidőben a pincérrel, akinek azonnal ellágyult a térde, amikor felnézett Brendanra (ugye, emlékszel még, nyájas olvasóm, hogy abban maradtunk anno, hogy ez alatt az álnév alatt fogjuk a mesékben őt emlegetni…), és megkülönböztetett tisztelettel tolta elém a kávét szemét le sem véve a mellettem állóról:

– A lórúgása, uram…

Napszemüvege mögül is láttam, anélkül, hogy felnéztem volna a szemére, hogy homlokizmát használva a jobb szemöldökét megrezzentve néz a pincérre, aki készségesen válaszol is a fel nem tett kérdésre:

– Tripla eszpresszó eredeti Illy kávéból…

– Tudta, hogy egy magyar fickó az Illy? – kérdi Brendan a pincértől rezzenéstelen arccal, mintha éppen a megállapított váltságdíjat jött volna behajtani.

– Illyés… – mammogok magam elé beleszürcsölve a kávéba, mielőtt még meghalnék koffeinhiányban – Honnan tudná?…

– Ó, valóban? Majd megjegyzem… – rebegte a hórihorgas, szépmosolyú fiú. Ezek a suhancok lényegében mind színészaspiránsok itt, Hollywood vonzáskörzetében. Eljönnek LA-be valahonnan az istenháta mögül, és tesznek-vesznek, sertepertélnek, meghallgatásokra járnak, statisztálnak, pincérkednek, és remélik, egyszer majd valaki őket is felfedezi.

– Lórúgás ide is jöhet, sok cukorral – ült le velem szemben a barátom.

– Ó, és nekem hozzon bele egy kis konyakot is. Vagy mellé – mondtam.

– Ti, magyarok a nap bármelyik szakában képesek vagytok inni…

– Bizony. Nem lehet minden nemzet halvérű, mint a kanadai – válaszoltam visszakézből, nem mintha bármit is tudnék rajta kívül a kanadaiakról, hanem mindenkori heccelődéseink felelevenítése céljából, majd magam alatt hátra tolva a székemet felálltam, és intettem, álljon fel ő is újra, és alaposan megölelgettem. Amerikai éveim alatt nem sikerült senkinek sem ennyire hozzám nőnie. Igaz, abban a pillanatban, hogy hozzámnőtt, el is veszítettem, hisz életeink olyan széles ívben váltottak irányt azokban az években, New Yorkban, az East Village-ben, hogy azt egy békés, mezei halandó agyával nehéz felfogni is, nemhogy megélni.  Márpedig mi békés, egyszerű, mezei halandók voltunk mindketten. Akkor. Annyi azonban nekem megmaradt, hogy ha előfordul, hogy telefonon hívom – és ezek igazán ritka pillanatok – vagy ő veszi fel a telefont, vagy senki, abban ugyanis kiegyeztünk, hogy ha más válaszol, én nem szólok bele. Mert vannak bizonyos rendek a világban. Rendnek lennie kell. És ebben mindketten egyetértettünk.

Photo by Artur Dancs

Westwood Village

Az egyeztető üzenetváltásokból tudtam, rohan valamerre, nagyon kimért az időnk akármennyire is napsugaras is a minden. Arról nem beszélve, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen meglepetése van számomra. Meglepetésekben mindig nagyon jó volt, talán életemben ennyi spontán meghökkenés nem nyakoncsíphető, mint ezekre az elmúlt évekre visszanyúló kapcsolatunk idején. Megvártam, míg a pincérfiú elé is leteszi a lórúgást és visszavonul, majd felkönyököltem az asztalra és az arcába bámultam kérdően.

– Mikor mégy tovább? – kérdezte, mint aki értette a fel nem tett kérdésemet.

– Holnap este – válaszoltam gyorsan, hogy ezzel se sok időt vesztegessünk, hanem bökje ki végre a meglepetést, amit meg is tett. Levette a napszemüvegét, odatolta a kávéscsésze mellé, hátradőlt, és sejtelmesen a szemembe nézve halkan, rekedtesre változtatva a hangját diadalittas arccal kivágta:

– Megtaláltam Monet-t!

Hosszas hatásszünet következett, majd, mintha ennyi izgalom nem lett volna elég egy délelőtti meghitt csevegéshez, hozzátette, mielőtt nagyot kortyolt volna a kávéjába:

– És meg fogsz lepődni!

Igaza lett. Bár, ennyire ne szaladjunk még előre.

(folyt. köv.)

Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

Miért éppen La La Land…?


(a korábbi két bejegyzés folytatása)

 

Mi az, hogy La La Land…?!

A La La Land becenév, Los Angeles beceneve. Merthogy rövidítve L.A. , és ha New Yorknak kijár a kétszerezés, hogy New York, New York, akkor L.A.-nek is. Meg az amerikai mondás is itt van, hogy „so nice, they named it twice”, azaz annyira bájos, hogy kétszeresen is elnevezték. Pago Pago kiválóan kihasználta ezt önmaga reklámozására, és Bora Bora is. New Yorknál azonban a helyzet az, hogy – amerikai módra – a helység neve után rögtön az állam nevét is mondják, s  így Manhattan maga New York, New York. Los Angelesben viszont ez csak egy játék, és semmi ilyen komoly magyarázatot nem kell a La La mögött keresni. A köznapi beszédben ugyanis – már jóval a film megszületése előtt – azt tartották, hogy La La Land egy mesére emlékeztető álomvilág, ami a széles rétegek fejében (ott és szinte csakis ott) létező Hollywoodot, s kiterjesztve, Los Angelest is jelenti, egy világot, ami csak azok számára létezik igazán, akik ebben az L.A. burokban élnek, élhetnek.

 

Photo by Artur Dancs

Alkony a Manhattan Beach-en

A filmről, ha már itt tartunk

Sokan és sokfélét elmondtak már erről a moziról, amivel nekem másfél éve van kiváltságom bizonyos szinteken együtt élnem. Így nekem, most utólag a legkevésbé sincs olyan szándékom, hogy netán egy újabb méltatást vagy kritikát fogalmazzak meg a filmről, és nem is lenne helyénvaló.

Talán a legfelületesebb megközelítés, ami ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb, ha azt mondjuk, hogy a La La Land egy szerelmeslevél Los Angeleshez, vagy hogy ez egy klasszikus musical-darab, és ha a Broadway-ra hozzák majd egyszer, akkor majd ügyesen eltáncikálják itt a népnek, és olyan lesz, mint a Macskák vagy Mary Poppins. Erről azonban szó sincs. Bár akadhat olyan őrült, aki megkockáztatja New Yorkban L.A.-t piedesztálra emelni – lelke rajta! – La La Land sokkal mélyebben gyökerezik, mint a zenés-táncos Broadway-előadások. És hogy nem szerelmes levél, arra mindenki mérget vehet, sőt, ha ilyen síkról akarjuk megközelíteni, akkor sokkal inkább Los Angeles képmutatását és barátságtalanságát keríti előtérbe. Történhetne ez ugyanígy New Yorkban is, hisz egyik sem különb a metropoliszok rendjében, és a kettő azért utálja mérhetetlenül egymást, mert bizonyos megvilágításban teljesen egyformák. Mindkettő bevehetetlen erődítményként, büszke várkastélyként mutatkozik, és ragyog. Szemfényvesztésig csillámlik, és vonzza a népet, mint a gázlámpa világa este a lepkét. Aztán, ha tapasztalatlanul túl közel merészkedik a lánghoz, elveszítheti szárnyát, és bele is pusztulhat. De persze, nem minden lepke ilyen balga. S nem is mindenkit a fény vonz oda. Vannak, akiket a kihívás, a büszke vár bevételének nemes feladata. A legtöbben a lepkék közül pusztulnak el, azok közül, akik a fényre röppennek, és szárnyukat vesztik, s vele együtt önmagukat is olykor. Az erődítményt ostromlók közül is sokan kifulladnak, s feladják, inkább megmaradnak a virágos, madárcsicseregte réteken, friss vizű patakok mellé heverednek, és csak élvezik az életet a napfényben. És vannak, akiket nem hagy nyugodni  gondolat, milyen lehet a vár falain belül. Nem is annyira harccal lehet ezeket a falakat bevenni, semmint könnyedén, de kitartással.

Szenvedéllyel.

 

La La Land ©La La Land

La La Land
©La La Land

Erről van szó ebben a filmben. Ha valaminek itt szól szerelmes levél, akkor az a szenvedély. Azt is ráfogták már erre az alkotásra, hogy szerelmes történet. Nem baj. Miután sokszor és sokféle helyszínen, többféle közönséggel magam körül néztem meg elejétől a végéig a filmet, volt alkalmam tapasztalni, mennyire másképp s mennyire másiutt reagálnak a különböző nézők. Még New Yorkon belül is, más hangulatú volt egy vetítés az Upper West Side előkelő negyedének közepén, a patinás Lincoln Center szomszédságában, ahol egy sarokkal fennebb meg Seinfeld komédiázik a Beacon-ben, és teljesen másképp a fiatalos, de alternatív East Village-ben. Összevetve, a lényeg az, hogy mindenki talál benne valami fogódzót, s akkor az sem baj, ha valaki musicalként nézi meg vagy másvalaki szerelmes filmként. Jó is, hogy ennyi réteget fel tud mutatni, és ezáltal ilyen sokrétű közönséget megszólítani.

Photo by Artur Dancs

A Pasadenába vezető Colorado-híd

Damian Chazelle álmodta meg ezt a La La Landet, a mindaddig egyfilmesként ismert rendező korábbi produkciójában, a Whiplashben mutatkozott be ugyan, de nem bontakozott ki, s nem játszotta ki az ászt az ingujjából. Fiatal lehetett. Hisz én most is fiatanak tartom nagyon ekkora sikerhez, ami most fejbe kólintotta. A teljes igazsághoz meg az is hozzátartozik, hogy a Whiplashből is készült kettő, egy rövid s a nagy moziváltozat, az előtt pedig, még egyetemistaként egy másik, kevésbé ismert filmet is forgatott Damian Chazelle. Mindenkinek vannak féltve őrzött, titokban dédelgetett vágyai, kincsei, álmai, és sokszor azzal telik el egész életünk, hogy várjuk a megfelelő alkalmat rá, hogy ezt a féltett mesét megmutathassuk a világnak. Chazelle meséje a La La Land. A fiatal ismeretlen, aki kinézte magának a várkastélyt, és eltökélt szándéka oda bejutni. Nagyot álmodni pedig nem csak merni, hanem tudni is kell. Olyan kifinomult precizitással, ugyanakkor végtelen egyszerűséggel, természetességgel és lazasággal álmodta meg ezt a mesét, hogy az embert a hideg is kirázza tőle. Jön egy fürtöshajú izgága fiatalember – lehet, hogy valami elnyúlt szürke trikóban és farmernadrágban – egy narancssárga mappával a hóna alatt, és előáll a mesével, ami a mi mondavilágunkban a leginkább a „Mint sót az ételben” jellegű tiszta egyszerűségnek felel meg. Teszi mindezt a kapcsolatrendszerekkel átszőtt és sablonokkal, klisékkel gúzsbakötött, a mások tehetségén és munkáján megpuffadt unott milliomos vigécek által koordinált Hollywoodban. Szemrebbenés nélkül. És előadja – a III. évezredben, amikor már a tavalyi mozifilmekre sem igazán emlékszik senki a kasszáknál sikert mérő, felgyorsult húsdarálóban – hogy olyan filmet talált ki, mint a Ének az esőben vagy a Cherbourgi esernyők. És hogy ezt CinemaScope-ban, szélesvásznon akarja elkészíteni élénk színekkel, sok zenével, tánccal, nagyzenekarral, kis szerelemmel, és két fiatallal, egy színészkedéssel kacérkodó lánnyal és egy dzsessz-szerelmes zenészfiúval, akik szenvedélyesen hisznek a művészetben.

 

Photo by Artur Dancs

La La Land kosztümök

Elképzelem, hogy az egyik producer azért rúgta ki, mert ebéd előtt volt, a másik meg, mert utána. Olyan is lehetett, aki azt hitte, kandikamerás műsorba keveredett, ez az ötletfelvezetés annyira távol esik a filmgyártás mai realitásaitól ott fenn a hollywoodi magasságokban, hogy már az is nagy előrelépésnek számított, ha valaki visszakérdezett:

– Musical? És ki írta a zenét? Milyen nagy neveket tudott erre rávenni…?

– Nincsenek nagy nevek.

– Nincsenek?… Akkor mégis ki…

– A szobatársaim.

S ha addig nem nyitottak neki ajtót, akkor ebben a pillanatban minden bizonnyal megmutatták, merre a kijárat.

 

Photo by Artur Dancs

A híres “A sztár te vagy” című falfestmény Hollywoodban

Hogy mégis akadt pruducer, aki vevő volt Chazelle forgatókönyvére és az egész ötletre, némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy a szuperhősök és akciófilmek puffogtatós világzajában, az emberi hang is ismét eljut a megfelelő fülekig. Hogy Marc Platt, Fred Berger, Jordan Horowitz és Gary Gilbert pontosan melyik pillanatban hitte el, hogy Chazelle álma egy olyan mozit hozhat terítékre, ami után a jelenkori szakma is megnyalja majd mind a tíz ujját, már nem is fontos, hanem csak az, hogy lett 30 millió dollár a film elkészítésére. Én nem ismerem Hollywoodot semennyire sem, és az itt forgó összegeket sem tudom, hova tenni. Csak azt tudom, hogy a nyilvánosság számára is december elején megtartott bemutatót követően a film két hónapon belül szinte megtízszerezte a bele fektetett összeget. De ennyire ne szaladjunk előre.

Chazelle-nek, természetesen, voltak elképzelései a főszereplőkkel kapcsolatban is, és elsőként előző filmje, a Whiplash főszereplőjét, Miles Tellert kereste meg és Emma Watsont a női főszerepre. A színfalak mögötti sustorgások ismerői szerint előbbi több gázsit kért annál, mint amit felajánlottak neki, Emma Watson pedig egész sor követeléssel állt elő, és többek közt azzal, hogy a film próbái Londonban tartassanak. Noha minden tőlük telhetőt megígértek neki a film készítői, Emma ennek ellenére is úgy érezte, nem neki való ez a film, és a Szépség és szörnyeteg Disney produkcióra kötelezte el magát. Ryan Gosling éppen az említett Disney filmfelkérést utasította el, hogy a La La Land főszereplője legyen. Damian Chazelle akkoriban látta a New York-i Broadwayn a Kabarét, amelyben a szenzációs Alan Cuming oldalán egy kis időre Emma Stone játszotta Sally Bowles szerepét. Ekkor dőlt el a rendezőben a La La Land sorsa, és felkérte Stone-t a film női főszerepére. Emma azért sem késlekedett rábólintani, mert kicsit saját sorsát is látta a forgatókönyvben, hisz maga is 15 évesen költözött a nagyvárosba, hogy színész lehessen, mint az általa megformált főszereplő, Mia is. Másrészről, ez előtt már két alkalommal is együtt dolgozott Ryan Goslinggal, a Gangster Squad-ben és a Crazy, Stupid Love című vígjátékban is, akivel közeli barátok is lettek a forgatások idején. Érdekes, hogy most, mikor teljében a La La Land sikere, és rekordmennyiségű Aranyglóbuszt tudhat magáénak, és 14 Oscar-jelölést, mind Miles Teller, mind a finnyáskodó Emma Watson elverte a sorport a saját menedzserén (!), amiért azok nem győzték meg őket, hogy megéri szerepelni a La La Landben.

 

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee csúcsán

Emma Stone és Ryan Gosling párosával Damian Chazelle megvalósuló álmában is legnagyobb álma teljesült: kedvenceivel dolgozhatott.

Negyven napig tartott a forgatás 2015 nyárutóján, de a rövid forgatást hosszas próbafolyamat és felkészülés előzte meg. Eredetileg zongorista dublőr játszotta a film zeneszámait, de Ryan Gosling belement inkább, hogy a forgatásig tökéletesen megtanul zongorázni. Ryanre amúgy is jellemző, hogy teljes mellbedobással készül valamennyi szerepére, egy korábbi film, a Blue Valentine kedvéért például hetekre összeköltöztek egy háztartásba Michelle Williams-szel egy mindkettejük számára idegen New Jersey-i házba, hogy hitelesen tudják a film párját alakítani, asztaloskodni is megtanult, és az East Village-ben felcsapott költöztetőnek is, hogy később a filmben hiteles legyen az alakítása, míg a Drive (Gázt!) című filmet megelőzően kaszkadőrleckéket vett az egyik elhagyatott New York-i repülőtér kifutóján. Ryan tehát három hónapon át kitartóan zongorázott Hollywood Hills-i lakásában heti hat napon át, 3-4 órában naponta. Emellett a táncpróbák is zajlottak Mandy Moore koreográfus szigorú irányítása mellett. A nyitó jelenetet például a filmstúdió parkolójában próbálták be, ahol Chazelle mobiltelefonjával készítette a próbafelvételeket, hogy a kameramozgás pontos tervét előkészítse. Azt a jelenetet az év legmelegebb napján, majdnem negyven fokos melegben forgatták a városba bevezető egyik gyorsforgalmi út – arra az időre lezárt – ereszkedő szakaszán. Mint minden tánc- és zenés jelenetet, a rendező ezt is egy részben, vágások, leállások nélkül akarta rögzíteni, ezért volt szükség a pontos koreográfia mellett a szintén nagyon precíz kameramozgásra is, ami Linus Sandgren munkáját dícséri. Ugyanilyen kihívást jelentett a Griffith Parkban történő híressé vált táncjelenet forgatása is, amely a film plakátjára is került illetve valamennyi La La Land promóció védjegye is lett. A csodálatos alkonyban 30 perc állt rendelkezésre két egymást követő napon 5 – 5 felvételt elkészíteni. A szereplőknek csak annyi ideje volt két felvétel letáncolása között, ameddig a leizzadt sminkjüket helyrehozták. Arról nem beszélve, hogy a stúdióban oly sokszor lepróbált sztepptánc a göröngyös aszfalton a Cathy’s Corner kilátón a Griffith Park eme elhagyatott és elhanyagolt részében nagy megpróbáltatást jelentett a két főszereplőnek is.

Forgatás a Griffith Parkban

Forgatás a Griffith Parkban

A film másik izgalmas pillanatát, a meghallgatást (Audition) is leállás nélkül és élő énekhanggal vették fel. Külön ajándék volt Chazelle számára a lehetőség, hogy a filmhez, ami tulajdonképpen egy mély főhajtásos tiszteletadás a letűnt hollywoodi filmgyártás fénykorának, számtalan utalással a már említett klasszikusokra, megtoldva azt a Casablancával és Hollywood időtlen klasszikusaival, lehetőség nyílt a zenét ugyanabban a nagy stúdióban rögzíteni, ahol az említett nagyok is felvételre kerültek, mint az Ének az esőben vagy az Óz, a csodák csodája, amiben Judy Garland énekelt a szivárvány fölött.

Érdekességnek számíthat, hogy a film első másodperceiben a Csajkovszkij 1812 nyitánya hallható, ezt a Hungarotontól kölcsönözték a filmhez, Berkes Kálmán vezényli a japán szimfonikus zenekart. Azt pedig bugyuta mémként terjesztik, hogy Ryan egy értelmetlen kifejezést ismétel kétszer is a filmben, amiről nem nehéz nekünk kiderítenünk, hogy magyar ismerősei révén került oda. Peeshee-khakha….azaz pisi-kaka… Miután a lelkes pisi-kaka kutatók kiderítették, hogy ez magyar, akkor kombinálták is azzal hogy Ryan öt hónapig lakott Budapesten a Blade Runner forgatása idején egész családjával, és talán magyar dajka felügyelt a két kislányra, s ott hangozhatott el bizonyos pillanatokban ez. Ez azonban azért nem helytálló, mert Ryan 2016-ban volt Budapesten – épp csak beesett a La La Land hivatalos premierjére Westwood Village-be decemberben, a La La Land forgatásai pedig már 2015-ben befejeződtek.

A negyven napos forgatást követően egy ennél sokkal hosszabb időszak következett megfeszített munkával, a vágás. Chazelle Tom Cross-szal számtalanszor rakta össze és szedte szét az elkészített anyagot. Minden vizionálást követően újabb és újabb finomításokra került sor, és teljes jelenetek cseréltek helyet a filmben vagy épp kerültek teljes kivágásra. A forgatás után egy évvel, a Velencei Filmfesztivál közönsége láthatta először a vászonrakész produkciót, és az olaszországi siker már sejttetni engedte, mennyire kedvező fogadtatásban lesz része a filmnek, amikor a nagyközönség elé is kerül majd. Erre 2016 december elején a már említett Westwoodban, Los Angeles Beverly Hillshez közel eső óvárosában került sor a patinás Fox filmszínházban, amelynek környékén korábban a rendező is lakott.

Photo by Artur Dancs

A Fox filmszínház Westwood Village-ben

A premieren Návai Anikó is ott volt, és a La La Land volt az utolsó munkája a „Szeretettel Hollywoodból” sorozatban a Duna televízióban, legalábbis az anyag elkészültével ezt jelentette ki.

Chazelle nem csak rendezője a filmnek, de írója is a forgatókönyvnek, amelybe kicsit a saját történetét is beleírta. Mint említettem, Emma pályafutása is a filmben szereplő Miához hasonlóan indult, és Ryan kezdeti élményei is beleszövődtek a forgatókönyvbe. Ha tágabb értelemben vesszük, mindannyiunk sorsa kicsit benne van, mindannyiunké, akik valaha is megpróbáltunk erődítmények falai mögé jutni kintről, vagy akár ha megszédített egy távoli világ csillogása, s netán áldozatául estünk. Ha az ember vállalja, hogy beül egy nagyképernyő elé a moziba, hogy ezt a két órát a La La Landdel töltse, minden bizonnyal felfedezi önmagát és saját sorsát valamely pillanatban. Kinek-kinek a saját története és életútja szerint.

Szól ez a film azokról, akiket vonz a nagyváros ragyogása, megvalósítandó álmaik legmegfelelőbb helyszínéül egyebet sem tudnának elképzelni, és mikor odajutnak, arcul csapja őket a hűvös kegyetlensége, mégis szenvedéllyel kitartanak álmaik mellett. És őszintén, legbelülről szeretik azt, mert csak így adja meg magát a város, aki a bátrakat szereti, felkarolja és támogatja. Persze, néha megfutamodunk, s mint a gyermek, elbújunk, és szipogva-félve dacolunk: soha többé nem térünk a harctérre vissza. Ami addig sem igaz, amíg kimondjuk. Hisz mindig visszatérünk.

A film egyik drámai pillanatában a várostól – és mindentől, amit számára az jelent – elmenekült Mia épp ezt mondja:

I’m not going back to La La… I’m NOT going back to La La…

(Szinkronnal nézni ezt a filmet –is- bűn. Még nagyobb bűn, hogy a szinkronfordítók ezt a mondatot olyan módon lebutították, hogy csak ennyi maradt a drámából: „– Nem megyek be. Nem megyek be!”)

Aztán, ha sínre kerülünk végre, elkezdhetjük az álmainkat élni. Hogy ez adott esetekben, milyen kompromisszumokat von maga után, és hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni ennek oltárán azokért az álmokért a hétköznapi kis boldogságainkból, az egyéni sikertörténetek és sorstragédiák különös egyvelege. Ahogyan Ryan filmbéli Sebastianja megfogalmazza: „Ez az álom: ellentmondás, kompromisszum…és ez így nagyon-nagyon izgalmas!”.  Nem véletlen a film alcímeként megjelenő mottó: „Az őrülteknek, akik még képesek álmodni”.

Photo by Artur Dancs

Az obszervatórium

 

 

La La Land, amit ajándékba kaptam

 

Így utólag belegondolva, mostmár teljesen bizonyos, hogy az az éjszaka Santa Monicán másfél évvel ezelőtt, amikor a part fölött, a korláton ülve lógattuk a mélybe a lábunkat nagyokat mondva majd nagyokat hallgatva ( Lásd itt), egy életre belémivódott.

– …és L.A.-t?… L.A.-t szereted?

– Jaj, nem! – horkantam fel – Nem tudok az itteniekben megbízni. Mosolyognak, de nem őszinték. Szépek, és mégis, valami hamis van bennük.

– Nem az emberek miatt kell szeretned. New Yorkban mindenki igaz?

– Dehogyis. New York… New York, az más.

– Ilyet nem mondhatsz, amíg semmit sem láttál Los Angelesből.

– Santa Monicát, Malibut…

– Ez olyan, mintha New Yorkot Coney Islanden vagy Long Islanden keresztül keresnéd! Te megmutattad nekem az igazi New Yorkot, most engedd hogy én mutassam meg neked L.A.-t!

– Olyan fontos ez számodra? Máris szeretem, miattad, mert itt vagy.

– A városban jártál? Mit láttál?… A csillagok ösvényét a Hollywood Boulevardon?

– Az unalmas felhőkarcolókat, hajléktalanokat, és a sok autót…

– Ennyi?!… Jártál a Griffith obszervatóriumban? Sétáltál a parkban? Megmásztad valamelyik kanyont? Csavarogtál suttyomban Los Feliz vagy Hollywood Hills privát utcáin? Megnézted az óvárost? Hallottál te La La Landről?…

– Van egy ütődött kollganőm, kaliforniai, itt él, valahol a Hermosa Beach-en. Ő emlegeti következetesen La La Landet…

– Hermosa! Ott sem jártál! Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy New Yorkot nem a Times Square-en kell megismerni, hanem fel kell kutatni a titkait, el kell menni a turistáktól távoli helyekre, hogy az igazi arcát megmutassa? És vittél egyik titoktól a másikig, egyik meséből a másikba. Neked La La Landbe kell most menned. Tudom, hogy szeretni fogod, ezért ragaszkodom hozzá. Én vezetlek majd. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármire is ráfogd, nem szereted, amikor még meg sem ismerhetted.

 

Photo by Artur Dancs

És teljesen igaza volt. Az előítéleteimet kellett csak leküzdenem, és az ismeretlentől való húzódozást. Valahol belül éreztem én is, hogy kellene igazi esélyt is adnom az Angyalok városának a fenntratásaimmal szemben. Elkezdtem, hát, a titkait nyitogatni. Jöttek a szorgalmas csavargások. Amikor csak ott lehettem, feladatom volt ide vagy oda elmenni. Néha együtt, sokszor csak magamban mentem el valahová, amiről egy képet, egy cikket vagy épp egy videót megmutatott.  És minél előbbre haladtam a barangolásokkal, annál jobban éreztem, hogy ez az egész olyan, mint amikor New Yorkot tettem magamévá, és ahogy azt igyekeztem szegletről-szegletre felkutatni, felfedni a rejtett kincseit, betekinteni a kulisszái mögé, mi, hogyan s mitől működik benne. Emlékszem, akkor váltam teljesen magabiztossá, és éreztem magam mind inkább otthon New Yorkban, amint mind jobban előbbre haladtam megismerésében. Ehhez hasonló folyamat játszódott le most L.A.-vel is. Óh, azok a hosszú esti séták a Beach Cityben, Manhattan Beachtől le Hermosáig, majd onnan Redondóra. A táncoló, szalszázó párok a Lighthouse Caféban!… Reggeli a Grand Central Market ételpiacán, és az elmaradhatatlan 7-eleven kávé amikor egy délelőtt felugrottam hozzá  Los Felizből Hollywood Hillsre, és a 7-elevenben fánkot és dolláros kávét vettünk – meg persze valami cukorkát is.

Sosem felejtem a pillanatot, amikor egy nyárestén a Griffith Center kilátójáról a magasból lenéztem, és pompásan csillámlott alattunk a város. Akkor már tudtam, nyilvánvaló volt, hogy a szívem megadta magát … La La Landnek.

Photo by Artur Dancs

A móló esti hangulata

Persze, sok csavargásnak és barangolásnak kellett még elkövetkeznie. Milyen az, ha az embert legalább kétszer nem zárják be a Griffith Parkba éjszaka, hogy sakállok közt óvakodjon lefelé a legközelebbi helyre ahová a taxis érte tud jönni, egyikszer két koreai lány is társam volt a kalandban. És tűző napon megmászni a sivatagos kanyont fejfedő és ivóvíz nélkül… Vagy fókák vidám hancúrozására lesni Redondo Beach-en.

Emlékszem, hogyan szólt bele a sorsom, és december elején a mindenható Crew Control utolsó percben módosította a programomat, és Los Angelesbe keveredtem a film premierjére. Addigra sok részletében ismertem már, a Hermosa mólón már kora nyárelő óta fütyörésztem vagy hümmögtem a „Csillagok városát”, és noha tudtam, érnek majd meglepetések, arra semmiképp nem készültem fel, hogy ennyire telibe talál. Ott ültem az ötödik sor kellős közepén, és mozdulni sem bírtam, mikor a “Vége” felirat lélekfacsaró kegyetlenséggel lezárta a történetet, a párperces stáblista ideje alatt. Kalandokban nem szűkölködő eddigi életem villanásai, párbeszédeink, helyzetek, gesztusok, hangulatok és állapotok tornyosultak bennem, miközben még szóltak az utolsó zenei taktusok, mint odasimuló aláfestés. Láttam Chazelle-t elmenni a sleppjével egy VIP rendszámú limuzinban, és legszívesebben megöleltem volna. De mozdulni sem bírtam. Tömegek nyomakodtak óriási filmplakátokkal autogramokért – honnan vehették ezek már akkor a plakátokat?… Valamikor aztán kitámolyogtam az előcsarnokba, és megnéztem mégegyszer a kiállított kosztümöket, majd amikor elült a tömeg, a késői órában nekivágtam Westwood Village addig még ismeretlen, hangulattal teli utcáinak. Rájöttem, hogy harminc éve is meglehet annak, hogy utoljára moziban voltam azelőtt…

Photo by Artur Dancs

Kora reggel a Grand Central Marketben

Sokáig ezt követően kényszeresen arra akartam minden barátomat rávenni, hogy menjen el moziba. Ilyeneket mondtam, hogy miattam nézzék meg La La Landet. És tényleg szerettem volna, ha megnézik. Aztán eszembe jutott, hogy ha megnéznék sem értenék, miért olyan fontos ez nekem. Vagy szeretnék, vagy sem, azonosulnának vele vagy sem, de semmiképp nem kapnák tőle azt, amit én kaptam: La La Landet. De a mese nem itt ér véget. Ez a mese még csak most kezdődött. És járom az utcákat azóta is fáradhatatlanul New Yorkban, Los Angelesben, Oslóban vagy épp San Juanban. És keresem a hangulatokat, keresem a párbeszédeket, az arcokat, a grimaszokat, a fintorokat, keresem mindenütt a játékot. Ha úgy adódik, a Lighthouse Café-nál lemegyek fütyörészve a Hermosa mólóra, vagy felszökök záráskor a Griffithbe lenézni a Csillagok Városára.

 

Photo by Artur Dancs

A szívem megadta magát … La La Landnek

 

És mostmár ez is mind az enyém!

 

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (3)


 

Része lenni a poszternek

Zsuzsi rólam készült fotóival csak az az egy bajom van, hogy éppen olyan kövérnek mutatkozom rajtuk, mint amilyen éppen vagyok. És ezen az sem segít, ha a fotón két zacskó sültkrumpli társaságában szerepelek.

Photo by Zsuzsanna Pilbath

 

A korábbiakban felvázolt éjszaka után örömmel ölelgettem meg Zsuskát, mikor Londonból megérkezett a szállodánkhoz. Mielőtt elcsavarogtunk volna, meg kellett mutatnom neki az angol kertet, ahol akkor még semennyire nem nyilatkoztak még a rhododendronok, csakis a csersznyefa virágzott a pázsit közepén az asztalokra kellemes árnyékot vetve. És nem mulasztottam el beavatni a konyak-rejtekhelyül szolgáló bukszusok titkaiba sem, az ember ekkora titkokat nem vihet magával a sírba anélkül, hogy megbízható személyeket be ne avatna. Ezt követően jött a sültkrumplis fejezet Brightonban. A kellemes tengerparti város egy elviselhetően röpke autózásnyira van a szállodától, sokkal rövidebb az út, mint a városból volt Zsuskának a szállodáig. Mi akkor is jól el lennénk, ha csak úgy andalognánk a meghitt fürdőváros utcácskáin szó nélkül, az évtizedek, amelyek összekötnek bennünket, bőven megengedik ezt a luxust is nekünk, de valahogy mindig kikerül a beszélnivaló, ha együtt vagyunk. És nem minden esetben van világmegváltás az előtérben, vannak csavargásaink, amikor csak az aznapi gondjaink világát váltjuk és vitatjuk meg, néha meg a monarchiát és a köztársaságot is sínre tesszük. Nem volt ugyan túl nagy jelentősége aznap, de valahol mégis bántott bennünket, hogy Erzsikénk, ahogyan mindkettőnk kedvenc királynőjét emlegetni szoktuk, egyikünket sem invitált meg szülinapi fogadására, ugyanakkor azzal nyugtattam magam, hogy a hat napos utazásra csomagolt kézitáskámban nem is akadt volna megfelelő öltözék ehhez, és Windsor is olyan messzinek tűnt a szikrázó napsütésben a Brighton mólón. Úgyhogy ebbe belenyugodtunk, és fagylalttal indítottunk. Hogy milyen kicsi a világ, nem lehet eleget hangoztatni, és azt is, hogy a magyarok ebben a kicsi világban mindenhol szép számban jelen vannak. A kínaiakról mondják, hogy a világ minden táján szembe mennek önmagukkal, annyian vannak…? Hát a magyarok?… Meg lehet-e Londonban, vagy a Copthorne Hotel titkokkal teli falai közt, vagy épp Brighton Beachen magyarul szólalni úgy, hogy valaki ne kapja fel a fejét?… És sok esetben, ha érti is az ember, ha valaki magyarul megszólal mellette, elengedi a füle mellett, és laposakat hallgat, mert semmi kedve kapcsolatba kerülnie amazokkal, de más a helyzet, ha például valaki rátehénkedik a fagylaltos pultra úgy, hogy nem látni tőle a választékot. Akkor az ember, ha megjegyzést tesz az illetőre magyarul, biztos lehet benne, hogy az illető meg azonnal visszavág, és cseppet sem igyekszik tovább leplezni, hogy nem csak hogy ért, de beszél is magyarul… Bennünket azonban nem tud kizökkenteni egy ilyen, főleg, ha az illető olyan, hogy ha rátehénkedik a fagylaltos pultra, nem látni tőle a kínálatot. A magam részéről meg egy átdolgozott éjszaka után legkevésbé sem lehet belőlem reakciókat kiváltani  ilyenkor, amikor az agyam egy másik időzónában elhagyott, és nyugovóra tért már, csak testileg vagyok ott, ahol. Zsuzsi azon kevesek közé tartozik, aki ezt az állapotomat remekül tudja kezelni. És ebben a furcsa, lebegésszerű létben a környezet is és minden egyéb fontos vagy kevésbé fontos információ is másképp csapódik le az emberben. Halkan. Nem is csapódik, csak puffan tompán. Mivel hosszabb tartózkodással csak nagyon ritkán kényeztet el engem London, mindig futás közben vagyok itt, lényegében, minden, amit Londonból és Dél-Angliából láttam, ebben a tompa hangulatban ért. És Zsuzsi ebben nagy szerencse rám nézve, és nem csak, mert nélküle töredékét sem láttam volna, hanem mert annyira jó barátom, hogy mellette nem alszom el séta közben.

Photo by Artur Dancs

 

Februárban hozott ki ide Zsuska első ízben, örömmel fedeztük fel magunknak a tengerpartra épült kisváros zeg-zugait. IV György építtette a királyi pavilont ide, és a feljegyzések szerint a később királlyá koronázott György herceg sok időt töltött el itt orvosi javaslatra, és mert kikapcsolódásra is tökéletesen megfelelő hely ez. A dimbes-dombos városka szűk utcái régimódi üzletektől színesek, a vendéglők és fogadók a mindig vidám britektől és külföldi látogatóktól hangosak, fish & chips, azaz hal sült krumplival, mint nemzeti eledel minden sarkon kapható, de ha az ember kifogástalan marhasültre ácsingózik, azt is könnyen megtalálja a választékban. Nem sejtettem, hogy a még zsenge május ennyi embert kihoz a tengerpartra, de ha az ember belegondol, megérti, hogy ezek a jóravaló britek olyan keveset látják a napot az esőfelhők mögül előbukkanni, hogy minden napsütéses óra egy ünnep, s főleg, ha az hétvégére is esik. És ez most úgy esett. Be sem lehetett tekintettel érni a rengeteg fürdőruhára vetkezett fehértestű britet a kavicsos brightoni parton  merthogy itt még a beach is más, mint bárhol másutt a világban: nem homokkal van feltöltve, hanem kavicsos. De a jelenlévőket ez zavarja a legkevésbé. Sör legyen, a többi nem érdekes.

Photo by Artur Dancs

 

Világmegváltás terén nagyot haladtunk Zsuzsival ezúttal is. Nekem azért is fontos, hogy magam mellett tudjam azt a néhány embert, akit szoros barátomnak tartok, mert senki más társaságában nem vagyok képes – és nem is akarok – ennyire ellazulni és önmagam lenni vátoztatások és egyengetések nélkül. Gondolom, hogy ez a barátság egyik meghatározása is egyben. Sok ember retteg attól is, hogy egyedül legyen, akár csak rövid időre is. Sajnálom is őket. Ezek az emberek valamitől félnek, és főleg: nincsenek egyensúlyban önmagukkal. Nem akarnak valami miatt önmagukkal négyszemközt maradni. Ha valaki tart ömagától, és nem tartja önmagát sem elég jó társaságnak önmaga számára, az soha nem fog őszintén barátkozni sem, és soha nem is lesznek olyan barátai, akivel a nap és az élet bármely szakában egymásra van hangolódva mindenféle erőfeszítés nélkül. Számomra az egyedülléteknek kifejezhetetlenül fontos szerepe van. És örülök ezeknek a pillanatoknak, amikor kicsit önmagam társaságában lehetek. Előfordul, hogy beavatatlanok sajnálkoznak is esetleg felettem, mások meg furcsálják, de ettől ez mit sem veszít az értékéből. Sőt, egyféle belső derűt is okoz, ami megmosolyogtatja velem ezeket a naiv reakciókat.

Santa Monicán magamban lenni is elmondhtatlanul kellemes. Ha az ember tele van boldogságos élményekkel egy hely kapcsán, egyértelmű, hogy minden körülmények között jól érzi ott magát. És fordítva. Santa Monica meg olyan, amit sokszor úgy emlegetek: az ok nélküli boldogság egyik színhelye életemben. Hogy mennyire ok nélküli ez a boldogság, nem is fontos, csak az, hogy Brighton után, Zsuska barátnőmmel való találkozásunktól is feldobva, napsugaras élmény Los Angelesben landolni másnap. Bár érdekes, és fotós számára izgalmas is az L.A. skyline, a belváros kontúrja a délutáni napsütésben leszálláskor, maga a város különösebben nem érdekel.

Photo by Artur Dancs

La-La-Land

 

Nekem L.A. , a „La-La-Land” jelentheti ugyan ezt a skyline-t a hollywoodi és a Santa Monica-i hegyekkel a háttérben, de elsősorban a tengerparti életet, ami ugyan New Yorkban is megvan, de a nyugati part merőben más a keletitől, és nem csak fekvésében és domborzatában, hanem mindennemű hangulatában is. Nekem Los Angeles jelentheti Santa Monicát, Malibut vagy épp Beverly Hills vagy Hollywood Hills titkos zeg-zugait, ahová sokan szívesen álmodnák magukat, és ahová magam sohasem álmodtam magam, és mégis eljutottam. Szeretem azt mondani: egy véletlen folytán. De persze, ugyanakkor azt is tudom, hogy véletlenek nincsenek.

Elkényeztet engem Los Angeles azzal is, hogy a szobám többnyire a már említett tablót nyújtja: jobbra a távolban a belváros kontúrja, szemközt a hollywoodi hegyek, balra a percenként óriásgépeket eregető reptér, s messzebb a távolban Santa Monica hegyei és tornyai, ahol az óceánt sejteni lehet ezen a képen. Amilyen grandiózus az ablakban állva körbetekinteni, annyira nem befogható ez egy fotón, még akkor sem, ha panorámába próbálja az ember sűríteni, fel is adtam, hát, és csak élveztem a kilátást az alkonyban. De nem sokat, csak pár percet, mert napnyugtára lenn akartam lenni az óceánparton.

Pezsgő élet és nagy hangulat fogadott Santa Monicán, és ehhez abban a pillanatban a legkevesebb kedvem sem volt, nem erre az oldalára vágytam az óceánparti életnek. A duhajkodó turistákat hamar magam mögött hagyva indultam el a magas parton felfelé északnak, és minél távolabb voltak a vendéglők és teraszok, annál kellemesebb lett az este, s úgy ritkult a tömeg is. Már csak a futkározó helybéliek és romantikázó szerelmesek jöttek szembe a pálmasorral szegélyezett sétányon. A magas szirtfal – vagy ahogy itt mondják, a „palisade” – meredeken hajlik az alant, a tenger szintjén kanyargó látványos tengerarti útra, a Pacific Coast Highway-re, amely Kalifornia állam egyik kiemelt fontosságú látványossága, az általa nyújtott kilátás szépsége folytán. Az út túloldalán, a tengerparton is vannak házak, egy egész sor palota sorakozik alant, és onnan az autópályán átívelő gyalogos hidak segítik át a járókelőt a szirtre és fordítva.

Photo by Artur Dancs

 

Éppen csak elértem a naplementét. De micsoda naplemente volt az! Mit is csodálkozom rajta, hisz a tengerparti alkonyok mindig lenyűgözőek. A korlátra támaszkodva percekig bambultam bele a tájba: előttem a végtelen kék óceán, balra a Santa Monica Pier hangos vidámparkja, jobbra a kanyarban a hegyek és a távolban Malibu fényei a széles ívben kanyarodó öbölben. Azt hiszem, sohasem fogok tudni ezzel a látvánnyal betelni. És ahogy haladtam előre, úgy borult a tájra a kék sötétség utat adva a milliónyi csillagnak, a település apró fényeinek a távolban. A sétányon nem volt fényözön, csak épp annyira volt megvilágítva, hogy az ember ne veszítse az ösvényt szem elől, okosan gondolták ezt ki, mert így könnyebb a tájban gyönyörködni, a lenyugvó nap utáni pazar égi játékban, az öböl megnyugtató morajlásában. Innen fentről nézve, az autópálya is csak egy kígyózó fénycsík, a zaja nem hallatszik a magasba. Az ég nem fekete csak mélykék, és a fölém tornyosuló pálmafák tették még hangulatosabbá, mint valami magasra tartott napernyők. A Pacific Palisades-hez érve Santa Monica szirtsétánya véget ér, és bekényszeríti az embert a házak közé. A magasban húzódó útról a kanyonba letekintve a megbújt csudaházak álmos fényei köszönnek vissza, a csendes utcákat csak a virágillat veri fel, és a tavaszillattal vegyülő sós óceánszag. Néha arcul legyint egy-egy langyosabb fuvallat is, a napközben felmelegedett utcák felől, és ebben az esti káprázatban teljesen elfelejt az ember mindent, ami kedvét szegheti. Ez lehet a titka ennek a feltételen boldogságérzetnek.

Photo by Artur Dancs

 

Későre jár, mire visszaérek a szállodai szobámba. És egyébre sem vágyom, mint hogy egy pohár konyakkal a kezemben lefekvés előtt felkuporodjak az ablakpárkányra, és mintha egy nagy képernyőn nézném, tekintetemmel befogjam az éjszakába burkolózott giga-várost. Olyan érzés, mintha egy nagy poszter része lennék. A mindennapi meséink egyike.

(folyt. köv.)

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: