Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

A könyv


 

Ma már úgy vagyok vele, hogy minden könyvet szeretek, amit elejétől a végéig elolvasok. Sok-sok éve ugyanis már nem olvasok el minden könyvet, és pláne nem olvasom el valamennyit elejétől a végéig. Már említettem egyszer, hogy amikor Amerikába cuccoltam át az óceánon, és magam mögött hagytam mindent, ami fontos és értékes volt addig számomra, rá kellett jönnöm, hogy semmi egyebem sem maradt, mint az idő, az a hátramaradt idő az életemből, amit arra kell fordítanom, hogy élményeket, meséket gyűjtsek. Aztán ezeket vagy megosztom, vagy nem, ez innen tovább már cseppet sem fontos, a fontos az, hogy meglegyenek, mert ez benne a kincs. Úgy sajnálom, annyira nagy fájdalommal sajnálom azt, akinek nincsenek kincsei, és élményei sem. Az az ember feleslegesen koptatta ezt a földet.

Felértékelődött, tehát az én időm – bár, hozzátenném, mindenkié értékes, csak nem mindenki szerez erről tudomást idejében. Magamban nagyon magasra került fontossági sorrendben az idő, és az, amire fordítom. Csakis olyan dolgokra, amelyek kellenek nekem, amelyektől gazdagabb leszek, jobb leszek vagy épp boldogabb. Ezért nem olvasok én már el mindent. Ezért nem vesztegetem az időmet semmi olyasmire, amihez nincs közöm, amit nem érzek fontosnak abban a pillanatban, és ami lehúz ahelyett, hogy felemelne.

Photo by Artur Dancs

Ma megint felkerült egy könyv a polcra, egy szeretem-könyv. Amikor otthon hagytam a múltamat és könyvtáramat, néhányat tudtam csak becsomagolni a két táskába, amit szigorúan mértek, s amivel az új életbe érkeztem.  Volt közte Tamási és Sütő, Örkény és Molnár Ferenc meg Müller Péter, s persze Wodehouse is. Voltak köztük könyvek a színházamról, az emberekről a színházamból, emlékek és ajándékok. Amerikában nem sokat gyarapítottam, hacsak nem a New York iránti szerelmem ilyen-olyan kivetüléseit vagy a brit monarchia történéseit felemlegetőket. És ajándék könyvek egy része is adódott közben hozzá, könyvek, amiket barátaim adtak nekem, vagy amit éppen ők írtak. Mint ez a mai. Bódizs Edit barátom írása.

Edittel, aki rádiós ugyan, nem az éter hozott össze, hiszen majd’ negyed évszázaddal azelőtt, amikor egy farakás tetején beszélgettünk félig komolyan – félig nevetgélve az árkosi szoborpark árnyas fái alatt egy forró nyáron, bennem meg nem fordult, hogy valaha magam is rádiós leszek, azt meg ki hitte volna akkor, hogy erre nem is kell olyan sokat várnom… Ott ültünk Edittel, rajtam egy New York – State of Mind feliratú póló volt, és azt sem tudtam, hol van New York, és azt sem, hogy jövök én ahhoz, hogy ez a riporternő velem rádiós interjút készítsen. Mert az történt: Edit előszokotált egy bőrtokba bekötött vállra akasztható szerkezetet, amihez egy dróton keresztül egy mikrofon csatlakozott, és az írásról faggatott.

Mit tudhattam én akkor rádióról és New Yorkról, hát még az írásról?… Sokkal haszontalanabb dolgokkal telt addigi életem java-része, mint például az trigonometria és a sokismeretlenes egyenletek megoldása vagy a szerves kémia. Meg egyéb huncutságok, amire most itt nem térek ki. Azt, hogy én tudok valamelyest mások számára is élvezhetően írni, igazából akkor s ott mondta ki elsőként Cseke Gábor, aki átadta nekem a pályázat első díját, az írógépét, amin valamikor ő írta egyik kedvenc gyermekkori olvasmányomat. Nekem nem voltak elméleteim, emlékeim az írásról, csak úgy jött.

Edit akkor valamilyen Susan írói álnévvel írt, és annyira szerettem, hogy sokszor is elolvastam a pályamunkáját, s nem is értettem, hogy mit keresek én ott egyáltalán. Nagyon jó humorú, olyan jó kis „beszélős” stílusa volt az írásnak, és vártam, hogy megismerjem személyesen is a szerzőt. Meg a többit is, akiknek az írásai nagyon megtetszettek. Cseke Gábor pedig összehozta a lehetetlent: összehívott bennünket egy feledhetetlen  hétvégére Székelyföldre egy kastélyba, ahonnan olyan nagy szeretetben váltunk el, hogy évekig sem tudtunk egymástól elszakadni. És hogy tartsuk az életet és az alkotókedvet egymásban, leveleztünk. Postai levelek útján. És a feltétel az volt, hogy amikor levelet írsz a többieknek (biza kézzel másoltuk vagy indigóval írtuk, hol volt akkor még nyomtató…) kötelező egy-egy új írást, verset, cikket, akármilyen új saját alkotást mellékelni. Jó kis irodalmi körünk alakult ebből: Laczkó Vass Robi, Botár Emőke, Bölöni Péter, Váry O Péter, a drága Várió, Gergely Edith – Manó s persze, Bódizs Edit is.

Photo by Székely Sándor

Bódizs Edittel Árkoson 1993-ban

Soha nem hallgattam vissza, s rádióban sem hallottam azt az interjút, talán nem is különösebb veszteség ez senki számára, aki nem hallotta. Edittel sem találkoztunk azóta. A technika és a közösségi háló azonban segít múltat idézni, ez a mai kor asztaltáncoltatása, ha úgy akarjuk. Editért nem kellett asztalt táncoltatni, mert a szakma és közös barátaink révén ismét kapcsolatba kerültünk, és noha intenzíven nem értekeztünk, tudtunk egymásról. Egyikszer figyelmembe akadt egy írása. Majd egy másik, és így sorra. A virtuális világban egy beszélgetést közölt nagymamájával írásban, és bennem annyi kedves életélményt idézett fel, hogy azonnal írtam Editnek, hogy ezt elmondjam neki, hisz tudom, író embernek a legszebb fizetség, ha megtudja, milyen sokat jelentenek szavai valaki más számára is. Aztán már akkor hallottam legközelebb írónő barátom felől, amikor könyv formájában is megjelent az „Interjú a nagymamámmal”. Jelezte is, hogy íziben postáz is nekem egy példányt, ha már annyira megfogott a pár elolvasott részlet az interneten, és én meg örültem, hogy ha majd eljut a könyv anyámhoz, ő majd átreppenti az óceánon, amikor eljön hozzám nyaralni. S mondta Edit, hogy Papp Levente barátunkat fogja megkérni a közvetítésre, innentől aztán én őt szekíroztam könyvügyileg, de a könyv csak nem érkezett meg. Majd egy évre rá keresett meg Edit egy rövid üzenetben, amiben a könyv felől érdeklődött, majd kissé félénken azt is megkérdezte: megkaptam-e egyáltalán. S mondom, nem. Kiderült, a nagy elfoglaltsága közepette, kiszaladt a fejéből, s abban a hiszemben volt, hogy elküldte nekem. De nem késett az a kis könyv idén húsvét után sem, amikor hazaugrottam füstölt sonkát enni tormával és jó, száraz házikolbászt szilvapálinkával körítve. Anyu már újságolta is az elején, hogy a pakk ott vár az éjjeli szekrényen, ha majd bemegyek eltenni magam a régi szobámba. Mikor megláttam, úgy gondoltam, egy falásra fogom elkölteni, olyan csepp és folyékony volt. Belelapoztam, és az előszónál le is lassítottam a tempót. Abban arra kéri az olvasót az előszavazó, hogy minden fejezetet külön érleljen magában az ember, hagyja kibontakozni azt. És akkor döbbentem rá, milyen felelőtlen mohóság is lett volna, ha nekiveselkedek, és egy éjszaka alatt elolvasom, mennyi élmény felidézéstől fosztottam volna meg magam. És mennyi apró részlet mellett suhantam volna el.

Edit könyve a nagymama szavai. Egy magnószalagra, ódon technikával rögzített hangfoszlány, amit itt is, ott is ki kellett pótolni, ki kellett egészíteni. De a beszélgetés olyan tömör, tömörségében pedig olyan sűrű és gazdag, mint amilyen nagyszüleink beszéde volt. Hisz nem beszéltek sokat, és ha szóltak, akkor minden szavuk mögött mélyen gyökerező élettapasztalat nyomatékosította a mondanivalót. Mutattam Editnek, mikor a könyv velem együtt megérkezett New Yorkba, s majd elkezdte az utazgatásokat velem. Kicsit megtört a borítója mára. Járt velem Párizsban és Londonban, vittem magammal Stockholmba és egyszer Koppenhágában is olvastam belőle a repülőtéren üldögélve. Velem volt Budapesten, és Los Angelesben, amikor a Hollywood Hillsről lestem a naplemente érkeztét, de leginkább itthon szerettem olvasni New Yorkban, az óceán partján. Azt hiszem azért, mert Mamától pár éve én is ott búcsúztam el, és odajárok ma is, ha beszélgetni akarok vele, a szatmári temető nekem semmit nem jelent. Azért Mama jár az eszemben, mert a könyvet olvasva, Edit Zsuzsa mamáját hallgatva olyan, mintha az én Mamám beszélne. Nemhogy gyorsan túl akartam lenni az olvasáson, hanem inkább húztam az időt vele, maradjon még egy mese másnapra is. Erőt adott arra is, hogy a magammal hozott kincseim rejtekéből én is előkotorásszam egy fiók alján lappangó doboz mélyéről az én hangfelvételemet Mamával. Mert van nekem is. Nem is tudom, ha tudja valaki rajtam kívül. Igen, úgy tudtam olvasni Edit könyvét, hogy tudtam, hol vannak a nagy csendek, a nagy sóhajtások. Hol s miért terelődött el a szó, néha szándékkal, néha mert más, fontosabb jutott az eszébe a beszélőnek. Hallottam a megkpott szalag sistergését, a háttérben a madarak csicsergését, a kutya ugatást, a faliórát, a kinti zajokat… a gerléket!

Tudtam, hogy már csak egy fejezet maradt. Elvégeztem reggeliben a dolgom, és tudtam, hogy az estém erről fog szólni: befejezem a könyv olvasását. Felültem a hajóra, mint azon a nyári délutánon, amikor egyszerre tudtam meg, hogy légiutas kísérő lettem, és hogy Mama angyal lett, és kimentem az óceánra. Mint azon a nyári alkonyatkor. (Lásd azt a bejegyzést itt: Amikor Mama angyal lett )

Kellemes, enyhítő nyáresti szellő fújt a vöröslő naplemente mellé simogatást. Összecsuktam a könyvet, és egy pillanatra önkéntelenül a szívemre öleltem.

Edit, köszönöm!

Bostoni mese


Már kora gyermekkorom óta – tehát nagyon régen – van nekem egy vesszőparipám, egyféle kitalálósdi. Egy képrészlet, egy festmény vagy netán egy filmjelenet alapján felkutatni egy számomra egyelőre ismeretlen helyet, épületet, helyszínt. Voltak évek, amikor képeslapok fotóin látott érdekes részleteket gyűjtöttem, amit később megpróbáltam felkutatni, amikor erre lehetőségem nyílott. Volt olyan, hogy valakinek a fotója alapján találtam ki, hol készült az adott kép.

Photo by Artur Dancs

A stúdió bejárata a SoHo-ban

Mai napig él bennem ez a szenvedély, felsorolni sem tudom, mennyi izgalommal és milyen sok esetben kutattam fel fotókon, újságokban látott helyeket például New Yorkban, és ezáltal fedeztem fel ezt a várost részleteiben is. Micsoda öröm volt számomra, amikor egyszer – vagy másfél évtizede – elkaptam egy amerikai tévécsatornán egy tévéműsort, amiben a rejtvényfeladat az volt nagy összegekért, hogy egy fényképmozaik alapján ki kell találni, New Yorkban hol készült a kép, amelyiknek a darabját bemutatták, és én tudtam. Akkoriban még csak nem is álmodtam róla, hogy valaha én is itt fogok élni, és úgy fogom ezt a várost ismerni, jobban, mint akkor – mint a tenyeremet. Eljátszottam ezt a játékot már Los Angelessel és Miamival, Stockholmban és Koppenhágában, de Oslóban is izgalmas helyekre bukkantam például egy reklámfotó alapján, amit egy metrókocsiban láttam először.

Nemrég egyik kedvenc zenész-énekesem egy spontán készített telefonos fotót töltött fel oldalára a stúdiója teraszáról, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy titokzatos belvárosi épületben van. A kört fokozatosan szűkítettem le a SoHo-ra, Manhattan egyik trendi divatnegyedében, ahol egykor jobbára művészek húzódtak meg, mígnem a lakásárak ki nem szorították őket innen, azaz csak a szegényebbeket, mert a milliomosok meg éppen hogy behurcolkodtak ide. Lényegében három esti sétámba került és egy nappaliba, hogy megtaláljam a jellegzetes öntöttvas-vázú SoHó-béli épületet, amelynek az emeletén található a népszerű együttes stúdiója. Elkészítettem ugyanazt a fotót jobb minőségben és elküldtem kedvencemnek, aki nagy nevetéssel és elismeréssel fogadta azt. Így aztán én hallhattam elsőként azt a dalt, amit éppen akkor énekeltek fel abban a stúdióban.

Mint említettem éveleji összefoglaló írásomban, sok új helyet kaptam ajándékba az elmúlt esztendőben is, és két új várossal is gazdagodott a becsavargott helyeim sora: az egyik Párizs, a másik Boston.

Photo by Artur Dancs

Boston

A légiszemélyzet körében mindig nagy örömhír, ha a munkáltatója új úticélokat hoz a menetrendbe. Mindenki ujjongott a massachusetsi egyetemváros miatt is. Mint minden új lehetőségnek, magam is örültem Bostonnak, de hazudnék, ha azt mondanám, álmatlan éjszakáim voltak, amíg el nem juthattam oda. Nem vágytam különösebben oda, de örültem, amikor a májusi programomban felbukkant Boston. Ha nagyon akartam volna látni, New Yorkból akár 30 dollárért is oda lehet repülni egy órán belül, de mint mondtam, nem szerepelt bakancslistámon, így aztán nem is készültem belőle semennyire. Csak hagytam magam az ösztöneim által vezérelni. Ez eddig mindig bevált világcsavargásaim közepette. A térképeket is csak azért gyűjtöm szenvedélyesen, mert… mert gyűjtöm. Sokszor meg sem nyitom őket, de szigorúan hazahozom, és elrakom gondosan őket. De persze, előfordul, hogy némelyiket rongyosra forgatom, amikor valami nagy kutatásban vagyok. Bostonnal mostohán bánt a Crew Control őfelsége, azaz nem is Bostonnal, hanem velünk, mert jobbára egyéjszakás pihenőkre írt csak ki Bostonban, ami pontosabban azt jelenti, hogy megérkezünk az esti órákban és másnap délután indulunk is tovább. Így pedig, és minden előzetes tervezgetés és ismeretek hiányában nagyon nehéz egy új várost feltérképezni és kiaknázni. Emlékszem, hogy sötétben érkeztünk a szállodánkba, és kollégáim, akik amerikaiak, és jobbára únják már Bostont, semmi egyebet nem terveztek, mint poharak fenekére nézni, majd jól ágyba bújni, én összehaverkodtam a sofőrrel, Carlossal, aki valahonnan leakasztott nekem egy térképet a recepciónál, és mondta, hogy ha nagyon akarom, ha lecuccoltam, szívesen elvisz a metróhoz, és útközben elmondja, merre érdemes ebben a késői órában elindulnom. Carlos nem csak estére, de másnap reggelre is ellátott tanácsokkal, így aztán nem voltam teljesen elveszve, amikor kicsivel később már a bostoni kikötőben találtam magam.

Photo by Artur Dancs

Nem ez volt a pillanat, amikor Bostont a szívembe zártam. Amit akkor késő este onnan látni lehetett, a toronyházak, a magas épületek, semmi újat és szebbet sem jelentett számomra New Yorknál. Igaz, fáradt is voltam az út után, és noha barátságos helynek találtam, semmi olyasmit nem láttam, amitől később esetleg kaparnám kínomban a falat odahaza, hogy visszajussak Bostonba mihamarabb… Másnap adtam még egy esélyt a városnak, és a szűkös időkereten belül csak ugyanaddig jutottam el, mint korábban, és örültem a tejcsokiba mártott áfonyának és a pazar kilátásnak a kikötő öbléből, és továbbra sem ájultam el Bostontól. Mert nem volt időm rá. Visszafelé a szállodámhoz még a Revere Beachre is kimentem, mert mint kiderült, az a nagy kék, amit napkelte után az ablakomból láttam, az biza a tenger, és csak sétányira van a hoteltől. Arra emlékszem még, hogy a szobámban volt két festmény. Egyik az íróasztal felett, amelyiken egy kacsamama vezeti kiskacsáit egy esős tavaszi tablón, a háttérben esernyős emberek és tavaszi virágok egy parkban. A másik képen az ágyam fölött egy hangulatos, szűk kis utca színes ajtós európai jellegű barnatéglás házakkal, virágokkal és egy különleges amerikai zászlóval az egyik ház homlokán. Nem lehet ezekből messzemenő következtetésekre jutni, a szállodákban nagyon véletlenszerűen tűnhetnek fel képek akárhonnan a világból, és az is lehet, csak elképzelt helyről szól az adott alkotás.

Photo by Artur Dancs

A festmény a falon

Amikor másodszor keveredtem Bostonba, egy hónappal első látogatásom után, szöget ütött a fejembe, hogy ugyanaz a két festmény volt a szobámban, és közelebbről megnézve rájöttem, hogy írja is rajtuk, hogy Bostonban készültek. Eszembe jutott az én Kokó barátom, aki ugyan a szigeten él, Nantucketben, de többször megfordult már Bostonban, mint én, és megkérdeztem tőle, hol lehetnek azok a színes ajtajú, spalettás ablakú házak, ha vannak még, s nem valami archív festményképről van itt szó… Kokó kutatgatott emlékeiben, és végül csak annyira jutottunk, hogy a Beacon Hill az a hely, ami az óvárost jelenti, és ott minden bizonnyal megtalálhatom a keresett ajtókat. Mégegyszer ránéztem a festményre az ágyam felett, és észrevettem, hogy azon is csak ennyit ír: Beacon Hill. Forró nyári napnak néztünk elébe, és nem akartam a tűző napon bolyongani, ezért kora reggel indultam el a város felderítésére. Jobbára nem tudom, milyen nap van – ez szakmai ártalom- , de aznap emlékszem, vasárnap volt, csendes volt a város. Hogy a kályhától induljak, azaz onnan, amit már eddig ismerek a városból, a kikötőnél szálltam le a metróból, és elindultam a „ Szabadság ösvényén” a híres bostoni Freedom Trail-en. Ez egy élénk vörös téglasorral jelzett ösvény a város utcáin és terein keresztül, amely a város legfontosabb történelmi helyszínein vezeti végig az erre vállalkozó látogatót összesen 4 km-es távon.

Alig pár lépést követően a belvárosban találtam magam, ahol, mint egy mesebeli kisvárosban szebbnél szebb épületek, kovácsoltvas lámpaoszlopok, hangulatos terek örvendeztették meg a lelkemet. A város napsugaras volt és tiszta. Hétvége lévén a forgalom gyér volt még, és az utcán is csak kevesen jártak. New York is egyetemi város, de itt az egyetemisták elvegyülnek a turisták és lakosság közt, és valójában a belvárosban, Manhattanben nem sokan engedhetik meg a lakhatást, tehát nem különösebben jellemző látvány. Ezzel szemben Bostonban az egyetemisták jelenléte érezhető, és ezáltal a városnak eleve fiatalos lendülete van. A belvárost egy hatalmas zöldövezet uralja Bostonban, ez a Boston Common, az első amerikai köztéri park címét tudhatja magáénak, medencével, fás ösvényekkel, limonádé árusokkal és játszóterekkel, kutyasétáltatókkal… A várost 1630-ban alapították angol telepesek, és a park első változata már négy évvel ezt követően megmutatkozott a város közepén.

Photo by Artur Dancs

Beacon Hill

Sejtettem, hogy jó úton járok mind a kacsák, mind a Beacon Hill felkutatásában, mert egyrészt ott volt a park, ahol a kacsákat sejtettem, a parkot kísérő utca pedig a Beacon Street, amely mesésen hangulatos házsort vonultatott fel a parkkal átellenben hosszen elnyúlva. Csavargásaim egyik alapelve, és főleg ha új helyen járok, hogy bizonyos pillanatokban el kell tévedni. Ezt ismerős helyeken, például New Yorkban nagyon élvezem játszani, de az új felfedezőutakon mindenképpen. Úgy éreztem, a Beacon Street éppen alkalmas arra, hogy belevessem magam lényegében akármelyik kis mellékutcán keresztül a titkaiba, és mivel a Beacon mögött egy dombos területen díszelegnek az óváros házai, egyértelmű volt, hogy ez az a bizonyos Beacon Hill. Alig haladtam pár lépést a sarkon túl, máris egy különlegesen hangulatos, múltszázadbéli kisvárosban találtam magam. A Beacon Hillt lényegében, rögtön a város alapítása után elkezdték kiépíteni, de mivel a városba érkező tengerészek és katonák előszeretettel látogatták a környéket a kocsmák és fogadók  vonzásában, nem tartozott a legkedveltebb puritán lakókörnyékek közé. Később, a XVIII. században változott a megítélése, amikor mind több családi ház épült a környéken, majd a XIX. században felépültek az első jellegzetes sorházak is, amelyek ma is a város arculatának legfontosabb vonásai. Az angol telepesek a jellegzetes angol-szász, úgynevezett Federal-style, azaz szövetségi építkezési stílust hozták magukkal, és ennek jegyében épült fel a város az évszázadok során, folyamatosan átalakulva. A három hegynek az emlékét, amelyet a városalapítók itt találtak a XVII. században ma már csak a feljegyzések és a Beacont keresztező másik főutca neve, a Tremont (Three Mount) őrzi. A Hill is egyik maradványa az említett három hegynek, amit az idők során fokozatosan széthordtak, és az innen szerzett földből a város partjait erősítették meg.

Photo by Artur Dancs

Acorn Street

A macskaköves szűk kisutcákat mindkét oldalról meseszerű házsorok és a járdák mentén gázlámpasor szegélyezi. Csupán tízpercnyi „tévelgyés” után máris ott találtam magam az Acorn Street magaslatán, ahol az a festő állhatott, aki a szállodai szobámban álló festményt megfestette. Az természetesen nem a híres amerikai impresszionista festménye, amit Childe Hassam 1919-ben mintázott a kisutcáról, hanem egy napjainkban készült alkotás. Hisz az Acorn az egyik olyan utca, amit a különböző fórumokon Amerika legtöbbet megörökített (festett, rajzolt és fényképezett) helyeként tartanak számon. És a gázlángok!… Közelebb léptem, hogy meggyőződjek róla, a nappali fényben is pislákoló lángok igaziak-e. Van azért némi csalás is benne, mert valójában nem mindegyik lámpában pislog igazi gázláng, a legtöbb közülük már modern technikával van ellátva, és pislákoló, a gázlángra távolról kísértetiesen hasonlító pislogó halogén égőkkel világít.

Kell-e mondanom, hogy az a vasárnap délelőtt döntötte el bennem Boston sorsát, illetve annak helyét a szívemben. Kellett ez a pillanat, mert nem szeretek sokáig semleges és közömbös lenni semmivel és senkivel, a legegyszerűbb kijelenteni, ha valamit nem szeretünk. De mélységes hiba lett volna Bostont a nemszeretem dolgok sorába foglalni, és messzemenően igazságtalan. Arról nem beszélve, hogy én magam veszítettem volna a legtöbbet ezen a döntésen. De így, hogy szívemhez nőtt, már vidáman lehettem, és kisebb megkönnyebbülést is éreztem, úgy róttam a fennmaradó rövid szabadidőmben az utcákat. Ha már a Beacon Hillen barangoltam, onnan már csak le kellett a dombról ereszkednem a Charles folyóig, hogy megnézzem, mivel töltik a hétvégéjüket a drága bostoniak. A folyópart stégekkel, koncertszínpadokkal és fasorral szegélyezett ösvényekkel várta a szabadba vágyókat – és jöttek is szép számban. Valami lacikonyhás népünnepély lehetett, mert sercegtek a flekkenek minden irányban, műsorok váltották egymást a színpadon, versenyek zajlottak, és a folyó parton sokan napoztak.

Photo by Artur Dancs

A Harvard-híd a Charles folyón

A ragyogó időben teljes pompájában megcsodálhattam a folyón átívelő Harvard-hidat, és miután a térképemen utánanéztem, azt is megtudtam, hogy a híd az egyetemvárosba, Cambridge-be visz, ahol a világ két legrangosabb felsőoktatási intézménye, a MIT – a Massachusetsi Műszaki Intézet és a Harvard egyetem található mindennel együtt, ami ehhez tartozik.

A cambridge-i csavargásra, és egyben a következő bostoni utamra is hosszú hónapokat kellett várnom. Idén márciusban került a menetrendembe ismét Massachusets gyöngyszeme. Valami meglágyíthatta a programkészítők kőszívét, és egyenesen két nap pihenőt írtak ki nekünk Bostonban. Noha tudtam, hogy egy teljes napom lesz majd csavargásra, a megérkezés estéjén sem maradhattam, és megkértem Carlost, vigyen el a metróig, hogy beutazzam a városba. A márciusi utamon csak egyre nem készültem fel, hogy az év leghidegebb napjait fogjuk megélni Bostonban ezen a hétvégén. Valahogy a bundás kabát még bekerült a bőröndbe, de sem sapka, sem sál – hiszen ki gondolta, hogy a tavaszias melegekkel kecsegtető  február után, hóvihar és zimankó jön majd a tavasz első napjaiban.

Nem is telt sok időbe rájönnöm, hogy fejfedő nélkül ez a csavargás nagyon rövidre lesz szabva és roppant kellemetlen szájízt is fog hagyni. Márpedig eltökélt szándékom volt, nem elveszíteni többet Bostont a kedvenceim sorából – főleg igazságtalan lenne ez amiatt is, hogy a saját magam hibájából fordulna ilyetén a dolog… Ezen dohogtam magamban, miközben meg-megálltam hangulatos esti, hófúvásos fotókat készíteni, mindaddig, míg a kezem is kékre fagyott, az arcom is és a kopasz fejem csücskéig éreztem a fájdalmasan csípős hideget. Akkor már -14 fokot jelzett a hőmérő és a viharos szél miatt ez előbb -27, később -29 fokos hőérzetet jelentett. Ekkor haladtam el a Boston Common mellett, és a kerítésen arra figyeltem fel, hogy egy sárga csíkos sapka lóg, valaki elveszíthette, a megtalálója meg felakasztotta a kerítés lándzsájára. Olyan volt, mintha Boston ezzel járult volna hozzá a csavargásom aznapi meghosszabbításához. Felvettem a sapkát, és azzal jöttem mentem tovább. A metrónál hangos jéghoki drukkerek vettek körbe és ujjongva üdvözöltek. Előbb nem tudtam mire vélni, csak örültem a kitüntetett figyelemnek, hisz magamban egyetértettem azzal, hogy kijár nekem egy ilyen fogadtatás, nem is értem, eddig miért nem ugrált engem senki sem körbe. Aztán figyeltem fel rá, hogy a fiatalemberek – akik minden jel szerint nem érzékelték a dermesztő hideget, mert félmeztelenül ugráltak, ugyanolyan jelet viseltek a kezükben lobogtatott trikóikon és sapkáikon, mint amilyen az én frissen talált sárga sapkámon díszelgett. Így lettem falkatárs, és élveztem is a sapka révén szerzett borzasztó nagy szeretést. Még egy sört is kaptam – barna papírzacskóban, természetesen…

Photo by Artur Dancs

A Boston Bruins hokidrukker sapkáját eltökélt szándékom volt másnap reggel első dolgomként visszavinni és felakasztani a kerítés tetejére, ezért bejártam az összes fellelhető és vasárnap nyitva tartó ruhás boltot sapkáért és sálért. Feleslegesen. Az eladók úgy csodálkoztak kérésemen, mintha nem lettek volna kinn a süvítő hidegben, és hajtogatták, hogy a boltok márciusban már a nyári szezonra rendezkedtek be, és rövidnadrágok, fürdődresszek igen széles választékában dúskálhatok, de semmiesetre sem sapkákban. Mindig is utáltam Amerikában ezt a féle „kockában” gondolkodást, amit otthon szemellenzősnek mondanánk, de itt nem láttam lovakat, mert talán azok is megfagytak. És ahogyan haladunk előre az időben, mind jobban gyűrűzik be ez is a többi hülyeséggel egyetemben Európába is – mert ott ugye, miért is maradnának el Ámerikától… Maradt, hát a sapka a helyén a fejemen, és nekivágtam az egész napos bostoni csavargásnak. Ami a belvárost illeti és a Beacon Hillt, lényegében csak elmélyítettem eddigi ismereteimet – amellett, hogy negyedóránként kényszerültem berohanni egy-egy forró csokit vagy teát felhörpinteni valamelyik hangulatos kávéházban.

Photo by Artur Dancs

Cheers

És ha már a kávéházaknál és bároknál tartunk, semmiképp nem mehetünk el a Beacon Street egyik legkeresettebb cégtáblája mellett. A Cheers – ami valahogy kimaradt az én életemből, így utólag jártam utána – egy népszerű NBC tévéfilmsorozat részére biztosított külső vágóképet. Sok esetben fordul elő, hogy filmesek egy-egy épület külsejét használják következetesen egy-egy sorozathoz, ezzel roppant népszerűséget hozva adott épületre, amelyeknek ugyanakkor csak nagyon kevés köze van az eredeti helyszínhez vagy történethez. Ki gondolná, hogy Seinfeld lakása a film szerinti Upper West Side-on, New Yorkban, lényegében egy kaliforniai épület frontja, vagy hogy Carrie Bradshaw Upper East Side-i lakása a Szex és New York-ban éppen (a szerepet alakító Sarah-Jessica Parker) egyik saját háza szomszédságában van itt lenn, a Village-ben… Ugyanez a helyzet a Cheers-szel is. Soha nem forgattak a sorozat 11 éve alatt 1982 és 1993 között egyetlen belső jelenetet sem az épület falain belül, sőt, maga a Cheers bár belseje egyáltalán nem hasonlít a filmbélire – erre soha nem is törekedtek. Ennek ellenére tömegeket vonz állandóan, és főleg a hétvégéken.  Mesélik a bennfentesek, hogy a sorozatbúcsúztatón, az utolsó részt a stáb és a szereplők gesztusszerűen a Cheersben összegyűlve nézték meg, míg a közönségek külső vetítőkön volt látható a záró epizód. Az eseményt meglepetésszerűen a népszerű showman, Jay Leno is megtisztelte akkor és élő közvetítés során interjúvolta meg a stáb búcsúzkodó tagjait.

Photo by Artur Dancs

Utat a kiskacsáknak!

A Cheers-szel átellenben a Bostom Common központi park második szeglete található, ami külön nevet is visel, ez a Boston Public Garden, azaz a bostoni közkert. Mivel itt még nem jártam, mielőtt ebédelnivaló után néztem volna, belibbentem ebbe a parkrészbe is, és milyen jól tettem! Pár lépésre a bejárattól egyszer csak feltűnt a kacsasor! Újabb pont kiiktatva a listámról… A bronzból készült szoborcsoport a kacsamamát és kiskacsáit ábrázolja és egy Amerikában nagyon népszerű meséskönyv inspirációja. Robert McCloskey: Utat a kiskacsáknak című, mindeddig több, mint hárommillió példányban elkelt mesekönyve adta az ihletet Nancy Schőn képzőművésznek Mrs Mallard, kacsamama és porontyai szobrát megformázni. Érdekes adalék, hogy a szobornak van egy tökéletes másolata is a moszkvai Novodechiny parkban. A hidegháború idején az akkori First Lady, Barbara Bush ajándékozta a szoborcsoport mását Rajsza Gorbacsovának, illetve általa a szovjet gyermekeknek. Az akciónak a „Kezdjük a béketárgyalásokat tettekkel” nevet adták, és az amerikai légierő különgépén szállították a művészt és a szakembereket a szobor Szovjetúnióban való elkészítésére négy évvel a bostoni szobor elkészülte után.  A moszkvai szoborcsoport nyolc kiskacsájából még abban az évben elloptak egyet, majd az ezredfordulón újabb hármat. 2000 szeptemberében restaurálták és helyezték vissza az ellopott kacsákat helyettesítő bronzszobrokat egy Mikhail Gorbacsov tiszteletére rendezett megemlékező rendezvényen.

Jócskán megéheztem, s kihűltem, mire visszatértem a Beacon Hill főutcájára, a boltokkal, vendéglőkkel, kávéházakkal díszített, barátságos Charles Streetre. Nem tudom már, hogy a pékség és a sütemények vagy a külső étlapra kiírt forró leves volt-e az, ami becsábított az ígéretes nevű Bella Vita vendéglőbe a Chestnut sarkán, mindenesetre egyéb vágyam sem volt, mint egy forró leves mellé egy parmezános rántottcsikét elköltsek makarónival és majd egy igazi eszpresszót is, amúgy olaszosan. A Bella Vita érdekes kombinációja volt mindennek, amint azt Amerikában már megszokhattunk: a személyzet és a tulajdonos is muzulmán volt, az ételek olaszok és a háttérzene pedig francia sanzonokból állt. Ebben a hangulatos egyvelegben, egy a Moulin Rouge-ra emlékeztető vörös ernyős lámpa hangulatfényénél töltöttem fel magam energiával a hideg nap hátralevő részére.

Photo by Artur Dancs

Marlborough Street

És erre szükség is volt, hisz még hosszú kilométerek álltak előttem, bár a délután mind jobban narancssárgába fordult a Beacon Hillen. A következő állomás a Back Bay nevű előkelő negyed volt, ahol újabb csodás házsorok közt bolyongtam a naplementében a hangzatos Marlborough utcában. Innen a vízparti sétányra jutottam, ahol azonban a hideg figyelmeztetett, hogy nem a legjobb alkalmat választottam a sétára. Úgy gondoltam, egy rövid metróút elegendő lesz felmelegedni ahhoz, hogy bepillantást kaphassak egy kicsit a Harvard egyetem titkaiba is Cambridge-ben.

Cambridge Boston metropoliszi vonzáskörében van ugyan, ennek ellenére a független város soha nem egyezett bele, hogy beolvasszák vagy egyesítsék Bostonnal. Ugyancsak 1630-ban hozták létre angol puritán telepesek, és hétszáz főt számolt lakosainak száma. Newe Towne volt az első város neve, amit később egy szóban, Newtowne-ként jegyezték be 1638-ban. Alig hat évvel a város megalapítása után, elkezdődött a magasfokú oktatás is, az egyetemet is Newe Town College-nek keresztelték, de jótékony támogatója iránti tiszteletből, hamarosan John Harvard nevén kezdték el emlegetni. A várost pedig az angliai Cambridge egyetem iránti tisztelet jeléül átnevezték Cambridge-re.

Photo by Artur Dancs

Cambridge

Amikor kiléptem a metróból az utcára a Harvard téren, az volt az érzésem, visszautaztam az időben, és egy teljesen más városban vagyok, valahol Angliában. Cambridge város a városban és ezen belül a Harvard egyetem egy külön kisváros a városban.

Már sötét volt, mire odaértem, de ez éppen kedvező fényben mutatta meg nekem a pezsgő kisvárosi élet vasárnap estéjét. Gyertyafényes vendéglők, egyetemistákkal teli kávéházak, neonreklámok, kandallók, rézből készült cégtáblák és mesés házikók kísértek sétámon Cambridge főterén. Majd betértem az egyetem udvarára.

Photo by Artur Dancs

Harvard

Az épületek is egyenként egy-egy építészeti remekmű, a campus kanyargós sétányai a lámpákkal különleges hangulatában mutatták meg nekem az egyetemet, a különböző karok épületeit, a bentlakásokat… Be lehetett látni az ablakokon, és ami közös volt, hogy minden épület alsó szintjén egy nagy nappalit láttam, karosszékekkel, kandallóval, teli a letűnt korok sármjával. A telihold ezüstös fényben világította meg a campust, és emitt is – amott is kis tornyok jelezték az egykori alapítók vallásosságát. A kis kápolnák ugyan még tarkítják a Harvard belső kisvárosát, de a politikai korrektség igyekszik minden csiráját kiírtani az egyetemet alapító egyházi oktatás emlékének is. Amerikában ma mindennél a legfontosabb ez a furcsa módon értelmezett „korrektség”, aminek szellemében minden olyan törekvést, beleértve a kereszténységet is, vissza kell szorítani, sőt, semlegesíteni, mert kényelmetlen lehet bizonyos körök, más vallások felől, más kultúrákból érkezők számára.

Photo by Artur Dancs

Cambridge-ből visszaérve Bostonba még egy gyors hangulatsétát tettem az esti fényben pislákoló városban, beültem még egy forró csokira, hogy a szállodáig ne hűljek ki teljesen, és elégedetten tértem meg szobámba, ahol végre bátran szembe tudtam nézni a festményekkel a szoba falán…

Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

Miért éppen La La Land…?


(a korábbi két bejegyzés folytatása)

 

Mi az, hogy La La Land…?!

A La La Land becenév, Los Angeles beceneve. Merthogy rövidítve L.A. , és ha New Yorknak kijár a kétszerezés, hogy New York, New York, akkor L.A.-nek is. Meg az amerikai mondás is itt van, hogy „so nice, they named it twice”, azaz annyira bájos, hogy kétszeresen is elnevezték. Pago Pago kiválóan kihasználta ezt önmaga reklámozására, és Bora Bora is. New Yorknál azonban a helyzet az, hogy – amerikai módra – a helység neve után rögtön az állam nevét is mondják, s  így Manhattan maga New York, New York. Los Angelesben viszont ez csak egy játék, és semmi ilyen komoly magyarázatot nem kell a La La mögött keresni. A köznapi beszédben ugyanis – már jóval a film megszületése előtt – azt tartották, hogy La La Land egy mesére emlékeztető álomvilág, ami a széles rétegek fejében (ott és szinte csakis ott) létező Hollywoodot, s kiterjesztve, Los Angelest is jelenti, egy világot, ami csak azok számára létezik igazán, akik ebben az L.A. burokban élnek, élhetnek.

 

Photo by Artur Dancs

Alkony a Manhattan Beach-en

A filmről, ha már itt tartunk

Sokan és sokfélét elmondtak már erről a moziról, amivel nekem másfél éve van kiváltságom bizonyos szinteken együtt élnem. Így nekem, most utólag a legkevésbé sincs olyan szándékom, hogy netán egy újabb méltatást vagy kritikát fogalmazzak meg a filmről, és nem is lenne helyénvaló.

Talán a legfelületesebb megközelítés, ami ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb, ha azt mondjuk, hogy a La La Land egy szerelmeslevél Los Angeleshez, vagy hogy ez egy klasszikus musical-darab, és ha a Broadway-ra hozzák majd egyszer, akkor majd ügyesen eltáncikálják itt a népnek, és olyan lesz, mint a Macskák vagy Mary Poppins. Erről azonban szó sincs. Bár akadhat olyan őrült, aki megkockáztatja New Yorkban L.A.-t piedesztálra emelni – lelke rajta! – La La Land sokkal mélyebben gyökerezik, mint a zenés-táncos Broadway-előadások. És hogy nem szerelmes levél, arra mindenki mérget vehet, sőt, ha ilyen síkról akarjuk megközelíteni, akkor sokkal inkább Los Angeles képmutatását és barátságtalanságát keríti előtérbe. Történhetne ez ugyanígy New Yorkban is, hisz egyik sem különb a metropoliszok rendjében, és a kettő azért utálja mérhetetlenül egymást, mert bizonyos megvilágításban teljesen egyformák. Mindkettő bevehetetlen erődítményként, büszke várkastélyként mutatkozik, és ragyog. Szemfényvesztésig csillámlik, és vonzza a népet, mint a gázlámpa világa este a lepkét. Aztán, ha tapasztalatlanul túl közel merészkedik a lánghoz, elveszítheti szárnyát, és bele is pusztulhat. De persze, nem minden lepke ilyen balga. S nem is mindenkit a fény vonz oda. Vannak, akiket a kihívás, a büszke vár bevételének nemes feladata. A legtöbben a lepkék közül pusztulnak el, azok közül, akik a fényre röppennek, és szárnyukat vesztik, s vele együtt önmagukat is olykor. Az erődítményt ostromlók közül is sokan kifulladnak, s feladják, inkább megmaradnak a virágos, madárcsicseregte réteken, friss vizű patakok mellé heverednek, és csak élvezik az életet a napfényben. És vannak, akiket nem hagy nyugodni  gondolat, milyen lehet a vár falain belül. Nem is annyira harccal lehet ezeket a falakat bevenni, semmint könnyedén, de kitartással.

Szenvedéllyel.

 

La La Land ©La La Land

La La Land
©La La Land

Erről van szó ebben a filmben. Ha valaminek itt szól szerelmes levél, akkor az a szenvedély. Azt is ráfogták már erre az alkotásra, hogy szerelmes történet. Nem baj. Miután sokszor és sokféle helyszínen, többféle közönséggel magam körül néztem meg elejétől a végéig a filmet, volt alkalmam tapasztalni, mennyire másképp s mennyire másiutt reagálnak a különböző nézők. Még New Yorkon belül is, más hangulatú volt egy vetítés az Upper West Side előkelő negyedének közepén, a patinás Lincoln Center szomszédságában, ahol egy sarokkal fennebb meg Seinfeld komédiázik a Beacon-ben, és teljesen másképp a fiatalos, de alternatív East Village-ben. Összevetve, a lényeg az, hogy mindenki talál benne valami fogódzót, s akkor az sem baj, ha valaki musicalként nézi meg vagy másvalaki szerelmes filmként. Jó is, hogy ennyi réteget fel tud mutatni, és ezáltal ilyen sokrétű közönséget megszólítani.

Photo by Artur Dancs

A Pasadenába vezető Colorado-híd

Damian Chazelle álmodta meg ezt a La La Landet, a mindaddig egyfilmesként ismert rendező korábbi produkciójában, a Whiplashben mutatkozott be ugyan, de nem bontakozott ki, s nem játszotta ki az ászt az ingujjából. Fiatal lehetett. Hisz én most is fiatanak tartom nagyon ekkora sikerhez, ami most fejbe kólintotta. A teljes igazsághoz meg az is hozzátartozik, hogy a Whiplashből is készült kettő, egy rövid s a nagy moziváltozat, az előtt pedig, még egyetemistaként egy másik, kevésbé ismert filmet is forgatott Damian Chazelle. Mindenkinek vannak féltve őrzött, titokban dédelgetett vágyai, kincsei, álmai, és sokszor azzal telik el egész életünk, hogy várjuk a megfelelő alkalmat rá, hogy ezt a féltett mesét megmutathassuk a világnak. Chazelle meséje a La La Land. A fiatal ismeretlen, aki kinézte magának a várkastélyt, és eltökélt szándéka oda bejutni. Nagyot álmodni pedig nem csak merni, hanem tudni is kell. Olyan kifinomult precizitással, ugyanakkor végtelen egyszerűséggel, természetességgel és lazasággal álmodta meg ezt a mesét, hogy az embert a hideg is kirázza tőle. Jön egy fürtöshajú izgága fiatalember – lehet, hogy valami elnyúlt szürke trikóban és farmernadrágban – egy narancssárga mappával a hóna alatt, és előáll a mesével, ami a mi mondavilágunkban a leginkább a „Mint sót az ételben” jellegű tiszta egyszerűségnek felel meg. Teszi mindezt a kapcsolatrendszerekkel átszőtt és sablonokkal, klisékkel gúzsbakötött, a mások tehetségén és munkáján megpuffadt unott milliomos vigécek által koordinált Hollywoodban. Szemrebbenés nélkül. És előadja – a III. évezredben, amikor már a tavalyi mozifilmekre sem igazán emlékszik senki a kasszáknál sikert mérő, felgyorsult húsdarálóban – hogy olyan filmet talált ki, mint a Ének az esőben vagy a Cherbourgi esernyők. És hogy ezt CinemaScope-ban, szélesvásznon akarja elkészíteni élénk színekkel, sok zenével, tánccal, nagyzenekarral, kis szerelemmel, és két fiatallal, egy színészkedéssel kacérkodó lánnyal és egy dzsessz-szerelmes zenészfiúval, akik szenvedélyesen hisznek a művészetben.

 

Photo by Artur Dancs

La La Land kosztümök

Elképzelem, hogy az egyik producer azért rúgta ki, mert ebéd előtt volt, a másik meg, mert utána. Olyan is lehetett, aki azt hitte, kandikamerás műsorba keveredett, ez az ötletfelvezetés annyira távol esik a filmgyártás mai realitásaitól ott fenn a hollywoodi magasságokban, hogy már az is nagy előrelépésnek számított, ha valaki visszakérdezett:

– Musical? És ki írta a zenét? Milyen nagy neveket tudott erre rávenni…?

– Nincsenek nagy nevek.

– Nincsenek?… Akkor mégis ki…

– A szobatársaim.

S ha addig nem nyitottak neki ajtót, akkor ebben a pillanatban minden bizonnyal megmutatták, merre a kijárat.

 

Photo by Artur Dancs

A híres “A sztár te vagy” című falfestmény Hollywoodban

Hogy mégis akadt pruducer, aki vevő volt Chazelle forgatókönyvére és az egész ötletre, némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy a szuperhősök és akciófilmek puffogtatós világzajában, az emberi hang is ismét eljut a megfelelő fülekig. Hogy Marc Platt, Fred Berger, Jordan Horowitz és Gary Gilbert pontosan melyik pillanatban hitte el, hogy Chazelle álma egy olyan mozit hozhat terítékre, ami után a jelenkori szakma is megnyalja majd mind a tíz ujját, már nem is fontos, hanem csak az, hogy lett 30 millió dollár a film elkészítésére. Én nem ismerem Hollywoodot semennyire sem, és az itt forgó összegeket sem tudom, hova tenni. Csak azt tudom, hogy a nyilvánosság számára is december elején megtartott bemutatót követően a film két hónapon belül szinte megtízszerezte a bele fektetett összeget. De ennyire ne szaladjunk előre.

Chazelle-nek, természetesen, voltak elképzelései a főszereplőkkel kapcsolatban is, és elsőként előző filmje, a Whiplash főszereplőjét, Miles Tellert kereste meg és Emma Watsont a női főszerepre. A színfalak mögötti sustorgások ismerői szerint előbbi több gázsit kért annál, mint amit felajánlottak neki, Emma Watson pedig egész sor követeléssel állt elő, és többek közt azzal, hogy a film próbái Londonban tartassanak. Noha minden tőlük telhetőt megígértek neki a film készítői, Emma ennek ellenére is úgy érezte, nem neki való ez a film, és a Szépség és szörnyeteg Disney produkcióra kötelezte el magát. Ryan Gosling éppen az említett Disney filmfelkérést utasította el, hogy a La La Land főszereplője legyen. Damian Chazelle akkoriban látta a New York-i Broadwayn a Kabarét, amelyben a szenzációs Alan Cuming oldalán egy kis időre Emma Stone játszotta Sally Bowles szerepét. Ekkor dőlt el a rendezőben a La La Land sorsa, és felkérte Stone-t a film női főszerepére. Emma azért sem késlekedett rábólintani, mert kicsit saját sorsát is látta a forgatókönyvben, hisz maga is 15 évesen költözött a nagyvárosba, hogy színész lehessen, mint az általa megformált főszereplő, Mia is. Másrészről, ez előtt már két alkalommal is együtt dolgozott Ryan Goslinggal, a Gangster Squad-ben és a Crazy, Stupid Love című vígjátékban is, akivel közeli barátok is lettek a forgatások idején. Érdekes, hogy most, mikor teljében a La La Land sikere, és rekordmennyiségű Aranyglóbuszt tudhat magáénak, és 14 Oscar-jelölést, mind Miles Teller, mind a finnyáskodó Emma Watson elverte a sorport a saját menedzserén (!), amiért azok nem győzték meg őket, hogy megéri szerepelni a La La Landben.

 

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee csúcsán

Emma Stone és Ryan Gosling párosával Damian Chazelle megvalósuló álmában is legnagyobb álma teljesült: kedvenceivel dolgozhatott.

Negyven napig tartott a forgatás 2015 nyárutóján, de a rövid forgatást hosszas próbafolyamat és felkészülés előzte meg. Eredetileg zongorista dublőr játszotta a film zeneszámait, de Ryan Gosling belement inkább, hogy a forgatásig tökéletesen megtanul zongorázni. Ryanre amúgy is jellemző, hogy teljes mellbedobással készül valamennyi szerepére, egy korábbi film, a Blue Valentine kedvéért például hetekre összeköltöztek egy háztartásba Michelle Williams-szel egy mindkettejük számára idegen New Jersey-i házba, hogy hitelesen tudják a film párját alakítani, asztaloskodni is megtanult, és az East Village-ben felcsapott költöztetőnek is, hogy később a filmben hiteles legyen az alakítása, míg a Drive (Gázt!) című filmet megelőzően kaszkadőrleckéket vett az egyik elhagyatott New York-i repülőtér kifutóján. Ryan tehát három hónapon át kitartóan zongorázott Hollywood Hills-i lakásában heti hat napon át, 3-4 órában naponta. Emellett a táncpróbák is zajlottak Mandy Moore koreográfus szigorú irányítása mellett. A nyitó jelenetet például a filmstúdió parkolójában próbálták be, ahol Chazelle mobiltelefonjával készítette a próbafelvételeket, hogy a kameramozgás pontos tervét előkészítse. Azt a jelenetet az év legmelegebb napján, majdnem negyven fokos melegben forgatták a városba bevezető egyik gyorsforgalmi út – arra az időre lezárt – ereszkedő szakaszán. Mint minden tánc- és zenés jelenetet, a rendező ezt is egy részben, vágások, leállások nélkül akarta rögzíteni, ezért volt szükség a pontos koreográfia mellett a szintén nagyon precíz kameramozgásra is, ami Linus Sandgren munkáját dícséri. Ugyanilyen kihívást jelentett a Griffith Parkban történő híressé vált táncjelenet forgatása is, amely a film plakátjára is került illetve valamennyi La La Land promóció védjegye is lett. A csodálatos alkonyban 30 perc állt rendelkezésre két egymást követő napon 5 – 5 felvételt elkészíteni. A szereplőknek csak annyi ideje volt két felvétel letáncolása között, ameddig a leizzadt sminkjüket helyrehozták. Arról nem beszélve, hogy a stúdióban oly sokszor lepróbált sztepptánc a göröngyös aszfalton a Cathy’s Corner kilátón a Griffith Park eme elhagyatott és elhanyagolt részében nagy megpróbáltatást jelentett a két főszereplőnek is.

Forgatás a Griffith Parkban

Forgatás a Griffith Parkban

A film másik izgalmas pillanatát, a meghallgatást (Audition) is leállás nélkül és élő énekhanggal vették fel. Külön ajándék volt Chazelle számára a lehetőség, hogy a filmhez, ami tulajdonképpen egy mély főhajtásos tiszteletadás a letűnt hollywoodi filmgyártás fénykorának, számtalan utalással a már említett klasszikusokra, megtoldva azt a Casablancával és Hollywood időtlen klasszikusaival, lehetőség nyílt a zenét ugyanabban a nagy stúdióban rögzíteni, ahol az említett nagyok is felvételre kerültek, mint az Ének az esőben vagy az Óz, a csodák csodája, amiben Judy Garland énekelt a szivárvány fölött.

Érdekességnek számíthat, hogy a film első másodperceiben a Csajkovszkij 1812 nyitánya hallható, ezt a Hungarotontól kölcsönözték a filmhez, Berkes Kálmán vezényli a japán szimfonikus zenekart. Azt pedig bugyuta mémként terjesztik, hogy Ryan egy értelmetlen kifejezést ismétel kétszer is a filmben, amiről nem nehéz nekünk kiderítenünk, hogy magyar ismerősei révén került oda. Peeshee-khakha….azaz pisi-kaka… Miután a lelkes pisi-kaka kutatók kiderítették, hogy ez magyar, akkor kombinálták is azzal hogy Ryan öt hónapig lakott Budapesten a Blade Runner forgatása idején egész családjával, és talán magyar dajka felügyelt a két kislányra, s ott hangozhatott el bizonyos pillanatokban ez. Ez azonban azért nem helytálló, mert Ryan 2016-ban volt Budapesten – épp csak beesett a La La Land hivatalos premierjére Westwood Village-be decemberben, a La La Land forgatásai pedig már 2015-ben befejeződtek.

A negyven napos forgatást követően egy ennél sokkal hosszabb időszak következett megfeszített munkával, a vágás. Chazelle Tom Cross-szal számtalanszor rakta össze és szedte szét az elkészített anyagot. Minden vizionálást követően újabb és újabb finomításokra került sor, és teljes jelenetek cseréltek helyet a filmben vagy épp kerültek teljes kivágásra. A forgatás után egy évvel, a Velencei Filmfesztivál közönsége láthatta először a vászonrakész produkciót, és az olaszországi siker már sejttetni engedte, mennyire kedvező fogadtatásban lesz része a filmnek, amikor a nagyközönség elé is kerül majd. Erre 2016 december elején a már említett Westwoodban, Los Angeles Beverly Hillshez közel eső óvárosában került sor a patinás Fox filmszínházban, amelynek környékén korábban a rendező is lakott.

Photo by Artur Dancs

A Fox filmszínház Westwood Village-ben

A premieren Návai Anikó is ott volt, és a La La Land volt az utolsó munkája a „Szeretettel Hollywoodból” sorozatban a Duna televízióban, legalábbis az anyag elkészültével ezt jelentette ki.

Chazelle nem csak rendezője a filmnek, de írója is a forgatókönyvnek, amelybe kicsit a saját történetét is beleírta. Mint említettem, Emma pályafutása is a filmben szereplő Miához hasonlóan indult, és Ryan kezdeti élményei is beleszövődtek a forgatókönyvbe. Ha tágabb értelemben vesszük, mindannyiunk sorsa kicsit benne van, mindannyiunké, akik valaha is megpróbáltunk erődítmények falai mögé jutni kintről, vagy akár ha megszédített egy távoli világ csillogása, s netán áldozatául estünk. Ha az ember vállalja, hogy beül egy nagyképernyő elé a moziba, hogy ezt a két órát a La La Landdel töltse, minden bizonnyal felfedezi önmagát és saját sorsát valamely pillanatban. Kinek-kinek a saját története és életútja szerint.

Szól ez a film azokról, akiket vonz a nagyváros ragyogása, megvalósítandó álmaik legmegfelelőbb helyszínéül egyebet sem tudnának elképzelni, és mikor odajutnak, arcul csapja őket a hűvös kegyetlensége, mégis szenvedéllyel kitartanak álmaik mellett. És őszintén, legbelülről szeretik azt, mert csak így adja meg magát a város, aki a bátrakat szereti, felkarolja és támogatja. Persze, néha megfutamodunk, s mint a gyermek, elbújunk, és szipogva-félve dacolunk: soha többé nem térünk a harctérre vissza. Ami addig sem igaz, amíg kimondjuk. Hisz mindig visszatérünk.

A film egyik drámai pillanatában a várostól – és mindentől, amit számára az jelent – elmenekült Mia épp ezt mondja:

I’m not going back to La La… I’m NOT going back to La La…

(Szinkronnal nézni ezt a filmet –is- bűn. Még nagyobb bűn, hogy a szinkronfordítók ezt a mondatot olyan módon lebutították, hogy csak ennyi maradt a drámából: „– Nem megyek be. Nem megyek be!”)

Aztán, ha sínre kerülünk végre, elkezdhetjük az álmainkat élni. Hogy ez adott esetekben, milyen kompromisszumokat von maga után, és hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni ennek oltárán azokért az álmokért a hétköznapi kis boldogságainkból, az egyéni sikertörténetek és sorstragédiák különös egyvelege. Ahogyan Ryan filmbéli Sebastianja megfogalmazza: „Ez az álom: ellentmondás, kompromisszum…és ez így nagyon-nagyon izgalmas!”.  Nem véletlen a film alcímeként megjelenő mottó: „Az őrülteknek, akik még képesek álmodni”.

Photo by Artur Dancs

Az obszervatórium

 

 

La La Land, amit ajándékba kaptam

 

Így utólag belegondolva, mostmár teljesen bizonyos, hogy az az éjszaka Santa Monicán másfél évvel ezelőtt, amikor a part fölött, a korláton ülve lógattuk a mélybe a lábunkat nagyokat mondva majd nagyokat hallgatva ( Lásd itt), egy életre belémivódott.

– …és L.A.-t?… L.A.-t szereted?

– Jaj, nem! – horkantam fel – Nem tudok az itteniekben megbízni. Mosolyognak, de nem őszinték. Szépek, és mégis, valami hamis van bennük.

– Nem az emberek miatt kell szeretned. New Yorkban mindenki igaz?

– Dehogyis. New York… New York, az más.

– Ilyet nem mondhatsz, amíg semmit sem láttál Los Angelesből.

– Santa Monicát, Malibut…

– Ez olyan, mintha New Yorkot Coney Islanden vagy Long Islanden keresztül keresnéd! Te megmutattad nekem az igazi New Yorkot, most engedd hogy én mutassam meg neked L.A.-t!

– Olyan fontos ez számodra? Máris szeretem, miattad, mert itt vagy.

– A városban jártál? Mit láttál?… A csillagok ösvényét a Hollywood Boulevardon?

– Az unalmas felhőkarcolókat, hajléktalanokat, és a sok autót…

– Ennyi?!… Jártál a Griffith obszervatóriumban? Sétáltál a parkban? Megmásztad valamelyik kanyont? Csavarogtál suttyomban Los Feliz vagy Hollywood Hills privát utcáin? Megnézted az óvárost? Hallottál te La La Landről?…

– Van egy ütődött kollganőm, kaliforniai, itt él, valahol a Hermosa Beach-en. Ő emlegeti következetesen La La Landet…

– Hermosa! Ott sem jártál! Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy New Yorkot nem a Times Square-en kell megismerni, hanem fel kell kutatni a titkait, el kell menni a turistáktól távoli helyekre, hogy az igazi arcát megmutassa? És vittél egyik titoktól a másikig, egyik meséből a másikba. Neked La La Landbe kell most menned. Tudom, hogy szeretni fogod, ezért ragaszkodom hozzá. Én vezetlek majd. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármire is ráfogd, nem szereted, amikor még meg sem ismerhetted.

 

Photo by Artur Dancs

És teljesen igaza volt. Az előítéleteimet kellett csak leküzdenem, és az ismeretlentől való húzódozást. Valahol belül éreztem én is, hogy kellene igazi esélyt is adnom az Angyalok városának a fenntratásaimmal szemben. Elkezdtem, hát, a titkait nyitogatni. Jöttek a szorgalmas csavargások. Amikor csak ott lehettem, feladatom volt ide vagy oda elmenni. Néha együtt, sokszor csak magamban mentem el valahová, amiről egy képet, egy cikket vagy épp egy videót megmutatott.  És minél előbbre haladtam a barangolásokkal, annál jobban éreztem, hogy ez az egész olyan, mint amikor New Yorkot tettem magamévá, és ahogy azt igyekeztem szegletről-szegletre felkutatni, felfedni a rejtett kincseit, betekinteni a kulisszái mögé, mi, hogyan s mitől működik benne. Emlékszem, akkor váltam teljesen magabiztossá, és éreztem magam mind inkább otthon New Yorkban, amint mind jobban előbbre haladtam megismerésében. Ehhez hasonló folyamat játszódott le most L.A.-vel is. Óh, azok a hosszú esti séták a Beach Cityben, Manhattan Beachtől le Hermosáig, majd onnan Redondóra. A táncoló, szalszázó párok a Lighthouse Caféban!… Reggeli a Grand Central Market ételpiacán, és az elmaradhatatlan 7-eleven kávé amikor egy délelőtt felugrottam hozzá  Los Felizből Hollywood Hillsre, és a 7-elevenben fánkot és dolláros kávét vettünk – meg persze valami cukorkát is.

Sosem felejtem a pillanatot, amikor egy nyárestén a Griffith Center kilátójáról a magasból lenéztem, és pompásan csillámlott alattunk a város. Akkor már tudtam, nyilvánvaló volt, hogy a szívem megadta magát … La La Landnek.

Photo by Artur Dancs

A móló esti hangulata

Persze, sok csavargásnak és barangolásnak kellett még elkövetkeznie. Milyen az, ha az embert legalább kétszer nem zárják be a Griffith Parkba éjszaka, hogy sakállok közt óvakodjon lefelé a legközelebbi helyre ahová a taxis érte tud jönni, egyikszer két koreai lány is társam volt a kalandban. És tűző napon megmászni a sivatagos kanyont fejfedő és ivóvíz nélkül… Vagy fókák vidám hancúrozására lesni Redondo Beach-en.

Emlékszem, hogyan szólt bele a sorsom, és december elején a mindenható Crew Control utolsó percben módosította a programomat, és Los Angelesbe keveredtem a film premierjére. Addigra sok részletében ismertem már, a Hermosa mólón már kora nyárelő óta fütyörésztem vagy hümmögtem a „Csillagok városát”, és noha tudtam, érnek majd meglepetések, arra semmiképp nem készültem fel, hogy ennyire telibe talál. Ott ültem az ötödik sor kellős közepén, és mozdulni sem bírtam, mikor a “Vége” felirat lélekfacsaró kegyetlenséggel lezárta a történetet, a párperces stáblista ideje alatt. Kalandokban nem szűkölködő eddigi életem villanásai, párbeszédeink, helyzetek, gesztusok, hangulatok és állapotok tornyosultak bennem, miközben még szóltak az utolsó zenei taktusok, mint odasimuló aláfestés. Láttam Chazelle-t elmenni a sleppjével egy VIP rendszámú limuzinban, és legszívesebben megöleltem volna. De mozdulni sem bírtam. Tömegek nyomakodtak óriási filmplakátokkal autogramokért – honnan vehették ezek már akkor a plakátokat?… Valamikor aztán kitámolyogtam az előcsarnokba, és megnéztem mégegyszer a kiállított kosztümöket, majd amikor elült a tömeg, a késői órában nekivágtam Westwood Village addig még ismeretlen, hangulattal teli utcáinak. Rájöttem, hogy harminc éve is meglehet annak, hogy utoljára moziban voltam azelőtt…

Photo by Artur Dancs

Kora reggel a Grand Central Marketben

Sokáig ezt követően kényszeresen arra akartam minden barátomat rávenni, hogy menjen el moziba. Ilyeneket mondtam, hogy miattam nézzék meg La La Landet. És tényleg szerettem volna, ha megnézik. Aztán eszembe jutott, hogy ha megnéznék sem értenék, miért olyan fontos ez nekem. Vagy szeretnék, vagy sem, azonosulnának vele vagy sem, de semmiképp nem kapnák tőle azt, amit én kaptam: La La Landet. De a mese nem itt ér véget. Ez a mese még csak most kezdődött. És járom az utcákat azóta is fáradhatatlanul New Yorkban, Los Angelesben, Oslóban vagy épp San Juanban. És keresem a hangulatokat, keresem a párbeszédeket, az arcokat, a grimaszokat, a fintorokat, keresem mindenütt a játékot. Ha úgy adódik, a Lighthouse Café-nál lemegyek fütyörészve a Hermosa mólóra, vagy felszökök záráskor a Griffithbe lenézni a Csillagok Városára.

 

Photo by Artur Dancs

A szívem megadta magát … La La Landnek

 

És mostmár ez is mind az enyém!

 

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Az angol vidéki élet bája és a konyak a bukszusokban


(azaz Miss Marple mindent tud!)

 

Photo by Artur Dancs

– A dél-afrikai cabernet sauvignont vagy ezt a francia merlót tudnám ma délutánra ajánlani – hajolt keresztül a bárpulton a pincér, mikor délután ebéd után koslattam a szállodában.

– Én hiszek magának, Henry. Ha maga nem, akkor ki tudná jobban, mi kell egy ilyen esős dél-angliai délutánhoz. Megbízom a választásában.

– Minden további nélkül, uram – mondta halkan, szinte súgva a pincér, mintha valami bizalmas kapcsolat lenne közöttünk. És ha belegondolok, van is. Noha Henry ugyanúgy súgott a tóra néző ablak mellé húzódott asztalnál ebédelő kopasz úriember feje főlé harmincnyolcfokos szögben, egyenes derékkal odahajolva, tény, hogy ebben a vidéki milliőben az ember legjobb barátja a szálloda személyzete, aki minden lépésére vigyáz, és igyekszik gondtalanná tenni az esős délutánt.

 

A kertre néző, ablakkal körbevett kiugrón foglaltam asztalt az ebédhez a Henry által dícséretre felterjesztett borommal, mert örültem, hogy ott több fény szűrődik még be az esőn keresztül is. Mintha hallotta volna a gondolatomat, miközben az evőeszközt és a fűszertartót elrendezgette az asztalomon, hozzátette:

 

– A jó hír az, hogy holnaptól kezdve egy-egy arasszal hosszabbak lesznek a nappalok…

 

És ezzel már a sztékre varó várakozásom is jobb hangulatban telt

A szálloda udvarán található tóban a nyár folyamán alaposan megtestesedett szárnyasról elnevezett Fehér Hattyú mellett döntöttem ebédelés végett, mikor az uszodából feljöttem. Bár ehhez a vidéki kúriához a mi felfogásunk szerint nem illenék a fitnesz, én elmondhatatlan örömmel fedeztem fel angliai rezidenciámon a hattyús tó partján a kis épületet, ami nem csak uszómedencével vár, hanem gőzzel és finn szaunával is. Ezen felül tornaterem és társalgó is van hatalmas bőrfotelekkel, és a bárban gyümölcsleveket és vitaminos falatokat árulnak, hogy a szállodából átlibbenők és a környező falvakból szocializálódni idejárók is ügyesen üssék el az időt az egészséges életmódra elköltött órák mentén.

Mielőtt a Hattyúban telepedtem meg, benéztem a szálloda címeres éttermébe, az Aranyoroszlánba is, amit valami rejtélyes oknál fogva franciául neveztek el Lion D’or-nak. A rejtélynek majd más alkalommal fogok utánajárni, bár lehet, ezek a szelíd és barátságos délországi britek nem utálják annyira a franciákat, mint ahogy azok az angolokat. A legcsábítóbb számomra azért mégiscsak a könyvtár, ami rögtön az Aranyoroszlán mellett található, könnyű esti koktélozásokra, merthogy a könyvtár egyben bár is és délután teát, bocsánat téját is felszolgálnak – konyakkal vagy anélkül, de tejjel mindenesetre – és friss tejszínnel készített süteménnyel – amit mi leginkább házikeksznek emlegetnénk – vagy lazacos illetve marhasülttel készült szendvicsfalatkákkal. Mikor ott elhaladtam, megcsapott a sütemények illata, és egy pillanatra meg is telepedtem a kandalló előtt épp üresen tátongó, ölelésre kész bőrfotelben, de jobbnak láttam kiadósabb ebéd után nézni, hisz tudtam, ha visszavonulok a szobámba, több étkezést nem fogok ma már beiktatni. Délelőtt érkeztem New Yorkból, és csak egy éjszakát töltök ezúttal a Copthorne-ban, mielőtt visszarepülök Amerikába.

Így jutottam a Fehér Hattyúba, ami a szálloda mások szárnyában van, és amint mondottam, egyfelől a hattyús tóra és a bejáratra néz, másik oldalról meg a kertre, amit a szőke, tetovált ír kertész gondoz. Persze, nem ilyenkor, amikor zuhog az eső és tombol a szél odakinn. El is gondlokodtam, vajon mivel ütheti el a munkanapját ilyenkor, amikor – nem is ritkán, ilyen kertészkedésre kevésbé alkalmas időjárás terül el a környéken… Nyáron ismerkedtem meg vele, mikor a pázsitot egyengette, és érdekfeszítő eszmecserét folytattunk az embernagyságú vadrebarbarákról – én legalábbis abban maradtam, hogy azok a hatalmas lapik a pázsit szélén, az udvar és az angolkert választóvonalán, a patak fölött vadrebarbarák.

 

– Úgy tudom, mérgezőek… – mondtam tudálékosan.

– Én erről nem tudok, de talán legegyszerűbb, ha nem tervezzük megkóstolni őket – válaszolta bölcsen.

 

Mellesleg a kertész legalább annyira része a vidéki angol hotelnek, ami inkább egy hagyományos vidéki kúriának tekinthető, mint az ódon, repkénnyel futtatott falak, a rhododendronos angolkert a patakkal és a feketerigók.

Óh, a rhododendronok!…

Tavasszal akkora parádét rendeznek itt a kertben, hogy nem jön az embernek a szobájába menni a kertből. És ha mégis, akkor alig várja a hajnalt, hogy egy csésze teával kiszabaduljon ismét a rigófüttyös kertbe, és a sorok között mászkálva a megszámlálhatatlan színű virágcsodát bámulja, vagy a kis kőpadon szürcsölgesse a téját vagy valami egyebet… Mondjuk egy faljavított kávét. Konyakkal. Vagy ugyanazt kávé nélkül…

És egy ilyen hely valósággal vonzza a titkokat, a rejtélyes dolgokat. Ha bűnügyi regény lenne, akkor Miss Marple minden bizonnyal ott ülne abban a fotelben, a karácsonyfa alatt, ahol én is szagolgattam a konyakos-téjás délutánon az ánizsos-tejszínes kekszek illatát, és nyilvánvalóan a kertész lenne a gyilkos, mert Henryre gyanakodna mindenki, hogy mérget cseppentett az áldozat italába, vagy talán a szakácsinasra, aki a szték mellé kavart mártást mérgezte meg, de egy duplacsavar nélkül nem érne az a bűnügyi regény semmit sem.

Photo by Artur Dancs

No, de nem bűnügyi regény, noha Miss Marple többféle változatban is fellelhető a szálloda legkülönbözőbb szegleteiben. Ha nem a könyvtárban téjázik kalapban egy másik öreghölggyel, akkor a lobbyban olvassa a Daily Mirrort a kanapén vagy a kandalló előtt kötöget, miközben a szemüvege fölött a bejárat felé fordulva figyeli az érkezőket és távozókat.

Titkokat azonban nekem is kellett szereznem itt. Azaz sok beszerzést nem igényelt, a hely hozza magával őket, és noha mindenről nem lebbenthetem még most fel a fátylat, azt a kis csintalanságot elmesélem, amit eddig csak Zsuska barátnőmmel osztottam meg, aki két londoni látogatásom közt végigizgulta emiatt az időt. Ha itt vagyok, néha Zsuzsi is leautózik ide Londonból, és elvisz kirándulni, kastélyokat látogatni. Az ilyen kirándulásokat meg rendszerint valamelyik útmenti fogadóban zárjuk egy nagy sztékvacsorával és vajaspogácsával, azaz szkónnal. Ő tehát már ismeri a Copthorne-t, és tudja, mennyi titok lappang ebben a szállodában itt. És jólismeri a rhododendronos kertet is, így kézenfekvő volt, hogy megosztom vele a titkot, amit az ember idegenekkel soha, de legjobb és legközelebbi barátaival gondolkodás nélkül szeretettel megoszt. Igaz, másnak sem mondtam el, de csak azért nem terheltem ezzel más barátomat, mert a bukszusok és rhododendronok az ő mindennapjaikhoz talán nem állnak annyira közel, mint a Zsuskáéhoz vagy mostmár az enyémhez is.

Egyik hosszabb utam utolsó állomása a New Yorkba való hazatérés előtt itt volt. Kaliforniából érkezve a főutaskísérő, aki jóbarátom, ki jó ismerője szokásaimnak, két kisüveg minőségi XO (extra-idős) francia konyakkal lepett meg hálából az együtt töltött kellemes útért és munkám elismeréseként ideérve Londonba. Másnap repültünk is tovább, és azt tudni kell, hogy Londonból a poggyászban felvihető folyadékmennyiséget borzasztó szigorúan veszik, nemcsak utasok esetében, hanem a mienkben is. Arról nem beszélve, hogy szolgálatban mi nem is hurcolhatunk alkoholos üvegeket a poggyászunkban, így tehát meglehetősen hatalmas dilemma elé állított a szabályzat és a helyzet, mert a drága és nemes italt el se vihettem, és a rövid ittlétem miatt meg sem ihattam (már hogy mindet nem…) Eldobni meg olyan vétek lett volna, amiért a végítélet napján komoly irgumburgum járt volna, mert a Föld eme ízletes kincsét elpocsékolni elmondhatatlan bűn lenne beláthatatlan megtorlásokkal. Arról nem beszélve, hogy a délutánt Zsuskával töltöttem, aki leautózott értem, és Windsorba menet említést tett a szatmári pálinkáról amit nekem tett félre a kesztyűtartóban. Tehát a konyakra nem kerülhetett sor, elég volt a pálinka nekem ahhoz, hogy elfogadhatatlan őrültségnek tartsam a baloldali közlekedést, és arról próbáljam barátnémet folyton meggyőzni, hogy az autójában rossz oldalon van a kormány. Ez a meggyőződésem azóta sem változott, noha Bangkokban is láthattam, hogy széles embertömegeknek ez így természetes, Londonban már kifejezetten hálás vagyok, ha Zsuska szól vagy ha oda van írva a járdaszegélyre, merre kell nézni, mielőtt lelépnék…

Fogalmam sem volt, mit intézhetnék a konyakommal. Bár, most, hogy ezeket itt leírom, kézenfekvőnek tűnik, hogy Zsuskának odaadhattam volna, és a kesztyűtartóban a szatmári pálinka mellett jól el lett volna a konyak a következő londoni tartózkodásomig, de ez egyikünknek sem jutott akkor eszébe.

Másnap hajnalban, szokásom szerint a reggeli után megkértem Kingát, aki a másik barátom a szállodában, magyar származású és a vendéglőben a teremfelelős, hogy engedje, hadd vigyem ki a kávémat a kertbe és ott költsem el. Mindig megengedi, de én szeretem megkérdezni, mert úgy illik, és az ilyen gesztusok viszik előbbre még a világot egy olyan korban, amikor oly kevés már az udvarias geszus.

 

Photo by Artur Dancs

Talán egy vérbeli festőművész palettáján sincs annyi szín, mint amennyit a rhododendronkert produkál tavasszal. A labirintusokba nyírt sétányokon fáradhatatlanul keringtem, szívtam magamba a harmatos angliai hajnalt, a madárcsicsergést, a lombsusogást és a pazar színpompát. És közben járt az agyam. Konyakról és egyéb mindennapi és nem mindennapi dolgaimról. Ebben az emelkedett pillanatban mutatta meg nekem a Gondviselés a bordó dáliák mellett a tüdőszínű virágokba borult rhododendron bokrot a bukszusok sorfala közt. Letettem a kávéscsészét a kőpadra, és már siettem is be az épületbe. Ahhoz, hogy szobámhoz érjek, az egész szállodán keresztül kellett sasszéznom. A kertre nyíló Fehér Hattyú verandáján Henry direkte nekem nyitva „felejtette” az üvegajtót, onnan siettem át a lobbyn odabiccentve Helennek a recepción, majd a kandallónál a zongora mellett balra fordulva a még sötét könyvtár mellett kiléptem a főbejáraton és átlibbentem a légiszemélyzetnek elkülönített szárnyba, átvágtattam a konyhánkon és az étkezőn, majd a társalgót is elhagyva a kanyargós folyókon át a szobámba érve felkaptam a konyakos üveget, és indultam vele vissza az említett útvonalon.

Photo by Artur Dancs

– Ma is korán kelt, uram, mint mindig… – üdvözölt a szobaszervíz rendelései alatt egyensúlyozó lengyel fiú, akinek a nevét mai napig sem tudom.

– Ó, ha tudná… – legyintettem, és az üveget a szvetterem alá rejtve vágtattam tovább keresztül a társalgón, a hallon és a zárva tartó, de mégis nyitott ajtajú vendéglőn át a nyárikertbe. Átvágtam a pázsiton, keresztül a kis pallón, és már vissza is értem az angolkertbe. A tüdőszínű bokor alatt a bukszusok közt rejtettem el a konyakot.

 

Aznap délután el is repültem New Yorkba, és tudtam, hogy egy hétig nem járok ismét Londonba, azon a héten sokszor eszembe jutott a dolog, és főleg a Baron Ottard XO a bukszusok közt.

 

– Reméljük, hogy a kertész nem végez alapos munkát – bíztatott a szigetországból Zsuska, aki velem együtt számolta a napokat, hogy visszatérjek a Copthorne-ba.

– Nem vonom kétségbe az ember munkamorálját, de tudom, hogy azokat a bukszusokat sem kell olyan sűrjen nyírni, tehát reméljük, minden rendben lesz.

 

Amikor a következő utam egyik állomásaként végre megérkeztem Angliába, rögtön a szobám elfoglalását követően fogtam a kávésbögrémet és kisiettem a kertbe. Útközben kollégáimba futottam, akik nem győztek eleget csodálkozni a virágok iránti elkötelezettségem felett. Mikor a labirintusba értem, izgatottan topogtam be magam a tüdőszínű rhododendronhoz, miközben azon töprengtem, hogy ha a kertész meglelte az üveget, akkor most minden bizonnyal figyeli, ki megy oda keresgetni az elrejtett kincset. Az igazat megvallva, rajtam kívül rengetegen nem fordulnak meg az angolkertben, a rhododendronok is jobbára hidegen hagyják a Copthorne-ban megforduló népeket, a kollégáimat meg pláne. Hálistennek. Végülis ez is szempont volt, amikor ide rejtettem az italt. A kollégák nyomozókutyát megszégyenítő szimattal rendelkeznek, ha italról van szó. Tehát mindenképp olyan helyet kellett találnom, ahol ők nem sokat forgolódnak, a kert pedig pontosan alkalmas volt erre. Persze, másrészről meg ott van Miss Marple, aki viszont minden bozonnyal játszi könnyedséggel bökött volna rám, ha valaha egy társaságban szó esnék róla, ki rejteget konyakos üvegeket a bukszusok alatt. De minekutána társasági körökben ez nem lett beszédtéma, a titok az én titkom maradt Zsuskával. És Miss Marple-lel.

Esős idők járhattak a környékre, mert, biza tócsákban állt a víz a bokrok alatt, de a sárban akkor megpillantottam az üveget a bokor alján. Azonnal üzentem is Zsuskának, hogy a küldetés sikeresen zárult, és ettől már ő is hátradőlhetett az irodájában, és teljes figyelemmel a munkájára összpontosíthatott az egész heti stressz után, amit a bukszusok alatti konyak okozhatott neki.

Photo by Artur Dancs

– A sztékje, uram, alaposan átsütve, grillezett paradicsommal és hasábburgonyával, óhaja szerint – tálalta elém az ebédet Henry, és amilyen diszkréten érkezett, úgy is tűnt el mellőlem, miután a tányért letette elém. Rajta a sült és a farakásra emlékeztető rendbe felpakolt hasábburgonyák, a sztékkrumpli a mártással.

 

Elmélyülten merengtem kifelé az ablakon a száraz borom felett, ahol hullámokban viharzott a decemberi eső, mint a nyári zápor. Az most is élénk zöld pázsiton túl a bukszusok és rhododendron bokrok zöldes-szárazon ringatóztak a szürkületben. Az ablakból az otthonos szoba gömblámpáinak fénye tükröződött vissza, a szomszéd asztaltól meg a kiképzésről visszaérkezett és átázott Boeing pilóták értekeztek némi borok felett a Rolls Royce hajtóművek műszaki adatai felett bele-belecseppentve olykor egy kis politikát is a társalgásba.

Későre keveredtem vissza a szobámba, előtte a kandalló előtt a fotelben időztem el – nem horgoltam ugyan. A karácsonyfa kék fényei villództak a zongorán, amelyik a sarokban úgy lapított, mint a színpadon a stukker szokott, amiről tudni, hogy előbb-utóbb majd elsül. Erre azonban a zongora esetében, úgy tűnik, még várni kell.

Photo by Artur Dancs

 

Miközben talán el is bóbiskoltam a kényelmes bőrfotelben, arra jutottam, meg tudnám szokni ezt az angliai, békés vidéki életet… Csak arra horkantam fel, hogy a mindig mosolygós fiatal portugál sofőr odaköszön:

 

– Vizlaaat!

 

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: