Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

Photo by ...

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: