Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (7)


 

„Hiszen ez Monte Carlo!”

Talán tizenkét éves lehettem, mikor először hallottam róla. És talán egy slágerdalban. Azóta vágytam eljutni ide, és azóta álmodoztam mindenfélékről a Monte Carlo-i mesevilággal kapcsolatosan. Láttam magam előtt a hegyről a város felé, a tengeröbölbe ereszkedő utat a kanyargós szerpentineken. Láttam a csillogást, a rulettasztal kerregését, a zsetonok összetéveszthetetlen tompa csörömpölését, és láttam a valóságban sosem látott luxusautókat, a pálmafás sugárutakat, amelyekről álmodni sem mertem, hogy valaha is igazivá válhatnának szemem előtt, és láttam a szépen öltözött embereket. Az ember képzelete néha túl is dolgozza magát. Az enyémmel meg ilyen szempontból soha nem voltak problémák. Olyan mesés tájakon jártam sokszor gondolatban, amelyekről tudtam, nem is létezhetnek, és arra a falinaptárra vagy képeslapra csak valahogy odafényképezték valami trükkel, amit nem lehet megmagyarázni. Talán emiatt is gyűjtöttem a képeslapokat.

Photo by Artur Dancs

Monacói panoráma a szikláról

Gazdag kollekcióm volt és egy nagy, ócska, feketelapú albumba ragasztgattam, és fehér ceruzával aláírtam, melyik hol készült. Nem mind volt a mienk, a mi családunknak nem nagyon voltak külföldi ismerősei, akik képeslapokat küldözgettek volna, de akadt pár olyan is. És akadt egy Monte Carloról is. Olyan távoli, kitalált világnak tűnt, egy filmdíszletnek, egy megrajzolt, megrendezett csudának, amit kellemes volt nézni még a fekete-fehér képeslapon is, amit bizonyos T.c. Stronghoffer Samunak és kedves családjának címezett meg valaki, aki a végén Klarisszként szignózta a kétsoros jókívánságokat Monacóból. Ültem a létra tetején, a padlásfeljáró poros ajtajának küszöbén, mert az albumot ott tartottam a többi kincsemmel a családi lomok közt a denevéres padláson Mamánál, és órákig szőttem magamban a meséket a képek mellé. És érdekes, mert a mesék mindig ugyanazok voltak. És összefüggtek. A nagyváradi villamos, a mamaiai kisvonat, a debreceni nagytemplom, a saturni szállodasor, a predeáli telekabin a fenyvessel, a budai vár, a lipcsei főtér, a galaci kikötő, az athéni Akropolisz, a bukaresti nagycirkusz épülete, a római Colosseum, a székelyudvarhelyi főtér a templommal, a brassói Cenk-oldal vagy a Monte Carlo-i kaszinó.

Photo by Artur Dancs

“Ott áll, mint régen elvarázsolt vár a mesevilág”

Akárhányszor elővettem az albumot, ugyanazok a mesék jutottak eszembe, és mindig tovább is szőttem egy-egy kicsivel őket. És ezekben a mesékben mindnek volt helye, és mind együvé tartoztak. És egyik is pontosan ugyanolyan kedves volt számomra, mint a másik. Talán csak egy kicsivel szerettem jobban azt a két-három lapot, amin valahonnan belelógott egy-egy pálmafa levele.

Most, hogy egy párás augusztusi reggelen manhattani lakásom nyitott ablaka előtt írom ezeket a sorokat, ki-kitekintve és belefeledkezve az Empire State Building ezüstös, felhőkbe nyúló tornyára, visszavágyom a létra tetejére a poros padlásfeljárón, és előkapnám a jólismert zúgból azt az albumot, ami akkor a világot jelentette nekem, és magamra ölelném. És elmondanám neki a sok mesét az utazásokról. A helyekről. A titkokról. Azt hiszem, ma már mindent elmondanék, még ha csak súgva is,  neki. És ma is pontosan tudnám, melyik oldalon üssem fel azért a fekete-fehér, talán már megsárgult, a sarkán kicsit megtört képeslapért, Monte Carloból.

Üdvözlet Monte Carloból

Szemerkélő esőben mentem le az erkélyen elköltött reggeli kávé után a bordigherai állomásra. Amint korábban kifejtettem, semmiféle szinten nem óhajtottam franciákkal megkeverni utazásaimat, ezért az TrenItalia Milánó-Nizza expresszvonatára váltottam jegyet a SNCFR helyett – és perceken belül ujjongva tapasztaltam, mennyire bölcs döntés volt, mikor kiléptem a peronra, és ez a kiírás fogadott: bizonyos SNCFR vonatok késve vagy egyáltalán nem indulnak az XY szakszervezet aznapi munkabeszüntetése miatt. Dietrich jutott eszembe, aki betegen feküdve párizsi lakásán egyszer azt mondta barátjának, aki feljárt hozzá beszélgetni olykor:

– Louis, angyalom, be kell látnunk, hogy maguk, franciák nagyon nem szeretnek dolgozni…

Az olasz expressz befutott és perceken belül már a francia határon voltunk. Monaco Franciaországba ágyazva a Côte d’Azur-ön helyezkedik el, tehát megkerülhetetlen a beutazás francia területre. Érdekes a történelme is a városállamnak, hisz mind a mai napig, mindamellett, hogy teljes függetlenségnek örvend, katonai védelméért továbbra is Franciaország felelős. Van ugyan katonai alakulat Monacóban is, azoknak a szerepe lényegépen a hercegség őrségére korlátozódik.

Az állam nevét az ókori görög időkből származtatják, még i.e. a VI. században érkeztek azok a görög telepesek, akiket a ligúrok monaikosként emlegettek, ami lefordítva „egy házban lakókat” jelent vagy azt, hogy egy népcsoport a népétől távol, elszigetelten él valahol másutt a világban. A mítosz szerint Herkules járt a jelenlegi monacói területen, és tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy elzavarta az addig uralkodó isteneket. Így templomot építettek dicsőítésére, ez volt a Hercules Monoikos, s mivel ez volt a környék egyetlen „háza”, Monoikos lett a város neve.

 

Photo by Artur Dancs

Monte Carlo

Amilyen kicsi a mai törpeállam, olyan viharos volt a történelme. A görögök után a nagy Római Birodalom részévé vált, ezt követően a genovaiaké. A szintén genovai Grimaldi család később, már a XV. században pénzért vásárolta meg a terület függetlenségét, de lényegében a XIII. század vége óta uralkodtak itt kisebb-nagyobb kihagyásokkal, a jobbára szuverén Monacóban. Francesco Grimaldi „il Malizia” – azaz Alattomos Francesco 1297-ben ferences szerzetesnek öltözve cselezte ki az ellenfelet, és elfoglalta a monacói sziklára épített védvárat, elűzve a genovaiakat, akik VI Henrik kegyelméből kapták meg a földterületet 1215-ben. Érdekes egybeesés, hogy olaszul a ferences szerzeteseket monaconak említik, és sok olyan téves elképzelés is napvilágot látott, hogy innen eredeztethető Monaco neve, de ez a fentebb leírtak fényében, természetesen nem így van, hisz évszázadokra nyúlik vissza a Monaco név eredete.  Persze, amazok sem adták fel könnyen, és Grimaldi nemsokára elűzetett, a család azonban a következő évszázadban sem adta fel a küzdelmet Monacóért. A genovaiak Korzikáért harcolva az Aragón királysággal, elvesztették a területet, így a Grimaldi család azoktól vásárolhatta vissza 1419-ben, és II. Honoré személyében első ízben születik meg a Monaco hercege cím, és a terület ezáltal hercegséggé lett nyilvánítva.

Photo by Artur Dancs

Monaco Ville

Természetesen, a kedélyek soha nem csitultak gyorsan a történelemben, és a visszaszerzett területeket szükségesnek mutatkozott kitartó védelemmel ellátni. A herceg ezért XIII. Lajoshoz fordult, és a franciák védelmét kérte – ezáltal vazallusává válva a Francia Birodalomnak, illetve annak mindenkori királyának, viszont megmaradva szuverén hercegségnek azon belül. Az épp uralmon lévő Grimaldi család tagjai sok esetben nem is éltek Monacóban, hanem Párizsban, és a hercegi család mindenféle irányba keresztbeházasodott a francia és olasz nemesekkel, ennek ellenére a Grimaldi dinasztiát a történelem egyértelműen olasz uralkodói házként jelöli meg. Az 1789-ben kirobbanó francia forradalom vetett véget a viszonylag csendes status quonak, és a franciák uralmuk alá vették Monacót majdnem két évtizeden át. A napoleoni időszak után a Bécsi Kongresszus Szardíniának ítélte a területet, de alig fél évszázad múlva a Torinói Egyezmény értelmében a Szardíniai Királyság Monacoból és Nizzából kivonulva, a tengerparti területeket Franciaország javára feladta. A Grimaldi család az elvagyontalanodás szélére kerülve mind magasabb adókkal sujtotta népét, és két nagy város is, Menton és Roquebrune is fellázadt ellenük, függetlenségüket követelve, titkon abban bízva, ezáltal visszakerülhetnek a számukra kedvezőbb szardíniai fennhatóság alá. Carlo, III Károly monacói herceg végül lemondott a két városról, ami 500 éve volt a Grimaldiak uralma alatt, négymillió francia frankért és Monaco szuverenitásáért cserébe, amit az 1861-ben aláírt Franco-Monégasque Egyezmény rögzített. Az első monégasque, azaz monacói alkotmányt az 1910-es forradalom követelte ki, de lényegesen az sem szabott túl nagy korlátokat az addig abszolut uralmon lévő Grimaldi-háznak, és I. Albert herceg már az első világháború idején felfüggesztette azt.  A háborút követően a franciákkal Versailles-ban újabb védelmi egyezmény született, megőrízve Monaco függetlenségét. Az 1943-mas náci megszállás idején a németek és Mussolini csapatai vették át a hatalmat, és a hercegség zsidó származású lakosságát illetve a Franciaországból ide menekülteket is a koncentrációs táborokba hurcolták.

A két világháborút követően, a versailles-i szerződés mellett, egy másik paktumban is védelméről biztosította Franciaország Monaco szuverén hercegségét, és azt is írásban rögzítették, hogy abban az esetben is megtarthatja a törpeállam a függetlenségét, ha olyan helyzet állna elő, hogy trónörökös hiányában a Grimaldi család nem folytathatná uralkodását.

Photo by Artur Dancs

Garnier egyik mesterműve

A két határ közti semleges területen Ventimiglia és Menton között a vonat megállt, és határőrök csapata vonult végig a vonaton illegális bevándorlók után nézelődve, majd, perceken belül már Menton virágokkal borított hegyoldalára épített meseházai és balról az Azúr-part közt robogva haladtunk tovább, egymás után hagyva el a francia tengerparti üdülőtelepeket. Mind gyönyörű volt, még a borongós, esős időben is, de mégsem vágytam épp egyikre sem, nagyon vártam a nagy találkozást Monte Carloval. Mentont elhagyva Roquebrune következett képrázatos látványával, amelyet egy másik hasonló nevű várostól megkülönböztetendő neveztek át a tengerbe nyúló Cap-Martin félszigetről Roquebrune – Cap-Martin-ra. A franciák valamiért szeretik ezeket a hosszú városneveket… Kevesebb, mint egy óra utazás után léptem ki a Monte Carlo-i Monaco-Ville pályaudvar kapuján. A francia határ éppen úgy húzódik, hogy ha az ember az utca egyik oldaláról átsétál a másikra, vagy csak megbotlik, máris francia földön találhatja magát. Egy, a kommunizmusban nevelkedett ember számára, szögesdrótos határokkal, fegyveres katonákkal – akik sok esetben gyilkoltak is azokban a nyolcvanas években, ha valaki akár csak közel is merészkedett az országhatárhoz még két „baráti szocialista” ország között is – most furcsa volt ez a korlátlanság. De nem szerettem volna erre ennél több időt is szánni a röpke látogatásomból a városállamban, ahova olyannyira vágytam olyan nagyon régóta.

Monte Carlo, angolul Maunti Káló, franciául Mötekárl(o), és csakis a franciák írják kötőjellel, helyi, úgynevezett monégasque nyelven (ami a ligúr nyelv egy gall-olasz formája) Munte Carlu, nekem azonban olaszul cseng legszebben: Monte Carlo. Tulajdonképpen nem város, amint azt hittem, hanem Monaco egyik negyede, az adminisztratív, s talán a legismertebb.

Photo by Artur Dancs

Az autós cirkusz nyomai

Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy a zuhogó eső, az ólomszürkeség, ami beterítette a várost vagy az éppen véget ért Grand Prix után maradt felfordulás okozta bennem azt az arculütésszerű csalódottságot, amit az utcára lépve a nyakamba éreztem szakadni, vagy csak az, hogy túl magas elvárásokkal és túl régen vágytam ide megérkezni.  Hirtelen megdorgáltam magam, hisz megfogadtam jóval az utazásom előtt, hogy szabadon, kötöttségek és elvárások nélkül jövök el a nyaralásra. S bár akkor még kétséges volt, eljutok-e Monte Carloba, ahhoz kellett volna tartanom magam. De már késő volt az agyamat átállítani. Ott álltam, és úgy éreztem magam, mint egy medve egy rosszul menedzselt, agyonzsúfolt állatkertben össze-vissza kanyargó ketrecösvények szűk terébe zárva. Esett is az eső, ernyőt tartani csak annak a veszélyével lehetett, hogy valaki másnak netalán kivered a szemét, az utcán szemét, kosz, lom, abbahagyott építkezések nyomai, félig lebontott korlátok, elhajigált Grand Prix minizászlók és szó szerint eldobható (és eldobott) kartoncsuprok. Jólöltözött, elegáns népek helyett is elázott, strandpapucsos, udvariatlan és egymással szemben is figyelmetlen, tolakodó turisták nyomultak fel és alá a kertrecbe zárt járdákon. A szűk utakon, a ketrecen túl meg veszett forgalom, kocsifüst, tülkölés. Hát, ez lenne Monte Carlo?…

Akkor jutottam kicsit levegőhöz, és békéltem meg valamelyest a helyzettel, amikor felvergődtem magam a ketreceken folyó pocsolyás tömegben a kaszinóhoz. Mintha a fogságból kieresztettek volna, ott álltam a nagy, szellős tér közepén, és semennyire sem volt kedvem Monte Carlóhoz.

Emlékszem, mennyire lelkesedve vártam, hogy Charles Garnier egy másik világhíres munkáját megtekintsem. Most pedig ott álltam a kaszinó pazar épülete előtt, és semmit sem éreztem. Kora délelőtt volt, de a téren nagy volt a nyüzsgés, a teraszok és az egymásba érő szuvenírboltok zsúfolásig tele voltak, és a kaszinó főbejáratán is ki-be özönlöttek az emberek.

Photo by Artur Dancs

Délelőtti csúcs a kaszinónál

A szerencsejáték, és ez az impozáns játékbarlang tette híressé ezt a helyet, ám azt kevesebben tudják, hogy lényegében ez mentette meg az uralkodó Grimaldi családot is a csődtől. A család jövedelme lényeges veszteségeket szenvedett, amikor 1848-ban Menton és Roquebrune megtagadta az adófizetést a gyümülcstermesztésre és az olajbogyókra. I Florestan herceg felesége, Karolina állt elő a szerencsejáték ötletével. Utazásai során sikeres példákat látott működni Baden Baden vagy Bad Homburg esetében, és fiát, Károlyt, a későbbi III. Carlo herceget bízta meg felkutatni és leszerződtetni a szükséges embereket az építkezéshez és a kaszinó működtetéshez is. Monaco az 1850-es években nem volt forgalmas hely, nehezen megközelíthető volt, a kis kastélyépületbe berendezett kaszinó reklámja pedig olyan gyenge volt, hogy az eredmény messze elmaradt a hercegné ambiciózus vízióitól. Megkeresését a Bad Homburg jól menő kaszinójának tulajdonosa, Fracois Blanc, elsőre visszautasította, hogy költözne Monacóba, és nyitna ott is egy kaszinót. Később azonban, figyelembe véve a város előnyös klímáját és festői fekvését a riviérán, beadta a derekát, és feleségével leköltöztek Monacóba. 15 millió frank indulótőkével vágtak bele az üzletbe, és érdekes megjegyeznem, hogy amellett, hogy Blanc volt a többségi tulajdonosa az új kaszinónak, legfontosabb pátfogói és társtulajdonosai a katolikus egyház magas rangú képviselői voltak, Theuret, Monaco püspöke és Pecci bíboros, aki a későbbi XIII Leó pápa volt. Blanc minden befolyását és ismeretségi körét latba vetve, példátlan gyorsasággal gyűjtötte össze a szükséges tőkét, és javaslatára a szerencsejáték számára fenntartott negyed átkeresztelésére is sor került.  Les Spélugues, azaz A barlangok ugyanis szerinte nem hangzott túl csábítóan. Károly herceg tiszteletére, és az öböl fölé magasodó hegyre utalva lett a barlangok helyett a városrész neve Monte Carlo. Az sem véletlen, hogy Blanc éppen Garniert hívta meg a szegényes külsejű kaszinó átalakítására. Amikor a mester a párizsi operaházon dolgozott, a pénzszűkében lévő francia kormányt maga Francois Blanc segítette ki majdnem ötmillió frankkal az építkezés befejezésére. Charles Garnier pedig örömmel vállalta a munkát a milliomos vállalkozó megbízásából, hisz nyilvánvaló volt, mesterművet alkothat, nem kell anyagi korlátokat szabni a költségeknek. A kaszinó egy komplexum lett, ami színháznak, balettnek és a Monte Carlo-i Operának is helyet biztosít a szerencsejáték-palotán túl. Ma már a mester nevét viseli a tengerre néző palota, a Salle Garnier. Ehhez járult még hozzá a vasút kiépítése, s ezáltal Monaco bekapcsolása az európai közlekedés véráramába 1868-tól kezdődően.

Photo by Artur Dancs

A szerencsejáték és a látogatók forgalma immár olyan busás jövedelmet biztosított a városállamnak, hogy 1869-ben a hercegség teljesen eltörölte a jövedelemadót, ezáltal nem csak kedvelt szórakozóhelyévé vált Európa leggazdagabbjainak, hanem adóparadicsommá is mindazoknak, akik ideköltöztek. A Casino de Monte-Carlo mind a mai napig Monaco és a Grimaldi Ház legjelentősebb jövedelemforrása.

Garnier mesterművét bámulva az eső épp elállt, és a hegyen a felhők mind több utat engedtek a látványnak. A kaszinó elé egy bihari rendszámú meseautó gördült be. Napszemüveges férfi szállt ki belőle, és mint ahogy számítottam is rá, nem öltönyben, hanem sportos ruha feszült a nem-sportos testén. Valet sietett oda, és vette át a kulcsokat elvezetni az autót a parkolóba, a köpcös meg pénz nyomott a markába s annak is, amelyik a válltáskáját vitte utána. Szemmel láthatólag nem az első látogatása volt, otthonosan és magabiztosan lépdelt fel a kiállított forma-1-es versenyautók közt a főlépcsőn, majd eltűnt a főbejáraton. A szökőkút káváján ülve néztem utána, s azon töprengtem, vajon irígylem-e ezt a váradi, nyilvánvalóan dúsgazdag fickót. Komolyan érdekelt, mire jutok magamban. És a válaszom önmagamnak sokkal hamarabb megszületett, semmint gondoltam volna. Nem. Nem irígylem. Egy cseppet sem. Vannak pillanatok az ember életében, amikor folyton összahasonlítgatja saját életútját , saját életkörülményeit, saját életét a másokéval. Mintha mérlegelné, mennyire haladt jó úton az idők során. S amikor az ember azt is tudja, kevesebb van már hátra azokon az utakon, mint amennyi mögötte elsuhant, hatványozottan igaz ez. És minden az aznappal kapcsolatos frusztrációm ellenére is abban a pillanatban azt éreztem, egyensúlyban vagyok, olyannyira, hogy ez a milliomos Nagyváradról (vagy annak valamelyik környékéről) engem nem érdekel, és ha lenne is rá mód, semmiképp nem cserélném el vele a saját életemet. Ha más nem, ezért a felismerésért is érdemes volt eljönnöm ide.

Photo by Artur Dancs

Salle Garnier

Másrészről meg abban a pillanatban pofon is csaptam magam gondolatban, hogy magamhoz térjek, és eldöntöttem, hogy mindenképp úgy intézem, hogy se az eső, se ketrecek ne vegyék el tőlem a Monte Carlo-élményt. És ha már Garnier palotája előtt voltam, máris azzal kezdtem, hogy lementem a promenádra, megkerülve az épületet – kizárva tekintetem tudatos látóköréből a kerítéseket – hogy minden oldaláról megcsodálhassam. A tengerparti oldalról sokkal szebb kilátás nyílt, mind a kaszinóra, mind a hegyoldalra, amelyet fehér felhőfoszlányok díszítettek, s a magasban kanyargó utakon, mint valami maketten, a távolban meg-megcsillantak az autók fényei. A tenger és a jachtkikötő mélyen alant, és a sokezer épület lépcsőzetes parádéja a hegy tetejétől a tenger öbléig az egyik oldalon, magasan pedig szemközt a szikla, Le Rocher, a hercegi palotával. Tapasztalataimtól immár bölcsebben, egy olyan úton ereszkedtem le a városba, ahol nem haladt át az autós cirkusz útvonala, bár egy pillanatra a híres hajtűkanyarban megálltam egy másik gyermekkori slágert felemlegetve magamban.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban minden kiderülhet

A régi városban matatva már kicsit a hangulatom is magához tért, és talán ennek a latjában az előbújó nap is nyomott valamennyit. Örültem, hogy ahhoz, hogy a sziklára jussak a hercegség rezidenciáját megnézni a városon kellett keresztül mennem, mert egy elegánsabb, ketrecmentes arcát is megtapasztalhattam. Elámultam ugyan a kiírt árakon, de nem sokat foglalkoztam vele, mert sem éhes nem voltam, vásárolni sem terveztem, már csak a palotát akartam látni, és elmenni innen. Tudtam, ez nem az a nap, amikor a Monte Carlo-álmomat megélem, és nem is akartam ezt ennél tovább magamban erőltetni sem.

A hercegi palotához meredek utca vezetett. Előttem egy fiatal férfi cipelte a feleségét a hátán. Örültem, hogy nekem nem kell ilyen külön terheket magamra vállalnom. Szerelem ide vagy oda, nekem a magam hátizsákja és élete is elég a vállamra nehezedve, semmiképp nem vállalkoznék már arra hogy a mások súlyát is magammal vigyem. Még a monacói herceg palotájába sem.

Photo by Artur Dancs

Ki-ki a maga terhével

Bár a jelenlegi II. Albert herceg is népszerűségnek örvend mind Európában, mind a világpolitikában, a popkultúrában a legismertebb mégis édesapja és annak amerikai filmszínésznő felesége, Grace Kelly. De Albertet nemcsak filmsztár és szépségikon édesanyja miatt tisztelik, hanem liberális politikai eszméi miatt is, és nem utolsó sorban 2015-ben elhangzott alázatos beszédéért, amelyben hivatalosan is bocsánatot kért országa nevében a náci megszállás idején elhurcolt zsidókért.

„Védelem, menedék reményében húzódtak meg nálunk, és mi tehetetlenül néztük, hogyan viszik halálba őket.”

Érdekesség, hogy Monaco nem tagja ugyan az EU-nak, fizetőeszközét, a monéguasque frankot már korábban euróra cserélte, tagja az Európai Tanácsnak és teljes szavazati jogú tagja az ENSZ-nek is.

Photo by Artur Dancs

A hercegi palota

A Le Rocher, azaz a Szikla, ahol a palota található, már az eredeti város része is volt. Időközben több toldással bővítették a városállam területét a mind nagyobb építkezési igény jobb kielégítésére. Innen lehengerlő látvány nyílik a tengerig nyúló Alpokra, a város épület-amfiteátrumára, és az Azúr-partra. A látvány kellemes érzéssel töltött el. Hosszú percekig ültem egy padon a panoráma felett, és kicsit örültem mégis ennek a látogatásnak. Igaz, volt bennem egy olyan napközben, hogy felüljek az eső vonatra és továbbmenjek Nizzába vagy akár Cannes-ba is, de csakhamar rájöttem, nem Franciaország az, amire vágyom, hanem egy kellemes kései vacsora valahol Bordighera óvárosában vagy egy hideg pinot grigio a Barettóban a tengerparton. Az egyik szűk kisutcában sétáltam vissza a kilátóról, amely olyan szűk volt, hogy csak gyalogos forgalomnak elég. Boltok, éttermek sorakoztak egymás mellett mindkét oldalon, de nekem megakadt a szemem egy olasz pékségen. Túlmentem rajta, de nem hagyott nyugodni, visszafordultam, s beléptem. Mint kiderült, a családi vállalkozásban működő sütőde már 64 éve létezik. Egy fiatal fiú dolgozik a kemencék körül, mikor belépek, készségesen kérdez franciául. Angolul próbálkozom, az neki nem megy.

– Parlate italiano? – kérdi.

– Possiamo provare – válaszolom, hogy kipróbálhatjuk olaszul, tudok-e eleget.

Photo by StreetFood by Mondino

A Mondinoék finomságai

Azt a sajtos frissen sült akármit kérem, amiről messziről is látszik, hogy mennyei élmény lesz. Meg egy kajszibarackos rétest is. Közben beszélgetünk. És elmondja, Ventimigliából ingázik át Franciaországon át Monacóba dolgozni. Mondom, hogy én meg Bordigherából jöttem, s hozzáteszem, az ő városa sem ismeretlen már előttem. Nem álltam meg, még ott helyben beleharaptam a sajtosba, és felnyögtem a gyönyörtől. A puha tészta szétomlott a számban, és a forró sajttöltelék közé vegyülve folyt szét. A fiú kacagott, és örömmel nyugtázta elégedettségemet. Bemutatkozott, Roccónak hívják. És ezek után reméli, hogy még találkozunk, ha már ennyire ízlett a tésztája.

– Hacsak nem Ventimiglián… – nevetek két falás közt, mellesleg útbaigazítást is kérek az állomás felé.

Photo by Artur Dancs

Mikor leértem a hegy belsejében futó állomás alsó bejáratához, egy pár percre megálltam,és visszanéztem a városra. A nap előbújt, majd ismét eltűnt, ismét esett, perceken belül. Kicsit sajnáltam magamban az élményt. Magamat sajnáltam – talán pontosabb, ha így fogalmazok. Monte Carlót sajnáltam. Nem gondolkodtam sokat azóta sem ezen, de talán kellene egyszer adnom egy másik esélyt is ennek, és visszamenni, a hegyről napsütésben aláereszkedni, hosszan belebambulni a tájba. Annyi minden fölött átsiklunk, és annyi mindent elnézünk, megbocsátunk. Lehet, Monte Carlo is megérdemelne tőlem egy ilyet. Már ha csak arra az önmagamra gondolok, ott a létra tetején a poros padlásfeljárón kuporogva egy sok évvel ezelőtti nyári napon.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (3)


(Bartos barátnőmnek)

Pandino – a szerelmi vallomás a Visconti kastély tövében egy háborús emlékmű körül

 

Még az olyanok is, mint én, akik nem túlzottan járatosak a filmkészítés világában, tudják, hogy amikor egy-egy film forog, sokszor a helyszínek egyáltalán nem időrendi vagy logikai sorrendben következnek. A CMBYN esetében sincs ez másként, és ha egy 3 perces jelenetben lazán elbiciklizni látjuk a két főszereplőt A pontból B pontba, az a valóságban nagyon sok esetben egymástól órákra és nagy távolságokra eső, sőt, sok esetben, egymástól teljesen különböző irányokban elhelyezkedő helyszíneket feltételez. A rendezőnek nem elsősorban az a célja, hogy betartson egy logikai sorrendet a valósággal, hanem, hogy az alkotásban legyen meg a sorrend, amit ő megálmodott, és ami távol áll a valóságtól, másrészt, ami ennél talán még fontosabb, valamit mutatni akar.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta kora reggel

Luca Guadagninot nem véletlenül emlegetem filmfestőnek, hisz a Call Me By Your Name, túl André Aciman sztorivonalán, egy csodás lombardiai képeslap. A film jelenetei pedig sok esetben úgy vannak megkomponálva, hogy a történet szerinti lényeg is benne legyen, de ezen felül a rendező szűk pátriáját is belecsempészte számunkra, és lám, nem tette eredménytelenül, ha a Lombard kisvárosokat megszálló váratlan turistadömpinget vesszük.

Amikor összeállítottam egyféle útvonaltervet magamnak, a sok fanatikus rajongótól eltérően nem azt tartottam legfontosabbnak, hogy a film jeleneteinek valamennyi szegletébe – neadjisten még sorrend szerint is netán – eljussak, s amint említettem, nekem ilyen szempontból a szereplők, mint magánszemélyek sem voltak fontosak, hogy az ők pirvát nyomdokaik után kutassak, sokkal inkább arról szólt ez az én vállalkozásom, hogy megadjam magam Guadagninonak, és felkutassam azt a sok szépséget, amit ő a történet mellé, mintegy háttér gyanánt, atmoszféraként odafestett nekünk. Aki ismer engem, tudja, hogy magam is hangulatvadász vagyok, egyben hangulatember, így nagyban függök a környezetem hangulatától s attól, milyen légkört vagyok képes magam köré kialakítani adott helyzetekben. Fényképeimben és írásaimban is, sokszor beszédemben is – már amikor nem valamelyik nem anyanyelvemen beszélgetek épp – hangulat teremtésre törekszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkit szólít meg manapság, kicsit avitt dolog. De akit megszólít, akkor az az én emberem, és mi innentől egy húron pendülünk. Nekem meg olyan nehéz dolgom sincs, mint egy filmrendezőnek, akinek milliós költségvetéssel el kell számolni, és olyan alkotást létrehozni, ami megtéríti, de inkább megsokszorozza a kiadásra fordított összegeket. Nekem nem valakinek kell fotóznom és írnom sem. Ami pedig Guadagninot és a CMBYN című filmalkotást illeti, amint ezt a korábbiakban elmondtam, valami hasonló „szabadság” jegyében kezdték el. A film olyan minimális költségvetésből készült, hogy azt nyereségessé tenni csak akkor lett volna nehéz, ha lakat alá bezárják egy fiókba és senkinek sem mutatják meg. Most néztem bele a rendelkezésemre álló dokumentumokba, és a mai napig a film több, mint megtízszerezte, egészen pontosan megtizennégyszerezte a ráfordított produkciós és reklámköltségeket. A pénzügyi statisztika 2017 harmadik legsikeresebb alkotásaként emlegeti, ami pedig a nyitóhét statisztikát illeti, elsöprően az év legnagyobb kasszasikere, amelyik egy másik korábbi rekordot ütött ki a piedesztálról ezzel, s ez nem más, mint a Damian Chazelle-féle La La Land. Ugyanakkor a Call Me By Your Name szűk körben bemutatásra tervezett művészfilmnek készült annak minden lazaságával és művészi szabadságával, sem a rendező, sem a többi alkotó és szereplő nem kellett, hogy megfeleljen mindenféle mainstream sztereotípiáknak, azt csak a sors alakította úgy, és a produkció nagyszerűsége, hogy elkerülhetetlenné vált széles körű bemutatása és jelölése a különféle szakmai díjakra, még az Oscarra is.

Photo by Artur Dancs

Sajtószemle

Az én szakmámban neveletlenség lenne részemről időeltolódás okozta fáradtságra hivatkozni, de meg se környékezett ilyesmi, magam számára is meglepő módon már a kora reggeli órákban, jóval az ébresztőm megszólalása előtt kivonultam a kőkockákkal borított udvarra az eszpresszómmal a csíkos vásznú bambuszszékbe, ahova beszivárgott a reggeli napsugár, a madarak csicsergését meg olykor a dóm harangjátéka tette még telítettebbé. Különböző lapokra voltak felírva a helyek, ahova el szerettem volna jutni a három és fél nap alatt, volt, ahova el lehetett gyalog, buszon vagy épp vonaton utazni, de voltak olyanok is, amelyeket eleve kérdőjellel jelöltem meg, mint Corte Palasiot, amelyekre kíváncsi lettem volna, de olyan távol esnek, hogy oda csak akkor juthatnék el, ha valóban kerül kerékpár az utazáshoz. A kerékpár pedig egyelőre kétséges volt, és mivel nem szerettem volna időt veszíteni addig sem, amíg el nem dől a biciklizés sorsa, eldöntöttem, hogy Pandinoba buszozom a délelőtti órákban. Ugyanakkor roppant kíváncsi voltam Crema kora reggeli hangulatára, ezért egy percre otthagytam a kávét, a terveket és a laptopot a kerti asztalon, és kisurrantam a dómtérre. Épp takarították a vasárnap esti tömeg után, a nagy cserepekben díszelgő növényeket, pálmákat, virágokat locsolták, porszívózták a teret. A teraszok már nyitva voltak, és legnagyobb meglepetésemre, a kávéházak zsúfolásig telve voltak hevesen gesztikuláló olaszokkal, akik a reggeli kávé és sajtó mellett ilyen korán is találtak rengeteg mondanivalót egymásnak. Ezek legalább kommunikálnak egymással, könyveltem el, miután senkit sem láttam magába fordulva telefont gombozni, legfennebb csak egy-egy újságba belemerülni két kávészürcsölés közt. Aztán meg mindenki ment tovább a dolgára, ki gyalogosan, ki kerékpáron, és persze, sokan a buszmegálló felé is vették az irányt. A teret és a székesegyházat csak részben érte a reggeli nap, a toronyórás kapuív, ami a tér másik leglátványosabb és legjellegzetesebb eleme, a XVI. századbéli Torrazzo teljes egészében élvezte a reggeli napsütést. Az újságos stand előtt nagy panókra az aznapi lapok címoldalai voltak kiplakátolva, hogy az arra járók meg-megálljanak egy pillanatra emígyen „belelapozni” az aznap vezető híreibe, és ha kedvük tartja, meg is vásárolják az újságot. Egyféle jelenkori rikkancs szerepét töltik be.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Benzoni
“-Örülsz, hogy idejöttem?
– Ha tehetném, megcsókolnálak…”

 

Az újságárus mögött pedig a boltíves kapu, ahová egy intim beszélgetés jelenete erejéig Eliot és Olivert is idehozza Guadagnino a filmben, csak azért, hogy a háttérben húzódó Benzoni-kastély is bekerülhessen a filmbe. A feljegyzések szerint a XVI. századbéli kastély egyik híres-hirhedt lakója a számüzetett kegyetlen főúr, Francesco Bernardino Visconti volt, aki, sok szakvélemény szerint az, akit Manzini a „megnevezhetetlenként” emleget “A jegyes” című regényében.

Mikor visszaértem a kávém mellé, Francesca férje épp visszaért a reggeli kocogásból, bemutatkoztunk, és lelkesen felájánlotta, segít a legmegfelelőbb futóhelyeket megtalálni, és én ezt udvariasan azonnal megköszönve elhárítottam, töltöttem egy pohár portóit és baracknektárt, és inkább a zöld kerékpár felől érdeklődtem. Biztosítást kaptam, hogy mire Pandinoból visszaérek, a kerékpár is ott lesz.

Photo by Artur Dancs

Pandino – Piave Memorial

 

Pandinoban az első világháborús emlékmű a film egyik kulcsjelenetének a helyszíne. Az eredeti regényben is ilyen szerepel a megfelelő jelenet helyszíneként, Aciman mégis úgy emlékszik vissza első reakciójára Pandinoval kapcsolatban, mint váratlan csalódás. A könyv írója ugyanis éppen akkor érkezett Olaszországba a forgatásra Guadagnino meghívására, amikor Elio és Oliver talán legfontosabb párbeszédének jelenetét készítették elő egy napsütötte délelőttön Pandinoban a Piave emlékműnél. Aciman úgy emlékszik erre vissza, hogy hullafáradtan és időeltolódva érkezett Milánóba, és egy kis pihenésre vágyott leginkább, a sofőr azonban egyenesen a Milánótól 30 km-re eső Pandinoba vitte a forgatásra. A könyvben, mint azt több ízben is jeleztem, Aciman a tengerparti Bordigherába álmodta a regény cselekményét, és a könyvbéli háborús emlékmű egy a tenger fölé emelkedő kilátón van, szellős, tágas, szédítő kilátással. Ehhez képest Pandinoba érkezve egy szűk kis zárt téren találta magát, ahol nemhogy szellő nem járt, de perzselt a délelőtti nap, és elképzelni sem tudta, hogyan lesz ebből az általa megálmodott kulcsfontosságú és hatású jelenet. Nem is állt módjában, de nem is óhajtott Guadagnino munkájába beleszólni, inkább leült a sarki kávézó teraszán, és figyelte, hogyan alakulnak a felvételek. A rendező azonban nagyon jól építette fel a jelenetet, és akkor itt visszajutunk a filmfestészethez, s ahhoz a tényhez, hogy Guadagnino lényegében a lomabrdiai táj szépségét és a környék történelmi nevezetességeit csempészi oda nekünk körítésnek.

Photo by Artur Dancs

A pandinoi Visconti kastély

A filmbéli jelenet ugyanis úgy indul, hogy a két főszereplő kerékpáron érkezik úgy, hogy háttérben az 1355-ben épült Visconti-kastély tárul elénk, súlyt adva mind a képnek, mind a mondanivalónak. Egy tér tarka képe tárul majd elénk, az a bizonyos szűk kis tér, amit Aciman kifogásolt magában, és ami a képen teljesen megnyílik, amikor Oliver cigarettáért az említett kávézóba belép, és majd a jelenet végén, amikor a nyomtatványaiért is benyit egyik szomszédos épületbe, a kamera a nézelődő Elio tekintetét követi, és körbe vezet a tér színes házain, majd felemeli a kamera „tekintetét” a térről éppen háttal látszó, 1791.ben épült Szent Margit templom tornyára, hogy a jelenet az elkerekező Elio és Oliver mögött ismét megvillantsa a Visconti-kastélyt. Aciman az elkészült jelenetet már rajongásig szereti ma már, és noha féltette a jelenet súlyát, amikor látta, hogy a forgatás pár percet tart effektíve – amit aztán háromszor ismételtek meg a felvételek kedvéért – holott a könyvben ez súlyos öt oldalt, leírást, feszültséget jelentett számára.

„- Én a szobrász vagyok, aki kifaragtam a szobrot, Guadagnino azonban életre keltette azt.” – nyilatkozta később, és elismerte, a filmbéli csendek, hatásszünetek pontosan olyan feszültté és izgalmassá tették a jelenetet, mint amilyen számára volt a könyv megírása közben az az öt oldalnyi rész.

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom és a pandinoi piactér

Az, hogy a rendező mennyire alaposan odafigyelt a legapróbb részletekre is, magát Acimant is lenyűgözte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy például a Pandinoban felvett képeken, ha már épp itt tartunk, a kirakatok plakátjai is a 80-as évekre utalnak, olasz lírában mutatják az árakat, és emitt-amott az 1983-as választások politikai plakátfoszlányai is felismerhetőek olyanok számára, akik netán veszik a fáradságot, hogy ilyen messzemenően elemeire szedjék egy-egy film hátterét.

A buszról Pandinoban leszállva, számomra az első, amit megcsodálhattam az említett templom épülete. A leírás szerint a Pantheon ihlette a főutcára nyíló homlokzatát a nyolc oszloppal.

A templom előtti téren a piacon házi termékeket, sajtot, bort, ecetet, mézet és gyümölcsöt kínáltak az árusok, a szemközti kávéház teraszán pedig minden valószínűség szerint politikáról folyt a diskurzus. Az impozáns kastélyhoz érkezve már számomra is nyilvánvalóvá vált, miért akart Guadagnino engem idehozni.

Photo by Artur Dancs

Pandinoi csendélet

A XIV. századi kastélyt Bernabò Visconti, Milano ura, vadászkastélynak építtette, és a Viscontiak hatalmának megdöntését követően került a reneszánsz Olaszország uralkodó háza, a Sforza birtokába, akik a következő évszázadban a Habsburgok javára veszítették azt el hatalmukkal együtt. Ma már iskolaként és adminisztratív épületként használják. Sajnos, az értékes freskók semmi nyomát nem mutatják bármiféle renoválási munkálatoknak, és az épület is bőven elbírná a szakszerű javításokat.

A kastéllyal átellenben tárul elénk a kis tér, amelyet egyértelműen a háborús emlékmű és a hős katona szobra ural az ezt körbeölelő színesfalú házak társaságában. Miután alaposan körbejártam az emlékművet, a kastélyba is besétáltam, néhány szót váltottam a helyiekkel, majd magam is a tér szélén lévő kávézó teraszán telepedtem le a délelőtti napsütésben – persze, nem olyan megfontolásból, mint Oliver, sem mint Aciman, hanem, mert kedvet kaptam egy frissen gőzölgő eszpresszóra.

Photo by Artur Dancs

A kávézó

A bár mögött egy pár négyzetméternyi kis szobában sorra pókergépek villogtak, a félkarú rablók mellett pedig magas bárszékeken jólöltözött, fehér hajú, kedves öreghölgyek játszottak szenvedélyesen, miközben harsányan társalogtak egymás közt. Odaköszöntem, és ezzel minden figyelem reám hárult, kivéve egyiké, aki épp nyerésben volt, és intett, hogy ő majd később kapcsolódik be a beszélgetésbe. Kérdik, honnan jöttem, s mondom, mire többfelől visszhangzik: L’americano!… Oh… l’americano! … Mondják a filmet, s hogy nyilván ezért lehetek itt, különben honnan is tudnám, hol van Pandino. Elismertem, ez igaz. De nem baj, mert ők örülnek nekem. A pult mögötti nő is beszól odaátról, hogy ha akarom, megmelegített tejet is tud adni a kávémhoz, nehogy hiba legyen bármiben is. Nem tudtam leplezni, mennyire mulatok magamban azon, ahogy a nyugdíjas mamák a pókergépet nyúzzák, és mondom is, hogy kellene nekem fénykép. Már hogy miről, hördültek fel valamennyien. Mondom, hogy róluk. Na, neeeeeeem. Olyan nincs.

– Maga tán újságíró? Még az kéne, hogy magazinokban mutogassanak engem…

Mondom, nem vagyok az, legalábbis nem ilyen indíttatásból vagyok itt, csak magamnak…

– Persze, ismerjük az ilyent, aztán meg majd jól tele lesz velünk a facebook… Nem, nem, caro… Szép vagy… Bello è?… Szeretünk is, de nincs fotográfia!…

Photo by Artur Dancs

Csak egy képeslap

 

A kávé a teraszon kifejezetten jólesett. Szívtam magamba a napsugarakat, néztem a teret, középen a szoborral, bentről a hölgyek harsány kommentárjai szűrődtek ki, a templom harangja pedig tizenegy órát kondított. Úgy terveztem, ebédre visszaérek Cremába, ahol már – legalábbis Francesca üzenete szerint – készen áll számomra a zöld bringa az udvaron. A főtéren beléptem a szuvenírboltba szétnézni és anyukámnak szokás szerint hűtőmágneseket válogatni. Olaszul beszélgettünk az eladónővel, míg el nem akadtam, de készségesen kisegített angolul, bár ő meg azzal áll úgy, ahogyan én az olasszal. Mutatja Oliver és Elio fotóját a szobor mellett a film jelenetében, s mondja, képeslap… Mondom, azonnal megveszem. Azt mondja, azt nem lehet, ezt ő is kapta, de eligazított, s jelezte, a legjobb, ha visszamegyek az épületbe, amelyik a filmbéli jelenet fotóján is látszik, mert nekik még kell, hogy legyen belőle. Nem volt nehéz felkutatni azt az épületet sem, hisz jól ismertem már Pandino minden kis sarkát, és amikor benyitottam a Cantuccioba, az eladólánytól gyorsan kézhez is kaphattam a képeslapot. Amikor fizetni akartam, csak mosolygott:

– Ugyan… hova gondol? Csak egy képeslap. Járjon szerencsével!

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom

A templom irányában haladva visszaköszöntem a szuvenírboltosnak, jelezvén, hogy sikerrel jártam képeslap ügyben, majd a nagy boldogság közepette úgy gondoltam, megosztom ezt a boldogságot lélekben barátaimmal, akiknek ebben a pillanatban sokkal nagyobb szükségük van erre. És benyitottam a Szent Margit templom csendjébe. Rajtam kívül csak egy idős asszony imádkozott az utolsó sorban.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: