Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

 

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Amikor a Burzsuj Disznóban egy lórúgás mellett megkerül Monet


Minden bizonnyal úgy reagál majd a nyájas olvasó, ha megtudja, hogy azon a korai reggelen Los Angelesben a Burzsuj Disznó volt az uticélom, kissé felhúzva homlokizomból az egyik, vagy akár mindkét szemöldökét éppen csak annyira, hogy az fura ívet írjon a szeme fölé, mint ahogyan én is reagáltam, amikor első ízben keveredtem oda – a korpa közé, mondanám stílusosan, csak azért nem teszem, mert nem lenne helyénvaló, a Burzsuj Disznó ugyanis, megtévesztő, és némileg visszataszító hangulatot árasztó neve ellenére egy különleges hely a nagy La La Landben, ahová csak válogatott jóféle népek járnak.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Victor kollégám jut eszembe, a vérbő latin, aki piti kis szélhámos és nagy nőcsábász hírében is állt egyben, viszont ész szempontjából nagyon nem volt sohasem eleresztve, meg egy sztori sok-sok év távlatából, amikor, mint mindenki, aki egy-egy mámoros hétvégén előfordul az East Village-ben, szűkebb pátriámban  New York-i  tartózkodásaim idején, Victorunk is azonnal sietett elújságolni nekem, hogy szomszédságomban járt. Ujjongva örvendezte el nekem, hogy összeszedett egy lánykát a Union Square-en, ahova pontosan ilyen vadászati célzattal szokott kitanyázni egy doboz szódával, és hogy az illető leánka be is adta a derekát, és elment vele az Istállóba. Akkor használtam én is azt a bizonyos homlokizmomat, hogy kellőképpen jelét adjam meglepetésemnek Victorunk bejelentése kapcsán, és csak ennyit állapítottam meg:

– Óh! Meg vagyok győződve róla, hogy kitörő örömmel vágtatott be … Romantikusabb hely nem lett volna? Egy Burger King? …

– Gondolod, hogy az Istálló nem felel meg egy első randira?

– Hacsak nem kanca az illető…

– Sportbár!

– Óh… így már teljesen érthető. Biztosan odavolt a kedves hölgy a sok tökét vakargató, izzadtan üvöltöző és sörben fürdő alfahím társaságában! – de erről sosem tudtam meg közelebbit, és szerencsére Victort is messze sodorta tőlem a sors a hülyeségeivel  és nőügyeivel együtt.

Jól ismertem viszont amúgy az Istállót, és a környékét is az Avenue A-n, a Kövér Buddhát, a Zsugorodó Fejű Ottót, a Szedjél Fel!-t, a Pöttyös Bagolyt, a Nagy Buzi Jégkrémet és a Szőrös Szerzetest is. És a Disznóról is tudtam Los Angelesben, hogy, lényegében Burzsoá, de nekem jobban esik Burzsujnak mondani.

Hollywood Hills takarásában, a híres lakók házainak völgyében, két, turistákkal tömött gócpont között félúton, egy olyan helyen, ahova csak akkor jut el halandó, ha eltévedt vagy ha szánt szándékkal ment oda, mert épp ott lakik, van egy nyúlfarknyi kis hely, egy olyan kis békesziget az áthaladó forgalom közepén – és az átsuhanó autókból épp csak kiszúrhatóan –  ahol az ember mintha nem is Los Angelesben lenne, hanem valahol falun, ezért Village-ként is emlegetik, egyedül a hegyről idetekintgető fehérbetűs Hollywood felirat zavarja meg ezt a hatást, és juttatja eszébe az idevetemedettnek, hogy merre is van arccal. Na, ott a Burzsuj Disznó, és nekem oda kellett reggel tízre mennem.

Photo by Artur Dancs

A falu

Komoly dolog az, hogy reggel, ébredés után és kávé előtt átvágtasson az ember Los Angelesen, mert azt a híg Starbucksot, amit a szálloda beintéz a szobámba ott tartózkodásaimra, a legtöbb jóindulattal és messziről sem szívesen nevezném kávénak, és csak az tartott életben azon a napsugaras reggeli úton… De ha az embernek elvilághíresült barátai vannak, akit csak hosszas egyeztetések árán láthat mostanság, örül, ha kerül alkalom a találkozásra. Valamelyik világrész valamelyik országának valamelyik repterén a minap vártomban belelapoztam valamilyen fényes lapú magazinba, és onnan úgy értesültem, forgat épp valahol, ezért ért meglepetésként, amikor üzenetet küldött és randit adott a Burzsuj Disznóban, ugyanakkor elmondhatatlan öröm is ez, még az embertelen időpont ellenére is. Volt valami izgatott és titokzatos a röpke írott párbeszédben, elég jól olvasom már az éveink távlatából minden rezdülését, és azt is tudtam, mennyire gyermeki lelkesedéssel képes a legapróbb és legváratlanabb dolgoknak is örülni – ezúttal azonban a titok titok maradt, mert nem igazán tudtam, mihez kötni a várható meglepetést, meg az előző napi tizenkét órás repülés nem is sok helyet hagyott az agyamban erre. Los Angelesben a New York-i időhöz képest három órával vagyunk hátrébb, én viszont Európából érkeztem, ahol a New York-ihoz képest hat órával, Los Angeleshez képest kilenccel voltam előbbre tolva. Így tehát a taxisofőr vidám sztorijaival takartam be magam mialatt átvágtunk Westwoodon és Beverly Hillsen, és közben megpróbáltam belőni az időzónát is magamnak. Talán a lelkes hallgatósága az oka, de a gyér kora délelőtti forgalom is rásegíthetett a überesnek, hogy valamivel korábban nyitottam be a Disznóba, ahol halkan morajlottak már az asztaloknál kávéillatban, és – minden disznó ellenére – salátástálakkal maguk előtt. Ha annyira ismerném a hírességeket, mint amennyire nem, akkor biztos, izgatottan kapkodnám a fejem a hangulatos kis helyiségben, de így csak megkértem a magas fiút a pultnál, készítsen nekem egy tripla eszpresszót elképesztő gyorsasággal, cukor nélkül, tíz csepp tejjel, mert ez élet-halál kérdése ebben a pillanatban, és kiültem az utcára nyíló terasz ernyője alá a kellemes februári langymeleg napsugaraknak átadva magam. Jól tudják a tömegek látókörén kívülre vágyók, miért van jó helyen ez a Village, mert közvetlen szomszédságában van a legforgalmasabb turisztikai nevezetességeknek, azaz annyira szem előtt, hogy itt senki sem számítana rá bárkivel is szembe menni a jelesebbek közül, ugyanakkor ott van a diszkrét kis csúsztatása is a dolognak, hogy éppen csak két kisutcával van beljebb a népektől, s ez épp elég táv az inkognitóra. Ez tipikus amerikai dolog: a csordaszellem ugyanis. A turisták, a tömegek mind ugyanoda mennek, ahova mindenki más, ugyanazt nézik, amit mindenki más, s amikor épp nem nézik, akkor a telefonjukba vannak borulva reménytelenül. Semmi esetre sem néz senki semerre máshova, csak ahova mindenki, és senkinek eszébe nem jutna kiszakadni a nyájból, és másfelé legelni, mint a bejáratott útvonalakon. Amerikában ezért hígult fel idejekorán és vékonyodott egyenviseletre mind arcszőrzetben, mind kalapban, mind szűk farmerben, mind kockás ingben, mind nagy almás hátlapú macbookban s egyéb sznobériákban a hipszterizmus. Mert Amerikában a mások se mások, hanem ugyanolyanok, mint a többi más, azaz semennyire se mások. Főleg, hogy a mások is csak akkor érzik jól magukat, ha trend lesz belőlük és a másságukból, s így aztán nehéz az ember fiának hipszternek lenni. Ilyen eszement badarságok jártak a fejemben a napon, talán el is pilledtem, mikor kedvenc hipszterem, és hónapok óta nem látott barátom mellém nem toppant – egyidőben a pincérrel, akinek azonnal ellágyult a térde, amikor felnézett Brendanra (ugye, emlékszel még, nyájas olvasóm, hogy abban maradtunk anno, hogy ez alatt az álnév alatt fogjuk a mesékben őt emlegetni…), és megkülönböztetett tisztelettel tolta elém a kávét szemét le sem véve a mellettem állóról:

– A lórúgása, uram…

Napszemüvege mögül is láttam, anélkül, hogy felnéztem volna a szemére, hogy homlokizmát használva a jobb szemöldökét megrezzentve néz a pincérre, aki készségesen válaszol is a fel nem tett kérdésre:

– Tripla eszpresszó eredeti Illy kávéból…

– Tudta, hogy egy magyar fickó az Illy? – kérdi Brendan a pincértől rezzenéstelen arccal, mintha éppen a megállapított váltságdíjat jött volna behajtani.

– Illyés… – mammogok magam elé beleszürcsölve a kávéba, mielőtt még meghalnék koffeinhiányban – Honnan tudná?…

– Ó, valóban? Majd megjegyzem… – rebegte a hórihorgas, szépmosolyú fiú. Ezek a suhancok lényegében mind színészaspiránsok itt, Hollywood vonzáskörzetében. Eljönnek LA-be valahonnan az istenháta mögül, és tesznek-vesznek, sertepertélnek, meghallgatásokra járnak, statisztálnak, pincérkednek, és remélik, egyszer majd valaki őket is felfedezi.

– Lórúgás ide is jöhet, sok cukorral – ült le velem szemben a barátom.

– Ó, és nekem hozzon bele egy kis konyakot is. Vagy mellé – mondtam.

– Ti, magyarok a nap bármelyik szakában képesek vagytok inni…

– Bizony. Nem lehet minden nemzet halvérű, mint a kanadai – válaszoltam visszakézből, nem mintha bármit is tudnék rajta kívül a kanadaiakról, hanem mindenkori heccelődéseink felelevenítése céljából, majd magam alatt hátra tolva a székemet felálltam, és intettem, álljon fel ő is újra, és alaposan megölelgettem. Amerikai éveim alatt nem sikerült senkinek sem ennyire hozzám nőnie. Igaz, abban a pillanatban, hogy hozzámnőtt, el is veszítettem, hisz életeink olyan széles ívben váltottak irányt azokban az években, New Yorkban, az East Village-ben, hogy azt egy békés, mezei halandó agyával nehéz felfogni is, nemhogy megélni.  Márpedig mi békés, egyszerű, mezei halandók voltunk mindketten. Akkor. Annyi azonban nekem megmaradt, hogy ha előfordul, hogy telefonon hívom – és ezek igazán ritka pillanatok – vagy ő veszi fel a telefont, vagy senki, abban ugyanis kiegyeztünk, hogy ha más válaszol, én nem szólok bele. Mert vannak bizonyos rendek a világban. Rendnek lennie kell. És ebben mindketten egyetértettünk.

Photo by Artur Dancs

Westwood Village

Az egyeztető üzenetváltásokból tudtam, rohan valamerre, nagyon kimért az időnk akármennyire is napsugaras is a minden. Arról nem beszélve, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen meglepetése van számomra. Meglepetésekben mindig nagyon jó volt, talán életemben ennyi spontán meghökkenés nem nyakoncsíphető, mint ezekre az elmúlt évekre visszanyúló kapcsolatunk idején. Megvártam, míg a pincérfiú elé is leteszi a lórúgást és visszavonul, majd felkönyököltem az asztalra és az arcába bámultam kérdően.

– Mikor mégy tovább? – kérdezte, mint aki értette a fel nem tett kérdésemet.

– Holnap este – válaszoltam gyorsan, hogy ezzel se sok időt vesztegessünk, hanem bökje ki végre a meglepetést, amit meg is tett. Levette a napszemüvegét, odatolta a kávéscsésze mellé, hátradőlt, és sejtelmesen a szemembe nézve halkan, rekedtesre változtatva a hangját diadalittas arccal kivágta:

– Megtaláltam Monet-t!

Hosszas hatásszünet következett, majd, mintha ennyi izgalom nem lett volna elég egy délelőtti meghitt csevegéshez, hozzátette, mielőtt nagyot kortyolt volna a kávéjába:

– És meg fogsz lepődni!

Igaza lett. Bár, ennyire ne szaladjunk még előre.

(folyt. köv.)

Éveleji összegzésféle a boldogság tájékán


Beültem a moziba – sokadszor is – megnézni a „La La Land”-et, és amikor kijöttem, szállingózott a hó. A békés hószitálásban vágtam át a Gramercy hangulatos kisutcáin. Ezek a lépcsőfeljáratos házak akármikor képesek levenni a lábamról, és ha a hangulat hóhullás mellett még kinn felejtett ünnepi fényekkel is fokozva van, valami megfoghatatlan boldogsággal töltődik fel a lélek, hogy szinte táncra perdül, vagy csak halkan dudorászik a lépések kopogásainak ütemén a járda még nem hólepte aszfaltján.

Photo by Artur Dancs

Fenn álltam a 72. utca dombnyi magasságában a Central Park tava fölött – ahol nyáron a vadkacsák és vadludak lebzselnek, és komiszkodnak a csónakháznál uzsonnázó népekkel, amíg azok meg nem osztják a falatot velük… – és előttem a lámpák sora volt a fehér gyöngyfűzér az ösvényen kanyarogva lefelé a tóhoz. Onnan tekintettem vissza. Vissza az egész esztendőre, amit hetek óta mindenki csak temetni akart, elfelejteni, elhajtani. És szídták, és szapulták, minden nagyobb bajt neki tulajdonítottak. Pedig hát mi vétke lehet egy esztendőnek… S ahogyan ott álltam, és visszatekintettem, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy én szerettem. Nekem kifejezetten kedves volt az elmúlt év, mindennel, amit adott s mindennel, amit hozott, mindennel, amire lehetőséget nyújtott. Boldog voltam az elmúlt esztendőben. Nem húzogattam át idegesen a napokat a kalendáriumban, hogy hamarabb fogyjanak, nem foglalkoztam azzal, milyen gyorsan vagy nem gyorsan telik. Felét ennek az évnek az anyámmal töltehettem New Yorkban, és különféle mesés helyszíneken. Félév sok, talán a legtöbb, amit érdemben együtt töltöttünk egyhuzamban valaha is az életben. Kétszer is hazautazhattam szülőföldemre, beleértve azt a meglepetésekkel és örömtalálkozásokkal megpakolt bőségkosarat, ami a nyári vakációm volt.

Photo by Artur Dancs

S ha ez nem lenne elég, száznegyvennyolc napot töltöttem úton, szállodákban, repülőgépen a világ fölött a hazautazásaimon kívül. Újabb gombostűket tűzhettem a vilgtérképemre, izgalmas kalandokkal lettem gazdagabb a már korábban is ismerős helyeken, és beiktattam a listámra Bostont, a bűnös várost, Las Vegast, Párizst, és a fjordok királynőjét, Bergent is. Zsuskával is folytattuk angliai csavargásainkat, és megismerhettem Brightont meg Wakehurst Place-t.

Aztán végre megtaláltam az utam egy másik mesevilág felé, ami elsőre nagyon nem akaródzott előttem kitárulkozni. Ha jól emlékszem, le is írtam: nem szeretem. Ilyent pedig nem szoktam elhamarkodottan leírni. Kanyargós dimbes-dombos kisutcákban kaptattam fel érte a Hollywood Hillsre, és lihegtem fel kora reggel Studio Citybe. Kétszer zártak be éjszaka a Griffith Parkba, meg kellett mártóznom Malibuba is cseppet, és éjszaka kilométereket gyalogoltam Santa Monicán át, fókákat néztem egy másik éjjelen Redondo Beach-en, és egy dalt fütyörészhettem a Hermosa Beach mólóján, miután a sült krumplit a Lighthouse Cafénál magamba toltam. Kellett, hogy megmutassák nekem az utat a lelkéhez, és mostmár soha nem veheti el tőlem senki sem ezt a csodát: La La Landet.

Photo by Artur Dancs

Visszafordítottam a tekintetem, és lenéztem a völgybe, ahol a tó pihent a Fifth Avenue elcsendesülő éjszakai morgása kíséretében, és amikor az öreg Andersenhez értem, óvatosan, hogy a vadkacsája fejéről és az övéről se rázzam le a fiatal hóréteget, belesúgtam a fülébe: mennyire boldog vagyok. És körbenéztem, az én rajongásig szeretett városom, New York ölelt körbe és sziporkázta rám sok apró fényét s a megnyugtató szeretetét.

Aztán hazasétáltam, és nekiültem egymás után kibontogatni ezeket a kis ékszerdobozokat, a mesékkel teli kis pakkokat egyenként.

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (3)


 

Része lenni a poszternek

Zsuzsi rólam készült fotóival csak az az egy bajom van, hogy éppen olyan kövérnek mutatkozom rajtuk, mint amilyen éppen vagyok. És ezen az sem segít, ha a fotón két zacskó sültkrumpli társaságában szerepelek.

Photo by Zsuzsanna Pilbath

 

A korábbiakban felvázolt éjszaka után örömmel ölelgettem meg Zsuskát, mikor Londonból megérkezett a szállodánkhoz. Mielőtt elcsavarogtunk volna, meg kellett mutatnom neki az angol kertet, ahol akkor még semennyire nem nyilatkoztak még a rhododendronok, csakis a csersznyefa virágzott a pázsit közepén az asztalokra kellemes árnyékot vetve. És nem mulasztottam el beavatni a konyak-rejtekhelyül szolgáló bukszusok titkaiba sem, az ember ekkora titkokat nem vihet magával a sírba anélkül, hogy megbízható személyeket be ne avatna. Ezt követően jött a sültkrumplis fejezet Brightonban. A kellemes tengerparti város egy elviselhetően röpke autózásnyira van a szállodától, sokkal rövidebb az út, mint a városból volt Zsuskának a szállodáig. Mi akkor is jól el lennénk, ha csak úgy andalognánk a meghitt fürdőváros utcácskáin szó nélkül, az évtizedek, amelyek összekötnek bennünket, bőven megengedik ezt a luxust is nekünk, de valahogy mindig kikerül a beszélnivaló, ha együtt vagyunk. És nem minden esetben van világmegváltás az előtérben, vannak csavargásaink, amikor csak az aznapi gondjaink világát váltjuk és vitatjuk meg, néha meg a monarchiát és a köztársaságot is sínre tesszük. Nem volt ugyan túl nagy jelentősége aznap, de valahol mégis bántott bennünket, hogy Erzsikénk, ahogyan mindkettőnk kedvenc királynőjét emlegetni szoktuk, egyikünket sem invitált meg szülinapi fogadására, ugyanakkor azzal nyugtattam magam, hogy a hat napos utazásra csomagolt kézitáskámban nem is akadt volna megfelelő öltözék ehhez, és Windsor is olyan messzinek tűnt a szikrázó napsütésben a Brighton mólón. Úgyhogy ebbe belenyugodtunk, és fagylalttal indítottunk. Hogy milyen kicsi a világ, nem lehet eleget hangoztatni, és azt is, hogy a magyarok ebben a kicsi világban mindenhol szép számban jelen vannak. A kínaiakról mondják, hogy a világ minden táján szembe mennek önmagukkal, annyian vannak…? Hát a magyarok?… Meg lehet-e Londonban, vagy a Copthorne Hotel titkokkal teli falai közt, vagy épp Brighton Beachen magyarul szólalni úgy, hogy valaki ne kapja fel a fejét?… És sok esetben, ha érti is az ember, ha valaki magyarul megszólal mellette, elengedi a füle mellett, és laposakat hallgat, mert semmi kedve kapcsolatba kerülnie amazokkal, de más a helyzet, ha például valaki rátehénkedik a fagylaltos pultra úgy, hogy nem látni tőle a választékot. Akkor az ember, ha megjegyzést tesz az illetőre magyarul, biztos lehet benne, hogy az illető meg azonnal visszavág, és cseppet sem igyekszik tovább leplezni, hogy nem csak hogy ért, de beszél is magyarul… Bennünket azonban nem tud kizökkenteni egy ilyen, főleg, ha az illető olyan, hogy ha rátehénkedik a fagylaltos pultra, nem látni tőle a kínálatot. A magam részéről meg egy átdolgozott éjszaka után legkevésbé sem lehet belőlem reakciókat kiváltani  ilyenkor, amikor az agyam egy másik időzónában elhagyott, és nyugovóra tért már, csak testileg vagyok ott, ahol. Zsuzsi azon kevesek közé tartozik, aki ezt az állapotomat remekül tudja kezelni. És ebben a furcsa, lebegésszerű létben a környezet is és minden egyéb fontos vagy kevésbé fontos információ is másképp csapódik le az emberben. Halkan. Nem is csapódik, csak puffan tompán. Mivel hosszabb tartózkodással csak nagyon ritkán kényeztet el engem London, mindig futás közben vagyok itt, lényegében, minden, amit Londonból és Dél-Angliából láttam, ebben a tompa hangulatban ért. És Zsuzsi ebben nagy szerencse rám nézve, és nem csak, mert nélküle töredékét sem láttam volna, hanem mert annyira jó barátom, hogy mellette nem alszom el séta közben.

Photo by Artur Dancs

 

Februárban hozott ki ide Zsuska első ízben, örömmel fedeztük fel magunknak a tengerpartra épült kisváros zeg-zugait. IV György építtette a királyi pavilont ide, és a feljegyzések szerint a később királlyá koronázott György herceg sok időt töltött el itt orvosi javaslatra, és mert kikapcsolódásra is tökéletesen megfelelő hely ez. A dimbes-dombos városka szűk utcái régimódi üzletektől színesek, a vendéglők és fogadók a mindig vidám britektől és külföldi látogatóktól hangosak, fish & chips, azaz hal sült krumplival, mint nemzeti eledel minden sarkon kapható, de ha az ember kifogástalan marhasültre ácsingózik, azt is könnyen megtalálja a választékban. Nem sejtettem, hogy a még zsenge május ennyi embert kihoz a tengerpartra, de ha az ember belegondol, megérti, hogy ezek a jóravaló britek olyan keveset látják a napot az esőfelhők mögül előbukkanni, hogy minden napsütéses óra egy ünnep, s főleg, ha az hétvégére is esik. És ez most úgy esett. Be sem lehetett tekintettel érni a rengeteg fürdőruhára vetkezett fehértestű britet a kavicsos brightoni parton  merthogy itt még a beach is más, mint bárhol másutt a világban: nem homokkal van feltöltve, hanem kavicsos. De a jelenlévőket ez zavarja a legkevésbé. Sör legyen, a többi nem érdekes.

Photo by Artur Dancs

 

Világmegváltás terén nagyot haladtunk Zsuzsival ezúttal is. Nekem azért is fontos, hogy magam mellett tudjam azt a néhány embert, akit szoros barátomnak tartok, mert senki más társaságában nem vagyok képes – és nem is akarok – ennyire ellazulni és önmagam lenni vátoztatások és egyengetések nélkül. Gondolom, hogy ez a barátság egyik meghatározása is egyben. Sok ember retteg attól is, hogy egyedül legyen, akár csak rövid időre is. Sajnálom is őket. Ezek az emberek valamitől félnek, és főleg: nincsenek egyensúlyban önmagukkal. Nem akarnak valami miatt önmagukkal négyszemközt maradni. Ha valaki tart ömagától, és nem tartja önmagát sem elég jó társaságnak önmaga számára, az soha nem fog őszintén barátkozni sem, és soha nem is lesznek olyan barátai, akivel a nap és az élet bármely szakában egymásra van hangolódva mindenféle erőfeszítés nélkül. Számomra az egyedülléteknek kifejezhetetlenül fontos szerepe van. És örülök ezeknek a pillanatoknak, amikor kicsit önmagam társaságában lehetek. Előfordul, hogy beavatatlanok sajnálkoznak is esetleg felettem, mások meg furcsálják, de ettől ez mit sem veszít az értékéből. Sőt, egyféle belső derűt is okoz, ami megmosolyogtatja velem ezeket a naiv reakciókat.

Santa Monicán magamban lenni is elmondhtatlanul kellemes. Ha az ember tele van boldogságos élményekkel egy hely kapcsán, egyértelmű, hogy minden körülmények között jól érzi ott magát. És fordítva. Santa Monica meg olyan, amit sokszor úgy emlegetek: az ok nélküli boldogság egyik színhelye életemben. Hogy mennyire ok nélküli ez a boldogság, nem is fontos, csak az, hogy Brighton után, Zsuska barátnőmmel való találkozásunktól is feldobva, napsugaras élmény Los Angelesben landolni másnap. Bár érdekes, és fotós számára izgalmas is az L.A. skyline, a belváros kontúrja a délutáni napsütésben leszálláskor, maga a város különösebben nem érdekel.

Photo by Artur Dancs

La-La-Land

 

Nekem L.A. , a „La-La-Land” jelentheti ugyan ezt a skyline-t a hollywoodi és a Santa Monica-i hegyekkel a háttérben, de elsősorban a tengerparti életet, ami ugyan New Yorkban is megvan, de a nyugati part merőben más a keletitől, és nem csak fekvésében és domborzatában, hanem mindennemű hangulatában is. Nekem Los Angeles jelentheti Santa Monicát, Malibut vagy épp Beverly Hills vagy Hollywood Hills titkos zeg-zugait, ahová sokan szívesen álmodnák magukat, és ahová magam sohasem álmodtam magam, és mégis eljutottam. Szeretem azt mondani: egy véletlen folytán. De persze, ugyanakkor azt is tudom, hogy véletlenek nincsenek.

Elkényeztet engem Los Angeles azzal is, hogy a szobám többnyire a már említett tablót nyújtja: jobbra a távolban a belváros kontúrja, szemközt a hollywoodi hegyek, balra a percenként óriásgépeket eregető reptér, s messzebb a távolban Santa Monica hegyei és tornyai, ahol az óceánt sejteni lehet ezen a képen. Amilyen grandiózus az ablakban állva körbetekinteni, annyira nem befogható ez egy fotón, még akkor sem, ha panorámába próbálja az ember sűríteni, fel is adtam, hát, és csak élveztem a kilátást az alkonyban. De nem sokat, csak pár percet, mert napnyugtára lenn akartam lenni az óceánparton.

Pezsgő élet és nagy hangulat fogadott Santa Monicán, és ehhez abban a pillanatban a legkevesebb kedvem sem volt, nem erre az oldalára vágytam az óceánparti életnek. A duhajkodó turistákat hamar magam mögött hagyva indultam el a magas parton felfelé északnak, és minél távolabb voltak a vendéglők és teraszok, annál kellemesebb lett az este, s úgy ritkult a tömeg is. Már csak a futkározó helybéliek és romantikázó szerelmesek jöttek szembe a pálmasorral szegélyezett sétányon. A magas szirtfal – vagy ahogy itt mondják, a „palisade” – meredeken hajlik az alant, a tenger szintjén kanyargó látványos tengerarti útra, a Pacific Coast Highway-re, amely Kalifornia állam egyik kiemelt fontosságú látványossága, az általa nyújtott kilátás szépsége folytán. Az út túloldalán, a tengerparton is vannak házak, egy egész sor palota sorakozik alant, és onnan az autópályán átívelő gyalogos hidak segítik át a járókelőt a szirtre és fordítva.

Photo by Artur Dancs

 

Éppen csak elértem a naplementét. De micsoda naplemente volt az! Mit is csodálkozom rajta, hisz a tengerparti alkonyok mindig lenyűgözőek. A korlátra támaszkodva percekig bambultam bele a tájba: előttem a végtelen kék óceán, balra a Santa Monica Pier hangos vidámparkja, jobbra a kanyarban a hegyek és a távolban Malibu fényei a széles ívben kanyarodó öbölben. Azt hiszem, sohasem fogok tudni ezzel a látvánnyal betelni. És ahogy haladtam előre, úgy borult a tájra a kék sötétség utat adva a milliónyi csillagnak, a település apró fényeinek a távolban. A sétányon nem volt fényözön, csak épp annyira volt megvilágítva, hogy az ember ne veszítse az ösvényt szem elől, okosan gondolták ezt ki, mert így könnyebb a tájban gyönyörködni, a lenyugvó nap utáni pazar égi játékban, az öböl megnyugtató morajlásában. Innen fentről nézve, az autópálya is csak egy kígyózó fénycsík, a zaja nem hallatszik a magasba. Az ég nem fekete csak mélykék, és a fölém tornyosuló pálmafák tették még hangulatosabbá, mint valami magasra tartott napernyők. A Pacific Palisades-hez érve Santa Monica szirtsétánya véget ér, és bekényszeríti az embert a házak közé. A magasban húzódó útról a kanyonba letekintve a megbújt csudaházak álmos fényei köszönnek vissza, a csendes utcákat csak a virágillat veri fel, és a tavaszillattal vegyülő sós óceánszag. Néha arcul legyint egy-egy langyosabb fuvallat is, a napközben felmelegedett utcák felől, és ebben az esti káprázatban teljesen elfelejt az ember mindent, ami kedvét szegheti. Ez lehet a titka ennek a feltételen boldogságérzetnek.

Photo by Artur Dancs

 

Későre jár, mire visszaérek a szállodai szobámba. És egyébre sem vágyom, mint hogy egy pohár konyakkal a kezemben lefekvés előtt felkuporodjak az ablakpárkányra, és mintha egy nagy képernyőn nézném, tekintetemmel befogjam az éjszakába burkolózott giga-várost. Olyan érzés, mintha egy nagy poszter része lennék. A mindennapi meséink egyike.

(folyt. köv.)

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (2)


 

Photo by Artur Dancs

Napkelte a Dreamliner pilótafülkéjében

 

Arról, hogy ki hogyan üti le az első hangot

Azt szoktuk mondani, hogy egy hosszabb utazási ciklus idején az első napon, az első utas-beszállításnál le van ütve az egész utazás alaphangja. És én ezt nem akartam elfogadni szóról-szóra így, mikor hónap elején egy egy hetes útra indultunk el akkori csapatommal New Yorkból. A kabinfőnök, a kis köpcös, mindig mosolygó fekete gyerek, Dexter odasündörgött mellém már a váróban, és odasúgta: „Mellettem leszel a Prémiumon, és nincs vita”. Nem is terveztem ilyen irányokban senkivel sem vitázni, hisz, miután az ember mindenképp dolgozni jött, és jobb esetekben szereti is  a munkáját, teljesen mindegy, melyik pozíciót kapja a leosztásnál, noha mindenkinek vannak kedvencei is, vagy hangulata, lelkiállapota szerint épp melyikre vágyik leginkább, elől dolgozni meg sokak szerint egy kicsit kiváltságos is (de nem az). Én például szeretem a turista osztályon a leghátsó konyhát, amit szakzsargonban csak „aft-galley”-ként vagy egyszerűen csak aft-ként emlegetünk. A most leggyakrabban előforduló óriásgépeinken az aft a legtágasabb hely a repülőn, nálunk, a Boeing 787- Dreamlineren pedig kifejezetten bőkezűen bántak a térrel, öröm ott dolgozni, és ott még az utasok jövés.menése sem zavaró annyira, mintha egy szűk helyet kellene megosztani megannyi emberrel. Az aftbe két embert szokás beosztani, hosszabb úton hármat, ezen felül a középső ajtókhoz beosztottak közül egyik kolléga is a hátsó csapatot erősíti felszállást követően a leszálláshoz való készülődésig. Jobbára ők a „futárok”, akik hozzák-viszik a szükséges dolgokat a felszolgáláshoz a három konyha között, az eredetileg hátulra beosztottak pedig segédkeznek a „konyhásnak”. Értelemszerűen az ember igyekszik olyanokkal összekerülni, akikre számíthat munka közben, ugyanakkor akik társaságában kellemesen tölthető el az utazásra megjelölt idő is. Mivel tudtam, hogy barátom és egyik kedvenc kollégám, Venito is a csapatban van azon az úton, már előre megegyeztünk, hogy a hátsó fronton leszünk mi ketten s akiket még mellénk osztanak. Ha valaki odafigyelt a korábbi mesékre is és vidám emlékei közt megmaradtak a Finnaires idők és a sörtrolli esete Helsinkiben, akkor az biztosan emlékszik Winstonra is, akihez megannyi közösen eltöltött helsinki-i utam kötődik és csavargások nemkülönben. Winston a Finnair után Alaszkába szegődött az Alaska Airlines-hoz, de mivel valamennyi barátnője és élettársa a keleti partokhoz kötötte, soha nem volt egyértelműen boldog, noha tudnivaló, hogy az Alaska az egyik legszínvonalasabb amerikai légitársaság mindenféle szempontból.

 

Photo by Artur Dancs

Sognefjord

– Nem vagyok én Alaszkába való. Fekete vagyok, és a keleti parton élő nőket sokkal jobban szeretem – fakadt ki sokszor, ha beszéltünk telefonon.

És amikor mind gyakrabban kérdezte, milyen az én sorom a norvégokkal, éreztem, hogy kedve lenne feladni a tutit a mi épp inter-kontinentális szárnyait bontogató új vonalunkért. Mondtam, szóljon csak, mert őt szívesen beajánlom. Nem csak valami levegőbe kiáltott szó volt ez, mert valami okból kifolyólag engem szeretnek itt, és ha valakit beajánlottam eddig, az mindenképp lehetőséget kapott a megmutatkozásra, és ha jól teljesített, fel is vették őket. A Finnaieres időkből – megint csak azok memóriájára apellálok, akik olvasták a korábbi meséket, és ismerősen tekintenek e nevekre – Francesca keresett meg elsőként, az olasz díva, akit fel is vettek, de édesanyja sajnálatos betegsége miatt fel kellett adnia a repülést éppen akkor, amikor szolgálatba állhatott volna. Majd a halkszavú ecuadori Franco barátom, és volt kollégám, akivel sok közös utat hagytunk magunk mögött Helsinkiben, keresett meg, és sikeresen vizsgázott is. Első közös útjaink valamelyikén örömmel öleltem magamhoz, és segítettem eligazodni neki az új környezetben. Olyanok is megkerestek a régi brancsból, akikről hallani sem akartam, és örültem is, ha sokáig nem hallottam, de ezeket nem tartom említésre méltónak, és nem is ajánlottam be soha. S ha Gitte állásinterjúzás közben mégis fel-felhívott egyikről vagy másikról érdeklődni, csak annyit mondtam, hogy amennyiben jónak találtatik, mindenképp vegyék fel, de én semmiképp nem támogatom ezt vagy azt a személyt. És a jelek szerint ez döntő vélemény volt, mert azok az emberek nem is kerültek be. Nem szeretek ilyen felelőséget magamra vállalni, még akkor sem, ha ezekben az esetekben tárgyilagos véleménnyel álltam elő és érvekkel, mint azon esetkben is, amikor valakit ajánlottam a pozícióra. Ugyanakkor az is motoszkált bennem, hogy olyan emberekkel sem kellene megtölteni a kevés szabad posztot, akik megbízhatatlanok, akikkel nehéz a hosszú utakat eltölteni egy zárt légtérben sok órán át háromszáz utassal, s akik nem is igazán szeretnek dolgozni. Akkor inkább jöjjön friss vér az utcáról, kaphasson lehetőséget valaki más, akinek tehetsége van, adottságai és aki számára ez olyan megfoghatatlan álom, mint annak idején nekem volt.  Ekkoriban környékezett meg Mikey is, akiről a tavaly februári italozással egybekötött East Village-béli szeánszunkat követően nem sok érintkezésünk volt. Tudom, hogy Mikey link, és azt is, hogy ugyanakkor, ha munka van, akkor dolgos és roppant megnyerő, mindenkit levesz a lábáról pillanatok alatt magasságából eredő esetlenségével társuló bájával és széles mosolyával. Az első megmérettetésen ki is derült, nincs sok kétség afelől, hogy felveszik. Aztán a második kiképzési héten három napot kimaradt, mind mondotta, asztma-rohama volt, és a sürgősségi osztályon kezelték, de erről a vélemények megoszlottak, és főleg azok hitetlenkedtek, akik együtt voltak vele előző éjszaka, mikor az asztal alá itta magát. Természetesen, én sem hittem el a nagy és ártatlan bociszemekkel előadott kórház-meséjét, főleg, hogy sokszor hozzátette, hogy nekem nem hazudhat, hisz annyi jót tettem érte, bele is pusztulna, ha nekem hazudna. És hazudott. De szerencsénkre, nem pusztult el, és én is csak annyira lágyultam meg a tékozló gyermekkel szemben, hogy valamennyi befolyásomat latba vetve kialkudtam neki egy plusz esélyt.

– … de csak mert kiváló tanuló volt mindevégig, amíg ott volt… – morgott a személyzeti főnök, és valamiket bejegyzett a noteszébe. No, igen, ezek az igazi, régivágású HR-osok nem laptopokkal járnak, és nem telefonjaikon matatnak egy-egy bejegyzésért vagy telefonszámért, hanem a kis papírnoteszükben. Így az öreg Phil is, akit a Wall Street vetett a mi partjainkra, hogy – reményei szerint – majd innen menjen nyugdíjba, ha addig kibírja, és nem üti meg a gutta. Persze, egy ilyen bejáratott vén rókát se lehet olcsón eladni, azért odasúgta, amikor csak ketten voltunk:

– Ez a te barátod nagy gazember, ebben egyezzünk meg.

Elismerően bólintottam, és ugyanakkor megköszöntem a léha barátnak megadatott lehetőséget az újrakezdésre. Emez közben lapult valamerre, azt hittem, az „asztmáját” kezeli épp, amikor egy napsugaras délelőttön ujjongva tört rám telefonon. Dublinból. Nem titkoltam, hogy homlokomig szaladt fel a szemöldököm, és keresetlen szavak után kutattam a fejemben, amit nem bánok meg nagyon, ha kiszaladnak a számon hirtelen haragomban:

– Úgy tudtam, neked holnap reggel el kell kezdened az új évfolyamon a kiképzést New Yorkban…!

– Igen, igen, jól tudod. De én most olyan boldog vagyok…! – hadarta.

– Aha. És Dublinban. Pedig reméltem, hogy szokás szerint gazdag népek gyermekeit ajnározod sok pénzért valahol TriBeCában vagy Lucille-lel illogatsz valamelyik brooklyni csehóban…

– Ott, igen, a gyönyörű Dublinban.

– Ebben a pillanatban Írország pazar szépsége érdekel a legkevésbé, de örömmel hallom, hogy boldog vagy, és remélem, úgy intézed, hogy ennek a beszélgetésnek a végén én is az legyek.

De nem úgy intézte. Abban a kiváltságos szerencsében lehetett részem, hogy elsőként tudhattam meg, Mikey állásinterjúra ment a pirospozsgás írek fővárosába, és a világvezető arab légitársaság fel is vette soraiba. Ha magamba nézek, nincs, amiért haragudhatnék a döntésére, hisz ostobaság lett volna másképpen döntenie, én csak amiatt éreztem magam kényelmetlenül, mert azt gondoltam, ez a cégen belül engem is minősít, már hogy az általam ajánlott emberek mégsem válnak a cég dicsőségére. Másrészről úgy gondoltam már a Finnair-es idők eleje óta, mikor egyidőben voltunk interjúra hívva, és úgy remegett mellettem a fotelben, hogy meg kellett fognom a kezét, hogy Mikey nekem a karmám, mert akármennyire nem forszírozom is, valahonnan mindig visszacsöppen az életembe. És félek, hogy Abu Dhabi sincs elég messze, ha sorscsapásokról van szó…

Ebben a hangulatban talált Winston konkrét és határozott megkeresése, hogy írnék neki egy ajánlólevelet. Ez épp az a pillanat volt egyben, amikor eldöntöttem, nem, nem, soha. Senkinek többet. De végigpörögtek együtt töltött ideink, a helsinki-i tekergések, és láttam magam előtt a mosolygós képű, odaadóan tevékenykedő Winstont, akivel mindig jó volt dolgozni. Elvállaltam hát, ezt is. Szabályos megdöbbenés ütött ki rajtam, amikor Phil, a vénróka megcsörgetett Winstonnal való interjúja után, és lelkesen újságolta, hogy mennyire elbűvölő a barátom, és hogy valósággal levett mindenkit a lábáról, és nem is kétséges, hogy felveszik…

Nem sokkal ez után ismét csengett a telefonom, és nem tudtam, mire vélni ezt a nagy forgalmat – New Yorkban az emberek ilyen nagyon lazára eresztve nem szokták egymást hívogatni, hacsak nem ég a ház. Winston volt az. Gondoltam, az örömhírt akarta elújságolni, amit én már tudtam, de a hívás célja egyéb volt:

– Hálás vagyok, hogy beajánlottál, és hogy jót szóltál az érdekemben. De tudnod kell, hogy egy korábbi álláspályázatomra is ma kaptam meg a döntést, és az JetBlue is jelezte, felvennének.

Megint hangtalanul vártam a továbbiakat, miközben nem tudtam, mit reagálhatnék a bejelentésre. És abban is biztos voltam, nem akarom tudni Winston döntését.

– Hétfőig kell meghoznom mindkét részről a döntést… – péntek volt.

– Rendben, akkor dönts… – és hozzá is akartam tenni, hogy nem akarom tudni a továbbiakat. De folytatta:

– Én már döntöttem. Veletek szeretnék továbbmenni…

Így került a mi legénységünkbe akkor három újonc között Winston is egy pirosarcú ír és egy hórhorgas olasz mellett, a maga koromfekete arcából virító nagy szemeivel. És mondom, azt tartják, hogy a több szakaszos utakon az első szakasz utasai adják meg a továbbiak hangulatát, talán mert az első útszakaszon múlik, a legénység mennyire kovácsolódik össze csapattá a következő napokra. De számomra a névsor már elegendő biztosíték volt rá, hogy bizakodóan tekintsek a hét nap elé, még akkor is, ha beszállításkor a Premium osztály egyik utasa későn futott be, és cseppet sem zavarta, hogy amúgy mi indulásra készen lennénk, hanem valamennyi, és nem kevés poggyászát sugárirányban szétszórta a kabinban a széke körül, majd kényelmesen leült, és folyamatos telefonálás közepette elővett egy tál salátát és komótosan lakmározni kezdett.

– Örömmel venném, amennyiben… – közeledtem felé udvariasan és halkan megszólítva, de leintett:

– Telefonálok, most ne zavarjon!

 

Photo by Artur Dancs

41000 láb magasságban

Az ajtót már bezártuk – ez azért sem elhanyagolható, mert így ki már nem hajíthatom – és a gép elindult a kifutó felé. Felkaptam a táskáit, hogy addig is elrakosgassam a poggyásztartókba, ahol maradt hely. Tévesen sok utas mai napig azt hiszi, hogy a mi feladatkörünk a poggyászaikat elhelyezni, és borzasztó inzultusnak veszik, amennyiben nem teszünk eleget e téren elvárásaiknak, de sokszor az ember csak el szeretné kerülni a konfliktushelyzeteket és a felesleges feszültséget, meg persze, a késést, és kézbe veszi a dolgokat. A pasi azonban – folyamatosan telefonálva és táplálkozva, a sok közül egyik kezével megragadta a karom, és intett, hogy ne nyúljak a poggyászához. Ekkor már erélyesebben szólítottam fel, hogy pakoljon el, és kösse be magát, és mikor egy lépésnyire odébb léptem mellőle, beslisszant a mosdóba, és magára zárta az ajtót. Tudnivaló, hogy ha a kabin nincs bebiztosítva, és az utasok nem ülnek bekötve a helyükön, a pilóta meg kell, hogy szakítsa a felszállást. Természetesen, ki tudjuk az ajtót minden körülmények között nyitni, sőt, le is venni a helyéről végső esetben. De nem akartam végső esetet. És nem akartam ezt az alaphangot leütni. Inkább intettem Dexternek, hogy veregesse meg időnként a vécéajtót, addig én a többi Premium utassal foglalkozom. Mikor hősünk a felszállás előtti utolsó pillanatban ki lett dirigálva a mosdóból, a poggyászai után kezdett kutatni, amit időközben mégiscsak én rakosgattam el. Mondom, üljön le máris. Azt mondja, de neki kell a csomagja. Mondom, üjön le. De neki kell a hátizsákja. Ekkor két vállánál fogva megfogtam és belenyomtam az ülésébe, és bekötöttem:

– És így marad, amíg nem szólok, különben kettőnk közül valaki nem repül ma este. És én biztos, hogy igen. Ez így világos? – súgtam oda halkan.

– Látod, ezért kellesz te nekem ide… – dőlt hátra székében a felszálláshoz Dexter.

– És neked? Milyen volt a napod? – kérdeztem, hogy tereljük el a szót a kezdeti nehézségekről.

Ahhoz azonban naivnak kellene lennem, hogy azt higgyem, ezzel lezártuk a témát egész útra. Az utasunkkal rögtön felszállás után beszélnem kellett, mert speciális, vegetáriánus ételrendelést adott le magának, és ilyenkor azt mi leellenőrízzük, mielőtt felszolgálnánk a menüt és az előre rendelt diétás ételeket is.

– Lényegében laktóz- és gluténmenteset rendeltem, de már ideutazásomkor is gond volt, azt állították azok is, hogy vegetáriánus.

– Nos, igen, joggal állíthatták, hisz ez szerepel az ön jegyén is és az én listámon is.

– Akkor meg nem eszek, és kész. – döntötte el, és elfordult, mint a makrancos gyermek, amikor sárgarépa főzelékkel akarják megetetni.

Én viszont nem vagyok az apja emennek, és így teljesen hidegen hagyott az éhségsztrájkja. Épp visszaértem a konyhába, amikor éreztem, valaki liheg a nyakamba. Ő volt az:

– De valamit megtehetne értem: adhat nekem egy üveg forró vizet. De ne is fáradjon, veszek én magamnak.. – és már nyúlt is a kávégéphez. Még a levegőben elkaptam a kezét, és tisztáztuk, hogy a masinériát itten én kezelem, senki más, utas csendben leül, és türelmesen vár, amíg meleg víz érkezik. A meleg vízzel valami porokat szedett be, amitől gyorsan elaludt, és reggelig nem hallottunk felőle. Akkor sem szerettem volna, és a reggeli előkészítése közben a legkevésbé sem vágytam rá, hogy szembejöjjön velem, de jött. Gondoltam, hogy a túloldali mosdóba akar menni, ezért jön a konyhán keresztül, nem szóltam hát semmit. Valami miatt az utasok úgy gondolják, bennünket szórakoztatniuk kell menet közben, és ha ők unatkoznak a hosszú út során, akkor mi is. Arról nem beszélve, hogy vannak a sétáló utasok, akik attól a pillanattól kezdve, hogy utazómagasságba értünk, felpattannak, és fel-alá járkálnak, mintha a korzón lennének, vannak, akik tornásznak, és a muzulmán meg zsidó vallásúak sok esetben imádkoznak is, ahol a napkelte vagy napnyugta éri őket. Egy pillanatra néztem csak félre, és mikor visszafordultam, nem akartam hinni a szememnek. Az utasom mezítlábra és félmeztelenre vetkezve feküdt a repülőgép ajtaja előtt, félretolta a reggelis kocsit és a jobb lábát gyertyában magasba emelve szuszugott.

– Maga jógázik? Maga ITT jógázik NEKEM?… – meredtem rá.

– Ne zavarjon most, kérem, meditálok.

– Nincsen ez jól, én mondom magának.

– Már hogy mi? A jóga az ép elméhez, a teljes élethez kell.

– Én ezt nem kérdőjelezem meg. De ez a hely erre a legkevésbé sem alkalmas, hogy itt építsen ép elmét magának.

– De-de. Remek!

– Mondja, maga irodában dolgozik?

– Mondhatni…

– Megadná a címét, és én oda bejövök.

– Miért  jönne be?

– Bemennék, lefeküdnék az irodája ajtajába, és tornásznék kicsit meg jógáznék, lehet, meg is reggeliznék…

– Látom ám, mire megy ki az élcelősködés, de ne felejtsünk el egy dolgot: én fizettem azért, hogy itt lehessek.

– Óh, tudja, hány olyan helyre járok én, ahol fizetek? Mégsem jógázok sem az adóhivatalban, sem pedig a színházban.

– De ez itt egy szolgáltatás, amiért én fizettem…

– Pontosan, ahogyan mondja, egy szolgáltatás, hogy mi A pontból B pontba elszállítjuk magát bizonyos feltételek mellett, és ezek a feltételek nem tartalmazzák a vészkijáratnál való kötetlen jógázást, tehát, kérem, gyorsan menjen vissza a fizetett helyére…

– Rendben, de adjon nekem egy üveg forró vizet. Vagy hagyja is, majd kiszolgálom magam… – és nyúlt is  a kávégéphez.

– NEM!

– Csak segítek…

– NEM SEGÍT! LEÜL. CSENDBEN ÜL. Várja a vizet.

– De én gyakori utazó vagyok.

– Én is. De maga akkor is leül és még csak a mosdóba se zárkózik be leszállás előtt, mert én biza leszedem magáról az ajtót.

– Miért zárkóznék be?

– Azt csak maga tudja. Én csupán felvázoltam a következményeket.

 

Szóval nem, én nem akartam, hogy ez legyen a kezdőhang, amit leütünk egy hétnapos utazás elején.

Londonba érve, becsekkoltunk kedvenc Copthorne-unkba, és miután kicsomagoltam magam az egyenruhából, hanyatt-homlok siettem a kertbe egy pohár konyakkal, és úgy vártam Zsuska barátnőm érkezését a városból, hogy valamerre elcsavarogjunk minél hamarabb.

Folyt. köv.

Áfonyadzsemes reggeli Stockholmban


 

 

Stockholmban élvezet lemenni reggelizni a szálloda melletti vendéglőbe, mert létezhetetlen, hogy az ember ne fusson bele valamelyik kedves ismerősébe. És ez igaz a hajnali négy órai nyitásra is, akkor nyit ugyanis a svédasztalos reggeliző, hogy azok, akik korai repülővel utaznak valamerre, ne induljanak el üres hassal. Persze, rám is érvényes, mint az emberek nagy többségére is, hogy nem vagyok nagyon receptív a társasági életre a reggelim mellett, de megoldható ez a probléma is, mert vannak kis csendes szeparék, ahova az ember elvonulhat a kaviáros – savanyú uborkás szendvicseivel békésen kérődzni, másrészt meg jobbára tiszteletben tartjuk egymás hangulatait, és ha valaki nem óhajt a reggeli órákban élénk társalgásban részt venni, tudni való, hogy békén kell hagyni. A thai kollégák ebben is mások, mert ők csapatba verődve reggeliznek, és lényegében lakodalomszerű lakmározást rendeznek reggeli címén, bárhol is legyenek a világon. Az asztal körül meg olyan lármásan osztják a szót, hogy az emberben felmerül, hogy vajon mikor ébredhettek ezek, ha már hajnalban ilyen elevenek. Az amerikaiak két félék. Egyik része fülhallgatót tesz a fejére, ezzel is jelezve, hogy nem óhajt senkivel kommunikálni. Nyilvánvalóan hiányzik az amerikai kultúrából az őszinte megnyilvánulás, hisz egyszerűbb lenne csak szólni, hogyha az ember magára szeretne kicsit maradni, ezek az emberek ezt illetlenségnek tartják, azt viszont nem, hogy füldugót vagy fülhallgatót raknak és úgy tesznek, mintha nem vennének észre, s ha elhalad egy ismerős mellettük, behúhyják a szemüket (zenei élvezet) vagy elfordítják a fejüket (nimá’, milyen érdekes az a sótartó a szomszéd asztalon). A másik réteg amerikai meg a zajos, mindent csoportosan csináló. Ezek az emberek olyan makacsul ragaszkodnak az „együtt”-höz, hogy sokszor ott állingáll egyik-másik az ajtóban, amíg legalább még két valaki nem érkezik, mert el sem bírja képzelni egyedül belépni a vendéglőbe és asztalhoz ülni. Mert az ciki. Mert azt hinnék esetleg, hogy ő magányos és nincs akivel asztalhoz üljön. Aztán mikor végre leülnek – természetesen, változatlanul hangosak az után is – mindenki belemered a telefonjába, és beszél ugyan a többiekkel, de a telefon képernyőjére tapad. Az, hogy beszél, lényegében azt jelenti, hogy elmondja mindenki a magáét, de semmiképp nem figyel oda arra, mit mond a másik. Sokszor nagyon vicces „beszélgetések” alakulnak így ki.

Photo by Artur Dancs

– Első osztályon utazom a Lufthansán Dubaiba, mert a pontjaim lejárnak, fel kell használnom őket.

– Nagyon jó az étel Arubán. Mi három évig zsinórban ott nyaraltunk.

– Megint elszámolták az óráimat, ebben a hónapban két órát is elcsaltak tőlem…

– Akkor gyűjtöttem a pontjaimat, amikor katonai chartereken dolgoztunk és pozícionáltak bennünket Afganisztánból Európába.

– Mexikó se rossz, de Aruba az igazi. Mentünk mi a többi karib szigetre is, de Aruba nagyon bejött nekünk.

– És ráadásul most a programomat is átírták, London helyett Oslóba megyek holnap délután…

Az európaiak jobbára külön kasztban ülnek. Köszönnek ugyan egymásnak a többiekkel, de asztalhoz külön ülnek. Az európai bázisunk névszerint London, ezen belül azonban egy teljes Európát felölelő társaság alkotja: spanyolok, görögök, lengyelek, magyarok, románok, olaszok, portugálok és persze, britek. Utóbbiak kissé sznobok, a maguk fajtája felé húzódnak inkább, a kelet-európaiak és a déliek azonban nagy vidám konglomerátum. És persze, ők is zajosak. A britek szeretnek arról beszélni, hogy rúgtak be agyelsötétülésig a tegnap, de ez nem téma a lengyeleknél és spanyoloknál sem, mert ők meg bírják jól az italt, és lehet, többet is ittak, mint a brit, csak épp nem kerültek padlóra tőle.

 

Amikor beléptem a vendéglőbe, örömmel nyugtáztam, hogy kedvenc szeparém nem foglalt, egy időeltolódott éjszaka után legkevésbé sem volt hangulatom semmilyen irányú társalgásra. Ennek ellenére örömmel tölt el néhány emberrel a találkozás még ebben a hangulattalanságomban is. Így ezen a reggelen is, amikor az egyik thai asztalnál megpillantottam Hugót. Szeretek thaiakkal dolgozni, mert roppant szorgalmasak, dolgosak és tisztelettudóak, udvariasak. Hugóval egy San Francisco-i járaton dolgoztunk együtt hónapokkal ezelőtt és az esti hagyományos oaklandi buffalo-csirkeszárny és sörözés mellett jókat beszélgettünk. Azóta csak rövid üzenetekben találkoztunk a Facebookon, és onnan tudom azt is, hogy benevezett Thaiföld színeiben a Mr Gay World versenyre, amit Máltán tartanak most, áprilisban. Sok sikert kívántam neki, és szavazatokat is segítettem gyűjteni neki barátaim körében. Örültem, hogy megölelhetem, és pár szóban kifaggattam a dolgok alakulásáról. Mondta, hogy még egy hete van, és indul Máltára. Aztán hagytam a társaságával, én elvonultam a szeparéba az áfonyadzsemes kroaszannal és friss tejjel, no meg a kávémmal. Amikor thai kollégái szétszéledtek, meghívtam az asztalomhoz, hogy ott folytassuk a beszélgetést a feketekávé felett.

– Köszönöm a szavazatokat, látatlanban is üdvözlöm a barátaidat, akik vették a fáradságot, és szavaztak rám, szavaztak Thaiföldre –nyitotta meg a beszélgetést Hugo.

A korábbi beszélgetéseinkből annyit tudtam meg róla, hogy édesapja francia, Franciaország thai képviseletének a vezetője.

– Miért volt neked fontos ezen a versenyen részt venni, miről szól ez tulajdonképpen?

– Mindenki azt hiszi, ez férfi szépségverseny, pedig nem az. Lényegben a kultúrák versenye elsősorban, de persze, nem árt, ha az ember fizikai aspektusa is megnyerő.

– Neked egyikkel sincs különösebb gondod, úgy gondolom…

– Tisztában vagyok a valós értékeimmel, így azzal is, hogy én nem vagyok egy világszépség. Ebben a versenyben nagyon sok rendkívül szép versenyző jutott el a döntőig eddig. Bízom a kultúrális értékeimben, hogy azok visznek majd tovább.

– … hiszen szerencsés ötvözete vagy az ázsiai és európai kultúrának és a kettő szépsége is ügyesen ötvöződik benned.

Nevet.

– Ami a szépséget illeti… édesanyámtól örököltem, ami szép. A francia vonalon, az apámtól a kultúrát kaptam, de neked bevallom, ő nem a vér szerinti szülőm. Engem örökbefogadtak. Édesanyám thai-indiai keverék és apám meg kínai. A vérvonalam tehát, ázsiai, de az európai kultúrában nevelkedtem.

Erre újabb adag áfonyalekvárt kellett hoznom és újabb francia kifliket. Belekortyoltam a kávéba, és míg Hugó beleharapott a sonkatekercsbe, a versenyről kérdeztem, arról, hogyan lehet egy ilyenre készülni.

– Mindenek előtt meg kell nyitnod magad, befogadni és megmutatni is önmagad. Tudod, hogy én zárkózott vagyok, a mindennapi életben én a közösségi oldalaimat is csak a barátaimra szűkítem le, de most meg kellett nyitnom, hogy mindenki számára elérhető legyek. Mások ezt úgy oldják meg, hogy külön rajongói oldalt indítanak, de én azt akartam, hogy azt az embert lássák, aki valóban vagyok, a mindennapokban, otthon s a munkámban is. Beengedtem akárkit, aki kíváncsi volt rám.

– Csak sejteni vélem, milyen következményekkel jár az ilyen…

– Természetesen, kaptam hideget és meleget is egyaránt. Engem megdöbbentett a tapasztalat, hogy mennyi gyűlölet és rosszindulat van az emberekben. Elsősorban is azokkal barátkoztunk össze és léptünk kapcsolatba, akik eljutottak a versenyben eddig. Flörtölgetünk, kóstolgatjuk egymást, hogy jobban megismerjük a versenytársainkat Málta előtt. Első napokban már rámtámadtak az indiai és a Fülöp-szigetekről származók, hogy mit képzelek én magamról, és hogy semmi esélyem nyerni, mert ha ázsia, akkor csakis ők lehetnek. Aztán egy nap a semmiből ír nekem egy londoni kolléga is, akivel soha egy szót sem váltottunk azelőtt, hogy reméli, tudatában vagyok, hogy nekem semmi esélyem ezzel a külsővel megnyerni a versenyt… Nem értettem a rosszindulatúságát, hisz ez egyértelműen az, és nem is tudtam, érdemes-e reagálnom rá. De a sors elintézi az ilyen dolgokat, mert hetekkel később egy járatra osztottak be bennünket, és bár ő laposan hallgatott, és mosolyogva odamentem hozzá, és leültem mellé, hogy beszéljük meg személyesen, ha véleménye van. De akkor már nem volt… Az emberek az üzenőfalon nagyon bátrak és nagyszájúak. Én meg sokszor értetlenül állok, mert nem tudom, mihez kezdhetnék az ilyen olcsó gonoszsággal.

– Igaz az, amit valahol egy hozzászólásban olvastam, hogy rasszista az elbírálás ezeken a versenyeken?

– Igen. Bár ez legtöbbször a zsűri összetételén is múlik. Tény, hogy ez is csak olyan, mint a szexpartnerkeresőn, hogy a fehérek a keresettebbek és szlogen, hogy „ázsiaiak pattanjatok le”. Bennünket nem szeretnek a nyugati kultúrákban. Ilyen szempontból, kicsit hátrányosabb helyzetből indulunk neki a versenynek, de persze, így is sok esetben állnak nyerésre az ázsiaiak, és főleg a filippinók.

– Mit remélsz a mostani versenytől?

– Persze, hogy boldog lennék győztesen kikerülni, de ha kijutok Máltára – és már bizonyos, hogy kijutok – a győzelem oroszlánrésze már megvan. Az országomat képviselem, szeretem Thaiföldet, és szeretném a világ figyelmét felhívni a mi értékeinkre is, eloszlatni valamelyest az előítéleteket az ázsiaiakkal kapcsolatosan, ilyen módon valamit tenni a társadalomért.

Hugo

– Segítenek valamiben valahonnan?

– Thaiföld nagyon nyitott gondolkodású ország az ázsiai országok közt, de maga az állam nem támogat. Szponzorpénzekből szokás megoldani a költségeket, de engem a családom támogat, nincs szükség a mások pénzére sem. A magam erejéből indultam el, és jutottam el eddig. Igaz, nekem nincsenek világmárkás öltönyeim, ruháim, de igyekszem mégis felzárkózni és a lehető legjobb formámat hozni majd. Ebben a versenyben meg kell mutatnod magad éppúgy öltönyben, frakkban, mint fürdőruhában is.

– Emlékszem, már ősszel is dolgoztál a testeden, San Franciscoban, amíg mi buliztunk és csavarogtunk, te ki sem mozdultál az edzőteremből, és gramokban mérted ki a reggelidet akkor is.

– Nagyon kemény edzésprogramunk van, és bizonyos testsúly-követelményeknek meg kell felelni. Sehol sem írják elő, hogy hány réteges izmod legyen, de nyilván, amikor kiállsz a színpadra, nem mindegy, hogy mennyire van „kifaragva” a tested.

Csendesen kávézunk egy darabig, majd felsóhajt egy széles mosoly möglé bújva:

– Fáradt vagyok. Nagyon sok energiámat foglalja le ez az egész. Az edzések, az online támadások, és persze a rengeteg pozitív üzenet, amire valamiképp, ha egy jelzéssel is, de kell reagálni … És mindeközben meg repülök is állandóan. Egyik hajnalban Los Angelesben költöttek 3-kor egy videointerjúra. Épp csak felülre felkaptam egy inget és nyakkendőt, alul meg alsónadrágban voltam, az úgysem látszott a tévében… – nevetünk.

– Mikor utazol Máltára?

– Jövő héten. És utána tudod, mi lesz?

– Na, mi?

– Egy jót fogok enni végre – és kacag – Áfonyás kroasszant és bífsztéket. Mindent!

Aztán elváltunk. A buszon találkoztunk később, én Kaliforniába tartottam, ő pedig haza Bangkokba, hogy összecsomagoljon a máltai utazáshoz.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: