Mentőcsónak egy úszó Boeing 787 tetején, kibuggyanó mellek és lelógó oxigénmaszkok


 

Photo by Artur Dancs

 

– Jóóóóó reggelt Cunci-Munci! – repült felém a folyosón Alexa, és abbéli aggodalmamban, hogy a nagy igyekezetben esetleg kibuggyannak takaros kis keblei, rákiáltottam:

– Ne fuss!…

 

A sors úgy rendelte, hogy karrieremet a norvégoknál Alexa társaságában építhetem tovább magunkkal cipelve a finneknél összehozott addigi karmánkat. És hogy a sors biztos legyen benne, hogy alapos munkát végzett, Lucille-t is mellé rendelte. A többieknek, úgy tűnik, másféle karma dukált, mert őket ide nem vették fel. Azaz a Benny és Milo által a listára csempészett Jessie bekerült – kiütve azokat, akik őt beajánlották – de az átvilágításnál nem volt túl nagy feladvány a szakembereknek kideríteni róla, miért is rúgták ki a finnek, a sajtóbalhéról nem is beszélve. Így ő a kiképzés előtti éjszaka kapott egy kedves értesítést, hogy feleslegesen ne fáradjon be másnap az egyetemre, mert a norvég légitársaság nem óhajt semmi további kapcsolatot ápolni vele.

 

– Hogy ne futnék, szerelmem – suhant felém lobogó hajjal Alexa – amikor alig várom, hogy magamra ölelhesselek…

– Ez meglehetősen méltányolnivaló ürügy, drágám. Bár olybá tűnik nekem, hogy reggel a kapkodásban elfelejtettél begombolkózni.

– Te kis butus… Szándékosan nem kötöttem fel a hajam és ki kell raknom, amim van… Át kell mennem a vizsgákon, Muncilim…

– Ah, drágám… Az instruktorok melegek vagy nők.

– Egy szép mellnek kell a férfiakra hatnia, akármennyire is… izé… Akármi is előfordulhat.

– Pakold csak el nyugodtan őket, szívem. Ez nem az az eset.

– Ááá, ez a nehéz a mi szakmánkban… Ez a rengeteg szép pasi, amelyik mind meleg. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.

– El sem tudom mondani, drágám, mennyire együttérzek veled.

 

Amiatt azért hálás vagyok a sorsnak, hogy a két kolleginát nem az én osztályomba sorolta be, az ő csapatuk később érkezett és kezdett, és így újabb mélységekbe haladhattunk a férfiak terén, Alexa ugyanis élénk érdeklődéssel vette számba a jelenlévőket.

 

– Van olyan, amelyik számításba jöhet? – nézett rám komoly érdeklődéssel.

– A dominikai. Noha ritka, hogy dominikai ne legyen meleg, de ez pont nem az.

– Latinóm van már otthon – biggyesztette le az ajkait Alexa.

– Tudom, és hatalmas a himbilimbije. Már ha egyről beszélünk.

– Egyről biza. Azt megtartom még egy darabig. És a fekete?

– Az tanár.

– Az mit jelent?

– Hogy aszexuális.

– Ahh!…- szakadt fel egy mélyről jövő sóhaj kolléganőmből, és még egyet húzott az ajkain a ciklámenszínű rúzzsal – Mintha Mikeynk hangját hallottam volna! – és hirtelen körbenézett.

– Jah, nem mondtam? Van egy Mikeynk az osztályban – újságoltam.

– Az milyen…?

– Pont olyan, mint ő, a mi Mikeynk. Csak ez nem Mikey.

– Mikeyról beszéltek? Mondta Alexa, hogy bebútoroztam hozzá egy időre? Nála lakom most – csatlakozott hozzánk Lucille, akinek a kezében nem volt borosüveg.

– Most mondja Art, hogy van itt is egy Mikey, aki nem Mikey, de olyan – mondta magyarázólag Alexa.

– Azaz? Magas, szőrös, meleg, fura, iszik és elkésik? – foglalta össze Lucille.

– És lényegében nem aprózza fel az ivást, hétvégéken ő a báros a Meat Packing Districtben – kacagtam – Ja, és mellettem ül.

– Mi meg egymással – néztek össze a lányok.

– Na, de vegyüljünk kicsit – vetettem fel az ötletet, hisz ilyenkor ez a szokás. Meg az elvárás is.

 

Valami oknál fogva ilyenkor az emberek kényszeresen elkezdenek bájologni egymással, és lehetetlen szituációkba hozzák magukat meg a másikat is. De ez is egyféle konvenció, amit be kell tartani, hogy haladjunk, és mint légiutaskísérők esetében ezt a munkáltató valahol el si várja tőlünk. Első nap meg nem tudhatja még az ember, ki és honnan figyeli, így megpróbálja mindenki felé a legszebb oldalát mutatni. Roppant kínos és fárasztó tevékenységek ezek, de ha az ember azt veszi, hogy azért fizetik, hogy itt legyen és netán bájologjon, akkor megteszi ezt is.

 

A kiképzés elméleti részére a cég a New York Városi Egyetem Queens College épületében bérelt tantermeket nekünk, ami egyike azon különleges helyeknek New Yorkban, amit mindenhonnan nehezen lehet megközelíteni, azaz kellőképpen távol esik mindenki számára, hacsak valaki nem éppen Flushing kínai negyedében tengeti életét. Közöttünk azonban nem volt olyan. Így mindegyikünk legalább egy, de legfennebb két és fél órát is utazott naponta hazulról oda és délután kicsivel többet vissza a csúcsidőben. Ezzel lényegében a következő hetekre be is lettünk rendesen táblázva, a napunk utazásból és tanulásból állt. Az egyetlen vígyasztalás a programfüzetünkben a következő hétre kiírt Miami-i utazás volt. Ez persze nem a beach-testünket bemutatandó némi koktélok és margaríták társaságában buja randalírozásban a South Beachen, hanem mert a légitársaság kibérelte számunkra a legendás Pan Am egykori kiképzőbázisát, hogy a gyakorlati vizsgákra ott kerítsünk sort. Miamiig azonban még nehéz napok vártak ránk, és elsősorban is ott álltunk a hallban, és egymást próbáltuk elfogadni, hisz tudtuk, ezekkel az emberekkel fogjuk a következő hetek nagy részét eltölteni jóban-rosszban és szó szerint: tűzben-vízben. Az ember meg azért szereti megnézni, kivel megy a tűzbe, ugyebár… Mindig is szerettem az első megérzéseimre hagyatkozni ismerkedések esetén. Mert noha előfordult, hogy ideig-óráig megváltozott valakiről a véleményem, de utóbb mindig kiderült, az első megérzésem volt az igazi vele kapcsolatosan. Ezúttal azonban teljesen ki akartam kapcsolni ezt, és csak semlegesen bámészkodni a tömegben, amit nem is kellett sokszor átfésülnöm ahhoz, hogy rájöjjek, én vagyok ebben a csapatban a rangidős. Tény, hogy a kellő tisztelettel is közeledtek hozzám a fiatalok, és míg a Finnaires osztályban én voltam az egyetlen, aki bevallottan sohasem repült azelőtt, most fordult a helyzet, és azon kevesek csoportját gyarapítottam, akik már túl vannak pár tízezer átrepült mérföldön. (Amint összesítettem a hivatalos repülési statisztikámat, az elmúlt évben szinte 700 órát töltöttem a levegőben…)

Photo by Artur Dancs

A kiképzés az „Uramisten, ön rendkívül csinos!” felkiáltással kezdődött, amikor Andrew, az oktatónk benyitott az osztályba és nyomban el is vörösödött.

Ezeken a kiképzéseken mindig elhangzik első nap, hogy mindenkinek mindent világosan meg kell érteni, éppen ezért nincs olyan, hogy buta kérdés. Mindent, ami felmerül bennünk, azonnal meg kell kérdezni. Talán nem amerikaiakra szabták ezt az elképzelést, ugyanis az idők során, és azon kiképzések és tanfolyamok fényében, amit Amerikában vagy amerikaiak társaságában végeztem, számomra már bebizonyosodott, nagy könnyelműség ezt így felvetni. Jelen esetben egy kollegina vitte a prímet ebben, akit a mi kultúránkban a szőke jelzővel illettek volna gonosz emberek, és akit a neve is predestinált arra, hogy olyan legyen, amilyen: Precious, azaz kötetlen fordításban Drágaság… Nos, a drága nemhogy nem volt igazi szőke, hanem gyönyörű, fekete bőrű és ébenfekete hajú szépmosolyú lány olyan rikítóan világoskék kontaktlencsével, hogy a feketecicák is hátukat homorítva, felálló szőrrel elpirultak volna tőle. És amikor Andrew az óceánba zuhant óriásgép túlélési metódusait vázolta fel épp egy bepunnyadt délutánon fallikus alakzatokat rajzolva a táblára, – legalábbis bennünk abban a pillanatben ezt az érzést keltette – és újra és újra elmagyarázta, hogyan kell a vészcsúszdákat szempillantás alatt a háborgó tengeren mentőcsónakká majd sátorrá alakítanunk, Precious magasba emelte a kezét:

 

– Én nem értem ezt az egész hűhót itt a csúszdákkal és mentőcsónakokkal a háborgó vizen. Nem merült fel senkiben eddig, hogy ahelyett, hogy ott hánykolódnak a mentőcsónakok a vizen, megfognánk, és felpakolnánk a repülőgép tetejére – ha már úgyis tudjuk, hogy ezek a Dreamlinerek úsznak a vizen?…

 

És nagyon úgy tűnt, hogy ez senkinek nem fordult meg a fejében, mert döbbent csend ülte meg a termet, Andrew kezéből kiesett a filctoll, amivel a fallikus ábrákat rajzolta addig a táblára, és nagyra kerekedett kék szemeivel nem leplezve meglepettségét meredt a lányra, aki ünnepélyesen dőlt hátra a székében mosolyogva körbetekintve, mint amikor Marlene Dietrich a katonák közé ment énekelni és azok a vállukon vitték a színpadtól az öltözőig. Gondolatban azon is gondolkodott, szünetben autogramot is fog osztani, ha ez így megy tovább.

 

– Ezt hogyan… hogy jutott ez eszedbe?… – bökte ki az oktató, amikor magához tért és szóhoz jutott.

– Csak mert félek a cápáktól – jött a felkészült válasz a fekete loknik felől.

 

Ami számomra furcsa volt benne, hogy Precious mindvégig feszülten figyelt, tehát nem azárt kérdezett butaságot, mert nem figyelt. Lucille például szőke is, és nem is figyel, jobbára online bevásárlásokat intéz kiképzések idején a laptopján. Egyik órán, amit összevont osztályban tartottunk közösen, az óra közepén fel is kiáltott örömében, mert sikerült egy pár piros körömcipőt akciósan megvásárolnia.

 

– Kérdése van, Lucy? – fordult felénk az eligazító órát tartó bázismenedzser, leendő főnökünk.

 

Lucille nem jött zavarba, és azonnal rávágta:

 

– Oh igen, igen… Épp meg akartam kérdezni, hogy … izé… hogy ön is ittenség dolgozik valamit, vagy…

– Ő a főnökünk, a jóég áldjon meg, te asszony! – súgtam oda neki, miközben azt hittem, elsüllyedek.

– Hahh! Elnézést, felejtse el – intett szemrebbenés nélkül Lucille az értetlenkedve álló asszony felé – Megvan a megoldás! Folytassa csak nyugodtan! – és visszafordult a bevásárláshoz, mert egy kisestélyi ruha megszerzése még várt rá.

 

Precious-ről akkor hallottunk még, amikor a légnyomásesést tanulmányozva az oktató felvázolta, hogy ezek a repülőgépek annyira performensek, hogy érzékelik a magasságot, és amennyiben nem megfelelő a légnyomás, tízezer lábon majd automatikusan leereszkednek az oxigénmaszkok az utastérben, hogy mindenki biztonságban lélegezhessen.

 

– Akkor meg minek teszik még el őket egyáltalán?… – szakadt fel az újabb kérdés kékszemű kolléganőnkből.

– Már hogy…?

– Már hogy minek várjuk, hogy leessenek, ha úgyis leesnek tízezer lábon, legyenek ott már eleve.

– De nem „esnek le” minden esetben, csak ha légnyomásesés van…

– Nem?!

– Nem.

– Uramisten!

– Mi a gond?

– Akkor hogy szuszogunk?! …

 

Photo by Artur Dancs

Charlie angyalai Miamiban

Az ehhez hasonló fontos részleteken túl Precioust a férfiak érdekelték leginkább. Benne hamar tudatosult, hogy az instruktorokkal felesleges az idejét vesztegetnie, ezért „külsősök” felé kacsingatott. Miamiban szerződtetett szállítónk volt, és a buszt egy fiatal, jóvágású déli fickó vezette. Mögötte ültünk hórihorgas Claudius kollégámmal, aki le sem tagadhatta volna, hogy nyugat-európai városokban élte eddigi életét, és főleg Párizs hagyott rajta maradandó nyomokat, ami az eleganciát és a modoros viselkedést illeti. Lényegében egy Vaszary bohózatból előlépett párisi dandyre emlékeztetett. Örültem Claudiusnak, mert kezdettől úgy éreztem, intellektuálisan és humor szempontjából is ha nem is rokon-, de haver lélekre találtam benne. Mellettünk jobbra Precious ült, és miközben a tükörben magát, olykor meg a sofőrt nézegette, aki épp leszállni készült, hogy a busz csomagtartóját lecsukja, megszólalt:

 

– Mi a programja, édes, ma délután?… Én itt leszek a szállodában.

 

A sofőr nem tudott hirtelen megszólalni, csak zavarbajött.

 

– Igen , tudom, hisz én hozom magukat majd vissza a kiképzésről.

– Na, de drágám, ez túl direkt kérdés! – csóválta meg a fejét Claudius.

– Van maga bajban… – tettem hozzá a sofőr felé pislogva, aki kihasználva a pillanatot, gyorsan leszállt a dolgát intézni.

– Mi rosszat mondtam? – nézett értetlenkedve körbe a lány.

– Nyilvánvalóan magadra akarod rántani ezt a szerencsétlent… – így Claudius.

– …és nekimentél, mint egy tank. – folytattam.

– Pedig semmi esélyed, ugyanis mi láttuk, amit láttunk, igaz…? – fordult felém hamiskás mosollyal kacsintva Cornelius.

– Óh, persze – vettem a lapot – egész idő alatt a Grindr-t lapozgatta…

– Az mi? – szaladt fel Precious szemöldöke.

– Szexpertnerkereső.

– Jééééé! És én hogy nem hallottam még róla? – fakadt ki.

– Mert ez fiúknak van. Csak fiúknak.

– Úgy értitek…?

– Hjah, bizony… hatalmas falloszok és izmos felsőtestek – bólogatott együttérző szomorúsággal Claudius.

 

Erre a végszóra szállt vissza a sofőr a buszra, és elindultunk. Úgy tűnt, ami alatt kinn volt, bátorságot gyűjtött, hogy a rámenős kolleginának válaszoljon:

 

– Nos, ami a felvetését illeti…

– Ne fáradjon, tárgytalan! – intette le Precious határozottan – És tegye le a telefonját, amikor vezet. Legalább ilyenkor ne azt bámulja…

– Csak a GPS…

– Az, persze!… Felsőtestek!

 

Csak sokkal később árultuk el kolléganőnknek, hogy átverés volt, és hogy igazából sajnáljuk, hogy ezt a románcot megakadályoztuk bimbajában. De nem tűnt nagyon letaglózottnak, ugyanis a recepciós fiút rángatta fel épp a szobájába, mikor utoljára láttuk, hogy megszerelje a hajszárítót a fürdőben.

 

A kiképzés lényegében nagy kihívást nem jelentett ezúttal számomra, legalábbis mentális megterhelést nem, sokkal inkább annyiban, hogy napi négy órát voltam úton és hat-nyolc órát tanfolyamon, ami egyúttal be is táblázta a napomat. Mindenképpen azonban a legkiemelkedőbb esemény számomra is a Miamiban tett két napos látogatás. És noha tudtam, hogy utolsó percét is betáblázták az ottlétünknek, teljesen bizonyos voltam benne, hogy ha nem más, az alvásidőmből áldozok pár órát arra, hogy leránduljak a városból a South Beachre, Miami világhíres bulizónájába. Bár sokat csavargok, ha időm engedi Miami és Fort Lauderdale környékén, South Beach még fehér folt volt a térképen mindeddig. Azon az estén azonban magam mögött hagyva a szálloda teraszán dorbézoló újdonsült munkatársaimat, felkapaszkodtam egy a beachre tartó buszra, és miközben a patinás Pan Am Centerben illetve a Boeing kiképző központban aznap begyűjtött élményeimet rendszereztem a fejemben, erősen koncentráltam, ne aludjak el a napok óta felgyülemlett fáradtságtól. Mikor Miami Beach szívében leszálltam a buszról, nyomtalanul békén is hagyott minden fáradtság, és belevetettem magam az éjszakába. Közben még esemesem is jött pár kollégától, akik szintén ide igyekeztek, sőt, hamarabb is elindultak, mint én, csak rossz irányba, és Fort Lauderdale egyik félreeső kocsmájában kötöttek ki. Aminek én módfelett örültem, hiszen tudtam, hogy ők mostmár jól vannak, én meg nem vágytam kocsmára, hanem csak megfürödni South Beach hangulatában, és felfrissült aggyal nyugovóra térni a pazar szállásunkon, hogy felújult lelkesedéssel induljak a másnapi kiképzés szakasznak.

 

Photo by Artur Dancs

Átlagos hétfő este – South Beach – Miami

Természetesnek vettem, hogy a vizsgáim – minimális erőfeszítés mellett is – kiválóak lettek. Nem kérdezte senki, és nyilvánosan nem is osztották meg az eredményeket, azt sem, ha valaki elbukott, és azt sem, ha valaki színjeles. Csak magamnak tettem el a tudatot, hogy jó vagyok. És persze, valahol, a regiszterekben is nyoma marad. Amint említettem, akadtak olyanok is, akiknek nem sikerültek a vizsgák, és ha pótvizsgalehetőségüket sem tudták kihasználni, másnap már nem jöhettek tovább a kiképzésre. A mi osztályunkban a pótvizsga segített azoknak, akik lassabban vették fel a ritmust, és a többség színvonala is kapacitálhatta őket, de a többi osztályból sorra tünedeztek el emberek. Tizenöt fős létszámcsökkenéssel érkeztünk el az utolsó kiképzési napig, ami egybeesett a Snowgeddonnal, azaz a történelmiként beharangozott embertelen hóviharral. Ami végülis elmaradt ugyan, de attól még kijárási tilalmat és minden egyéb pánikkeltő intézkedést vezettek be a városban, így az ünnepélyes tanfolyamzárónk is elmaradt, illetve elhalasztódott egy nappal. Akkor ugyanis már nyilvánvaló volt, hogy a világvége megintcsak elkerült bennünket.

Akkorra már mind kézbe kaptuk a februári programunkat, sokunknak még így is hihetetlen volt ez az egész. Egyik öt napra Londonba utazik, a másik három napot tölt majd Fort Lauderdale-ben. Nekem első hétre három város jutott, két nap Koppenhágában, egy éjszaka Los Angelesben illetve egy nap Londonban.

 

Ott topogtunk a ropogós, kockás uniformisainkban. A Norwegian kétféle egyenruhával különbözteti meg a hosszútávú járatokon és a rövidtávú, európai járatokon dolgozó légiutaskísérőit. Míg a helyközi járatokon dolgozók klasszikus sötétkékben vannak, addig mi, a kontinensek között repkedők sikkesen kockás cuccokban feszíthetünk. Átadták az okleveleinket és repülési engedélyeinket – nekem megmaradt az érvényes korábbi, amit még a finnek állítottak ki számomra – és bizakodóan tekintettünk az előttünk álló időszak és a vizsgajárataink elé.

 

– … és természetesen, megkérjük a hölygeket– fejezte be az egyenruhakód ismertetését a bázismenedzser az ünnepség végén – a blúzaikon minden gombot tartsanak begombolva.

 

Első pillanatban Alexára esett a tekintetem, aki ezúttal is három gombbal maradt el a gombolkozásban, így felhőtlen belátást engedélyezett melleire. Találkozott a tekintetünk, és intek neki jelezve a gombokat a blúzán:

 

– Te kis huncut! – kacsintott vissza puszit küldve a levegőben.

 

És kigombolt egy negyediket is…

STAR-interjú és amit még a kitartásról szerintem tudni kell


 

Amint arra már korábban utaltam, nem ért váratlanul a Finnair döntése, hogy megszűnteti a munkahelyünket, és nem is akkor kezdtünk neki új munkahelyek után keresgélni, amikor Minna hivatalosan megfogalmazott levele megérkezett. Sokan már akkor interjúkra készültek, mások már más légitársaságok kiképzéseink vettek részt. Sokéves reményem csillant fel újra, amikor a Delta kora ősszel meghirdette a légiutaskísérői állásait. Floridában két csobbanás és napozás között adtam le a jelentkezésem, és Marsha, aki akkor már próbaidejét is letöltötte volt a Deltánál egy személyreszóló ajánlással megtámogatta azt. Nem tudom, mennyiben segíthet egy ajánlás vagy mennyire nem, Marsha gesztusának örültem, és annak is, hogy annak idején, amikor a Southwestnél rámbízták a kiképzését újonc korában, bensőséges kapcsolatot alakítottunk ki egymással, és barátságunk kitartott azután is, hogy a nyughatatlan lány – hál’Istennek! – elment az álmait kergetni, előbb az Air France-hoz, majd pedig a jetBlue-hoz. Egyszerre sikerült mindkettőnknek az álom megvalósítása: repülni. Neki még az én álmomból is jutott egy kicsi, mert őt a Delta vette fel akkor, amikor engem a finnek. Elmondhatatlanul büszke voltam rá, és nagyon örültem a sikerének. Ma meg már tudom és látom, hogy személyében egy újabb megfelelő ember került megfelelő pozícióba.

Photo by Marsha Hart

Marsha személyében a megfelelő ember került megfelelő pozícióba

 

Sokéves „hagyomány” szakadt meg, amikor automatikus elutasító levél helyett meghívás jött a Deltától video-interjúra. Valami tapasztalatom már volt ilyen jellegű interjúvolásból, az American már egy évvel azelőtt is eképpen válogatta ki azokat, akiket egyáltalán személyes találkozóra meghívott. Ismét elkezdtem bújni a fórumokat, és nem volt nehéz a már megszokott helyeken megtalálni az interjúkérdéseket. Természetesen STAR formátumú kérdések – úgy látszik, ezt a módszert nagyon forszírozzák mostanság, és amint erről korábban már említést tettem itt, természetesen nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …”  és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad. Ezért tartom kifogásolhatónak a módszert és azt is, ahogyan az HR egy nagy robot-mechanizmussá vált. És tegyük hozzá: nem működik. Legalábbis jól nem. De erre nemsokára visszautalok még, most térjünk vissza a videointerjúmhoz.

Annak rendje és módja szerint el is készültem a videofelvételre, és egy csendesebb estén rögzítettem azt. Ilyenkor lehetőség nyílik előbb lepróbálni a dolgot, tesztkérdéseket tesznek fel, és te válaszolsz, amit akarsz, viszont ezáltal ellenőrízni lehet a hang- és képminőséget, ugyanis a teszt visszajátszható. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen interjú olyannak is plusz stressz, aki együttél a számítógépével, mint én, nem beszélve olyasvalakiről, aki idegenkedik a technikától. Hiszen senki nem lehet jelen, nem segíthet, magadnak kell elindítanod a felvételt, odafigyelni a képernyőn azokra, akik felteszik a kérdést, odafigyelni a káderra, amiben a te képed látszik, beleértve a hátteredet is, majd van két perc felkészülni a válaszra, és indul a felvétel, ami alatt a kamerába kell nézni, ugyanakkor figyelni a képernyőn az időt, merthogy egy vagy két perc van adott válaszra engedélyezve, és az idő leteltével a felvétel megszakad. Mindemellett pedig szépnek, kiegyensúlyozottnak kell lenned, és tudnod kell nem mellesleg azt is, amiről éppen beszélsz, valamint az sem mindegy, hogyan beszélsz. Tehát egy remek erőpróba ez, és sokan már a technikán elhasalnak. Alig pár nap telt bele, amikor újabb levél érkezett a Delta Recruitment Centerből, ami még mindig nem elutasítás volt. Épp akkor érkeztem haza valamelyik utamról fáradtan, és olvasom, hogy hanghiba miatt a felvételt meg kell ismételnem. Gyorsan elszaladtam, vásároltam egy új mikrofont, ami remekül működött mindvégig a próbafelvételeken és a teszten is tökéletes volt a hangminőség. Ha más nem, ennyi még megmaradt a sokéves rádiós tapasztalatomból, hogy a saját hangomat és a felszerelést ehhez be tudjam állítani. Érdekes, hogy nekem a kamera okozott nagyobb izgalmakat. Persze, nem olyan értelemben, hogy zavarban lennék a képernyőn, hanem maga a kamera működése miatt aggódtam. A remekül sikerült teszt után elindítottam az “éles” felvételt, amit már nem lehet sem megállítani és sem visszajátszani. A hang azonban nem ment át az online felvételre semmiképp. Akármennyire is igyekeztem én kamerába beszélni minél összeszedettebben állig nyakkendőben a konyhaszéken, miközben a kezemmel a kábelt birizgáltam, hátha rendbejönne a hang, az csak nem akart működni. Érdekes módon, amint a vizsgafelvétel lejárt, a mikrofon ismét pazarul működött. Valami technikai malőr lehetett. És nem állítom, hogy ezt valaki szándékosan buherálta meg, hogy nekem ez ne sikerüljön, csak azt mondom, hogy ez a jelentkezés arra lett hivatott, hogy ne sikerüljön most. Nagyon nem is lepett meg a Delta visszautasítása. Leglább elolvashattam az újra fogalmazott változatot, ebből még nem volt nekem, és roppant udvarias volt, nem, mint az előző évekbeliek.

Újabb keresgélések és újabb álláshirdetések következtek. Az American került ismét sorra. Kicsivel később a jetBlue. Egyiknél online tesztet kellett végezni, a másiknak videointerjú kellett, a kérdések megvoltak, csak kidolgozni kellett a válaszokat, “felmondani” és várni. Talán nem izgalmas ez az ismételt felsorolás annak, aki olvassa, a célom ezzel rámutatni, hogy nem szabad megtorpanni, hanem sokszor kell lefutni ugyanazokat a köröket, még akkor is, ha az ember úgy érzi, nem érett meg rá a helyzet vagy egyéb okok miatt kevesebb az esélye abban a pillanatban. Azóta sok ismerősnek adtam már tanácsot álláskeresés ügyben, és konkrétan légiutaskísérői állás megpályázásával kapcsolatosan. És látom az arcukon, miközben beszélek, hogy legszívesebben beleásítanának a képembe, mert már csak a felsorolását is unják annak, amire szükség van, nemhogy véghez is vinni mindent precízen és átgondoltan. Olyankor nyelvemen van, hogy kimondjam, ezekből az unott és kényelmes emberekből soha nem lesz semmi. Olyanokból, akik saját maguk ellen is kifogást keresnek, hogyan is lehetne?… De nem mondom. Akkor sem, most sem. Kinek-kinek a maga dolga, hogyan építi fel az életét vagy dagonyázza végig valamely langymeleg útszéli pocsolyában, csak mert az úgy komfortérzetet ad számára.

A norvégok voltak még, akik munkahelyeket nyitottak az Államokban, de ódzkodtam ettől, mert nem akartam cseberből-vederbe kerülni, legalábbis az volt az érzésem, ez lenne a vége. Arról nem beszélve, hogy az ő állásaik Fort Lauderdale – Miami környékére szóltak, ott akartak ugyanis bázist létrehozni, mint ahogyan egy évvel azelőtt New Yorkban is nyitottak egy nagy légiutaskísérői központot – éppen akkor, amikor bennünket is elhelyeztek a finnek a JFK-n. Anyám felkapta a fejét a sudokuból Lauderdale hallatán, és felcsillanó szemmel fürkészte az arcomat, nem akarnám-e vajon megpályázni azt az állást, és végre itthagyni New Yorkot és leköltöznénk Floridába. De szerintem a válaszomat anélkül is tudta, hogy bármit is mondtam volna. Még akkor sem jelentkeztem a norvégokhoz, amikor New York-i pozíciókat is meghirdettek. Bevallom, bosszankodtam is, amikor a hivatalos értesítést megkaptuk a munkahelyünk januártól való megszűnéséről, de nem volt , mit tenni, addigra levették a hirdetést.

Nem tudom, taktika volt-e mögötte vagy csak így alakult, de pár nappal azt követően, hogy Minna levelét kézhez kaptuk, a norvégok ismét felrakták a hirdetést a New York-i légiutaskísérői állásaikra. Akkor már késlekedés nélkül jelentkeztem, és mint kiderült, többen a kollégák közül is. A sors úgy hozta, hogy valami műszaki probléma kapcsán belefutottam egy Gitte nevű hölgybe, akivel pár gondolatot váltva, kiderült, hogy a Norwegian amerikai légiutaskísérő bázisainak személyzeti menedzsere, és kiszaladt a számon, hogy én meg épp most jelentkeztem, meg hogy a Finnairtől vagyok. Gitte vidáman üdvözölt és ujjongva kérte, azonnal állítsak össze egy listát azok nevével, akik a jelenlegi kollégáim, és akik szintén érdekeltek a norvég légitársaság állásaiban. Hogy pontos legyen a lista, gyors körlevélben ráztam össze a még aktív csapatot. Honnan-honnan nem, Mikey is előkerült, és röviden annyit kért, hogy ha lenne rá mód, az ő neve is felkerülhessen arra a listára. Az igazi megleptés ezután következett, a személyzeti osztály ugyanis azonnal reagált megkeresésünkre, és jelezték, hogy noha mindannyiunknak le kell adnunk az online jelentkezési íveket és elvégezni a kijelölt teszteket, nekünk nem kell úszásteszten illetve az első két interjún részt venni, hanem csak a végsőn, a személyes interjú rendezvényen. Mondanom sem kell, mindenki izgatottan és megilletődötten fogadta a hírt.

Pár napra rá Helsinkiben a Hilton előtt dohányzás közben találtam Eduardora, aki idegesen kifakadt:

 

– Kapják be a norvégok!

– Neked is jó reggelt, drágám, remélem, jól aludtál -gurultam mellé táskáimmal – Na, mesélj…

– Kilöktek!

– Honnan?

– A versenyből.

– Kik?

– A norvégjaid.

– Az enyéim..?

– Visszautasítottak, ma reggel jött a levél. Nem arról volt szó, hogy mindenképp kapunk lehetőséget interjúra?

– Ezt eddig én is így tudtam… – mondtam elbizonytalanodva, és az utazás miatt lezárt telefonom után nyúltam, és beüzemeltem.

 

Nemsokára jöttek is az üzenetek… Engem is, a többieket is elutasították! Alexa volt talán a legszemfülesebb, mert azonnal újra jelentkezett egy másik profillal. Miután felocsúdtam a meglepetéstől, egy udvarias levélben Gittéhez fordultam, és kifejeztem sajnálatomat, amiért ez nem jött össze, és hogy talán én értettem félre az interjú lehetőséget. Perceken belül jött az értetlenkedő válasz, és hamarosan kiderült – és itt ujjal mutogatok megint az elembertelenedett HR-rendszerre – hogy a számítógép önszorgalomból tallózott a jelentkezők közt, és előbb-utóbb mindenkit kidobott, és mire az élő személyek bementek az irodába dolgozni ott találtak mindent a kukába dobva. Eddig sem voltam nagyon jó véleménnyel az Amerikában folyó HR-tevékenységről, de ez a számítógépes kabaré egyszerre olyan sokmindent megmagyarázott és ugyanakkor meg is rémített. Én ugyanis mindig félek a drogosoktól, az elmebetegektől, a részegektől, a holdkórosoktól és mostmár az HR-tól is, mint bárki olyantól, aki nem be- és kiszámítható és akiről nem tudni, mire számíthatsz adott pillanatban.

– Mindannyiuknak újra megnyitjuk az adatlapját – szólt Gitte – ne lepődjenek meg, ha a számítógép újabb leveleket küld majd ki.

 

Küldött is. A szokásos sablon levelek kezdtek jönni: “Nagy megtiszteltetés, hogy jelentkezett álláshirdetésünkre, és kitörő örömmel hozzuk tudtára, hogy megfelelőnek minősült a továbblépéshez.” Majd meg hogy: “Gratulálunk, Ön sikeresen elvégezte az úszástesztet, és kollégánk hamarosan felkeresi Önt a további tennivaló ügyében”… Majd ugyanúgy sikeresen “továbbjutottunk” mindenen, és egy nap jött egy nem számítógép által kreált levél a meghívóval New Jersey-be, ahol a norvégokkal találkozunk majd.

 

Így esett, hogy csakhamar újabb interjún találtuk magunkat puccbavágva és izgatottan sok más jelentkezővel, akik innen-onnan jöttek, és úgy ragyogott a szemük az álmuk teljesülésének küszöbén, mint annak előtte nekem is ragyogott. Ezúttal is izgatottan ültem és vártam a fejleményeket, és onnan figyeltem harsány kollégáimat. Alexa volt a főszószóló, néha rá kellett szólni, ha túl sokat beszélt, de Winston, Benny és Franco is ott feszengett, és velük jött Emilió és Jessie is, akit hetekkel azelőtt bocsátottak el a finnek, mert ittasan ment szolgálatba, és a zéró tolerancia, az zéró tolerancia. És ha ez nem elég, az úriember még bírósághoz is fordult, ami azzal járt, hogy sajtó is jól megszellőztette a dolgot, ő pedig, nyilvánvalóan pert vesztett és pénzbírságra is ítélték amellett, hogy azonnali hatállyal kirúgták.

 

– Ez meg mit keres itt? – fakadtam ki Alexának.

– Ó, Mucika, nincs munkája, úgy gondoltuk, becsempésszük a nevét a listára, Miló és Benny segíteni akart rajta, noha nem érdemli meg, és írtam egy levelet Gittének, hogy iktassa be őt is…

– Akkora segged van, hogy nippeket és virágvázát lehet rajta tartani – oldotta a feszültséget Winston Emilio felé intézve megjegyzéseit.

 

Hogy Miló mennyire meghízott a hónapok alatt, amíg – szerencsére – nem találkoztunk, én is csak nemrég vettem észre, amikor együtt repültünk. Az egyenruha ugyanis úgy feszült rajta, hogy akármelyik pillanatban szét is reccsenhetett volna, de a legmérvadóbb az a kora reggeli pillanat volt, amikor a magas asztalnál reggeliztem a Hiltonban, velem szemben egy másik asztalnál egy üzletember kávézott, olykor lefotózta magát, bele-beleolvasott a lapokba, megigazgatta a telefonját – egyszóval el volt a reggeli békés magányában, amikor megjelent a büfében Emilió a Hilton fehér szaunapapucsában és egy nagyon szűk farmernadrágban. Abban a papucsban járni nem, csak kacsázni lehet, a farmer pedig semmit nem hoz abból, amit az egyenruhánk jóindulatúan slankít, és úgy nézett ki, mintha egy lámpás televíziót viselne a nadrágjában. Én is meglepődtem, de az átszellemült üzletember velem szemben kiejtette a vajas croissant-t a kezéből, a másik keze meg a kávéscsészével megállt a levegőben félúton az asztal és a szája között, az álla pedig leesett és tátva maradt a szája.

 

– Bekaphatod a nagy seggemet – válaszolta Emilio, aki ezúttal egy pattanásig feszes egérszürke kosztümben jelent meg.

– Kapja be egy cápa. Belőled jól elélne egy ideig – így Winston.

 

Benny teremtett rendet, és épp idejében, mert kezdődött is a program. Nem kultúrműsorról van szó, hanem olyan foglalkozásokról, amelyek keretén belül megfigyelnek és tesztelnek bennünket illetve a rátermettségünket.

Előbb azt játszottuk, hogy – csapatokba osztva – egy vállalat igazgatótanácsa vagyunk, és bizonyos jelentésekre, levelekre alapozva meg kell a céget mentenünk a veszteségektől és a csődtől. Majd egyéb, adminisztratív teendők következtek és az egyenruha próba, hogy a méreteinket levegyék.Utoljára maradt a személyes interjú. A beosztás szerint rám csak ebéd után került sor, a többiek addigra már szétszéledtek.

Photo by Artur Dancs

Azon kezdtem el gondolkodni, vajon kellene-e izgulnom. Ez távolról sem jelentette, hogy teljesen bizonyos voltam a dolgomban, csak azt, hogy bele vagyok fásulva ezekbe az inerjúkba.

 

– Azonnal behívjuk – intett Gitte az ajtóból hamiskásan mosolyogva – remélem, nem izgul…

– Nem, dehogy, csak fésülködöm itt a tükör előtt – mosolyogtam vissza – nem szeretném ha a hajam a szemembe lógna az interjún… – és nevettünk.

 

Nem jutottam döntésre az izgalommal kapcsolatosan, és akkor már nyílt is az ajtó:

– Sok szeretettel várjuk, kérem, fáradjon be – invitált Gitte a szobába – Gondolom, élete leghosszabb perce volt ez…

Igazából nem is tudtam, mit lenne jó erre válaszolni, s inkább azzal foglalkoztam, hogy paroláztam a jelenlevőkkel, Kennel és a másik hölggyel, akinek a nevére nem emélékszem. Ken egy kartont tartott a kezében és ünnepélyesen üdvözölt újra – pár perccel azelőtt a folyosón hosszasan csevegtünk már mindenfélékről a szünetben, kicsit fura is volt most ez a protokoll, de betartottunk minden illemszabályt, és miközben helyet foglaltunk, Ken ismertette is velem, hogy a kérdéskör, amit nekem kiválasztottak egyértelműena személyiségemet veszi célba és a helyzetfelismerős készségeimet. És hogy hat kérdés lesz, amire őszintén és legjobb tudásom szerint adjak majd válaszokat. És jöttek a STAR-kérdések. Ahogy arra számítani lehetett. Bár, valahol a lelkem mélyén reméltem, ez is olyan interjú lesz, olyan jó kis , európai, emberközpontú, mint amilyen Minnával volt, hogy beszélgettünk, figyeltünk egymásra, és a kérdések adódtak és a válaszaim is. Amikor Ken elkezdte a „Mondj egy alkalmat, amikor…” kezdetű kérdésekkel, csalódást éreztem, s azt is kicsit, hogy nekem ehhez semmi de semmi kedvem nincs. Ezzel együtt minden idegszálammal azon voltam, magas szinten produkáljam a megszokott kérdésekre a megszokott válaszaimat, kellőképpen fokozva és színezve azokat, és udvariasan és szerényen „mellékesen” rámutatva, mennyire káprázatos személy is vagyok. Mert amint mondottam, ezekben a válaszokban ez a legfontosabb. A többit úgysem hallják meg.

Így jutottunk el a hatodik kérdésig a kérdezz-felelek ping-pongban. Ken feltette a kérdést:

 

– Mondjon nekünk példát arra, amikor ígéretet tett valakinek. Sikerült-e betartania és mi volt a következménye illetve a hozománya?

– Nézze, Ken… meg tudom ezt a kérdést STAR formátumban válaszolni Önnek. Mert ugye – nem kell az ujjunk mögé bújnunk – ez egy STAR-kérdés egy STAR-interjúban – amúgy érdekes kérdésszettet választottak nekem, ezzel pont még nem találkoztam sehol sem, így izgalmas volt valamennyire kigondolni a legmegfelelőbb válaszformát. De kérem… kérem, engedje meg, hogy kiugorjak a sablonból, és a saját válaszomat adjam meg rá.

– Azt mondta, meg tudja válaszolni STAR-formátumban.

– Meg tudom.

– Tegye meg, kérem úgy.

 

Megtettem. Természetesen erre a kérdésre is rá lehetett húzni egy általános esetet, amit kicsit kipofoz az ember és bölcs tanulságokat szűr le aztán belőle. Sziporkázva előadtam magam, majd mosolyogva hátradőltem a széken, ugyanis addig az asztal fölé hajolva magyaráztam a válaszom. Ken rezzenéstelen arccal hallgatott és jegyzetelt. Tudtam, hogy a közbeszólásommal vagy teljesen elvágtam a fát magam alatt, vagy szereztem egy jópontot. A válaszom befejeztével sem nézett rám, hanem jegyzeteiből Gittére nézett és Gitte szólalt meg:

 

– Szeretnénk, ha most a másik választ is elmondaná… – és mosolyogva biztatóan intett a szemével, hogy nosza, rajta…

– Az ígéretet magamnak tettem, amikor kiköltöztem ide. Feladtam az egész addigi életemet, a barátaimat, a szeretteimet, és idejöttem kalandvágyból – még azt sem mondhatnám, hogy pénzt keresni vagy karriert csinálni, hiszen az én koromban már nem adja az ember aranyására a fejét, és úgy tudom, ennek az ideje már amúgy is lejárt. Akkor megfogadtam, hogy soha nem teszek mást, csak olyasmit, amihez kedvem van, amit szeretek. Hiszem, hogy ha az ember azt csinálja, amit szeret, azt odaadással és lelkesedéssel teszi. Önök szerint le lehet egy egész életet élni úgy hogy egész karriereden keresztül emberekkel és emberekért dolgozz, hogy ha ezt nem szereted? Nem lehet. Hogy betartottam-e a magamnak tett ígéretet? Igen. Ebben az egyben szigorú maradtam magammal szemben, nem kötöttem kompromisszumokat. És a hozománya?… Hogy boldog vagyok. Hogy örömmel bújok az egyenruhámba és indulok el dolgozni. Ritkán mosolygok, ha nincs rá okom. De amikor mosolygok, akkor az belülről jön. Ha valaki állandóan vigyorog, nem lehet eldönteni, mikor hazudik. Ha valaki mosolyog, mert belülről fakad, akkor azt azonnal megérezni. Ennyi lett volna az alternatív válaszom. Köszönöm a lehetőséget!

– Várjon, ne menjen még… Lenne még egy kérdés… Igen, tudjuk, hogy hatot ígértünk, de felmerült mégegy bennem.

– Örömmel hallom – oldódtam fel, és kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint amikor Minnával beszálgettem interjú gyanánt a manhattani irodában.

– Ön végtelenül nyugodtnak látszik. Olyan hihetetlen nyugalom árad Önből, hogy az egész környezete legszívesebben közelébe húzódna. Figyeltük a reggeli tevékenységeken is, hogyan terelte mederbe a felaljzott kedélyeket, hogyan volt mégis kedves és udvarias mindenkivel. És végtelenül nyugodt. Meg szeretném kérdezni, és ha kérhetem, teljesen őszintén válaszoljon: mi van legbelül Önben?

 

Sistergett a csend egy hosszú pillanatig, amíg a kérdést felfogtam, majd akaratlanul is fülig szaladt a szám, és Gitte szemébe nézve csak ennyit mondtam:

 

– Valóban nyugodt vagyok. Ehhez nem tudok többet hozzáfűzni…

– Ebben az esetben köszönjük a ránk szánt időt és érdeklődését a légitársaságunk iránt – állt fel a három személyes interjú-bizottság. Sorra kezet fogtak velem, majd azzal búcsúztunk, hogy napokon belül, amint az utolsó jelentkezőt is meghallgatták, megkapjuk a választ a jelentkezésre.

 

Két nap múlva, egy héttel karácsony előtt meg is érkezett a levél:

 

„Gratulálunk! Ön sikeresen vette az összes megmérettetést a válogatásunkon a Norwegian Air International légiutaskísérőinek New York-i bázisára. Örömmel hívjuk meg sorainkba, hogy a szükséges formák és kiképzések, valamint orvosi vizsgálatok sikeres elvégzése után együtt dolgozhassunk.”

A feleségem lelépett a kékszeművel


A hatodik csörgésre anyám felvette a telefont, és álomittas hangon így szólt:

– Vágjál bele két fej vöröshagymát apró kockára és két lágyra főzött tojást is turmixolj bele.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom megkérdezni?

– Mert különben nem hívnál éjnek évadján, miután ma háromszor beszélgettünk. De ha a töltöttkáposztát akarod a fagyasztóból elkészíteni, amit otthagytam a hazautazásom előtt, akkor azt egy kis paradicsomlével öntsd fel és úgy tedd a tűzre.

Később aztán már nem hívtam vissza, hanem Lucille kolléganőmnek írtam egy üzenetet:

– Szerinted az normális, hogy ha például vinettakrémet turmixolok, az szerteszét fröcsköljön a lakásban?

– Padlizsánból lehet krémet csinálni?

– Én tudok.

– Nem vagyok nagyon jártas a konyhában, de majd megkérdezek valakit a Facebookon. Úgy hiszem, nem kellene szétcsapni a lakást.

– A bejárati ajtóról leszedegettem már a hagymadarabkákat, szerintem elég nagy kockákra vágtam…

– Nem lett volna egyszerűbb, ha azt a növényt…mert növény, ugye? – ha azt megeszed simán csak salátának turmixolás nélkül?…

– Nem.

– Te tudod.

Photo by Artur Dancs

Lucille-lel azóta lettünk ilyen meghitten közeli barátok, hogy a Crew Scheduling, azaz az osztály, akik a pilóták és légiutaskísérők mindenhatói és istenségei, akik a menetrendjeinket hónapról-hónapra összeállítják, beleértve a párosításokat is, két és fél hónapra minden egyes járatra és kiképzésre, sőt szolgálati utazásra is együtt osztottak be kettőnket. Ültünk a gépen, és Lucille ösztönösen kiszedegette az ételemből a paradicsom darabkákat és megette a ráksalátámat, mivel tudta, hogy én azokat nem eszem. És kikeresett egy filmet is, hogy azt nézzem, mert jó. Egyszer még egy gombot is felvarrt a mellényemre, amikor az út során lepattant róla. Meg is állapítottuk, hogy lényegében mi erre az időszakra akár házasok is lehetnénk, mert sokkal több időt voltunk mi ketten együtt, mint külön bárki mással. Egyszer aztán bemutatott a fiatalka barátjának, akit New Yorkban szerzett be magának, és bemutatkoztam:

– Helló, én a barátnőd férje vagyok.

– Óh, igen, sokat hallottam már rólad – válaszolta amaz kimérten, jelezve, hogy értette a tréfát.

– Óh, én is, Charlie. Én is, kedvesem.

És ez nem csak udvariassági fordulat volt, hiszen valóban minden számosítható nyilvános és nem nyilvános adatot tudtam akkorra már róla, mert ez a mi köreinkben már így megy, a beszélgetéseinkben teljesen lecsupaszítjuk mindig az igazságot, légiutaskísérők egymással szemben általában nagyon nyíltak és nyitottak.

Ehhez még Lucille részéről egy jó nagy adag kalandvágy és spontaneitással leplezett szervezetlenség is járul. Egyrészt, úgy futott neki ennek az egésznek, hogy ő majd Kaliforniából fog átingázni a keleti partra, amikor repülnie kell, és ez azzal vékonyodott nagyon gyorsan el, hogy sokszor nem ért oda idejében, így a listán Lucille neve mindig egy nagy kérdőjel hatását keltette mindenkiben. Mígnem fogta magát és átköltözött a kontinens eme oldalára egy táskával és egy ridiküllel, amiben a táblagépe és a neszeszere lapult mindenkoron néhány pár új harisnyával. Naphosszat is el van egy pohár bor és a tablettje társaságában. A kiképzésen jóformán hangját sem hallottuk, mert noha a bor nem volt vele a tanórákon, a számítógép igen, s ha megkérdeztük tőle, mit dolgozik épp, akkor rávágta, hogy vásárol. Az a két hónap az iskolában vásárlással telt, és utána nagyon sokáig csak érintőlegesen találkoztunk. Egyik este bekopogott a szállodaszobámba, mikor kinyitottam, ott állt pizsamában, amin vágtázó nagyfejű mexikóiak voltak valami zűrös zöld alapon. Meg valami köntös, de csak a formaság kedvéért.

– Jöttem társalogni – jelentette be, és mikor belépett hozzátette – hoztam Eduardót is magammal.

Egy pohár bort is tartott a kezében, a másikban meg az üveget. A bort mindig időben beszerezte, nem bízta magát esetleges minibár vagy szobaszervíz vásárlásokra. Amikor a gép leszállt, első útja mindig a reptéri borszaküzlethez vezetett, ahol kicsit mindig várni kellett a nyitásra, mert a finneknél tíz előtt nem árulnak alkoholt, majd beszerezte a megfelelő mennyiségű fehér bort a huszonnégyórás ottlét idejére.

– Nem kockáztatom a becsületem egy kétdecis borért, amit a gépről elhozhatnék. Meg mi a fenéhez kezdenék két deci borral…

Persze, a gyakorlatban a becsület és a takarékosság nem jártak kéz a kézben, mert az akadémia étkzdéjében volt, amikor megspórolta az ebéd árát azzal, hogy a pénztárnál álló hosszú sorra hivatkozva előbb leült megenni, majd meg nem látta értelmét egy elfogyasztott ebédet kifizetni, mert az már mekkora badarság lenne.

Az a hármasban megejtett hajnalba nyúló beszélgetés lényegében első ízben hozta közelebb hozzám Lucille-t, akit addig csudabogárnak tartottam. És ha belegondolok, lényegében mindannyian azok voltunk és vagyunk is, és miután jobban megismertem, csak hatványozottan felerősödött bennem az a megállapítás, hogy csudabogár.

– Én az a hátizsákos fajta vagyok. Fogom magam, és uccu, neki a világnak. Mit szólnál hozzá, ha egy nap elugranánk Budapestre is – fordult hozzám – hogy megmutasd nekem azt a várost.

– Kivel utazol, mikor így utazgatsz? – meredt rá kidülledő szemével Eduardo, aki ilyenkor még kíváncsibbnak tűnt, mint amilyen valójában, és akinek már az is utazás, ha Staten Islandről be kell mennie a kompon Manhattanbe. Helsinkit is akkor látta, amikor Winston egyszer kirángatta magával a szállodából, ha nem is a sörtrolli reményében, de legalább társaság gyanánt.

– Mikor kivel. Barátokkal. Nekem a világ minden pontján vannak barátaim. De csak kiírom a Facebookra, és kerül mindig valaki. Bolond lennék drága szállodákba menni, amikor valakinél meghúzhatom magam.

Ekkor már világos lett előttem az a sok pószt a Facebookon, amiben a világ különböző helyein élő ismerőseit kérdezte, nincs-e felesleges kanapéjuk a nappaliban. S ha azt mondták, kanapé van, igaz, nem felesleges, de használható, akkor Lucille fel is dobta, hogy majd pár napra meghúzódik rajta jövő héten. Belém is fagyott a szó, amikor egyszer nekem irányította a kérdést – akkor még nem volt saját helye New Yorkban.

– Óh nem, nincs kanapém – vágtam rá kisvártatva, és szinte egy szuszra hozzátettem – és anyám itt lesz New Yorkban a nyár végétől.

– Az anyád?! – nézett rám, mintha valami űrlényt emlegettem volna – Miért?

– Hát… mert az anyám.

– Csak ezért nem kellene nálad lennie…

– De nálam lesz akár három hónapig is.

– Óh, te szerencsétlen! – és belekortyolt a borba – Mit csinálsz vele?

Ebben a pillanatban felkacagtam, és kifejtettem neki, hogy nálunk még másképpen viszonyulunk a szülőkhöz, mint ahogyan azt Amerikában szokás, az anyám kétéventi látogatását pedig mindig nagy izgalommal várom, mert örömmel tölt el, hogy világot láthat a lelkem, és hogy legalább ennyivel viszonozhatom az értem hozott áldozatait. Lucille rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd ugyanolyan rezzenéstelenül meghúzta az üveget, a pohárról megfeledkezve, és ennyit mondott:

– Te tudod…

Majd elrendezte a nagyfejű vágtázó mexikóiakat a derekán, és így szólt rezignáltan:

– Budapest sztornó. Akkor jövő héten Barcelonába megyek. Hm! Ezt most jól kitaláltam – ismételte, és szemmel láthatóan örült a saját ötletének – Onnan pedig Madridba és át Portugáliába, egészen az óceánig.

– Azt New Yorkban is láthatod – szúrta közbe szikáran Eduardo.

– De nem az európai oldalát!

– Ezeknek jobbára egyforma minden oldaluk, azt hiszem…

Aztán arról az utazásról már akkor hallottunk legközelebb, amikor Lucille pánikbaesetten írta a körleveleket nekünk, valaki venné át a következő útját, mert nem bír sehogysem Lisszabonból visszaérni New Yorkba időre. És különben jól van, mindenkit csókol, meg hogy Portugália varázslatos! Ez a megállapítás már sokkal közelebb állt a szívemhez, mint az amikor korábbi éveimből való tanítványom és egykori kollégám, Jason megjárta Spanyolországot – úgy, hogy még nem járt az Államokon kívül. Amikor hazajött, kiábrándultan mesélte:

– Egy nagy rakás öreg ház. A kocsmák meg korán zárnak. Szerencsére berúgtam záróráig, így könnyen eltelt, de engem nincs az az isten, sem férfi, na talán Julianne Moore … aki mégegyszer rávesz egy ilyen hosszú útra, hogy romokat bámuljak másnaposan a tűző napon.

Photo by Artur Dancs

Lucille az éves frissítő kiképzésre sem velünk érkezett Helsinkibe, hanem valahonnan Svédországból telegrafált, hogy idejében ott lesz majd ő is, ahol lennie kell. Már az egész csoport ott volt, Lucille-nek a színét sem láttuk. Este, amikor a városból tartottam a szállodám felé, a buszmegállóban harsány sivalkodásra lettem figyelmes. Két vagy több női hang volt kivehető, artikulálatlan társalgás, nagy kacajok és fülsiketítő zsivaj az esti csendben. Amikor a buszmegálló reklámokkal eltakart üvegfala mögé benéztem, egy szőke és egy barna fej tűnt fel:

– Ti csináltok ekkora lármát, a jóég áldjon meg benneteket! – suttogtam, mintha ez bármit is számítana.

– Helló bejbe! – horkantott rám Alexa – Gyere, ülj le közénk! Nahát! Hogy te itt vagy… Honnan pottyantál ide…? Krrrrrrrr! (ez utóbbit nem pontosan értettem én sem)

– Azt hittem, egy egész fodrászüzlet van itt, akkora a szátok!

– Ne bánts minket, szívem, Alexa kicsit beszívott munka után, és most a lányok szórakozni akarnak – hadarta el Lucille.

– Har-har-har! – hördült fel nevetésbe fulladva amaz – Kiürítettem a Hilton szobámban a minibárt, és most megyek Lucille szállodájába is. De ne szomorkodj, van még itt neked is valami… – és belemerült hónaljig a ridiküljébe.

– Most érkeztem Stockholmból – csicseregte Lucille szőke tincseit rendezgetve.

– Mmmmosssst érrkezett S-s-s-st… Svédorrszágból! – ismételte Alexa, és előrántott egy minibáros kétdecis palack bort – Tessék, bejbe, ez a tied. Te nem jössz velünk? Óh, gyere na, velünk. De várjál, hé! Te hogy?… Mit keresel te itt? Hogy-hogy egyszer csak itt vagy, amikor nem is vagy itt?…

– Ő is velem van kiképzésen – foglalta Lucille össze röviden a helyzetet.

– Mi ez a barna krém, amibe ezt az üveget mártogattad, drágám? – nyújtottam vissza a nekem szánt palackot Alexának, amikor könyökig maszatos lettem.

– ….Sssszambaaaa, már! Alapozó. Add ide, majd elhasználom én az üvegről. Itt egy másik. Voila! – és egy újabb palack került elő a feneketlen ridikülből.

Egyszer még emlékszem egy alkalomra, amikor Alexa italpalackokat varázsolt elő nekem és Winstonnak egy belvárosi vendéglőben, mint a nyulakat szokták a cilinderből. Míg egy másikat a bejárat előtt letett, hogy amikor kimegyünk, ott találja, és azzal masírozzon tovább az éjszakába. A Munka Napja volt, amiről emlékül egy rózsaszín nyuszifül maradt meg és pár egyéb élmény. (lásd a korábbi bejegyzést)

A Cumulus halljának esti társalgó nyugalmába rontottunk be a forgóajtón, két karomon kolléganőimmel, egy szőkével és egy latinnal. Amíg Lucille-nek a bőröndjét segítettem ajtón belülre húzni, Alexát elvesztettük, és még egy kört ment a forgóajtón. Mikor belépett, kivettük a kezéből az üveget, és megkértük, próbáljon kevésbé feltűnő lenni.

– Rendben, bejbe… Én majd itt lecsüccsenek erre a kanapéra!

– Az egy virágágyás! – szisszentem fel, de nem tehettünk semmit sem, mert Alexa eltűnt a puszpángbokrok mögött.

– Hagyd ott, amig becsekkolok – intett Lucille – Majd azt mondjuk, valamit elveszített, és azt keresi.

Az üveget is letettem mellé, és vártam, hogy Lucille is túlessen a formalitásokon.

Kisvártatva újra megpördült a bejárati ajtó, és Bennyt láttam betoppanni. Közöttünk ő a rangidős, és tekintélyes karriert futott be, megjárta a nagy légitársaságokat és már harmincadik éve repül. Az a féle férfi, akinek a korát csak megsaccolni lehet, de eltalálni már nehezebben. Dúsgazdagok, egy pilótával kelt egybe valamikor, akiről akármelyik pillanatban képes hosszas történeteket előhalászni a levegőből. Arisztokratikus mozdulatokkal jár-kel az életben, és a mi szakmánkban pedig a kifejezett vérprofi. Úriemberhez méltóan libbent be ezúttal is a hallba, és elegánsan végighordozta a tekintetét a vendégeken, mintha maga a szállodaigazgató lépett volna be egy inspekcióra. A széles mosoly csak a puszpángbokrok mellett fagyott az ajkaira. Pontosabban, a fogai akkor is kilátszottak és messzire világítottak, mert rikító (ahogy a drága fogtechnikusom mondaná, „egyes” színű vasány-)fehérre vannak preparálva, viszont sokkal inkább olybá tűnt, harapni fog velük. Izgatottan lépett oda hozzánk, és fennhangon nekünk szegezte a kérdést:

– Mit csinál Alexa a puszpángbokrok közt? Rosszul van?

– Dehogy, elvesztett valamit, azt keresi. – vágta rá Lucille, mintegy a recepciós kérdő tekintetére adandó válasz gyanánt is.

Bennynek kikerekedett a szeme:

– Ó, ne… Mit veszített el?

– Az eszméletét – sziszegte Lucille suttogva, hogy a recepciós ne hallja – Fogd be a szád, és tűnjetek el innen.

Bennyvel Alexához léptünk, és kihúztuk a virágoságy mögül. Még visszanyúlt az üvegéért, majd meglepetten veregette meg Benny vállát:

– Hola, papi! Mi amor! Hát, mindenki itt van? Valami nagy bulit sejtek itt, és ravasz módon nekem nem is szóltok… Hogy mindenki itt van…

– Óh, drágám, örülök, hogy megtaláltad, lépett oda miközben hangosan beszélve és színpadiasan gesztikulálva felkapta a bőröndjét Lucille, a másik kezével meg Alexát ragadta meg, és a lift felé tuszakolta.

– Megtaláltam… Most mit szólsz hozzá…? Megtaláltam… De mit is, drágám?…Láttad, ez a sok csinos fiú mind itt van. Nénda! Benny… Te Lucy, te láttad, hogy Benny is itt van?… Itt mindenki ITT van ebben a szállodában. Asszem, én nem is megyek ma haza az enyémbe. Csesszen ott a Hilton! Amikor mindenki itt van… Csak én dolgozok itt ma. Vagy amikor…

Mivel Benny jobbnak ítélte magát tovább nem kompromittálni, széles mosolygások közepette visszavonult lakosztályába, mi pedig ott maradtunk hárman, és egy újabb mélyenszántó hármas beszélgetős estének nézhettünk elébe.

– Én nem bánom, ha fotózol bejb’… csak a Facebookra ne tegyed, mert a pasim…

– Az a féltékeny idióta? – hördült fel Lucille – Miért nem hagyod már ott?!

– Hát, mert hatalmas van neki… – felelte gondolkodás nélkül Alexa – Ne vicceljünk már… Hogy hagynám már ott a jót!

– De tönkretesz a féltékenységével! – morgott Lucille a telefonján gombozva.

– Tudja a jelszavamat mindenemhez… Krrrrrrrrrrr! … Megnézi a programomat, tudja, mikor kivel repülök, és a Facebookomon keresztül figyeli azok oldalát, akikkel dolgozom épp, hogy lássa, kivel vagyok, mit csinálok…

– Így már értem, miért tiltottál le minden buli után… – kacagtam fel.

– Nem én, papito! Oh, nem én… Az a vadállat. Mert egyszer tökönrúgom… Áh, csak viccelek … harrr-harrrrrr-harrr… Hogy bántanám a nagy himbilimbijét. Mindig azt hiszi, megcsalom!

– Lássuk be, drágám, hogy jobbára fűvel-fával – tettem hozzá vidáman.

– Otthooon? Soseeee! Neaaahhh!

– Mekkora különbség – tettem hozzá, majd vacsorának néztem utána – Grillcsirkét vettem, áthozom, vacsorázzunk meg! – indítványoztam és Lucille helyeselt.

– Én majd rendelek valamit nektek, ne bánd! – harsant fel Alexa – Van itt minibár?

– Van, de üres, gondolom, mert előrelátók voltak – siettem leszögezni.

– Franco! Őt kérem meg, hozzon valamit. Elment a városba, a ribanc. Valahol áztatja az is egy szaunában… De írok neki, hozzon valamit… Azt mondja egy óra múlva ideér, már a buszon van…

– Honnan jön egy órát? Tallinból?

– A busszal. A városból. Vagy ott ahol áztatta. Tudom is én. Ti tudjátok, fiúk, hol áztatjátok…

Később egy csirkecombbal a szájában font szétterjedő panaszáradatot a munkahelyi sérelmeiből latin barátnőnk, és Lucille-t elpityeredni láttam a borosüveggel a kezében.

– Téged meg mi lelt?… – fordultam felé meglepetten.

– Te olyan áldott jó ember vagy. Engem az ilyen mindig meghat.

– Ne ríjál, drágám, minden rendben lesz… – bíztatta Alexa, miközben kitépte a szájából a combot.

– Én egy Netflix sorozaton is akkorákat tudok sírni. A múltkor felhívott Eduardo és egyszerre indítottuk el, ki-ki otthon, ugyanazt a mozit, és együtt sírtunk. Egymástól távol, de együtt. Értitek?

– Rendben lesz az… Csak tudnám Franco merre kószál.

– A buszon.

– Azt írja, egy óra múlva ideér…

– Másfél órája is említetted.

– Ha azt mondta. Tudod, mit szeretnék? Ha idejönne, és ti ketten vadul csókolóznátok! – csillant fel a szeme.

– Már hogy én és Franco? – rezzentem össze.

– Igaz, Lucy?! Lássuk ezt a két szépséget együtt vadul smárolni! Ezek a mi fiaink mind olyan szépek! Mindet akarom látni vadul smárolni egyiket a másikkal.

Lucille letette a telefonját és meghúzta az üveget:

– Na, jól nézek ki! Az exem írt. Látni akar.

– Hhhhol van? – mörrent fel Alexa.

– A Cote d’Azur-ön…

– Óhhh! Hát, ott hadd lásson.

– De nekem barátom van – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lucille, majd ellágyuló hangon rámnézett – Ha Charlie nem tudná meg, akkor az megcsalás?

– NEM! – vakkantotta helyettem Alexa, bár a jelekből ítélve én is feloldoztam volna Lucille-t a lelkifurdalása alól, úgyis tudtam, nem Charlie lesz a végső állomás kanyargós életútja során, melynek igencsak a legelején járogat még.

– Inkább mesélj róla…- mondtam.

– Az a pasi… Pete… nézzétek – és valami fürdőnadrágos fotót gombozott elő a telefonján – ha nem tudott értem jönni, limuzint küldött sofőrrel, és az autóban behűtött pezsgővel és rózsákkal. Vörös rózsákkal.

– Ah, nem is ismertem a romantikus oldaladat… – szaladt ki belőlem.

– De hisz az imént is zokogtam miattad, nem emlékszel?…

– Ja, de…

– Charlie is aranyos. De kinn lakunk a Rockawayen, ahol mindenhová el lehet gyalog is jutni. Nincs limuzin. És a haverjaival lakik egy kuplerájban, amiben hatszáz üres üveg fel van sorakoztatva a szekrény tetejére trófeának… Neki az élet a szörföt jelenti meg a gördeszkát. Pete meg… az egy más világ!… – merült bele emlékeibe Lucille.

– Csimpaszkodj rá, drágám, az ilyen férfiakat nem szabad elmenni hagyni sem, nemhogy kikerülni, ha visszajönnek – bölcselkedett Alexa a mutatóujját a plafon felé emelgetve hatásosan – Mi nem eszünk már sosem? – folytatta átmenet nélkül.

– De hisz most faltunk fel egy egész csirkét! – ámultam el.

– .. Akkor már csak Franco nem jött meg a városból… – belemélyedt a telefonjába – De!!! Deeee! Jön. Egy óra múlva itt lesz! Most írta…

Photo by Artur Dancs

Lucille közben Charlie-t hívta New Yorkban.

– Helló szerelmem! …Nem, sehová… Olyan kis csendes, beszélgetős este van…

– …Woááááááááááááááh! – üvöltött fel Alexa.

– Hogy mi?… Ja, hát Alexa épp üdvözöl.

– Charlieeeeee!!!!!! Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Várj, odaadom, mondja el ő… Tessék, beszélj vele.

– Bejbeeee!!! Szijumiju-fiúúúú!… Hallom, neked is nagy himbilimbid van!… Igeeen. Mi nagyon jó barátnők vagyunk a csajoddal… Nyugi, semmi rosszat nem csinálunk itten mi most… Neheeeemmm. Krrrrrrr!… Két pasi fog itt esetleg vadul smárolni…úgy egy óra múlva… Te smároltál már pasikkal?… Mit? Hogy én?… Peeehersze… Na oké!… Majd bulizunk egyszer… Hellóbelló… Jaj de kis kékszemű hangja van!

– Mert kék is. Na pá, szerelmem, majd beszélünk ha ezek itt leülepedtek.

Magam részéről én máris visszavonulót fújtam, hogy itt tegyünk pontot a tanulságos este végére, de Alexa új lendülettel esett nekem, hogy még várjak.

– Franco mindjárt itt lesz. És akkor vadul fogtok nekünk egyet csókolózni. Csak a hecc kedvéért. Alig egy óra már csak…

– Azóta Lappföldről is ideérhetett volna a Télapóval együtt – mammogta Lucille.

– Lucy, te tudtad, hogy mi már csókolóztunk együtt? – és a nyakamba borult.

– Na, ez kimaradt – nézett rám kérdőn.

– Winstonnal voltunk egy bárban…

– Winstonnal is?…

– Neheeem – nyehegett Alexa – Winstonnal nem csókolóztam. Csak vele.

– Pedig Winston örült volna neki – töprengett el Lucille.

– Hát ez az. Akkor az már megcsalás lett volna…- bólogatott a latina.

– Mikey-ról hallottatok valamit, amióta hirtelen kilépett tőlünk? – tereltem a szót egykori cimborámra, aki szó nélkül lelépett közülünk.

– Vele is smaciztam! Harr-harr….

– A Hawaiian miatt lépett ki tőlünk, de végül azok nem vették fel. Bár ezt ő sosem vallaná be. Csak ő tudja, mit akar. Ezzel egyidőben a barátját is elhagyta. Vagy az őt – tűnődött el Lucille.

– Neki is nagy himbilimbije van! Harrr-harrr-harr….Krrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Naaagy – vágta rá Lucille, majd felkapta a fejét – De te azt honnan tudod?

– Megfogtam. És te? – vágott vissza Alexa visszakézből.

– Én a barátjától, Timmytől. Egyszer egy hétre meghúztam magam náluk Brooklynban a kanapén…

– Mikey nagyon jóképű… De mit érünk vele, ha minden jó pasi meleg?… – sóhajtott fel szomorúan Alexa – Mint ez a ribanc Franco is. Hol lehet már…? Azt írta, egy óra…

De mivel Franco egy órája csak nem akart eltelni, kicsivel hajnal előtt, elvonultam a szobámba. Már a fogmosáson is túl voltam, amikor csörgött a szobatelefon.

Itt van ez a ribanc Franco! Megérkezett! Vissza kell jönnöd és vadul csókolózni egyet vele. – és letette.

Francoval sem akkor, sem a későbbiekben nem kerítettünk sort a vad csókolózásra, talán mert egyikünknek sem volt ez elsődlegesen vágyai netovábbjai közt. Lucille-el azonban még egy közös útunk volt hátra a következő héten Európa felé mintegy nyárvégi „házasságunk” záróakkordjaként. Akkor mutatta be Charliet, akit magával hozott az útra.

– Bangkokba akartunk volna menni, de erre a szerencsétlenre embargó van kiírva a bangkoki járatra, csak magamban mehetnék. De most hogy hagyjam itt? Csak nézz rá… – mutatott szeretetteljesen a függöny mögül a turistaosztályon feszengő kékszemű felé – Olyan kis gyámoltalannak tűmik, de otthon folyton a férfit játssza nekem. Ő a főnök. Ő mondja meg, mi legyen… Én meg hagyom, hadd higgye. Azt akarja mindenáron, költözzek hozzájuk, hisz úgyis ott vagyok éjjel-nappal.

– Akkor valóban odabútorozhatnál…

– Hogy is ne! Még akkor lenne nagy az egója… Hadd tudja csak úgy, hogy nem lakom ott.

– Hadd tudja úgy…? – ismételtem gyanakodva

– Ühümm….

– Mert hol laksz?…

– Hát náluk.

– Náluk…!

– Náluk. Csak ő ezt nem tudja.

– Nem tudja!… És akkor hova mész haza?

– Sehova! Mondom, hogy állandóan ott lakom amúgy is. Minek fizetnék egy másik albérletet is. De ha ezt megmondanám neki, másképp állna a dolgokhoz. Be vannak rakva a cuccaim a kocsimba, és felmondtam a lakásomat. Ő meg megkapta, amit akart, de nem úgy, ahogyan ő akarta, hanem, ahogyan én. És pont.

– Értem. Azaz… mindegy is. Most végülis hova utaztok?

– Amszterdamba megyünk. Vagy Prágába. Vagy mindkettő…

– Még nem döntötted el?! – csodálkoztam, bár azonnal rájöttem, nem kell.

– Majd, ha leszálltunk, kitaláljuk, melyik irányba induljunk.

– És ha nem kaptok szállodát, hol alusztok meg? – fogalmaztam egymás után a kérdéseket, ahogy azok bennem fogalmazódtak sorra.

– Valamelyik reptérnek a törzsutas várójában… A szüleim világjárók, annyi pontjuk van a kártyájukon, sosem használnák fel, én meg az utazásaim során meghúzom magam egy.egy ilyen helyen, lezuhanyzom, eszem-iszom, olvasok… Amikor nem volt hová mennem New Yorkban, a Kennedyn az Executive Lounge-ban aludtam…

– ????!!!!

– Tudod te, milyen finom ráksaláta van ott?… Italok, minden…Nyammm!

Charlie, mintha érezte volna, hogy róla beszélünk, megfordult, és integetett nekünk.

– Mit vigyek neki?

– Mindegy, csak ne itasd nagyon le, mert ki kell bírnia a holnapi napot, ki tudja, hol kötünk ki. Annyit tegyél meg, hogy amikor elmégy mellette, nyávogj egyet neki.

– Nyávogjak?! – hüledeztem.

– Persze, mint a cica. Ahogy szoktál máskor is!…

– De mégis miért nyávogjak a huszonéves pasidra egy zsúfolt repülőgépen?

– Ők is nyávognak a barátaival egymás közt. Ez valami… meleg dolog lehet. Úristen! Lehet, meleg a pasim?… Nem. Azt már eddig észrevettem volna… – beszélte meg magával Lucille, majd megbökött – Menj, hát! Figyelj, téged nagyon tisztel. És most, hogy egyenruhában is vagy, külön jól fog esni neki.

– No, igen – helyeseltem – az egyenruha tekintélyt ad a nyávogásnak!

Végülis nem tudom, pontosan hol is kötöttek ki. Lucille Facebook bejegyzéseiből nem tudtam pontosan kikövetkeztetni, csak azt, hogy három napig nem zuhanyoztak valahol. Épp Eduardoval futottam össze a Hilton halljában egy alkalommal, és kollégákról szót ejtve Lucille is szóba került.

– A feleségem… – fordultam magyarázólag a recepcióshoz – éppen Amszterdamban van. Azt hiszem…

– Neeem, nem – intett a fejével Eduardo –Onnan elmentek.

– El?…Hm! – és miközben a bejelentkezési paírokat szignóztam, megrökönyödést vettem észre a recepciós tekintetében – Akkor meg fogalmam sincs, hol lehet a feleségem… Lelépett a kékszeművel! – és széttártam a karom.

– Upsz! – szisszent fel hangosan sajnálkozva a recepciós. Eduardo meg közben elillant, és a liftajtó előtt röhögte ki magát.

– „Azóta mindennek vége, Lucille,

Itt állok egymagam, egyszál magam…” – dúdoltam mosolyogva a megszeppent recepciósnak, miközben a tollat és a papírokat letettem elé, majd besasszéztam a liftbe Eduardo után.

Pár hét múlva drámai hangon hívott Lucille.

– Megnősült.

– Ki? Charlie?…

– Pete – mondta síri hangon.

– De hisz nem akartál tőle már semmit. Charlie-t választottad.

– Akkor is! MEG-NŐ-SÜLT! Érted???… Azért keresett akkor. És én nem akartam vele beszélni. Itt bőgtem egész nap a fürdőben.

– Charlie?

– Még alszik. Estére megy dolgozni. Elmondjam neki?

– NEM! Tudod, amit nem tud… jobb.

– Igazad lehet. Legfennebb majd rárontok a zuhany alatt és egy jót izélünk, és fel sem fog neki tűnni, hogy sírtam.

Lucille a következő járatunkra nem jött el. Beteget jelentett. Ezt a párosítást nem a Crew Control hozta össze, hanem valami csere-bere folytán jött létre.

– Lucille, mindig Lucille… – méltatlankodott bosszankodva a főutaskísérő, amikor befelé sorakoztunk a gépbe.

– Két hónapig feleségem volt… – szaladt ki a számon, de csak az a biztonsági tiszt hallotta, aki a dokumentumainkat ellenőrízte. Valami meghitt családi körben megöregedett, indiai családapa lehet, aki azóta is sajnálkozással vegyült megvetéssel néz rám, mint olyanra, akit két hónap alatt elhagy az asszony.

Hát még ha tudná, hogy agglegény vagyok!

2013 mérföld- és kilométerkövei


Azt kérte szilveszterkor egy barátom, szálljak be én is abba a játékba, hogy összeírom a legkedvesebb legjeimet az elmúlt évből, és azt megosztom. Érdekes volt töprengeni rajta, hisz óhatatlanul megfordul amúgyis az ember fejében, hogy valamiképp összegezzen vagy csak átfuttassa a leköszönő esztendő fontosabb mozzanatait magában – vagy épp kisebb nyilvánosság előtt is. Most nem azt a többé-kevésbé frappáns listát akarom megosztani, hanem hónapról-hónapra ugorva visszaidézni néhány pillanatát az évnek a mérföldköveire feszítve ezt a mai mesét.

Fotó: Dancs Artur

A Kentucky Bourbon bölcsője

Januárban életemben első ízben látogattam Kentuckyba indiai Shyam barátom meghívására, aki vidéki otthont tart fenn az istenhátamögötti tájakon, ahová néha New Yorkból kimenekül. Mount Sherman és Louisville környéke a baráti vendégszereteten túl azonban azért is érdekességszámba megy emlékeim között, mivel első találkozásomat is jelenti az „igazi” Amerikával. Pontosabban azzal az Amerikával, amit nem az akciófilmekből ismerünk, hanem a klasszikusokból inkább. Barátságos – és kissé zárkózott – emberek, hangulatos vidéki boltok és vendéglők, meseszép tájak… Én is kimenekültem kicsit New Yorkból.

Telihold Fort Lauderdale Beachen

Február Floridában talált adott pillanatban. A német napolaj, amit fogalmam sincs, honnan szedtem, túl kegyes volt a februári kánikulához és ultraibolyákhoz. A Priceline egy nagyszerű ajánlattal lepett meg, és négycsillagban találtam magam az egyik luxus Hyatt Regencyben. Azaz a hotel délutántól lehetett enyém, így a kora reggeli járattól egyenesen a beach-re vitettem magam a reptérről. Fort Lauderdale-t, a csudiszép fehér homokos kékvizű sávot Miami és West Palm Beach között azelőtt évben anyuval fedeztem fel, és izgatottan tértem vissza süttetni magam a tél közepén. Mire a hotelbe jutottam, céklavörösre égtem, mivel a németek napolaja nem biztosított kellő védelmet, és főleg tar fejemnek, amely kisvártatva céklából káposztára változott és intenzíven hámlani kezdett. Különféle trükkökkel igyekeztem leplezni a balesetet, hiszen légiutaskísérői interjúra készültem a Southwesthez Dallasba.

Március elején utaztam Texasba. Amint arról ezen oldalakon beszámoltam, az alkalom remek lehetőség volt számomra visszatérni, és alaposabban felfedezni ezt a várost is. Sőt, a 2010 telén kialakult nem túl pozitív véleményemet is sikerült megváltoztatnom Dallasról. Isteni volt a vérbeli texaszi burger, helyi sörrel és sültkrumplival…

Utazótáskával a napon

Áprilisban egy éjszaka azzal feküdtem le, reggel úszni akarok az óceánban. Hajnalban repülőre ültem hát, és Fort Lauderdale Beach-en kötöttem ki. Azt hittem, egyedüli leszek poggyásszal kora reggel a beach-en ( a szállodám megint csak délutántól volt elfoglalható), de örömmel tapasztaltam, hogy más is napozott utazótáskával a feje alatt a trópusi napon. És miközben halrajokat figyeltem a kristályvízben, gondolatban egy másik interjúra készültem – intenzíven, rutinosan, de nem túl izgatottan. És persze, nagyon odafigyeltem, le ne égjenek ruhában is látható testrészeim…

Májusban újabb első… Első utam Észak-Karolinába. Charlotte-ban, a US Airways légiutaskísérői bázisán csupán pár órát töltöttem, és ebéd után vissza is repültem New Yorkba. Akármennyire is szerettem volna, a kedves kisvárost nem sikerült cseppet sem megnéznem, de már tudom, érdemes lesz ide visszatérni… Viszont a virágesőben fürdő májusi New York mindenért kárpótolt és a közelgő szabadságom is. Végre elkezdhettem a készülődést a nyári hazautazásomra.

Alkony Csíksomlyón

Júniusban kitört a vakációóóóó! New Yorkból Frankfurtba repültem, onnan Budapestre. Ferihegyen vonatra szálltam Nyíregyházáig, ahonnan Levente barátom fuvarozott Szatmárra. Strandolással, családi és baráti együttlétekkel, illetve nagy csavargásokkal egybekötött hetek következtek. Megfordultam Kolozsváron, Szovátán, Székelyudvarhelyen, a Hargitán és Csíkszeredában is. És mind megannyi élmény, amiről a Levelek New Yorkból sorozatban számoltam be akkor.A keretbe pár nap Budapest is belefért szintén családi és baráti programokkal.

Júliusban aztán biciklire szálltam. Hazaérve New Yorkba ugyanis az új kerékpár-kölcsönző-megosztó rendszer beindult, én meg sejtve, mekkora élményre tehetek szert, egyenesen egy évre vettem bérletet a kék járgányokra. Egy új korszaka következett New York-i létemnek. Amellett, hogy húsz év után ismét kerekekre szálltam, egy teljesen más szemszögből ismerkedtem meg városommal. Lett aztán ebből sok maratoni kerekezés, hajnalban, éjszaka, kora délelőtt vagy épp forró délutánon. És bejártam a folyópartokat, a sugárutakat, Broadwayt és a keresztutcákat is. Nem fognak ki rajtam a dugók és a távolságok sem. És még annyi titok vár felfedezésre!

New York egy új szemszögből

Augusztusban derült ki, hogy a Változás Évének ígérete végre megérkezett. Volt abban jó is és nagyon szomorú veszteség is. Előbbit említem, hisz nagy váltás követi majd a bejelentést, hogy felvételt nyertem a Finnair légiutaskísérő akadémiájára. Ez a hónap lényegében ennek előkészítésével és a Southwesttel való szakításra való lelki felvértezéssel telt. Azt a pár évet és tapasztalatot sem akarom s nem is lehet gyorsan hátunk mögé hajigálni, így csak óvatosan csomagoltam a helszinki útra…És lassan elkezdtem elvagdosni azokat a szálakat, amelyeket el kellett vagdosni ahhoz, hogy elutazhassak új úticélom és életem felé Finnországba.

Helsinki, az északi gyöngyszem

Szeptemberben – amellett, hogy Helsinkivel barátkoztam – új szakmát kaptam a kezembe, és megfordultam cseberben és vederben is. Ennek tiszteletére s ezt megörökítendő jött létre ez a blog később, valamikor október legelején.

Nagy szerelem lett Helsinki első látásra , és gyorsan sikerült otthon éreznem magam ott. A kiképzés hetei olyan gyorsan teltek és persze, roppant intenzíven, hogy alig akartuk elhinni, hogy október lett.

Kentucky vidéki bája

Október végén tértem vissza New Yorkba, és először ejtettem ki azt így határozottan: de jó itthon! Nem mintha Helsinkiben nem lett volna jó. Sőt, Helsinkit újabb (vajon hanyadik) otthonomnak fogadtam, hisz majd elég sok időt fogok ott eltölteni, amikor a tanulmányok végeztével nekiállunk a repkedésnek. De miután kellőképpen visszazökkentem a New York-i mindennapokba, ismét csábítani kezdett Shyam egy kis country-side-ra. Fogtam, hát magam, és leutaztam Kentuckyba. Egy fantasztikus, autentikus vidéki Halloween partiba csöppentem csupa helyiekkel, és siettem is az eseményt életem nagy élményei közé elkönyvelni.

Senki sem tudta, hogy titokban hazaérkeztem…

Novemberben nagyot gondoltam, és a nagy gondolatot tett is követte. Negyvenharmadik születésnapomra barátaimat jóanyám összehívta hagyományosan távollétemben megünnepelni engem. Csakhogy ők nem tudták, hogy mégsem távollétemben fognak ünnepelni. Az útvonal Amszterdamon keresztül vezetett Budapestre, onnan Debrecenbe, majd Mátészalkára, ahonnan Arnold barátom és az a drága fogtechnikus Andris barátom kapott fel, aki szalonképesre alkotta a mosolyomat a nyáron, vakációzásom alatt, és velük jutottam huszonkét óra utazás után a szülői házba. A meglepetés pedig olyan jól sikerült, hogy semmi más nem számított. Hálaadásra utaztam vissza New Yorkba, nem mintha ott kellett volna mindenképpen hálát adnom bárkinek is, de a Thanksgiving és karácsony közti csillogó-villogó ünnepvárást ott ejtettem meg mégis.

Az ünnepvárás New Yorkban cseppet sem színtelen

Volt ebben a decemberben minden: napsütés, havazás, eső és jég. És persze, rengeteg biciklizés, csavargás, pihenés, olvasás, na meg persze, tanulás is. És titkok. Újabb és újabb titkokat kutattam, és találtam New Yorkban. Hol egyedül, hol másokkal. És mind jobban éreztem a fontosságát egy hazautazásnak az ünnepekre öt év kihagyás után. A repülőjegyek mértéktelen és pimasz drágulása december hónapban azok számára sem meglepetés, akik nem ebben a szakmában élték le életük nagyobb részét. Mégis jó tudni, mikor s mit kell pontosan keresni ahhoz, hogy ha a huszonötödik órában is, azaz éppen huszonötödikén az ember megtalálja azt a repjegyet, ami hazarepíti szeretteihez ünnepelni és kipihenni egy sokmindennel teleírt esztendőt. És máris Brüsszelben ér a reggel, ahol belga csokoládét majszolva hajtom a pedált a reptéren, hogy a telefonomat feltölthessem, miközben gondolatban eltervezem az utamat. Eltervezem a sok-sok pihenést szeretteim körében. Brüsszelből Budapest csak egy ugrás. Az intercity vonat is ismerős már. Legyen az Latorca, Vércse avagy Kócsag. És Peti barátom vár széleskarú ölelésekkel a vonatnál, hogy vacsoráról ne nagyon késsek el anyám házában.

Naplóm utolsó lapjára jutott Coelho mester ama idézete, ami valahol kicsit mindig engem igazol: „Nekem is el kellett mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van.”

Ezt a naplót teleírtam, de a következő lapjai máris fehéren virítanak rám odébb.

No, essünk neki!

Hogyan lettem légiutaskísérő… (12)


Ami Helsinkiben történt, Helsinkiben is marad

Buli a Forenomban

Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak

A légiutaskísérői kiképzések leginkább az intenzív katonai gyakorlatokra hasonlítanak. Igaz, az emberek többségében a sztjuárdesz úgy él, mint a csinos és kacér csitri, aki kólát és kávét szervíroz, miközben esetleg telefonszámot csereberél a férfiutasokkal. A sztjuárdeszek valóban csinos hölgyek voltak, és nem sokkal több dolguk volt a boldog békeidőkben a kávé szervírozásánál. A korok és a világhelyzet azonban egy új szakmát fejlesztett ki ebből az egykor volt sokat irigyelt modell-állásból: a légiutaskísérőit. A légiutaskísérőnek manapság alapfokon tűzoltónak, vízimentőnek, terror-elhárítónak, védelmi harcosnak, elsősegély-orvosnak, mentősnek, szupermennek és – mivel a világ elvárásai a nehezen megkeresett pénzért alaposan magasra tevődtek – kifogástalan házigazdának és elsőosztályú pincérnek, bor- és italszakértőnek kell lennie. Az utazóközönség ebből az egészből – szerencsés esetben – csakis a házigazdát és a kávétöltögető, ebédet felszolgáló manuszt látja, ami nem is baj. Azt csak a szakmabéliek tudják, hogy a légiutaskísérőket legalább egy hónapon keresztül kizárólag csak a biztonsági és életmentési feladatokra képezik ki, a szervíz leckék a kiképzés végén, esetenként csupán pár napot jelentenek kikapcsolódás gyanánt.

Pontosan a roppant szigorú elvárások miatt, a válogatás és aztán a kiképzés is roppant szigorú. A meghírdetett állásokra, amint erről korábban említést tettem, sokszor százezres számban jelentkeznek, jobbára olyanok, akik a légiutaskísérői státusz egy roppant keskeny, kiragadott részletét akarják ebben a szakmában látni. Ezek az emberek már az első kérdés megválaszolásánál el is vágják maguk alatt a fát egy interjún, mert a válaszuk, hogy azért szeretnének utaskísérők lenni, mert szeretnek utazni és sok emberrel találkozni. A légiutaskísérői szakma lényege a2yonban, hogy akard és tudd önmagad és a többieket megvédeni, biztonságban tartani, szükség esetén pedig megmenteni. Oktatóink már első órán kiverik  a tévhiteket a fejünkből:

–          Benneteket mi nem a repülésre készítünk fel, hanem a szerencsétlenségre, a balesetre, a nem várt történésekre. A repülésre a pilótákat és a repülőgépeket kell felkészíteni. A ti feladatotok, hogy bármilyen a normálistól eltérő helyzetben maximálisan felkészültek legyetek önmagatok és a rátok bízott emberek és értékek legnagyobb mértékben való védelmére és megmentésére.

Ennek fényében teltek napjaink, heteink Helsinkiben, a Finnair Repülőakadémia falai közt. Forenom apartmanjaink meg éppen az iskola mellett voltak a hegyoldalban, nagyon el sem lehetett tévedni iskolába menet – ez nem lehetett kifogás a késésre vagy hiányzásra. Utóbbiak amúgy is kizáró tényezők a kiképzésen. Sok helyütt a szabály az, hogy ha akkor érkezel a tanteremhez, amikor már az ajtaja be van zárva, tedd le a tankönyveidet az ajtó elé, és csendben szivárogj ki, szedd a csomagod, és az első géppel utazz haza, mert ez a szakma nem neked való. Rengeteg a szakmáról és az arra való felkészülésről szóló anyag kering már az interneten, televíziókban illetve könyvesboltokban. Nekem Heather Poole könyve, a Cruising Attitude illetve blogja jelentette az alapokat. Az egyik nagy amerikai légitársaságnál dolgozó kollegina sokszor fordult elő a pultomnál ide-oda ingázva szolgálati céllal, és egy aktív, valós személynek az ember jobban elhisz mindent, Miss Poole pedig praktikus szakértelemmel és elegáns humorával vezet be ebbe a fura embereket családba tömörítő különc világba, az utaskísérőkébe. Hozzátenném, hogy a könyvet nem ajánlom senki olyannak, aki nem megszállotja ennek a szakmának, mert az rémesen unalmasnak fogja ezt a könyvet tartani, és már az első fejezet végére belealszik. Az, akiben elhivatottság van a légiutaskísérői állapottal szemben, úgy olvassa ezt a könyvet, hogy valószínüleg le sem teszi, míg nem végez vele. Utána meg beront az internetre, hogy Miss Poole blogjára kapcsolódjon, nehogy lemaradjon az újabb fejleményekről. Felkészüléseim során a megmérettetésekre nagyon sokat néztem egy évekkel ezelőtt lefutott, de a Youtube-on most is nagyon népszerű – szintén szakmába vágó – sorozatot, a Flight Attendant School-t, ami egy valóságshow ugyan, de igazi helyzetekkel, valós személyekkel, akik vállalták, hogy arcukat adják a nyilvános szerepléshez a kemény kéthónapos kiképzés során, sikereikkel és buktáikkal együtt.

Kollégáim mindegyike – ha ideig-óráig is – volt korábban utaskísérő, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek nem volt előző szakmai gyakorlata, de kellőképpen felkészülten érkeztem Helsinkibe ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi. Az sem, hogy egyik nap reggeli és ebéd között háromszor is „lezuhantunk”, vízbe dobtak, tüzet gyújtottak a fejünk fölé, bezártak egy kabinba és füstöt eresztettek ránk, és minden helyzetből ki kellett tudni menekülni és mindenki mást kimenekíteni épségben a legváratlanabb pillanatokban is. És a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen azt tanították, hogyan szolgáld fel az ebédet elsőosztályon fehér kesztyűvel, kifogástalan tartással és egyenruhában, rezzenéstelen mosollyal az arcodon, és hogyan válaszold meg az utasodnak, milyen szőlőből, és melyik patinás borvidéken készült a bor, amit a rénszarvas pecsenyéje mellé ajánlasz éppen. Hogy percekkel később megrázkódjon a lábad alatt a talaj, és vészkijáratokon keresztül máris mentened kell a bőrödet és a gondjaidra bízott embereket lefelé az óriáscsúszdán, miközben talán nem látsz a füsttől.

Ilyen szempontból tehát nem szenvedtünk adrenalinban hiányt. Amikor instruktorunk, Leffa első ízben vitt végig a kiképző óriási teremben, a víz mellé érve kajánul utalást tett mindarra, ami itt majd ránk vár a másfél hónap alatt.

–          Hideg a víz? – érdeklődött Tatjana, a szerb származású kolléganőnk.

–          21 fokos…

–          Az hideg!

–          Az óceán csak a trópusokon éri el ezt a hőmérsékletet, ti pedig jobbára az Északi Sarkkör felett fogtok repülni…

–          És a gyakorlatokon ruhában ugrunk a vízbe? – jött az újabb kérdés.

–          Mivel a repülőben sem fürdőruhában dolgoztok…

–          De akkor vizesek leszünk… – fogalmazódott meg Tatjanában.

–          Helyes megállapítás! – nevetett fel Leffa – Nagy a valószínűsége! De ha ez vígasztal, utána szaunázhattok. A valós életben azt majd nem fogom tudni biztosítani nektek, ha neadjisten oda kerülne a sor…

–          Na, moshatom majd a ruhámat… – tette hozzá Bo, aki egyetlen hátizsákkal érkezett valahonnan Kaliforniából.

–          Gondolom, biztosít a Forenom mosógépeket is a lakásaitokhoz…

Ezt a párbeszédet csak azért ragadtam ki a sok hasonló közül, hogy érzékeltessem, nem feltétlenül egyszerű kézenfekvő dolgokat sem felvezetni egy ilyen tanfolyamon, mert a kérdezők álláspontja és látószöge elmondhatatlanul sokféle spektrumot ölelhet fel.

Persze, a sok szörnyűség mellett kedves dolgokkal is foglalkoztunk. Például a finnekkel és a finn kultúrával, szokásokkal is. Egyik oktatónk, Elu felült az asztalra és úgy mesélt:

–          Finnország meseszép… Annyi, hogy nem embereknek lett kitalálva. Mókusoknak, jegesmedvéknek, rénszarvasoknak. Erre én akkor jöttem rá, amikor Spanyolországba kezdtem repülni. És végül vettem ott egy házat is, hogy tudjam, akármikor el tudok innen menekülni olyan helyre, ahol emberekre szabott az élet.

Elu szarkazmusa tele volt ugyanakkor rengeteg szeretettel, s mindannyian tudtuk, nagyon is mélyen kötődik Finnországhoz, mint a finnek többsége. A finnek amúgy roppant boldog és elégedett népség. Amíg süt a nap. Amint beköszönt az esős majd a sötét és havas évszak, a világ legdepresszív népévé válnak, statisztikák szerint olyankor a legtöbb az öngyilkosság is. Eluval ellentétben Sari csupa pozitív hangnemben beszélt nekünk finnekről és az országról is.

–          Mi magányos emberek vagyunk, szeretünk hallgatni. Ti egy másik kultúrából érkeztetek, ahol sokat beszélnek az emberek, az amerikaiak erőssége a fecsegés, a csevegés. Mi ezt nem tudjuk, nem ismerjük. Mi csak azt mondjuk, amit valóban mondani akarunk, és csakis olyan érzelmet fejezünk ki, amit valóban érzünk. És ha egyszer mégis elfeledkezel erről, és egy finntől megkérdezed, hogy van, amit ti köszönésként használtok, akkor vegyétek tudomásul, hogy a finn el is fogja nektek mondani kimerítő részletességgel, hogy hogy van, és el is várja, hogy végighallgasd figyelmesen. Ha pedig valaki csendesen üldögél, ne hidd, hogy haragszik, és ne próbálj semmiségekkel a bőre alá férkőzni.

Leginkább az verte ki a biztosítékot a jobbára amerikai származású csoportunkban, amikor Sari egy régi finn sztereotípiát vetített ki elénk:

„ Aki állandóan mosolyog, az vagy idióta vagy holdkóros.”

Persze, egy olyan kultúrából érkezve, ahol munkahelyi szabályozások kötelezik az embereket a harminckétfogú mosolyra, furán hangozhat az európaiak visszafogottsága. Az is igaz, Európában sok esetben már a másik oldalára estünk rég annak a lónak az állandó köldöknézegetéssel és a folyamatosan generált depresszióval és önsajnálattal. Valahol a végletek közt lenne jó lavírozni, és lassan beállna egyféle egyensúly a világban, bár lehet, attól félünk a legjobban. Mindenesetre, amikor igazolványfotózásra küldtek bennünket, a New York-i csoport részére külön kérés volt: lehetőleg senki ne mutogassa a fogát az igazolványképen…

A másik fontos dolog, amit a finnekről és általában az északi népekről megtanultunk, hogy szeretnek inni. És ez egy közös pont volt végre, amerikainak, kelet-európainak és karibiaknak is. A csoportunkban csak kevesen nem ittak, de azok hiányosságát a többiek messzemenően pótolták, tehát a statisztika nagyon jól állt össze alkoholfogyasztás terén. Adott pillanatban a Forenomban egy csakis angol nyelvű felirat is kikerült a bejárathoz:

„ Amennyiben az éjszakai és hajnali randalírozást nem hagyják abba, gondoskodnunk kell majd kilakoltatásukról”

Kollégáim ezt is vicces kis inzultusnak fogták fel, de legfőképpen az érintettek. Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak. Sokan kijártak a városba. Helsinki belvárosa ugyan tizenöt kilométerre esett az hegyoldali erdőszélünktől, megérte a fáradságot. Egyrészt mert meseszép kis gyöngyszeme ez a Skandináv vidéknek, másrészt mert az ember könnyen cimborákra talál, akikkel addig mulat, mígnem leszakad róla a nadrág, vagy a reptéren ébred másnap hajnalban. A nadrágos sztori Iannal esett meg, aki a nappal világban a stréber, szemüveges, csendes, jótanuló jófiú, aki mindenki bájos kedvence, a kiscica. Ian azonban akkorákat rúgott ki a hámból, hogy egyik éjszaka kettéhasadt rajta a csinos kis nadrágja is. Olyan későre járt, hogy már én is hazafelé igyekeztem a városból, és az ember Helsinkiben abban a kései órában mindig számíthatott rá, hogy mulatírozó kollégáiba fut bele valamelyik utcasarkon, engem csak az lepett meg, hogy Ian volt az egyik. Aki reggel az újraélesztés és defibrilláció órán odasúgta, hogy elveszítette ugyan a nadrágját az éjszaka, de rendkívüli módon kikapcsolódott tánc közben. Ez még a jobbik eset, mert Ian hazaért, szobatársa, a mi drága Mikeynk nagyon elkavarodott, mert egy vasárnap reggel a reptér nemzetközi várójában ébredt egy reptérbuszjeggyel a zsebében, amin valami hajnali időpont volt megjelölve.

–          Milyen rendesek ezek a finnek! Azt sem tudom, kivel ittam és kivel mentem el, de rendesek voltak, mert feltettek a buszra, és a reptérről már könnyen hazaértem. Miután felébredtem, persze.

Fotó: Dancs Artur

“- Semmi különös: fejen álltunk…”

Ian nem aggódott soha érte, tudta, hogy előbb-utóbb hazaér, legkésőbb, mire iskolába kell menni. Ian különben, ha nem épp gatyaszaggató bulikon rázta,  naphosszat tanult és filmeket nézett a Netflixen mozdulatlanul a kanapén. Igaz, a lakásuk egy kisebbfajta átjáróház, közösségi terem, sportcsarnok, írkocsma, uszoda és kultúrotthon volt – mind egyben. Onnan tudom, hogy szomszédok voltunk, a falak pedig kegyesen átengedtek mindenféle megnyilvánulást a mi csendes óráinkba a 141-be, amikor én tanultam, Emilio meg áriázott vagy épp bömböltette a latin muzsikát. Egyik este fura dübbenéseket hallottam az elsősegélynyújtási lecke magolása közben. Másnap faggattam Iant a történésekről a reggelinél, mire elmondta:

–          Semmi különös: fejen álltunk…

Ezt is olyan szelíd kedvességgel tudta előadni, mintha a fokhagymás vajkrémről tartana kiselőadást, amit a reggelihez felszolgáltak. A reggeli az akadémia vendéglőjében mindig izgalmas társadalmi momentum volt. Egyrész a finnek csendes reggelébe berontott egy csapat zajos amerikai és latin, másrészt az ember a világ minden tájáról kiképzésekre illetve továbbképzésekre érkezett  kollégákkal lehetett egy bogban, japánokkal, indiaiakkal, spanyolokkal vagy éppen oroszokkal. Emellett a büfé francia séfje is jelenségszámba ment. Első nap az amerikai appetitnek sikerült megkeserítenie az életét. Az akadémiai konyha ugyanis fizetős, nekünk azonban a szerződésünkben ingyen reggeli és ebéd szerepelt, amiről a séfet elmulasztották értesíteni. És amikor a megszálló amerikai csapat lerohanta a büfét, az öreg testbedobással igyekezett védeni a területet minden kuktát és segédet latba vetve az ételek védelme érdekében. Majd tisztázódtak a dolgok, de a séfnek a szívébe soha többet nem sikerült belopnunk magunkat. Főleg, hogy embertelen mennyiségű étel fogyott illetve pusztult. Ezt csak azért teszem hozzá, mert amerikai szokás púposra pakolni a tányért, még akkor is, ha az ember nem is akar enni, vagy ha eszik is, csak töredékét, és a –nem kevés- maradékot kihajítani. Nos, Európában ez furán csengett le. Mint ahogy az is, hogy európai ember egyszerre egy szalvétát vesz el az asztalról, míg az amerikai egy-egy köteggel. Sikerült tehát újabb területen kivívnunk a helyiek ellenszenvét, és a dolog itt távolról sem ért véget.

–          Mi, finnek becsületesek vagyunk. És feltételezzük mindenkiről, hogy az. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Attól kezdve az illető elveszíti a bizalmunkat – magyarázta Sari egyik órán nekünk.

–          Mi betartjuk a szabályokat, talán emiatt a Finnair éveken át megkapta a világ legbiztonságosabb légitársasága címet – tette hozzá egy másik alkalommal szupervizorunk, Katri egy „osztályfőnöki” nevelési órán – Ha a jelzőlámpa piros, mi akkor sem megyünk át, ha kilométeres körzetben nincs is autó, mert a tiltás akkor is tiltás.  És Tudom, hogy nálatok, New Yorkban ez nem így van. De ha nem akartok megvető pillantást a járókelőktől, és nem akartok ötven eurós büntetést fizetni a rendőröknek, akkor jobb, ha ezt szem előtt tartjátok…

Néha az erdőbe mentem tanulni, hogy nyugalmam legyen zajos karibi lakótársamtól, aki hülyének tartott, hogy nem vagyok képes órán tanulni, és csak plusz óra tanulásokkal vagyok képes az elsősegéylnyújtást és orvosi alapismereteket elsajítítani. Amikor másnap elbukta a vizsgát, nem szóltam egy szót sem, csak felajánlottam neki a jegyzeteimet, mire lehurrogott:

–          Ugyan, ezek marhaságok. Én csak tévedésből buktam el a vizsgán, valamit félreértettek.

–          Óh, értem… sok sikert a pótvizsgához! – válaszoltam.

Hamar feltérképeztem a környéket. Az erdőszélre épült lakóparkok és közösségek nagyszerúen hatottak rám. Én ugyan nem jártam kocogni, mint sok kollégám, csak gyalogolni, a gyorsgyaloglás nagyszerű mozgáslehetőségnek tűnt. Néha szembejött velem Bo valahonnan, aki hajnalban is és este is kijárt futni és kocogni is. A hawaii-i származású kollegina a strandpapucsos Xaver lakótársa volt. Mielőtt Helsinkibe utaztak, amaz bekérezkedett Bo San Diego-i otthonába, mert nem volt, ahol megszállnia, és ebből egy barátság igyekezett volna kialakulni. A dolgok Helsinkiben az ő esetükben is másképp alakultak, hiszen az örökérvényű bölcsesség, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember, ezekben a helyzetekben menthetetlenül nagy jelentőséget kapott.

–          A ruhásszekrényben lakom – újságolta egyik alkalommal az ebédnél Bo – Sajnos Xaver idegileg beszámíthatatlan, és hogy ne gyilkoljuk meg egymást, inkább behurcolkodtam a szekrénybe, ott lakom, ott alszom. Tanulni kijárok a reptérre. Amikor tehetem pedig, futok… Tudod, én az óceán mellett éltem le az életem, nekem a szabadság, a szörf, a mozgás az életem. Ez az ember nem normális. Mikor megérkeztünk, megterítette az asztalt, és gyertyákat gyújt minden este, mintha vendégeket várna, és nekem semmihez semmi jogom nincs a lakásban. Nincs módomban energiát fecsérelni a harcra. Feladtam. Igyekszem csendesen átvészelni ezt az időszakot.

Bo aztán a végére Tanjához költözött, aki addigra maga is már a harmadik lakásba bútorozott be a házon belül. Tanjával sem volt egyszerű egy légtérben lenni, de az élet eféle kihívásait megoldandó vagyunk itt és most egybezárva. Hiszen egy repülőgépből se ugorhatsz ki, ha az, akivel sok órát egy szűk légtérben le kell húznod, nem vagy képes kompromisszumra jutni a közös cél érdekében… Tanja nagyjából az egész világgal haragban volt, de Miloval leginkább:

–          A lakótársad feneke nem kicsi – kezdte a panaszáradatot Tanja egyik nap útban az egyenruhapróbára – És azt a nagy seggét, mind az én arcomba tolta! Hát, nem embertelen az ilyesmi?…

Lényegében csak arról volt szó, hogy Emilio egy kisebb csoporttal körben állva beszélgetett, amikor Tanja leült a mögötte levő padra, közvetlenül Milo valóban nem kicsi hátsú felével szemben. Tanja az a féle ember volt, aki kereste a konfliktusokat, és gondoskodott arról, hogy az élet minden percében legyen oka panaszra. Valami miatt perverz módon imádott panaszkodni. Ebben olyan leleményes volt, hogy korábbi ilyen jellegű tapasztalataimat is felülmúlta.

–          Egyszerűen nincs laktózmentes salátaöntet, és a halat is olajban sütik – kezdte ebédnél – és a séf sem tud nekem segíteni, mert én sem húst, sem olajat és sem tejterméket nem eszem. Mert az nekem nem jó.

Ennek ellenére púposra megpakolta tányérját mindenfélével  a büfépultról:

–          …hisz jogunk van hozzá – magyarázta – ez az étel nekünk kijár. De én nem eszek se húst, se laktózt, és minden salátaöntetben laktóz van, és csak a hús szerepel a menün, a halat meg olajban sütik. Tudod, én nem eszem olajat, sem húst…

–          Igen, tudom, éppen most mondtad – nyugtattam meg, amikor hetvenhatodszor is elkezdte uyganezt ismételni.

Ekkor Beny ült le közénk ebédjével, rántott marhasülttel és friss salátával.

–          De jó neked, Beny! Mennyire szerencsés ember vagy te, Beny – ismételgette Tanja – Én nem eszek salátát, mert az öntet az mind laktózt tartalmaz, és én nem eszem laktózt, sem húst. És olajban sült dolgokat sem. De te eszel. De jó neked. És mekkora isteni szerencse ez, ha valaki mindent képes megenni! Én nem. Én nem eszem olajat. Sem laktózt nem fogyasztok. De itt a salátaöntetben is van laktóz. És a halat is olajban sütik.

És miután mindezt sokadszor is elismételte, kidobta a púpozott tányér ételt, s mikor visszatért, így folytatta:

–          Elnézést mindenkitől, de nem ehettem azokat meg. Én ugyanis nem eszem laktózt és sem olajban sült dolgokat. Húst pláne nem, mert az nekem nem jó. Nehéz. Nehéz így nekem. De eszem majd egy banánt.

És mindannyian beláttuk, valóban nehéz így. Főleg, hogy Tanja gondoskodott róla, hogy ezt minden egyes étkezésnél hat héten keresztül jól az eszünkbe vésse.

Emilionak nem voltak ilyen problémái. Mindaddig diétán volt, amig Ketola színe elé került, s mindaddig, amig szóba hoztam, hogy kaját kellene vásárolnia netán, amikor az én élelemkészletem akkor is meglehetősen figyatkozóban volt, amikor én nem is nyúltam hozzá. Milo rendesen felzabált mindet, ami útjába esett. Egyik nap bevásárláskor megkérdeztem, nem venne-e ő is egyet s mást magának, mire sikoltozva förmedt rám a szupermarketben, hogy Beny is odébb ugrott:

–          Hova gondolsz??? Lopom én a pénzt?? Nekem nincs erre pénzem, és nekem vigyázni kell a vonalaimra, diétázom.

A jelek azonban arra utaltak, hogy Milo a legkevésbé sem terjesztette ki a diétát sem az énáltalam vásárolt ételekre, sem az akadémián kapott reggelikre és ebédekre.

–          Ezt ő mind megeszi???? – súgták oda a kollégák reggelente, amikor Milo négy szendvicset tornyosított fel áll magasságig a tányérján, egyenként félkiló felvágottal, négy főtt tojással és egy külön tál salátával.

–          Meg, persze – nyugtattam meg minden aggódót.

–          Restellem, hogy ezzel az emberrel egy országból származom – morogta Winston sokszor – ez szégyen a dominikaiakra.

A pontot az i-re a csoportos városlátogatáson tette fel, amikor egy vendéglő teraszán Erin kolléganőnk húsz eurós hamburgert rendelt. Emilio kijelentette, hogy ez rablás, és nem kér semmit, főleg, ugye a diéta miatt nem… Amikor azonban udvariasságból – és teszem hozzá, felelőtlenségből – Erin megkínálta cseppke börgeréből a népet, Milo lecsapott rá, és elegánsan kettévágta a megszeppent szőke lány vacsoráját, és egy nyelésre leküldte a torkán. Winston akkor akarta képen törülni, csak éppen abban a pillanatban tűnt fel a síneken az orrunk előtt a piros villamos:

–          A sörtrolli! – kiáltott fel Winston – Én ezt nem hagyom ki, amíg itt leszünk, utazom egyet ezzel. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…

–          Megejtjük, Winston, hisz megígértem…

–          Hova mentek? – érdeklődött teliszájjal Milo.

–          Veled sehova – zárta le a témát Winston.

A másik nagy közösségi jétszótér a Jumbo volt, a Forenomhoz közeli bevásárlóközpont. Eleinte Dzsámbónak neveztük, majd megtanultuk, hogy az finnül csak Jumbó a jobb megérthetőség végett. Iskola után, ha épp nem volt egyéb fontos tennivaló a ház körül, mindenki ott kötött ki. Vendéglők, kocsmák, szauna, strand, szupermarket, italbolt és fitneszterem, minden egyben ott volt. És nem volt a napnak szaka, az iskolai órákat leszámítva, amikor a Jumbóban ne lehetett volna legalább kisebb csoportot fellelni az osztályunkból.

–          Addig is, amíg a sörtrollit meg nem csinálom, a Jumbóba járok billiárdozni – mesélte Winston, akinek napi programjában szerepelt, mint valami gondnok, egy pohár itallal bejárni az összes lakást. Ő maga Eduardoval lakott a hetediken, a legmagasabban. És amint hazaért a suliból, töltött egy saját maga által kotyfasztott sangriát az ötliteres demizsonból, amit a lakásban érlelt, hogy kitartson a hat héten át, és a pohárral a kezében végigjért mindannyiunkat. Ha valaki szeretett volna vele inni, és nem volt italja, akkor Winston készségesen utazott fel a hetedikre, hogy egy teli pohér itallal térjen vissza.

–          Engem nem is kínálsz? – kérdeztem nevetve méltatlankodva egyik esti látogatásakor.

–          Senki sem kínálok itallal, az hülyeség. Ha kérsz azonban, hozok. – s úgy is tett.

Szobatársa, Eduardo is így járta be hét emelet lakásait, csak ő a presszójában főzött  kávéjával. És abból nem is kínált másokat. Mondjuk, ő nem dominikai, hanem portorikói…

Aztán ezen felül mindenkinek megvoltak a maga kis magánútjai a környékre vagy  a városba. Előbb-utóbb mindenki bepasizott vagy becsajozott, az egyéjszakás kalandokat azonban senki nem hozta a Forenomba, mindenki igyekezett a társaságot ettől távoltartania.

–          Nehéz nekünk – panaszkodott a portorikói származású kolleginánk, Alexa –  mert a pasik körülöttünk mind melegek vagy foglaltak…

–          Aki nem meleg, az meg azzá lesz – toldotta meg Lucille, aki, mint Winston, maga is saját üveg borával járt vizitbe az esti órákban.

–          Kénytelenek vagyunk külső emberekkel érintkezni, ha szexet akarunk – sóhajtott Alexa

–          De akkor fel kéne hagyni azzal is, hogy a kollégákkal a melegbárokban lógtok állandóan – érvelt Winston, aki szentül esküdött rá, hogy ő nem meleg. Amire mindenki mindig hozzátette: „- MÉG nem, de az leszel….” Erre utaló jelek pedig voltak, de az már más lapra tartozik.

–          Igazad van! – világosodott meg Alexa – Mennyire igazatok van! – és pár nap múlva már be is pasiztak. Az már csak a sors fintora volt, hogy a kiszemelt áldozatok, akik leányaink sokhetes libidójának kellett, hogy megfeleljenek, mind a cég valamilyen alkalmazottai voltak.

–          Ebben a városban mindenki a Finnairnél dolgozik?! – méltatlankodtak sokszor.

Tény, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban gyakran szembejöhetett akárki is közülünk a másikkal a Forenom felé vezető úton, de senki nem kérdezte a másikat, honnan jön épp. Az élményeiről úgyis mindenki kimerítő részletességgel mesélt majd, amikor erre megfelelő alkalom mutatkozott. És egy dolog tiszta volt mindenki számára: ami Hesinkiben történt, az Helsinkiben is marad.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (11)


Esetem a címlapfiúval

. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón.

Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni.

–          Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! – búgott bele Kimberley.

Hazafelé a buszon már az ultramodern, és kifejezetten előrehaladott fülbevalómmal utaztam, és nem kellett sok idő, hogy elkönyveljem, talán jobb is volt nem hallani mindent. Most ugyanis sokkal többet is hallottam annál, mint amit szerettem volna. De ha ez az ára annak, hogy légiutaskísérő legyek, és az a bizonyos Ketola úr repülni engedjen, akkor biza inkébb hallgatózom…

Azt sem tudtam, mit csomagoljak, s hogyan, csak azt tudtam, hogy másfél nap múlva utazom. Azt sem tudtam, hogy hat hét lesz-e a helszinki tartózkodásom, vagy csupán három nap, amíg Mr Ketola eldönti, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre. Mikeyt hívtam, lám, nála hogyan alakul a csomagolás:

–          Hogy mi? Csomagolás?! Tegnap értem vissza New Yorkba, és az éjszaka valahol úgy berúgtam, hogy elvesztettem a pénztárcámat is. De sebaj, ma a követségre kell mennem a munkavállalásit intézni, és majd valamit rendezek a csomagolással is… azt sem tudom, merre vagyok arccal… De ígérem neked, hogy amikor dologról van szó, teljesen megbízható vagyok…

Ezzel nem kerültem bennebb. Mike két éjszakával azelőtt arról számolt be egy hajnali sms-ben, hogy úgy berúgott, hogy nem leli a laptopját és egyik hajnalban magát sem lelte, azaz nem tudta belőni, pontosan hol is ébredt.

Mivel mást nem ismertem személyesen a csapattársaim közül, Emiliot is felkutattam…

–          Csomagolás?… Talán ma. Négy helyre futok dolgozni, de így sem lesz elég a pénzem az októberi lakbért is letenni, anyám postázott valamennyit Dominikából. Jól állok, mondhatom, kellett nekem Amerika. Arról nem beszélve, hogy nekem Schengen vízum is kell az utazáshoz, ami késik…

Megnyugodtam, nem csak az én életem merő zűrzavar, arra következtettem két társammal való érintkezésem után, hogy mindenki élete egy sűrített diliház. Szerettem volna ezen az egészen, csomagoláson, utazáson, ismerkedéseken túl lenni, és elindulni végre valamerre. De egyelőre csak toporgás volt, a nagy bizonytalanság, mi lesz, s hogyan alakul a sorsom, visszaküldenek-e, vagy sem… És ha igen, akkor milyen lesz visszamenni oda, ahonnan magamban én már minden szálat elvágtam. Csakis racionalizmusból hagytam meg a visszamenekülés egérútját, lelkemben én már teljesen szabad voltam.

Shyam vitt ki a reptérre, és lelkemre kötötte, hogy mindenről tudósítsam, és egy pillanatot se aggódjak, mert olyan segítséget kért nekem az ő istenétől, hogy rosszul nem is sülhet el a dolog.

A váróteremben aztán egy zajos társaságra lettem figyelmes, és egyértelműnek tűnt, hogy leendő osztály- és csapattársaim azok. Idősebbek és fiatalabbak, vegyesen. Egyikük a presszó gépét villantotta elő táskájából:

–          Egy tapodtat sem megyek a saját kávéfőzőm nélkül, mondjon bárki bármit… – mondta szélesen gesztikulálva a magas latin fiatalember, akiről kiderült, Eduardo, én meg örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszelős. Az én presszóm is a táskámban volt ugyanis. A cég szólt, hogy kivételesen mindenki két-két poggyásszal és kézipoggyásszal utazhat. A leadott csomagok 50-50 fontosak lehetnek. Bőven fért téli ruha, nagykabát – arra gondoltam, hogy Finnország valami nagyon hideg hely, és csak hidegebb lesz, ha kihúzom a másfél hónapot ott. Amikor a második táskát is engedélyezték, én nagyjából be voltam csomagolva, így abba csak mindennapi használatra szánt dolgok voltak euró-megtakarítás végett.

Mikey csak később libegett be. Egy válltáska fityegett a vállán, egykori tanítványomra, Jasonra emlékeztetett.

–          Egész testemben reszketek, de ideértem! Ma reggel körbefutottam a várost, és hétszáz dollárra ruhákat vettem, behajigáltam egy utazótáskába, és itt vagyok. Menetközben megnyiratkoztam, és kimentem a Woodside-ra is, ugyanis épp lejárt az albérleti szerződésem, és ha most úgysem leszek idehaza, nem bérlek másik lakást, amíg vissza nem jövünk.

–          Most akkor hol laksz? – kérdeztem megrökönyödve.

–          Hogy-hogy hol? Sehol – rökönyödött meg Mike is a kérdésemtől – Helsinki. Ott lakom majd hat hétig. Aztán meg majd lesz valahogy.

–          Nem beszéltem Miloval, de valószínűleg vele lakom majd. Akarsz velünk lenni egy hármas szobában?

–          Uhhh, én inkább… tudod, én szeretek csak sodródni az árral. Lesz, ahogyan lesz.

Akkor pillantottam meg Emiliot, az én Milo barátomat a mozgó folyosón érkezni, és felpakolva, mint egy karácsonyfa. Már messziről elkezdett panaszkodni harsányan és amikor ideges az angol szavakat is spanyolul mondja ki, amitől az amúgy is nehezen érthető akcentusa teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezekkel az emberekkel csak az a baj, hogy annak ellenére, hogy senki nem érti őket, nagyon szeretnek beszélni. Milo meg lényegében most épp olyan volt, mint egy korabeli filmből pottyant ténsasszony.

–          Hogy miii!? Megmondtam én neki… Még hogy az én-én-én csomagom túlsúlyos!… – harsogte felindultan.

–          Óh, hát nem volt túlsúlyos?…

–          De az volt! Az volt… Na és???? És ha túlsúlyos! Hát, szórakozni megyek én Finnországba? Mulatni? Vakációra????… Nem! Tanulni! Nekik. Náluk fogok dolgozni, azért vagyok túlsúlyos!… Erre meg azt mondja nekem, hogy akkor pláne be kell a szabályokat tartani! Mondom, engem-engem-engem maga csak ne tanítgasson, nekem hat hétig élnem kell. Nekem piperecikkek kellenek, ruhák, étel, sok étel… Megmondtam én neki! Én-én-én nem amerikai vagyok. Én csak épp, hogy ideköltöztem, de finn se vagyok, nekem mindenemet vinnem kell, mert hat hétig nekem-nekem-nekem léteznem kell!

Megfigyeltem, hogy amikor ideges, bizonyos szavakat háromszor ismétel el. Óvatosan megkérdeztem, mennyi is volt végülis hát, az ominózus poggyász. Bár ne tettem volna, mert sipákoló fejhangon folytatta a kotkodálást:

–          Hetven! A másik meg nyolcvan!…

–          Jóságos ég! – csapta össze a tenyerét Mike – Maradt még valami a házadban otthon?… – és kerek szemekkel Emiliora meredt, míg a többiek egy ideig fásultan hallgatták, majd mindenki visszafordult korábbi beszélgetőpartneréhez.

A leghangosabb egy rövidnadrágos, strandpapucsos fekete fiú volt, mint kisejlett a beszédéből, huszonegy éves, és Kaliforniából érkezett, de néha Las Vegas is elhangzott a történeteiben, majd Ausztrália és Új-Zéland is. Xaver, mert valami ilyesmi neve volt egyetlen kézitáskával jött.

–          Nekem mindenem ebben a bőröndben van – mutatott a behorpadt falú, könnyű kis egyéjszakás utakra szánt táskára.

Nagyon vártam, hogy beszálljunk, és ott csendesedjen el ez a lárma. Utazások idején nem szeretem a nagy társaságot, valahogy a magam csendjében megejtett utazásokhoz szoktam. A gépen Mikey ült előttem, mellette egy kopasz úriember, Beny, aki állandóan mind a harminckét fehérített fogával mosolygott. Mellém pedig egy fekete srác került, Winston, akivel úgy éreztem, nem lesz sok gondom az út során.

–          A trolliról hallottál? A sörtrolliról? – kérdezte, és szerettem volna ugyan barátkozni vele, de fogalmam sem volt róla, miről beszél…

–          Tudod, ami megy körbe a síneken – folytatta a nem túl egyértelmű magyarázatot, majd hátradőlt – Én alaposan utánaolvastam ennek a Helsinkinek. Hogy tudjam, hol van. Meg hogy mi van. Nekem a sörtrolli maradt meg.

–          Ez valami villamos?

–          Az biza. És sört szolgálnak fel benne…

–          Óh, meg vagyok győződve róla, hogy sok egyebütt is felszolgálnak sört… – ütöttem el, hogy végre nyugalom legyen.

–          De én a villamoson akarok sört inni! Ez a pláne benne. Városnézés, sör és trolli… Na? Eljössz velem?… Ha nem, nem, én akkor is megyek…

–          Elmegyek, Winston, megígérem. Csak jussunk el addig…

–          Én eljutok, az biztos… Aki jön, jön, aki nem, én megyek… – folytatta Winston, aztán nagy megkönnyebbülésemre elővette hatalmas piros fülhallgatóit és belemélyedt egy akciófilmbe a laptopján. Legalábbis azt hittem… Pár perc múlva éreztem, hogy megbök:

–          El se indulok a saját laptopom és a saját filmjeim nélkül. Meg a sajét zenéim. Az én kis világom… Tudod?… Kell az embernek egy ilyen.

–          Kell. Én is azt mondom…

Nem tudtam, és nem is akartam tudni, Emilio hol ülepedett le, örültem, hogy vacsora után végre csend lett, és kicsit elszendereghettem. Általában kiugrik a szívem az örömtől, amikor Európa felé utazom, és érzem az otthon illatát. Ezzel szemben most csak félelmet, kétségeket és zavart éreztem. Meg azt, legyek végre túl rajta. Utazáson, a kezdeteken, és persze a Ketolával való találkozáson… Nem bírtam aludni. Egykedvűen nézegettem a Két pasi meg egy kicsi sokadik epizódját és egyéb kreténségeket, miközben azon járt az eszem, hogy nem kizárt, pár napon belül ugyanígy utazom majd vissza, lelombozódva és összetört szárnyakkal.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, önmagamra kártékonyabb lényt saját magamnál keveset találhatnék. Olyan szinten képes vagyok deprimálni magam, és olyan mértékben vagyok képes pesszimista lenni saját dolgaimat illetően, hogy sokszor magamat is meglepem ezzel. Kicsit úgy éreztem magam, mint huszonnégy éve, amikor katonának mentem, és néha azt kérdezgettem magamtól: „ – Kellett ez neked? Ülhettél volna békében, nyugodtan…” Aztán a másik pillanatban meg ujjongtam, hogy végre, nem kell hajnalban kelnem, és végre teljesül régi álmom, és repülni fogok. És akkor ismét eszembe villant, hogy ez még távolról sem biztos, és ismét elcsendesedtem. Ilyen felemás hangulatban érkeztem Helsinkibe. A repülőtéren természetesen csak Emilioval volt kis gond, ugyanis a repülőn hagyta az öltönytáskáját, az utaskísérők meg szóltak ugyan neki, de előzőleg leadták a talált tárgyakhoz, ahová különféle procedúrákkal lehetett csak visszajutni. Főnökünk, Hannu, akivel New Yorkban az interjúvolás során találkoztunk, kifogástalan laza eleganciával fogadott, és futótűzként lett bele mindenki szerelmes vagy olyasmi. Kisorakoztunk a repülőtér elé, és Hannu megmutatta, hol van a TOKE, azaz a légiutaskísérő bázis. Onnan szállítottak bennünket a nem túl távol eső Finnair Repülőakadémia melletti lakótelepre, ahol a Forenom lakásokat átvehettük, mint új otthonainkat hat hétre.

A bárkivel való együttlakástól nekem mindenkoron borsódzik a hátam, és minél előbbre haladok a korban, annál nehezebben veszem az ilyen kihívásokat.  Hogy az Emilioval való együttélés milyen lesz, nem tudhattam, de az első órák körvonalazták bennem. Nekiestünk belakni a lakást a hatodik emeleten. Mi voltunk a 141, mellettünk Mike és  egy másik fiatalember, Ian lakott, aki szintén addig úszott az árral, amíg egymásnak maradtak szobatársnak. Mint utóbb kiderült, mindenki közül ők jártak egymással a legjobban. Eggyel odébb pedig hárman laktak, de az idők során olyan kavarodások lettek, hogy soha nem tudtam pontosan, kik is a második szomszédaink.

Csodaszép erdős hegyoldalban voltak a lakásaink, az ablak a távoli város felé, az erkély pedig az erdőre nézett.

–          Na, remek… Kipakoltak bennünket az erdőbe… Meccsoda izé ez… – méltatlankodott egy alacsony feketehajú lány… – Na mindegy, túléljük, csak ital legyen…

Nekem kifejezetten tetszett a környék is, a lakás is. Kicsomagoltunk, és igyekeztünk mindennek helyet találni. Szerencsére, volt szekrény bőven, még a pipereszekrény is elég nagy volt, arra gondoltam, túlzás is nyolc polc egy ilyenben. Épp csak két polcra bedobtam pár apróságot, és miközben anyámmal telefonáltam, szobatársam, aki közben alsógatyára vetkezett és hangosan vinnyogva énekelve járt-kelt a lakásban, ő is berendezkedett. Mikor újra benéztem a pipereszekrénybe, azt hittem, nem látok jól: zsúfolásig tele volt krémekkel, arcpakolásokkal, ezerféle kenceficével. Nem akartam balhét sem ellenségeskedést máris az elején, csak udvariasan kérdeztem meg amattól, jól átgondolta-e ezt a berendezkedést, merthogy teljességében elfoglalta a szekrényt, nekem pedig nem maradt hely…

–          Neked nem is kell – jelentette ki sipákolva – Nekem szépnek kell lennem, és karban kell tartanom magam. Te rendben vagy, de ott nekem mindenre szükségem van…

–          Na de egyszerre? Nem lehet, hogy esetleg csak azt a kenőcsöt hagyd elő, amit éppen használsz?

–          Mindet használom, és punktum. Senki nem szabhatja meg nekem, hány kenőcsöt kenek magamra.

–          Ezt én nem is mondtam…

–          Nagyon helyes. Láthatod, hogy igazam van… – és tovább áriázott, miközben hatalmas adag ruhát varázsolt elő a táskájából, illetve kisrádiót, hangszórókat és miegymást.

Közben a fridzsiderre is sor került. Egy karton doboznyi egydecis italarzenál került elő, mint kiderült egyik utolsó járatáról ijesztette magának viszkitől vodkáig…Ezeket teljesen szét terítette a hűtő egyik polcán. Egy másik polcra szétszórt pár halkonzervet és valami azonosíthatatlan tárgyakat, és bejelentette, hogy mostantól diétán van:

–          Engem már rúgtak ki légitársaságtól, mert kövér voltam, vigyáznom kell a vonalaimra…

Kissé megkönnyebbülve vettem elő a New Yorkból pakolt elemózsiámat, de amikor leültem enni, udvariasságból azért megkínáltam. Nem kellett nagyon ajnározni, odaugrott, és pusztított rendesen. Rosszallóan néztem rá:

–          Nem venném a lelkemre, ha a diétád csorbát szenvedne…

–          Nyugiii – harsogta csámcsogva befelé a virslit májpástétomba mártogatva – finom ez a szar, amit hoztál… te képes voltál ennyi mindent elcipelni? Hahahhaha! Nem lesz itt éhezés!….

Ilyen felütött hanggal estünk, hát neki a hat hetes kiképzésnek Helsinkiben. S amellett, hogy az első „iskolai” nap izgalma kerített hatalmába (utáltam iskolába is menni gyermekkoromban), sokkal jobban aggódtam a szerdán esedékes orvosi vizit miatt. Ahogy Mr Ketola telefonon megígérte, elsőként voltam előjegyezve a vizsgálatra. Ott ültem egy folyosón, ami kórházi folyosóra emlékeztetett. Igyekeztem kedves lenni minden arra elhaladóval, ki tudja, melyikük ez a Ketola… Bennem valami nagyon öreg és barátságtalan, szikár és száraz figuraként élt, aki osztogatja a kegyeket vagy épp megvonja azokat. Ilyen eszementségek jártak a fejemben, miközben ott ültem. Kora reggel kivert a verejték, mert a hallókészülékem nem akart bekapcsolni. Hosszas berzenkedés után jöttem rá, hogy csak az elem merült le benne. Addigra azonban kiment az erő belőlem. Hisz Ketola megmondta telefonon, ne is jöjjek ide hallókészülék nélkül.

Amint ott ültem, és olyan izgatottan vártam, hogy azt hittem, ott kapok szívrohamot, egy címlapfiú jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, markáns arcvonásokkal, huskyra emlékeztető rikító kék szemekkel, és kifogástalan mosollyal. Ha a címlapra retusálták volna se lehetett volna tökéletesebb. „- Ennek bezzeg semmi baja” – futott át az agyamon. Meg az is, hogy nem semmi versenyben veszek részt, ha ilyen kollégák futkosnak itt a folyosón. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón. S azon gondolkodtam, ha megúszom ezt a vizitet, és maradhatok, nagyon remélem, hogy ez alatt a hat hét alatt belőlem is ilyen szépet faragnak, mert különben a szégyen ott öl meg.

–          Jó reggelt! – köszönt oda az összes mosolyával a címlapfi.

–          Helló, szépem! – ocsúdtam fel Miami Beachből.

–          Minden rendben?

–          Azt én most nem, csak később mondom meg. Beszéljünk! És nálad? Minden rendben? – kérdeztem vissza.

–          Én is később nyilatkozom… –  kacagott, majd eltűnt az egyik irodában.

Végtelenségnek tűnt minden pillanat, amit ott töltöttem. Több nyár sem sétált át a folyosón, hogy feledtesse a bajaimat, s arra gondoltam, ez a Ketola olyan öreg, az is lehet, az éjszaka megütötte a gutta, és most beteget jelentett…

–          Mr Dancs!… Mr Dancs… – hallottam a nevem mindenfelől… De ez is csak a hallókészüléknek köszönhető, mert csak egy asszisztensnő szólított az iroda ajtajából:

–          Kérem, jöjjön. Mr Ketola, igazgató-főorvos úr már várja önt! – és miután betessékelt az irodába, ő maga kilépett, és becsukta mögöttem az ajtót.

Nem volt elég nekem az én izgalmam, abban a pillanatban azt hittem, menten elájulok. A címlapfiú állt velem szemben szélesen mosolyogva, ezúttal – tetézve a bajt – szemüvegben.

–          Doktor úr?!… Dok-doktor úr!… – habogtam.

–          Kimmo Ketola, beszéltünk a napokban telefonon…

–          Beszéltünk. Nagyon is beszéltünk… – ismételtem még mindig meglepetten.

–          Felteszek majd néhány egyszerű kérdést, és egyszerű válaszokat kérek majd, de előtte kezdjük a vérnyomással!

–          Jajj, ne most mérjük meg! Nekem semmi bajom a vérnyomásommal, de lehet, hogy most magas lenne…

Ketola felkacagott, és intett, rendben, egyéb kivizsgálások jöttek sorban. Aztán mély lélegzet, és:

–          Nos, akkor lássuk azt a fület! Mégegyszer hangsúlyoznám: a funkcionális hallására van szükség. Kezdjük! Kérem, álljon oda, és forduljon a fal felé. Én majd súgok magának.

–          Jaj, súgjon, doktor úr, súgjon csak. Hallom én már a szomszéd teremből is a súgást!… – poénkodtam elmondhatatlan izgalmamat lelpelezendő.

Súgdosás ide, mérőműszerek oda, egy kis ez, egy kis az, és…

–          Rendben, Mr Dancs. Remek. Ön ÁTMENT!

–          Hogy mit? Kérem, ismételje meg!

–          A funkcionális hallása megfelelő. Örömmel látom, hogy a jobb fülére még az átlagnál is jobban hall. Egy év múlva majd újra megvizsgálom, és remélem, semmi gyengülést nem fogunk tapasztalni. Egyszóval a hallásteszten átment. De még a Légügyi Hatósággal egyeztetnem kell. Ők ugyan teljesen rám bízták az ön elbírálását, formalitásként fel kell hívnom őket, és jelenteni. Amint meg lesz a válasz, azonnal jelentkezem. Lehet pár órán belül. Most pedig, kérem, tolja le a nadrágját, és maradjon csak alsónadrágban!

Ezek után nekem már bármit mondhatott, mert úgy teljesítettem, mint egy kiskutya. A nadrágletolásra azért összerezzentem:

–          A habtestemet óhajtja látni?…

–          Óh, hogyne! – kacagott a doki – És a súlyát…

–          Az van…

–          Egyezzünk meg abban, hogy marad ennyiben. Vagy kevesebb. Semmiképp sem több!

–          Doki, én mostmár magának mindent…! Visszaadta az életkedvemet!

Alig értem haza a Forenomba, amikor megérkezett Ketola üzenete:

„A Légügyi Hatóság elfogadta az ajánlásomat, ön hivatalosan is alkalmasnak találtatott a repülésre. És mégvalami: az európai szabályozásba ennek folytán be fog kerülni a kitétel a hallókészülékekről! Gratulálok, és örvendek a kitartásának!

 

Üdvözlettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Igazgató Főorvos”

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: