A különös szilveszter


A kis virtuális társalgónkba, amit hárman, a barátnöimmel, a lányokkal tartunk fenn pár éve, napi rendszerességgel mindannyian betérünk egy-egy kis időre, hogy szétnézzünk, ki miről értekezett a másikkal, elmondani mindennapi ügyes-bajos dolgainkat, kisebb-nagyobb örömeinket, kikérni a többiek tanácsát vagy véleményét döntéseinkben, egyszóval évtizedekre visszanyúló barátságunkat ápolni. Néha csak ketten beszélgetünk, néha mindhárman összejövünk: Adrien Magyarországról, Zsuska Angliából, én meg onnan, ahol éppen aznap vagyok a világban. Ilyenkor, ha hárman vagyunk, s valamihez az ember hozzá szeretne szólni, gyorsan kell tudnia gondolkodni, reagálni és fogalmazni, mert ilyenkor a társalgás fonala olyan gyorsan futkos össze-vissza életeink minden kis zeg-zugát bejárva, hogy ha nem vagyunk elég ügyesek, mire válaszolnánk, a másik kettő már nem is arról, hanem egy negyedik témáról beszélget. Elmondhatatlan értékű ajándék ez a technika részéről számunkra. De úgy gondolom, hogy megérdemlünk ennyi ajándékot annak ellenében, amit ugyanakkor – szépet és értékeset – elrabolt tőlünk az idők során.

Photo by Artur Dancs

Kézművességi ötletek és gyermeknevelési  kalandtúrák, szakmai meg lelki vívódások láncfűzérében, az életemet emelve terítékre azt mondja Adrien a minap:

“Mindig arra gondolok, amikor olvaslak, hogy te tényleg minden percet megélsz az életből, ez jó, ennek örülök, ugyanakkor ez tőlem olyan messze van, és kicsit olyan, mintha felapróznám magam”

Egyik nap a kapuzárási pánik is elhangzott – kivetítve tágabban vett értelemben az egész életemre – és én visszakézből kinevettem, mert annak hosszú, nagyon hosszú pániknak kell lennie, mert nekem jó tíz évvel ezelőtt, ezt még valaki felvetette – akkor némileg szemrehányás gyanánt. Adrien véleményében nem volt semmiféle ítélkezés, csak találgatás. Ha ez a kapuzárási pánik az, ahogyan mindennapjaimat élem meg, akkor egy dolgot sajnálok csak: hogy húsz évesen nem volt elég eszem, sem lehetőségem, hogy így éljem az életet. Úgy mintha minden nap az utolsó lenne, az utolsó lehetőség elkapni, megtapasztalni, elérni valamit. Félreértés ne essék, ez nem jelenti távolról sem azt, hogy mindenhol ott akarok lenni, mindent s mindenkit magamévá akarok tenni, hanem csak azt, hogy ott, ahova eljutok, s azt, amit megkapok, legyek képes a lehető legmélyebben, legalaposabban megélni.

Egy újabb ilyen évet magam mögött tudva estem be az év utolsó napjának délelőttjén, túlzás nélkül állítva, a Kennedy reptérről egyenesen az ágyamba. Londonból jövet kérdezgették emitt-amott, hol leszek éjfélkor – gondolom, mert mindenki azt hiszi, a New York-iak ilyenkor egyébre sem vágynak, mint a Times Square-en gyúródni, ami olyan hamis szteretípia, ami addig sem igaz, amíg a naiv ember kigondolja – és vidáman mondogattam, hogy az ágyamban mélyeket szuszogva, esetleg hangosan horkolva, de ha mégis megébrednék az éjféli tülkölésre, akkor legfennebb elvánszorgok az ablakhoz, hogy meggyőződjek róla, most sem jött el a világvége még, benyomok egy konyakot, és alszom tovább. Na, hát, ez sem hangzott úgy, mintha két végén égetném az életem gyertyáját, de persze, ha valaki ezt sütné rám, esetleg pont Adrien barátném, akkor elfogadnám, nem tiltakoznék, hogy nem így van. Elkezdtem kutatni az értelmezései után ennek a gyertyát két végén való égetésnek, és akárhol kerestem, mindig valami negatív önrongálásra próbált rávezetni. Pedig ez egyáltalán nem így van. Nem minden esetben van így.

– Annyit élek egy-egy héten, mint amennyit egy normális ember egész életében nem, ezért nem vagyok én normális – szoktam mondani, amikor már nagyon kifárasztott egy zsúfolt hét. Kijár nekem ez a kis béke az év utolsó óráira. Nem, mintha ezzel arra akarnék célozni, hogy az év többi részében zaklatott lennék. Csak az más. Az pörög.

Láttam magam kívülről: átlósan feküdtem hanyatt az ágyon ernyedten, egyik lábam az ágy karfáján a falnak támasztva magasan, csak úgy csupaszon, zokni nélkül, a másik meg lelógatva az ágy mellé a földre, a fejem is valahol szanaszét volt. És ebben a pózban kitaláltam, ami azokban a napokban kikerekedett gondolataimban, hogy ha most jönne valaki, akivel őszintén képes lennék beszélgetni, azt válaszolnám kérdésére, hogy az év legfontosabb mozzanatai számomra az anyámmal töltött napok voltak a világ különböző pontjain, a lányokkal összehozott találkozásaink – szintén a világ különböző pontjain – és az a két napos budapesti örömlátogatás, amiről korábban három mesét is elmondtam itt.

 

Photo by Artur Dancs

Azokban a napokban minden beszélgetés, amibe belehallottam, vagy épp passzív részese voltam, kifejezetten arról szólt, ki mit főz és eszik, és milyen programokat tervez karácsonyra, újévre. Nekem ez tűnt nagyon távolinak, arról nem beszélve, hogy nagyon nem tudtam volna hozzászólni, hisz a legkevésébé sem készültem semmivel, a valóság meg engem igazolt: szó szerint a karácsonyi – a Gourmanoffban, a Brighton Beachen korábban bevásárolt – töltöttkáposzta mellől hívtak be dolgozni huszonötödikén egész hetes útra. Várható volt, ebben a szakmában ez egyáltalán nem okoz senkinek meglepetést, és engem sem érintett sem rosszul, sem jól, csak öltöztem, és mentem. Höki barátnőm még ennél is optimistábban értékelte ezt, mint egy olyan lehetőséget, ami keveseknek adatik meg: még több kriccmaccot látni, ahogy mi egymás közt a karácsonyt emlegetni szoktuk. Csuda-e hát, hogy én imádom a barátaimat? Mert ahogy Höki mondta, nekem is pont az járt a fejemben, mennyire szerencsés az, hogy ha az ember Ádventkor megjárja magát New Yorkban a díszbe öltöztetett kirakatok közt a Fifth Avenue-n,  a Champs-Elysée-n és az Avenue Montaigne-on, ahol ha még élne Marlene Dietrich, minden bizonnyal kilesne titokban az elbarikádolt ablakán az utca pazar fényárját meglesni esténként, majd a Hollywood Hillsen les be a pálmafákkal szegélyezett lakások óriási ablakain a karácsonyfa után kutatva egy rövidnadrágos, fülledt estén, vagy Santa Monicán bambul bele a színes égőket viselő kókuszpálmákon, fürdőnadrágokat vásárol Jingle Bells mellett a délutáni napfürdőzést követően Fort Lauderdale kellemesen meleg estéjén a karácsonyi bazárban, Osló korcsolypályája mellett vagy a Koppenhága csatornái mentén felállított télivásáros bódék melegében illogatja a mazsolás glögöt rummal, vodkával vagy csak magára. És mindennek tetejébe ezt még a Crew Control is megspékeli a csonkahéten egy londoni úttal vagy egy új úticéllal az életemben, Seattle-lel, amiről, biztos vagyok benne, hogy sokszor fogok még említést tenni, hisz elbűvölt a bája.

Photo by Artur Dancs

Ez után kifejezetten jólesett lelógó lábbal feküdni az ágyamon a meleg szobában egy pohár bor mellett, és elkönyvelni az év számomra legfontosabb pillanatait.

– Egyedül? – ilyet csak olyasvalaki engedhet meg magának megkérdezni, aki nem ismer. Az én barátaim nem kérdeznek ilyen butaságokat. Legfennebb, ha valamilyen új, fiatal szőkéhez kapcsolódó románcról szeretnének hallani, amiről sejtésük lehet mindennapi beszélgetéseink alapján. De barátaim is tudják, mennyire fontos egy-egy mozgalmas időszak után számomra az egyedüllét és a csend. A magam csendje, ami lehet sistergő, lehet zajos, lehet, fényképezős, csavargós, attól függően, mihez van kedvem épp az utazásokat követő zokni-állapotban.

Azokat a pillanatokat hívom így, amikor az ember egy feladat, egy küldetés, egy utazás, egy jó előadás, egy siker, egy kudarc vagy akármi végén ott ül a nagy csendben kiürülve, mégis feltöltődve lelkileg, agyilag fáradtan, fejében a zúgó elmúlt történésekkel, és csak néz ki magából. Ilyenkor annyira el tudok tompulni, hogy még a világot is képes vagyok szeretni egy-egy pillanatra.

Anyám soros, féléves amerikai tartózkodása átnyúlt januárra, így azok a pillanatok is joggal számíthatók bele az év kedves pillanatainak elkönyvelésébe. Nem óhajtottam a zavaros politikai helyzetnek sem anyámat, sem magamat ismét kitenni, mint érkezésekor, amikor a törökországi puccs idején ő éppen az isztambuli Atatürk repülőtéren volt transzferben, ahol lövöldöztek, és tankok nyomultak minden irányból a rezsimet megdöntendő.  Anyám túlélt már ennél kritikusabb helyzeteket is, de úgy gondoltam, mégiscsak jobb az mindenki számára, ha Európa felé vesszük az utat az eleve megváltott repülőjegy ellenére, ami törökországi átszállást írt volna elő, nem mintha Európában békegalambok repkednének a felhőtlen égen, ott mégiscsak otthonosabban mozgunk. Azt is eldöntöttem, félúton legalább elkísérem, és Londonban majd egy szatmári gépre felsegítem. És örültem, hogy sikerült belelopnom magunknak egy londoni délutánt is. Nem tudom, anyám ugyanilyen nagy lelkesedéssel fogadta-e élete első londoni látogatását, mert szegénykém habitusában az időzónákon át ide-oda ugrálni, nem foglal el központi helyet, és olyan fáradt volt, hogy sok boldogságot nem tudtam leolvasni az arcáról, főleg, hogy felváltva hol hózápor, hol ónos eső keserítette meg létünket London belvárosában, ahol jó társaságnak Zsuskánk is csatlakozott hozzánk, nem mintha neki sem lett volna kellemesebb elfoglaltsága az embertelen időben, hanem mert az anyu első látogatását szerettük volna emlékezetessé tenni. Csuda-e hát, hogy imádom a barátaimat?…

Photo by Artur Dancs

Igazából tisztában vagyok vele, hogy a körülmények ellenére is fontos élmény volt anyu számára Westminster és a Buckingham palota is, de leginkább korábban tett ígéretem beváltását szorgalmazta: az igazi angol bífsztéket vacsorára. És erre a palota tőszomszédságában, a Buckingham Roadon sort is kerítettünk.

Anyám kérése volt az is, hogy húsvétra mennék haza. Vannak szüleinknek ilyen kívánságai, amelyek mögött mi, a távoli helyekre csavargott gyermekek nem mindig értjük a lényeget. Világéletemben olyan volt a munkám, hogy az ünnepeken dolgoztam, talán akkor többet is, mint máskor, engem tudat alatt nem motivál egyik ünnepnek sem a közelsége, ugyanakkor tudom, hogy nem a magam fejével, hanem az övével kellene látnom a dolgokat, és legalább megpróbálni megérteni, hogy számára az lenne az ünnep. Nem, mintha nem főzne egy lakodalmas tömegre valót minden körülmények között, hanem mert akkor nekem tenné, és az én jelenlétemben szűrné le a húslevest a zöldségekről, hogy melegében nassolni lehessen, és ki-be rohangálna a konyha és az asztal között, egy pillanatra sem ülne le, csak esetleg, amíg koccintunk egy pálinkával. A válaszom, mint mindig, most is az volt, hogy nem ígérem, de nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogyan valósíthatnám meg anyám eme óhaját. Nem húsvétra, de május elejére toppantam be a szülői házba, és noha mások már elfelejtették a húsvétot, anyám azt varázsolt nekem. Még a padlóvázába állított fűzfaágon is, amin télen gömbök, tavasszal kifújt hímestojások szoktak lógni, ott volt a húsvéti díszítés, és jött a sonka tormával, az oldalas, diós és mákos kalács, és minden, ami a húsvéthoz járhat.

Azt a pár napot akkor jobbára a házban töltöttem. Beszélgettünk, hallgattunk, néha csak néztem, amint tesz-vesz, s ha elment valamit még bevásárolni, nehogy éhen pusztuljunk a megpakolt hűtőszekrény és spájz mellett, ahová már egy doboz gyufát se lehetett volna berakni – ha annak bárminemű értelme is lenne – akkor visszavonultam régi szobámba, ahová anyu megengedte világgá menetelemkor, hogy egy könyvespolcot megpakolva emlékeimmel átmentsek. Noha manapság mind kevesebb alkalmam és hajlandóságom mutatkozik az ilyen fajta múltba révedésre, az az érzésem, nagyon sok időt is el tudnék ott tölteni a könyveim, a kézirataim, mindenféle jegyzetek, fotóalbumok, emlékek, vacak kis kacatok közt, és túrni-túrni az egyszer volt dolgokban, mint valami nagyon, de nagyon távoli világban. Nem zökkenőmentes az sem, nagyon óvatosnak kell kellem, hogy hová nyúlok, mert mindenhonnan előkerülhet valami, ami olyan kellemetlen szájízt hagy, hogy eszembe jut azonnal, miért is vállaltam azt, hogy feladok mindent, és teljesen tiszta lappal újraindítom az életem a semmiből az óceán másik oldalán. Nem nagyon csámborogtam el otthonról, teljesen jó volt ez így, nem hiányzott senki, és én sem hiányoztam senkinek, kivéve azt a néhány embert, akiket minden távolságok és utak ellenére is továbbra is A barátaimnak tartok. De napközben ők is el vannak dolgaikkal, egy-egy este léptem le barátkozni, babázni vagy csak egy asztalnál ülni, és hallgatni őket, amint mindenfélékről beszélgetnek. Mert, ha otthon vagyok, az én barátaim kisebb-nagyobb létszámban valahol mindig összegyűlnek a tiszteletemre, sokszor ez az egyetlen alkalom az évben, hogy így együtt legyenek, és ez nekem olyan jóleső érzés. És ebben a baráti körben nem én vagyok a szószóló, nem én vagyok a központban, és nem nekem kell a legtöbbet beszélnem, csak ott kell lennem, és hallgatnom a történeteiket autókról, gyermeknevelésről, munkáról, házépítésről. Persze, előkerül egy-kettő az én történeteimből is, de ezekben az együttlétekben nem ez a lényeg, hanem maga az együttlét. Talán a legszebb esti pillanat tavasszal az volt, amikor a fiúkkal a sültszalonnás vacsora után Miska tornácáról felsétáltunk a kerten át a hátsó hegyi útra, és a holdfényben söreinket lóbálva jó nagyot kerültünk hatalmasokat mondva és hangosakat nevetve életeinken, olyan nagy vidámságban voltunk, hogy fellármáztuk a környék valamennyi házörzőjét, de rajtuk kívül nemigen zavart meg bennünket senki sem ebben a feneketlen nagy jólétben. Csuda-e, hogy imádom a barátaimat?…

Photo by Artur Dancs

Nyár végén kerültem haza ismét, átdolgoztam a nyarat, és szándékosan augusztus utolsó felére terveztem a szabadságot. Tudtam, hogy nem Szatmáron akarom ezt eltölteni, nem mert nem szeretem már szülővárosomat, hanem mert annyi év után hiányoztak a hegyek, a Hargita, az utak, és persze, a bátyó a Hargita tövében, akivel az egész év folyamán rendszeresen elosztjuk a világ dolgát hosszas telefonbeszélgetésekben, s ő olyankor mindig biztosít felőle, hogy a szederpálinka és az áfonya, ami az én részem belőle, jól el van téve, ám, ha esetleg úgy tudom, hogy nem kerülök haza netán, jobb ha szólok, nehogy reája romoljék ott a korsóban. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy anyám rosszallását váltanám ki azzal, ha semennyit nem tartózkodnék a közelében, hanem Székelyföldre és Budapestre mászkálnék, ezért úgy gondoltam, ismét mindenki számára megfelelően kedvező megoldást kell találnom, és együtt mentünk el a hegyekbe. Szováta, Udvarhely, Csíkszereda, fürdés, napozás, bátyó, beszélgetések, kalandos utazások, emlékek, a mesés, jólismert, és oly nagyon hiányolt tájak, minden ott volt nekünk. Sőt, Höki javaslatára, akivel elkerültük egymást ez alkalommal, sikerült egy délelőttöt lopnom magamnak Csíksomlyón is. Anyám remek csavargótárs, ezt az amerikai félévek is mindig megerősítik, fáradhatatlan felfedező, gyalogló, vállalkozó szellemű utazó, és nagyon hálás utitárs is, aki issza az információkat adott helyekről, és alaposan szemügyre veszi, kitartóan tanulmányozza és elemzi a különböző tájak embereit is.

Photo by Artur Dancs

Nagyon kevés emberrel tudok fesztelenül, önfeledten nagyon jóízűeket csavarogni, épp ezért legtöbbször egyedül teszem meg a fontos csavargásokat, de kétségtelen, hogy anyám mellett Zsuska egyike azoknak, akikkel gondolkodás nélkül nekivágok az utaknak. Úgy hozta az év, hogy a lányokkal több alkalmunk is volt együtt lenni, külön-külön és mindhárman együtt is. Zsuskával az év során több-kevesebb gyakorisággal találkozunk, ha Londonban járok, s olyankor a nagy beszélgetések mellé mindig valami jó kis program is belopakodik, egy kirándulás, egy séta, s az immár hagyományos sztékvacsorák valamelyik fogadóban az út szélén. Adrienhez pedig az ősz vitt el, az otthoni szabadságolásom utolsó napja. Abban pedig minden épp úgy volt tökéletes, ahogy volt: az érkezés nevetésbe torkollott pillanatától a biatorbágyi vörös szőnyegen, a kerti hintán az éjszakáig tartó beszélgetéseken át a viadukton tett sétánkig, a nagy családi étkezésekig, a gyermekeket hátrahagyva, szigorúan csak felnőtt társaságban való csintalankodásig a környékbeli játszótéren. Még az amúgy mindig kellemetlen ízű elutazás napi autózás is a reptérre sokkal kellemesebb volt Adrien mellett az autóban.

Photo by Artur Dancs

Noveberben unszolásomra végre Zsuska döntött úgy, visszalátogat New Yorkba. Két éve, amikor Adrienékkel együtt amerikai körúton nyaraltak, épp csak egy közös napunk jutott New Yorkra, amikor mindhárman együtt lehettünk. Zsuska korábbi New York-i élményeit leginkább a Sandy hurrikán árnyékolta be, s az ezt követő áramkimaradás és hideg. Örültem, hogy ezúttal sikerült végre hosszabb időt és kellemesebb körülmények között együtt lennünk a Nagy Almában, és ennek mindenféle oldalát alaposan ki is használtuk. Adrien pedig virtuálisan volt velünk a társalgóban minden nap.

Photo by Artur Dancs

De legjobbak akkor vagyunk mégis, ha mindhárman vagyunk. Emlékszem, hogyan vonszoltam be magam a londoni szálloda recepciójára egy tizenórás los angeles-i repülés után, és egyéb gondolatom sem volt, csak az ágy és egy konyak, amikor a Copthorne könyvtárnak becézett bárjában az egyik ernyős lámpa takarásából felbukkant két vigyorgó és ragyogó ismerős arc. Hetekig terveztek titokban a lányok, hogy ezt a meglepetést összehozzák. Nekem, de főleg magunknak, egymásnak. Ebben persze, Adriennek kellett a legnagyobb utat megtennie, hiszen neki kellett adott napon, adott időben Magyarországról odarepülnie, ahova tudták, hogy én is érkezni fogok, és hogy Zsuskának se kelljen majd elszakadni tőlünk semennyire sem, a Copthorne-ban vettek kis zobát maguknak is. Mondanom sem kell, hogy az álom kiszökött a szememből, és vége-hossza nem volt az örvendezéseinknek. Egy környékbeli kisvárosba mentünk csavarogni, valahogy a nagy londoni zaj és felfordulás egyikünknek sem hiányzott, majd a rég tervezett nagy közös sztékvacsora után néztünk. Ami elmaradt ugyan, és mi egy benzinkúton kötöttünk ki gyalogosan valami külsőségen hangosan kacagva magunkon és a helyzeten, amelynek felvázolása nem lenne annyira vicces, mint amilyen maga a helyzet volt, amint hárman éhesen sztékvacsora helyett egy kietlen benzinkút kisboltjában vásárolunk fel száraz szalámit és sajtot, hogy éhen ne pusztuljunk az idegenben, és onnan visszaröhögtük magunkat az erdő szélen az útpadkán sorakozva a hotelszobánkig, ahol hajnalba nyúlóan osztottuk a dolgokat. Másnap még egy kastélylátogatásra is futotta, mielőtt szétszéledtünk volna, a Nymans birtokon. 2015-ben New Yorkban voltunk mindhárman együtt, 2016-ban Szatmáron – amint erről egy tavalyi mesében hosszabban is szót ejtettem – a tavalyi év Londonba vitt bennünket. És már akkor eldöntöttük, hogy ezt meg kell ismételni. Így Adrien októberben ismét repülőre ült, és velem egy napon megérkezett Londonba, hogy mindhárman ismét a Copthorne és Miss Marple vendégszeretetét élvezhessük. Bár, nagyon sokat nem rontottuk a levegőt a szállodában, első este Brightonban tekeregtünk, és nagyon odafigyeltünk, hogy a sztékvacsorát le ne késsük ismét, másnap pedig Windsorba látogattunk. Zsuska már elvitt engem oda, de vágytam visszamenni, és végiglátogatni az egész kastélyt, erre pedig egy teljes napra volt szükség, ami most előttünk állt.

Photo by Artur Dancs

Ebben az évben én életemben először bejártam a tarka-barka San Juant, Puerto Ricóban, tucatszor is bekalandoztam Los Angeles minden zeg-zugát, Párizst és Londont, a Skandináv országok legszebb nagyvárosait, Bostonban és Floridában időztem, a mesés San Franciscoban, de talán mindegyiknél legjobban ezt a windsori látogatást szerettem barátaimmal. Azt a napot senki nem veheti el tőlünk. És Zsuskánk dícséretére legyen mondva, miután hazavezetett bennünket a hosszú úton a Copthorne-ba, semmi jelét nem mutatta ő sem a fáradtságnak, és késő éjszakáig folytattuk a beszégetést a szobában, reggel pedig az étteremben, ahol Kinga volt olyan bájos, és megvedégelte reggelivel a lányokat:

– Ő Kinga, aki festményrablásban lesz tettestárs egyszer, amikor majd megszökik a kertészekkel, merthogy amazok ketten vannak, s ikrek, de legalábbis nagyon hasonlítanak – mutattam be copthorne-i barátnőmet és jótevőmet, aki kávéscsuporban csempészi nekem oda a konyakot érkezéskor, és ő meg jelezte, hogy ismeri jól a lányokat – olvasott már róluk a meséimben. Csuda-e hát, hogy imádom a barátaimat?…

Valahol itt alhattam bele az emlékek futtatásába hanyattfekve az ágyon, zokni nélkül, egyik lábam a falnak támasztva az ágy karfáján, a másik lelógatva a földre, a fejem… a fejem meg az is ott van valahol. Csak arra ébredtem, hogy éjfélt zajonganak lenn a városban. A Times Square tüzijátékának csak a fényvillanásai látszottak a tornyok takarásában, ennél többre nem is voltam kíváncsi. Benyomtam egy konyakot, és átaludtam magam egy következő esztendőbe.

Pontosan úgy, mint aki két végén égeti a gyertyát.

Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Az angol vidéki élet bája és a konyak a bukszusokban


(azaz Miss Marple mindent tud!)

 

Photo by Artur Dancs

– A dél-afrikai cabernet sauvignont vagy ezt a francia merlót tudnám ma délutánra ajánlani – hajolt keresztül a bárpulton a pincér, mikor délután ebéd után koslattam a szállodában.

– Én hiszek magának, Henry. Ha maga nem, akkor ki tudná jobban, mi kell egy ilyen esős dél-angliai délutánhoz. Megbízom a választásában.

– Minden további nélkül, uram – mondta halkan, szinte súgva a pincér, mintha valami bizalmas kapcsolat lenne közöttünk. És ha belegondolok, van is. Noha Henry ugyanúgy súgott a tóra néző ablak mellé húzódott asztalnál ebédelő kopasz úriember feje főlé harmincnyolcfokos szögben, egyenes derékkal odahajolva, tény, hogy ebben a vidéki milliőben az ember legjobb barátja a szálloda személyzete, aki minden lépésére vigyáz, és igyekszik gondtalanná tenni az esős délutánt.

 

A kertre néző, ablakkal körbevett kiugrón foglaltam asztalt az ebédhez a Henry által dícséretre felterjesztett borommal, mert örültem, hogy ott több fény szűrődik még be az esőn keresztül is. Mintha hallotta volna a gondolatomat, miközben az evőeszközt és a fűszertartót elrendezgette az asztalomon, hozzátette:

 

– A jó hír az, hogy holnaptól kezdve egy-egy arasszal hosszabbak lesznek a nappalok…

 

És ezzel már a sztékre varó várakozásom is jobb hangulatban telt

A szálloda udvarán található tóban a nyár folyamán alaposan megtestesedett szárnyasról elnevezett Fehér Hattyú mellett döntöttem ebédelés végett, mikor az uszodából feljöttem. Bár ehhez a vidéki kúriához a mi felfogásunk szerint nem illenék a fitnesz, én elmondhatatlan örömmel fedeztem fel angliai rezidenciámon a hattyús tó partján a kis épületet, ami nem csak uszómedencével vár, hanem gőzzel és finn szaunával is. Ezen felül tornaterem és társalgó is van hatalmas bőrfotelekkel, és a bárban gyümölcsleveket és vitaminos falatokat árulnak, hogy a szállodából átlibbenők és a környező falvakból szocializálódni idejárók is ügyesen üssék el az időt az egészséges életmódra elköltött órák mentén.

Mielőtt a Hattyúban telepedtem meg, benéztem a szálloda címeres éttermébe, az Aranyoroszlánba is, amit valami rejtélyes oknál fogva franciául neveztek el Lion D’or-nak. A rejtélynek majd más alkalommal fogok utánajárni, bár lehet, ezek a szelíd és barátságos délországi britek nem utálják annyira a franciákat, mint ahogy azok az angolokat. A legcsábítóbb számomra azért mégiscsak a könyvtár, ami rögtön az Aranyoroszlán mellett található, könnyű esti koktélozásokra, merthogy a könyvtár egyben bár is és délután teát, bocsánat téját is felszolgálnak – konyakkal vagy anélkül, de tejjel mindenesetre – és friss tejszínnel készített süteménnyel – amit mi leginkább házikeksznek emlegetnénk – vagy lazacos illetve marhasülttel készült szendvicsfalatkákkal. Mikor ott elhaladtam, megcsapott a sütemények illata, és egy pillanatra meg is telepedtem a kandalló előtt épp üresen tátongó, ölelésre kész bőrfotelben, de jobbnak láttam kiadósabb ebéd után nézni, hisz tudtam, ha visszavonulok a szobámba, több étkezést nem fogok ma már beiktatni. Délelőtt érkeztem New Yorkból, és csak egy éjszakát töltök ezúttal a Copthorne-ban, mielőtt visszarepülök Amerikába.

Így jutottam a Fehér Hattyúba, ami a szálloda mások szárnyában van, és amint mondottam, egyfelől a hattyús tóra és a bejáratra néz, másik oldalról meg a kertre, amit a szőke, tetovált ír kertész gondoz. Persze, nem ilyenkor, amikor zuhog az eső és tombol a szél odakinn. El is gondlokodtam, vajon mivel ütheti el a munkanapját ilyenkor, amikor – nem is ritkán, ilyen kertészkedésre kevésbé alkalmas időjárás terül el a környéken… Nyáron ismerkedtem meg vele, mikor a pázsitot egyengette, és érdekfeszítő eszmecserét folytattunk az embernagyságú vadrebarbarákról – én legalábbis abban maradtam, hogy azok a hatalmas lapik a pázsit szélén, az udvar és az angolkert választóvonalán, a patak fölött vadrebarbarák.

 

– Úgy tudom, mérgezőek… – mondtam tudálékosan.

– Én erről nem tudok, de talán legegyszerűbb, ha nem tervezzük megkóstolni őket – válaszolta bölcsen.

 

Mellesleg a kertész legalább annyira része a vidéki angol hotelnek, ami inkább egy hagyományos vidéki kúriának tekinthető, mint az ódon, repkénnyel futtatott falak, a rhododendronos angolkert a patakkal és a feketerigók.

Óh, a rhododendronok!…

Tavasszal akkora parádét rendeznek itt a kertben, hogy nem jön az embernek a szobájába menni a kertből. És ha mégis, akkor alig várja a hajnalt, hogy egy csésze teával kiszabaduljon ismét a rigófüttyös kertbe, és a sorok között mászkálva a megszámlálhatatlan színű virágcsodát bámulja, vagy a kis kőpadon szürcsölgesse a téját vagy valami egyebet… Mondjuk egy faljavított kávét. Konyakkal. Vagy ugyanazt kávé nélkül…

És egy ilyen hely valósággal vonzza a titkokat, a rejtélyes dolgokat. Ha bűnügyi regény lenne, akkor Miss Marple minden bizonnyal ott ülne abban a fotelben, a karácsonyfa alatt, ahol én is szagolgattam a konyakos-téjás délutánon az ánizsos-tejszínes kekszek illatát, és nyilvánvalóan a kertész lenne a gyilkos, mert Henryre gyanakodna mindenki, hogy mérget cseppentett az áldozat italába, vagy talán a szakácsinasra, aki a szték mellé kavart mártást mérgezte meg, de egy duplacsavar nélkül nem érne az a bűnügyi regény semmit sem.

Photo by Artur Dancs

No, de nem bűnügyi regény, noha Miss Marple többféle változatban is fellelhető a szálloda legkülönbözőbb szegleteiben. Ha nem a könyvtárban téjázik kalapban egy másik öreghölggyel, akkor a lobbyban olvassa a Daily Mirrort a kanapén vagy a kandalló előtt kötöget, miközben a szemüvege fölött a bejárat felé fordulva figyeli az érkezőket és távozókat.

Titkokat azonban nekem is kellett szereznem itt. Azaz sok beszerzést nem igényelt, a hely hozza magával őket, és noha mindenről nem lebbenthetem még most fel a fátylat, azt a kis csintalanságot elmesélem, amit eddig csak Zsuska barátnőmmel osztottam meg, aki két londoni látogatásom közt végigizgulta emiatt az időt. Ha itt vagyok, néha Zsuzsi is leautózik ide Londonból, és elvisz kirándulni, kastélyokat látogatni. Az ilyen kirándulásokat meg rendszerint valamelyik útmenti fogadóban zárjuk egy nagy sztékvacsorával és vajaspogácsával, azaz szkónnal. Ő tehát már ismeri a Copthorne-t, és tudja, mennyi titok lappang ebben a szállodában itt. És jólismeri a rhododendronos kertet is, így kézenfekvő volt, hogy megosztom vele a titkot, amit az ember idegenekkel soha, de legjobb és legközelebbi barátaival gondolkodás nélkül szeretettel megoszt. Igaz, másnak sem mondtam el, de csak azért nem terheltem ezzel más barátomat, mert a bukszusok és rhododendronok az ő mindennapjaikhoz talán nem állnak annyira közel, mint a Zsuskáéhoz vagy mostmár az enyémhez is.

Egyik hosszabb utam utolsó állomása a New Yorkba való hazatérés előtt itt volt. Kaliforniából érkezve a főutaskísérő, aki jóbarátom, ki jó ismerője szokásaimnak, két kisüveg minőségi XO (extra-idős) francia konyakkal lepett meg hálából az együtt töltött kellemes útért és munkám elismeréseként ideérve Londonba. Másnap repültünk is tovább, és azt tudni kell, hogy Londonból a poggyászban felvihető folyadékmennyiséget borzasztó szigorúan veszik, nemcsak utasok esetében, hanem a mienkben is. Arról nem beszélve, hogy szolgálatban mi nem is hurcolhatunk alkoholos üvegeket a poggyászunkban, így tehát meglehetősen hatalmas dilemma elé állított a szabályzat és a helyzet, mert a drága és nemes italt el se vihettem, és a rövid ittlétem miatt meg sem ihattam (már hogy mindet nem…) Eldobni meg olyan vétek lett volna, amiért a végítélet napján komoly irgumburgum járt volna, mert a Föld eme ízletes kincsét elpocsékolni elmondhatatlan bűn lenne beláthatatlan megtorlásokkal. Arról nem beszélve, hogy a délutánt Zsuskával töltöttem, aki leautózott értem, és Windsorba menet említést tett a szatmári pálinkáról amit nekem tett félre a kesztyűtartóban. Tehát a konyakra nem kerülhetett sor, elég volt a pálinka nekem ahhoz, hogy elfogadhatatlan őrültségnek tartsam a baloldali közlekedést, és arról próbáljam barátnémet folyton meggyőzni, hogy az autójában rossz oldalon van a kormány. Ez a meggyőződésem azóta sem változott, noha Bangkokban is láthattam, hogy széles embertömegeknek ez így természetes, Londonban már kifejezetten hálás vagyok, ha Zsuska szól vagy ha oda van írva a járdaszegélyre, merre kell nézni, mielőtt lelépnék…

Fogalmam sem volt, mit intézhetnék a konyakommal. Bár, most, hogy ezeket itt leírom, kézenfekvőnek tűnik, hogy Zsuskának odaadhattam volna, és a kesztyűtartóban a szatmári pálinka mellett jól el lett volna a konyak a következő londoni tartózkodásomig, de ez egyikünknek sem jutott akkor eszébe.

Másnap hajnalban, szokásom szerint a reggeli után megkértem Kingát, aki a másik barátom a szállodában, magyar származású és a vendéglőben a teremfelelős, hogy engedje, hadd vigyem ki a kávémat a kertbe és ott költsem el. Mindig megengedi, de én szeretem megkérdezni, mert úgy illik, és az ilyen gesztusok viszik előbbre még a világot egy olyan korban, amikor oly kevés már az udvarias geszus.

 

Photo by Artur Dancs

Talán egy vérbeli festőművész palettáján sincs annyi szín, mint amennyit a rhododendronkert produkál tavasszal. A labirintusokba nyírt sétányokon fáradhatatlanul keringtem, szívtam magamba a harmatos angliai hajnalt, a madárcsicsergést, a lombsusogást és a pazar színpompát. És közben járt az agyam. Konyakról és egyéb mindennapi és nem mindennapi dolgaimról. Ebben az emelkedett pillanatban mutatta meg nekem a Gondviselés a bordó dáliák mellett a tüdőszínű virágokba borult rhododendron bokrot a bukszusok sorfala közt. Letettem a kávéscsészét a kőpadra, és már siettem is be az épületbe. Ahhoz, hogy szobámhoz érjek, az egész szállodán keresztül kellett sasszéznom. A kertre nyíló Fehér Hattyú verandáján Henry direkte nekem nyitva „felejtette” az üvegajtót, onnan siettem át a lobbyn odabiccentve Helennek a recepción, majd a kandallónál a zongora mellett balra fordulva a még sötét könyvtár mellett kiléptem a főbejáraton és átlibbentem a légiszemélyzetnek elkülönített szárnyba, átvágtattam a konyhánkon és az étkezőn, majd a társalgót is elhagyva a kanyargós folyókon át a szobámba érve felkaptam a konyakos üveget, és indultam vele vissza az említett útvonalon.

Photo by Artur Dancs

– Ma is korán kelt, uram, mint mindig… – üdvözölt a szobaszervíz rendelései alatt egyensúlyozó lengyel fiú, akinek a nevét mai napig sem tudom.

– Ó, ha tudná… – legyintettem, és az üveget a szvetterem alá rejtve vágtattam tovább keresztül a társalgón, a hallon és a zárva tartó, de mégis nyitott ajtajú vendéglőn át a nyárikertbe. Átvágtam a pázsiton, keresztül a kis pallón, és már vissza is értem az angolkertbe. A tüdőszínű bokor alatt a bukszusok közt rejtettem el a konyakot.

 

Aznap délután el is repültem New Yorkba, és tudtam, hogy egy hétig nem járok ismét Londonba, azon a héten sokszor eszembe jutott a dolog, és főleg a Baron Ottard XO a bukszusok közt.

 

– Reméljük, hogy a kertész nem végez alapos munkát – bíztatott a szigetországból Zsuska, aki velem együtt számolta a napokat, hogy visszatérjek a Copthorne-ba.

– Nem vonom kétségbe az ember munkamorálját, de tudom, hogy azokat a bukszusokat sem kell olyan sűrjen nyírni, tehát reméljük, minden rendben lesz.

 

Amikor a következő utam egyik állomásaként végre megérkeztem Angliába, rögtön a szobám elfoglalását követően fogtam a kávésbögrémet és kisiettem a kertbe. Útközben kollégáimba futottam, akik nem győztek eleget csodálkozni a virágok iránti elkötelezettségem felett. Mikor a labirintusba értem, izgatottan topogtam be magam a tüdőszínű rhododendronhoz, miközben azon töprengtem, hogy ha a kertész meglelte az üveget, akkor most minden bizonnyal figyeli, ki megy oda keresgetni az elrejtett kincset. Az igazat megvallva, rajtam kívül rengetegen nem fordulnak meg az angolkertben, a rhododendronok is jobbára hidegen hagyják a Copthorne-ban megforduló népeket, a kollégáimat meg pláne. Hálistennek. Végülis ez is szempont volt, amikor ide rejtettem az italt. A kollégák nyomozókutyát megszégyenítő szimattal rendelkeznek, ha italról van szó. Tehát mindenképp olyan helyet kellett találnom, ahol ők nem sokat forgolódnak, a kert pedig pontosan alkalmas volt erre. Persze, másrészről meg ott van Miss Marple, aki viszont minden bozonnyal játszi könnyedséggel bökött volna rám, ha valaha egy társaságban szó esnék róla, ki rejteget konyakos üvegeket a bukszusok alatt. De minekutána társasági körökben ez nem lett beszédtéma, a titok az én titkom maradt Zsuskával. És Miss Marple-lel.

Esős idők járhattak a környékre, mert, biza tócsákban állt a víz a bokrok alatt, de a sárban akkor megpillantottam az üveget a bokor alján. Azonnal üzentem is Zsuskának, hogy a küldetés sikeresen zárult, és ettől már ő is hátradőlhetett az irodájában, és teljes figyelemmel a munkájára összpontosíthatott az egész heti stressz után, amit a bukszusok alatti konyak okozhatott neki.

Photo by Artur Dancs

– A sztékje, uram, alaposan átsütve, grillezett paradicsommal és hasábburgonyával, óhaja szerint – tálalta elém az ebédet Henry, és amilyen diszkréten érkezett, úgy is tűnt el mellőlem, miután a tányért letette elém. Rajta a sült és a farakásra emlékeztető rendbe felpakolt hasábburgonyák, a sztékkrumpli a mártással.

 

Elmélyülten merengtem kifelé az ablakon a száraz borom felett, ahol hullámokban viharzott a decemberi eső, mint a nyári zápor. Az most is élénk zöld pázsiton túl a bukszusok és rhododendron bokrok zöldes-szárazon ringatóztak a szürkületben. Az ablakból az otthonos szoba gömblámpáinak fénye tükröződött vissza, a szomszéd asztaltól meg a kiképzésről visszaérkezett és átázott Boeing pilóták értekeztek némi borok felett a Rolls Royce hajtóművek műszaki adatai felett bele-belecseppentve olykor egy kis politikát is a társalgásba.

Későre keveredtem vissza a szobámba, előtte a kandalló előtt a fotelben időztem el – nem horgoltam ugyan. A karácsonyfa kék fényei villództak a zongorán, amelyik a sarokban úgy lapított, mint a színpadon a stukker szokott, amiről tudni, hogy előbb-utóbb majd elsül. Erre azonban a zongora esetében, úgy tűnik, még várni kell.

Photo by Artur Dancs

 

Miközben talán el is bóbiskoltam a kényelmes bőrfotelben, arra jutottam, meg tudnám szokni ezt az angliai, békés vidéki életet… Csak arra horkantam fel, hogy a mindig mosolygós fiatal portugál sofőr odaköszön:

 

– Vizlaaat!

 

Világkörüli mesék (1)


 

 

Lehetséges, hogy egy meghitt családi életet élő szemével nézve, a mi munkánk kényelmetlenségekkel teli, zaklatott, hektikus mindennapokat eredményez. Tagadhatatlan, hogy sokszor kiszámíthatatlan az életünk, ugyanakkor ez talán, ami a legtöbb izgalmat is hozza a mindennapokba. Amint arról már szóltam, az első, ami megszűnik, amikor az ember világcsavargóvá válik, az a saját időnk. Mindig azt az időt kell magunkénak elfogadnunk, amelyik zónájában éppen vagyunk. És ez fehér éjszakákat, de éppen úgy aktív hajnalokat, kalandvágyó délelőttöket vagy mozgalmas délutánokat jelenthet. Hajlamosak vagyunk belefásulni az életünkbe. Mindenbe. Ez az emberi természet egyik velejárója a jelek szerint. Az egyformaságba és a sorozatos változásokba is. A mi feladatunk ezen változtatni. Akkor is, ha egy kis tanyán éljük le az életet, ahol örülni lehet a reggeli napsugárnak, a nyári esőnek, a téli havazásnak és a természet közelségének. Akkor is, ha nyughatatlan világvárosokban hajtjuk nyugalomra a fejünket, és a sziréna zaja és a tülkölés már nemhogy nem zavaró, hanem álombaringató. Akkor is, ha óceánra néz épp az ablakunk, amikor felkelünk, és akkor is, amikor a szeméttárolós belső udvarra, ahonnan a szomszédék veszekedése is áthallatszik csendesebb estéken.

Photo by Artur Dancs

Sokan azt hiszik, ha egyszer kijutott nekem az, hogy este Manhattan tornyainak fénye világítja be a szűk lakomat, nehezen tudnám másutt a szépséget megtalálni. Csak a legbeavatottabb barátok tudják igazán, mennyire nem így van ez. És hogy mennyire kedves a reggel anyám házának ablakán a fákra kinézni és távolban a németi templom tornyát fürkészni, és hogy sosem feledem a piros rózsákat ontó rózsafára nyíló ablakot nagyanyám gyermekkorombéli házában sem, amelyen a játszani csalogató gerlék és perlekedő verebek hangzavara hallatszott be nyári reggeleken.

Amióta a világ megnyílt előttem, ezek a szépségek nemhogy elhalványultak volna, de élénkebbek, még drágábbak lettek. És melléjük íródik a sok-sok új kép, madárcsicsergés, hajnal vagy épp fülledt éjszaka. Sok-sok új mese. Hosszabbak-rövidebbek. Ezekből a pillanatokból áll az életünk. A mesékből, amelyek körülöttünk élnek, velünk, és csak be kell engednünk magunkba őket.

 

Copthorne-i mese

 

Ha az ember naponta más-más időzónában van épp, és nem szeretné a szervezetét az őrületbe kergetni, mindenképp legajánlatosabb akkor és úgy aludni, amikor azt a szervezete megkívánja és a lehetőségei megengedik. A londoni pihenőnk a várostól távol, a vidéki Anglia barátságos és rusztikus kisvárosi részén van, Copthorne-ban. És ha hajnalban hatkor jön az embernek, hogy reggelizzen, a legjobb, ha ahelyt végére is jár a dolognak. A román pincérnő eltakarította előlem a tányérokat, és mikor az ezüst kannából kitöltötte a kávémat a csinos porceláncsészébe, azzal a kezemben elindultam át a hallon a kert irányába. A sarokban csendesen pihent még a zongora a nagy falióra alatt, a kandalló pedig hidegen bóbiskolt.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt, jó reggelt! – integettem oda vidáman a recepciós fiúnak, és miután elolvastam a nevét, elégedetten állapítottam meg:

– Mennyire jó, hogy a világ különböző pontjain belefutok egy-egy Adnanba, és mind olyan kedves és segítőkész.

– Mindenképpen, uram – hajtott fejet előttem Adnan a pult mögül – Tehetek valamit Önért ezen a korai reggelen.

– Azt hiszem, hosszú távra lekötelezne, ha lenne olyan szíves és az ajtót, ami a téli vendéglő teraszon át vezet a kertbe, kinyitná nekem.

– A legnagyobb örömmel! – és a bőrhuzatos kanapékkal és fotelekkel berendezett hallon át máris a világos, a kertre nyíló sokablakos zárt teraszra nyitottunk be, és csikorogva fordult a kulcs a zárban, mikor Adnan kiengedett a kertbe.

Photo by Artur Dancs

Madárcsiviteléstől volt hangos a májusi hajnal, és buja zöld volt minden. A kert közel eső gyepén faasztalok és székek itták a friss harmatot, a fűszálak pedig üdére mosták a cipőmet, amint átvágtam a pázsiton és a patak felé vettem az irányt. A patak valahonnan a szállodára néző erdőből eredhet, és csak azért hozhatták be ide a kertbe, hogy hidat lehessen fölé építeni, kicsiny fapallót, ami alatt a vadrécék szívesen elhápognak csendes reggeleken. A víz innenső partján óriási vadrebarbara levelek legyezték a hajnali szellőt, odaát pedig várt a bukszusokból álló labirintus és a rhododendronok. Az angolkert oldalán egy kőlóca is állingált, de nem csábított leülni, sokkal inkább a madárcsicsergésbe és hajnali üdeségbe csomagolt kert vonzott. Percekig jártam fel és alá, körbe az apró ösvényeken, követtem a barátságos útvesztő szögletes kanyarjait, és mintha nem tudnám, hogy nincs illata, minden rhododendron virágot magamhoz húzva megérintettem az arcommal. Egyik bokor fehéren omlott alá, mint egy menyasszonyi fátyol, a másik rózsaszínben pompázott, a sárgákat és a narancsszínűt pedig a feljövő napsugarak tették tündöklőekké. A kertből visszatekintve a patak túloldalára, a még pihenő szálloda rusztikus képe tárult elém, vidám ablakaival és meghitt hangulatú mesék emlékeivel.

Photo by Artur Dancs

Mielőtt visszamentem volna a kertre ablakot tárt szobámba, még egy kicsit elidőztem az egyik asztalnál a harmatos széken elköltve a feketekávét. Amikor a nap már annyira feljött, hogy ébreszteni kezdte a életet a ház körül, csendesen visszaszivárogtam a szobámba, útkozben megköszönve Adnannak, hogy széppé tette a napomat. A kicsi tavon pedig a ház hattyúja a tó közepére állított tutajról beletottyant a vízbe a vadkacsák közé…

 

 

Stockholmi mese

 

A szemerkélő esőben az élénkszínű királyliliomok és fritilláriák még zajosabbaknak tűntek a hűvös tavaszi délelőttön. Még nem ismerem ezt a várost eléggé ahhoz, hogy pontosan tudjam, az a sok víz és csatorna, amin keresztül kisebb-nagyobb hidakon kell átkelni a régi város felé tartva, honnan jön és merre tart.

Photo by Artur Dancs

Csak azt, hogy megnyugtatóan szép a királyi palotát és a köré csoportosuló lenyűgöző adminisztratív épületeket a víz tükrében is viszontlátni. A virágzó japáncseresznyefákat kerestem, ha már New Yorkban idén lemaradtam róla egyrészt utazásaim, másrészt a fagykárok miatt. Pedig lelkesen látogattam reggelnte a Central Park azon részét, nehogy nélkülem nyílnának és borulnának virágba. A cseresnyéskert felé vezető úton azonban nem tehettem meg, hogy nem kerülök egyett az óvárosban, mert a csersnyevirág is elbűvölőbb lesz, ha az ember előtte jól megjérja magát a karnyújtásnyi szűk kisutcákban a színes házak tövében, fel és le a dombon, a macskaköves utakon.

Photo by Artur Dancs

Van ebben valamiféle báj és vidámság, mégis, ha belegondolok, nem szívesen laknék egy ilyen szűk kis sikátorban. Talán épp a nyomasztottság érzetét elkerülendő festik őket olyan tarkára és vidámra, hogy ellensúlyozzák a tér szűkösségét. Persze, a virágok az ablakokban fittyet sem hánynak a térre, csak virulnak, és ezzel beleépülnek a környék fura színpompájába. Ha elállt az eső balfelől, és jobbra már mélykék égen felragyogott a nap, meg kellett lesnem a kifeszülő szivárványt is, ami épp csak addig a két percig mutatta meg magát a koromfekete viharfelhők fölött, amíg sikerült lefényképeznem, majd utamra eresztett a cseresnyéskert felé.

Photo by Artur Dancs

Az eső megint szemetelt, de ez semmiben nem akadályozta meg a svédeket, sem biciklizésben, sem kutyasétáltatásban, sem pedig abban, hogy a szabadtéri táncfesztiválon összeölelkezve ropják a helyi táncokat.

A szökőkút két oldalán egyenes sorokban hajoltak alagutat a cseresznyefák. A levonult zivatarok és a szél valamelyest már megritkította a koronát, de még mindig rózsaszínben mutatta a világot.

Photo by Artur Dancs

 

 

Amageri mese

 

A dániai szállásunk a koppenhágai Amager Strand nevű üdülőtelep mellett van az öböl partján. Az alkony is mindig szép innen, de a hajnallal semmi sem összevethető. Amikor a szobámban derengeni kezdett a fény, és a nyitott ablakon a tengervíz illata és a rigók trillázása szivárgott be, és a környékbeli tarka faházak barna háztetői láthatóvá váltak, pulóvert húztam és lementem az ösvényen a partra.

Photo by Artur Dancs

Egy pocsolya tükrében vadkacsa pár udvarolt egymásnak, és óriásgerlék suhogtak a lombok közt. A fák koronái közt már láttam, hogy a vízből épp előbukkant a nap. Amikor az ösvény végére értem, elém tárult a végtelen kékség, a baloldalon a szélmalmok sora forgatta meg a hajnali szellőt, amit a nap borzolt a tengerből magával, amikor kikászálódott onnan, és jobbról a reptér távoli kifutója eleresztette az első gépmadarat – minden bizonnyal hosszú útra indult, ha ilyen korán nekiveselkedett.

Photo by Artur Dancs

Az előttem, a vízben magasodó faépítmény a szobám faláról ismerős volt, de nem tudtam célját, és nem szerettem volna felfedezetlenül hagyni, így a hosszú deszkapallón, ami a parthoz kötötte elindultam az irányába. Amikor odaértem a hajnali csendben és a víz halk hullámzásában hirtelen összerezzentem, ugyanis meggyőződésem, hogy teljesen egyedül vagyók a ropogós hajnalon a környéken, teljesen szertefoszlott, amikor anyaszült meztelen dánokat pillantottam meg a jéghideg vízben vidáman fecsegve úszkálni.

Photo by Artur Dancs

És láttam jönni továbbiakat is már a kis fahídon, törülközővel a vállukon, sietve igyekezve a strand irányába, hogy megmártózván a friss vízben, még idejében beérjenek munkahelyeikre. Volt, aki kerékpáron érkezett és a ruháját már a parton otthagyta a járgányra akasztva, szemmel láthatóan meg sem fordul a fejükben, hogy akár valaki el is vihetné azt onnan. Mert nem viszi.

Akkor már láttam, hogy a hullámtörő végén is áll egy halász a szikla tetején. A mögüle emelkedő nap élesen kirajzolja alakját.

 

(folyt. köv.)

Barátságról, Londonról és fülemilékről


Photo by Artur Dancs

A London-szindróma

Az életben sokszor átesünk a ló másik oldalára, ha félelmeinkről van szó. Az én egyik legnagyobb félelmem a csalódás. És annak érdekében, hogy elkerüljem, meg hogy egyáltalán ennek a szorongásnak ne tegyem ki magam, előfordul, hogy ösztönösen elkerülöm a lehetőségét is egy rég várt álom beteljesülésének. Valami ilyesmi a helyzet Londonnal is. Gyermekkorom óta tudtam, hogy nekem oda el kell mennem, és mégis ügyesen elhallgattattam ezt magamban. Az a London, ami bennem élt, minden bizonnyal, nagyon rég nem létezik, és az, amit ehelyett kaphatnék, talán az említett csalódottság érzéséhez vezetne. Így gondoltam. És azt is gondoltam, hogy ha van olyan, hogy lélekvándorlás, akkor minden bizonnyal előfordultam már Londonban valamelyik előző életemben.

Rengeteg időszak volt az életemben, amikor nem jelentett volna emberfeletti megterhelést számomra elutaznom Londonba, és szembesülni vele, mégis egyéb irányba indultam el mindig, és még csak azt sem tudatosítottam magamban, hogy jólesnék ellátogatni oda.

Amióta a Crew Control gondviselése alatt vagyok, nem is kell gondolkodnom ilyeneken, van egy remek ürügyem oda menni, ahova éppen kell, és nem okolhatom magam akkor sem, ha csalódni kell. Úgy gondolom, sokminden más mellett, legalább ezt a felelőséget jó letennem a vállamról. És a Crew Control egy elernyedt reggelen úgy találta szükségesnek, hogy Londonba utaztasson. Az ember, amikor tartalékosként ücsörög otthon, és várja öt órán keresztül puccbavágva, hogy elküldik-e valahová, lényegében minden adósságát feldolgozza magában, azt is, ami csak ezután lesz. Sőt, a jövő havi számlákat is előre kifizeti, és elrendezi a csatos pléhdobozban – ami mellesleg Londonból van – az elmúlt 6 évben kapott képeslapjait. És miközben ott ücsörög kinyalva, utazótáskával becsomagolva hideg és meleg éghajlatra egyaránt, pokolba kívánja az egészet, legszívesebben csak aludna, vagy elrohanna mindenhova, akárhova, csak el innen, ahol meg sem hallani a telefon csörgését. Vagy ha csörögni akar, akkor meg csörögjön, essünk túl rajta. És akkor csak beesik egy London…

Csak óvatosan örvendeztem London kapcsán. Ha őszinte akarok lenni, félre is tettem magamban a tényt, hogy éppen oda utazom, és sokkal inkább az lett fontosabb ebben az útban, hogy jóbarátommal fogok végre találkozni, Zsuskával.

Zsuska

Nem tudnám megmagyarázni, miért emlegetem Zsuskának, amikor valójában nem szólítom így ifjúkori barátomat. De azt hiszem, bennem épp az a jó, hogy nem lehet mindent megmagyarázni velem kapcsolatosan, legalábbis nem ésszerűen.

Zsuskával meg pont úgy jártam, mint az összes többi nagyon közeli barátommal is. Ha ő nem közelít felém, akkor én simán továbbsétálok dudorászva. Bevallom – ha már ilyen vallomásos hangulatviharba keveredtem – hogy van néhány ember az életemben, akiket nagyon szeretek. Vannak közöttük olyanok, akik tudják ezt, az a néhány barátom, és vannak, akik nem, és talán sírba viszem magammal a szeretésemet, anélkül, hogy megtudhatnák. Azok, akik tudják, hogy szeretem őket, azért tudhatták meg, mert odajöttek hozzám valamikor. Vagy odahívtak magukhoz. És én történetesen odamentem.

Zsuskának – immáron maradjunk ebben – ha belegondolok semmi szüksége nem volt rám, és nem hiányoztam volna nagyon az életéből akkor sem, ha nem csöppenek bele, az iskolában neki megvolt a maga baráti köre, és sokmindenki másnak is megvolt a magáé. Nekem nem volt, és nem is törekedtem ilyesmire. Ez mai napig megmaradt bennem, nem cimboráskodom különösebben a munkahelyeimen sem, magamtól szinte biztosra vehető, hogy nem kezdeményezek senkivel közelebbi kapcsolatot. És itt kicsit visszaérkeztünk a London-szindrómához. Azonban az élet igazolta, hogy szerencsére nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azok rajtam múlnának. Az iskolával különben is úgy voltam mindig, hogy éljük túl, aztán majd lesz valahogyan. Hazudnék, ha most könnyes szemmel arról kezdenék nosztalgikus tragikumokban írdogálni ittenség, mennyire vágyom vissza az iskolapadba meg a diákévekbe… Egyáltalán nem. És nekem a barátaim akkor azokra szűkült, akikkel felnőttem a nagyanyám udvarán, és pár felnőtt, aki beemelt a gyermekként előkelőnek látott felnőttvilágba, és haverkodtak velem.

Photo by Artur Dancs

Egy régi-régi szilveszter

Visszatérve Zsuskához, valamiért ő odahívott magához, és én meg nem bántam, mert éreztem, hogy nagyon tudnám szeretni. Bár, legkevésbé sem hiteles ez a szeretés, ha az ember a másikat egy vastagnyelű hatalmas esernyővel kopácsolja, legalábbis a drága Laci bácsi, Zsuska édesapja igencsak szigorúan elővett egyik alkalommal, amikor színházból az eső miatt a nagy esernyőmmel hazakísértem Zsuzsit. Az esernyőt valami holland segélycsomagból szokotálta akkoriban Juliska néni (aki minden jel szerint mégiscsak a mennybe ment) és hat lejért adta el nekem. Az ernyő az akkori esernyőpiac tekintetében gigantikus volt. Ha nem fekete lett volna, hanem csíkos és szivárványos, nyáron napernyőnek is lehetett volna használni sörteraszokon. Egyszer megmértük, heten lehetett szinte esőmentesen aláférni. És ha nem lettem volna akkor is jó húsban, én lettem volna a korabeli Mary Poppins. Mint olyan, az ernyő masszív gyártmány volt, és erős karok kellettek hozzá egyensúlyban tartani, főleg, ha a szél is fújt. El ugyan nem fújt volna bennünket, mert Zsuzsi belémkapaszkodott, engem meg amúgy sem visz a szél el könnyen, viszont a széllökések azt eredményezték, hogy egyensúlyozás közben az ernyőrúddal nagyokat koppantottam Zsuzskám fejére. Laci bácsi szigorúan nézett rám a szemüvege fölött, és mondta:

– Én rád bíztam a lyányt, Ufikám, mert azt hittem, hogy megbízható fiú vagy. De te összepüfölöd a fejét nekem az esernyőrúddal… Hát, nincs itt elég baj amúgy is?….

Bár, ha már Laci bácsi került szóba, nem mehetek el amellett a húsvéti párbeszéd mellett, amikor locsolkodni voltam – óh, az micsoda élmény volt! Persze, mindenki utálta a locsolkodást, és mégis mindenki várta, a fiúk is, a lányok is. És mivel a város másik végében laktak, Zsuzsiékhoz későn értem el. De azokban az időkben nem kellett előzetes bejelentés és határidőnapló ahhoz, hogy a barátaidat meglátogasd, és a késő sem volt késő, legfennebb, ha már a család aludt, a konyhában röhögtünk hangosan, de visszafojtottan. Akkor még nem aludt a család. A húsvéthétfőkben voltak megszokott körök, az ember délelőtt óvatosan evett, délután már hagyta, ahogy jön, csak be ne rúgjon, mert éjszakáig sok helyre el kell még jutnia. És estére valamilyen rejtélyes módon, az egész napi ételorgia ellenére is, az az érzése támadt, éhes. Így ültem asztalhoz Zsuskáéknál is, és Zsike néni mindenféléket teremtett elém, Laci bácsi meg tévét nézett, és néha elejtett egy-egy anekdotát is felénk. Aztán Zsike néni valamiféle unszolására azt találtam mondani, hogy:

– Köszönöm, azt is megkóstolom később…

Mire Laci bácsi felhorkant a tévésfotelben, és kikerekedett szemekkel rám nézett:

– Később?!! … Már ne haragudj, hogy megkérdezem, Ufikám, de MEDDIG akarsz nálunk maradni?

Ezek a kis kacagságos történetek csak töredékei a rengeteg vidám pillanatnak, amit együtt töltöttünk az évtizedek során Zsuskával – és olykor a bűbájos szüleivel is.

Az érettségi és a rendszerváltás közösen azon volt, hogy ahányan voltunk, annyifelé hajigáljon szét a világban. Zsuskával sokszor hosszas kihagyások után találkoztunk, de a mi kapcsolatunk olyan, amilyen csak nagyon kevés emberrel lehetséges az életemben, hogy akármelyik pillanatban fesztelenül és körülményeskedésektől mentesen ugyanúgy és ugyanonnan tudjuk a beszélgetést folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Végülis ez a legárulkodóbb jele a barátságnak. Ő mind ritkábban járt haza, Pesten találkoztunk kisebb-nagyobb kihagyásokkal, majd amikor Londonba költözött, a találkozásaink a szatmári véndiáktalálkozókra szűkültek. De a világ kicsi. És bizonyos emberekkel találkozni kell akkor is, ha ez olyan ritka véletlen formájában is jön elénk, amit megszervezni sohasem tudtunk volna előre… Vasárnapi alkonyban vezettem hazafelé Csíkszeredából egy júliusi estén, és a nyáresti bogáresőt igyekeztem a szélvédőről tisztogatni menetközben, és a velem szemben lenyugodni készülő nap is belevilágított a szemembe Korond kacskaringós határában, amikor egy lovasszekér került elém a folytonos záróvonalú útszakaszon. Zajos társaság utazott a stráfon, de a szemből sütő nap verőfényében nem tudtam egyebet kivenni, csak körvonalakat. Sokáig araszoltam a szekér mögött, amíg valamelyikünk megviláglott, és felismertük egymást. Két barátom, Zsuska és Adrien visított rám örömmel ujjongva a szekér tetejéről, ahol Adrien családja is ott kuporgott. Adrienhez is régi és erős kötelék fűz, mint Zsuskához – és erről más alkalommal bővebben fogok mesét mondani. Ők ketten gyakrabban találkoztak az évtizedek során, de ha együtt voltak, valamiképpen – a mind fejlődő technika segítségével – engem is bekapcsoltak a jólétükbe. Már a baráti jólétbe. Mert különösebb gazdagság egyikünkre sem szakadt a külföldre való távozással. Korondra is pár napra érkeztek nyaralni. Nem is emlékszem, a Korondon eltöltött néhány órát követően, volt-e alkalmunk mind együtt lenni valahol a világban – hacsak nem még egy utolsó véndiáktalálkozón, Amerikába való áttelepülésem előtt.

Amikor kijöttem, Zsuska már rég túl volt a nehéz kezdeteken Londonban, és noha őt sem vetette fel a jólét, amikor a legkritikusabb pillanatokat éltem meg New York-i megkapaszkodásom idején, gondolkodás nélkül nyúlt felém a segítő jobbja. Emellett pedig néha csak úgy kis pakkok érkeztek a postával, királynős bélyeggel. Mekkora öröm volt az első csomagomat átvenni Amerikában! Ha csak egy csoki is volt az, mennyivel édesebb volt egy jóbarát részéről azokban az embert próbáló időkben. Elmondhatatlan érzés volt, amikor hosszas tervezgetés és halogatások után, három évvel azután Zsuska érkezésére készülhettem New Yorkban. Szabadnapokat intéztem és előkészültem mindenféle izgalmas meglepetéssel, amit akkor barátomnak nyújthattam, aki lényegében az első volt, aki barátaim és szeretteim közül – anyámon kívül – hozzám ellátogatott. Azóta is.

Anyu akkoriban utazott haza és kellemes őszt hagyott maga mögött New Yorkban. Ha valaki megkérdezi, mikor érdemes New Yorkba jönnie, azt szoktam felelni, mindenképpen ősszel. Vagy tavasszal. Talán mert én magam is ősszel szerelmesedtem bele a városba, és mert talán a két legelviselhetőbb évszak New Yorkban az átmeneti. Már, amikor van. A dolgok aztán mégis másként alakultak, mert Zsuska érkeztével egyidőben a Sandy hurrikán is megérkezett. New Yorkot előtte való évben az Irén is utólérte, és akkora felhajtás volt, aztán mégsem lett egy kiadós esőnél bővebb hozadéka, hacsak az nem, hogy beázott az akkori szobám plafonja. A Sandyt sokáig senki sem vette hát, komolyan, mi sem, csak vicceskedtünk vele.

Annyira örvendtem Zsuzsinak, hogy a reptéren elfelejtettünk leszállni az AirTrain-ről, és sokáig körbe-körbe jártunk a Kennedyn, miközben mi kipirult arccal röhéncseltünk a világ és a saját dolgainkon a térdünket csapkodva. És mivel Halloweenre készült a város, már a metrón fura embercsoportokba botlottunk – már amikor a körözést befejeztük a reptéren. El is kezdtük a városlátogatást, valahogy ki is ment a fejünkből a hurrikán, csak az volt a figyelmeztető jel, hogy délután négykor kitessékeltek a Central Parkból bennünket azzal, hogy zárni kell a parkot a közelgő fertelem miatt. Estére a lift sem működött a házban, amiben nem volt ugyan semmiféle logika, de az amerikai szemellenzős idiotizmussal nem érdemes a kesztyűt felvenni – ezt Zsuzsi is gyorsan belátta – és gyalogosan négykézláboltunk fel a tizenkettedik emeletre, majd a tüdőnk is utólért, amit útközben kiköptünk.

Másnap már esett, de még mindig felületesen fogtuk fel, bár a boltokat addigra lecsupaszították a népek, mi csak egy köteg ivóvizet hoztunk fel. Anyu hazautazása előtt hagyott főtt ételt és egyebeket a hűtőben, amit mi elégségesnek találtunk egyelőre. És amíg mások izgatottan követték a hiradásokat, mi meghitt hangulatban sütöttük a hagymáscsirkét. Mivel televízióm nincs, az internetről értesültünk fokozatosan a tragédiáról, amit Sandy okozott útja során, de nem is sejtettük, hogy ez a hurrikán igazából New York-on fog csattanni.

És ha az erős széllökésektől imbolygó épület nem volt elég, az ablakból láthattuk, amint az East River egyszer már nem vette be a kanyart az Avenue C végében, hanem simán áthömpölygött a város déli részét ellátó transzformátor-telepen. Na, az már csattanás volt, és látványos fényjáték, amit követően – az ablakra tapadva láthattuk – Manhattan sötétségbe borult. Csak a szél kísérteties hangja hallatszott és a kijárási tilalmat megerősítő rendőrök.

Zsuska hat napra jött New Yorkba, ebből ötöt ültünk áram- és vízszolgáltatás nélkül. New York semmiképp sem a barátságos oldalát mutatta meg neki, a pusztítás nyomait hosszú hónapokig takarították el a városból. Tömegközlekedés sem volt, gyalog mászkáltunk be elmondhatatlan távokat, törmelékeken, kidőlt fákon átlépdelve, esténként gyertyafény mellett üldögéltünk, és hosszasan beszélgettünk, kiapadhatatlanul, és noha mindeketten csalódottak voltunk az elmaradt utazgatások és csavargások miatt, egy kicsit úgy fogtuk fel, egymásra kaptunk egy kis időt ezzel a nagy romlással.

Photo by Artur Dancs

Brooklynban a vihar után

A hurrikános New York-i látogatás óta nem találkoztunk, érthető tehát, hogy milyen izgalom fogott el a hírre, hogy a londoni munkautazás margóján egy teljes délutánt együtt tölthetünk.

Fülemilék és a Buckingham tulipánjai

A londoni röpke 24 órámba annyi minden belefért, hogy magam is örömmel emlékszem minden pillanatára. Elkezdve onnan, hogy a szállodánk egy régi kastély-üdülőre emlékeztető kis hely egy, a nagyvárostól kívül eső, vidéki település tövében zöld fűvel és virágzó nárciszmezőkkel, csivitelő madarakkal, folytatva azzal, hogy miután a színtiszta londoni csapat elvált tőlünk a reptéren, a Thaiföldre települt francia származású pilótával vonultunk be a patinás szálló recepciójára. Nem mellékes az sem, hogy a londoni legénység lényegében csak egy igazi britet foglalt magába, volt a londoniak közt azonban lengyel, román, brazil, spanyol és olasz ehelyett. A recepció akár egy Miss Marple film díszlete is lehetett volna, sőt, az egész szálloda is. A bejárattal szemben, a hallban egy kandalló uralta a teret, mellette koncertzongora, a hallba nyíló roppant hangulatos bár bejáratánál, odébb elegáns vendéglő előkelő vendégekkel, akik ebédeltek éppen halkan társalogva – gondolom, időjárásról és politikáról. Egy szökőkutas, vízeséses terasz is nyílik a vendéglőből, ami éppen napsütésben fürdött.

Photo by Artur Dancs

– Uram, ön módfelett szerencsés: elkapta azt az egy napot, amikor Londonban nem esik, sőt, mi több, ragyog a nap – fogadott a recepciós.

– Pedig direkte hoztam ernyőt magammal.

– Pompás! Meg kell jegyeznem, nagyon bölcs döntés volt az ön részéről. És ha ajánlhatnám, amennyiben úgy gondolja, hogy beutazik a városba, feltétlenül vigye magával. Tudja, erre mifelénk sosem lehessen tudni. Az eső akárhonnan eleredhet, és roppant módon rosszul esnék tudnom, hogy ön esetleg valahol áldozatául esett a szeszélyes időjárásunknak.

– Óh, igen – válaszoltam – magam is eképpen terveztem a városba való utazásomat.

– Nagyszerű! Ebben az esetben már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hogy a sofőr itt legyen, amint ön készen áll az utazásra.

És ennyi emelkedett báj mellett ott volt még számomra a találkozás Zsuskával és ezzel együtt Londonnal is, mindennek a tetejébe! Örömében az ember zabolátlanul elragadtathatja magát, és akár olyan esztelenségekre is kiterjedhet felelőtlensége, hogy felfal egy vegetáriánus szendvicset. Az én derűm és jókedvem márpedig olyan széles volt, hogy kettőt is felfaltam ama bizonyos förmedvényekből, és noha semmi jelét nem fedeztem fel bennük szezám magnak, a jelek egyöntetűen arra mertek következtetni, hogy mégiscsak volt valami, ami olyan heves allergiarohamot váltott ki belőlem, hogy nem győztem a gyógyszert magamba hajigálni. Aki – legalább a korábbi bejegyzések tükrében – napirenden van allergia-állapotommal, az tudja, mivel jár ez: felpuffadás, sebek, vörös foltok, majd gyógyszer után sok víz, nagyon sok víz… és ezt követően pedig órákon át tartó intenzív és makacs vizelési inger. A gyógyszer mellékhatása pedig ellenállhatatlan álmosság. Nekem a két szendvics miatt két gyógyszert is be kellett vennem, a hatás tehát még érdekesebb volt…

– Miért csináljátok ezt velem…? – sóhajtott fel Zsuska, és felelevenítette, hogyan hozta rá a frászt Adrien is egy korábbi látogatás során, majd kissé csalódottan hozzátette, le is fújhatjuk a programot, és majd legközelebb…

Erről, persze, hallani sem akartam, és amikor a göbjeim múlni kezdtek, összeraktam magam, és lementem a ház elé, ahol tudtam, hogy a sofőr már vár rám. Hogy a vizelési ingerrel valahogy zöldágra vergődjek az egyórás utazás során, úgy döntöttem, engedek a másik mellékhatásnak, és amint beszálltam az autóba, azonnal el is aludtam, és már csak a Big Ben látványára ébredtem meg, amikor az autó befordult a Waterloo pályaudvar elé.

Photo by Artur Dancs

Amint említettem, soha nem jártam azelőtt Londonban, – hacsak nem a lélekvándorlás kusza útjai során valamelyik előző létemben – mégis első pillanattól otthon éreztem magam, és ismerősként köszönt vissza rám minden a tavaszi hangulatban nyüzsgő utcákon. New York után, nyilván nem a nagyvárosi légkör az, ami megfogott, hanem éppen az, hogy olyan elegánsan és stílusosan nagyváros London, ahogyan én azt szerettem volna. Tehát semmi sem okozott csalódást, kifújtam magam, hogy ezt is megúsztam. És már csak a legszebb izgalom volt hátra, a találkozás barátnőmmel. Olyan ügyesen körbetoporogtam a Waterloo-t, mintha sztepptáncos lennék, mert amikor hittem a szlogennek, hogy minden egyébre ott a MasterCard, csak egy dolgot felejtettem el, névszerint, hogy az öreg Európában pisilni még mindig csak pénzért lehet. Készpénzért. És ha ezt olyan otthoni helyeken, ahol például Berta a (WC)-ajtónálló, lehetett hitelben pisilni, vagy egyéb módon elrendezni a szükségleteket, akkor Londonban ezt nem lehetett, mert a beléptető kapu csakis a királynő fejével ellátott pennikkel volt hajlandó megnyílni. És bár nem sok a harminc penni, ha az ember nagyon (de nagyon) megszorult helyzetben van, ha nincs, akkor biza, az is soknak tűnik. Egy húszdollárost is feláldoztam volna egy pisilésért, de azt meg nem voltak hajlandóak elfogadni, csak ha megmutatom az útlevelemet – ami nem volt nálam. Román koldus meg éppen elég volt mindenfelé, nem találtam jó ötletnek, hogy a járókelőket lájmoljam meg harminc penniért, inkább imádkoztam, hogy Zsuska ne késsen sokat.

Ha közöttünk bármennyire is protokolláris viszony lett volna, biztos, hogy inkább elfutok világgá, mintsem azzal nyissam a társalgást a nagy viszontlátás-ölelkezésből kibontakozva, hogy kérek gyorsan harminc pennit pisilésre. Persze, hogy ezen aztán órákig meg évekig is el lehet röhögni, de abban a pillanatban ez komoly kihívás volt.

Amennyiben azt mondtam, Londonnal találkoznom olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, Zsuskával a találkozás talán még ennél is sokkal magától értetődőbb volt, annyira természetes, hogy ahhoz hozzátenni már nem is sokat lehetett volna. Lehettünk volna akár az Universului sarkán, valahol egy zuglói kisutcában, a Fifth Avenue-n, vagy éppen ott, a Waterloo bejáratánál. És már javában benne voltunk a mondásokban, amikor rájöttünk, hogy mennyire természetesen folyt az egész, mintha soha el nem váltunk volna. A gyógyszer még hatása alatt tartott, Zsú pedig nehéz munkanap után sietett a randinkra, mindketten szükségét éreztük egy erős délutáni kávénak. Éppen a Big Ben alatt elsétálva akadtunk egy kávézóra, és miközben a mazsolás pogácsát kiválasztottuk a kávénk mellé – természetesen, magyarul vidámkodva mellé – nem kis meglepetésünkre a pincér is hibátlan magyarsággal szólt hozzánk, csak hogy ne felejtsük el, mennyire kicsi is a világ.

Photo by Artur Dancs

Biztos, hogy a város akkor is szép lett volna nekem, ha esőben és magamban járom be a helyeket, de hogy szelíden alkonyodó, kis futó szemerkéléssel fűszerezett, napsugaras délután volt barátom társaságában, olyan meseszerűen széppé tette az egészet, hogy a királynő tulipánjai is mosolygósabbaknak tűntek a Buckingham palota előtt.

Zsuskával az életeinkről beszélve – mint ahogyan azt a Sandy sötét napjaiban is tettük bevackolva magunkat a hűvös szobámban New York tetején – mindent hajlamosak vagyunk vidámságba burkolva újraélni, legnagyobb kínjainkat is. Őt sem kímélte a sorsa az évtizedek során, egyikünknek sem volt fényes diadalmenet a karrier és a magánélet sem. Mégis, amikor erről beszélünk mi ketten, az egész olyan derűs és vidám ruhát ölt, hogy hajlamosak vagyunk akár átértékelni is dolgainkat, és egy ilyen beszélgetést követően azzal elválni – akármennyi időre is – hogy az életünk mégiscsak csodás, és mennyire szerencsések vagyunk azokhoz képest, akik nem is tudatosították magukban, hogy esetleg szürkeségben élnek és lényegében boldogtalanok. A mi életeink, nehézségeikkel együtt – annyi színt és élményt hoztak már eddig is, hogy senkivel nem cserélnénk el azt a pillanatot sem például, amikor csapzottan és fáradtan, hosszas gyaloglás után egy brooklyni ház lépcsőjén ücsörögve majszoltunk egy sajtos hamburgert egy tasak sültkrumplival…

Nem is nagyon búcsúzkodtunk a hosszú séta után, csak annyira, hogy elég legyen hazatérni a szállodámba, vidékre. Kellemes áprilisi este volt, kitártam az ablakot, hogy a légkondícionáló helyett a frissen vágott fű és a nárciszillat tegye kellemesebbé a szoba levegőjét. Egy ideig az íróasztalnál matattam és teát ittam, és miközben a fotókat böngésztem végig, olyan végtelenül kellemes érzés töltött el, hogy az ablakom alatt megszólaló fülemile már csak ráadás lehetett. Kihajoltam, hogy jobban halljam, és ő meg annál hangosabban csattogott – egyúttal jelezve, mennyire későre jár az idő.

Álmomban még hallottam a madarak énekét, és a harmatos tulipánok is újra eszembe villantak, és semmi más, csak mosolygós arcaink és sok-sok derű és nevetés.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: