„Utazásának a célja?…”


Photo by Artur Dancs

Welcome to the USA!

Tizenöt éve is elmúlt, hogy bizonyos időközönként átlépkedem az amerikai határt. Egyedi élmény a világon, de nem azok közül való, amire azt szoktuk mondani, kívánom, hogy mindenki megélhesse ezt. Bár, a szó pozitív jelentésében kívánom, hogy bárki, aki ide el akar jutni, eljuthasson, hogy elképzeléseit az Államokról alátámassza vagy épp szertefoszlassa.

Turistaként érkezve az ember nagy herce-hurcának, és még több megaláztatásnak van kitéve. Ez már a nagykövetségen, a vízum igénylésekor elkezdődik, és a visszatérő kérdésre adott válaszunk a kulcs Amerikába, pontosabban ezen dől el minden. Nem is annyira a válaszon, hisz az csak az lehet arra a kérdésre: „Utazásának célja?” , hogy látogatás, esetenként nyaralás… Sokkal fontosabb, hogyan és milyen milyen arckifejezéssel mondja ezt az ember a vallatójának, legyen az követségi alkalmazott vagy épp bevándorlási tiszt a Kennedyn. Félreértés ne essék, a bevándorlási tiszt nem csak bevándorlókkal érintkezik, ők az amerikai határrendészek, akik minden belépőt kikérdeznek, hogy eldönthessék, beengedik-e vagy hazaküldik-e az első géppel oda, ahonnan jött.

Ezek a fickók nagy számítógép-rendszerbe bámulva tanulmányozzák adatainkat, miközben ujjlenyomatot vesznek és retina-fotót készítenek minden egyes belépésnél. Tévhit, hogy ezt csak a látogatókkal teszik meg. Sokan nem is gondolnák, hogy az amerikaiak is ugyanezen a szűrésen mennek keresztül, és jobbára a feltett kérdések is ugyanazok. A számítógépben minden adat megvan már, amit a látogató a nagykövetségen, vagy újabban már az online belépés-igénylésen magáról megad. Ugyanoda van betöltve az információ, amit a légitársaság, esetenként hajótársaság, utazási iroda leszed az emberekről kötelezőleg, legalább 72 órával a beutazás előtt. És ugyanezeket az adatokat ellenőrízendő kérdezik meg sokszor ugyanazt az emberektől a beléptetéskor is a tisztek.

Nem véletlen, hogy például aki csak menetjegyet vált egy légitársaságnál az Egyesült Államokba, a legtöbb esetben nem tud otthonról becsekkolni a járatára, sokszor azok sem, akik megváltották a menettérti jegyet sem, ugyanis a légitársaságot nagy bírságok terhelik, amennyiben az utasukat visszautasítják beléptetéskor, sőt, őket terheli a szállítás díja is a büntetésen túl. Így aztán óvatosan kezelik a dolgot, és jobbára csak személyesen engedélyezik az utasfelvételt vagy a beszállókártya átvételét az utasnak, és csakis a beutazási dokumentumaik, engedélyeik, vízumjaik alapos áttekintése után.

Sok évet dolgoztam amerikai járatok földi kiszolgálásán a TAROM-nál, és biza előfordult, hogy a Montreál érintésével New Yorkba tartó gépen koreai utasok megették az útleveleiket a 8 órás úton. Szatmáron még megvolt, Kanadába érve már nem. Igaz, nem is számítottak rá, hogy ott ellenőrzés lesz, mi meg nem mondhattuk ezt el utasainknak, akik az egy órás kanadai megálló ideje alatt nem hagyhatták el sok esetben az ülőhelyeiket sem, és fegyveres tisztek álltak a gép ajtajában, miközben bevándorlási tisztek lepték el a gépet, hogy az Amerikába tartó tranzit utasok dokumentumait mégegyszer átvizsgálják, nehogy valaki illetéktelenül kerüljön amerikai felségterületre. Annak idején a jelenlegi (és sokat vitatott) korrupt elnök Traian Basescu minisztersége idején sikerült a román diplomáciának eljárnia azt, hogy a román nemzeti légitársaság egyáltalán letehesse a kerekét kanadai területre, ott is csak Montreál jöhetett szóba – míg a magyar zászlóshajó, a Malév vidáman közlekedhetett Torontóba heti többször is, éveken át, mindaddig, amíg az illegálisan kinn maradó hamis és nem hamis magyar útleveles utasok alá nem aknázták ezt a felbecsülhetetlen privilégiumot azzal, hogy menedékjogért folyamodtak a kanadai hatóságokhoz cigány- és melegüldözés címén jobbára. (Értendő ez nem cigány és nem meleg emberekre is, akik valahonnan beszereztek magyar útlevelet, vagy valóban magyarok voltak, és akik vállalták a „cigányságot” vagy a „buziságot” csak azért, hogy Kanadában telepedhessenek le… Micsoda üzlet volt ez a kilencvenes évek végén! És hány ismerősünk, barátunk került így ki Kanadába!….)

A TAROM tehát a légitársaság és a román civil repülés történetében először 1998-ban betehette lábát Kanadába, és mivel szegényes volt a flotta, azon belül is a középtávú járatokra tervezett, ám hosszútávúra konvertált Airbus A310-esek voltak a társaság egyetlen lehetősége élni ezzel a diplomáciai sikerrel , csakis úgy tudtuk megoldani, hogy a gépek Bukarestből jövet Szatmáron is leszálltak – így volt Szatmárnak New York és Chicago mellett két éven át kanadai közvetlen járata – onnan pedig megállás nélkül repült a gép Montreálba majd onnan a Nagy Almába vagy a szeles városba. A koreai pajtások pedig az Államokba akartak jutni, majd kinn ragadni és menekült státuszt kérni. Ha Amerikába lépésükkor nem tudják visszakövetni, honnan származnak, akkor nagy eséllyel benn maradhatnak, persze, hosszas kivizsgálások, tárgyalások sorozata várt akkoriban ezekre, sok esetben azonban sikeresen megkaphatták a menekült státuszt. Példaként a kubaiakat említeném meg, akik tömegesen érkeztek Dél-Floridába mindenféle tákolmányon. A Coast Guard szerepe pedig az, hogy elkapják őket még út közben, mert akkor visszatoloncolhatják az illegális bevándorlókat, de ha már földet értek, egyéb elbírálás alá esnek. Ugyanez volt akkoriban a helyzet a mexikói határon is, ahol, ha valaki átjutott a Rio Granden, akkor már kicsit fellélegezhetett, egy lépéssel közelebb került álmai megvalósulásához (ki gondolná, hogy egy 1976-ban kiadott slágerében, a Fernandoban erről énekel az ABBA…) Ugyanilyen történeteket bármelyikünk hallhatott vagy épp megélhetett a nyolcvanas években odahaza, amikor ezerszám menekültek a zöldhatáron ismerőseink, rokonaink az akkor nyugatnak számító Magyarországra is… És hány éven át tette torokszorítóvá a lövöldözés tompa zaja az óvári vagy nagypeleski borozós estéket… A koreaiak terve tehát az volt, hogy ne legyen nyoma állampolgárságuknak, és menekült státuszt szerezzenek Amerikában. Igen ám, de a gép Kanadában landolt előbb, és az amerikai határrendészek kiszúrták őket, és leszedték a gépről. Amellett, hogy a TAROMot akkor tizenkétezer dollárra bírságolták meg az illegális bevándorlókért, akik nem tudtak semmiféle okmányt felmutatni (hiszen megették azokat, mint később, a tárgyaláson kiderült, és miután személyesen kerestem elő az útleveleik fénymásolatát az archívumunkból, amit minden esetben elmentettünk a saját védelmünkben), viszont a kanadai törvények megengedték, hogy minekutána eljutottak Kanadába, folyamodhassanak menekült státuszért.

 

Amerikába érkezéskor az úgynevezett „emberfolyamot” úgy igyekeznek megtervezni a reptereken, hogy a gépből egy hermetikusan elzárt és felügyelt folyosó rendszeren, akár még az illemhelyek kiiktatásával is egyenesen, és a legrövidebb úton a bevándorlási nagyterembe vezessék, ahol aztán szakosodnak a sorok: van a látogató-sor, a másik az amerikai állampolgároknak és lakosoknak, van egy a légiszemélyzetnek és újabban az automatikus beléptető is – ezek gépek, amelyek kiiktatják az életünkből a tisztekkel való találkozást és beszélgetést. Ez utóbbit a sűrűn utazók vehetik igénybe, persze, ahhoz, hogy valaki a könnyített beléptetést vehesse igénybe, alapos átvilágításon kell, hogy keresztülessen, interjúkon és elbírálási folyamaton. Éveken át, amíg turistaként érkeztem, mindig rettegtem, hogy megfelelő hanglejtéssel és mimikával mondom-e a válaszom az „Utazásának célja?”  kérdésre. A bevándorlási tisztek feladata pedig megnehezíteni a dolgot, és a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozni a beutazót.Miután kitapasztaltam a bevándorlásiak barátságtalanságát, azt hittem, a helyzet másként lesz, ha nem látogatóként érkezem az országba. Amikor azonban bevándorlási paksamétámmal toporogtam a nagy hallban, rá kellett döbbennem, tévedtem.

A  – természetesen, fekete – sorrendező kismunkás rámrivallt, álljak csak be a hosszú látogató sorba, semmi keresnivalóm nincs az amerikai lakosok közt.

 

–          Még nem vagy amerikai lakos – vicsorogta fehér lapátfogaival, hangsúlyosan nyomatékosítva a „még”-et, mintha akár rajta is múlhatna életem további alakulása. És nemkülönben a bevándorlási tiszt is, aki emlékeim szerint portorikói volt, ő sem igyekezett kellemessé tenni azt a belépést az országba. Nem győzte eleget és minden formában újra és újra megkérdezni: minek jöttem ide, mi a fenét akarok itt, miért nem volt jó nekem ott, ahol eddig voltam… Flegmán lökdöste ide-oda az asztalán az útlevelemet és az irataimat, néha a fejét csóválta, majd unottan szó szerint bezavart egy alulvilágított irodába, hogy ott várjak mozdulatlanul. Nem frissen érkezett amerikainak éreztem magam, akinek a követségen mindenféle hurráoptimista welkamcuccot nyomtak a pakkjába, hanem mintha bűnöző lennék, s mint azok, akik a szutykos, kommunista vallatószobára emlékeztető irodában egy másik sarokban ültek. Turbános, szakállas férfiak, nyilván muzulmánok és feleségeik, gyermekek. És sok zsák körülöttük: poggyászuk a nagyvilágba. Félóra múltán jött be a portorikói, egy fejlendítéssel jelezte, lépjek közelebb az asztalához. Unottan hajigálta ismét irataimat, mammogott rosszallóan, mintha fájdalmasan érintené érkezésem, sőt, kifejezetten gyűlölettel és undorral kezelt.

–          Ide a kezed! – vakkantotta, mint egy bűnözőnek, és erőteljesen belenyomta sorra az ujjaimat fekete tusba, és levette ujjlenyomataimat.

–          Nesze! – mondta, mikor végeztünk, és egy darab konyhai kéztörlőt lökött oda nekem.

–          Kifelé! – mordult rám, és a kijárat felé intett – Elmehet! – mondta, mintha kétséges lett volna a szabadlábon való távozásom előtte – Majd gondoskodok róla, hogy a papírjai eljussanak a megfelelő helyre, postán kap majd értesítést, ha elkészültek az amerikai okmányai.

 

Hogy mennyire vett gondoskodása oltalma alá, nem teljesen világos, hiszen a letelepedési kártyám megjött ugyan, de a munkavállaláshoz szükséges irataim elkallódtak, és hónapokon keresztül semmit sem tehettek értem a hatóságok, mígnem a kötelező kivárási idő leteltével újból be nem adtam a szükséges irataimat kérvényezendő ügyem újrakezdését. Pedig én legális bevándorlási engedéllyel hagytam el a bukaresti nagykövetséget, szembesülnöm kellett – akkor már nem is első ízben – hogy az amerikai valóság távolról sem az, amilyennek láttatni próbálják (s mi meg el is hisszük).

 

Azóta öt év telt el, és tucatszor is beléptem már az országba. De a beléptetési frász semmit sem változott. Igaz, mostmár vissza nem küldhetnek, hisz papíron legalábbis ez a hazám. Nem is vennék jónéven, ha a „honnan jön?” kérdésre azt mondanám, hogy hazulról, mert akkor felvilágosítanának, hogy ez ITT a hazám, és ha nem így látom, nem késő visszamenni oda, ahol otthon érzem magam. De mondom, elkerülendő a felesleges szóváltásokat, az ember inkább semmiségeket mond, mert itt mindenhol az kell. Semmiségeket mondani. Vissza sehova nem küldhetnek már, csak kellemetlenkedhetnek. Márpedig, ha valaki annyit jön-megy, mint én, akkor igyekszik egyszerűvé tenni ezt a procedúrát.

 

És ott álltam tegnap délután is a bevándorlási tiszt színe előtt, aki persze, egy szigorú tekintetű fekete pasas volt. És megkérdezte:

 

–          Utazásának célja?….

 

Az ember azt hinné sok éves tapasztalata alapján, hogy ha egyszer itt él már, nem fogják ezt a kérdést feltenni, és máris turistaként kezdtem agyalni a válaszomon, pontosabban a hanglejtésen.

 

–          Látogatás…

 

Persze, ha látogatóként egyfajta jelentése van a válasznak, akkor amerikaiként teljesen más. Hisz itt a kérdés nem azt fedi, mi az Amerikába utazásom célja, mint ahogy nekem első hallásra ez ugrott be, hanem hogy mi a fenének utazgatok én olyan vad helyekre, amikor itt milyen jó lehetne nekem. Ugyanaz a kérdés. Ugyanaz a válasz. Sok-sok éve, sokféle különböző státuszban. Mindig ugyanaz. Csak a hanglejtés más. Csak néha fáradt az ember egy hosszú út után, lehet a füle is cseng, vagy teljesen be van még dugulva, és zúg a feje vagy éppen allergiaroham után van a repülőn benyalt kaja miatt. Bármi megeshet, és a hangsúly már nem olyan, amilyen kell.

 

Megérett bennem, hogy összeszorítom a fogam, és végigcsinálom az átvilágítást az automatikus beléptetésre. Én már senkivel nem akarok semmiféle hanglejtéssel beszélni semmiségekről. És kész.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (13)


Ki a fészekből!

Ezt a blogot Helsinkiben kezdtem el írni október elején, egy csendesebb estén, feloldandó a vizsgastresszt magamban egy hosszas esti gyorsgyaloglás-túrát követően Vantaa környékén. Mintha csak megérezték volna, hogy róluk szólok, sorra kerültek elő emberek az életem korábbi szakaszából. Amellett, hogy Christopher, akivel 2009-ben  a Southwest dallaszi kiképzésén koptattuk a padot, s aki utaskísérő lett időközben, napi tanácsokkal látott el mindennel kapcsolatosan, ami a szakmát illeti, minden régi ismerősöm, kollégám és barátom is jelentkezett valamilyen formában. Legnagyobb meglepetés Nancy volt. Aki, mint korábban említettem, már nem a világot járja különféle amerikai nagykövetségek bizalmi alkalmazottjaként, hanem egy csendes kis kaliforniai faluban éldegél kutyáival az óceánparton.

„Kedvesem, elmondhatatlanul büszke vagyok rád, a Finnairnél nagyon jó kezekben vagy. El sem tudtalak volna képzelni grimaszkodó Southwestes légiutaskísérőnek. Ha netán hazautaznál édesanyádhoz, amellett, hogy üdvözlöm, mondd meg, hogy dupla adag töltöttkáposztát adjon neked, hogy helyettem is egyél. A kollégákat a Taromtól pedig a nevemben is köszöntsd, amennyiben arra jársz.”

Az, amire korábban oly nagyon vártam, a Delta meghirdette kétezer légiutaskísérői állását, jobbára New York-i bázissal. Most először nem éreztem semmi késztetést jelentkezni, még játékból sem. Marsha viszont ujjongva újságolta, hogy őt biza a Delta felvette, és szeptember végén Atlantába is utazott, hogy elkezdje a nyolchetes kiképzést. Madarat lehetett volna vele fogatni, én pedig roppant büszke voltam rá.

Elsősegély óra

Eeva a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott…

Ezenközben a magam bajai is megvoltak, és legfőképpen az elsősegély nyújtás terén volt nagyon sok tanulnivalóm. Eeva, a szakinstruktor teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy mindannyian remekeljünk, s ha kellett, elájult, cukorbeteg volt, sokkos volt vagy részeg utas, és a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott, csak jegyezzük meg a dolgokat, akkor is, ha vizuális típusúak vagyunk is. Ő volt az egyetlen aki házi batyubálunkra is eljött, amit Eduardo és Winston lakásában rendeztünk. Mindannyian vittünk ételt és italt. Szobatársamat nem említem, mert ő semmit nem vitt, viszont két púpozott tányér ételt összeharácsolt a bulin, és leosont vele a lakásunkba. Épp akkor értem haza, és kicsit megszeppent, majd legyintett, és visszasietett újabb zsákmányért. A többiek csak azért nem észrevételezték, mert abban a hiszemben voltak, hogy nekem hozza – én ugyanis később érkeztem haza a városból a bulira. Mialatt a magam hozzájárulását, a pizzát készítettem be a sütőbe, csengettek az ajtón. Ian volt az, kissé pityókás hangulatban.

–          Én innen nem mozdulok el, amíg fel nem jössz… Hiányzol. Vártalak. Vártunk… Mind várunk. Fel kell jönnöd. Bezzeg a lakótársad jött, pedig…

–          De hisz jövök – mosolyogtam rá, és nagyon jólesett, hogy lejött értem, de megnyugtattam, hogy a pizza elkészültével ott leszek.

–          Ígéret?…

–          Persze!

Ekkor szorosan átölelt, majd egy nagy puszit nyomott egyenesen a számra. Eztán gyorsan kuncogott egyet:

–          Bocsiiiiii!… Ez most egy ilyen-ilyen… Hú! … Majd gyere! – és azzal feltántorgott a hetedikre.

Eeva is ott volt még, amikor felértem a frissen illatozó pizzával, amit olasz származású Francescánk ki is kapott a kezemből. Eeva odajött, és megölelt. Én meg örültem, hogy ma mindenki ilyen ölelgetős hangulatban van.

–          Nagyon büszke vagyok rád. Magasan jól teljestettél a vizsgán. Tudom, hogy nehéz volt, de olyan könnyedén vetted, hogy minden elismerésem!

Eeva elismerése nagyon jólesett. Azokban a napokban inkasszáltam egy másik jóleső dícséretet Leffától is, főinstruktorunktól, aki magát a Bolondemberként szereti emlegetni.

–          Uram, büszke vagyok rád! Ilyen magas eredményt nem is reméltem az időközi vizsgán valakitől, aki ezt sohasem csinálta.

Ezt is felülmúlta Kati instruktorunk, aki maga is főutaskísérő, és akivel a bemondásokat is gyakoroltuk. Ültünk a gépben, és különféle helyzeteket vázolt fel, amire nekünk a megfelelő bemondást kellett beolvasnunk. Amikor rámkerült a sor, és elkezdtem beszélni a hangosbemondóba, Kati hátradőlt a székén, és behúnyta a szemét. Amikor végeztem, azt mondta:

–          Neked rádiósnak kellene lenned ezzel az orgánummal. A vészhelyzeteket mindig neked kellene bejelentened, mert az utasok nem hogy nem esnének indokolatlanul pánikba, de kérnének még egy italt és élvezettel hallgatnának!… – csak azok kuncogtak, akik tudták, hogy Kati ötlete a rádiózással nem is áll távol a valóságtól, illetve a múltamtól.

Ezek az elismerések segítettek napról-napra teljesíteni és túlélni mindent, meg az otthoniaktól és az itthoniaktól érkezett rengeteg szeretet-megnyilvánulás, pozitív gondolat és jókívánság. És azt is tudtam, valaki ott fenn nagyon vigyáz rám. Lett egy őrangyalom. Helsinkibe utazásunk előtti napokban, amikor a kálváriát jártam a hallókészülékem ügyében, a felmondásom ügyében, az utazásom ügyében, egyszóval, amikor minden megérett arra, hogy idegileg kissé megboruljak, az utolsó telekonferenciára szólítottak bennünket. A konferenciahívás délután 3-kor kezdődött, 2 óra 55-kor megszólalt a telefon. Anyám nem szokott engem hívni, hisz minden nap telefonálok neki. Tudtam, mit jelent a hívás, de fel kellett vennem, hogy elmondhassa, Mama az angyalok közé költözött. Hogy drága nagyanyám odafenn sem tétlenkedik, erről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve, mint ahogy arról is, hogy az utam minden lépését követi és egyengeti onnan, mint ahogyan a földi életben is megtette, amióta csak világra jöttem.

A bulin ottfelejtettem a pizzástányért és a szobatársamat, aki talajrészegre itta magát harácsolás közben. Nem mondom, hogy sokat ivott, csak hogy nem bírja az italt, és perceken belül olyan hihetetlenül részeggé tud lenni, hogy az embernek arra sincs rendesen ideje, hogy a maga italát felhajtsa. Csendes békémben rendezgettem a dolgaimat a szobámban, és készítettem magam a lefekvésre, amikor ismét csengettek az ajtón. Ianra gyanakodtam, s gondoltam, jött visszakérni a csókját, de tévedtem. Lakótársam tornyosult a bejáratra és a tőle fél méterrel kisebb Winston támasztotta hátulról, mint egy darab gerendának való fát, másik oldalról Latoya, jamaikai kolleginánk tartotta, ne dőljön semerre. Lényegében élettelennek tűnt, amint állva aludt, emezek meg támogatták, de nem sokat foglalkoztam vele, üdvözöltem látogatóimat:

–          De jó, hogy benéztetek!

–          Hazahoztuk ezt az állatot, hova tegyük? – terelte pragmatikusabb irányba a csevegést Winston kissé verejtékezve a teher alatt.

–          Óh, Milót? Pillanat… – kinyitottam a szobája ajtaját, és intettem – dobjátok be ott akárhova – amikor megtették, megköszöntem illedelmesen, és rázártam a szobaajtót, a vendégeket pedig hellyel kínáltam, de a hajnali órára hivatkozva udvariasan hazamentek.

Másnap délutánig nem is láttam, akkor pedig csak annyi időre bújt elő, hogy a két púpozott tányér ételt magába tolja, majd visszavonult. A kiragadott egy-két villanásból is kitűnik, mennyire nem vetette meg a nép az italt – egy-két kivételtől eltekintve. Tatjana például nem győzte eleget hangoztatni, hogy ő nem iszik alkoholt, mert az neki nem tesz jót, mint ahogy a laktóz sem, és annyi minden más. Nem meglepő, hogy tapintható izgalom előzte meg a borkóstolás órát. Erre a leckére újabb főutaskísérő érkezett hozzánk oktatónak, Jaana, aki messzemenő körültekintéssel vezetett be az italok világába, és kifejezetten borokéba. Amikor a negyediket is rendesen megkóstoltuk, és elemeztük, Eduardo egy egészségeset és öblöset böfögött, amitől egy pillanatra megfagyott a levegő, ő pedig annyira elrestellte magát, hogy ha nem lenne fekete, azt mondanám, céklavörös lett azonnal.

–          Atyaúúúúúristen! – kiáltott fel – Ez nagyon kicsúszott!

–          Semmi gond – nyugtatta Jaana, amikor szavakhoz jutott – szerencse, hogy csak ennyi…

Eduardo nem győzte a bocsánatot kérni, de mivel nem volt világos számára a Grűne Veltliner esete, rákérdezett:

–          Ausztria?… Az mi? Egy ország?… Na, ne már… És hol van?…

–          Magyarország mellett – válaszoltam.

–          Na, helyben vagyok!

Velem szemben Ian ült átellenben az asztalnál a négy kiürített borosüveg mögött szelíd csendben jegyzetelve a hallottakat, és békésen mosolyogva maga elé.

A szeszes italokat Leffa vezette fel nekünk, azokat azonban nem kóstolhattuk, hanem szag és szín alapján kellett, hogy beazonosítsuk, és megjelöljük a palackot, amelyikből szerintünk származott. Ezen a vizsgán gondok nélkül mentünk át mindannyian…

Italokról beszélve, hogy a sört se felejtsük ki, egyik nap Winston odaszólt a másik padból:

Sör-villamos

“- Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…”

–          Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…

Már a vizsgák nagy részén túl voltunk, a végső megmérettetésre mindent tudni kellett, arra nem volt már hogyan készülnünk – aki tud, tud, aki nem, már többet úgysem tudhat meg egy nap alatt. Jeleztem, nem esik ellenemre a sörvillamossal bejárni a várost. Addigra keresztbe-kasul bebarangoltam Helsinkit, mindenfelől volt már valami kis élményem, de úgy gondoltam, ez a villamossal való körözés jó kis móka lesz.

–          Fiúk, ha nem bánjátok, én is veletek megyek – szólalt meg Tatjana, aki a kettőnk közti padsorban ült, és hallotta a beszélgetést – Én ugyan nem iszom, mert az nekem nem tesz jót, de elmegyek veletek, és a magam ritmusában fotózom, sétálok veletek…

–          Óóóóóh, mi nem sétálni megyünk – sietett tisztázni a dolgot Winston.

–          Nem baj, felülök én is arra a villamosra, és fogyasztok valamit. Amióta itt vagyok, egy rendes ételt nem bírtam megenni. Mert én ugye olajban sült dolgokat nem eszem, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, én meg ugye húst nem eszek. Nehéz nekem így, nagyon nehéz.

–          Tatjana… – súgtam oda, és közelebb hajoltam – Azt ajánlom neked, ezt most hagyd ki. Rettenetes dolgok lesznek ma ott. Oda, ahova mi megyünk valóságos Szodoma és Gomora. Egy ilyen nagyszerű asszonynak, mint te, erősen vigyáznia kell az erkölcseire.

–          Úgy gondolod?

–          Hallgass rám…

–          Rendben.

Később Winston nem bírta a kíváncsiságtól:

–          Mit mondtál neki, hogy sikerült lerázni?!

–          Azt, hogy férfiakkal fogunk orgiázni.

–          Nem hihette el!… Mit gondol most rólam?…

–          Winston, neked már úgyis teljesen mindegy. De legalább ezt megúsztuk. Pontban ötkor találka az ajtónk előtt, csengess be!

Tatjanát sikerült otthon hagynunk, de szobatársamat nem. Ő semmit sem kérdezett, hanem csak szó nélkül elkészült, nyaka köré csavart két méternyi sálat, és ő nyitott ajtót Winstonnak ötkor. Winston első látásra megütközött, majd leplezetlen közönnyel a hangjában megkérdezte:

–          Hát te? Hova mész?…

–          Veletek megyek.

–          Én egyedül vagyok és ide jöttem. Hozzá… – és rám mutatott.

–          És a sörvillamos?… Mindent tudok, gyerünk, menjünk!

Emiliót nem tudtuk lerázni, de legalább a belvárosban igyekeztünk elveszíteni. Józanul nem ment. Tudtam, ha kicsit is iszik majd, teljesen bot lesz megint, és akkor valahol odatámasztjuk. Már percek óta álltunk a villamosmegállóban, de a piros villamos csak nem akart jönni.

–          A vágy villamosa… – futott ki a számon.

–          Valaki utánanézett ennek egyáltalán? – merült fel Miloban a kérdés.

–          Winston…

–          Én otthon olvastam róla…

–          Na, veletek aztán… – csapta össze a kezét Emilio, és a mind hidegebb finn szeles alkonyban becsavarta a fejét is a sáljába, amitől olyan lett, mint egy túlméretezett utcalány.

–          Állj odébb – ugrott félre Winston – Vagy leveszed azt a maskarát, vagy mellettem ne állj. Menj át a túloldalra. Vagy valami.

Egyik járókelőtől aztán megtudtuk, hogy a sörvillamos augusztus végéig közlekedik csupán. Ilyenkor októberben csak akkor hozzák ki a városba, ha valami céges megrendelés érkezik csoportoknak.

–          Úh, hogy én ezt az apróbetűs részt nem olvastam… – csapott homlokára csalódottan Winston.

–          Ti, férfiak – legyintett Emilio.

Végülis egy jó kis belvárosi kocsmában kötöttünk ki, ahol az első kört én, a másodikat Winston rendelte.

–          Rajtad a sor – mordult Milora.

–          Tudhatjátok, hogy nekem ilyesmire nincs pénzem…

–          Benyakaltad a sört, innen haza nem megyünk, amig nem fizetsz egy kört.

–          Na jó… de én éhes vagyok. Előbb együnk valamit.

–          Van olyan pillanat, amikor te nem vagy az?… Menjünk, de addig haza nem megyünk, amíg egy italt nem fizetsz nekünk – erősködött Winston.

A kört Milo végülis állta, előtte egy sültcsirke fasztfúdba sűrültünk be. Mindketten lerendeltük, el is fogyasztottuk forma az ételünket, Emilio még mindig a kiszolgálólánnyal vitatkozott az árakon és a szárnyakon.

–          Te mitől ilyen komplikált ekörül az ember körül ennyire minden?…

–          Én csak abban bízom, a hátralevő egy hetet túlélem anélkül, hogy meggyilkoljam… – súgtam oda.

–          Itt a remek alkalom, hogy itthagyjuk.

–          Áh, mostmár nem hagyom, mert be van rúgva, soha nem találna vissza, amilyen hülye, és itt összefagyna valahol.

–          Ez mondjuk, igaz…

Már a buszon zötyögtünk hazafelé, Milo még mindig a csirkeszárnyak körül és azok méltatlan árán viaskodott gondolataival. A baj ezzel csak az volt, hogy hangosan tette, és a Finnair buszán csak hárman voltunk.

–          De hát kiadtam tíz eurót valamire, amit nem is szerettem! – sopánkodott hangosan rikácsolva, miközben a sofőr is bennünket figyelt a visszapillantóban.

–          Na figyelj jól: MI MOST INNEN KEZDVE NEM HALLUNK TÉGED! – betűzte Winston, és feltette a fogalmam sincs honnan előrántott hatalmas piros fülhallgatóit, és az ablak felé fordult.

Nekem nem kellett semerre sem fordulnom, Miloval már hetek óta nem beszéltünk, csak ha feltétlenül szükséges volt, hozzám úgysem szólt volna, de én is az ablak felé fordultam végül.

A kiképzés másfél hónapja aztán egyszer csak lejárt. A végső vizsgákra és gyakorlatokra mindenki annyira összeszedte magát, hogy jó eredménnyel zárhattunk. Ballagásunkra minden oktatónk, és feletteseink is összegyűltek. Mindenki legszebb egyenruhájában, mi pedig abban, amit akkor viselhettünk teljességében első ízben. Hat hét együtt, összezárva szinte 24 órában idegen emberekkel, akikhez nem is feltétlenül kötődsz emberileg, soknak tűnt mindenkinek. De aznap, már csak az egyenruha iránti tisztelet miatt is, meg amúgy is éreztük, hogy igazából nem utáljuk mi egymást, csak most kell egy kis szünet, hogy aztán majd nagyon bírjunk egymásnak örülni, amikor elkezdünk dolgozni, és azt csak a sors tudja, kit kivel s melyik járaton hoz össze. Sorban vettük át légiutaskísérői könyvecskénket, és a Ketola által elkészített orvosi engedélyeinket. Amikor rám került a sor, teljesen váratlanul Latoya leállította a ceremóniát, és figyelmet kért:

–          Szeretnék mindannyiunk nevében gratulálni annak az embernek, aki az egyetlen volt közöttünk korábbi légiutaskísérői gyakorlat nélkül, és csodálatosan teljesített. Isten hozott a légiutaskísérők nagy családjában! – és megölelt.

Ebben a számomra bűvös pillanatban előbb osztálytársaim majd oktatóim is felálltak és úgy tapsoltak meg. Cserébe azt köszöntem meg, hogy segítettek szárnyakat növeszteni. Hogy az Óceán többé ne elválasszon, hanem egységben kössön össze mindenik otthonommal.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (12)


Ami Helsinkiben történt, Helsinkiben is marad

Buli a Forenomban

Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak

A légiutaskísérői kiképzések leginkább az intenzív katonai gyakorlatokra hasonlítanak. Igaz, az emberek többségében a sztjuárdesz úgy él, mint a csinos és kacér csitri, aki kólát és kávét szervíroz, miközben esetleg telefonszámot csereberél a férfiutasokkal. A sztjuárdeszek valóban csinos hölgyek voltak, és nem sokkal több dolguk volt a boldog békeidőkben a kávé szervírozásánál. A korok és a világhelyzet azonban egy új szakmát fejlesztett ki ebből az egykor volt sokat irigyelt modell-állásból: a légiutaskísérőit. A légiutaskísérőnek manapság alapfokon tűzoltónak, vízimentőnek, terror-elhárítónak, védelmi harcosnak, elsősegély-orvosnak, mentősnek, szupermennek és – mivel a világ elvárásai a nehezen megkeresett pénzért alaposan magasra tevődtek – kifogástalan házigazdának és elsőosztályú pincérnek, bor- és italszakértőnek kell lennie. Az utazóközönség ebből az egészből – szerencsés esetben – csakis a házigazdát és a kávétöltögető, ebédet felszolgáló manuszt látja, ami nem is baj. Azt csak a szakmabéliek tudják, hogy a légiutaskísérőket legalább egy hónapon keresztül kizárólag csak a biztonsági és életmentési feladatokra képezik ki, a szervíz leckék a kiképzés végén, esetenként csupán pár napot jelentenek kikapcsolódás gyanánt.

Pontosan a roppant szigorú elvárások miatt, a válogatás és aztán a kiképzés is roppant szigorú. A meghírdetett állásokra, amint erről korábban említést tettem, sokszor százezres számban jelentkeznek, jobbára olyanok, akik a légiutaskísérői státusz egy roppant keskeny, kiragadott részletét akarják ebben a szakmában látni. Ezek az emberek már az első kérdés megválaszolásánál el is vágják maguk alatt a fát egy interjún, mert a válaszuk, hogy azért szeretnének utaskísérők lenni, mert szeretnek utazni és sok emberrel találkozni. A légiutaskísérői szakma lényege a2yonban, hogy akard és tudd önmagad és a többieket megvédeni, biztonságban tartani, szükség esetén pedig megmenteni. Oktatóink már első órán kiverik  a tévhiteket a fejünkből:

–          Benneteket mi nem a repülésre készítünk fel, hanem a szerencsétlenségre, a balesetre, a nem várt történésekre. A repülésre a pilótákat és a repülőgépeket kell felkészíteni. A ti feladatotok, hogy bármilyen a normálistól eltérő helyzetben maximálisan felkészültek legyetek önmagatok és a rátok bízott emberek és értékek legnagyobb mértékben való védelmére és megmentésére.

Ennek fényében teltek napjaink, heteink Helsinkiben, a Finnair Repülőakadémia falai közt. Forenom apartmanjaink meg éppen az iskola mellett voltak a hegyoldalban, nagyon el sem lehetett tévedni iskolába menet – ez nem lehetett kifogás a késésre vagy hiányzásra. Utóbbiak amúgy is kizáró tényezők a kiképzésen. Sok helyütt a szabály az, hogy ha akkor érkezel a tanteremhez, amikor már az ajtaja be van zárva, tedd le a tankönyveidet az ajtó elé, és csendben szivárogj ki, szedd a csomagod, és az első géppel utazz haza, mert ez a szakma nem neked való. Rengeteg a szakmáról és az arra való felkészülésről szóló anyag kering már az interneten, televíziókban illetve könyvesboltokban. Nekem Heather Poole könyve, a Cruising Attitude illetve blogja jelentette az alapokat. Az egyik nagy amerikai légitársaságnál dolgozó kollegina sokszor fordult elő a pultomnál ide-oda ingázva szolgálati céllal, és egy aktív, valós személynek az ember jobban elhisz mindent, Miss Poole pedig praktikus szakértelemmel és elegáns humorával vezet be ebbe a fura embereket családba tömörítő különc világba, az utaskísérőkébe. Hozzátenném, hogy a könyvet nem ajánlom senki olyannak, aki nem megszállotja ennek a szakmának, mert az rémesen unalmasnak fogja ezt a könyvet tartani, és már az első fejezet végére belealszik. Az, akiben elhivatottság van a légiutaskísérői állapottal szemben, úgy olvassa ezt a könyvet, hogy valószínüleg le sem teszi, míg nem végez vele. Utána meg beront az internetre, hogy Miss Poole blogjára kapcsolódjon, nehogy lemaradjon az újabb fejleményekről. Felkészüléseim során a megmérettetésekre nagyon sokat néztem egy évekkel ezelőtt lefutott, de a Youtube-on most is nagyon népszerű – szintén szakmába vágó – sorozatot, a Flight Attendant School-t, ami egy valóságshow ugyan, de igazi helyzetekkel, valós személyekkel, akik vállalták, hogy arcukat adják a nyilvános szerepléshez a kemény kéthónapos kiképzés során, sikereikkel és buktáikkal együtt.

Kollégáim mindegyike – ha ideig-óráig is – volt korábban utaskísérő, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek nem volt előző szakmai gyakorlata, de kellőképpen felkészülten érkeztem Helsinkibe ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi. Az sem, hogy egyik nap reggeli és ebéd között háromszor is „lezuhantunk”, vízbe dobtak, tüzet gyújtottak a fejünk fölé, bezártak egy kabinba és füstöt eresztettek ránk, és minden helyzetből ki kellett tudni menekülni és mindenki mást kimenekíteni épségben a legváratlanabb pillanatokban is. És a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen azt tanították, hogyan szolgáld fel az ebédet elsőosztályon fehér kesztyűvel, kifogástalan tartással és egyenruhában, rezzenéstelen mosollyal az arcodon, és hogyan válaszold meg az utasodnak, milyen szőlőből, és melyik patinás borvidéken készült a bor, amit a rénszarvas pecsenyéje mellé ajánlasz éppen. Hogy percekkel később megrázkódjon a lábad alatt a talaj, és vészkijáratokon keresztül máris mentened kell a bőrödet és a gondjaidra bízott embereket lefelé az óriáscsúszdán, miközben talán nem látsz a füsttől.

Ilyen szempontból tehát nem szenvedtünk adrenalinban hiányt. Amikor instruktorunk, Leffa első ízben vitt végig a kiképző óriási teremben, a víz mellé érve kajánul utalást tett mindarra, ami itt majd ránk vár a másfél hónap alatt.

–          Hideg a víz? – érdeklődött Tatjana, a szerb származású kolléganőnk.

–          21 fokos…

–          Az hideg!

–          Az óceán csak a trópusokon éri el ezt a hőmérsékletet, ti pedig jobbára az Északi Sarkkör felett fogtok repülni…

–          És a gyakorlatokon ruhában ugrunk a vízbe? – jött az újabb kérdés.

–          Mivel a repülőben sem fürdőruhában dolgoztok…

–          De akkor vizesek leszünk… – fogalmazódott meg Tatjanában.

–          Helyes megállapítás! – nevetett fel Leffa – Nagy a valószínűsége! De ha ez vígasztal, utána szaunázhattok. A valós életben azt majd nem fogom tudni biztosítani nektek, ha neadjisten oda kerülne a sor…

–          Na, moshatom majd a ruhámat… – tette hozzá Bo, aki egyetlen hátizsákkal érkezett valahonnan Kaliforniából.

–          Gondolom, biztosít a Forenom mosógépeket is a lakásaitokhoz…

Ezt a párbeszédet csak azért ragadtam ki a sok hasonló közül, hogy érzékeltessem, nem feltétlenül egyszerű kézenfekvő dolgokat sem felvezetni egy ilyen tanfolyamon, mert a kérdezők álláspontja és látószöge elmondhatatlanul sokféle spektrumot ölelhet fel.

Persze, a sok szörnyűség mellett kedves dolgokkal is foglalkoztunk. Például a finnekkel és a finn kultúrával, szokásokkal is. Egyik oktatónk, Elu felült az asztalra és úgy mesélt:

–          Finnország meseszép… Annyi, hogy nem embereknek lett kitalálva. Mókusoknak, jegesmedvéknek, rénszarvasoknak. Erre én akkor jöttem rá, amikor Spanyolországba kezdtem repülni. És végül vettem ott egy házat is, hogy tudjam, akármikor el tudok innen menekülni olyan helyre, ahol emberekre szabott az élet.

Elu szarkazmusa tele volt ugyanakkor rengeteg szeretettel, s mindannyian tudtuk, nagyon is mélyen kötődik Finnországhoz, mint a finnek többsége. A finnek amúgy roppant boldog és elégedett népség. Amíg süt a nap. Amint beköszönt az esős majd a sötét és havas évszak, a világ legdepresszív népévé válnak, statisztikák szerint olyankor a legtöbb az öngyilkosság is. Eluval ellentétben Sari csupa pozitív hangnemben beszélt nekünk finnekről és az országról is.

–          Mi magányos emberek vagyunk, szeretünk hallgatni. Ti egy másik kultúrából érkeztetek, ahol sokat beszélnek az emberek, az amerikaiak erőssége a fecsegés, a csevegés. Mi ezt nem tudjuk, nem ismerjük. Mi csak azt mondjuk, amit valóban mondani akarunk, és csakis olyan érzelmet fejezünk ki, amit valóban érzünk. És ha egyszer mégis elfeledkezel erről, és egy finntől megkérdezed, hogy van, amit ti köszönésként használtok, akkor vegyétek tudomásul, hogy a finn el is fogja nektek mondani kimerítő részletességgel, hogy hogy van, és el is várja, hogy végighallgasd figyelmesen. Ha pedig valaki csendesen üldögél, ne hidd, hogy haragszik, és ne próbálj semmiségekkel a bőre alá férkőzni.

Leginkább az verte ki a biztosítékot a jobbára amerikai származású csoportunkban, amikor Sari egy régi finn sztereotípiát vetített ki elénk:

„ Aki állandóan mosolyog, az vagy idióta vagy holdkóros.”

Persze, egy olyan kultúrából érkezve, ahol munkahelyi szabályozások kötelezik az embereket a harminckétfogú mosolyra, furán hangozhat az európaiak visszafogottsága. Az is igaz, Európában sok esetben már a másik oldalára estünk rég annak a lónak az állandó köldöknézegetéssel és a folyamatosan generált depresszióval és önsajnálattal. Valahol a végletek közt lenne jó lavírozni, és lassan beállna egyféle egyensúly a világban, bár lehet, attól félünk a legjobban. Mindenesetre, amikor igazolványfotózásra küldtek bennünket, a New York-i csoport részére külön kérés volt: lehetőleg senki ne mutogassa a fogát az igazolványképen…

A másik fontos dolog, amit a finnekről és általában az északi népekről megtanultunk, hogy szeretnek inni. És ez egy közös pont volt végre, amerikainak, kelet-európainak és karibiaknak is. A csoportunkban csak kevesen nem ittak, de azok hiányosságát a többiek messzemenően pótolták, tehát a statisztika nagyon jól állt össze alkoholfogyasztás terén. Adott pillanatban a Forenomban egy csakis angol nyelvű felirat is kikerült a bejárathoz:

„ Amennyiben az éjszakai és hajnali randalírozást nem hagyják abba, gondoskodnunk kell majd kilakoltatásukról”

Kollégáim ezt is vicces kis inzultusnak fogták fel, de legfőképpen az érintettek. Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak. Sokan kijártak a városba. Helsinki belvárosa ugyan tizenöt kilométerre esett az hegyoldali erdőszélünktől, megérte a fáradságot. Egyrészt mert meseszép kis gyöngyszeme ez a Skandináv vidéknek, másrészt mert az ember könnyen cimborákra talál, akikkel addig mulat, mígnem leszakad róla a nadrág, vagy a reptéren ébred másnap hajnalban. A nadrágos sztori Iannal esett meg, aki a nappal világban a stréber, szemüveges, csendes, jótanuló jófiú, aki mindenki bájos kedvence, a kiscica. Ian azonban akkorákat rúgott ki a hámból, hogy egyik éjszaka kettéhasadt rajta a csinos kis nadrágja is. Olyan későre járt, hogy már én is hazafelé igyekeztem a városból, és az ember Helsinkiben abban a kései órában mindig számíthatott rá, hogy mulatírozó kollégáiba fut bele valamelyik utcasarkon, engem csak az lepett meg, hogy Ian volt az egyik. Aki reggel az újraélesztés és defibrilláció órán odasúgta, hogy elveszítette ugyan a nadrágját az éjszaka, de rendkívüli módon kikapcsolódott tánc közben. Ez még a jobbik eset, mert Ian hazaért, szobatársa, a mi drága Mikeynk nagyon elkavarodott, mert egy vasárnap reggel a reptér nemzetközi várójában ébredt egy reptérbuszjeggyel a zsebében, amin valami hajnali időpont volt megjelölve.

–          Milyen rendesek ezek a finnek! Azt sem tudom, kivel ittam és kivel mentem el, de rendesek voltak, mert feltettek a buszra, és a reptérről már könnyen hazaértem. Miután felébredtem, persze.

Fotó: Dancs Artur

“- Semmi különös: fejen álltunk…”

Ian nem aggódott soha érte, tudta, hogy előbb-utóbb hazaér, legkésőbb, mire iskolába kell menni. Ian különben, ha nem épp gatyaszaggató bulikon rázta,  naphosszat tanult és filmeket nézett a Netflixen mozdulatlanul a kanapén. Igaz, a lakásuk egy kisebbfajta átjáróház, közösségi terem, sportcsarnok, írkocsma, uszoda és kultúrotthon volt – mind egyben. Onnan tudom, hogy szomszédok voltunk, a falak pedig kegyesen átengedtek mindenféle megnyilvánulást a mi csendes óráinkba a 141-be, amikor én tanultam, Emilio meg áriázott vagy épp bömböltette a latin muzsikát. Egyik este fura dübbenéseket hallottam az elsősegélynyújtási lecke magolása közben. Másnap faggattam Iant a történésekről a reggelinél, mire elmondta:

–          Semmi különös: fejen álltunk…

Ezt is olyan szelíd kedvességgel tudta előadni, mintha a fokhagymás vajkrémről tartana kiselőadást, amit a reggelihez felszolgáltak. A reggeli az akadémia vendéglőjében mindig izgalmas társadalmi momentum volt. Egyrész a finnek csendes reggelébe berontott egy csapat zajos amerikai és latin, másrészt az ember a világ minden tájáról kiképzésekre illetve továbbképzésekre érkezett  kollégákkal lehetett egy bogban, japánokkal, indiaiakkal, spanyolokkal vagy éppen oroszokkal. Emellett a büfé francia séfje is jelenségszámba ment. Első nap az amerikai appetitnek sikerült megkeserítenie az életét. Az akadémiai konyha ugyanis fizetős, nekünk azonban a szerződésünkben ingyen reggeli és ebéd szerepelt, amiről a séfet elmulasztották értesíteni. És amikor a megszálló amerikai csapat lerohanta a büfét, az öreg testbedobással igyekezett védeni a területet minden kuktát és segédet latba vetve az ételek védelme érdekében. Majd tisztázódtak a dolgok, de a séfnek a szívébe soha többet nem sikerült belopnunk magunkat. Főleg, hogy embertelen mennyiségű étel fogyott illetve pusztult. Ezt csak azért teszem hozzá, mert amerikai szokás púposra pakolni a tányért, még akkor is, ha az ember nem is akar enni, vagy ha eszik is, csak töredékét, és a –nem kevés- maradékot kihajítani. Nos, Európában ez furán csengett le. Mint ahogy az is, hogy európai ember egyszerre egy szalvétát vesz el az asztalról, míg az amerikai egy-egy köteggel. Sikerült tehát újabb területen kivívnunk a helyiek ellenszenvét, és a dolog itt távolról sem ért véget.

–          Mi, finnek becsületesek vagyunk. És feltételezzük mindenkiről, hogy az. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Attól kezdve az illető elveszíti a bizalmunkat – magyarázta Sari egyik órán nekünk.

–          Mi betartjuk a szabályokat, talán emiatt a Finnair éveken át megkapta a világ legbiztonságosabb légitársasága címet – tette hozzá egy másik alkalommal szupervizorunk, Katri egy „osztályfőnöki” nevelési órán – Ha a jelzőlámpa piros, mi akkor sem megyünk át, ha kilométeres körzetben nincs is autó, mert a tiltás akkor is tiltás.  És Tudom, hogy nálatok, New Yorkban ez nem így van. De ha nem akartok megvető pillantást a járókelőktől, és nem akartok ötven eurós büntetést fizetni a rendőröknek, akkor jobb, ha ezt szem előtt tartjátok…

Néha az erdőbe mentem tanulni, hogy nyugalmam legyen zajos karibi lakótársamtól, aki hülyének tartott, hogy nem vagyok képes órán tanulni, és csak plusz óra tanulásokkal vagyok képes az elsősegéylnyújtást és orvosi alapismereteket elsajítítani. Amikor másnap elbukta a vizsgát, nem szóltam egy szót sem, csak felajánlottam neki a jegyzeteimet, mire lehurrogott:

–          Ugyan, ezek marhaságok. Én csak tévedésből buktam el a vizsgán, valamit félreértettek.

–          Óh, értem… sok sikert a pótvizsgához! – válaszoltam.

Hamar feltérképeztem a környéket. Az erdőszélre épült lakóparkok és közösségek nagyszerúen hatottak rám. Én ugyan nem jártam kocogni, mint sok kollégám, csak gyalogolni, a gyorsgyaloglás nagyszerű mozgáslehetőségnek tűnt. Néha szembejött velem Bo valahonnan, aki hajnalban is és este is kijárt futni és kocogni is. A hawaii-i származású kollegina a strandpapucsos Xaver lakótársa volt. Mielőtt Helsinkibe utaztak, amaz bekérezkedett Bo San Diego-i otthonába, mert nem volt, ahol megszállnia, és ebből egy barátság igyekezett volna kialakulni. A dolgok Helsinkiben az ő esetükben is másképp alakultak, hiszen az örökérvényű bölcsesség, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember, ezekben a helyzetekben menthetetlenül nagy jelentőséget kapott.

–          A ruhásszekrényben lakom – újságolta egyik alkalommal az ebédnél Bo – Sajnos Xaver idegileg beszámíthatatlan, és hogy ne gyilkoljuk meg egymást, inkább behurcolkodtam a szekrénybe, ott lakom, ott alszom. Tanulni kijárok a reptérre. Amikor tehetem pedig, futok… Tudod, én az óceán mellett éltem le az életem, nekem a szabadság, a szörf, a mozgás az életem. Ez az ember nem normális. Mikor megérkeztünk, megterítette az asztalt, és gyertyákat gyújt minden este, mintha vendégeket várna, és nekem semmihez semmi jogom nincs a lakásban. Nincs módomban energiát fecsérelni a harcra. Feladtam. Igyekszem csendesen átvészelni ezt az időszakot.

Bo aztán a végére Tanjához költözött, aki addigra maga is már a harmadik lakásba bútorozott be a házon belül. Tanjával sem volt egyszerű egy légtérben lenni, de az élet eféle kihívásait megoldandó vagyunk itt és most egybezárva. Hiszen egy repülőgépből se ugorhatsz ki, ha az, akivel sok órát egy szűk légtérben le kell húznod, nem vagy képes kompromisszumra jutni a közös cél érdekében… Tanja nagyjából az egész világgal haragban volt, de Miloval leginkább:

–          A lakótársad feneke nem kicsi – kezdte a panaszáradatot Tanja egyik nap útban az egyenruhapróbára – És azt a nagy seggét, mind az én arcomba tolta! Hát, nem embertelen az ilyesmi?…

Lényegében csak arról volt szó, hogy Emilio egy kisebb csoporttal körben állva beszélgetett, amikor Tanja leült a mögötte levő padra, közvetlenül Milo valóban nem kicsi hátsú felével szemben. Tanja az a féle ember volt, aki kereste a konfliktusokat, és gondoskodott arról, hogy az élet minden percében legyen oka panaszra. Valami miatt perverz módon imádott panaszkodni. Ebben olyan leleményes volt, hogy korábbi ilyen jellegű tapasztalataimat is felülmúlta.

–          Egyszerűen nincs laktózmentes salátaöntet, és a halat is olajban sütik – kezdte ebédnél – és a séf sem tud nekem segíteni, mert én sem húst, sem olajat és sem tejterméket nem eszem. Mert az nekem nem jó.

Ennek ellenére púposra megpakolta tányérját mindenfélével  a büfépultról:

–          …hisz jogunk van hozzá – magyarázta – ez az étel nekünk kijár. De én nem eszek se húst, se laktózt, és minden salátaöntetben laktóz van, és csak a hús szerepel a menün, a halat meg olajban sütik. Tudod, én nem eszem olajat, sem húst…

–          Igen, tudom, éppen most mondtad – nyugtattam meg, amikor hetvenhatodszor is elkezdte uyganezt ismételni.

Ekkor Beny ült le közénk ebédjével, rántott marhasülttel és friss salátával.

–          De jó neked, Beny! Mennyire szerencsés ember vagy te, Beny – ismételgette Tanja – Én nem eszek salátát, mert az öntet az mind laktózt tartalmaz, és én nem eszem laktózt, sem húst. És olajban sült dolgokat sem. De te eszel. De jó neked. És mekkora isteni szerencse ez, ha valaki mindent képes megenni! Én nem. Én nem eszem olajat. Sem laktózt nem fogyasztok. De itt a salátaöntetben is van laktóz. És a halat is olajban sütik.

És miután mindezt sokadszor is elismételte, kidobta a púpozott tányér ételt, s mikor visszatért, így folytatta:

–          Elnézést mindenkitől, de nem ehettem azokat meg. Én ugyanis nem eszem laktózt és sem olajban sült dolgokat. Húst pláne nem, mert az nekem nem jó. Nehéz. Nehéz így nekem. De eszem majd egy banánt.

És mindannyian beláttuk, valóban nehéz így. Főleg, hogy Tanja gondoskodott róla, hogy ezt minden egyes étkezésnél hat héten keresztül jól az eszünkbe vésse.

Emilionak nem voltak ilyen problémái. Mindaddig diétán volt, amig Ketola színe elé került, s mindaddig, amig szóba hoztam, hogy kaját kellene vásárolnia netán, amikor az én élelemkészletem akkor is meglehetősen figyatkozóban volt, amikor én nem is nyúltam hozzá. Milo rendesen felzabált mindet, ami útjába esett. Egyik nap bevásárláskor megkérdeztem, nem venne-e ő is egyet s mást magának, mire sikoltozva förmedt rám a szupermarketben, hogy Beny is odébb ugrott:

–          Hova gondolsz??? Lopom én a pénzt?? Nekem nincs erre pénzem, és nekem vigyázni kell a vonalaimra, diétázom.

A jelek azonban arra utaltak, hogy Milo a legkevésbé sem terjesztette ki a diétát sem az énáltalam vásárolt ételekre, sem az akadémián kapott reggelikre és ebédekre.

–          Ezt ő mind megeszi???? – súgták oda a kollégák reggelente, amikor Milo négy szendvicset tornyosított fel áll magasságig a tányérján, egyenként félkiló felvágottal, négy főtt tojással és egy külön tál salátával.

–          Meg, persze – nyugtattam meg minden aggódót.

–          Restellem, hogy ezzel az emberrel egy országból származom – morogta Winston sokszor – ez szégyen a dominikaiakra.

A pontot az i-re a csoportos városlátogatáson tette fel, amikor egy vendéglő teraszán Erin kolléganőnk húsz eurós hamburgert rendelt. Emilio kijelentette, hogy ez rablás, és nem kér semmit, főleg, ugye a diéta miatt nem… Amikor azonban udvariasságból – és teszem hozzá, felelőtlenségből – Erin megkínálta cseppke börgeréből a népet, Milo lecsapott rá, és elegánsan kettévágta a megszeppent szőke lány vacsoráját, és egy nyelésre leküldte a torkán. Winston akkor akarta képen törülni, csak éppen abban a pillanatban tűnt fel a síneken az orrunk előtt a piros villamos:

–          A sörtrolli! – kiáltott fel Winston – Én ezt nem hagyom ki, amíg itt leszünk, utazom egyet ezzel. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…

–          Megejtjük, Winston, hisz megígértem…

–          Hova mentek? – érdeklődött teliszájjal Milo.

–          Veled sehova – zárta le a témát Winston.

A másik nagy közösségi jétszótér a Jumbo volt, a Forenomhoz közeli bevásárlóközpont. Eleinte Dzsámbónak neveztük, majd megtanultuk, hogy az finnül csak Jumbó a jobb megérthetőség végett. Iskola után, ha épp nem volt egyéb fontos tennivaló a ház körül, mindenki ott kötött ki. Vendéglők, kocsmák, szauna, strand, szupermarket, italbolt és fitneszterem, minden egyben ott volt. És nem volt a napnak szaka, az iskolai órákat leszámítva, amikor a Jumbóban ne lehetett volna legalább kisebb csoportot fellelni az osztályunkból.

–          Addig is, amíg a sörtrollit meg nem csinálom, a Jumbóba járok billiárdozni – mesélte Winston, akinek napi programjában szerepelt, mint valami gondnok, egy pohár itallal bejárni az összes lakást. Ő maga Eduardoval lakott a hetediken, a legmagasabban. És amint hazaért a suliból, töltött egy saját maga által kotyfasztott sangriát az ötliteres demizsonból, amit a lakásban érlelt, hogy kitartson a hat héten át, és a pohárral a kezében végigjért mindannyiunkat. Ha valaki szeretett volna vele inni, és nem volt italja, akkor Winston készségesen utazott fel a hetedikre, hogy egy teli pohér itallal térjen vissza.

–          Engem nem is kínálsz? – kérdeztem nevetve méltatlankodva egyik esti látogatásakor.

–          Senki sem kínálok itallal, az hülyeség. Ha kérsz azonban, hozok. – s úgy is tett.

Szobatársa, Eduardo is így járta be hét emelet lakásait, csak ő a presszójában főzött  kávéjával. És abból nem is kínált másokat. Mondjuk, ő nem dominikai, hanem portorikói…

Aztán ezen felül mindenkinek megvoltak a maga kis magánútjai a környékre vagy  a városba. Előbb-utóbb mindenki bepasizott vagy becsajozott, az egyéjszakás kalandokat azonban senki nem hozta a Forenomba, mindenki igyekezett a társaságot ettől távoltartania.

–          Nehéz nekünk – panaszkodott a portorikói származású kolleginánk, Alexa –  mert a pasik körülöttünk mind melegek vagy foglaltak…

–          Aki nem meleg, az meg azzá lesz – toldotta meg Lucille, aki, mint Winston, maga is saját üveg borával járt vizitbe az esti órákban.

–          Kénytelenek vagyunk külső emberekkel érintkezni, ha szexet akarunk – sóhajtott Alexa

–          De akkor fel kéne hagyni azzal is, hogy a kollégákkal a melegbárokban lógtok állandóan – érvelt Winston, aki szentül esküdött rá, hogy ő nem meleg. Amire mindenki mindig hozzátette: „- MÉG nem, de az leszel….” Erre utaló jelek pedig voltak, de az már más lapra tartozik.

–          Igazad van! – világosodott meg Alexa – Mennyire igazatok van! – és pár nap múlva már be is pasiztak. Az már csak a sors fintora volt, hogy a kiszemelt áldozatok, akik leányaink sokhetes libidójának kellett, hogy megfeleljenek, mind a cég valamilyen alkalmazottai voltak.

–          Ebben a városban mindenki a Finnairnél dolgozik?! – méltatlankodtak sokszor.

Tény, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban gyakran szembejöhetett akárki is közülünk a másikkal a Forenom felé vezető úton, de senki nem kérdezte a másikat, honnan jön épp. Az élményeiről úgyis mindenki kimerítő részletességgel mesélt majd, amikor erre megfelelő alkalom mutatkozott. És egy dolog tiszta volt mindenki számára: ami Hesinkiben történt, az Helsinkiben is marad.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (11)


Esetem a címlapfiúval

. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón.

Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni.

–          Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! – búgott bele Kimberley.

Hazafelé a buszon már az ultramodern, és kifejezetten előrehaladott fülbevalómmal utaztam, és nem kellett sok idő, hogy elkönyveljem, talán jobb is volt nem hallani mindent. Most ugyanis sokkal többet is hallottam annál, mint amit szerettem volna. De ha ez az ára annak, hogy légiutaskísérő legyek, és az a bizonyos Ketola úr repülni engedjen, akkor biza inkébb hallgatózom…

Azt sem tudtam, mit csomagoljak, s hogyan, csak azt tudtam, hogy másfél nap múlva utazom. Azt sem tudtam, hogy hat hét lesz-e a helszinki tartózkodásom, vagy csupán három nap, amíg Mr Ketola eldönti, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre. Mikeyt hívtam, lám, nála hogyan alakul a csomagolás:

–          Hogy mi? Csomagolás?! Tegnap értem vissza New Yorkba, és az éjszaka valahol úgy berúgtam, hogy elvesztettem a pénztárcámat is. De sebaj, ma a követségre kell mennem a munkavállalásit intézni, és majd valamit rendezek a csomagolással is… azt sem tudom, merre vagyok arccal… De ígérem neked, hogy amikor dologról van szó, teljesen megbízható vagyok…

Ezzel nem kerültem bennebb. Mike két éjszakával azelőtt arról számolt be egy hajnali sms-ben, hogy úgy berúgott, hogy nem leli a laptopját és egyik hajnalban magát sem lelte, azaz nem tudta belőni, pontosan hol is ébredt.

Mivel mást nem ismertem személyesen a csapattársaim közül, Emiliot is felkutattam…

–          Csomagolás?… Talán ma. Négy helyre futok dolgozni, de így sem lesz elég a pénzem az októberi lakbért is letenni, anyám postázott valamennyit Dominikából. Jól állok, mondhatom, kellett nekem Amerika. Arról nem beszélve, hogy nekem Schengen vízum is kell az utazáshoz, ami késik…

Megnyugodtam, nem csak az én életem merő zűrzavar, arra következtettem két társammal való érintkezésem után, hogy mindenki élete egy sűrített diliház. Szerettem volna ezen az egészen, csomagoláson, utazáson, ismerkedéseken túl lenni, és elindulni végre valamerre. De egyelőre csak toporgás volt, a nagy bizonytalanság, mi lesz, s hogyan alakul a sorsom, visszaküldenek-e, vagy sem… És ha igen, akkor milyen lesz visszamenni oda, ahonnan magamban én már minden szálat elvágtam. Csakis racionalizmusból hagytam meg a visszamenekülés egérútját, lelkemben én már teljesen szabad voltam.

Shyam vitt ki a reptérre, és lelkemre kötötte, hogy mindenről tudósítsam, és egy pillanatot se aggódjak, mert olyan segítséget kért nekem az ő istenétől, hogy rosszul nem is sülhet el a dolog.

A váróteremben aztán egy zajos társaságra lettem figyelmes, és egyértelműnek tűnt, hogy leendő osztály- és csapattársaim azok. Idősebbek és fiatalabbak, vegyesen. Egyikük a presszó gépét villantotta elő táskájából:

–          Egy tapodtat sem megyek a saját kávéfőzőm nélkül, mondjon bárki bármit… – mondta szélesen gesztikulálva a magas latin fiatalember, akiről kiderült, Eduardo, én meg örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszelős. Az én presszóm is a táskámban volt ugyanis. A cég szólt, hogy kivételesen mindenki két-két poggyásszal és kézipoggyásszal utazhat. A leadott csomagok 50-50 fontosak lehetnek. Bőven fért téli ruha, nagykabát – arra gondoltam, hogy Finnország valami nagyon hideg hely, és csak hidegebb lesz, ha kihúzom a másfél hónapot ott. Amikor a második táskát is engedélyezték, én nagyjából be voltam csomagolva, így abba csak mindennapi használatra szánt dolgok voltak euró-megtakarítás végett.

Mikey csak később libegett be. Egy válltáska fityegett a vállán, egykori tanítványomra, Jasonra emlékeztetett.

–          Egész testemben reszketek, de ideértem! Ma reggel körbefutottam a várost, és hétszáz dollárra ruhákat vettem, behajigáltam egy utazótáskába, és itt vagyok. Menetközben megnyiratkoztam, és kimentem a Woodside-ra is, ugyanis épp lejárt az albérleti szerződésem, és ha most úgysem leszek idehaza, nem bérlek másik lakást, amíg vissza nem jövünk.

–          Most akkor hol laksz? – kérdeztem megrökönyödve.

–          Hogy-hogy hol? Sehol – rökönyödött meg Mike is a kérdésemtől – Helsinki. Ott lakom majd hat hétig. Aztán meg majd lesz valahogy.

–          Nem beszéltem Miloval, de valószínűleg vele lakom majd. Akarsz velünk lenni egy hármas szobában?

–          Uhhh, én inkább… tudod, én szeretek csak sodródni az árral. Lesz, ahogyan lesz.

Akkor pillantottam meg Emiliot, az én Milo barátomat a mozgó folyosón érkezni, és felpakolva, mint egy karácsonyfa. Már messziről elkezdett panaszkodni harsányan és amikor ideges az angol szavakat is spanyolul mondja ki, amitől az amúgy is nehezen érthető akcentusa teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezekkel az emberekkel csak az a baj, hogy annak ellenére, hogy senki nem érti őket, nagyon szeretnek beszélni. Milo meg lényegében most épp olyan volt, mint egy korabeli filmből pottyant ténsasszony.

–          Hogy miii!? Megmondtam én neki… Még hogy az én-én-én csomagom túlsúlyos!… – harsogte felindultan.

–          Óh, hát nem volt túlsúlyos?…

–          De az volt! Az volt… Na és???? És ha túlsúlyos! Hát, szórakozni megyek én Finnországba? Mulatni? Vakációra????… Nem! Tanulni! Nekik. Náluk fogok dolgozni, azért vagyok túlsúlyos!… Erre meg azt mondja nekem, hogy akkor pláne be kell a szabályokat tartani! Mondom, engem-engem-engem maga csak ne tanítgasson, nekem hat hétig élnem kell. Nekem piperecikkek kellenek, ruhák, étel, sok étel… Megmondtam én neki! Én-én-én nem amerikai vagyok. Én csak épp, hogy ideköltöztem, de finn se vagyok, nekem mindenemet vinnem kell, mert hat hétig nekem-nekem-nekem léteznem kell!

Megfigyeltem, hogy amikor ideges, bizonyos szavakat háromszor ismétel el. Óvatosan megkérdeztem, mennyi is volt végülis hát, az ominózus poggyász. Bár ne tettem volna, mert sipákoló fejhangon folytatta a kotkodálást:

–          Hetven! A másik meg nyolcvan!…

–          Jóságos ég! – csapta össze a tenyerét Mike – Maradt még valami a házadban otthon?… – és kerek szemekkel Emiliora meredt, míg a többiek egy ideig fásultan hallgatták, majd mindenki visszafordult korábbi beszélgetőpartneréhez.

A leghangosabb egy rövidnadrágos, strandpapucsos fekete fiú volt, mint kisejlett a beszédéből, huszonegy éves, és Kaliforniából érkezett, de néha Las Vegas is elhangzott a történeteiben, majd Ausztrália és Új-Zéland is. Xaver, mert valami ilyesmi neve volt egyetlen kézitáskával jött.

–          Nekem mindenem ebben a bőröndben van – mutatott a behorpadt falú, könnyű kis egyéjszakás utakra szánt táskára.

Nagyon vártam, hogy beszálljunk, és ott csendesedjen el ez a lárma. Utazások idején nem szeretem a nagy társaságot, valahogy a magam csendjében megejtett utazásokhoz szoktam. A gépen Mikey ült előttem, mellette egy kopasz úriember, Beny, aki állandóan mind a harminckét fehérített fogával mosolygott. Mellém pedig egy fekete srác került, Winston, akivel úgy éreztem, nem lesz sok gondom az út során.

–          A trolliról hallottál? A sörtrolliról? – kérdezte, és szerettem volna ugyan barátkozni vele, de fogalmam sem volt róla, miről beszél…

–          Tudod, ami megy körbe a síneken – folytatta a nem túl egyértelmű magyarázatot, majd hátradőlt – Én alaposan utánaolvastam ennek a Helsinkinek. Hogy tudjam, hol van. Meg hogy mi van. Nekem a sörtrolli maradt meg.

–          Ez valami villamos?

–          Az biza. És sört szolgálnak fel benne…

–          Óh, meg vagyok győződve róla, hogy sok egyebütt is felszolgálnak sört… – ütöttem el, hogy végre nyugalom legyen.

–          De én a villamoson akarok sört inni! Ez a pláne benne. Városnézés, sör és trolli… Na? Eljössz velem?… Ha nem, nem, én akkor is megyek…

–          Elmegyek, Winston, megígérem. Csak jussunk el addig…

–          Én eljutok, az biztos… Aki jön, jön, aki nem, én megyek… – folytatta Winston, aztán nagy megkönnyebbülésemre elővette hatalmas piros fülhallgatóit és belemélyedt egy akciófilmbe a laptopján. Legalábbis azt hittem… Pár perc múlva éreztem, hogy megbök:

–          El se indulok a saját laptopom és a saját filmjeim nélkül. Meg a sajét zenéim. Az én kis világom… Tudod?… Kell az embernek egy ilyen.

–          Kell. Én is azt mondom…

Nem tudtam, és nem is akartam tudni, Emilio hol ülepedett le, örültem, hogy vacsora után végre csend lett, és kicsit elszendereghettem. Általában kiugrik a szívem az örömtől, amikor Európa felé utazom, és érzem az otthon illatát. Ezzel szemben most csak félelmet, kétségeket és zavart éreztem. Meg azt, legyek végre túl rajta. Utazáson, a kezdeteken, és persze a Ketolával való találkozáson… Nem bírtam aludni. Egykedvűen nézegettem a Két pasi meg egy kicsi sokadik epizódját és egyéb kreténségeket, miközben azon járt az eszem, hogy nem kizárt, pár napon belül ugyanígy utazom majd vissza, lelombozódva és összetört szárnyakkal.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, önmagamra kártékonyabb lényt saját magamnál keveset találhatnék. Olyan szinten képes vagyok deprimálni magam, és olyan mértékben vagyok képes pesszimista lenni saját dolgaimat illetően, hogy sokszor magamat is meglepem ezzel. Kicsit úgy éreztem magam, mint huszonnégy éve, amikor katonának mentem, és néha azt kérdezgettem magamtól: „ – Kellett ez neked? Ülhettél volna békében, nyugodtan…” Aztán a másik pillanatban meg ujjongtam, hogy végre, nem kell hajnalban kelnem, és végre teljesül régi álmom, és repülni fogok. És akkor ismét eszembe villant, hogy ez még távolról sem biztos, és ismét elcsendesedtem. Ilyen felemás hangulatban érkeztem Helsinkibe. A repülőtéren természetesen csak Emilioval volt kis gond, ugyanis a repülőn hagyta az öltönytáskáját, az utaskísérők meg szóltak ugyan neki, de előzőleg leadták a talált tárgyakhoz, ahová különféle procedúrákkal lehetett csak visszajutni. Főnökünk, Hannu, akivel New Yorkban az interjúvolás során találkoztunk, kifogástalan laza eleganciával fogadott, és futótűzként lett bele mindenki szerelmes vagy olyasmi. Kisorakoztunk a repülőtér elé, és Hannu megmutatta, hol van a TOKE, azaz a légiutaskísérő bázis. Onnan szállítottak bennünket a nem túl távol eső Finnair Repülőakadémia melletti lakótelepre, ahol a Forenom lakásokat átvehettük, mint új otthonainkat hat hétre.

A bárkivel való együttlakástól nekem mindenkoron borsódzik a hátam, és minél előbbre haladok a korban, annál nehezebben veszem az ilyen kihívásokat.  Hogy az Emilioval való együttélés milyen lesz, nem tudhattam, de az első órák körvonalazták bennem. Nekiestünk belakni a lakást a hatodik emeleten. Mi voltunk a 141, mellettünk Mike és  egy másik fiatalember, Ian lakott, aki szintén addig úszott az árral, amíg egymásnak maradtak szobatársnak. Mint utóbb kiderült, mindenki közül ők jártak egymással a legjobban. Eggyel odébb pedig hárman laktak, de az idők során olyan kavarodások lettek, hogy soha nem tudtam pontosan, kik is a második szomszédaink.

Csodaszép erdős hegyoldalban voltak a lakásaink, az ablak a távoli város felé, az erkély pedig az erdőre nézett.

–          Na, remek… Kipakoltak bennünket az erdőbe… Meccsoda izé ez… – méltatlankodott egy alacsony feketehajú lány… – Na mindegy, túléljük, csak ital legyen…

Nekem kifejezetten tetszett a környék is, a lakás is. Kicsomagoltunk, és igyekeztünk mindennek helyet találni. Szerencsére, volt szekrény bőven, még a pipereszekrény is elég nagy volt, arra gondoltam, túlzás is nyolc polc egy ilyenben. Épp csak két polcra bedobtam pár apróságot, és miközben anyámmal telefonáltam, szobatársam, aki közben alsógatyára vetkezett és hangosan vinnyogva énekelve járt-kelt a lakásban, ő is berendezkedett. Mikor újra benéztem a pipereszekrénybe, azt hittem, nem látok jól: zsúfolásig tele volt krémekkel, arcpakolásokkal, ezerféle kenceficével. Nem akartam balhét sem ellenségeskedést máris az elején, csak udvariasan kérdeztem meg amattól, jól átgondolta-e ezt a berendezkedést, merthogy teljességében elfoglalta a szekrényt, nekem pedig nem maradt hely…

–          Neked nem is kell – jelentette ki sipákolva – Nekem szépnek kell lennem, és karban kell tartanom magam. Te rendben vagy, de ott nekem mindenre szükségem van…

–          Na de egyszerre? Nem lehet, hogy esetleg csak azt a kenőcsöt hagyd elő, amit éppen használsz?

–          Mindet használom, és punktum. Senki nem szabhatja meg nekem, hány kenőcsöt kenek magamra.

–          Ezt én nem is mondtam…

–          Nagyon helyes. Láthatod, hogy igazam van… – és tovább áriázott, miközben hatalmas adag ruhát varázsolt elő a táskájából, illetve kisrádiót, hangszórókat és miegymást.

Közben a fridzsiderre is sor került. Egy karton doboznyi egydecis italarzenál került elő, mint kiderült egyik utolsó járatáról ijesztette magának viszkitől vodkáig…Ezeket teljesen szét terítette a hűtő egyik polcán. Egy másik polcra szétszórt pár halkonzervet és valami azonosíthatatlan tárgyakat, és bejelentette, hogy mostantól diétán van:

–          Engem már rúgtak ki légitársaságtól, mert kövér voltam, vigyáznom kell a vonalaimra…

Kissé megkönnyebbülve vettem elő a New Yorkból pakolt elemózsiámat, de amikor leültem enni, udvariasságból azért megkínáltam. Nem kellett nagyon ajnározni, odaugrott, és pusztított rendesen. Rosszallóan néztem rá:

–          Nem venném a lelkemre, ha a diétád csorbát szenvedne…

–          Nyugiii – harsogta csámcsogva befelé a virslit májpástétomba mártogatva – finom ez a szar, amit hoztál… te képes voltál ennyi mindent elcipelni? Hahahhaha! Nem lesz itt éhezés!….

Ilyen felütött hanggal estünk, hát neki a hat hetes kiképzésnek Helsinkiben. S amellett, hogy az első „iskolai” nap izgalma kerített hatalmába (utáltam iskolába is menni gyermekkoromban), sokkal jobban aggódtam a szerdán esedékes orvosi vizit miatt. Ahogy Mr Ketola telefonon megígérte, elsőként voltam előjegyezve a vizsgálatra. Ott ültem egy folyosón, ami kórházi folyosóra emlékeztetett. Igyekeztem kedves lenni minden arra elhaladóval, ki tudja, melyikük ez a Ketola… Bennem valami nagyon öreg és barátságtalan, szikár és száraz figuraként élt, aki osztogatja a kegyeket vagy épp megvonja azokat. Ilyen eszementségek jártak a fejemben, miközben ott ültem. Kora reggel kivert a verejték, mert a hallókészülékem nem akart bekapcsolni. Hosszas berzenkedés után jöttem rá, hogy csak az elem merült le benne. Addigra azonban kiment az erő belőlem. Hisz Ketola megmondta telefonon, ne is jöjjek ide hallókészülék nélkül.

Amint ott ültem, és olyan izgatottan vártam, hogy azt hittem, ott kapok szívrohamot, egy címlapfiú jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, markáns arcvonásokkal, huskyra emlékeztető rikító kék szemekkel, és kifogástalan mosollyal. Ha a címlapra retusálták volna se lehetett volna tökéletesebb. „- Ennek bezzeg semmi baja” – futott át az agyamon. Meg az is, hogy nem semmi versenyben veszek részt, ha ilyen kollégák futkosnak itt a folyosón. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón. S azon gondolkodtam, ha megúszom ezt a vizitet, és maradhatok, nagyon remélem, hogy ez alatt a hat hét alatt belőlem is ilyen szépet faragnak, mert különben a szégyen ott öl meg.

–          Jó reggelt! – köszönt oda az összes mosolyával a címlapfi.

–          Helló, szépem! – ocsúdtam fel Miami Beachből.

–          Minden rendben?

–          Azt én most nem, csak később mondom meg. Beszéljünk! És nálad? Minden rendben? – kérdeztem vissza.

–          Én is később nyilatkozom… –  kacagott, majd eltűnt az egyik irodában.

Végtelenségnek tűnt minden pillanat, amit ott töltöttem. Több nyár sem sétált át a folyosón, hogy feledtesse a bajaimat, s arra gondoltam, ez a Ketola olyan öreg, az is lehet, az éjszaka megütötte a gutta, és most beteget jelentett…

–          Mr Dancs!… Mr Dancs… – hallottam a nevem mindenfelől… De ez is csak a hallókészüléknek köszönhető, mert csak egy asszisztensnő szólított az iroda ajtajából:

–          Kérem, jöjjön. Mr Ketola, igazgató-főorvos úr már várja önt! – és miután betessékelt az irodába, ő maga kilépett, és becsukta mögöttem az ajtót.

Nem volt elég nekem az én izgalmam, abban a pillanatban azt hittem, menten elájulok. A címlapfiú állt velem szemben szélesen mosolyogva, ezúttal – tetézve a bajt – szemüvegben.

–          Doktor úr?!… Dok-doktor úr!… – habogtam.

–          Kimmo Ketola, beszéltünk a napokban telefonon…

–          Beszéltünk. Nagyon is beszéltünk… – ismételtem még mindig meglepetten.

–          Felteszek majd néhány egyszerű kérdést, és egyszerű válaszokat kérek majd, de előtte kezdjük a vérnyomással!

–          Jajj, ne most mérjük meg! Nekem semmi bajom a vérnyomásommal, de lehet, hogy most magas lenne…

Ketola felkacagott, és intett, rendben, egyéb kivizsgálások jöttek sorban. Aztán mély lélegzet, és:

–          Nos, akkor lássuk azt a fület! Mégegyszer hangsúlyoznám: a funkcionális hallására van szükség. Kezdjük! Kérem, álljon oda, és forduljon a fal felé. Én majd súgok magának.

–          Jaj, súgjon, doktor úr, súgjon csak. Hallom én már a szomszéd teremből is a súgást!… – poénkodtam elmondhatatlan izgalmamat lelpelezendő.

Súgdosás ide, mérőműszerek oda, egy kis ez, egy kis az, és…

–          Rendben, Mr Dancs. Remek. Ön ÁTMENT!

–          Hogy mit? Kérem, ismételje meg!

–          A funkcionális hallása megfelelő. Örömmel látom, hogy a jobb fülére még az átlagnál is jobban hall. Egy év múlva majd újra megvizsgálom, és remélem, semmi gyengülést nem fogunk tapasztalni. Egyszóval a hallásteszten átment. De még a Légügyi Hatósággal egyeztetnem kell. Ők ugyan teljesen rám bízták az ön elbírálását, formalitásként fel kell hívnom őket, és jelenteni. Amint meg lesz a válasz, azonnal jelentkezem. Lehet pár órán belül. Most pedig, kérem, tolja le a nadrágját, és maradjon csak alsónadrágban!

Ezek után nekem már bármit mondhatott, mert úgy teljesítettem, mint egy kiskutya. A nadrágletolásra azért összerezzentem:

–          A habtestemet óhajtja látni?…

–          Óh, hogyne! – kacagott a doki – És a súlyát…

–          Az van…

–          Egyezzünk meg abban, hogy marad ennyiben. Vagy kevesebb. Semmiképp sem több!

–          Doki, én mostmár magának mindent…! Visszaadta az életkedvemet!

Alig értem haza a Forenomba, amikor megérkezett Ketola üzenete:

„A Légügyi Hatóság elfogadta az ajánlásomat, ön hivatalosan is alkalmasnak találtatott a repülésre. És mégvalami: az európai szabályozásba ennek folytán be fog kerülni a kitétel a hallókészülékekről! Gratulálok, és örvendek a kitartásának!

 

Üdvözlettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Igazgató Főorvos”

Hogyan lettem légiutaskísérő… (10)


Az orosz rulett

Sosem derült ki, és talán már nem is fog, mitől veszítettem el fokról-fokra a hallásomat a bal fülemben az elmúlt hat-hét év során. Talán a rádióban fülhallgatóval töltött elmondhatatlan mennyiségű órák, talán egy színpadi műsoron – akár egy töredék pillanatra is – besípoló hangszóró, vagy sok más belső indíttatású ok miatt vagy azok sajnálatos egybeesése során, de tény, hogy előbb robogó vonat folyamtos zúgása vette át a hatalmat a fejemben, ami hosszú hónapokig tartott, amit sípolás, és a fülem következetes elhalkulása váltotta fel. Néha, amikor vezettem fel Udvarhelyre és Csíkba, órákra teljesen megjavult, és jól hallottam, sőt, amikor New Yorkba kiköltöztem is voltak valami zajok a fülemben, de az idők során mély csend borult a baloldalamra. Semmit nem hallok.  Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy tudtam mindig is, hogy ez már kizáró ok egy légiutaskísérői vizsgán. Minden további nélkül. Sőt, kiérkezésemkor sok légitársaság, mint például a Delta is, és egyéb cégek is, akik ügyfélszolgálatra alkalmaztak embert, kötelező hallástesztet végeztek a jelentkezőkön. Mondom, tudtam a hallás fontosságáról, de orosz rulettként kezeltem a dolgot, hiszen annyira el akartam a szakmában helyezkedni, majd repülni, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan csodában bízva talán, teljesen félretéve halláskárosodásomat, kitartottam amellett, hogy próbálkozom.

Fotó: Dancs Artur

Andris pedig beiktatott Florin agyonzsúfolt fogorvosi határidőnaplójába, és ők ketten aztán napokig ki sem szálltak a számból…

Az örömmámorból ébredve aztán kibontottam a paksamétát, amit a Finnair munka kapcsán kaptam, hogy szembenézzek a tényekkel. Nem az úszásteszt aggasztott, hanem az, hogy olyan hallástesztnek leszek kitéve, amelynek során mindkét fülemre erősítenek érzékelőket, és külön mérik majd fel mindkét fülem hallástartományát decibellekben és frekvenciákban is. Valerie hivatalból megkérdezte, vállalom-e a munkavállalással járó dolgokat, és én gondolkodás nélkül mondtam igent. Nem szoktam mondogatni, hogy nem hallok baloldalt, nem titkolom, de nem is népszerüsítem. Sokan a környezetemben tudják, de sokan évek múltán sem vették észre, hisz a jobb hallásom annyira kifinomult ez alatt, hogy lényegében – egy keskeny sávtól eltekintve a baloldalamon – jól hallok minden felől. Valerie-nek sem tettem erről említést. Az orosz rulett járt az eszemben s az, hogy lesz, ami lesz, de én nem vágom el saját magam előtt az utat.

Az úszástesztre készülve naponta kijártam az óceánra munka után edzeni, és izgatottan készültem a végső és mindent eldöntő interjúra a finnekkel. Igyekeztem minden szempontból formába hozni magam. A kezdeti lépéseket már korábban megtettem, amikor otthonjártamkor tökéletesre alakíttattam a fogsoromat. Ezzel is – mint eddig sok esetben – nagyon nagy mázlim volt. Barátok kezébe kerültem, és baráti kézről-kézre jártam ahhoz, hogy egy Amerikában mesés összegekre rúgó munkát jó hangulatban, gyorsan, precízen és barátságosnál is barátságosabb áron végezzenek a számban. Az otthon töltött rövid idő néhány napját és éjszakáját is arra használtuk, hogy a fogsorom a lehető legszebbé alakuljon. Arnold barátom ismét összehozott egykori iskolatársammal, Andrissal, aki – mint aztán kiderült a „legelvetemültebb” és elismertebb név lett a fogtechnikában otthoni körökben, amióta nem láttam. Andris pedig beiktatott Florin agyonzsúfolt fogorvosi határidőnaplójába, és ők ketten aztán napokig ki sem szálltak a számból ahhoz, hogy már idei vakációm első pár napja után bátran mosolyoghassak a világra. Néha késő este vagy éjszaka is folyt a munka, hogy időt takarítsunk meg az amúgy is röpke otthonléteimből, és az a két drága ember ott görnyedt a fogsorom felett, családot és magánéletet is félretéve, mígnem kész lett. Ha valaki semennyit sem élt Amerikában talán fel sem fogja egy ilyen bavatkozásnak a lényegességét. Persze, mindenki igyekszik szebbé tenni magát és mosolyát is, de az elképesztő fontosságára csakis éles helyzetben döbben rá az ember.

A LaGuardián közben a szomszédos Spirithez új alkalmazott érkezett. A fiatal latin fickó még intelligensnek is tűnt, nem is átallottam megkérdezni tőle:

–          Hogy keveredtél, te szerencsétlen, pont a Spirithez?…

–          Szívesen mentem volna én a Southwesthez is, de nem vettek fel. Ideiglenes megoldás, valamiből meg kell élnem.

Kiderült, dominikai származású, és hat helyre jár el dolgozni, hogy ki bírja fizetni lakbérét. Néha alvás nélkül megy egyik munkahelyéről a másikra, csak épp annyi ideje van a műszakok közt, hogy átöltözzön.

–          Ne gondold, hogy a Southwestnél jobban keresnél, csak a munkaviszonyok jobbak. Én is kifelé tekintgetek – vallottam be.

–          Nekem is most zajlik az interjú ciklusom egy másik céggel – mesélte ő is vidáman.

Az úszásteszt egy manhattani kistemplom melléképületében volt a  belvárosban. Soha eszembe nem jutott volna itt elsétálva, hogy a régi falak egy kellemes kis uszodát rejtenek, ahová bennfentesek járnak úszni és szaunázni a környékről. Legközelebb ott futottam össze Emilióval:

–          Csak nem ez az új munka, amiről beszéltél?… – kérdeztem meglepve.

–          De-de, a Finnair!… – kacagott ő is.

Jó hangulatban vártunk a sorunkra, miközben leendő kolléga jelöltjeink is besorakoztak. Valerie vidáman nyugtázta, hogy mindenki ismer legalább egy másik jelentkezőt is, mondtuk is neki, hogy ez a légi szakma ilyen, szegről-végről mindenki mindenkit ismer.

Az úszásteszt adminisztrálása után Valerie ünnepélyesen kijelölte mindenki számára az inerjú időpontját a finnekkel.

–          Két napig lesznek körünkben a Finnair vezetői, akik személyesn akarnak mindőtökkel elbeszélgetni, és ők fogják a végső döntést meghozni veletek kapcsolatban, miután Helsinkibe visszatérnek – tájékoztatott Valerie.

Nehéz, várakozással teli napok következtek, nem leltem a helyem sem otthon, sem a munkában. Az örömteli izgalom mind jobban belevegyült a kétségbeesésembe, ami mind jobban eluralkodott rajtam a hallásteszt miatt. Nem igazán tudtam erről beszélgetni senkivel. Amellett, hogy anyámmal megvitattam, aki első pillanattól, anélkül, hogy én kimondtam volna, tudta, nagyon nagy bajban vagyok, de ami még rosszabb: lelki válságban. Kimberley-vel váltottam pár üzenetet, és nyugtatott, a Southwestnél nem volt hallásteszt, és sok kollégája az évek során a sok repüléstől szintén halláskárosodást szenvedett, de ha bekerül valaki, azt már nem dobják ki, legfennebb kötelezik orvosi kezelésre. Evelyn is hasonlókat mondott a JetBlue környékéről és mellettük Chris kollégám is, aki energiától pezsgő üzenetekkel árasztott el egész idő alatt. Mindenki, aki tudott a dologról közvetlen környezetmben, nagyon drukkolt értem.

–          Imádkozom érted – mondta Marsha – ha a Jóisten eddig elhozott, nem fog elhagyni most sem!

És annyian imádkoztak és gondoltak rám a világ mindkét feléből, hogy mind jobban és jobban viseltem a kínos várakozást.

–          A családomért és a gyerekeimért imádkozom minden nap – mondta egy nap Maggie, aki nem csak kollégám, hanem szomszédom és barátom is lett az idők során – de most teérted is minden nap mondok egy imát. És tudod mit? Most érzem, hogy sikerülni fog, soha ennyire erősen nem éreztem.

Restelltem, hogy noha magam nem vagyok templomjáró, mégis mennyi jóság áradt felém minden irányból. A családról és az otthoni barátaimról nem is beszélve. Höki barátném azonban szigorú volt hozzám, és rámosztotta, hogy a mindennapos csíksomlyói imádságai mellett is jobban tenném – ha nem is vagyok katolikus – legalább kukkantsak be valamelyik csudiszép manhattani templomba. Ha más nem, az ő kedvéért. És nem is bántam, hogy megtettem, és besétáltam egy kellemes augusztusi délutánon a Szent Pál apostol templomába.

Aznap reggel, amikor ismét a French Buildingbe igyekeztem a finnekkel találkozni kiöltözve szmokingban és frissen vásárolt új cipőben annyi energiát éreztem magamban és magam körül, mint még soha. Lehet, pszichés is a dolog, de tény, hogy kézzelfogható volt a rengeteg jókívánság és gondolat, amivel szeretteim, ismerőseim és barátaim bíztattak. A váróteremben ketten izgultunk. A hórihorgas fiatalember valósággal reszketett mellettem, és annyira lefoglaltam magam a nyugtatgatásával, hogy a magam izgalmáról teljesen elfeledkeztem. Mike egész testében reszketett és a tollat is alig bírta a kezében tartani, amivel a méreteit kellett volna felírnia az egyenruha szakosztály számára. Ő a JetBlue-nál már repült egy ideig, de magassága miatt gondjai adódtak a kisebb géptípusoknál. Majdnem kétméter magas és vékony fiatalember, alig huszonéves. Egyszerre szólítottak bennünket, őt Hannu, egy roppant elegáns és csokornyakkendős finn úriember szólította, aki in-flight menedzserként mutatkozott be, engem pedig Minna, egy csinos légiutaskísérő vett gondozásába. Mielőtt elváltunk volna, Mikey-nak még megigazgattam a zakóját, és odasúgtam neki, hogy sok sikert meg hogy én is rettenetesen izgulok. Azt hiszem, ezzel nem tettem könnyebbé a sorsát.

Minna mellett egy szőke rekrúter, Piritta ült. Mosolygott ugyan, de én már rég nem bízom a rekrúterekben, így vele a kapcsolatunk csak felszínes volt. Tudtam, nekem nem hoznak szerencsét a rekrúterek, minden idegszálammal arra kell koncentrálnom, hogy Minnát meggyőzzem, akiről kiderült, egyúttal szupervizor is.

Minna a légitársasági interjúk egy új és tegyük hozzá, emberi oldalát mutatta meg nekem. Hiába vártam a sablonokra, a belém rögzült sémákra, a beszélgetés Minnával abszolut szakmai és ugyanakkor közvetlen és emberi hangvételű volt. És miközben megmagyarázhatatlan mennyiségű energiát éreztem minden porcikámban, úgy lett a beszélgetés is mind sziporkázóbb, és vált egyértelművé, amit Minna mondott búcsúzáskor – amikor Piritta ránkszólt, hogy az idő letelt, abba kell hagynunk a hangulatos eszmecserét a szakmáról, rólam és a világról. Minna felállt, kezet fogott velem, és kikísért a szobából:

–          Izgatottan várom, hogy együtt dolgozhassunk! Nagy élmény volt veled beszélgetni! – tette hozzá.

Mikey is akkor lépett ki, együtt hagytuk el az irodát, és a liftben miután mindketten hangosan felsóhajtottunk, egymásra néztünk, és mintegy a feszültség levezetéseként erőteljesen felkacagtunk. Az épületből kiérve, a Fifth Avenue forrósága vágott fejbe bennünket. Hangtalanul és tétován álltunk az ajtóban. Semmit sem szóltunk, csak nagyon szorosan megöleltük egymást, és még mindig idegesen kacagva megállapítottuk:

–          Ez jó volt!

Mindenki és minden ujjongott körülöttem, és megelőlegezte a sikert, kivéve anyámat, aki sírt a telefonban, mert ő érezte egyedül, amit én is: itt elbukni már nagyon fájdalmas lesz, ha a hallásom miatt mennem kell.

A következő napok úgy teltek el, hogy semmire nem is emlékszem. Egy fura lebegésszerű állapotban voltam, lényegében önmagam szelleme vagy valami hasonló. Ha azelőtt azt mondtam, nem leltem a helyem, akkor ez most hatványozottan volt igaz. Annyira elvágtam magamban minden kötődésemet a Southwest iránt, hogy már azon gondolkodtam, akkor is kilépek, ha nem fog összejönni az állás a Finnairnél. Nem tudtam még, hova s hogyan, csak el onnan. Azokban a hetekben Shyam barátom épp Indiában volt családi eseményt ünnepelni, és azzal bíztatott, ha úgy döntök, elhagyom a Southwestet akkor is, ha egyéb munkám egyelőre nem lesz, számíthatok a segítségére. Természetesen, eszemben sem volt sem az ő és már senki más segítségére apellálni. Eljutottam oda, hogy tudtam, a magam felelősségére és a magam lehetőségei szerint kell meghoznom a legjobb döntést. Nem akartam senkitől függeni, sem lekötelezett lenni, sőt megtűrt személy sem akartam soha többé lenni senki életében.

–          Jobb lenne, ha elmennél fülorvoshoz, hátha van még megoldás… – ezt nem csak anyám, de mind többen mondogatták nekem. Kimberley és Evelyn éjszaka is felhívott, hogy erre kapacitáljon. De tudtam, erre már nincs idő. A válasz a finnektől napokon belül megjön, s akkor menni kell, és bevallani, hogy… nem hallok az egyik fülemre.

Abban az időszakban került a LaGuardiára egy új főnök, aki közvetlen felettesem lett. Ken rövidesen tanubizonyságát is adta, hogy változtatásokat fog végre hozni a mind jobban elpocsolyásodó állapotba a Southwest helyi háza táján. Sokat beszélgettünk, és ismét éreztem, valaki becsül szakmai felkészültségem miatt. Igaz, Ken nem volt színesbőrű. Én, aki világéletemben nem tettem különbséget emberfajok és színek alapján, kénytelen-kelletlen el kellett fogadnom, hogy a fehér alkalmazottak számának minimálisnál is kevesebbre csökkenésével, az értékrendek és a hatalmi viszonyok is merőben megváltoztak a munkahelyen. Nem mondom, hogy Ken demográfiai vagy faji dolgokat helyre tud még hozni, amennyiben elegendő ideig sikerül ott maradnia és nem áll ő is tovább, amikor belefárad, de tény, hogy emberibb hangú változások kezdték felütni a fejüket. Kedvemre való volt, de ez már semmit sem segített abban, hogy megváltoztassa bennem az elszabadulás vágyát. Kora reggel, amikor megérkezett a várva várt telefonhívás a Finnair munkaajánlatával, Ken is ott ücsörgött a szolgálati pihenőben a reggelije mellett és a híreket bámulta a választási kampányról.

–          Beszélhetnénk négyszemközt, uram? – kérdzetem magázódva, annak ellenére, hogy ezt sem Ken sem más főnök nem várta el senkitől, és senki nem is adta meg ezt a tiszteletet nekik.

–          Mindig az ön rendelkezésére, uram – ugrott fel mosolyogva, és amikor négyszemközt voltunk, előadtam neki a helyzetemet, a munkaajánlatot, az aggályaimat a hallásom miatt, az örömöt és a végtelen keserűséget, hogy ha ez netán nem jönne össze ezek után…

Ken rezzenéstelen komoly arccal hallgatott végig, majd felocsúdva megveregette a vállam és így szólt:

–          Mindenekelőtt gratulálok, mert nagy dolog, amit véghez vittél. Sajnálom ugyanakkor, hogy elveszítek egy ilyen embert a közösségemből, de ez itt most nem az érzelmekről szól, hanem arról, hogy mindenkinek a saját életét és a saját érdekeit kell szem előtt tartania. Csak egy dolgot kell még kitalálnod: hogyan oldod meg, hogy ne kerülj két szék között a földre. És ha kitaláltad, keress meg, én mindenben segítségedre leszek.

Noha mindig eldöntöttem, nem bízom meg feltétlenül már senkiben, és noha Kenről is annyiféle pletyka jött innen-onnan (mint amúgy bárki másról is) – ebben a pillanatban BÍZNI akartam ebben az emberben. Annyit tett még hozzá, amivel jogosan ugyan, de elmondhatatlanul megnehezítette a dolgomat:

–          Senkinek nem beszélhetsz erről, csak amikor már végleges, hogy kilépsz…

–          Néhány közeli ember már tudja… – vallottam be.

–          Gondolom, azok, akikben megbízol. Több ne legyen. Mert akkor én mondok fel neked. Amint döntöttél, várlak az irodámban.

Mindenféle mellébeszéléssel elkezdtem hát kollégáimat egyenként megkörnyékezni, vállalnák át a váltásaimat mélyen szeptember derekáig. Meredeknek tűnt a dolog, hisz akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy szeptember 7-én Helsinkibe repülök, ahol a szakorvosi kivizsgálások után megkapom az engedélyt a kiképzésre, vagy nem. És az esélyeim mind jobban a NEM felé mutattak. És mégis, mint a fuldokló a zavaros vízben, úgy kapaszkodtam a szalmaszálakba, és mint valami eszelős próbáltam eladni összes munkanapomat szeptember végéig. Úgy gondoltam, addigra kiderül, elfogad-e az európai légügyi hatóság vagy sem. S ha nem, akkor sem kerülök az utcára. Igaz, bennem továbbra is munkált az elhatározás, hogy semmiképp nem akarok Southwestnél maradni, a védőháló építés mindig is a véremben volt, valamilyen megfogalmazhatatlan túlélési vágy lehet ez bennem, ami ilyen fura dolgokat eredményez. De ha másért nem is, mindenképp megérte belevágnom ebbe a házalásba a kollégáknál. Talán megneszelhették, talán csak ráéreztek, szó nélkül, kérdés nélkül és kommentárok nélkül írták sorra alá a kérvényeket és vállalták át a munkámat majdnem egy teljes hónapra. Ez pedig nagyon jóleső érzéssel töltött el, ami akkoriban nagyon jól jött…

A Finnair pedig időközben leküldte az utasításokat az orvosi vizitekről. Ezeket New Yorkban kellett eljárnunk a magunk által választott szakorvosokkal, az eredményt pedig kódolt üzenetben eljuttatni a repülésügyi szakorvoshoz Helsinkibe, az egyetlen személy, aki ehhez hozzáférhet és döntést hozhat abban, enged-e repülni vagy sem. Szerencsére, nem sokat kellett az amerikai egészségügyi rendszert igénybe vennem ittlétem során, hirtelen most orvost kellett kerítenem. Egykori lakótársamat hívtam, Mari ugyanis részmunkaidőben egy magyar származású orvos családjánál dolgozik Long Islanden, és sok jót mesélt nekem munkaadójáról. Gyorstalpalón kellettek az eredmények, hogy mihamarabb eljuttassam Helsinkibe. Abban bíztam, hogy ha ideje korán eljuttatom az eredményeimet, akkor még a kitűzött utazás dátuma előtt eldönti az a bizonyos szakorvos, hogy mi legyen a sorsom. Gyorstalpalón bejutni orvoshoz azonban nem lehet. Így megint rövidítést kellett alkalmaznom: a Maritól kapott számon, személyes telefonján hívtam fel Molnár doktor urat. Miután rengeteg bocsánatkérést elrebegtem, előadtam a helyzetet, és kellőképpen eldramatizáltam ahhoz, hogy a doktor úr kisebb szabódás után rávágja:

–          Na, nem bánom… Ha háromnegyed négyig ideér, meglátjuk, mit tehetünk.

Otthagytam csapot-papot, és Emiliót is, akivel együtt kezdtük eljárni a viziteket, és mindenhol merev falakba ütköztünk. Perceken belül Briarwoodban voltam – magam sem tudom, hogyan, de New York eme kertvárosi része teljesen kimaradt az életemből eddig. Molnár doki az általa végezhető analíziseket elvégezte, és örömmel nyugtáztuk, hogy semmiféle bajom nincs, erről a szükséges bizonylatokat ki is állította. Még a vérképem is elkészült, már csak a tüdőröntgen és a fülorvos volt hátra. Hiába fürkésztem az arcát, nem derült ki milyen esélyeket lát a helyzetem megoldására, de a noteszében keresgetett sokáig. Szeretem az orvosokat, akik nem számítógépekre hagyatkoznak, hanem elnyűtt noteszekbe és kopott füzetekbe és regiszterekbe jegyzetelnek, illetve onnan lesnek ki titkos dolgokat. Molnár is ott kutakodott egy ilyen noteszben, majd egy a nevével ellátott fejléces lapra neveket és telefonszámokat írt.

–          Most hívja fel ezeket, hivatkozzon rám, és bízom benne, megoldódnak a dolgok…

Molnár neve még aznap tüdőröntgent intézett nekem valahol egy Jamaica-i szanatóriumban, ahol pénzt sem vettek el, intettek, hogy majd egyszer leszámlázzák, s majd akkor kifizetem. Már csak a legnehezebb volt hátra: az audioteszt.

–          Uram, ha fejre állok sem tudom jövő hétnél hamarabb a doktor úrhoz előjegyezni, hangzott a telefonban, majd kis szünet után:

–          Mit is mondott, ki a küldőorvosa?…

–          Molnár, Thomas Molnar…

–          Várjon… Rendben, reggel pontban tízkor legyen itt! Dr Mittleman fogadja.

Dr Mittlemanra egy terápia szobában várakoztam. A doki csicseregve és napsugaras jókedvvel lépett be. Pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem azok alapján, amit olvastam róla. Amerikában fantasztikus dolog, hogy mindenről és mindenkiről az ember előzőleg elolvashatja, mások milyen véleménnyel vannak róla. Az orvosokról külön oldalak vannak, ahová a betegek jó vagy rossz élményeiket részletesen leírják. Mittlemant maximálisan értékelték minden fórumon, és amint belépett, értettem is, miért. Igaz, hogy olyan ideges voltam az életem további alakulása miatt, hogy majdnem belehaltam, de ugyanakkor végtelen nyugalom árasztott el.

–          Nos, úgy tudom, valaki itt azt hiszi, nagy bajban van, halljuk csak azt a történetet!

És hátradőlt székében, úgy figyelt. Elmondtam, hogy végre beteljesíthetném egyik nagy álmom, és ennek mekkora akadálya van most éppen előttem, előttünk. Mittleman végighallgatott, és mikor a történet végére értem, felpattant a székéből, és így szólt:

–          Látatlanban semmit sem mondok, csak azt, hogy menjünk gyorsan, és intézkedjünk. Én pedig a lehető legjobbat hozom ki a dologból, rendben?

Hosszas és mindenféle kivizsgálások következtek, és ismét ott ültünk egymással szemben, Mittelmann egy köteg papírt tartott a kezében, amit a számítógépek telerajzoltak grafikonokkal és fura jelekkel a hallásomról.

–          A maga bal fülét teljesen elveszítettük – állapította meg szárazon, majd mosolygó arccal felém fordult a lapokból – de van egy nagyszerű hírem…

El sem tudtam képzelni, mi lehet ezek után még a nagyszerű…

–          … A jobb füle jó. Sőt, annál is jobb.

–          De egy füllel…

–          Hadd fejezzem be – szakított félbe – A technika manapság már olyan, hogy ezt egy kis készülékkel nagyon könnyen megoldhatjuk. Ha jó a biztosítója, elviselhető az ára is, amúgy párezer dollárba kerül. És ezen felül én Önnek adok egy ajánlást is, amit annak a szigorú szakdokinak szépen átküld a leletei mellé, és megkéri, hogy ha bármilyen kérdése akadna, keressen meg, állok rendelkezésére. Maga ugyanis tökéletes az állás betöltésére, nem szabad ezen elbuknia. Csak azt a kis szerkentyűt kell beszerezni.

Átmentünk az irodájába, ahol a kényelmes bőrfotel és impozáns íróasztala mögött megszámlálhatatlan elismerés, oklevél és diploma fedte a falat, előtérben egy elismerő oklevél: New York City legjobb orr-fül-gégésze cím 2012-ből. Mittlemann leült és egy fejléces papírra kézzel jegyzett fel pár sort a Finnair légügyi szakorvosának, amiben biztosítja amazt alkalmasságom felől és kéri, hogy bármilyen felmerülő kérdéssel őt keressék meg. A mai digitalizált és komputerizált világban nem tudtam, mekkora jelentőséget fognak légügyi hatóságok tulajdonítani egy lapra kézzel írott orvosi levélnek, de én már abban a helyzetben voltam, hogy minden csodát el akartam hinni, és Mittlemantól elbúcsúzva máris nekiestem felkutatni azt a készüléket. Egy Manhattanben közel eső klinikát kerestem meg, ahol szeptember végére tudtak volna egy kivizsgálási időpontot adni, legfennebb azt követően eshetett volna szó hallókészülékről, s annak lerendeléséről. Ugyanígy jártam egyebütt is, így ,másnap kétségbeesetten rohantam vissza Mittlemanhoz. A titkárnő soron kívül engedett be egy pár percre, és Mittleman ugyanolyan kiegyensúlyozott csicsergéssel üdvözölt és tessékelt be az irodájába. Tudtam, hogy kevés az idő, azonnal a tárgyra térve elmondtam, hogy képtelen vagyok beszerezni a készüléket, és már csak napjaim vannak a finnországi út előtt. Mittleman felvette a telefont, és valakit felhívott. Hallottam, amint beajánl, miközben egy papírra jegyzetelt. A telefonhívás végeztével a papírt a kezembe adta:

–          Az audiológus már várja. Igyekezzen! Délutánra kértem időpontot magának. Itt van az is Forest Hillsen, pár saroknyira a Queens bulváron. És azt montam, hogy a Lower East Side-on nőttem fel? Ott, ahol most maga lakik, oda jártunk ki a parkba a skacokkal… Micsoda idők! Na, meglátja, minden rendben lesz, jó kezekben van, igyekezzen az audiológushoz!

Reggel volt, percek alatt ott termettem, és amikor beléptem az épületbe, jutott eszembe, délutánra szól az előjegyzésem. Telefonáltam, és a titkárnő kedvesen mutatkozott be:

–          Dr Scott Palma audiológus rendelője…Ez itt Kimberley, miben segíthetek?

Soha nem szerettem tolakodónak lenni, de most félretettem minden ilyen faxnit, és előadtam Kimberley-nek, hogy itt vagyok a „közelben”, és ha hamarabb tudnának fogadni, lekötelezne. Annyira türelmetlen voltam már, nem akartam fél napot elvesztegetni várakozással.

–          Ahhaha – kacagott göndören Kimberley a telefonvonal végén – az kizárt, legalábbis lehetetlen. Táblás házunk van hónap végéig. Maga az a légiutaskísérő, akiért Dr Mittleman telefonált?…

–          Én lennék az…

–          Na nézzen be hozzánk, de semmit sem ígérhetek előre. De egy légiutaskísérőnek én sem bírok ellenállni…

Felsiettem a lépcsőn, és amikor benyitottam a szélesen mosolygó fekete recepciós nő felkacagott:

–          Na, ez gyorsan ment. Repülővel jött?… De maga mázlista! Azonnal menjen be, a doktor úr fogadja, egyik betegünk épp ebben a percben mondta le a látogatást.

Palma doki fiatal, dinamikus férfi, perceken belül felvázolta előttem a lehetőségeket, dollárezrek repkedtek a levegőben, majd felhívta a biztosítómat is, hogy megtudjuk, miben támogatnának.

–          Mittleman egy roppant tiszteletreméltó ember, csakis miatta vállaltam ezt el – mondta mosolyogva a telefonvonalra várva – hetekre előre el vagyok havazva munkával, mintha mindenkinek a hallásával gyűlt volna mega baja….

A biztosítással is volt bökkenő, hisz az csak addig érvényes, amíg a Southwestnél dolgozom, ha kilépek, már saját zsebből kell a hatezret lepengetnem. Amikor a telefont letette, a doki ismertette velem a helyzetet.

–          A biztosítója 85%-ban kifizeti az összeget egy feltétellel, a készüléknek addig kell a fülébe kerülnie, amíg a jelenlegi munkahelyén dolgozik, azaz, amíg érvényes ez a biztosítás.

Mikor előhozakodtam vele, hogy lényegében én jövő hét szombaton Helsinkibe utazom, és onnan csak abban az esetben térek vissza, ha kirúgnak, egyébként csak két hónap múltán, és hogy nekem Helsinkibe csak hallókészülékkel érdemes elutaznom az ottani kivizsgálásra, Palma erősen elgondolkodott és a fejét vakargatta. Kínos csend ült a rendelőre percekig. Számolt, jegyzetelt, majd belepillantott a nagy monitorba az asztalán. Végre megszólalt:

–          De tudja mit? Megcsináljuk! Ezen maga nem bukhatja el ezt a lehetőséget!

Legszívesebben megcsókoltam volna, úgy repültem ki a rendelőből, hogy Kimberley is csak kacagni tudott rajtam:

–          Látja, mondtam én, mi mindent megteszünk a légi emberekért. Nagy elismerés jár annak, aki ezt a szakmát vállalja. És ha már eddig eljutott, semmiségeken nem veszhet el!…

A legnehezebb napok következtek. A boldogság vegyülete a keserű bizonytalansággal, s ugyanakkor rengeteg – minden oldalról érkező – energia és bíztatás, ami működésben igyekezett tartani. Mikey-val jó barátok lettünk, éjjel-nappal üzeneteztünk egymásnak, és alig vártuk az utazást, emellett most ő igyekezett lelket önteni belém az orvosi dolgok alakulása miatt. A főnök nem kérdezett, várta a napot, amikor bekopogok az irodájába, nem is beszéltünk a dologról, ha találkoztunk sem. Időközben a leleteim végre a finn tótumfaktum szakorvos elé kerültek. Onnan tudtam, hogy aznap hajnalban, amikor felmondásommal a kezemben igazából utolsó Southwest munkanapomra készülve ébredeztem, pontosan két nappal a helsinki-i út előtt egy kódolt levelet kaptam attól a bizonyos Kimmo Ketolától. A levélben tudtomra adja, hogy áttanulmányozta leleteimet, és sürgősen beszélnünk kell. Előtte azonban írjam meg, használok-e hallókészüléket. Rávágtam, igen! Nem tudtam, ez-e a jó válasz vagy sem, de innen már nem sok kiút maradt a bizonyos orosz rulett előtt. A finn-amerikai időeltolódás miatt nem okozott gondott hajnali 3-kor, a reptéri buszról munkába menet felívni a finn orvost. Felmondásommal a táskámban, utolsó munkanapomra készülve olyan idegesség töltött el, miközben Ketolát hívtam, hogy a szívemben hasogatott.

–          Őszinte leszek, Mr Dancs. Semmi, de legalábbis 50%-nál is sokkal kevesebb az esélye annak, hogy az Európai Légügyi Hatóság önt engedélyezze repülni. Kötelességemnek tartom ezt személyesen is közölni önnel. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy az utazását természetesen fizetjük, ha úgy dönt, ideutazik, Helsinkibe, sőt, a kiképzést is elkezdheti, de ha az orvosi vizsgálaton nem engedjük át a körültekintő elemzés után, sajnos, haza kell küldenünk, és ha jól értem, ön most épp felmondani készül a cégénél.

–          Igen, uram. Éppen ma, pár órán belül felmondok. Viszont papírforma szerint még három hétig a kollégáim jóvoltából alkalmazott vagyok, tehát ha ön ez idő alatt dönt majd a sorsomról, még talán visszatérhetek…

–          Ez bíztatóan hangzik, sőt, mondhatnám, ebben a helyzetben remek! Szeretném azonban újfent hangsúlyozni, hogy sajnos, nem úgy néz ki a dolog, hogy zökkenőmentes lesz. A döntés az öné, ha idejön, személyesen gondoskodom róla, hogy az első legyen, akit levizsgáztatok. Kérem, alaposan vegye fontolóra. Saját érdekében…

–          Döntöttem. Megyek! Akármi legyen is. Ha eddig eljutottam, uram, úgy gondolom, arculcsapása lenne a sorsnak, amennyiben most adnám fel.

–          Derék beszéd. Tehát eldöntötte, hogy idejön…

–          El.

Hallottam, hogy sóhajt egyet, majd kis szünet után megszólalt:

–          A maga helyében én is így döntöttem volna. A döntését nem szabad befolyásolnom, de ha már eldöntötte, elárulom, én magam is ezt tettem volna. És tudja mit?… Az európai szabályok nagyon szigorúak. Viszont egy hangot sem ejt egyik szabályzat sem a hallókészülékről. A követelmény a hallás. Amennyiben önnek a funkcionális hallása megfelelő, az olyan, mint a szemüveget vagy kontaktlencsét viselő emberek látása…azaz jó. Találkozunk a jövő héten Helsinkiben, jó utat! A hallókészülék mindenképp legyen önnél!– mosolygott elbúcsúzóban Ketola.

Semmit sem tudtam a hallókészülékről, csak abban bíztam, amit Palma megígért. Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha nem érkezik meg idejében a szerkentyű.

Amikor beértem, első dolgom volt időpontot kérni a főnöktől a beszélgetésre. A munkanapom fura volt, hisz tudtam, nem jövök ide vissza többé, de nem mondhattam senkinek, hisz kötött a Kennek tett fogadalmam. A kollégák azonban sejthették, mi van, s azt is tudhatták, oka van, hogy nem beszélek őszintén. Csendben öleltek meg, mikor szokásosan elbúcsúztam délben, s ment ki-ki a maga útjára. Én meg Ken irodájába. Leültetett, és kíváncsi, kiegyensúlyozott mosolygással nézett a szemembe. Elővettem a borítékolt felmondó levelet, a nyakamból leakasztottam az oly sok várakozással megkapott igazolványaimat, és letettem elé az asztalra.

–          Itt van minden, uram.

–          Mindent átgondoltál?

–          Mindent.

–          Bízom benned. Ezeket pedig most jó mélyen elteszem a széfembe. És mindaddig ott tartom, amíg az utolsó lefedett munkanapod le nem jár. Ha addig nem jelentkezel, leadom a főnökségen a felmondóleveledet és az igazolványaidat. Ha pedig ez alatt az idő alatt bármikor felhívsz, hogy visszajössz, itt lesz, és újra a nyakadba akaszthatod, a levelet pedig örökre elfelejtjük.

Azt éreztem, fejest ugrottam a sziklaszirtről a nagy semmibe. Ken azonnal kidobhatott volna, a céges szabályokról már korábban is tettem említést, nem tűrik egy pillanatig sem, hogy más légitársaságokkal kokettálj, engem pedig elméletileg már egy másik légitársaság kiképzése várt. Hogy az orvosi dolgok miatt ez mekkora mély szakadékot jelentett akkor, ez csakis rám tartozott, a tőle telhető maximálisat Ken megtette, sőt, annál is többet. Egyebet sem tehettem, mint hogy elrebegjem:

–          Köszönöm, uram!… Nagyon köszönöm!

Hogyan lettem légiutaskísérő? … (9)


Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő…

 

Vörös szőnyeg a 42nd Streeten

Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve

Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallaszi megmérettetésre 2011 telén – ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile – sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem. De leginkább metódusaimmal merültek fel gondok Eloyjal kapcsolatosan. Legjobb tudásomat és bevált kiképzési fogásaimat alkalmaztam az ő esetében is, azonban előfordult, hogy a mécses eltörött, és engem becitáltak a feletteseim, hogy megkérdezzék, mi a helyzet. S ha mondtam, részemről nem sok, legfennebb, hogy a fiatalember kiskakas módjára viaskodik olykor, és nem tartja be az általam megszabott irányvonalakat, nekem abszolute semmi problémám nincs. Kérdezték, avatkozzanak-e be, és jeleztem, erre nincs szükség, kézben tudom tartani a dolgot, és hiszem, hogy rendben lesz minden. És lett is. Eloy ugyanis színjelesre vizsgázott Dallasban, amire roppant büszke voltam, mint arra is, hogy valami sumák húzás nyomán felettesünknek nevezték ki még próbaideje lejárta előtt. A tény hátterére külön nem tartom érdemesnek kitérni, mert nem vág szorosan témába, csak magát a tényt akartam felszínre hozni. Történt ugyanis, hogy rögtön hirtelen kinevezését követően az összes közül éppen őrá bízta akkori vezetőnk, hogy az én személyes éves értékelésemet elvégezze. Nem arra, aki engem is kiképzett és akivel kezdettől fogva folyamatosan egymás mellett dolgozunk, hanem Eloyra, aki épp csak bekerült, a kezem alatt megkapta az alapkiképzést, és el is repült Dallasba, hogy onnan a felettesi székbe pottyanjon vissza minden gyakorlati tapasztalat nélkül, s anélkül, hogy rólam bármit is tudhatna. És Eloy nagyon komolyan vette a kirótt feladatot, mert olyan jelentést írt rólam, amiben legfennebb is csak elégségesnek minősülök. Az elemzést személyesen kell tudomásomra adnia, és megbeszélnie, nekem pedig ellátni aláírásommal, hogy tudomásul vettem. Ezért behivatott az irodájába, és füligvigyor megölelgetett, és felsőbbrendűségi gesztusokkal megtűzdelve előhozakodott a témával:

 

–          A helyzet az, hogy túl szigorú vagy. Ez itt nem katonaság.

–          A munkámat végzem, és ezt elvárom mástól is.

–          Mégegyszer, ez nem katonaság. Elhiszem, hogy nálatok, ott, az európai országokban katonai rend uralkodik, de mi ettől vagyunk itt másak. Mi mosolygunk. Te nem mosolyogsz eleget, bele is írtam a lapodba.

–          Lehet, nem mosolygok eleget, de a problémákat megoldom, a munkámat minden esetben elvégzem…

–          Elvégzed, méghozzá sok esetben pontosabban és jobban, mint bárki más… Lelkiismeretes vagy, de meg kell értened, nem mindenki olyan, s emiatt nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe, mi egy nagy család vagyunk….És a mosoly… a mosoly a fontos.

–          Mosolygok, amikor van, amiért mosolyogjak. A mi kultúránk nem az állandó teljes fogsoros mosolygásról szól…

–          De most itt vagyunk. És mi szórakozni vagyunk itt, jókedvet, derűt árasztani…

–          Nem, Eloy: dolgozni vagyunk itt, s ha megoldottad az utasod problémáit, mosolyoghatsz és lehetsz vidám. Sosem gondoltam, hogy a jól végzett munkám miatt kerülök bajba egyszer, és mert nem tolerálom a hanyagságot.

–          Szigorú vagy. És sajnos, úgy tűnik, ezt a katonai szigort nem fogjuk tudni belőled kinevelni…

–          Te csak ne nevelj engem.

–          Aláírod?… Alá kell írnod, hogy leadhassam.

–          Nem írom. Vagy ha igen, csakis a saját lábjegyzetemmel.

–          Ne hozz kínos helyzetbe. Friss vezető vagyok…

–          Ez érdekel a legkevésbé.

 

A történet az in-flight interjúm kapcsán villant be. Igaz, erre az alkalomra a megfelelő ember késztítette el értékelésemet, Eloy szelleme azonban, amiről bebizonyosodott, hogy betegesen elterjedt a rendszerben, és a Southwest alapértékeit kiforgatva, saját értelmezésben élnek vissza vele funkcióba kapaszkodott kétszínű kisistenek, ott lebegett minden felett. Napokkal Dallasból való visszatérésem után a munkahelyi telefonon kapcsolták nekem a Southwest személyzeti osztályát, ahonnan a – szintén latin származású – rekrúter várakozott, aki az interjúpanelben volt.

 

–          Mindazonáltal, hogy módfelett örültünk, hogy megismerhettünk és valósággal sziporkáztál az interjún, sajnos, ezúttal nem esett rád a választás. Bekerültél ugyan a tizenkettőbe, de mi csak kettőt választottunk ki közületek. Meg kell értened, te jó vagy, nagyon jó vagy, de nekünk a LEGJOBB kell. Ha szeretnéd megtudni, melyek voltak a gyenge pontjaid, szívesen megosztom veled.

Természetesen, akartam tudni, hisz ez volt az első alkalom, hogy lehetőségem nyílt megtudni, valahonnan miért utasítanak éppen el…

 

–          Szigorú vagy. Túlságosan kötődsz szabályokhoz. Ami jó is, de ebben a szakmában sokkal hajlékonyabbnak kell lenned. Számunkra úgy tűnt, kényelmetlen lenne számodra egy szabályt áthágni csak azért, hogy az utast boldoggá tedd.

 

Emlékeztem a trükkös kérdésre, amit azelőtt a földi munkám interjúján is feltettek, és akkor helyesnek minősítették a válaszomat. Úgy tűnik, a válaszok értéke más-más a különféle helyzetekben, még cégen belül is. Ha egy utas olyan szolgáltatást akar tőled ingyen kicsikarni, amiért mindenki más fizet, és neked lenne lehetőséged a szabályt áthágva annak az utasnak ezt megadni, megtennéd-e? És a válaszom, hogy nem tartanám erkölcsösnek, tehát nem.

 

–          Látod, ez a baj. Merev vagy. Igaz, a Jövedelem Menedzsment roppant büszke lenne rád, de egy légiutaskísérőnek hajlamosnak kell lennie áthágni szabályokat az utasa kedvéért.

–          Nem baj, ha én ezt nem így látom?

–          Természetesen, azt gondolsz, amit akarsz. Én meg vagyok győződve róla, ha elgondolkodsz majd ezen, és majd újra jelentkezel, másképp fogod látni. És nagyon remélem, hogy jelentkezel majd újra. Én erre buzdítalak!…

 

Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy így alakult, de legalább segített végleg eldöntenem magamban a szakítás szükségességét a Southwesttel, mert arra gondoltam, ha sokáig maradok még ebben a furcsa közegben, magam is el fogom hinni a sok hülyeséget, amivel bizonyos körökben a saját dilettantizmusukat leplezik, átértelmezve egy tradíciókon és szilárd alapokon működő légitársaság koncepcióját. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy a Southwest ilyen figurák kezei közt fog felaprózódni, amennyiben nem tesz ellene. Mindezek ellenére is nagyon boldog voltam, hogy eljuthattam ismét Dallasba, hogy megerősített egy újabb tapasztalat, és folytattam a küzdelmet az álmaimért ott, ahol abbahagytam.

Napokon belül a United Airlines reagált egy már elfeledett pályázatomra. Közölték, jónak minősítettek, de angol nyelvű osztályaik már mind beteltek, és csak amennyiben német, orosz vagy mandarin nyelvkategóriában indulnék újra, tudnának figyelembe venni és tovább juttatni.

De az élet felpezsdült újra, pár nap múlva egy rejtett számú hívás érkezett. Csak 00 jelent meg, és úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kicsengeni és üzenetet hagyni. Amikor visszahallgattam, örömmel tapasztaltam, jól döntöttem:

 

–          „Kedves Artur, a US Airways személyzeti osztályáról keressük, és alkalmasnak találjuk arra, hogy tovább tárgyaljunk Önnel légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Kérjük, mihamarabb jelentkezzen a XYZ számon, hogy folytathassuk a beszélgetést”

 

Ha felveszem a telefont, miközben a bevásárlásból hat szatyorral igyekszem hazafelé a zajos utcákon, talán nem lett volna olyan kiegyensúlyozott a telefoninterjúm, mint így, hogy kényelmesen előkészültem, eldőltem a kanapén, és hívtam a megadott számot. Húsz perces társalgás volt magamról, karrieremről, alkalmasságomról s persze, az orrvérzésig ismételt STAR kérdések is elhangzottak. Pár nap múlva ismét utcán ért a hívás a 00-ás számról, de akkor már felvettem, mert el voltam készülve a második beszélgetésre, amelynek végén a kellemes hangú úriember meghívott az észak-karolinai Charlotte-ba egy személyes beszélgetésre a US Airways vezetőivel. Alig egy hónapon belül már másodszor is eljutottam személyes interjúig. Az előző évek küzdelmeinek fényében már ez is nagy eredménynek számított. Éreztem, hogy mind közelebb kerülök a célomhoz. A US Airwaysről akkor már mindenfelé olvasni lehetett, hogy az American fogja magába olvasztani, amint amaz a csődhelyzetet feloldja. Az igazsághoz tartozik az is, hogy meglátásom szerint az American soha nem is volt csődben, ez is csak valami pénzügyi manőver volt, aminek következményeképp nem kellett a pilótáknak és utaskísérőknek a bérköveteléseit teljesíteniük, ugyanakkor minden idők legnagyobb Boeing-megrendelését tették meg – közvetlenül a csőd bejelntését követően… Tehát tudni lehetett, hogy az American gigantikus cég lesz, és a US Airways pedig beleolvad, ergo, ha valaki a US Airways alkalmazottja, be fog kerülni a nagy rendszerbe maga is. Szóval taktika is volt jelentkezésemben a US-hez, meg a tény, hogy bennem volt a mehetnék, pontosabban a repülhetnék.

Nagyterem, szocializálódás, fecsegés, székről-székre zongorázás, cégbemutató, minden-minden a megadott sablon szerint működött Charlotte-ban is. Majd kaptunk egy percet – se több, sem kevesebb, mint 60 másdoperc – személyes szpícsre, amiben bemutatkozónak kell lennie és a válasznak arra, miért akarsz légiutaskísérő lenni. Erre volt alkalmam készülni, mert a fórumokon ott volt a részletes leírása a US Airways procedúráknak, és megvolt a jól kidolgozott „spontán” éppen 60 másodperces beszédem, aminek végén megtapsoltak, és a bennünket fürkésző 40-50 légiutaskísérő is szorgalmasan jegyzetelt közben, és elismerően bólogatott. Szünetben oda is jöttek páran, és gratuláltak a frappáns és profi bemutatkozóhoz, és volt, aki teljesen meg volt győződve afelől, hogy rövidesen USAir egyenruhában fogok sasszézni fel-alá egy repülőgép folyosóján. Tudtuk mind, hogy a lényeg benn maradni, s ha estig nem küldenek haza, már tuti a siker. Túlélő gyakorlat volt a következő, amit a mi csapatunk megnyert, szerencsére mind tapasztalt és korombéli emberek voltak, nem volt nehéz megoldani a szituációt. Ebéd következett, szocializálódás és nyilván, folyt a jegyzetelés. Egy idősebb utaskísérővel beszélgettem, aki elmondta, hogy 13 éve dolgozik a cégnél, és néhány hete léphetett ki a „tartalékos” kategóriából. A „reserve” státusz a frissen bekerült légiutaskísérőkre jellemző. Vannak cégek, ahol csak 3-5 évig tart kilépni ebből, másutt akár 15-20 évig is tartalékos lehet valaki, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember soha nem tudja előre mikor és hova kell utaznia, sok esetben csak két órával indulás előtt, és akkor a kijelölt bázisán kell lennie útra készen. Ez azoknak nagyon embert próbáló, akik nem ott élnek, ahol a bázisuk van. Amerikában a légiutaskísérők sok esetben egyik országvégből a másikba ingáznak ahhoz, hogy egy nappal szolgálati idejük előtt a bázisra érjenek. Ehhez minden feltétel adott, ugyanis az amerikai légitársaságokon belül egyezmény van arra, hogy egymás légiszemélyzete korlátlanul utazhat akármelyik járaton – a szabad helyek függvényében. Tartalékosnak lenni akkor sem leányálom, de engem most ez sem érdekelt, nagyon bíztam benne, hogy New York megoldható bázis, ugyanis a többség nem szereti, emiatt junior bázis a nagy cégeknél. Azoknak ugyanis, akik nem itt élnek, még egy átmeneti szállást is nehéz megfizetni. New Yorkot a drágaság legendája lengi körül, s aki nem ismeri, nem szereti, az futva menekül még a környékéről is. Nekem ezzel volt a legkevesebb gondom. Bizakodva vártam, mi történik ebéd után, s mikor kerül sor a személyes interjúmra. A meglepetés nem is maradt el. Ebéd után az addig bennünket körbevévő elegáns légiutaskísérők eltűntek, kiszivárogtak a teremből és csak egy személyzetis sietett be és neveket szólított. Mindenki tudja a fórumokról, hogy az soha nem jelent jót. A rekrúter azonban, mintha tudná, mire gondolunk, így szólt:

 

–          Tudom, miket írogatnak a fórumokon, de nem szabad a sok butaságnak bedőlni. Most neveket fogok szólítani, kérem, aki hallja a nevét, szedje össze mindenét és szegődjön a folyosón várakozó csapathoz. Átvonulunk majd egy másik terembe, ahol további izgalmas dolgok várnak ránk. A többiek maradjanak a helyeiken.

 

És sorra szólított bennünket, azokat, akik az imént említett nyertes csapatban voltunk, többek közt. A teremben ülők hitetlenkedve hallgattak, majd mégiscsak elhitték, velünk most csakis valami jó történhet, hisz mindannyian olyan jól szerepeltünk eddig. Volt, aki még oda is súgta:

 

–          De jó nektek, ti már rendben vagytok…

 

És megtapsoltak bennünket. A folyosón várt a hihetetlen: az elegáns légiutaskísérők sorra és egyenként fogtak karon bennünket, és mint valami vallásos szertartáson súgva társalogtak velünk, miközben megindult a menet egy irányba. Faggattak arról, hogyan telt a délelőtt, mi a benyomásunk, tetszik-e a cég bemutatkozása… és egyszer csak a kijáratnál találtuk magunkat. Ott elengedték a karunkat és hangosan valaki ránkszólt:

–          Kérjük, adják le számtábláikat a portán, és jó utat kívánunk!

–          Akkor mi most ki vagyunk rúgva?! – kérdezte döbbenten egyikünk

–          Majd mindenkit személyesen értesítünk 48 órán belül az eredményekről… – válaszolták rezdületlen arccal mosolyogva, mintha épp a világválság végét jelentették volna be.

 

Eredmények? De hisz semmit nem is kérdeztek tőlünk, még csak a papírjainkat sem vették be, hogy belekukkantsanak, azt sem tudják, kik vagyunk… A módszer kétséges volt, de a kijelölt mikrobuszba beszállva teljesen egyértelművé vált a dolog, amint körbenéztünk egymáson. Valamennyien 40-en felüliek voltunk. Amerikában büntetendő valakit neme, kora, vallási és szexuális hozzátartozása, esetleg testi vagy egyéb fogyatékossága miatt diszkriminálni, és ezt nagyon szigorúan követik is. Emiatt tűnt istentelen arculcsapásnak a USAir húzása, s alig bírtunk magunkhoz térni. De ugyanakkor eszünkbe villant, hogy napokkal azelőtt a fórumon valaki már szóvá tette, hogy az interjún csakis a huszonévesek maradtak fenn a rostán, és mindenki azt hitte, az illető személyes sérelem okán ír ilyesmit. Most magunk is érezhettük, valami nincs rendben e téren, főleg, hogy a repülőtérre érkező következő mikrobuszban a harmincasok jöttek. Őket is „átvitték a másik terembe”… Ami igaz, az igaz, 48 órán belül meg is jött a levél, amelyben megköszönik és tudomásunkra hozzák.

Olyan sebességben voltam már, hogy nem lehetett megállítani, és mind erősebben éreztem, hogy valami jó közelít. Ez a „Változás éve” az ezoterikusok szerint is, meg szerintem is itt az ideje a változtatásnak, nem is lepett meg, hogy egy nap ismét American Airlines hírdetés tűnt fel. Időközben nem csak a rezumémat, a Facebook oldalamat, Glasdoor profilomat csiszoltam szakmai szempontból is megfelelőnek, hanem elkészítettem a LinkedIn oldalamat is. Ez az alapvető szakmai profiloldal kollekció, amit fejvadászok, HR-emberek mindenkor átböngésznek, ha valakit keresnek. Ezzel együtt Amerikában ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy Facebook oldal s annak tartalma, és bármilyen, az interneten felkutatható, a nevünkhöz fűződő nyom, mint egy leadott és kikozmetikázott rezumé. Személyes megnyilvánulásainkból a rekrúterek semmi perc alatt meg tudják állapítani, mennyi a valóságalapja rezuménknak. Egyik délelőtt véletlenül matattam a LinkedIn profilomban, amikor láttam, hogy látogatóm volt az American egyik menedzsere Dallasból – az AA székhelye is a texaszi városban van. Körülbelül húsz percen belül levelet kaptam az American személyzeti osztályáról, hogy a pályázatomat elfogadták a légiutaskísérői állásra, és most tovább szeretnének velem ismerkedni, mégpedig egy videóinterjú keretén belül. Addigra mindennel el voltam készülve, tudtam az American telefoninterjú minden mozzanatát, ugyanúgy a személyes interjú támpontjait, de videóinterjú… Hamar fellapoztam a fórumot, és igencsak pezsgett az élet, mindenki pánikbaesettem írogatta, hogy miafrancezavideónyavalya?… És mindenki arra várt, valaki majd első lesz, és megosztja, mi is történik.

Körberohantam a várost egy webkameráért, végül a szekrényemben találtam meg a régi, otthonról hozott kamerát, az utasítások szerint felinstalláltam. Forró nyár volt, így boxeralsóban maradtam, csak felülre öltöttem fehér inget és öltönyt, a kamera mögötti falat teleragasztottam puskákkal, és a fórumról már jólismert kérdésekre felvértezve elindítottam a felvételt. A legnehezebb kérdésekre nagyon könnyen válaszoltam, azokra külön készültem. A sors fintora, hogy nem azokat, hanem a legegyszerűbbeket, illetve az arra adott válaszokat rontottam el. Nem is lepett meg, hogy újabb elutasítást inkasszálhattam az Americantól napokon belül.

Mindent egybevetve, intenzív időszakot hagytam magam mögött, amikor végre hazautazhattam szabadságra, és Szatmár unott békéje teljesen kikapcsolta bennem a légitársaságokat. A TAROMhoz is csak azért mentem be, hogy a volt munkatársaimmal enyelegjek, semmiképp nem éreztem semmiféle szakmai kihívást dologban, sem sérülékenységet. Szabadságom alatt csak az Air France keresett még, mint minden nyáron, ha otthon vagyok, mennék-e a Kennedyre dolgozni nekik, de én akkor már csak egyet tudtam: az égbe akarok menni dolgozni, sehova máshová. Annyira nem volt azért rossz a Southwestnél, hogy felrúgjak mindent, és nulláról kezdjek valahol, ahol kétségesebb a jövő, mint ahol jelenleg vagyok.

Bújtam a jólismert honlapokat, és titokban még mindig a Deltára vártam. A jelzések arra utaltak, valami mocorog náluk, ugyanis 2000 új légiutaskísérői állásról rebesgettek suttogva a folyosókon. Emellett valaki azt is tudni vélte, a Deltának sürgősen kell 250 légiutaskísérő New Yorkba most azonnal, és ezért, mivel kevés az idő, a decemberben visszautasított többszázezres kukából guberálnak majd New York-iakat. És úgy is lett. Sorra hallottam ismerőseimtől, akiket velem együtt elutasított decemberben a Delta, hogy most telefonon(!!) keresték őket Atlantából és gyors eljárással interjúra invitálták. Kimberley is kapott levelet, de mint bevált Southwest légiutaskísérő már nem akarta feladni azt, ami a kezében volt. Őt a Southwest Kaliforniába helyezte ki és egy hónap után Las Vegasba költözött, ma már onnan repked, és elmondhatatlanul boldog. Evelynt nem elítettem, de amint elkezdte a kiképzést a JetBlue-nál Floridában, pár nap múlva sírva telefonált nekem. Éppen Miamiban üdültem, kértem, jöjjön le ő is, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, éreztem, komoly tragédia, ami vele történik.

 

–          Az orvosom most hívott. Emlékszel, hetekkel ezelőtt a fejfájásaim miatt New Yorkban orvoshoz mentem, és fekete foltokat találtak az agyamon… Most telefonált az orvos, hogy azonnal utazzam New Yorkba, mert meg kell műteniük.

 

És csak zokogott és zokogott. Persze, nem volt abban az állapotban, hogy elvezessen Orlandóból Fort Lauderdale-be, és mivel már nem volt a Southwest alkalmazottja, nem voltak ingyenjegyei sem repülni.

 

–          Itt kell hagynom a kiképzést, és ha meggyőző papírt hozok a JetBlue-nak, akkor talán későbbiekben mégegyszer elkezdhetem a légiutaskísérői kiképzést…

 

Benne tehát a Delta újabb lehetősége sem hagyott nyomott. Addigra igaz, túl lett a műtéten, és a JetBlue is elfogadta orvosi igazolásait, de a kiképzést jövő év februárig nem kezdheti el. Több ismerős után Marsha is ujjongva jelezte, a Delta szándéklevelet küldött neki. Én akkor sem kaptam semmit. Viszont egyik este lefekvéskor az egyik fórumról valami fura link nyílott, amiben az egyik európai légitársaság hírdetése szerepelt, amelyben New York-i bázisukra keresnek légiutaskísérőket kifejezetten New Yorkból. Ez azért is tűnt kamunak, mert európai légitársaságnak nincs New Yorkban bázisa, jobbára minden légitársaságnak a saját országának fővárosában van csupán. Másrészt felkutattam az adott cég hivatalos honlapját, ahol természetesen nyoma sem volt légiutaskísérői álláshírdetésnek.

Veszítenivalóm nem volt, a hírdetés elég profinak és kecsegtetőnek, és hihetetlenül jónak bizonyult. Válaszoltam rá, és csatoltam is a rezumémet egy az előzőekben jól kidolgozott kísérőlevéllel. Hajnalban dolgozni mentem, és reggeli közben telefonhívás ért egy manhattani számról.

 

–          „ Kedves Artur, örömmel vettük most érkezett levelét. Az álláshírdetés ugyan lejárt, saját hibánk, hogy nem vettük még le az internetről, de amennyiben érdekli a légiutaskísérői állás New York-i bázissal a Finnair légitársaságnál, kérjük, haladéktalanul hívjon vissza bennünket, az utolsó lehetőség az interjúra hétfőn van, ugyanis finn partnereink ezt követően megérkeznek New Yorkba a végső válogatást megejteni, és addig a személyes interjút, az átvilágítását és az úszástesztet is meg kell ejtenünk.”

 

Annyira hirtelen jött az egész, hogy felkészülni sem tudtam, és nem is nagyon igyekeztem. Úgy gondoltam, az elmúlt hónapokban annyit mind készültem, hogy ha ma sincs bennem, ami ehhez kell, úgyis teljesen mindegy. Sosem felejtem el, milyen csudaszép, párás kora reggel volt a tűző júliusi napot megelőzően. Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve. Mint annyi más esendő ember, én sem álltam meg, hogy fényképezkedjek le rajta, és úgy éreztem, erőm teljében vagyok, a világ minden pontján imádkozik értem valaki és pozitív energiákat küld felém. Végigsasszéztam a szőnyegen a Fifth Avenue-ig, és meg sem álltam a patinás French Buildingig, amit addig csak kívülről csodálhattam meg. Az interjúm sima volt és egyszerű. A hölgy, akit Valerie-nek hívtak papírról kérdezett feljegyzett kérdésekből intézett hozzám, miközben mosolyogva jegyzetelt. Nem tűnt semmi sem komplikáltnak, valószínüleg akkora adag tapasztalat gyűlt össze bennem, akárhova nyúltam gondolataimban, voltak naprakész történeteim minden felvázolt szituációra. Valami adózással kapcsolatos iratokat is kitöltöttem, s amikor egy paksamétányi irattal elhagytam az irodát, még az épület előtt matatva a telefonommal megérkezett a levél az emeletről:

 

–          „Kedves Artur, gratulálunk, a mai beszélgetésünk nyomán egyértelműen szeretnénk, ha alkalmazottunk lenne. Ennek érdekében néhány további lépésben helyt kell állnia és ezt követően a végső válogatáson finn partnereink színe előtt megjelennie.”

 

Akkor és ott, a Fifth Avenue és a város kellős közepén életem egy új fejezete kezdődött el. Negyven fok körül járt, és rajtam nem izzadt a kosztüm. Boldogan úsztam hazafelé az elmondhatatlan túristatömegben. Mosolyogtam és köszöntem vadidegen embereknek. Mint a könnyed New York-i filmekben szokás. Talán még énekletem is. Első dolgom volt, hogy az egyik európai boltban bevásároltam mindenféle finomságot, és felhívtam Shyam barátomat, hogy érkezem hozzájuk az Ozone Parkba, és számítson rá, hogy kemény ünneplésnek nézünk majd utána.

 

–          Semmi gond, testvérem. Állok elébe. Az egész családommal együtt…

Hogyan lettem légiutaskísérő… (7)


A próbálkozások évei – sikerek és kudarcok

Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni. A cég a maga nagyságában hajthatatlanul masírozott előre, és rendületlenül olvashattunk, hallhattunk a Southwest sikereiről, eredményeiről és a rengeteg pozitívumról. Csak mi ott lenn, a mindennapi munkások nem nagyon éreztük ezt – például New Yorkban. Nem is csodálkoztam cseppet sem azon, hogy sorra alkalmazták a huszonéves fiatalokat, és azok ugyanolyan gyorsan sorra tovarepültek tőlünk. Más cégekhez vagy el innen, akárhova. Ugyanakkor egy keményebb mag is kialakulóban volt, talán egyféle összefogás volt ez a körülmények ellen. Ettől már kicsit jobban éreztük magunkat, és barátságok is elkezdtek kialakulni. Olyan kapcsolatok, amelyek aztán összehoztak bennünket azt követően is, hogy egyik-másikunk elhagyta a céget időközben. Páran közülünk sziklaszilárdan elköteleztük magunkat, hogy mindenképpen az in-flight álláshírdetéseket vesszük célba, és légiutasksérők leszünk. Hittük is, meg nem is a sikerét, de a szándék megvolt.

Joe

Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:
– Mit terveztél mára?… Gyere ki Long Islandre, a beach-re.
Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e…

Amint korábban említettem, akármilyen légitársasági állást nehéz levadászni, az in-flight állások még ennél is sokkal ritkábbak és megközelíthetetlenek. Éppen ezért, amikor valamelyikünk éjszaka vagy hajnalban rábukkant egy frissen feltett légiutasksérői álláshirdetésre a Deltánál, az American Airlinesnál, a Unitednál, a JetBlue-nál vagy épp a US Airwaysnél, felhatalmazva érezhette magát, hogy az amúgy alkalmatlan időpont ellenére is körberiadózza a többi kollégát.

Az HR rendszer az óriáscégeknél Amerikában egy megközelíthetetlen erőd. Ha valaki behatóbban tanulmányozza akármelyik nagy légitársaság honlapját, akkor sem találhat e-mailcímet, levelezési címet és telefonszámot sem. Minden vonal egy sokopciós telefonközpontba jut, ahonnan – ha indokolt – kapcsolhatják a személyzeti osztályt, de jobbára úgy szoktak dönteni, nem indokolt, és nem kapcsolják. Nem lehet rezumékat küldözgetni kéretlenül, sem annak utánanézni, hol tart az ügyed, ha esetleg voltál oly szerencsés, és leadhattad hivatalosan az önéletrajzodat a pályázatoddal együtt. Azt pedig pláne lehetetlen kivitelezni, hogy egy elutasítást követően az ember megtudja, mi is az oka a döntésnek. Pályázat alatt lényegében sok esetben egy nagyon sok kérdéses személyiségtesztről, alkalmassági tesztről beszélünk, amit a rezuméd mellett online ki kell tölteni, és ugyanazt, ami az önéletrajzodban már szerepel, még egyszer, sokszor, néha nagyon sokszor újra és újra le kell írnod különféle formanyomtatványokba. Általában, egy jól begyakorlott jelentkezőnek is másfél órába telik online jelentkezni egy ilyen légi állásra. Persze, ha a szerver nem omlik össze. Ugyanis a rejtélyes éjszakai és hajnali meghirdetések ellenére, általában sok bennfentes tud a dologról kiszivárogtató fórumokról, mint a Glasdoor vagy az Indeed, ahol adott légitársaságok emberei jó előre kiszivárogtatják a kincset érő infót. Még nem vagyok tisztában vele, mennyiben szándékos ez, s mennyire marketing fogás ez is. Így aztán első órában annyi a jelentkező, hogy a szerver felmondja a szolgálatot, és az ember kezdheti előről leírogatni sokadszor is az életét és azt, miért is akar például légiutaskísérő lenni. Persze, mindenhol szorgalmazzák, hogy őszinte, a lehető legőszintébb válaszokat adja meg az ember, mert a program olyan okos, hogy a csalókákat kiszűri, és kidobja. Azt is, ha valaki „túl jó” – azaz olyannak tünteti fel magát. Nos, soha nem tudtuk, mi túl jók vagy nagyon gyengék vagyunk-e, de szerre mind ugyanazt az elutasító levelet kaptuk. S hogy mennyire nem emberi döntés áll emögött a leginkább onnan lehetett tudni, hogy sok esetben éjszaka s egyazon pillanatban kaptuk kézhez az elutasítást mindannyian. Sokára jöttünk rá – szintén szándékos vagy véletlen (?) kiszivárogtatásokból – hogy az HR rendszerek minden légitársaságnál nagyjából ugyanazt a programot használják, és ez válogat a sokszázezer beérkezett pályázatból, legtöbb esetben véletlenszerűen. Egyféle irányvonalat azonban mégiscsak megszabnak a program beállításánál, s ez elsősorban néhány kulcsszóban nyilvánul meg. A rendszer rá van állítva bizonyos szavak keresésére a sokoldalas pályázatokban. Ha valaki annyira kívülesik a szakmától, hogy azok a szavak nem jelennek meg önéletrajzában vagy a szintén elengedhetetlenül fontos kísérőlevelében, akkor semmi esélye sincs, hogy beadványát valaha is eljuttassa a gép élő ember elé.

Ha valakit valaha is valamiért felhívnak egy cég személyzeti osztályáról, az már-már olyan, mintha az ember közvetlenül beszélne a Jóistennel. Ilyenkor – hacsak nem rejtett számról hívnak – az ember lejegyezheti a kincset érő telefonszámot. A legjobb azonban az, ha az ember – mint ahogy ez Amerikában amúgy is szokás – nem veszi fel a telefont, hanem hagyja, hogy a hívó hagyjon üzenetet és abban hagyja meg a telefonszámot vagy egyéb elérhetőséget. Például az HR-hoz, a megközelíthetetlenhez. S akkor percek alatt felkerül a telefonszám az említett fórumokba, s az ügyesebbek le is lopják onnan, mielőtt a fórum szemfüles adminjai le nem tiltják azokat a légitársaságok kérésére.

Mintha a gazdasági turbulenciák lecsitultak volna 2012-re. Év vége felé teljesen felpezsdült az élet a markáns légitársaságok háza táján is. Az American Airlines-szal előzőleg már volt kapcsolatom, ugyanis amikor a Malévval közösen üzemeltetett New York – Budapest járatok beindultak, rádöbbentek, hogy nehezen fognak szót érteni az ide látogató magyarokkal, akik békésen leélték eddigi életüket anélkül, hogy angolul kellett volna beszélniük. Ezért egy korábbi pályázatomra reagálva állást ajánlottak nekem részmunkaidőben a JFK-n, ami abból állt volna, hogy napi 4-5 órában részt veszek a budapesti járat előkészületeinél, és elsősorban is a magyar utasoknak nyújtok eligazítást. Mivel a budapesti járat esti órában indult, nem volt összeegyeztethetetlen a hajnali munkámmal a Southwestnél, és elkezdtem a felvételi folyamatot az Americannal. Így a személyzeti osztályról is legalább 2-3 telefonszámot beszerezhettem, neveket, e-mailcímeket, ami a későbbiekben szerephez is jutott. Az én rekrúterem Goldin volt, akivel sokat érintkeztünk a felvételi ágas-bogas procedúra során. A legkiemelkedőbb – és számomra legmulatságosabb – szakasz a magyar nyelvteszt volt. (lásd Levelek New Yorkból a teljes történet végett) Goldin ettől féltett legjobban, én meg ettől féltem a legkevésbé. Felhívtam az adott számot, ahol egy arizonai kisvárosból Zsuzsanna szólt bele, és köszöntött. Társalgás volt a teszt lényege, és felolvasás, hogy Zsuzsanna megállapíthassa, valóban beszélem-e a nyelvet:

–          Az emberek annyira hajtanak, hogy bejussanak egy légitársasághoz, hogy minden meghírdetett állásra jelentkeznek, akkor is, ha semmilyen előírásnak és elvárásnak nem felelnek meg. Emiatt ezt a nyelvtesztet is nagyon szigorúan veszik, emiatt végig kell csinálnunk, akkor is, ha tudom, te nagyon jól tudsz magyarul.

Én igen, jól tudok. Sokkal nagyobb lett volna az izgalmam, ha angolul kellett volna akkor vizsgáznom. Be sem vallottam Zsuzsannának, hogy egyszer, jobb híján a Delta egy japánul beszélő légiutaskísérői hirdetésére is válaszoltam… A székelyudvarhelyről származó hölgy aztán engedte, a rend kedvéért olvassak fel neki Müller Péter egyik épp kezem ügyében lévő kötetéből, majd hivatalosan közölte velem: tudok magyarul. Ennek én mai napig örvendek.

A Southwest azonban nem osztotta az örömöm, és közölték velem, hogy amennyiben én az Americannal akarok pajtikázni, megtehetem, de előtte mondjak fel. Akármennyire is bizonygattam, hogy a két munka nem üti egymást sem erkölcsiekben, sem időben, a Szeretet Légitársasága hajthatatlan volt, s az sem hatotta meg, hogy az American hallgatólag beleegyezett, hogy párhuzamosan dolgozzam mindkettejüknél, hiszen ők meg jól tudták, hogy 4 órás részmunkából a minimálbérnél is alacsonyabb órabérért senki sem fog hanyatt-homlok odarohanni és hagyni csapot-papot. Én meg nem a pénz miatt vállaltam volna a munkát, hanem úgy éreztem, ennyit a közösségemért megtehetek, és egy plusz színfolt lenne az önéletrajzomon is. Amikor azonban az összeegyeztethetetlenség végső verdiktumként a Southwest részéről elhangzott, fel kellett Goldint hívnom, és lemondanom az állást egy nappal azelőtt, hogy az American Airlines igazolványt a nyakamba akaszthatták volna. Goldin nem lepődött meg, de nem leplezte azt sem, hogy nem örül. Az American aztán napokon belül csődöt jelentett és felfüggesztette a budapesti járatait – amelyek később már a Malév eltűnése okán sem kerültek menetrendbe soha többé. A Southwestnél sem lepődtek meg különösebben azon, hogy le akartam lépni, hisz már akkorra nyílt titok volt a konfliktusom a helyi vezetéssel és annak sleppjével, és az említett slepp azt is nagyon jól tudta, hogy nem csak én várok ugrásra készen bármilyen elfogadható lehetőséget ahhoz, hogy a LaGuardia-i csapatot otthagyjam. Nem is különösebben érdekelte őket, mert úgy tartják, mindenki és minden pótolható, s aki nem boldog azzal, ami van, akkor a legjobb az, ha olyan helyre megy, ahol megleli a boldogságát. Ennél tovább senki nem is foglalkozott a dologgal, és különösebb megtorlások sem voltak, ez tiszteletreméltó és megjegyzendő.

Photo by Artur Dancs

Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban

A régi brancsból Joe dobbantott előbb. Fogarty munkásként került a céghez egy Long Island-i kisvárosból, amikor engem felvettek. Később az operatív személyzethez igazolt, és így sok alkalmunk volt együtt dolgozni, együtt indítani a gépeket, miközben nagyon sokat csevegtünk. Azaz inkább ő volt a beszédesebb, én meg szívesen hallgattam. Az a féle kedves csirkefogó volt, akiről tudod, semeddig sem alapozhatsz rá, de szórakoztató vele az élet. Ilyen szempontból nagy szerelem volt ez a szó egy nemesb értelmében – bár nevezzem inkább kalandnak. Joe napokig szerteszét dolgozta az agyát ahhoz, hogy aztán egy ideig ne is halljunk felőle. Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban. Úgy járt Hawaii-ra, mint haza. Egyet gondolt, és hátára kapta a hátizsákot, másnap meg már csodálhattam a naplementéket általa az Csendes-óceánon. Néha csak leugrott Texaszba a szüleihez egy kis kényeztetésre. Egyik éjszaka aztán izgatott sms-üzenetet kaptam tőle Austinból.

–          „Itthon vagyok a szüleimnél, és képzeld most mondja anyu, hogy magyarok vagyunk. Hát nem fantasztikus??????? Mikor mész legközelebb??? Veled akarok menni!”

Hogy melyik testrésze magyar, aztán sem derült ki, adott pillanatban gipsynek is vallotta magát, noha igyekeztem megérttetni a forró fejével, hogy az semennyire sem fenszi, és felejtse el, viszont szívesen meghurcolom Magyarországon, ha akarja. Persze, erre soha nem került sor, az ilyen jellegű beszélgetések és ígéretek a mindennapi társalgáshoz tartoznak Amerikában, senki semmit nem vesz komolyan. Eleinte csak olyasmit mondtam vagy ígértem, amit valóban hittem s gondoltam, de mikor rájöttem, hogy ez nem így működik, vidáman „belementem” mindenbe. Így kolontos barátomnak is csak ennyit válaszoltam, valahányszor Budapestre készült:

–          Ó, hogyne, Joseph, csak természetes, hogy velem jössz! Visszafoghatatlan izgalommal várom a lehetőséget! – s hasonlók…

Joe tőlünk előbb Los Angelesbe költözött. Már csak azért is, mert Hawaii onnan csak egy ugrás, másrészt, mert ott mindig jó idő van, és kinn tanyázhat az óceánon. Csalt eleget, mennék én is, mert ott csakis jó dolgok történnek, de én meg voltam elégedve mindazzal a jóval, amit New York nyújtott nekem, és eszemben sem volt a nyugati partra bútorozni. Még Joe oldalán sem. Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:

–          Mit terveztél mára?… Gyere ki Long Islandre, a beach-re.

Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e, s igyekeztem emlékeztetni rá, hogy havazásra áll és ha nem is lesz fehér a karácsony, mindenképp alkalmatlan az idő Karácsony első napján a strandolásra. De ő ujjongva folytatta:

–          Búvárfelszerelést kaptam karácsonyra! – és fülig ért a szája – Azonnal ki kell próbálnom! Kinn leszek a parton, gyere le, ha nincs fontosabb dolgod!…

Amikor Los Angelesbe költözött, első dolga volt küldeni egy fotót a keresztbetett lábáról a kristályvizű medence széléről, ami otthonának része immár. Megértettem, miért ment oda, de nekem New York ennél is többet jelentett s jelent. Aztán a tavaszi válogatáson neki sikerült bejutnia a Southwest légiutaskísérői kiképzésére. Valamilyen ügyetlenkedés miatt én elszalasztottam a tavaszi szessziót, de megnyugtattak, lesz egy következő is az év vége felé. Nekiláttam hát, teljes gőzzel készülni a Southwest in-flight legközelebbi álláshirdetésére. Persze, nem tettem én már semmiféle hűségesküt a cégnek, s amint az American Airlines feltette az első álláshirdetést a csődhelyzetéből való kikászálódást követően, azonnal lecsaptam rá. És persze, körberiasztottam a többieket is. Csoportosan jelentkeztünk, s utasítottak is el bennünket 5 napon belül. Majd ugyanígy a United esetén is. Nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Azaz Marsha, aki akkor már az Air France-nál volt eljutott a személyes interjúig, és útban Houstonba beugrott egy ölelgetésre, s hazafelé az interjúról szintén, hogy elmondhassa, mekkora csalódás volt neki az egész, és nem is bánja, hogy nem vették fel. De kitartott amellett, hogy tovább kell próbálkoznunk a Deltánál, JetBlue-nál, Americannál vagy épp a Southwestnél.

Mielőtt a Southwestet otthagyta volna, Shyam barátom is tagja volt ennek a csapatnak, akikkel együtt próbálkoztunk a levegőbe kapaszkodni, fel, fel… Kitartóan, s egyelőre minden különösebb siker nélkül. Rajtunk kívül Victor kollégánk és ketten a lányok közül, Kimberley és Evelyn tartozott ezek közé. Shyam még hindi nyelvtudását is latba vetve futott neki a Delta hindi légiutaskísérő hirdetésének, de ugyanolyan metodikusan hajították vissza onnan is, mint a sima, angol nyelvűről. Igazából az munkált bennünk, hogy nem tartottuk magunkat annyira hülyének és képtelennek, hogy ehhez az álláshoz közelférkőzzünk, de valami miatt csak nem akart összejönni, az automata válaszokból már kollekciónk gyűlt össze év végére. Akkor egy időben került fel a Southwest és a Delta álláshirdetése, a rég várt kiírás. Miután szorgalmasan elvégeztük a feladatokat, és lejelentkeztünk újfent a Deltánál angol, hindi vagy épp spanyolajkú kategóriában, folytathattuk a Southwesttel. Ehhez azonban – mivel cégen belüli dologról van szó – a főnökség beleegyezése és ajánlása szükségeltetik. Sorra járultunk a vezetőnk színe elé az irodába, és ő boldogan mondta mindőnknek, hogy nagyon szomorú, hogy el akarunk menni, de ha menni akarunk, ő biza nem állhat az utunkba, és ajánlást is ad, de ne feledjük, ide nem jöhetünk vissza, ha a kiképzés valamelyik vizsgáján netán elhasalunk. És mosoly és puszi-puszi. Ez december elején volt. A járatainkon napi rendszerességgel ingáznak a többi cég légiutaskísérői, amikor az egyikük a Deltától becsekkolt a járatomra, beszédbe elegyedtem vele, és Julie azonnal megígérte, egy belső ajánlással megtámogatja a jelentkezésemet. Hittem is meg nem is, de délután levelet kaptam a Deltától, amiben gratulálnak, hogy egy Delta légiutaskísérő szerint én tökéletesen alkalmas vagyok a megmérettetésre, ezért az ügyemet tovább küldték egy másik irodába. Onnan pedig még aznap megjött az elutasító levél. Karácsonyra engem is és Evelynt is a Delta elutasított, Kimberley és Shyam egy másik levelet kapott, amiben a Delta elnézést kér a késedelemért, de soha nem látott érdeklődés miatt az interjú procedúra akár hónapokkal is eltolódhat. Akkor jelent meg a Wall Street Journal-ban egy cikk, amelynek a címe ez volt: Ötször könnyebb a Harvardra bejutni, mint légiutaskísérőnek, és a Delta épp futó álláshirdetését emelte ki, amelyre egy héten belül 240.000-en jelentkeztek, s a jelentkezések száma óráról órára nőtt, minimálisra csökkentve az esélyét a bejutásnak. Hogy biztos legyek benne, nincs félreértés a dologban, a már beszerzett telefonszámon felhívtam a Deltát. A központban a menüből a Légiutaskísérői állások opciót választottam, és azonnal szét is kapcsolt a rendszer. Mint kiderült, az tilos zóna. Ezért kerülőúton, némi fondorlattal jutottam egy élő személyhez az HR irodából, aki bele lesett a papírjaimba, és vidám unottsággal közölte velem, nem is vagyok visszautasítva várjak szépen a soromra, majd hívnak… Végülis előbb-utóbb mindenki megkapta a legfrissebb elutasítását is, és miközben a Southwestre vártunk, januárban a  JetBlue is pósztolta az állásait. Nekem is és Evelynnek is volt egy még augusztusban leadott jelentkezésünk, amire soha semmilyen módon nem reagáltak, most megkaptuk a fülest, hogy fél órát lesz fenn a hirdetés, igyekezzünk. Amikor az oldal sokszori összeomlása ellenére ismét jelentkeztünk, hátradőltünk, lám, mi történik. Eközben bukkant Evelyn valamiféle szegről-végről ismerősre, aki a Delta személyzeti osztályán tesz-vesz. Olyan volt, mintha megfogtuk volna az Isten lábát. Evelyn praktikus módon kezelte az ügyet, és miközben sminkelte magát az öltöző fényes ajtajának tükrében így szólt:

–          Érzem, sikerülni fog, bébi. Ha a nőket szereti, itt vagyok én, ha a pasikat, akkor ott vagy te. Jobb lenne, ha kijönnél velünk, a tesóm elhozza a palit, egy ital mellett mindent megtárgyalunk, és ha tud, segíteni fog.

A pasikat szereti, de én ettől függetlenül távol kellett, hogy maradjak a bulival egybekötött megbeszéléstől, mivel hajnalban dolgozni kellett mennem. Evelyn azonban felhívott és elkérte a jelentkezési adataimat, hogy nézzenek utána. Mint mondta, a fickó felvázolta, hogy nagyon kötöttek a dolgok a cégnél, és annál többet még a Fennvaló sem tehet, hogy a dossziékat a kukából visszacsempészi az asztalra, és legalább az interjúra megadják az esélyt. Azt azonban nem tudja senki sem már befolyásolni onnantól kezdve.

Napokon belül Evelyn zaklatottan hívott fel, hogy két levelet kapott, egyiket a JetBlue-tól, a másikat a Deltától. Mindkét helyen lehetőséget adtak neki a személyes megmutatkozásra.

–          Egyik interjúm pénteken van New Yorkban a jetBlue-val, a másik Atlantában szombat reggel. – lihegte a telefonba szerda délután pánikbaesetten.

Megnyugtattam, hogy ez nem a világ vége, hanem az, amire oly régóta várunk. S noha nekem nem jött semmiféle levelem, nagyon boldogan hallottam kolléganőm továbbjuttatását. Nekem csak az Americantól jött elutasítólevelem, és felhívtam azon nyomban Goldint régi ismeretségünk margóján megkértem, lesne bele a fájlomba, mi áll konkrétan az elutasítás mögött. Mint kiderült, a személyiségtesztet buktam el. Mint ki nem mondható jótanács, annyi hangzott csak el: nem kell azt az őszinteséget teljesen szó szerint venni.

Így már világos volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem a személyiségemre kíváncsiak, hanem, hogy tudom-e, milyen válaszokat szeretnének hallani. Kicsit nyakatekert, de a lényeg úgysem ezen dől el, ha oda kerül a sor, hanem a személyes beszélgetéseken illetve – ha az ember eljutna odáig – a kiképzésen és a vizsgákon.

Kimberley pár nappal hamarabb adta le jelentkezését a Southwesthez, mint én, és őt már hívták is Dallasból és a telefoninterjún olyan jól szerepelt, hogy továbbjuttatták a személyes interjúra a következő hónapban.

Evelyn fáradtan tért haza Atlantából, amikor mindkét interjút maga mögött tudhatta, volt alkalmunk beszélgetni, és elmondta, hogy a JetBlue-nál jól mentek a dolgok, de a Delta egész napos interjú-szessziója meglehetősen fárasztó és összetett volt, és nem érzi, hogy sikeresen szerepelt volna. És jól érezte, mert napokon belül ismét két levelet kapott: egyikben a Delta ismét visszautasította, a másikban a JetBlue ujjlenyomatvételre invitálta. Ami itt első jele annak, hogy komolyabb szándékaik vannak egy jelentkezővel szemben. Evelyn dolgai innen felgyorsultak, és napokon belül megkapta a hivatalos állásajánlatot a JetBlue-tól és utazott is Floridába a kiképzését elkezdeni. Ezen közben Kimberley is megjárta Dallast és sugárzó arccal jelentette be, hogy felvették, és elkezdheti az öthetes légiutaskísérői kiképzést. Nagyon boldog volt, ugyanakkor roppant aggodalom is hatalmába kerítette, túl fiatal volt még a gyors és gyökeres változásokhoz, s annyira függetlennek sem érezte magát családjától, hogy csak fogja a kuffert és becuccoljon egy szállodába hetekre, ahonnan lényegében kijárási tilalom van érvényben, a légitársaságok ugyanis állandó megfigyelés alatt tartják a leendő légiszemélyzetet. Emellett meg az is közrejátszott borongós hangulatában, hogy rettenetesen félt attól, hogy – mint ahogy nagyon sokan – valamelyik vizsgán alulteljesít, két szék közül a padlóra, azaz az utcára kerül állás nélkül. Nekem is volt egy bajom, mégpedig, hogy a sorozatos elutasítások mellett velem semmi egyéb nem történt, még a Southwesttől sem hívtak vissza.

Shyam akkor már nem volt a Southwest alkalmazottja, Kentuckyban üdült, a „vidéki házban”, ahogy emlegetni szereti a távoli kúriát, és meghívott, repüljek le hozzájuk egy kis szabadfogású dorbézolásra.

Imádtam Kentucky csendjét, vidéki idilljét, és a filmekből ismert „klasszikus” Amerikát fedezhettem fel itt, mosolygós, egyszerű – és jobbára fehér – vidéki embereket, régivágású boltokat, vendéglőket, s na persze, a viszkigyárat, ahol a túra végén háromféle italt is megkóstolhattunk – amitől az egész még szebb színben tündökölt előttem. A másik csodálatos dolog a tanyán az volt, hogy sem telefon, sem internet nem működött, csak esetlegesen, de nem forszíroztuk nagyon. A telefonomat is csak megszokásból kapcsoltam be, amikor a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni egyik este, és akkor rámzúdult egy rakás üzenet. Egyikük egy atlantai telefonszámról. Az üzenetben ez állt:

–          „Kedves Artur, gratulálunk, jelentkezése alapján kiválasztottuk és alkalmasnak találjuk a további meghallgatásra légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Sajnos, napok óta nem tudjuk Önt elérni telefonon, amennyiben még érdekli az állásunk, kérem sürgősen hívjon vissza az alábbi telefonszámon…”

Megfordult velem a világ, meg sem bírtam szólalni, és csak imádkoztam, holnap se legyen késő, hisz valószínüleg nem sok eséllyel találtam volna valakit is vacsora időben az atlantai irodában… De várjunk csak… Atlanta???… De hisz az a Delta! … Érdekes, előzetes nyomozásainkból nem ez a telefonszám volt meg a titkos telefon-adattárunkban, akármennyire is egyeztettem Shyammel, aki maga is még társalgóban volt a Deltával a hindi nyelvű utaskísérői állás ügyében. Gondoltuk, nincs, amit veszíteni, és amúgy is egy robot fog válaszolni, amíg tart a térerő, hívjuk csak fel a számot, lássuk, mi történik. És történt:

–          Üdvözöljük az Airtran Airways atlantai központjában. Irodáink munkaideje…..” – és csalódottan bontottam a hívást.

–          AirTran!

Ennél nagyobb csalódást abban a pillanatban senki és semmi nem okozhatott volna nekem, Shyam alig győzte belémtölteni a viszkit a vacsoraasztalnál. A Southwest akkoriban vásárolta fel a gyenge lábakon álló AirTrant üzleti érdekekből, amire feleslegesen nem térnék ki most. Ennek azonban rengeteg olyan mellékes vonatkozása és hatása lett, ami a mi, Southwest alkalmazottak mindennapjait és életét elmondhatatlanul keserítette meg. Érthető hát, hogy eltekintve azoktól, akik mindig és minden helyzetben, akár ok nélkül is boldogok és mindennek ok és feltételek nélkül örülnek, az alkalmazottak többsége egy istentelen arculcsapásnak vagy épp szembeköpésnek érezhette ezt a bizniszt. Zsigerből viszolyogtam mindentől, ami az AirTrannel kapcsolatos, még Atlantát is megutáltam, mivel amazok atlantai járatai és az ezzel járó utazóközönség is a nyakunkba szakadt a boldog házasság okán. Utoljára azelőtt akkor volt az AirTrannel dolgom, amiről korábban említést is tettem, amikor állást keresve elfogadták a jelentkezésemet, de soha többet nem hívtak fel ennek ellenére sem. Szerencsére. Hogy utáltam volna magam. Mint akkor is, ha netán a Spirit felvett volna. Vicces volt valahányszor Larryvel, a Spirit főnökével összefutnom, aki anno azt mondta, hogy ne vesztegessük egymás idejét, mert nem volt amerikai jogsim, mert olyankor mindig mosolyogva megveregettem a vállát, és kajánul elrebegtem neki:

–          Óh Larry, az isten áldja meg magát, amiért nem vett fel a Spirithez. Életem legnagyobb ballépése lett volna, és ön megóvott ettől. Lekötelezett egy életre!… – és Larry olyankor mindig elkönyvelte, hogy neki is jó ez, mert ritka egy szemét alak vagyok.

No, de vissza Kentuckyba, és az atlantai telefonhívásra… Csakis a Southwest lehetett, hiszen akkor már az AirTran be lett olvasztva, és nem működött külön cégként. Reggelre kerítettünk egy vezetékes telefont, és arról hívtam fel Atlantát. Kiderült, hogy a központi személyzeti osztály annyira túlterhelt a sokszáz jelentkező meghallgatásával, hogy leosztották a telefoninterjúkat az alosztályoknak, így Atlantának is, ahol még nem volt idejük a hangrögzítő rendszert lecserélni, és elnézést, de még mindig a megtévesztő AirTranes szöveg hallható… Elnéztem. Csak haladjunk.

A telefoninterjúm jól sikerült. Mintha láthatatlan erők fogtak volna össze értem, lazán és folyamatosan jöttek a válaszaim, a történetek, a helyzetelemzések. Ott kuporogtam Shyamék kanapéján, ők meg az ajtó túloldalán izgultak miattam.

–          Gratulálok, Artur! Továbbjutottál. Napokon belül jelentkezem az interjú időpontoddal, amikor Dallasba kell majd utaznod.

Az a telefonhívás a Grand Centralban ért, ahol egy kiállítás ürügyén tartózkodtam épp. Kisündörögtem a bemutatóról, és visszahívtam Chient az atlantai személyzeti irodában.

–          Március 7-re találtam neked időpontot, amennyiben elfogadod, kérlek mondj igent most.

Elfogadtam ujjongva. Február volt, majdnem egy hónap állt rendelkezésre, hogy mindenféle szempontból tökéletesre polírozzam magam, mielőtt – négy év elmúltával – ismét visszatérek Texaszba egy újabb fontos megmérettetésre.

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: