Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Csonkaheti utazás 2016 felé kalandokkal és szép emberekkel vegyítve (és pálmafákkal is)


Hogy én mennyire szeretem ezeket a dánokat!… Annyi mindent szeretnék ma elmondani, de ez jut mindenekelőtt az eszembe, és a pillanat, ahogyan az óesztendőt zártam Koppenhágában… Kimentem a nyáron felfedezett élelmiszerpiacra, amiről már akkor elmondtam, hogy lényegében egy nagy közösségformáló, szocializálódásra kiválóan alkalmas hely a belvárosban, ahol a népek megállnak munkából hazamenet egy szendvicsre vagy egy pohár borra a barátokkal, ismerősökkel, és ráérősen beszélgetnek mindenfélékről mosolygós arccal, néha akár a biciklinek támaszkodva is. És persze, lehet közben az otthoni vacsorához vásárolni ezt-azt, zöldséget, reszelt tormát, friss lazacot, száraz heringet vagy éppen egy flaska bort.

No, de ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe, hanem kezdem onnan, hogy év végére maradt nekem még egy hosszabb utam, amit gondosan úgy oldott meg a Crew Control, hogy nagyon el ne ernyedjünk, csak minimális pihenőket iktatott be nekünk, és a csonkahét alatt szépen átcikáztunk vagy négyszer az óceánon, miközben voltunk karácsonyi hóhullásban, csonkaheti tengerparti sétán és újévi tüzijátékon is.

 

Szentesti titkok New Yorkban

 

New Yorkban már szentestén láttam egy karácsonyfát kidobva. Sok éve még meglepődtem ezen, de ma már értem, hogy sok ember tudatában a karácsony nem, mint egy vagy két napos ünnep él, hanem, mint egy időszak, az ünnepvárásé, ami már akár október végén, de novemberben mindenképp, Hálaadás környékén elkezdődik, és karácsony napján zárul is. Távol áll ez a mi európai szokásainktól, és nehéz lenne ezt a kettőt úgy egyeztetni, hogy ne okozzon súrlódásokat, márpedig, ha valamikor nem, akkor ilyenkor senki nem akar súrlódásokba keveredni. Annál is inkább, mert mind jobban az a trend, hogy más – nem keresztény – vallását meg ne sértsük, jobb, ha nem emlegetjük olyan sűrűn a karácsonyt, hanem csak „ünnepet” mondunk, és elharapjuk a nyelvünket, ha ki akarna csúszni, hogy karácsonyfa, vagy karácsonyi ajándék… És ebből is persze adódnak a mindennapi kis súrlódások, és persze, hogy mindenkinek igaza van, és ezzel mind jobban kitágul a kör, mivel nyilvánvalóan, nincs mindenkinek igaza.

Photo by Artur Dancs

Hetek óta próbáltam beleélni magam a karácsony hangulatába, felvenni a szívemre valamiféle ünnepi hangulatot a hideg napokra. De nem lettek hideg napok sem, engem meg elfoglaltságaim olyan nagyon messze tereltek el az ünneptől, hogy egyszer meg kellett állnom, és szóba elegyednem az utcám sarkára évről-évre visszatérő fenyőfaárussal. Ő állított meg, én meg olyan rég vágytam erre, hogy azonnal meg is álltam, és hagytam, hogy kiválassza a nekem megfelelő kisfát. Mert mondom, itt lakom, tehát aki itt árul a mi utcánk sarkán már olyan sok-sok éve az East Village és a Lower East Side határutcáján, a Houstonon, annak tudnia kell, hogy a környéken – eltekintve a frissen kolonizált luxusapartmanoktól, a tipikus apró manhattani lakások vannak, sokunk lakása nem nagyobb, mint nagyanyám spájza volt otthon gyermekkoromban, ahova belopakodtam eperdzsemmet nyalni, amikor Mama nem figyelt oda.

És Mr Sanders egy alig egyméteres, tálcába faragott kisfával rukkolt elő, és mondta, hogy eddig öntözte, de ha hazaviszem, immár én öntözzem, a tálkába meg mindig legyen víz, és akkor a fa jól eltart karácsonyig.

 

– Örülnék, ha nem csak karácsonyig tartana – mondtam – Tudja, van nekem egy barátnőm, és neki megfogadtam, hogy legalább Vízkeresztig nem dobom majd ki a fát, ha lesz nekem olyan.

– Maguk európaiak tudnak valamit – bólogatott elismerően Mr Sanders – és megrázta a kicsi fát, hogy biztosak legyünk benne, semmiféle lombhullatás nincs kilátásban, majd idenyújtotta – Ezzel nem lesz baj a maguk vizes ünnepéig sem. De ha igen, akkor jövőre jöjjön ide, és kap egy ingyen fenyőt tőlem – majd kacsintott.

A kicsiny fával már elkezdtem magamban és a lakásban is felépíteni az ünnepi hangulatot. Csak közben egy kört futottam még Stockholmba és egyet Londonba is azután. Egyikbe se éltem bele magam különösebben: Stockholmba tudtam, hogy visszamegyek karácsonykor, és Londonban meg úgy szakadt az eső, hogy az előző bejegyzésben részletezett ebédemnél messzebbre nem juthattam.

De amikor onnan hazajöttem, belevetettem magam az ünnepi készülődésbe, ami az én esetemben távolról sem naphosszan tartó főzés-mosás-takarításban merül ki elsősorban, hanem például karácsonyi kirakatok és az esti város fényeinek szemrevételezésében, abban, hogy – mint sok éve, minden decemberben – kizarándokolok egy hideg estén Brooklynba a Dyker Heights-ra megnézni a híres karácsonyi díszítéseket a gazdag orosz és olasz negyed meseszép házai körül. Elítélem magamban a pazarlást és a giccset, ugyanakkor sok helyen élvezettel időzök el egy-egy ablak előtt, és a meghitt nyugalmat árasztó szobákba belesek a kinti zimankóból, és eszembe jut, mennyire vágytam erre a nyugalomra, az otthon-hangulatra ittlétem első, nehéz éveiben. Eszembe jut hogyan sóvárogtam akkor a szép házak előtt, és a boldogság olyan elérhetetlenül messzinek tűnt onnan. Örültem, hogy csípett a hideg, az egyik első hideg nap estéje volt az New Yorkban, és azért örültem neki, mert a korábbi évekre emlékeztetett. Nem lett volna igazi a Dyker Heights-on bóklászni, ha langymeleg az idő, és nem fagy rá a kezem a fényképező állványra.

Photo by Artur Dancs

Dyker Heights

Szentestére a lakás is és én is készen álltam az ünnepre. Anyám ünnepi üdvözlete is befutott. Manapság a posta olyan, mint a lutri, vagy bejön vagy sem… Tucatjával küldtem képeslapokat idén is, és negyede sem jutott el a címzettekhez, és sok esetben az övéik sem énhozzám. Laci barátom zenálő lappal akart meglepni, de a „szemfüles” biztonsági rendszer valahol kibelezte belőle a muzsikát, nehogy kárt tegyen az országunkban… Csak azért sajnálom az eltűnt rengeteg képeslapot, mert rengeteg szeretetet fektetek mindig bele. Semmi köze az anyagi oldalának ehhez. Kifejezetten arról van szó, arról a kellemes novemberi délutánról, amit minden évben arra szánok, hogy a szeretteimnek képeslapokat válogatok a város egy kedves kis üzletében a sarokban, ahol a karácsonyi üdvözletes standot felállítják évről-évre. Majd a nagy válogatás után van egy este, amit az ember arra szán, hogy ezeket megírja. Még ha olybá tűnik is, hogy évről-évre ugyanazok a szövegek kerülnek a lapokra, ez nem úgy van. Biza, egyenként veszem őket magam elé, kinyitom a kék noteszt, amibe a címek vannak beírva, és közben töprengek, mit fogok írni. Majd gondosan bélyeget választok rá – mert abból is van karácsonyi koszorús, hóemberes és szánkázós, meg van Elvis Presley-s és Jimmi Hendrixes is. Kinek mi dukál.

És amikor ezzel is megvagyok, magamhoz veszem a paksamétát, és elviszem az esti sétámra. Jobbára a Village-be. Hadd nézzenek jól körül, mielőtt útnak indulnak. És ha megjártuk magunkat, eleresztem őket. Olykor egy helyen teszem fel mindet, olykor különböző városrészekben… Néha csak leviszem az épületünk saját postaládájába, ha nagyon sietős – de ez nem vonatkozik a karácsonyiakra, azoknak egy kicsit kell sétálni a környéken… Nem tudom, miért is mondom most el ezeket a kis titkokat, amiket még azoknak sem mondtam el soha, akiknek ezeket a képeslapokat küldeni szoktam.

Amikor teljesen rendben voltam magammal és az ünneppel, a paprikás csirke is elkészült, és illata keveredett a fenyőillattal a lakásban, elmentem a szentesti nagy sétámra… Mikor utólag lemértem, alig hittem a számításnak, hogy majdnem tíz kilométerre rúg.

Photo by Artur Dancs

Az East Village olyan furfangos-alattomos módon lopta be magát a lelkembe és minden porcikámba azóta, hogy négy éve a Queens bulvárról ideköltöztem, hogy azt onnan már senki és semmi nem tépheti ki. Biztos vagyok benne, hogy egyszer rászánom magam, és erről az elsöprő nagy szerelmről végre lerántom a leplet és mindent elmesélek az én East Village-emről, de addig is, amíg erre sort kerítünk, csak becsületszavamra higgye el nekem mindenki ezt a nagy szerelmet. A Tompkins Parkban már állt a karácsonyfa, nem agyoncicomázva, csak pár fehér égővel egy derék és sudár fenyő a füves dombon, ahol kora tavasztól késő őszig napozni szoktunk, a – éppen most olvastam – városban legjobb kutyajátszótér szomszédságában, ahol világhírű filmszínészek is ugyanolyan gazdik, mint Miss Patterson a nyolcadik utcából vagy Mr Pollack, az Avenue B-ről. A kutyajátszótéren nincs Ryan Gosling, sem Allan Cumming, csak George gazdija vagy Pinky gazdija… Itt a kutyáké a főszerep.

Amint a sétányon kicsit megállok körbenézni, egy zajos ificsapat vonul el mellettem, hangosan és magyarul beszélnek, a jelek szerint buliba igyekszenek az East Village-be – hova máshova, hisz itt a város bulizónájának epicentruma. Semmiképp nem erdélyiek, a hanglejtésből ítélve egyértelműen magyarországiak:

 

– Sok helyen jártam a világon, de ennyire dzsuvás helyet, mint ez a New York nem láttam… – kapom el az egyik mondat végét, és kedvem lenne utánaszólni magyarul, hogy akkor meg vissza lehet menni, ahonnan idepottyantottak, de hagyom, hadd szidja, mert úgyis tudom, igazából teleszelfizi a facebook-ot és az instagramot azzal, hogy ő New Yorkban van és milyen kúl és zsír az egész (vagy mittudoménmiatrend magyar szleng kifejezésekben éppen most)

 

A Gramercy Parknál időzöm el hosszabban, a zárt park olyan, mint egy mese. Sok-sok éve vásárolta meg a várostól a parkot övező néhány luxusház tulajdonosa, és csakis a házak lakóinak van kulcsa és bejárása a forgalmas sugárutak és toronyházak közelében, egy jól elrejtett kis zúgban található elkerített parkba. De szentestén megnyitják a kapuit a kántálóknak. Én nem akartam kántálni, és büszkeségből sem nagyon akarok belépni a parkba. Nem is volt akkor még nyitva, csak a kerítéstől bámultam pár percig a parkból fakadó Lexington sugárút, a Lex Ave fényeit, a Chrysler ezüstös sapkáját és a csillogó karácsonyfát a park közepén.

Photo by Artur Dancs

El is dőlt, hogy a Lexingtonon vonulok végig fel, ameddig el nem fáradok. És nem fáradtam el. Végignéztem az indiai éttermek sorát, amelyek előtt a maguk színes ruháiba öltözött indiaiak állingáltak a kiadós vacsoráik után, a maguk módján megadva a tiszteletet a keresztény ünnepünknek. Tovább a Murray Hill meghitt sarki fűszereseinél időztem el, amelyek hangulatos fénnyel csalogatták még akkor is a vásárlókat, ők sosem zárnak be. Ezek a Grocery boltok, ha egyszer eltűnnek Manhattanből, az lesz a város halála. Livia is eszembe jut, mikor egykori lakhelye mellett, a 39-ik utcánál elhaladok, a Dryden East portása hátratett kézzel állt a szálloda előtt, és szemmel tartotta az utca nem is gyér forgalmát. A Grand Central és a Chrysler közé érve a késői vonattal még azért – fogjuk rá – időben New Yorkba érkezőket láttam, siettek taxit fogni kicsiny guruló bőröndjeiket maguk után húzva az aszfalton, hogy legalább a vacsora végére megérkezzenek a családhoz. A Waldorf Astoria előkelő báli vendégeket fogadott, nagyestélyibe csomagolt hölgyek és szmokingos urak léptek elő limuzinokból, és a vörös szőnyeg végén kesztyűs portás hajbókolt előttük a vaskos borravalóért.

Photo by Artur Dancs

Van a 63-ik utcában a Lexington sarkán egy másik titok. Nem tudom, mi ütött belém, hogy most minden titkot elfecsegek itt… szóval ott van egy kis bolt. Gombos bolt. Az ember azt hinné, hogy a XXI. században és ebben a már oly sokat szapult III. évezredben nincs az az üzletember, aki egy gombos boltot fenn tud és akar tartani Manhattan emberi ésszel fel nem fogható árai és sarcai mellett, egy boltot, ahol semmi egyebet nem árulnak, sem buszjegyet, sem gumióvszert, és nincs fénymásoló szolgáltatás sem, egyszerűen csak gombok vannak. És egy nagy aranygomb lóg a bejérat felett cégtáblának. Egy mese! Ha arra járok, mindig megnézem. Szentestén sem hagytam ki. Olyan jó hosszú perceket a kirakat előtt eltölteni, és meséket költeni a gombokhoz, a kisbolthoz a város közepén, és aztán halkan továbblépni, hogy más kirakatoknak adjuk át magunkat. Sokszor meséltem már, hogy New Yorkban nem csak a különböző körzeteknek, negyedeknek van más és más jellege.hangulata, hanem a sugérutaknak is. Nem tudnám sohasem összetéveszteni a Madisont a Fifth Avenue-val, sem a Park Avenue-val, és a Lexington kirakatai sem hasonlítanak egyikére sem. És mondom: addig jó, amíg ez így van.

Az órámra néztem, pár perc múlva lett volna éjfél. Nem is volt kétséges, hova térek le az utamról. Aki New Yorkban él, álmában is tudja, melyik utcákról nyílik a bejárat a Central Parkba. Én meg a 66. utcait nagyon sok okból kifolyólag is jól ismerem,de már csak azért is, mert amikor bebútoroztam New Yorkba, az első pár órában máris beutaztam Manhattanbe, és futva siettem a Central Parkba, éppen a 66. utcai bejáraton keresztül, és nyakába borultam Baltonak. Ez is egy olyan titok, amit nem osztottam még meg senkivel sem. Balto kutya azóta is a barátom. És csak véletlenül tudtam meg az én hézagos amerikai filmkultúrámmal, hogy Balto nem csak az én barátom, hanem Kevin haverja is volt karácsony éjszakán a „Reszkessetek betörők!” című filmben. És amikor ott találtam magam pontban éjfélkor Balto mellett, mindketten felnevettünk. Ott csillámlott körbe a város milliónyi fénye, a csendesen sötét parkban pedig gyönygfüzérekként szaladtak felém és szét az ösvények. Nem csak én jöttem Baltohoz beszélgetni és egy simogatásra, hanem mások is. De mindig mindenki udavarias távolságból megvárta, amíg az előtte levő túl van a személyes momentumon, a világért se zavarnák egymást az emberek ilyenkor… Valahonnan hallatszott a toronyóra ütése is…

Hát, itt van a karácsony már!

Photo by Artur Dancs

 

 

Keresztbe-kasul Stockholmban és vacsora az olaszokkal

 

De ezzel a New York-i ünneplésemet fel is kellett függesztenem, mert karácsony estéjén már Stockholmba vitt a szolgálat, és a karácsonyi vacsorára a Gamla Stanban, az óvárosban keríthettem sort a légitársaság jóvoltából, akik ezzel jutalmaztak bennünket, akik az ünnepen is dolgoznak valahol a világ egyik szegletében.

Stockholm engem mindig megnyugtat. Stockholmban sétálni olyasmi érzés, mint úszni a csendes hajnali óceánban. Nem tudom, miért, de a Gamla Satn szűk kisutcáit járva mindig végtelen nyugalom tölt el, és azon kapom magam, mosolygok, és az emberek visszamosolyognak. Meglepő, hogy a világvárosok drága belvárosainak urai szinte kivétel nélkül az olaszok. Nincs ez másképp Stockholmban sem. A város egyik része sem olcsó, de az óváros, a hihetetlen turistaforgalmú királyi negyed minden képzeletet felülmúl árszintjeiben. Még a lehúzós budapesti Dunakorzó is elpirulna mellette. Éppen ezért éreztem kifejezett kiváltságnak, amikor én választhattam ki, hol költöm el a cég által ajándékozott vacsorát, és egy idillikus fényekkel hivogató étterembe tértem be egy sztékre a kerek tér szélén, és egy rendkívül izgága és a jóvágású fiatalember terelt be széles mozdulatokkal körbeágyazva egy ablak melletti asztalhoz. Gyertyafény, kilátás a Gamla Stan terére, a karácsonyfára, a sétálókra, karácsonyfa a pulton, fények, hangulatzene, és sok-sok olasz pincér, akik mind egy-egy vendég mellett anekdotáznak és néha felkiáltanak, hogy: O, mamma mia! … Bacioni! …

Velem hárman foglalkoztak. Az, aki leültetett, az kitartóan beszélgetett mindenfélékről, egy mésik közben megterített, a harmadik a bort hozta. Olaszt, feltétlenül, gondolkodás nélkül. Mert annyiféle bort ittam a világban már, és biza, ha a hazai borainkat nem veszem, csakis olasz és francia jöhet számításba, azzal nem lehet tévedni. Elképesztően jó borok vannak Portugáliából is, Argentinából és Chiléből is, sőt Kaliforniából is, de azokkal fogtam már mellé. Olasz borokkal – ha csak nem hamisított – sosem.

Photo by Artur Dancs

– New York! Il Nueva York! – kiáltott fel ünnepélyesen Ricardo az asztalom mellett, mikor a hitelkártyahasználat ürügyén előkerült a személyim – Ott dolgoztam én, és most Miamiba megyek.

– Vannak olaszaink rendesen – helyeseltem – és milyen jó is az!

– Ott vagyunk mi mindenütt! És a cégem felváltva küld ide is, oda is, ahol vendéglőink vannak. Egyik szezonban itt, a másikban ott. Nekem most épp Miami következik.

– Hol a vendéglő?

– A South Beach-en, a rózsaszínű ház mellett, a parkkal átellenben…

– Ó, hát jártam ott! Az olasz fiúk ott állnak libériában és hajtják befelé az utcáról a vendégeket az étterembe.

– Pontosan! Hát, milyen kicsi a világ, drága uram, milyen kicsi! – és összecsapta a tenyerét, majd olaszul elmondta amannak is, amelyik épp kitöltötte a bort az asztalomnál.

 

Csak annyi időre tűnt el mellőlem, hogy személyesen hozza ki a teljesen átsült sztéket, és egy deszkára tálalva udvarias meghajlással elém tolja. Aztán elmeséltem neki, hogy mi járatban vagyok, és megegyeztünk, hogy szép ez az utazós élet, ugyan nem alkalmas családi élet folytatására, de aki ezt választja, az tudja, mit vállalt. Jobb esetben.

 

– Sokan azt hiszik, hogy milyen könnyű nekünk, és irigykednek. De pedig sokan közülük nem tudnák ezt csinálni. Erre az utazós életre születni kell, ez benne kell, hogy legyen a véredben, különben belepusztulsz – fejtette ki Ricardo a véleményét az életvitelünkről, és hogy alátámasszam, feléje emeltem a poharam, és mindenutazók egészségére megittam a bort.

 

A másik dolog, amit imádok Stockholmban, ha kapok egy plusz napot, és kedvemre tekereghetek szigetről-szigetre, hiszen azok alkotják a várost…Van a Norrmalm, az Östermalm vagy a hipszteres Södermalm – aszerint, hogy az adott városrész melyik részen van, keleten, délen vagy északon a Gamla Stanhoz viszonyítva, ami, mint említettem, a történelmi óváros, a királyi rezidencia és a parlament kicsiny szigete.

Elgondolni is elképesztő, hogy az 1200-as években hozták létre ezt a várost, és ennek jegyeit mindmáig, nyolc évszázad után is meglehetősen hűen őrzi. A vásárterek, a szűk kisutcák, a csodálatos épületek, és a város hangulata mind egyben a jelenlegi Stockholm. És ott a Djugarden, ahová már nyáron kijártam szétnézni, a királyi szórakozóhely. Egy sziget lényegében, ahová komp, és villamos is kivisz, és ahol nem csak vidámpark van nyáron, hanem ott a skanzen és mindenféle természetjáróknak való terep a csavargásra, erdőkkel, sziklás-dombos részekkel, és ott van az ABBA múzeum is. Alig vártam, hogy alkalmam adódhassék ismét Djugardenbe mennem, és alaposan körbe is jártam. Olyan csonkaheti ünnepi hangulat volt, a svédek kivonultak levegőzni a szép, napos decemberi délelőttön, és a jelek szerint ők maguk sem únják a hely szépségeit. Kétszer is körbejártam a szigetet, majd a kompot választottam visszautazni a belvárosba, hogy a kompról újabb fotókat készíthessek az ünnepi városról, a Gamla Stan kikötőjében felállított hatalmas karácsonyfáról.

Photo by Artur Dancs

Egyszer, még nyáron felfigyeltem a Södermalm főutcájának távoli végében egy hatalmas tarka kupolára. Azóta izgatott, mi lehet az, most ennek is utánajártam. Mint kiderült egy sportcsarnok teteje, az Ericcson Globen és körülötte stadionok, olimpiai létesítmények vannak. Talán a legmeredekebb aznapi élményem a kilátótorony volt. Beteges magasság- és tériszonyom van. Ez furcsán hangozhat, de elmondanám, semmi köze egy zárt magaslatnak (mint a magasban szálló repülőgép) a nyílt, védetlen, magasan elhelyezkedő terepekhez. Nekem azt is évekig kellett szoknom, hogy a tizenkettedik emeleten lakom, s hogy onnan fesztelenül le bírjak nézni, a hidakon mai napig rosszul vagyok, bármennyire is imádok átgyalogolni a Manhattan Bridge-en vagy felmászni a Golden Gate-re, ha épp San Franciscoban járok. De csak felkaptattam a város fölé emelkedő kilátóra. Mert a délután kettőkor lenyugvó nap olyan színesre festette a várost, hogy nem hagyhattam ki. Persze, olyan kínos volt, hogy beszélnem kellett magamban, magamhoz, és mondogatni, hogy meg tudod csinálni, meg tudod csinálni… És meg tudtam, nyilván, de nem mondhatom, hogy – eltekintve a pazar látványtól – élvezhető volt számomra. Ezért is jó a fotózás, mert most utólag visszanézhetem a képeket, amit akkor szabadszemmel nem mertem…

Photo by Artur Dancs

Mire visszaindultam volna a szállodámba, a hó is elkezdett szállingózni, majd mind sűrűbben havazott, beborította az utcákat és az utakat. Amíg a buszomra vártam, egy hangulatos kis giroszos vendéglőbe tértem be, és az ablakhoz kuporodva vacsoráztam meg, és bámultam bele a mind terjedő fehérségbe.

 

Csonkahét Kaliforniában, incidensekkel és pálmafákkal

 

Másnap korán kellett kelni, hiszen San Francisco a következő úticél a programunkban, és nem csak hogy hosszú az út odáig, nagyon sok munkával is jár egy nappali járat. Jó, tehát alaposan kipihenten készülni erre az útszakaszra. A havazás nem állt meg, és a kapitány bejelentette, hogy természetesen, a tízórás út előtt jegetleníteni kell a gépet, nehogy bármi balesetveszély kialakulhasson. Ez megszokott procedúra, hogy amikor az utasok beszálltak és a gép készen áll az útra, odajön egy spéci jármű, amelyről jégoldó szert permeteznek a szárnyakra és a repülés szempontjából érzékeny egyéb részekre. A mi esetünkben a jegetlenítés egy nagy csattanással érkezett, és a hatalmas gép megrázkódott. Útra készen voltunk már, háromszáz utassal a fedélzeten, közöttük harminchét gyerekkel és hat csecsemővel, mikor egyértelművé vált, hogy a reptéri jármű lecsapta a Dreamliner szárnyának a végét, és a jókora darab szárny ott hevert a földön. Nyilvánvaló volt, hogy ez a gép egyhamar nem emelkedhet ismét levegőbe. Sokórás késéssel egy újabb gépre cserélve az eredetit áthurcolkodtunk háromszázadmagunkkal, és mivel szolgálati óráink legalitása már akkor meg volt számlálva – különféle európai és nemzetközi normák szabályozzák a pihenési és szolgálati órákat – tartalék négy kollégával leptek meg bennünket, akik eredetileg New Yorkba, haza kellett volna, hogy repüljenek, ehelyett kis kerülővel most Kalifornia felé kellett az irányt venniük. A New York.i járatot pedig törölték. Így mi tizenketten és hat pilóta elindultunk végre a hosszú útra. A késés miatt olyan sokára értünk Oaklandbe, hogy esztelenség lett volna kapni magunkat, és vacsora után San Franciscoba menni zülleni. De így nyugodtan üldögéltük át az estét a szállodánk sportbárjában, ahol isteni Buffalo-szárnyakat szolgálnak fel fokhagymás sült krumplival és házi sörökkel, és ilyenkor az egész csapat együtt sztorizgat a vacsora és az italok felett a napi dolgainkról.

Photo by Artur Dancs

San Francisco

Másnap Los Angelesbe pozícionáltak bennünket. A légiszemélyzetet olykor kénytelenek ide vagy oda áthelyezni, elutaztatni, Európán belül, vagy az általunk bejárt útvonalakon a saját gépeinken utazunk olyankor utasként, egyéb alkalmakkor más légitársaságok járatain. Furcsa volt sok év után ismét a Southwest fedélzetén ücsörögni és kávézni meg mézben pörkölt mogyorót majszolni. A mai kor fintora és tipikus visszássága, hogy ez a 45 perces repülőút lényegében 6 órát vett el a napunkból és az életünkből. A repülőtérre két órával előtte kell kiérkezni, és ilyen ünnepi időszakokban a sorok akkorák, hogy így is előfordulhat,m hogy valaki lekési a gépét. Másfél órás sorállás után keveredtem a kapuhoz, és ott a gép késéséről tájékoztattak, valamelyik viharzónából kellett érkeznie, emiatt félórás késéssel számoltak, ami aztán egy óra lett. A 45 percet gyorsan lerepültük aztán, és előbb egy órát vártunk a csomagjainkra a LAX-ben. Los Angeles repterén, majd meg a buszunkra, amelyik a szállodához vitt.

 

Alkonyodott, a nap úgy telt el, hogy lényegében a 45 perces utazás ürügyén reggeltől alkonyatig úton voltunk… De nem adtam fel eredeti terveimet, és percek alatt puccbavágva készen voltam egy újabb Santa Monica-i kalandra.

 

Santa Monica mindig lenyűgöz. És noha nem vagyok nagy rajongója a burgereknek, ha itt járok, nem hagyhatom ki a Pier Burger fantasztikus marhasültjét roppanós sültkrumplival és salátákkal. – ez lett a vacsora. Az ajándék meg a promenád, az esti andalgás a karácsonyi fények közt, miközben újra és újra rácsodálkozom a pálmafa-karácsonyfa kontrasztra.

 

– Lefotóznál?… Fotózz le.

– Mit akarsz háttérnek?

– Pálmafát.

– Hányat?

– Egyet legalább. Intézd, hogy jól nézzek ki.

– A pálmafához képest?

 

Photo by Artur Dancs

Lementünk – szokás szerint – a partra, és feltanyáztunk az egyik lifeguard bódé korlátjára. Egyik oldalról a móló fényei és a vidámpark világította meg az arcunkat. A túloldalt meg Malibu fényei kanyarodtak el az öbölben halványan sziporkázva, mint apró csillagok.

Mindig elgondolkodom, ha itt ücsörgök, hogy vajon meg bírnám-e tenni valaha is, hogy ideköltözzek. És soha nem jutok semmire. Egyfelől egy nyitott kérdés marad, másfelől meg ott egy sziklaszilárd meggyőződés, hogy New Yorkot soha nem tudnám elhagyni. Aztán, hogy ez a kettő egyszer majd hogyan fog ítélkezni és egyezségre jutni egymással, egyszerű halandóként el nem mondhatom.

 

Újévieskedés Andersen városában

 

Mint mondottam, a Crew Control nem kényeztetett agyon bennünket szabadidővel ezen az úton, épp csak hogy belemelegedtünk a nyugati part időzónájába, máris útrakészen kellett állnunk visszarepülni Európába, hogy az újév ott érjen, és rögtön a belépés után az újesztendőbe, induljunk is haza New Yorkba. Ember legyen a talpán , aki ennyi időutazás és kaland mellett még tudja a sajét nevét, nemét és azt, hogy éppen hol van. A kolléga kicsit el is bizonytalanodott, amikor bemondta másnap reggel:

 

– Isten hozta Önöket……….. Koppenhágában!

 

És ez nem hatásszünet volt, hanem csak pillanatnyi emlékezetkiesés.

Arról is sokszor meséltem már, mennyire másképp viselkednek a különböző térségekből származó emberek utasokként is. A skandináv eleve egy külön faj, ezen belül azonban a dánok imádnivalóak. Tudom, hogy a dánok iránti elragadtatásomnak már jó hosszan adtam korábbi írásaimban hangot, de minduntalan visszatérek ehhez. Egy ilyen hosszú és fáradságos utazás vége felé éppen ilyen kedves emberek kellettek nekünk a tízórás útra Kaliforniából Európába. Ezek a szelídarcú, mosolygós, udvarias emberek. A kedves arcú öregek, akik családjaikat voltak meglátogatni karácsonyra Amerikában, és újévre otthon akarnak lenni Andersen országában, és a sok szép szőke fiatal meg a porhajas szöszke gyerkőceik.

 

Amikor Koppenhágát megláttam odafentről, elfelejtettem a fáradtságot, és energiávalteltnek éreztem magam, hogy alig vártam, ledobhassam a cuccaimat a hotelben, és fussak elvegyülni a szép dánok közt a városban szilveszter délutánján. Most még az se érdekelt, mint máskor, hogy vajon merre nyílik az ablakom, pedig a tengerre néző ablakot kaptam pazar kilátással.

Photo by Artur Dancs

Nørreport a dán főváros azon része, ahol nyáron rengetegszer megfordultam, és ahonnan olyan részletesen tudósítottam a Koppenhágáról szóló bejegyzésemben. Ezt jelöltem ki úticélul, de a metróról nem ott, hanem már Christianshavnban leszálltam, hogy onnan gyalogoljak át az egész városon. Koppenhága olyan jól átjárható, hogy ilyen szép időben vétek lett volna tömegközlekedni. Egyik hídról a másikra ereszkedve, ide-oda bámészkodva az utcákon jutottam el a belvárosi részbe. Nem lepett meg, hisz már Norvégiában és Svédországban is tapasztaltam, hogy itt teljességgel hiányzik az ünnepből az éktelenül sok csillogás. Nincsenek színes égők tízezrével, és nincsenek giccsekkel túlzsúfolt terek, parkok sem… Egyszerű fehér égők vannak, egy-egy fenyő – fehér égőkkel az is, és békésen, mosolygósan sétálgató emberek. Amikor a Nørreport piacra értem,, láttam sűrűsödni a járókelőket. A jelek szerint, nem csak nyáron, de ilyenkor is ide hozza útjuk a dánokat. Senkit nem láttam agyonpakolt bevásárlószatyrokkal rohangálni, senkit nem láttam igyekezni hazafelé főzni vagy vacsorát készíteni, sem szilveszteri műsort nézni. Ezeknek a szép és mosolygós dánoknak kisebb gondja is nagyobb a televízióműsoroknál – talán éppen ezért csapnivalóan egysíkú a tévéműsorok skálája. Ezek a szép és szelídarcú emberek ehelyett kiülnek ebben a farkasordító hidegben is a nyájas napsugár mentén a térre egy pohár vagy flaska borral, jelen esetben akár pezsgővel is, vesznek mellé egy dán szendvicset és ott cseverésznek kipirulva, egymás szemébe nézve a barátaikkal, kollégáikkal, családtagjaikkal. Néha feláll valaki, vesz egy csokor virágot vagy eukaliptuszt, netán néz valami zöldséget, legyen, ha hazamegy, de nem AZ a lényeg, mi van otthon, hanem, hogy itt most együtt vannak, és jól érzik magukat. Telefon csak annak a kezében van, aki egyedül van, biztos értekezik azzal, akit vár épp. De azok, akik ülnek az asztaloknál nem szorongatnak görcsösen telefonokat a kezükben, nem vetnek lopott pillantásokat az sms-falra, sem a facebook vonalra. Nem osztják meg a figyelmüket mással, csak azzal, akivel egy asztalnál ülnek. És beszélgetnek. Sőt, kacagnak is, mert vicceseket mondanak egymásnak. És mosolygósak, és szépek. Nagyon szépek. Teli vannak mesével. Hát, csuda-e, hogy Andersen mester éppen itt született, közülük való?…

Photo by Artur Dancs

Őszintén mondom, ahogy ott sétáltam egy(-egy) pohár pezsgővel a kezemben közöttük, és oda-odaköszöntek, és oda-odamosolyogtak, nagy kedvet kaptam ismét Andersen meséket olvasni. Biztos, ha elolvasom ma a Hókirálynő mesegyűjteményt, teljesen másképp fogom magam elé képzelni őket, és biztos, hogy jobban meg fogom ismerni ezt a mesés népet. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni átlépni az újesztendőbe, mint Koppenhága. Nem hiányzott New York embertelen szilveszteri nyüzsgése, sem a rohanásba beleszürkült budapesti arcok, és sem a pánikszerűen élelemhalmozó- és fogyasztó otthoni haddelhadd sem, a szupermarketeket ostromló embertömeg degeszre pakolt bevásárlókocsikkal. Ez éppen megfelelő volt egy hosszú munkahét, egy szép év zárómomentumára. Biztos vagyok benne, ha otthon lettem volna New Yorkban, vagy otthon, anyám házában, ki sem mozdultam volna a fotelből, hogy a kinti világtól megóvjam magam. Itt nem kellett semmitől sem félnem. Esetleg a petárdáktól, de azok csak akkor kezdtek el csattogni, amikor én már visszaindultam a szállodába, hogy átaludjam magam az újesztendőbe. A dán újév nem egyezik sem az otthoni újévvel, sem a másik otthonom újévével sem, így nem tartottam fontosnak, hogy valamelyik órában ünnepeljek éppen. Úgy éreztem, az egész délután ünnep volt nekem, és ez egy napra elég. Másnap frissen ébredtem, és amint a nap kicsit is megmutatta magát a ködfátyolon keresztül, kimentem a tengerpartra. Arra gondoltam, magányos kis sétának járok utána, de tévedtem. A parton rengetegen voltak.A sok mosolygós, sétáló helyi ember akkorra már ellepte a sétálókat, kávézgattak, teázgattak, glöggit ittak és andalogva beszélgettek. Volt, aki evezett, voltak, akik labdáztak, a gyermekek némelyike mezítlábolt a hideg homokban. Olyan élettel teli kép volt ez, ami annyi energiát ad az embernek, amit semennyi kávé nem nyújthat egy ilyen ködös, nyirkos reggelen.

Egy kis pihenés, egy kis szauna után veselkedtünk neki az utazásunk utolsó szakaszának – a kiesett gép miatt eleve három órás késéssel. Éjfélkor érkeztünk New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

Gazdag és mozgalmas évre tette a pontot ez az út, s egyúttal megnyitotta a következőt is. Tudom, hogy ilyenkor összegezni kellene, és visszatekinteni. Igazából erre is készültem, csak a mese fonala egyéb irányba terelődött, így másról szólt ez a mai. Márpedig, ha most elkezdeném az elmúlt évet is összefoglalni, olyan hosszúra nyúlna ez az írás, hogy senkisem akarná már elolvasni.

Világkörüli mesék (5)


 

 

Andersen mesevárosa és a szelídarcú, szép és vidám skandik

Photo by Artur Dancs

 

Kiváltságos helyzet Koppenhágába utazni. Nyájas földi halandónak azért, mert nagyon drága, fellegekbe burkolt fejű hasonszőrűeknek meg azért, mert kevés a járatunk arrafelé egy héten a tenger másik feléről, így alaposan megcsappan az esély sűrűn sziesztázni a dán fővárosban. És ha néha el is jut az ember, nagyon gondosan ügyelnek rá az életünket szervezők, hogy egyéjszakás kalandoknál többre ne fussa a bájos skandi-országban. Éppen ezért hiszem azt, hogy valami csudaménkő csaphatott a dolgaimba, mert ebben a hónapban térülök-fordulok, és valahogy-valahonnan mindig csak Koppenhágában kötök ki. Ez ahhoz képest lasszvegassz, hogy május óta egyetlenegyszer sem járhattam arra. De a fennvalót és a Crew Controlt nem illik szidni, sőt, amennyiben lehet, esti imáinkba is illik belefoglalni. És noha én nem tudok imádkozni, valami csak lehetett, mert a minap levelet írtam nekik (bocsánat: Nekik) és mondom, hogy tudom, kötelező mindenkinek néha stand-by (készenlétis) lenni, ami abból áll, hogy az ember adott időintervallumban (lehetőleg a nap leghasznosabb időszakában) puccbavágva vár a telefonja mellett, mert ha behívják, két órán belül is akár utaznia kell valahova, ami lehet trópusokon vagy épp hideg északon is, és azt sem tudhatja, pontosan hány napra csomagoljon fehérneműt, mert lehet, három napig lesz távol, de az is előfordulhat, hogy egész hétre is. Szóval, én ezt tudom, és elfogadom, hogy nekem is kell ilyent a programomba beiktatni, és sűrűn kapok is. De most úgy alakult, hogy szeptember vége és október eleje is egy hétre való SB-t hagyott nekem felgyülemleni egyvégben, ami arra sarkallt, hogy mégiscsak járuljak az úr színe elé, és kérjem, a sok várakozás helyett inkább tegyenek be valamerre engem erre a hat napra… És erre jött a kegy, utazás Stockholmba, és onnan egyenesen Koppenhágába. De nem is akárhogyan, hanem három napra. Lényegében olyan volt ez a „kihívás” a SB-ról, mintha beutaltak volna valami pöpec szanatóriumba egy kedves üdülőtelepen.

 

Szerelembe esni Koppenhágával

 

Tavasszal jártam először életemben Koppenhágában, és mint ahogy a többi hellyel is a világban, erre sem készültem. Photo by Artur DancsNem szeretem befolyásolni önmagam azzal, hogy előre olvasok és informálódom helyekről, ahová első ízben utazom. Nem akarok a sztereotípiák rabja lenni, és nem szeretném, ha én is egyike lennék azoknak a turistáknak, akiket New Yorkban szoktam látni az emeletes piros buszok tetején a gagyi „hop on-hop off” túrjain. Azt szeretem, ha magamnak bonthatom ki a várost, ha én fedezem fel a sztereotípiáit és ha kedvemre eltévedhetek benne. Így természetes, hogy amikor tavasszal első ízben vetett partra a metró Koppenhága belvárosában, a Nyhavn kikötőjében kötöttem ki leges-legelőször, és gyorsan lefotóztam és lefotózkodtam magam is a színes házsorral. De innen aztán már ki kellett találni a hogyantovábbot is. És mind messzebb merészkedtem a városban rövid egyéjszakás útjaim alatt, amelyek legfennebb is csak gyorsan múló kora délelőttöket engedtek meg a városban, és annál inkább megértettem, hogy ez a folyamatos szerelembe esés egyik újabb esete életemben. Májusra már eljutottam a királyi rózsakerthez és az ehhez tartozó nyári kastély-rezidenciához is.

 

Nem tudom Koppenhágát rosszkedvűen – rossz időben – elképzelni. Ez a város olyan derűs és mosolygós, hogy teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy itt szürkeség legyen és nyomott emberek futkossanak az utcákon. Amennyire kedves a szívemnek és bájosan játékos Helsinki, annyira nem tudom elfelejteni az ólomszürke napokat és a zárkózott, távolságtartó – szerintük csak szégyellős – finneket. És közben az összes skandináv ország fővárosába otthonra leltem, illetve mindegyiket hagytam mélyen a szívembe furakodni, és ma már azt is elmondhatom, hogy ha a vonalat meghúzzuk alul és summázunk, a legszebbek a skandik közül a dánok. Igaz, még jónéhány mélyremenő tapasztalatra szükségem van az alaposság kedvéért, hogy eldöntsek egy belső vitát a norvégok vagy a dánok javára, de most, hogy Koppenhágában sütött be rám a reggeli nap, kicsit el akart a mérleg már billeni feléjük. Szépek. Olyasféle természetes szépség sugárzik belőlük, ami tipikusan skandináv, és mégis pluszt ad neki az életkedvvel telített játékosság és bolondosság is.

A másik meg, hogy én szeretem a vizet. Ez a város meg úgy van megépítve, hogy csak akkor nem kell hídon és vízen átkelni, ha az ember egy helyben áll. Szigetek sokasága alkotja a várost, és ha jól belegondolok, gyalogosan is jól bejárható, gyalázatnak tartanám, ha autóval akarná bárki is megismerni ezt a kis ékszerdobozt.

 

Vagyok annyira szerencsés (már megint…) hogy egykori rádiós kolléga-haveromba botlottam már kora tavasszal itt, és körbefutott velem autón a városban egy borozással megspékelt vacsora előjátékaként, amit családi hangulatban töltöttem el velük. Nem haladtunk sokat turizmus szempontjából és nem is hagytam volna, hogy lelője nekem Koppenhága poénját, hiszen magamnak akartam felfedezni ezt is, ezért csak arra kértem, támpontokat adjon, olyan érdekességekre kérdeztem rá, amelyeket nehéz lett volna vagy időigényes emitt-amott elolvasni. És ő mesélt nekem Christianshavnról, a hipszter városról, amelyik már-már függetlenedni is kész lenne a várostól.

Photo by Artur Dancs

Valami olyasmi, mint itt nekünk a brooklyni hipszter-bölcső, Williamsburg, ami elérte azt, hogy aki ott él, nem azt mondja, hogy New York-i, hanem hogy williamsburgi, de legfennebb is csak brooklyni. A hipszterekről azonban nem itt és most fogok értekezni, mert Koppenhágában sem ez a legfontosabb megemlítenivaló, mint ahogy New Yorkban sem. De azért jó, hogy Saba mondta nekem ezt a helyet, mert a metróm a szállodától a belváros felé tartva megáll azon a szigeten is, ahol ez a Christianshavn is van. Felületesen néztem csak a térképre, hogy tudjam, merre leszek arccal, és nem is érdekelt a távolság, amit majd be kell járnom. Így ott szálltam le a napsugaras szeptembervégi reggelen, éppen egy tér közepén, ahol talán a legjelentősebb jelenlétet egy virágárus könyvelhette el magának, ha eltekintünk a csavargóktól, akik már kora reggel ontották a bráhaszagot a derűs őszi levegőben. Persze, hogy szakállas, jólöltözött, csinos fiataloktól hemzseg a környék, és a favágóstílusban van a sikk, és persze, hogy itt is van egy csatorna, és rajta kis vitorlások árbocai illetve csónakok lengedeznek az összefirkált padon ücsürgő kávézóra. És persze, biciklisek. Tengerszámra. Amikor zöld a lámpa, egy nagy raj elindul, és az ember csak kapkodja a fejét a sok szőke, napszemüveges láttán. De nem csak a hipszterek, itt mindenki biciklizik, mint ahogyan minden skandináv országban is. Saba szerint derékig érő hóban és vérfagyasztó hidegben is mosolyogva tekernek ezek a népek, ne gondoljam, hogy itt is megolajozzák, és pincébe rakják télire a kerékpárokat. Ha belegondolok, és éppen ma tettem meg – télen magam is sokkal többet bicikliztem New Yorkban, mint amennyire alkalmam jutott nyáron, amikor szép idő is adatott volna mellé. A másik, ami tipikus, a tricikli, amelynek az elejére nagy faláda van erősítve, abba becsapják a gyerekeket, akár hármat is (láttam!), a bevásárlásokat, és mennek. Itt nem autóval viszi anyuci-apuci a kölköt óvodába vagy iskolába, és még csak nem is dobja be egy taxiba… Kerékpárral, lazán. És csakis zöldjelzésen. Azt már Finnországban megtanultam, hogy ha nem akarod a helyiek megvetését kivívni, nem futkosol keresztül piroson. Amíg New Yorkban akár a rendőr mellett is átsétálhatsz piroson, ha te magad biztonságban érzed, akkor itt akkor sem mész át, ha a környéken sincs autó a közelben.

Photo by Artur Dancs

Christianshavnban pár lépés után hídra értem, és eredeti úticélomhoz,a Kastély-szigetre. Azért hívják így, mert itt van a királyi kastély, a Christiansborg és a hozzá tartozó teljes udvartartás, a királyi könyvtár, a királyi park, királyi múzeum, a királyi nemzeti színház és minden, ami kell.

A palota udvarán konflis utaztatott egy – ránézésre – amerikai utazási magazinnak dolgozó lovaglónadrágos hölgyet körbe-körbe, miközben egy lovas ugratott ide-oda körülöttük – gondolom, a látvány és hangulat kedvéért. Olvasom, hogy a palota egyik szárnyában a fejedelmi rezidenciák vannak és a királysághoz kapcsolódó hivatalok, a másik szárnyban pedig a parlament működik. Az ajtó előtt pedig egy riporter készül a kora reggeli bejelentkezésre valamelyik tévécsatornán.

Photo by Artur Dancs

Olyan szelíden mosolyog a délelőtt, hogy a japán turisták zaját is elnyomja a csend. Körbeállják a riportert és szelfit készítenek vele, bár azt hiszem, csak annyira ismerik, mint amennyire én is. A riportertől odébbállva inkább az egyik árkádos folyosón át a kisebb parkba sétálok át, ami már a könyvtárhoz tartozik. A park közepén szökőkút medencével és a vadkacsáknak egy vízre épített kuckó. Ezek a kolontosok annyira elbóbiskolnak olykor, hogy belefagynak a tóba hidegebb napokon. Talán emiatt jó, hogy a házikó alternatív szállást is biztosít, ha itt esteledne rájuk.

Photo by Artur Dancs

 

A kastélyos szigetet elhagyva egy pár lépésnyi hídon egyből a belvárosban találom magam. Víz alatti szobrokra is felfigyeltem, és az villant át az agyamon, hogy ezekben annyira túlteng a művészet, hogy nem csak a terekre, parkokba szórták szét a művészeti alkotásokat, hanem a víz alá is. Imádok megállni egy ilyen forgalmas téren, mint ez a belvárosi szökőkutas randihely, az Amagertorv, és embereket nézni, sőt fotózni. Egyszer kilátásba kell helyeznem egy olyan fotósoldalt létrehozni, ahol ezeket a világban látott szép embereket, érdekes embereket megmutathatom. Tele a világ különcökkel, izgalmas arcokkal, szelíd vagy sziporkázó szépséggel, egyéniségekkel, karakán mimikákkal… olyan jó néha csak elveszni bennük. Gondolkodom, hogyan is kell ennek a térnek a nevét kiejteni, de feladom egyelőre a dán nyelvvel és a svéddel is a viaskodást. Mindig az jut eszembe, hogy ha érteném sem tudnám kimondani, mert olyan furcsa hangképzésük van, hogy számomra megfoghatatlan az egész beszélt nyelv – leírva talán még eligazodom rajtuk – meg az is, hogy bezzeg hogy az angolra mondják, hogy azt írja zongora és úgy olvassa, bicikli…

Photo by Artur Dancs

Az a fura ebben a belvárosi forgatagban, hogy az ember azt mondaná, ez nekik a Times Square, és ugyanakkor egyáltalán nem az. Mert itt jelen vannak a helyiek is. A Times Square-re helyi lakos nem megy, csak ha fegyverrel fenyegették előtte vagy rokonai érkeztek a városba. Koppenhága belvárosa azonban annyira bájos, mint az egész, és telistele van a helyiekkel is. És ez jó. Ebből azt is leszűröm többek közt, hogy akkor itt engem sem vágnak át, mint turistát, ha bemegyek egy boltba vagy leülök egy teraszra sört inni. Ez ugyanis egy világtendencia, valami miatt minden belváros le akarja húzni a turistát. Pedig ha az a drága bárgyu turista nem jönne pénzt költeni és megállni az út közepén, mint egy rénszarvas, akkor a belváros is lehúnyhatná a redőnyeit sok esetben. De most nem ilyen demagógiák felé akarom elvinni a mesét, inkább továbbsétálok annak örömére, hogy találtam egy roppant patinás közvécét a szökőkút mellett (aki volt turista nagyvárosban, tudja, miért ez a módfeletti nagy öröm), amire nagy betűkkel kiírták: INGYENES! Merthogy Svédországtól Norvégiáig és Finnországtól Londonig mindenhol fizetős a pisilés meg a mosdó használata. Sokszor csak jelképes összeg, de bajnak elég, ha az embernél pont adott ország valutája nincs. Márpedig azt senki nem várhatja el tőlem, hogy annyiféle pisilőpénzt tartok magamnál, ahány országban megfordulok sokszor egy héten belül. A norvégok rendesek, mert hagyják, hogy hitelkértyával fizess a pisildében. És mint aki már lassan húsz éve elhivatott hitelkártya használó vagyok, ezt nagyra értékelem, és sokszor már csak kártyalehúzás végett is elmegyek pisilni, ha Oslóban járok.

Photo by Artur Dancs

A sétálóutcán szuvenírek közt turkálva haladok előre, gyűlnek az anyunak szánt hűtőmágnesek és megcsodálom a karácsonyi díszeket. A dánok nagyon büszkék ezekre a kézzel készített úgynevezett „mobilokra”, azaz mozgó karácsonyfadíszekre. A hagyományosan kartonpapírból, precíz alapossággal kivágott meserészletek Andersen meséiben is felbukkannak, és egy-egy jónevű művész ezzel ötvözve a tehetségét, méregdrágán képes eladni ezeket a valóban hangulatos és egyedi kis csodákat. Megölelem Andersent a sarkon, mikor kiérek a tanácstérre, az építészetileg is csodás városháza elé. Ott ül Andersen mester, nem messze a szülőházától, szemközt a Tivolival, a világhírű vidámparkkal, ami a dánok nagy büszkesége.

 

Hát, csuda-e, hogy egy nagy mese ez a hely és az emberek is benne, a mézeskalács házakkal? Csuda-e, hogy Andersent adott a világnak?… És megyek tovább az Ørsteds park irányába. Egyszer tavasszal már eljutottam ide, de mivel rámesteledett, nem sikerült végigjárnom és megnéznem a szobrait. Már Oslóban megszoktam a meztelen – főleg férfi – testeket ábrázoló köztéri szobrokat, és azt is, hogy ezeket mind különösen tekintélyes férfiassággal ábrázolják, nem, mint a görögök esetében. És ezt nem csak én vettem észre, hanem írtak is róla, a népek meg vidáman fotózgatják premier plánban a legapróbb részletekig alaposan kidolgozott nemiszerveket, amelyek a legtöbb esetben már fényesre vannak fogdosva. Itt ez már nem is tűnt fel különösebben, bár nehéz volt elkapni egy-egy fotót, mert valakik folyton mélyen ráhajolva vizslatták a szobrokat közelről.

Azt hittem, jó ötlet a füvőn heverni a napsütésben, és láttam a skandik vidáman heverésztek el órákon át is akár egy-egy sör mellett a gyepen a szobrok és őszi virágok közt, de amikor lehuppantam a fűre, kirázott a hideg. Nagyon is meglehet, más fából faragták ezeket a molygós, szelídarcú szőkéket, akik – míg én őszi kabátban és kapucnis szvetterrel jártam át a napot, trikóra vetkezve élvezkedtek a napsütésben.

Hát, lehet ezeket nem szeretni?…

Photo by Artur Dancs

 

 

A piac az legyen piac

 

A bejárt kilométerek is megtették hatásukat, és ebédidőt hirdettek. Skandináv országokban „kinn” ebédelni nem olcsó mulatság, de ahogy egy barátom sürgősen esemesezte nekem, mikor elmondtam neki, milyen falatokat találtam: egyszer élsz, nem kell gyereket nevelned, sem harisnyába raknod a pénzt! – és hát nekivágtam a híres koppenhágai élelmiszerpiacnak. Ezt persze, nem úgy kell elképzelni, mint otthon a kispiacot, azaz részint igen. Méghozzá a jó értelemben vett módon. Ugyanis itt minden megvan, ami jó valaha is volt az otthoni piacokon: termelők, friss áru, zöldség, gyümölcs és virágok. Emellett azonban ennél még nagyobb szerepet kapnak az ételek, a frissen elkészített ínyencségek, finomságok. Minden felől bódék, teraszok kínálják a magukét, de ugyanott elvitelre is lehet húst, halat vagy tejtermékeket is vásárolni. Egyik fickó körül szűnni nem akaró csoport, mindenki vásárol, és ő nem fogy ki, folyton körbejárja a standot, mindenkinek személyesen magyaráz, mutogat, hatalmas befőttesüvegekben adja a terméket. Elolvasom (mondom, olvasásban elboldogulok a dánokkal is) – valami olyasmit ír félig angolul – félig dánul, hogy „lassú-étkezde”. Humorosnak, tehát humoros, és gondolom, a tömegből ítélve ízletes is lehet. Van itt zöld-curryvel készített csirke, dán módra elkészített csillisbab vagy borjúpecsenye valamilyen szószban. De akármennyire is összepajtiztunk egy fotó kapcsán, nem tud egyéb fizetőeszközt elfogadni, mint mobilfizetést, ami egyelőre nagyon kevés helyen elterjedt fizetési lehetőség – Dániában ebben is messze járnak már a világtól… De mindent végigkóstoltat velem azért, és nem is tiltakozom, sőt, megkérem, hogy ha már így egy tányérból eszünk, mondaná el nekem, mit egyek, ami igazán dán, és nem a tengerből lett kifogva. Nevet, és mondja, menjek csak be a csarnokba, mert ott egy szép szőke leánka nagyon finom dán szendvicseket készít. Mondom, hogy nekem a fülemen jönnek ki a szendvicsek, de bizonygatja, hogy nem küld ő engem rossz helyre, mert a dán szendvics az nem olyan, mint az átlag szenya. Ez egy nemzeti eledel, amit naponta legalább egyszer, de főleg uzsonnára, minden dán beiktat az étrendjébe. Szkeptikusan ugyan, mert ugye, mit mutathatnak nekem már szendvicsek terén újat… – belépek a csarnokba, és mikor elhagyom a frissen darált kávészagú kávéstandot és a szőke mészároslegénnyel is leparolázok, megpillantom a szép szőke lányt a szendvicses pultnál.

Photo by Artur Dancs

 

Nos, igen… Ezek valóban inkább valami alkotásra hasonlítanak, semmint szendvicsre. Kenyér igazából csak azért van (valahol) alatta, hogy valami összefogja azt a rengeteg mindent, amit egy nagy kupacban összehordtak rá. Rozskenyér alapon ugyanis van itt lazac, tőkehal, marhabélszín, malacsült. Én a marhasült szendvics mellett állok ki, és mondja, hogy semmiesetre sem tartalmaz szezámmagvat, amitől esetleg meghalhatnék, sem egyéb számomra gyilkos dolgot, mint például tengeri herkentyűket. Ad mellé egy csapolt dán sört is, és ezzel ki is lépek az egyik asztalhoz magamhoz venni az ízlésesen elkészített uzsonnát. A rozskenyérre savanyúuborka szeletekre fektetett marhasült került, amit tepertőcsíkokkal szórtak meg, az egészet majonézes tormával öntötték le, és valami gyümölcsdzsemben megforgatott savanyúkarfiol is helyet kapott rajta. Persze, hogy ezt már csak késsel-villával lehett becsületesen megenni… És amíg a sört nyalogattam, körbenéztem.

Photo by Artur Dancs

 

A munkából és iskolából érkező skandik sorra töltötték meg a piac deszkapadjait, foglaltak helyet a kirakott asztalok körül egy-egy sörrel, egy tál étellel. Senki sem sietett hazafelé. Csillogó szemmel, mosolygós arccal izgatottan mesélték aznapi dolgaikat, hirtelen tele lett élettel a tér. Éreztem, hogy végre a piac visszanyerte eredeti szerepét, a közösségformálót, ahol nemcsak az áru cserél gazdát, hanem a gondolatok, az élmények, és ismét láthattam, hogy a társadalmi élet egy jelentős központja a piac. Ahogyan annak lennie is kell. És lazán. Mert azért itt is van, akinek sietnie kell. No, persze, nem azt jelenti, hogy behúz valami bazinagy luxusautóval a járdán a tömegbe, az autóban bömbőlő zenével, és kilép egy hamburgert rendelni. Jön az iparos a munkából a bringán – ingben, esetleg nyakkendőben is – és lelassít a pult előtt, kikéri a sört, és hamar megoszt egy sztorit egy másikkal a biciklire támaszkodva, majd tovalibbennek. Három nő a virágos mellett talált egy ládán ülőhelyet a napfényben, és közben én is vásárolok friss szedret a kötényes termelőtől – ő elfogadja a hitelkártyát, és megköszöni a vásárlást, és dánul köszön el tőlem, amit én még utánozni sem tudok.

 

Photo by Artur Dancs

Teljesen feldob ez a piaci nyüzsgés, csak nagyon sokára és nehezen tudok elszakadni a piac vidám életkedvétől. De a város minden része ilyen mosolygós, úgyhogy nem érzem a lábamban a fáradságot, hanem gyűjtöm a távolságot, hörcsögölök tovább magamnak a városban a fényképezőgépemtől elmeredt nyakammal.

 

Újabb kastély, újabb mesék és újabb kilométerek

 

Pihenőt csak a királyi rózsakertben szavazok meg magamnak, a Rosenborg kastély alkonyban fürdő sziluettje tövében. A kastélyt és kertjét már tavasszal volt szerencsém látni, amikor teljükben pompáztak a rózsák. Illatban most sem volt hiány, de persze, az ősz már megtizedelte a királyi virágokat is. A kastély a XVII. század első éveiben épült nyári rezidenciának, VI. Krisztián építészeti projektje egyikeként, holland reneszánsz stílusban, mint abban az időben a legtöbb jellegzetes koppenhágai épület – nem csoda hát, ha a fotókat nézve sokan olykor összekeverik Amszterdamot Koppenhágával. Királyi rezidenciaként 1710-ig használták, azt követően, és IV. Frigyes trónra kerülése után már csak két alkalommal lakott a dán királyi család a Rosenborgban, 1794-ben, amikor a Christianborg kastély tűzvész áldozata lett, – illetve annak újraépítéséig – majd az 1801-ben esett brit támadás idején.

Órákig is pihentettem volna a lábam és a szemem a kastély alkonyatbéli szépségében, de a naplementével hideg kezdett lenni. A beköszöntő október előszele volt ez. És bár szeretem a sztereotípiákat és az ilyen helyeket elkerülni az első látogatás után, úgy gondoltam, nem bűn az, ha visszamegyek a nyár elmúltával Nyhavnba, a kikötőbe, a színes házakat esti fényükben is megtekinteni és a hely őszeleji hangulatát magamba szippantani.

Photo by Artur Dancs

 

Azt már megszoktam, hogy a skandináv városokra nem jellemző a pazarlás, és főleg nem kényeztetik el magukat a fényekkel. Sok helyütt a lakások is kifejezettn sötétnek tűnnek, a szállodában is olyan lámpák vannak, amelyek fénye mellett nehezemre esik az olvasás. Az utcákon sincs pazarlás. Nem ragyog fényszennyezésben a belváros, és Nyhavn sem, ezért talán színtelenebb is, mintha napfényben látnám, de az élet pezseg a gázlángokra emlékeztető, öntöttvas, formás utcai lámpák derengő fényében. És igaz az is, hogy az esti italozáshoz ennél sokkal több fény nem is kell. Hideg az este, és csak borzongok menetközben is, a teraszokon azonban alig látni üres helyet, az esti hűvös ellenére is kinn üldögélnek inkább, a vendéglős meg piros, kockás plédet oszt minden vendégnek, hogy a derekára tekerve vidáman illogasson záróráig. Inni meg szeretnek, mint minden északi nép, ezek a dánok is. Ezt a repülőn is tapasztalja az ember, meg a mindennapokban is az italfogyasztás minden szinten jelen van. Isznak, és meglepően jól bírják is. Bár, sokszor az is meglepő mennyit bírnak… Nem is csoda, hogy az Oktoberfest-et is már szeptember eleje óta ünneplik Koppenhágában is, történetesen épp a szállodánkhoz közel eső Amager strandon a leginkább. Itt, ugye, távol a várostól, lényegében a tengerparton, kedvükre szórakozhatnak, és ünnepelhetik a nagy német egyesülést a jószomszédság szellemében. A dánok is imádják a tiroli rövidnadrágokat és kis vidám kalapokat, mert ha ez kell az ivászathoz, ezt is felöltik, csak haladjon a dolog. Szőkének meg elég szőkék. Sőt.

Ha az ablakban tanyázok éppen egy kávéval a szállodaszobámban – és nem valahol a kilométereket nyűvöm, akkor látni, ahogy a metróból sorakoznak lefelé a tengerpartra hétvégeken a mókás kis német népviseletben.

Photo by Artur Dancs

 

Az ablakban mellettem meg egy szál orchidea is nézett kifelé. Fogalmam sincs már pontosan melyik is volt a pillanat, amikor mellém szegődött a hosszú tizenötkilométeres egész napos sétámon. De ott volt a szobám ablakában. Arra emlékszem, hogy este, amikor Nyhavnban bóklásztam, már a kezem ráfagyott a szárára, de hősiesen vittem, a hátamon a fotómasina, a másik kezemben a vacsorára szánt shaorma, amit valami Mohamed készített nekem a legjobb receptje szerint még a belvárosban fehér szószban a platnin megpirított friss pitába tekerve. De úgy gondolom, akkoriban került a kezembe a lila trópusi virág, amikor a nőket lefényképeztem a piacon. Valaki elhagyhatta vagy elhajította – bár miért tenne ilyet bárki is egy orchideával – mindenesetre a lábam elé került. Hazafelé tartva a metrón meg is néztek vele éjszaka. Ez a metró is egy mese. Lényegében olyan, mint a Kennedyn a reptéri kisvonat, ami ide-oda jár a terminálok között. Ez is ilyen 2-3 kocsis kis szerelvény, amelyben nem ül masiniszta. Távvezérlésű kocsik, elképzelem, ahogy valahol egy nagy terepasztal fölött üldögélnek szőke, szép dánok, és ezeket irányítják. Persze, az is lehet, hogy nem így működik a dolog, de jó elképzelni. Mivel vezetője nincs, vezetőfülke sincs rajta, és ha az ember előre ül, olyan, mintha ő maga lenne a vezető. És erre a vidám vállalat is rásegít, mert a műszerfal helyére műszerfal van rajzolva, hogy aki ott ül, teljeskörű és jogú mozdonyvezetőnek érezhesse magát. Éjjel-nappal jár a kis szerkezet fel-alá Koppenhágában, hol a föld alatt, hol pedig felette. Legutóbb megesett, hogy valami vágányjavítások miatt egyszer csak nem ment tovább. Biztos, hogy a bemondásokban ez elhangzott, de azt én nem értettem, így valami abarakafalván találtam magam, ahol nem mosolygós és nem szép – és így tehát, nem is dán – metróalkalmazottak szóltak, menjek ki, mert ez a kocsi innen már sehova sem megyen’… Kérdem, akkor én hogy jutok el oda, ahol lakom, mire megvonták a vállukat, és lelakatolták a bejárati ajtót. Mondták, hogy van busz, találjam meg.

Photo by Artur Dancs

 

Jött is egy busz, de a sofőr arab volt, és nem beszélt angolul. Dánok, mint minden skandináv ember, beszélnek angolul anyanyelvi szinten. Nem is illik megkérdezni, hogy beszélnek-e angolul, mert hogy természetesen, beszélnek angolul. Azok nem beszélnek leginkább, akik valahonnan ideszármaznak. A második busz sofőrje spanyol volt, és ő sem beszélt angolul, és azt sem értette, hova megyek. Mert hogy Femøren azt mondhattam én az én olvasatomban, de dánul biztos, hogy teljesen másként hangzik.

Aztán került egy újabb busz is az éjszakában, amelynek a sofőrje érteni vélte úticélomat, és hazavitt.

 

Éjszaka, hinta, tengerpart és holdfény

 

Hogy a tizenöt kilométeres sétát megtoldjam kicsit, hazaérve úgy gondoltam, éjfélkor csapok egy kört a tengerparton is, az Amager strandon. Amint erről már a világkörüli egyik mesében említést tettem, a szállodánk ennek a strandparknak az utcáján van. A tenger meg az utca végében. Most derítettem csak ki, hogy ez az öböl lényegében a Balti-.tenger része, ami azért fura nekem, mert inkább tónak mutatkozik, semmiképpen sem tengernek. De örömmel elfogadom, hogy tenger, és örülök a gyönyörű öbölhíd látványának is, ami Koppenhágából átnyúlik a svéd Malmö városáig. Akkor éjszaka alig látszott, csak a hold csillámlott a vizen. Pár nappal azelőtt New Yorkban bámultam az ezüstös fogyatkozásban lévő holdat az Atlanti-óceán partján, a másik mesében meg említettem az éjszakát Santa Monicán, a Csendes-óceánban fürdőző holdvilágról. Még jó, hogy a hold legalább ugyanaz mindenhol, különben nagyon össze lennék már kuszálódva, így azonban van valami állandóság a dolgokban, és segít a jelent elfogadni úgy, ahogy van, anélkül, hogy sokat gondolkodnék a miérteken.

Photo by Artur Dancs

Kísérteties volt az éjszaka, és az Oktoberfest sátor is, ami a partra vetetette árnyékát. Senki sem járt rajtam kívül a stégen, hosszan sétáltam a nap kellemes záróakkordjaként és levezetéseként a parton az első hídig, ami visszavitt a strand mentén húzódó, megvilágított útra.

Tele voltam mesékkel, és éreztem, hogy Koppenhága is az örök szerelembe esés tárgya lesz immáron az életemben. A hotel felé szedve a lábam a holdfényben a strandpark fáira vastag kötelekkel erősített fahintákra figyeltem fel, lovacskák voltak és egyéb mókás dolgok. Egyik fa vastag ágára gumiabroncs volt kötve, és olyan csábítóan ingázott az éjjeli szélben, hogy nem álltam meg, hogy oda ne siessek, és fel ne kapaszkodjak rá… Miközben ott himbálóztam mind magasabbra széleseket mosolyogva magamban, amellett, hogy “Kati és a Kerek Perec” énekét dúdoltam, kiszámoltam, hogy harminc éve is jól elmúlt azóta, hogy egy jót hintáztam volna. Tengerparton, holdfényben meg…

Photo by Artur Dancs

Persze, másnap igyekeztem szerét ejteni a délelőtti órákban is kimenni a partra és napfürdőzni a helyiekkel a cirógató melegben. Bámultam a közeli reptérre az öböl felől ügyesen belibegő repülőgépeket, és egy gördeszkás ugrásainak csapkodását hallgatva a tengerpart napsütötte csendjében, valahol a fényképezőgépem betonon nyugvó teleobjektívje felett egy suhanással rámköszönt október. Elüldögéltem volna még hosszan ott a csillogásban, amit a víz borzos tükre sokszorozott meg, de lassan szedelőzködnöm kellett, mert valahol egy repülőmadár várt rám, hogy új mesék felé repítsen.

Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

Világkörüli mesék (1)


 

 

Lehetséges, hogy egy meghitt családi életet élő szemével nézve, a mi munkánk kényelmetlenségekkel teli, zaklatott, hektikus mindennapokat eredményez. Tagadhatatlan, hogy sokszor kiszámíthatatlan az életünk, ugyanakkor ez talán, ami a legtöbb izgalmat is hozza a mindennapokba. Amint arról már szóltam, az első, ami megszűnik, amikor az ember világcsavargóvá válik, az a saját időnk. Mindig azt az időt kell magunkénak elfogadnunk, amelyik zónájában éppen vagyunk. És ez fehér éjszakákat, de éppen úgy aktív hajnalokat, kalandvágyó délelőttöket vagy mozgalmas délutánokat jelenthet. Hajlamosak vagyunk belefásulni az életünkbe. Mindenbe. Ez az emberi természet egyik velejárója a jelek szerint. Az egyformaságba és a sorozatos változásokba is. A mi feladatunk ezen változtatni. Akkor is, ha egy kis tanyán éljük le az életet, ahol örülni lehet a reggeli napsugárnak, a nyári esőnek, a téli havazásnak és a természet közelségének. Akkor is, ha nyughatatlan világvárosokban hajtjuk nyugalomra a fejünket, és a sziréna zaja és a tülkölés már nemhogy nem zavaró, hanem álombaringató. Akkor is, ha óceánra néz épp az ablakunk, amikor felkelünk, és akkor is, amikor a szeméttárolós belső udvarra, ahonnan a szomszédék veszekedése is áthallatszik csendesebb estéken.

Photo by Artur Dancs

Sokan azt hiszik, ha egyszer kijutott nekem az, hogy este Manhattan tornyainak fénye világítja be a szűk lakomat, nehezen tudnám másutt a szépséget megtalálni. Csak a legbeavatottabb barátok tudják igazán, mennyire nem így van ez. És hogy mennyire kedves a reggel anyám házának ablakán a fákra kinézni és távolban a németi templom tornyát fürkészni, és hogy sosem feledem a piros rózsákat ontó rózsafára nyíló ablakot nagyanyám gyermekkorombéli házában sem, amelyen a játszani csalogató gerlék és perlekedő verebek hangzavara hallatszott be nyári reggeleken.

Amióta a világ megnyílt előttem, ezek a szépségek nemhogy elhalványultak volna, de élénkebbek, még drágábbak lettek. És melléjük íródik a sok-sok új kép, madárcsicsergés, hajnal vagy épp fülledt éjszaka. Sok-sok új mese. Hosszabbak-rövidebbek. Ezekből a pillanatokból áll az életünk. A mesékből, amelyek körülöttünk élnek, velünk, és csak be kell engednünk magunkba őket.

 

Copthorne-i mese

 

Ha az ember naponta más-más időzónában van épp, és nem szeretné a szervezetét az őrületbe kergetni, mindenképp legajánlatosabb akkor és úgy aludni, amikor azt a szervezete megkívánja és a lehetőségei megengedik. A londoni pihenőnk a várostól távol, a vidéki Anglia barátságos és rusztikus kisvárosi részén van, Copthorne-ban. És ha hajnalban hatkor jön az embernek, hogy reggelizzen, a legjobb, ha ahelyt végére is jár a dolognak. A román pincérnő eltakarította előlem a tányérokat, és mikor az ezüst kannából kitöltötte a kávémat a csinos porceláncsészébe, azzal a kezemben elindultam át a hallon a kert irányába. A sarokban csendesen pihent még a zongora a nagy falióra alatt, a kandalló pedig hidegen bóbiskolt.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt, jó reggelt! – integettem oda vidáman a recepciós fiúnak, és miután elolvastam a nevét, elégedetten állapítottam meg:

– Mennyire jó, hogy a világ különböző pontjain belefutok egy-egy Adnanba, és mind olyan kedves és segítőkész.

– Mindenképpen, uram – hajtott fejet előttem Adnan a pult mögül – Tehetek valamit Önért ezen a korai reggelen.

– Azt hiszem, hosszú távra lekötelezne, ha lenne olyan szíves és az ajtót, ami a téli vendéglő teraszon át vezet a kertbe, kinyitná nekem.

– A legnagyobb örömmel! – és a bőrhuzatos kanapékkal és fotelekkel berendezett hallon át máris a világos, a kertre nyíló sokablakos zárt teraszra nyitottunk be, és csikorogva fordult a kulcs a zárban, mikor Adnan kiengedett a kertbe.

Photo by Artur Dancs

Madárcsiviteléstől volt hangos a májusi hajnal, és buja zöld volt minden. A kert közel eső gyepén faasztalok és székek itták a friss harmatot, a fűszálak pedig üdére mosták a cipőmet, amint átvágtam a pázsiton és a patak felé vettem az irányt. A patak valahonnan a szállodára néző erdőből eredhet, és csak azért hozhatták be ide a kertbe, hogy hidat lehessen fölé építeni, kicsiny fapallót, ami alatt a vadrécék szívesen elhápognak csendes reggeleken. A víz innenső partján óriási vadrebarbara levelek legyezték a hajnali szellőt, odaát pedig várt a bukszusokból álló labirintus és a rhododendronok. Az angolkert oldalán egy kőlóca is állingált, de nem csábított leülni, sokkal inkább a madárcsicsergésbe és hajnali üdeségbe csomagolt kert vonzott. Percekig jártam fel és alá, körbe az apró ösvényeken, követtem a barátságos útvesztő szögletes kanyarjait, és mintha nem tudnám, hogy nincs illata, minden rhododendron virágot magamhoz húzva megérintettem az arcommal. Egyik bokor fehéren omlott alá, mint egy menyasszonyi fátyol, a másik rózsaszínben pompázott, a sárgákat és a narancsszínűt pedig a feljövő napsugarak tették tündöklőekké. A kertből visszatekintve a patak túloldalára, a még pihenő szálloda rusztikus képe tárult elém, vidám ablakaival és meghitt hangulatú mesék emlékeivel.

Photo by Artur Dancs

Mielőtt visszamentem volna a kertre ablakot tárt szobámba, még egy kicsit elidőztem az egyik asztalnál a harmatos széken elköltve a feketekávét. Amikor a nap már annyira feljött, hogy ébreszteni kezdte a életet a ház körül, csendesen visszaszivárogtam a szobámba, útkozben megköszönve Adnannak, hogy széppé tette a napomat. A kicsi tavon pedig a ház hattyúja a tó közepére állított tutajról beletottyant a vízbe a vadkacsák közé…

 

 

Stockholmi mese

 

A szemerkélő esőben az élénkszínű királyliliomok és fritilláriák még zajosabbaknak tűntek a hűvös tavaszi délelőttön. Még nem ismerem ezt a várost eléggé ahhoz, hogy pontosan tudjam, az a sok víz és csatorna, amin keresztül kisebb-nagyobb hidakon kell átkelni a régi város felé tartva, honnan jön és merre tart.

Photo by Artur Dancs

Csak azt, hogy megnyugtatóan szép a királyi palotát és a köré csoportosuló lenyűgöző adminisztratív épületeket a víz tükrében is viszontlátni. A virágzó japáncseresznyefákat kerestem, ha már New Yorkban idén lemaradtam róla egyrészt utazásaim, másrészt a fagykárok miatt. Pedig lelkesen látogattam reggelnte a Central Park azon részét, nehogy nélkülem nyílnának és borulnának virágba. A cseresnyéskert felé vezető úton azonban nem tehettem meg, hogy nem kerülök egyett az óvárosban, mert a csersnyevirág is elbűvölőbb lesz, ha az ember előtte jól megjérja magát a karnyújtásnyi szűk kisutcákban a színes házak tövében, fel és le a dombon, a macskaköves utakon.

Photo by Artur Dancs

Van ebben valamiféle báj és vidámság, mégis, ha belegondolok, nem szívesen laknék egy ilyen szűk kis sikátorban. Talán épp a nyomasztottság érzetét elkerülendő festik őket olyan tarkára és vidámra, hogy ellensúlyozzák a tér szűkösségét. Persze, a virágok az ablakokban fittyet sem hánynak a térre, csak virulnak, és ezzel beleépülnek a környék fura színpompájába. Ha elállt az eső balfelől, és jobbra már mélykék égen felragyogott a nap, meg kellett lesnem a kifeszülő szivárványt is, ami épp csak addig a két percig mutatta meg magát a koromfekete viharfelhők fölött, amíg sikerült lefényképeznem, majd utamra eresztett a cseresnyéskert felé.

Photo by Artur Dancs

Az eső megint szemetelt, de ez semmiben nem akadályozta meg a svédeket, sem biciklizésben, sem kutyasétáltatásban, sem pedig abban, hogy a szabadtéri táncfesztiválon összeölelkezve ropják a helyi táncokat.

A szökőkút két oldalán egyenes sorokban hajoltak alagutat a cseresznyefák. A levonult zivatarok és a szél valamelyest már megritkította a koronát, de még mindig rózsaszínben mutatta a világot.

Photo by Artur Dancs

 

 

Amageri mese

 

A dániai szállásunk a koppenhágai Amager Strand nevű üdülőtelep mellett van az öböl partján. Az alkony is mindig szép innen, de a hajnallal semmi sem összevethető. Amikor a szobámban derengeni kezdett a fény, és a nyitott ablakon a tengervíz illata és a rigók trillázása szivárgott be, és a környékbeli tarka faházak barna háztetői láthatóvá váltak, pulóvert húztam és lementem az ösvényen a partra.

Photo by Artur Dancs

Egy pocsolya tükrében vadkacsa pár udvarolt egymásnak, és óriásgerlék suhogtak a lombok közt. A fák koronái közt már láttam, hogy a vízből épp előbukkant a nap. Amikor az ösvény végére értem, elém tárult a végtelen kékség, a baloldalon a szélmalmok sora forgatta meg a hajnali szellőt, amit a nap borzolt a tengerből magával, amikor kikászálódott onnan, és jobbról a reptér távoli kifutója eleresztette az első gépmadarat – minden bizonnyal hosszú útra indult, ha ilyen korán nekiveselkedett.

Photo by Artur Dancs

Az előttem, a vízben magasodó faépítmény a szobám faláról ismerős volt, de nem tudtam célját, és nem szerettem volna felfedezetlenül hagyni, így a hosszú deszkapallón, ami a parthoz kötötte elindultam az irányába. Amikor odaértem a hajnali csendben és a víz halk hullámzásában hirtelen összerezzentem, ugyanis meggyőződésem, hogy teljesen egyedül vagyók a ropogós hajnalon a környéken, teljesen szertefoszlott, amikor anyaszült meztelen dánokat pillantottam meg a jéghideg vízben vidáman fecsegve úszkálni.

Photo by Artur Dancs

És láttam jönni továbbiakat is már a kis fahídon, törülközővel a vállukon, sietve igyekezve a strand irányába, hogy megmártózván a friss vízben, még idejében beérjenek munkahelyeikre. Volt, aki kerékpáron érkezett és a ruháját már a parton otthagyta a járgányra akasztva, szemmel láthatóan meg sem fordul a fejükben, hogy akár valaki el is vihetné azt onnan. Mert nem viszi.

Akkor már láttam, hogy a hullámtörő végén is áll egy halász a szikla tetején. A mögüle emelkedő nap élesen kirajzolja alakját.

 

(folyt. köv.)

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: