Szólíts a neveden, és elmondom, hogyan került képbe Monet


(folytatás a Burzsuj Disznótól)

Az én szemfüles olvasóim, akik a meséimen nevelkedtek az elmúlt években, minden bizonnyal felkapták a fejüket a megkerült Monet hírére, mert jogosan fordíthatják ezt úgy le, hogy ha Monet megkerült, akkor adott pillanatban el volt veszve, de legalábbis nem tudtunk fellelhetőségének helyéről pontos információt. És a sok, korábban szabadjára eresztett fantázia-futtatásom okán az sem kizárt, hogy most mindenki abban a hiszemben rágja idegesen a körmét, hogy mégiscsak bekövetkezett végre a nagy festményrablás a Copthorne Hotelben Kinga, a kertész és annak ikertestvére együttműködésével, és én pedig éppen arra sertepertéltem, mondjuk a kandalló és a zongora takarásában egy álmatlan éjszakán, míg mások a szálloda saját házi kísértetével voltak elfoglalva s egyéb huncutságokkal. De sajnos, ott még nem tartunk. Monet azonban megkerült, mint erre drága jóbarátom a Burzsuj Disznóban a napcsicsergős reggelen egy lórúgás közepette egyértelműen rámutatott a hollywoodi dombok aljában, pontosabban, kiderült, hol található éppen az a festmény, amihez némi magyarázattal tartozom, és ehhez egy kis kitérőt kell tennem.

Photo by Giulio Ghirardi

Villa Albergoni

Szólíts a neveden, és elmondom, hogyan került képbe Monet

Tavaly decemberben láttam Luca Guadagnino filmjét, a „Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden” című produkciót, és miután kiforgatott magamból majd vissza, s újra ki, el kellett könyvelnem, ez az év legmérvadóbb filmje. A film André Aciman 2007-ben megjelent, azonos című regénye alapján készült James Ivory forgatókönyve alapján. Ivory neve merült fel elsőként a film rendezőjeként, és ő Shia LaBeouf nevével akarta fémjelezni a filmet, aminek forgatására nem került sor végül különféle adminisztratív csúszások miatt. Ekkor került képbe az olasz rendező, aki ismervén az előzményeket, felvetette, hogy Ivoryval társrendezésben készülhessen el a produkció, és természetesen, a James Ivory féle forgatókönyv is ismét terítékre került ezáltal, amit kilenc hónap alatt vetett papírra Aciman regényét feje tetejére állítva, és olyannyira jól sikeredett, hogy a szükséges anyagi források is rendesen összeálltak, amire szükség volt egy kis költségvetésű és szűk körre tervezett művészfilm elkészítéséhez.

Merthogy azt terveztek belőle: egy kis költségvetésű, szűk körben vetítendő, izgalmas művészfilmet, és igazából senkinek meg sem fordult a fejében Hollywood taposómalma. A film egyik francia finanszírozója azonban furcsának találta a kettős renedzést, és emiatt Ivory lemondott a rendezésről Luca Guadagnino javára, és a forgatókönyve jogait teljes egészében eladta a produkciónak. Guadagnino pedig három névvel elő is állt. Timothée Chalamet –t még 2013-ban, New Yorkban ismerte meg, aki a LaGuardián színművészetet tanult épp, Armie Hammerbe pedig bevallása szerint a Facebook film, azaz a „The Social Network”-béli alakítása idején szeretett bele, és Michael Stuhlbargé volt a harmadik név az apa szerepére.

Fotó: Armie Hammer Times

Egyeztető megbészélés a stábbal

Távol Hollywoodtól készült a film, amelynek története az olasz riviérán játszódik, amit az amerikai filmstúdiókban és helyszíneken könnyedén meg lehetett volna oldani, de szerencsére, a film készítői távol akartak maradni ettől, és az eredeti környezetben kezdődtek el a munkálatok. Guadagnino kicsit csúsztatott is ugyan, hisz a riviéra helyett a lombardiai tájra álmodta a történetet, szűkebb pátriájában, Cremában kezdték el a forgatást 2016 májusában, Milánótól nem messze, de ezt a gyönyörű táj miatt, soha nem fogja senki sem felróni neki. A moscazzanói XVI. századbéli Albergoni kastély volt a filmbéli családi otthon és a forgatás főhelyszíne ezáltal. A film pedig nem a Hollywoodban megszokott tempóban és hangulatban készült, hanem éppen olyan ráérősen és hangulatosan, hogy amellett, hogy a szereplők teljesen otthonosan mozogtak az adott környezetben, az egész stáb közösséggé kovácsolódott a hetek során. Chalamet érkezett Olaszországba leghamarabb, hogy olaszul és zongorázni tanuljon, és mire filmbéli partnere, Armie Hammer megérkezett, már házigazdaként vezethette végig a környéken – mint ahogy a filmben is – kerékpárra szorítkozva.

André Aciman, mint minden író hasonló esetben, aggódott a regényéért, de amikor néhány napot maga is eltölthetett Olaszországban a forgatáson, beleszeretett a szereplőkbe, a stábba, és magába a készülő filmbe is, amelybe ő maga is szerepet kapott, Luca Guadagnino ugyanis egy jelenet erejéig, mint a család látogatója, Acimant is beleszőtte a történetbe. A film elkészülte után maga is úgy nyilatkozott, el sem tudná már más személyekként elképzelni a szereplőket, és azt is megállapította, ha valaki a filmet nézi meg elsőként, és csak azt követően vág neki a könyv olvasásának, sokkal könnyebben lesz képes elmerülni a könyv mélységeiben, az érzelmek intenzitásában, egyszóval elfogadta a két alkotás, a könyv és a film összefonódását.

Guadagnino pedig egy mesés világot varázsolt a műből, feladta eredeti ötletét, hogy Sufjan Stevens narrálja a történéseket, ehelyett az időrendi sorrendre hagyatkozott a filmben, és hogy az emlékezés hangulatát még jobban érzékeltesse, ennek megfelelő színvilágot alkalmazott a filmezéshez, melyhez teljes egészében kizárólag 35 milliméteres filmet használtak a kívánt hatás elérése céljából. Guadagnino álomszerű hangulatot teremtett, hisz maga a történet egy emlék, egy emlékezés egy rég elmúlt pillanatra. A filmben a Monet-festményekről jólismert színek dominálnak: sárga, zöld és világoskék. Ezzel a színharmóniával van átitatva az egész film, szinte a legvégéig. A film dramaturgiailag a legmegfelelőbb helyen ér véget, s a végkifejlet hangulatának megfelelően a nyári ragyogást, az álomszerű pillanatokat és tompa-tarka színeket felváltja a tél, a fehér-fekete és a sötét színek hangulata. Guadagnino nem hagyta a véletlenre a hangulathatás elérését, és olyan operatőrre bízta a munkát, akinek előző alkotásai garanciát jelentettek a „Call Me By Your Name” számára is, Sayombhu Mukdeeprom személyében.

A film azonban nem csak színeiben dolgozza ki a lelkünk legféltettebb zúgaiba is mélyen és kegyetlen érzékenységgel behatoló történetet a szemünk előtt kibontakozó vágyról Oliver és Elio között, illetve Elio felnőttéválásról, hanem zenében és tempójában is. Az alkotók nagy hangsúlyt fektettek a teljes zenei anyag összeállításába, de mindenképp ki kell emelnem Ravel: Hajó az óceánon motívumát, amit André Laplante zongorajátékában hallhatunk a film során, a másik pedg a már említett Sufjan Stevens dalai, akiről imént szót ejtettem, mint akinek neve narrátorként felmerült. Stevenst egy dalra kérték fel, és három dallal állt elő, mikor a készülő film forgatókönyvét elolvasva ihletet kapott. Mindhárom Sufjan Stevens dal beépült a produkcióba.

Ami a film ritmusát illeti, talán, amit legtöbbet hallottam negatívumként emlegetni: lassú, vontatott. Ha mélyebben eltöprengünk rajta, érthető, hogy ha az ember egész napos rohanása után New York zajos utcáiról lép be a moziba megnézni ezt a filmet, vagy akár Londonban, Rómában vagy Budapesten, óhatatlanul azt fogja érezni, megállt az idő, vagy legalábbis lényegesen lelassult. Ezt a lassúságot talán a lombardiai kisvárosban nem annyira érzékelik, és főleg 1983-ban, amikor a film története játszódik, nem érzékelték volna semmiképpen. Be kell ismernünk, ha lassú nekünk ez a film, hogy lényegében mi magunk vagyunk felgyorsulva. Ma már nem adunk ennyi időt és töredéknyi szenvedélyt, mélységet sem életünknek, mint amennyit Aciman, Ivory, Guadagnino, Chalamet, Hammer és a többiek ebbe beleloptak nekünk. A film üteme olyan, mint egy derűs, madárcsivitelős nyári nap, amit felkavar egy hirtelen keletkezett zivatar, hogy a feldúlt tájra hirtelen ismét ráüljön a lassú csend, egy másmilyen. A „Call Me By Your Name” nem egy kamaszkori szeszélyes fellángolás, nem egy első szerelem csetlő-botló története, hanem A SZERELEMÉ és a vágyé, amelyik két ember életét meghatározza és mindvégig elkíséri. Guadagnino fest ezzel a filmmel, lassan, kimért ecsetmozdulatokkal, álomképszerű színekkel, kékkel, sárgával, zölddel, és zenével, ami alattomos módon jár át a film nézése közben.

CMBYN Movie Still

Guadagnino színkompozíciója visszaköszön

Mint mondtam, a film éppen ott ér véget, ahonnan legjobban üt.  A történet azonban nem ott. Aciman regénye folytatódik, és tizenöt majd húsz év multán ismét találkozhatunk a főszereplőkkel, és ők egymással. A könyv nagyon nehéz olvasmány, nem követi a kronológiát, és hatalmas mélységei vannak. Aciman, aki az egyik leghíresebb New York-i egyetem professzora akkor kezdte a könyvet megírni, amikor egyik nyáron családjával szakítani kényszerültek egy hagyománnyal, hogy a szünidőben Olaszországba, az olasz riviérára utazzanak, ahol egy kisvárosban San Remo mellett egy villát szoktak bérelni. New York nyáron nem barátságos hely, és hogy legalább a hangulatát az olasz vakációnak felidézze, egy Monet festményt véve alapul, felvázolta a villát, az ehhez vezető fasort, a tájat, a tengert, a napsütést, a szerelmeseket. A könyvben a kisváros neve csak kezdőbetűjével szerepel, mint B.  Monet pedig valóban járt Olaszországban, 1884-ben egy kis időre leutazott Bordigherába festeni, és a kis időből néhány hónapnyi tartózkodás és néhány pazar alkotás is. A könyv szerint a Monet kilátója, ahonnan a művész a híres Bordighera-sorozatot festette, Elio titkos helye, ahová álmodozni és olvasni jár, és ahol a kettejük szerelme a későbbiekben kibontakozik. Mivel erről a filmben nem tesznek említést – hiszen a film, mint említettem, egy teljesen más környéken lett forgatva – a Monet’s Berm, azaz Monet kilátója csak a könyv olvasói számára ismerős. Számukra azonban mélyebb jelentőséget is kap az amúgy ma is álló kastély s annak kilátója, a Torre dei Mostaccini –amit néhány napi (és hajnalokba nyúló) kutakodás és dokumentálódás után sikerült megtalálnom a bordigherai domboldalon. A Monet kilátóról készült képeslap a könyvben folytatódó történet egyik visszatérő eleme és jelképe egyben.

Photo by Artur Dancs

Egy megfakult képeslap

Amikor a könyvet befejeztem, eltökélt szándékom volt megtalálni a világban azokat a Monet festményeket, amit a kilátóról festett, amiről akkor még azt sem tudtam pontosan, létezik-e s ha igen, akkor hol.

A filmet közben, még fesztiváloztatása idején, tehát a széleskörű bemutatót megelőzően megvásárolta a Sony Pictures, s ezzel az eredetileg kis nézőszámra tervezett mozi a nagyvilág kasszasikerei közé, s ezáltal az Oscar-jelölések szintjére került. Hollywood azonban több sebből vérzik, és hangos a botrányoktól, így a Call Me By Your Name felvállalása azon a szinten nem történhetett meg annak ellenére, hogy a New York-i szakmai bemutatón precedens nélküli 10 perces álló ovációval fogadta a szakma, hasonlóképpen a Sundance Fesztiválon, Torontóban a TIFF-en, Londonban, ahol maga Vilmos herceg is részt vett a vetítésen, mint a BAFTA fővédnöke, a rendezők és a kritikusok legmagasabb díjait is elvitte, és a fim a bemutatása óta a jelen pillanatig csak az USA-ben megnégyszerezte a beléfektetett anyagiakat. A magyarázat abban keresendő, hogy Amerika nem érett meg hozzá, és Hollywood pedig ebben a pillanatban erkölcsileg nem tartja felvállalhatónak egy 24 éves és egy 17 éves szerelmi kapcsolatát, még akkor sem, ha a 80-as évek Olaszországának törvényeiben a nagykorúság 14 évesen kezdődött. James Ivory forgatókönyve azonban mind Glóbuszt, mind Oscar-t is inkasszált a filmnek. S ha más nem, Timothée megmaradt az Oscar jelöléssel, amivel az elmúlt 65 évben jelölt férfiszínészek közül ő a legfiatalabb jelölt az amerikai szakma legmagasabbnak tartott díjára.

 

Távolállt tőlem minden olyan szándék, hogy a filmmel s annak szereplőivel töltsem az időmet. Nem szerettem volna, ha ezt a gyönyörű történetet, amit a film s a regény számomra együttesen jelent agyoncsépelnénk a milliónyi nyilatkozattal, botrányokkal, hollywoodi pletykákkal, de aztán mégis beadtam a derekam, mert nem lehetett elmennem Timothée Chalamet mellett, a kis New York-i srác mellett, aki a hangulatos Hell’s Kitchen manhattani belvárosi negyedben nevelkedett egy tömbházban, és egyik napról a másikra világszerte szórt elit magazinok  címlapján találta magát alig huszonévesen, négy-öt filmben szerepel egyszerre, Woody Allennel, Jude Law-val vagy Hugh Jackmennel dolgozik együtt. Ez a gyerek, akiről addig nem hallottunk, legfennebb csak annyit itt, New Yorkban, hogy a vézna kölök, aki Madonna lányával járt egy időben, ma már olyan tehetségként van számon tartva, amilyen csak egy születik egy generációban. És aki ugyanúgy felmegy nagymamájához a negyvenharmadik utcai tömbházlakásba ma is egy ölelésre, és a 91 éves nagymami, aki Broadway táncos volt évzizedekkel azelőtt, végtelenül büszke az unokára, aki miatt „zeng mostanában az egész ház” és aki azt merte nyilatkozni, hogy tudatában volt, milyen merész szerepre vállalkozott, de színészként mindenképpen csak olyan munkát képzel el, ami kihívásokkal jár, hiszen egyelőre veszítenivalója nincs, senki sem ismeri.

„- Felkiáltottam örömömben a tévé előtt, mikor azoknak ezt így megválaszoltad” – teszi hozzá a méltán büszke nagyszülő.

Photo by Artur Dancs

Bordigherai villák a Musée D’Orsay-ben

Másik részről meg ott van Armie Hammer, aki mellett szintén nem tudtam már elmenni, hisz akármerre jártam a világban, valamilyen módon szembejött velem. Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy azon a reggelen, Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán is hallani fogok a nevéről, de mégis leesett az állam, amikor Brendan – a kellő hatásszünetek és kávészürcsölés után – megszólalt:

– Mond neked az a név valamit, hogy Armie Hammer?…

– Még szép! – vágtam rá.

– Nocsak… úgy látom, kezded megszívni magad Hollywooddal – nevetett fel, és csak azért nem fűztem hozzá, hogy kapjabe, mert egyrészt úriember vagyok, másrészt meg, mert szerettem volna, ha mihamarabb megtudom a titkot.

Akkorára már utána kutattam Monet Bordighera festményeinek, és az egyikre rá is bukkantam egy chicagói múzeumban. Azt is a kilátóról festette, de olyan szögből, hogy összehajló fatörzsek és a buja növényzet határolta el a kilátást. Panaszkodott is Monet eleget az olaszországi bozontos növényzetre meg a klímára is barátjainak, de mégis hosszan kitartott ott, sőt öregkorára is arra a tájra vonult vissza. Monet munkája nagy hatással volt Van Gogh-ra is, akinek egyik dél-franciaországi festményén, amit a szanatóriumban, a szanatóriumról festett, pontosan ugyanolyan színek tekintenek vissza, mint Monet Bordigherájáról. És én kerestem hajthatatlanul AZT a Monet festményt. Tudtam, hogy létezik egy másik Bordighera kép, más, mint ami Chicagóban található.

– És ez az a kép, amit keresünk? – vett elő egy színes nyomtatóval valami online gallériából letöltött képet egy A4-es lap sarkába nyomtatva.

– EZ! – kiáltottam fel.

– Akkor pedig Hammer a te embered! – és egy telefonszámot meg egy Los Angeles-i címet tolt elém a papírra másolva telefonjából.

– Westwood Village?! – akkor jártam ott életemben először, amikor a La La Land premierje volt a Fox Theaterben, és azóta is sokszor megfordultam ott, és most kiderül, hogy a festmény, amelynek hollétéről a világ akármelyik pontját megjelöltem volna, éppen ott leledzik.. – És hogy mi van Hammerrel?!

– Armie dédapjának, Armand Hammarenek a tulajdonában van a te Monet festményed, és a kollekciónak Armie a tiszteletbeli patrónusa a bátyjával együtt.

Egyszerűen nem tudtam betelni a sok egybeesés és izgalmas találkozás okozta meglepetéssel, és olyan boldogsággal töltött el, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, ha lettek volna erre kapható madarak a Franklin Village környékén azon a februári délelőttön. Mert micsoda csillagállásoknak kell egyezniük ahhoz, hogy Monet Bordigherája éppen annak az Armie Hammernek legyen – ha áttételesen is – a tulajdonában, akinek alakja Aciman regényében, Oliver éppen ezt az egy emléket viszi magával Olaszországból New Yorkba hazautazásakor egy képeslapon, amit bekeretezve aztán egész életében  központi helyen őríz?

Házhoz megyek a Monet-ért

Armie Hammerrel ugyan nem hozott össze az a délelőtt, mert valahol a világban éppen a filmet promotálta, de kimondhatatlan izgalommal érkeztem még a déli órák csúcsforgalma előtt Westwoodba.

Photo by Artur Dancs

Egy légtérben Monet (jobbra) és Van Gogh (balra) festménye

Armand Hammer orosz zsidó szülők gyermekeként New Yorkban született, családja még 1875-ben telepedett Amerikába, és a Bronxban egész sor kiskereskedéssel alapozták meg a család jövőjét. Maga is üzletember volt, amellett, hogy kapcsolatainak tulajdoníthatóan a hidegháború idején a szovjetekhez kapcsolódó üzleti szálai kivívták az amerikai titkosszolgálatok bizalmatlanságát, ami egész életében elkísérte azt követően, az öreg Hammer kitartó harcosa és támogatója volt a rák gyógyításának szentelt törekvéseknek, s nem utolsó sorban megszállott műkincsgyűjtő is volt. Érdekesség, hogy meggyőződéses republikánusként, Nixon elnök kampányát támogatta egy jelentős összeggel, abban a kampányban azonban illegális támogatásokat is felfedezni véltek – ami az amerikai politikában egyáltalán nem ritka – később azonban, az idősebb George Bush elnöksége idején feloldozta a vádak alól Hammert. Öt szovjet vezető és hét amerikai elnök között volt diplomáciai kötelék Hammer, aki saját költségén utazgatott a keleti tömb országaiba a hidegháború idején, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok életben tartásában segítsen, és a csernobili katasztrófa hatásainak enyhítéséhez is hatalmas összegeket különített el vagyonából. Rengeteg lovagkereszttel és magas rangú elismeréssel illették életében, legnagyobb vágya a Nobel békedíj volt, amit azonban soha nem kapott meg. Armand Hammer 1965-től 1990-ben bekövetkezett haláláig elismerésre méltó mennyiségű műkincset vásárolt fel, és tette teljessé világhírűvé vált kollekcióját, amelyben Monet mellett, Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Manet és Toulouse-Lautrec alkotják az ékköveket.

Photo by Artur Dancs

Találkozásom Monet Bordigherájával a Hammer kollekcióban

Amikor Monet Bordigherája előtt állhattam – melynek értékét jelen pillanatban 4,5 – 5 millió dollárra becsülik – a pillanat nagyszerűségét, és a véletlenszerű (?) egybeesések sorát gyarapítva, nem kis meglepetésemre, a szomszédos falon azt a bizonyos Van Gogh alkotást is felfedezhettem, amiről korábban a Monet kép kapcsán említést tettem.

Ezek után elszántan kutatni kezdtem a harmadik bordigherai festmény után, és nemsokára meg is érkezett a válasz a párizsi D’Orsay Múzeum részéről. És ahogyan a sors és a felsőbb erők is mindig tudják, mikor merre kell az ember útjait egyengetni, úgy az én életemben a Crew Control is, merthogy amint kiderítettem a „Bordigherai villák” című kép hollétét, kaptam is egy szolgálati utat Párizsba, ahol ismét együtt láthattam Monet tavirózsáit, a „Reggeli a füvön”-t, a „Pipacsos rét”-et, a „Bordigheriai villák”-at és nem utolsó sorban Van Gogh „Csillagfényes éjszakáját”.

Hogy mi legyen a következő állomás? Nem is tudom. Miért ne lehetne éppen Észak-Olaszország?…

Armie Hammer photo

Armie Hammer és Monet tavirózsái

 

Amikor a Burzsuj Disznóban egy lórúgás mellett megkerül Monet


Minden bizonnyal úgy reagál majd a nyájas olvasó, ha megtudja, hogy azon a korai reggelen Los Angelesben a Burzsuj Disznó volt az uticélom, kissé felhúzva homlokizomból az egyik, vagy akár mindkét szemöldökét éppen csak annyira, hogy az fura ívet írjon a szeme fölé, mint ahogyan én is reagáltam, amikor első ízben keveredtem oda – a korpa közé, mondanám stílusosan, csak azért nem teszem, mert nem lenne helyénvaló, a Burzsuj Disznó ugyanis, megtévesztő, és némileg visszataszító hangulatot árasztó neve ellenére egy különleges hely a nagy La La Landben, ahová csak válogatott jóféle népek járnak.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Victor kollégám jut eszembe, a vérbő latin, aki piti kis szélhámos és nagy nőcsábász hírében is állt egyben, viszont ész szempontjából nagyon nem volt sohasem eleresztve, meg egy sztori sok-sok év távlatából, amikor, mint mindenki, aki egy-egy mámoros hétvégén előfordul az East Village-ben, szűkebb pátriámban  New York-i  tartózkodásaim idején, Victorunk is azonnal sietett elújságolni nekem, hogy szomszédságomban járt. Ujjongva örvendezte el nekem, hogy összeszedett egy lánykát a Union Square-en, ahova pontosan ilyen vadászati célzattal szokott kitanyázni egy doboz szódával, és hogy az illető leánka be is adta a derekát, és elment vele az Istállóba. Akkor használtam én is azt a bizonyos homlokizmomat, hogy kellőképpen jelét adjam meglepetésemnek Victorunk bejelentése kapcsán, és csak ennyit állapítottam meg:

– Óh! Meg vagyok győződve róla, hogy kitörő örömmel vágtatott be … Romantikusabb hely nem lett volna? Egy Burger King? …

– Gondolod, hogy az Istálló nem felel meg egy első randira?

– Hacsak nem kanca az illető…

– Sportbár!

– Óh… így már teljesen érthető. Biztosan odavolt a kedves hölgy a sok tökét vakargató, izzadtan üvöltöző és sörben fürdő alfahím társaságában! – de erről sosem tudtam meg közelebbit, és szerencsére Victort is messze sodorta tőlem a sors a hülyeségeivel  és nőügyeivel együtt.

Jól ismertem viszont amúgy az Istállót, és a környékét is az Avenue A-n, a Kövér Buddhát, a Zsugorodó Fejű Ottót, a Szedjél Fel!-t, a Pöttyös Bagolyt, a Nagy Buzi Jégkrémet és a Szőrös Szerzetest is. És a Disznóról is tudtam Los Angelesben, hogy, lényegében Burzsoá, de nekem jobban esik Burzsujnak mondani.

Hollywood Hills takarásában, a híres lakók házainak völgyében, két, turistákkal tömött gócpont között félúton, egy olyan helyen, ahova csak akkor jut el halandó, ha eltévedt vagy ha szánt szándékkal ment oda, mert épp ott lakik, van egy nyúlfarknyi kis hely, egy olyan kis békesziget az áthaladó forgalom közepén – és az átsuhanó autókból épp csak kiszúrhatóan –  ahol az ember mintha nem is Los Angelesben lenne, hanem valahol falun, ezért Village-ként is emlegetik, egyedül a hegyről idetekintgető fehérbetűs Hollywood felirat zavarja meg ezt a hatást, és juttatja eszébe az idevetemedettnek, hogy merre is van arccal. Na, ott a Burzsuj Disznó, és nekem oda kellett reggel tízre mennem.

Photo by Artur Dancs

A falu

Komoly dolog az, hogy reggel, ébredés után és kávé előtt átvágtasson az ember Los Angelesen, mert azt a híg Starbucksot, amit a szálloda beintéz a szobámba ott tartózkodásaimra, a legtöbb jóindulattal és messziről sem szívesen nevezném kávénak, és csak az tartott életben azon a napsugaras reggeli úton… De ha az embernek elvilághíresült barátai vannak, akit csak hosszas egyeztetések árán láthat mostanság, örül, ha kerül alkalom a találkozásra. Valamelyik világrész valamelyik országának valamelyik repterén a minap vártomban belelapoztam valamilyen fényes lapú magazinba, és onnan úgy értesültem, forgat épp valahol, ezért ért meglepetésként, amikor üzenetet küldött és randit adott a Burzsuj Disznóban, ugyanakkor elmondhatatlan öröm is ez, még az embertelen időpont ellenére is. Volt valami izgatott és titokzatos a röpke írott párbeszédben, elég jól olvasom már az éveink távlatából minden rezdülését, és azt is tudtam, mennyire gyermeki lelkesedéssel képes a legapróbb és legváratlanabb dolgoknak is örülni – ezúttal azonban a titok titok maradt, mert nem igazán tudtam, mihez kötni a várható meglepetést, meg az előző napi tizenkét órás repülés nem is sok helyet hagyott az agyamban erre. Los Angelesben a New York-i időhöz képest három órával vagyunk hátrébb, én viszont Európából érkeztem, ahol a New York-ihoz képest hat órával, Los Angeleshez képest kilenccel voltam előbbre tolva. Így tehát a taxisofőr vidám sztorijaival takartam be magam mialatt átvágtunk Westwoodon és Beverly Hillsen, és közben megpróbáltam belőni az időzónát is magamnak. Talán a lelkes hallgatósága az oka, de a gyér kora délelőtti forgalom is rásegíthetett a überesnek, hogy valamivel korábban nyitottam be a Disznóba, ahol halkan morajlottak már az asztaloknál kávéillatban, és – minden disznó ellenére – salátástálakkal maguk előtt. Ha annyira ismerném a hírességeket, mint amennyire nem, akkor biztos, izgatottan kapkodnám a fejem a hangulatos kis helyiségben, de így csak megkértem a magas fiút a pultnál, készítsen nekem egy tripla eszpresszót elképesztő gyorsasággal, cukor nélkül, tíz csepp tejjel, mert ez élet-halál kérdése ebben a pillanatban, és kiültem az utcára nyíló terasz ernyője alá a kellemes februári langymeleg napsugaraknak átadva magam. Jól tudják a tömegek látókörén kívülre vágyók, miért van jó helyen ez a Village, mert közvetlen szomszédságában van a legforgalmasabb turisztikai nevezetességeknek, azaz annyira szem előtt, hogy itt senki sem számítana rá bárkivel is szembe menni a jelesebbek közül, ugyanakkor ott van a diszkrét kis csúsztatása is a dolognak, hogy éppen csak két kisutcával van beljebb a népektől, s ez épp elég táv az inkognitóra. Ez tipikus amerikai dolog: a csordaszellem ugyanis. A turisták, a tömegek mind ugyanoda mennek, ahova mindenki más, ugyanazt nézik, amit mindenki más, s amikor épp nem nézik, akkor a telefonjukba vannak borulva reménytelenül. Semmi esetre sem néz senki semerre máshova, csak ahova mindenki, és senkinek eszébe nem jutna kiszakadni a nyájból, és másfelé legelni, mint a bejáratott útvonalakon. Amerikában ezért hígult fel idejekorán és vékonyodott egyenviseletre mind arcszőrzetben, mind kalapban, mind szűk farmerben, mind kockás ingben, mind nagy almás hátlapú macbookban s egyéb sznobériákban a hipszterizmus. Mert Amerikában a mások se mások, hanem ugyanolyanok, mint a többi más, azaz semennyire se mások. Főleg, hogy a mások is csak akkor érzik jól magukat, ha trend lesz belőlük és a másságukból, s így aztán nehéz az ember fiának hipszternek lenni. Ilyen eszement badarságok jártak a fejemben a napon, talán el is pilledtem, mikor kedvenc hipszterem, és hónapok óta nem látott barátom mellém nem toppant – egyidőben a pincérrel, akinek azonnal ellágyult a térde, amikor felnézett Brendanra (ugye, emlékszel még, nyájas olvasóm, hogy abban maradtunk anno, hogy ez alatt az álnév alatt fogjuk a mesékben őt emlegetni…), és megkülönböztetett tisztelettel tolta elém a kávét szemét le sem véve a mellettem állóról:

– A lórúgása, uram…

Napszemüvege mögül is láttam, anélkül, hogy felnéztem volna a szemére, hogy homlokizmát használva a jobb szemöldökét megrezzentve néz a pincérre, aki készségesen válaszol is a fel nem tett kérdésre:

– Tripla eszpresszó eredeti Illy kávéból…

– Tudta, hogy egy magyar fickó az Illy? – kérdi Brendan a pincértől rezzenéstelen arccal, mintha éppen a megállapított váltságdíjat jött volna behajtani.

– Illyés… – mammogok magam elé beleszürcsölve a kávéba, mielőtt még meghalnék koffeinhiányban – Honnan tudná?…

– Ó, valóban? Majd megjegyzem… – rebegte a hórihorgas, szépmosolyú fiú. Ezek a suhancok lényegében mind színészaspiránsok itt, Hollywood vonzáskörzetében. Eljönnek LA-be valahonnan az istenháta mögül, és tesznek-vesznek, sertepertélnek, meghallgatásokra járnak, statisztálnak, pincérkednek, és remélik, egyszer majd valaki őket is felfedezi.

– Lórúgás ide is jöhet, sok cukorral – ült le velem szemben a barátom.

– Ó, és nekem hozzon bele egy kis konyakot is. Vagy mellé – mondtam.

– Ti, magyarok a nap bármelyik szakában képesek vagytok inni…

– Bizony. Nem lehet minden nemzet halvérű, mint a kanadai – válaszoltam visszakézből, nem mintha bármit is tudnék rajta kívül a kanadaiakról, hanem mindenkori heccelődéseink felelevenítése céljából, majd magam alatt hátra tolva a székemet felálltam, és intettem, álljon fel ő is újra, és alaposan megölelgettem. Amerikai éveim alatt nem sikerült senkinek sem ennyire hozzám nőnie. Igaz, abban a pillanatban, hogy hozzámnőtt, el is veszítettem, hisz életeink olyan széles ívben váltottak irányt azokban az években, New Yorkban, az East Village-ben, hogy azt egy békés, mezei halandó agyával nehéz felfogni is, nemhogy megélni.  Márpedig mi békés, egyszerű, mezei halandók voltunk mindketten. Akkor. Annyi azonban nekem megmaradt, hogy ha előfordul, hogy telefonon hívom – és ezek igazán ritka pillanatok – vagy ő veszi fel a telefont, vagy senki, abban ugyanis kiegyeztünk, hogy ha más válaszol, én nem szólok bele. Mert vannak bizonyos rendek a világban. Rendnek lennie kell. És ebben mindketten egyetértettünk.

Photo by Artur Dancs

Westwood Village

Az egyeztető üzenetváltásokból tudtam, rohan valamerre, nagyon kimért az időnk akármennyire is napsugaras is a minden. Arról nem beszélve, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen meglepetése van számomra. Meglepetésekben mindig nagyon jó volt, talán életemben ennyi spontán meghökkenés nem nyakoncsíphető, mint ezekre az elmúlt évekre visszanyúló kapcsolatunk idején. Megvártam, míg a pincérfiú elé is leteszi a lórúgást és visszavonul, majd felkönyököltem az asztalra és az arcába bámultam kérdően.

– Mikor mégy tovább? – kérdezte, mint aki értette a fel nem tett kérdésemet.

– Holnap este – válaszoltam gyorsan, hogy ezzel se sok időt vesztegessünk, hanem bökje ki végre a meglepetést, amit meg is tett. Levette a napszemüvegét, odatolta a kávéscsésze mellé, hátradőlt, és sejtelmesen a szemembe nézve halkan, rekedtesre változtatva a hangját diadalittas arccal kivágta:

– Megtaláltam Monet-t!

Hosszas hatásszünet következett, majd, mintha ennyi izgalom nem lett volna elég egy délelőtti meghitt csevegéshez, hozzátette, mielőtt nagyot kortyolt volna a kávéjába:

– És meg fogsz lepődni!

Igaza lett. Bár, ennyire ne szaladjunk még előre.

(folyt. köv.)

Színes esernyők


Amikor New Yorkba költöztem, az esős napokon – ha csak tehettem – kimentem a városba az esőben mászkálni, és áhítattal néztem a New York-iak csudaszép színes esernyőit, valamennyi, mint valami színes mese. Jött egy piros valami reklámmal rajta, majd egy kék sietett el mellette Apt. 5 felirattal, amit sosem fejtettem meg azóta sem, akkor sem, amikor minden harmadik ernyő a városban ezzel a felirattal jött szembe velem. Aztán egy sárga csilingel el, és félrehúzódik, egy taxi fel ne csapja az azonos szín jogán az avenue pocsolyáján keresztül gázolva. Egy pink tipeg magassarkú körömcipőben – nem is értem, hogy lehet ilyen cipőben bármikor is közlekedni, nemhogy ilyen ítéletidőben – odébb egy szivárványszínű ad rejteket egy csókolódzó szerelmes párnak. Akinek fekete kis olcsó ernyője van, azokról tudni, hogy a feledékeny emberek, vagy csak igénytelen hanyagok, és nem nézték meg az időjárásjelentést, mielőtt elindultak, és kénytelenek voltak az esős időben, a sarkon öt perccel az eső előtt felbukkanó esernyőárustól egy kétdolláros egyszerhasználatos ernyőt venni, amit három sarok után kifordít és darabjaira szed a manhattani szél, még jóval a metrólejárat előtt.

Photo by Artur Dancs

Nézem a fotelből az ablakom előtt elmerengve az utcán a színes esernyőket jönni-menni ezen a hétvégi esős téli napon a toronyház felső emeletén kifelé nézegető lakásomból, amit a szomszédok az alsóbb emeletekről, amikor a liftben megnyomom a legfelső emelet gombját, kissé szellemesen, penthouse-nak neveznek, és elnevetjük a röpke felvonós együttlétünk alatt. Ma is szeretem az esőt, és ma is elvágyom sétálni az esőben, bár a korral és egyéb bolondságokkal a vállamon, nehezebben indulok már neki. De ha megteszem, akkor sohasem engedi, hogy egy pillanatát is megbánjam.

A színes ernyők felől befordítom a tekintetem a szobába, a képernyőre.

Amikor New Yorkban vagyok, a reggeleim azzal telnek, hogy a kávém mellett elolvasom az üzeneteket, leveleket, válaszolok rájuk. Hétvégén meg, amikor otthon már esteledik, itt azonban még kora délelőtt van, beköszönnek a szeretteim, beszélgetünk, írunk egymásnak, jönnek-mennek az üzenetek. Az üzeneteknek más-más színt adtunk az idők során, és tudom, honnan jön egy narancsszínű üzenet vagy egy kék, mire számítsak attól a lilától és hol is hagytuk abba a sargával…?

Az utcán sok színes ernyő jön-megy, a képernyőmön a színes kis ablakokban mindenféle sorsok. Életek. Nézek magam elé, ahogy jönnek. Egyikben vicceskedünk s kajánul mosolygunk össze, pedig tele van keserűséggel, de hogyan is oldanánk kicsit a keserűség keserűségét, ha nem kaján mosollyal és elviccelve?… A másiknak rossz napja volt, és nem látja, hogyan lehet ez még jó valaha is. Ott egyik vidáman csivitel, nincs különösebb oka rá, csak szereti az életet, és várja a nagy csodát. Bejelentkezik egy régi nagy… egy mindenkori… jólismert, ám fáradt szempár – valahonnan a Karib-szigetekről  eszébe sem jutott, hogy ha hamarabb szólt volna, elérem a déli gépet, és este a pálmafákkal szegélyezett beach-en ihatnánk egy koktélt óriási színes pohárból, és nem szívószállal, mert azt hagyjuk csak meg a tinilányoknak. És ír egy drága barát élete nagy tragédiájáról, ami éppen ma reggel – otthoni idő szerint – köszöntött rá, hogy mostmár le ne szálljon a nyakáról soha többé.

Photo by Artur Dancs

Meredek a képernyőre, majd elfordítom a fejem, és az utcán a színes esernyőket bámulom, és a párkányon kopogtató esőt. Felhajtom a kávét, és a következő pillanatban veszem a nagy szivárványszínű ernyőt, és sietek le az utcára. Olyan jó egy ilyen nagy, színes ernyő. Régen csak áhítottam, sóváran néztem a mások színes ernyőit, és végtelenül boldog voltam, amikor megengedhettem magamnak azt a kék-fehér csíkost, amivel aztán annyit, de annyit sétáltunk az esőben az évek során. Színes nagy ernyőt vásárolni eleinte kicsit kihívás. Az emberben mindenféle alamuszi, a társadalom által kikényszerített gátlások vannak – főleg a színes esernyőket illetően, és ha ezt nem képes kezelni, akkor bizony meglehetősen nagy eséllyel a saját boldogtalanságát kövezi ki a továbbiakban. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt egyszer hazamentem, és a Hargita környékén bolyongtam, bekopogtam az én Höki barátomhoz, hogy együtt menjünk el csavarogni, és ez az én Höki barátom volt olyan bűbájos és rafinált, hogy magához vette a nagy szivárványszín ernyőjét, hogy azzal menjünk majd fel Somlyóra. Nem mintha esett volna az eső, sőt forró nyár volt, de akkor a Somlyó-élménnyel együtt Hökk átadta nekem a színes ernyőt a Barátok feredőjénél, hogy próbáljam ki, milyen az, ha az embernek színes esernyője van. Tudtam, hogy alattomos jószándék vezette barátnőmet.

Photo by Artur Dancs

Onnantól ugyanis aztán nem volt maradásom, amíg nem lett saját szivárványos esernyőm. Ez pedig olyan boldogsággal töltött el, hogy észre sem vettem, mikor anyámmal szorosabb kapcsolatba került, és hazautazott vele New Yorkból. Én meg boldogan húnytam szemet efölött, mert tudtam, hogy anyám életében éppen szükséges egy ilyen színes ernyő. Itt maradtam, hát, ismét színes, nagy esernyő nélkül. De nem sokáig, mert mostmár tudtam, hogy lesz következő, többet nem létezhetek színes nagy esernyők nélkül, mert nagyon sok sétálnivalóm van még a New York-i esőkben, meg másutt is a világban, ha éppen úgy adódik.

Az esőtől elszürkült táj a színes ernyő takarásából visszamosolyog, és friss párát fúj az arcomba, esőillattal, és mindennel, ami káprázatos csak az esőben lehet. Ahogy koppan az ernyőn a sok esőcsepp, ahogy toccsan a tócsákban a lépés, ahogy alapzajt dolgoz alá gondolataidnak és a szemed előtt futó homályos képeknek, alakzatoknak, kontúroknak, hangulatokak, úgy gazdagszik benned az esőélmény, és magadra hagy gondolataiddal, letisztít, lemos mindent körülötted.

Az ernyő alatt lépdelve a cuppogó esőben eszembe jutnak kezdeti éveim, amikor azt mondták nekem, hogy Amerikában, ha már idejöttem, mindenkoron és minden körülmények között mosolyogni kell.  Nem sok időbe tellett megtanulnom, hogy Amerikában minden a felszínről szól. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint ez a feltétlen mosolygás. Ha mosolyogsz, azt mutatod, boldog vagy, és a többi senkit sem érdekel. Téged sem, ha másról van szó. Amerika ez a látszat világ. Egyszer hollywoodi díszletek között bóklásztam, egyik pillanatban New York utcáin voltam, s a másik pillanatban mögé néztem, és csak deszka volt, mögötte állványok, hogy tartsák, és más semmi. Itt vagyunk ebben a világban, ami csupa élethű New York-i utcákból áll, és mögötte semmi sincs. Ha lejár a jelenet, majd szétszedik darabjaira, és semmi nem marad a helyén. Üresek az utcák, üresek a szavak, üresek a bókok, az intézmények, az emberek, semmi mögött nincs semmi. Ott, a deszkákból épült New York-i utcákon bandukolva értettem meg, hogy ez az egész a mi valóságunk, a félrecsúszott amerikai álomé, amelyik maga után rántja a világot, nem mert ezt akarja, hanem, mert a világ akar Amerika Lorelei-i káprázata után a mélybe hullani.

Nem tanultam meg ok nélkül mosolyogni. Ezt felrótták nekem, épp egyik tanítványom, aki kinőtte magát, és felettesem lett anno. Meg kellett találnom a boldogságot ahhoz, hogy mosolyoghassak. A mosoly mögött a boldogság a támasz.

Photo by Artur Dancs

Pontosan tudom az idejét annak, hogy szerelmes lettem az esőbe. Mindig is szerettem ugyan, gyermekkoromban sokszor kiültem a tornácra Mama udvarán, és néztem a nyári zápor nagy buborékait a macskakövek közt flörtölni a jószagú földdel, de a hegyi zivatar félelmetes fekete esője is mindig meghatározó élmény volt, amikor pont azt esett jól érezni, mennyire apró csepp vagyok a természet kezében az ő erejéhez viszonyítva – talán mert akkor is a természetnek drukkoltam inkább, hogy a világgal szemben mindig felül kerekedjen, ma meg már tudom, hogy a természet szenvedhet ugyan veszteségeket, de a csatát végül mindig ő nyeri meg. Mindet.

Az igazi vízválasztó eső ügyben azonban egy interjú volt, az a beszélgetés, amit – akkor már – jóbarátommal, kedvenc színésznőmmel készítettem. Kamaszkorom óta követtem rajongással és csodálattal munkáját, lenyűgözött a kisugárzása, ami úgy áradt az emberre a színpadról, mint nyári reggelen a szépítő napsugár. Kerestem a titkát, mindig kutatom a szép és boldog emberek titkát. Mint említettem már, magam is mindig csak boldog akartam lenni az életben. S ha úgy adódik, szép is, bár sok-sok idő múltán rájöttem, a szépség jön a boldogsággal. A boldog emberek ugyanis szépek. A sors kedves volt velem, jószomszédok, majd barátok is lettünk. Sokszor néztem át vendégeskedni, de főleg jókat beszélgetni és fotókat nézegetni színházról, előadásokról, és ő is meglátogatott.

Emlékszem, korai életem egyik legsötétebb napja volt, barátomat gyászoltam, akit egy autóbaleset vitt el mellőlem egy olyan pillanatban, amikor az volt az érzésem, vele együtt mindenemet elveszítettem, ami akkor nagyon fontos volt. És nem tudtam annál jobban feldolgozni, hogy a sok közös fényképünkkel megtöltött albumokra roskadva zokogtam a szobám padlóján lassanként sötétbe forduló félhomályban, amikor belépett ő az ajtón halk kopogtatást követően. Benyitott, és derengőre felcsavarta a lámpa gombját, ám nem ettől éreztem a fényességet a szobában és magam körül, hanem mert olyan volt, mintha a nap lépett volna be általa. Mintha a színpadon lenne a reflektorok fényében, úgy ragyogott. Mert vannak emberek, akik annyi fényt árasztanak magukból minden helyzetben, hogy a színpad hamis reflektorfényei elsápadnának irígységükben. Csak néhány percet maradt, valahová sietett, csak valamiért felugrott, de jelenléte és a pozitív aura, amit magával hozott, gyógyította a lelkemet.

Interjúinkban is mindig megpróbáltam az éppen aktuális esemény témája mögé kerülni, és mögüle őt kiemelni, és beszéltetni. Így volt ez azon a jubileumi interjún is, ami egy szép élet-évforduló kapcsán adott alkalmat a beszélgetésre – nem mintha alkalmakat kellett volna keresnünk erre. Abban mondta, (ebből a mondatból lett aztán a sajtóban megjelent s talán még valamely archívumokban felkutatható változat címe is): „A legfontosabb minden nap valaminek örülni, annak, ha süt a nap, de annak is, ha esik az eső” És hosszasan beszélgettünk az esőről, interjún kívül, és egyéb titkairól is a boldogságnak. Arról, hogyan kell észrevenni, és kiemelni a mindennapok folyamából az apró szépségeket, ahhoz, hogy összegezve őket időnként tudatosítsuk magunkban, rengeteg szépség vesz körbe életünkben. És ha így van, akkor már önkéntelenül is mosolygunk. Olyan akartam lenni, mint ő, aki ha mosolyog, minden ragyog körülötte. És olyan akartam mindig lenni, mint azok, akiket szeretek. Mindenkiben találtam szeretteim, barátaim közül valami irígylésre méltó szépet, olyasmit, amit szívesen eltanultam volna, eltettem volna magamnak.

Ha kicsit is jó ember lett belőlem, akkor az az otthonról hozott neveltetésem mellett azoknak köszönhető, akiket az életemben szerettem.

Photo by Artur Dancs

– Ebben a nagy szürkeségben meglehetősen szembeötlő a nagy színes esernyőjével – szólított meg egy idősebb hölgy a Central Park ködbe burkolódzott csónakázó tava fölött a hídon.

– Pedig csak azért viselem, hogy védjem a masinámat. Fényképezgetek.

– Én is. Jól elkaptam magát, utólagos engedélyével.

– Ó, remélem, nem rontottam el a képet jelenlétemmel.

– Éppen hogy színt vitt bele. Az ernyője.

Örömmel nyugtáztuk, hogy ebben az esetben senki sem ró fel a másiknak semmit, sőt, apró örömöt is sikerült valaki életébe becsempészni a nagy színes ernyővel a magam boldogságán túl is. És visszatérhettem gondolataimhoz a színes esernyőkről és a színes beszélgetés-ablakokról a laptopom képernyőjén.

Minél többet beszélgetek az emberekkel – legyen az bárki, közeli barát, régi ismerős, akár egy idegen a világ valamelyik másik pontján, egy utas a repülőgép fedélzetén valamelyik járatomon, valaki egy buszon vagy a repülőtéren, legyen izgága és örök elégedetlen millenniál, középkorú vagy épp öreg – mind jobban rádöbbenek, a nagy többségük nem volt annyira szerencsés, hogy ezt a titkot felfedezze magának, a titkot, ami az őszinte mosolyt eredményezi majd, mivel boldogsággal, belső örömmel és gazdagsággal tölti fel az űrt, hogy abból, mint a virág a tavaszi réten, mosoly szökjön szárba. Mindenféle autentikus meg hamis, álságos és valós, fura vagy szenvedélyes boldogságkereséssel szembesültem már a beszélgetések kapcsán, hogy már hályogkovácsként csak nehezen tudom egyikről-másikról eldönteni, melyik kategóriába soroljam, a valósba vagy a hamisba. Mert sokan mindenféle ál módon közelítik meg, tudatosan vagy akár tévedésből a boldogságkeresést. Észrevettem, hogy ha valaki tévedésből is tette, mikor rájön, akkor is ugyanúgy folytatja, de akkor már tudatosan. S nem tudom, érdemes-e ezzel az önámításos bűntudattal élni aztán, bár semmiképp sem szeretnék itt igazságokat osztani, és pálcát sem törni bárki feje fölött is.

Photo by Artur Dancs

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sokan kerülik a boldogságot, mintha félnének tőle, vagy talán az esetleges kudarctól tartanak, ami akkor ütne be, ha a boldogságkeresés mégsem járna sikerrel. Érthetetlen, és értetlenül állok, ugyanakkor magatehetetlenül olyanokkal szemben, akik képtelenek a jót felfedezni maguk körül, akik százszorta is inkább megtalálnak minden rosszat, minden lehangolót valamiben, semmint azt a pillanatnyi szépet, ami valahol megcsillan benne. Ezek az emberek ugyanúgy fognak elsétálni a boldogságuk mellett is, ahogy a csillámlás felett is átsiklanak, mert nem tudják, hogy a boldogság is csak egy villanás. A boldogság-pillanat nem több, mint egy lélegzetvételnyi mozzanat. Az, amit mi boldogságnak emlegetünk, az egy folyamat, amelynek van erősödő felfelé ívelő ága, csúcsa és elhalványuló, leszálló ága. Nem szerencsés, aki csak a pillanatért él, mert elveszíti a lényeget, az utat odafelé, és nem fogja értékelni a boldgoságot követő levezető utat sem a hegyről. És mert kímélni akarja önmagát a fájdalomtól, megfosztja magát a boldogságkeresés útjától, és attól, ami leszállóágban ezt követi.

Egy regény kerített hatása alá a hetekben, és betettem a táskámba, hogy bármikor elővegyem, és passzusonként újraolvassam az emberi sorsokon át leszűrt gondolatokat. És ennek legfontosabb tanulsága pont ez: a szenvedés, amit a boldogság-pillanat elmúlása percében érzel hosszan és gyötrően, az vele jár, és nem szabad meggyilkolnod, nem szabad kiölnöd, nem szabad kihasítanod magadból, hogy begyógyítsd hamar a sebeidet. Mert ha minden ilyen boldogság utáni gyötrődést kifaragsz magadból, idejekorán üres leszel, semmi nem marad benned, mert a gyötrődéssel együtt kivágtad azt is, ami oda vezetett, a boldogságkeresés útját s magát, azt a pillanatnyi, tünékeny boldogság-pillanatot is. A fájdalom is épp úgy tied és része a boldogságodnak, mint maga a boldogság. Ha kidobod, mindent dobsz vele együtt, és semmivel sem maradsz, csak a fehér csenddel.

A legtöbb ember azonban eddig nem is jut el, mert eleve kizárja a felvezető utat is, a boldogság-keresésének útját, mert mostanra olyan felgyorsult életmódban óhajtunk élni, hogy mindent azonnal, és mindenféle küzdelmektől és nehézségektől mentesen szeretnénk megkapni és elérni.  Viszont a boldogság nem ilyen, nem tűnik csak úgy fel a semmiből, hanem magunknak kell azt megteremtenünk, gerjesztenünk, éltetnünk és életben tartanunk is. Ehelyett szívesebben teszünk úgy, mintha semmi sem lenne.

Pedig úgy élni, mintha semmi sem lenne, és mintha semmit sem éreznénk, az a legnagyobb tékozlás.

Már azt is említettem, hogy a boldogság nem közös vállalkozás. Sokan abban a tévhitben élik az életüket, hogy majd másokban, mások által lelik majd meg legnagyobb boldogságukat. Ezért egész életükben azt keresik, hogyan szolgálhatnak másokat, arra teszik fel életüket, hogy mások életét éljék, abban keressék a boldogulást. És mondom, akinek csak tehetem, hogy hagyd ezt abba, a gyermeked, az anyád, a barátod, a társad és akárki más élete sem nem a te életed. Egy dolgod van: a saját életedet élni. De azt élni. Nem másokban, nem mások által, nem másokon keresztül. Mások mellett lehet – amíg egy irányba visz az utatok tovább, de bárkinek is eltérni saját útjáról, mert valaki más útja eltér tőle, abban a hiszemben, hogy ha majd a másik útját járja, akkor is boldog lesz, vagy akkor lesz igazán boldog, csak átlátszó önámítás.

Mennyi ember jár az esőben! A ködből itt is, ott is felbukkan egy-egy színes esernyő, hogy majd újra elvesszen. Valahol a távolban egy fehér lovaskocsi is átúszik a sűrűsödő ködön, a park lámpái lassan világítani kezdenek derenegve, az esernyő pedig színesre festi a ezt a világot. Világítanak az ernyőn a színek a lámpáktól kölcsönzött fényben, mint a színes beszélgetős ablakok a képernyőn, kereteik közt pergetve életeinket, sorsainkat. Boldogságkereséseinket.

 

Photo by Artur Dancs

A kicsi piros világítótorony

– És te? Ma mitől leszel boldog? – kérdi a másik időzóna késő estéjéből barátom.

– Például attól, ha megtalálom a kis piros világítótornyot a szürke híd tövében. Olvastam róla, egy írónő egyszer mesét is költött „A kis piros világítótorony és nagy szürke híd” címmel. Kilencvenhét éves lesz. Nagyon magányos, az utolsó, aki túlélt Manhattan szigetén a világítótornyok sokszínű népességéből, s talán emiatt rejtőzködő. Csak kevesen tudnak róla, s talán addig jó. Ha sikerül felkutatnom, boldog leszek. Ha felkelsz majd reggel, és meglátod a fényképet itt, a színes beszélő-ablakban, akkor majd tudni fogod, hogy megint volt egy jó napom. És iszom majd egy Veuve Cliquo-t. Champagne! A világ legjobbika. A Csárdáskirálynő is mindig ezt itta…

Szansájn


Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől  és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Photo by Artur Dancs

Schimmel péksége

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

Photo by Artur Dancs

Malibu

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…

– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.

Photo by Artur Dancs

Malibui öböl

A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.

– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.

A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:

-Tudtam, hogy pontos leszel.

– Én nem.

– Olyan nincs.

– Itt vagyok.

– Itt úgysem beszélgettünk még.

– Azt nem. Mesés táj…

– Láttam jobbat is… – vihogunk.

– …elakad az ember szava… – folytatom.

– Most is el fog.

– El?

– Hallgatni fogunk.

– Mit?

– A mindent.

– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.

– Miért?

– Azon könnyebb lenne a hallgatás.

– A lámpán?

– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Photo by Artur Dancs

“Kati csücske” kilátó

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.

– Tudod, hogy nem járok moziba…

– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!

– Csak miattam…

– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

Photo by Artur Dancs

Griffith obszervatórium

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.

– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…

– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…

– Mert az nekem nagyon rosszul esne!

– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.

– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.

– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!

Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.

– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…

– Papa?!

– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.

Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:

– Miért van az autód az északi kijáratnál?…

– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…

A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?

Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!

Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…

Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.

Photo by Artur Dancs

Koppenhága – Nyhavn

Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…

Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.

Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.

És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

Photo by Artur Dancs

Sunshine Cinema

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

Miért éppen La La Land…?


(a korábbi két bejegyzés folytatása)

 

Mi az, hogy La La Land…?!

A La La Land becenév, Los Angeles beceneve. Merthogy rövidítve L.A. , és ha New Yorknak kijár a kétszerezés, hogy New York, New York, akkor L.A.-nek is. Meg az amerikai mondás is itt van, hogy „so nice, they named it twice”, azaz annyira bájos, hogy kétszeresen is elnevezték. Pago Pago kiválóan kihasználta ezt önmaga reklámozására, és Bora Bora is. New Yorknál azonban a helyzet az, hogy – amerikai módra – a helység neve után rögtön az állam nevét is mondják, s  így Manhattan maga New York, New York. Los Angelesben viszont ez csak egy játék, és semmi ilyen komoly magyarázatot nem kell a La La mögött keresni. A köznapi beszédben ugyanis – már jóval a film megszületése előtt – azt tartották, hogy La La Land egy mesére emlékeztető álomvilág, ami a széles rétegek fejében (ott és szinte csakis ott) létező Hollywoodot, s kiterjesztve, Los Angelest is jelenti, egy világot, ami csak azok számára létezik igazán, akik ebben az L.A. burokban élnek, élhetnek.

 

Photo by Artur Dancs

Alkony a Manhattan Beach-en

A filmről, ha már itt tartunk

Sokan és sokfélét elmondtak már erről a moziról, amivel nekem másfél éve van kiváltságom bizonyos szinteken együtt élnem. Így nekem, most utólag a legkevésbé sincs olyan szándékom, hogy netán egy újabb méltatást vagy kritikát fogalmazzak meg a filmről, és nem is lenne helyénvaló.

Talán a legfelületesebb megközelítés, ami ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb, ha azt mondjuk, hogy a La La Land egy szerelmeslevél Los Angeleshez, vagy hogy ez egy klasszikus musical-darab, és ha a Broadway-ra hozzák majd egyszer, akkor majd ügyesen eltáncikálják itt a népnek, és olyan lesz, mint a Macskák vagy Mary Poppins. Erről azonban szó sincs. Bár akadhat olyan őrült, aki megkockáztatja New Yorkban L.A.-t piedesztálra emelni – lelke rajta! – La La Land sokkal mélyebben gyökerezik, mint a zenés-táncos Broadway-előadások. És hogy nem szerelmes levél, arra mindenki mérget vehet, sőt, ha ilyen síkról akarjuk megközelíteni, akkor sokkal inkább Los Angeles képmutatását és barátságtalanságát keríti előtérbe. Történhetne ez ugyanígy New Yorkban is, hisz egyik sem különb a metropoliszok rendjében, és a kettő azért utálja mérhetetlenül egymást, mert bizonyos megvilágításban teljesen egyformák. Mindkettő bevehetetlen erődítményként, büszke várkastélyként mutatkozik, és ragyog. Szemfényvesztésig csillámlik, és vonzza a népet, mint a gázlámpa világa este a lepkét. Aztán, ha tapasztalatlanul túl közel merészkedik a lánghoz, elveszítheti szárnyát, és bele is pusztulhat. De persze, nem minden lepke ilyen balga. S nem is mindenkit a fény vonz oda. Vannak, akiket a kihívás, a büszke vár bevételének nemes feladata. A legtöbben a lepkék közül pusztulnak el, azok közül, akik a fényre röppennek, és szárnyukat vesztik, s vele együtt önmagukat is olykor. Az erődítményt ostromlók közül is sokan kifulladnak, s feladják, inkább megmaradnak a virágos, madárcsicseregte réteken, friss vizű patakok mellé heverednek, és csak élvezik az életet a napfényben. És vannak, akiket nem hagy nyugodni  gondolat, milyen lehet a vár falain belül. Nem is annyira harccal lehet ezeket a falakat bevenni, semmint könnyedén, de kitartással.

Szenvedéllyel.

 

La La Land ©La La Land

La La Land
©La La Land

Erről van szó ebben a filmben. Ha valaminek itt szól szerelmes levél, akkor az a szenvedély. Azt is ráfogták már erre az alkotásra, hogy szerelmes történet. Nem baj. Miután sokszor és sokféle helyszínen, többféle közönséggel magam körül néztem meg elejétől a végéig a filmet, volt alkalmam tapasztalni, mennyire másképp s mennyire másiutt reagálnak a különböző nézők. Még New Yorkon belül is, más hangulatú volt egy vetítés az Upper West Side előkelő negyedének közepén, a patinás Lincoln Center szomszédságában, ahol egy sarokkal fennebb meg Seinfeld komédiázik a Beacon-ben, és teljesen másképp a fiatalos, de alternatív East Village-ben. Összevetve, a lényeg az, hogy mindenki talál benne valami fogódzót, s akkor az sem baj, ha valaki musicalként nézi meg vagy másvalaki szerelmes filmként. Jó is, hogy ennyi réteget fel tud mutatni, és ezáltal ilyen sokrétű közönséget megszólítani.

Photo by Artur Dancs

A Pasadenába vezető Colorado-híd

Damian Chazelle álmodta meg ezt a La La Landet, a mindaddig egyfilmesként ismert rendező korábbi produkciójában, a Whiplashben mutatkozott be ugyan, de nem bontakozott ki, s nem játszotta ki az ászt az ingujjából. Fiatal lehetett. Hisz én most is fiatanak tartom nagyon ekkora sikerhez, ami most fejbe kólintotta. A teljes igazsághoz meg az is hozzátartozik, hogy a Whiplashből is készült kettő, egy rövid s a nagy moziváltozat, az előtt pedig, még egyetemistaként egy másik, kevésbé ismert filmet is forgatott Damian Chazelle. Mindenkinek vannak féltve őrzött, titokban dédelgetett vágyai, kincsei, álmai, és sokszor azzal telik el egész életünk, hogy várjuk a megfelelő alkalmat rá, hogy ezt a féltett mesét megmutathassuk a világnak. Chazelle meséje a La La Land. A fiatal ismeretlen, aki kinézte magának a várkastélyt, és eltökélt szándéka oda bejutni. Nagyot álmodni pedig nem csak merni, hanem tudni is kell. Olyan kifinomult precizitással, ugyanakkor végtelen egyszerűséggel, természetességgel és lazasággal álmodta meg ezt a mesét, hogy az embert a hideg is kirázza tőle. Jön egy fürtöshajú izgága fiatalember – lehet, hogy valami elnyúlt szürke trikóban és farmernadrágban – egy narancssárga mappával a hóna alatt, és előáll a mesével, ami a mi mondavilágunkban a leginkább a „Mint sót az ételben” jellegű tiszta egyszerűségnek felel meg. Teszi mindezt a kapcsolatrendszerekkel átszőtt és sablonokkal, klisékkel gúzsbakötött, a mások tehetségén és munkáján megpuffadt unott milliomos vigécek által koordinált Hollywoodban. Szemrebbenés nélkül. És előadja – a III. évezredben, amikor már a tavalyi mozifilmekre sem igazán emlékszik senki a kasszáknál sikert mérő, felgyorsult húsdarálóban – hogy olyan filmet talált ki, mint a Ének az esőben vagy a Cherbourgi esernyők. És hogy ezt CinemaScope-ban, szélesvásznon akarja elkészíteni élénk színekkel, sok zenével, tánccal, nagyzenekarral, kis szerelemmel, és két fiatallal, egy színészkedéssel kacérkodó lánnyal és egy dzsessz-szerelmes zenészfiúval, akik szenvedélyesen hisznek a művészetben.

 

Photo by Artur Dancs

La La Land kosztümök

Elképzelem, hogy az egyik producer azért rúgta ki, mert ebéd előtt volt, a másik meg, mert utána. Olyan is lehetett, aki azt hitte, kandikamerás műsorba keveredett, ez az ötletfelvezetés annyira távol esik a filmgyártás mai realitásaitól ott fenn a hollywoodi magasságokban, hogy már az is nagy előrelépésnek számított, ha valaki visszakérdezett:

– Musical? És ki írta a zenét? Milyen nagy neveket tudott erre rávenni…?

– Nincsenek nagy nevek.

– Nincsenek?… Akkor mégis ki…

– A szobatársaim.

S ha addig nem nyitottak neki ajtót, akkor ebben a pillanatban minden bizonnyal megmutatták, merre a kijárat.

 

Photo by Artur Dancs

A híres “A sztár te vagy” című falfestmény Hollywoodban

Hogy mégis akadt pruducer, aki vevő volt Chazelle forgatókönyvére és az egész ötletre, némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy a szuperhősök és akciófilmek puffogtatós világzajában, az emberi hang is ismét eljut a megfelelő fülekig. Hogy Marc Platt, Fred Berger, Jordan Horowitz és Gary Gilbert pontosan melyik pillanatban hitte el, hogy Chazelle álma egy olyan mozit hozhat terítékre, ami után a jelenkori szakma is megnyalja majd mind a tíz ujját, már nem is fontos, hanem csak az, hogy lett 30 millió dollár a film elkészítésére. Én nem ismerem Hollywoodot semennyire sem, és az itt forgó összegeket sem tudom, hova tenni. Csak azt tudom, hogy a nyilvánosság számára is december elején megtartott bemutatót követően a film két hónapon belül szinte megtízszerezte a bele fektetett összeget. De ennyire ne szaladjunk előre.

Chazelle-nek, természetesen, voltak elképzelései a főszereplőkkel kapcsolatban is, és elsőként előző filmje, a Whiplash főszereplőjét, Miles Tellert kereste meg és Emma Watsont a női főszerepre. A színfalak mögötti sustorgások ismerői szerint előbbi több gázsit kért annál, mint amit felajánlottak neki, Emma Watson pedig egész sor követeléssel állt elő, és többek közt azzal, hogy a film próbái Londonban tartassanak. Noha minden tőlük telhetőt megígértek neki a film készítői, Emma ennek ellenére is úgy érezte, nem neki való ez a film, és a Szépség és szörnyeteg Disney produkcióra kötelezte el magát. Ryan Gosling éppen az említett Disney filmfelkérést utasította el, hogy a La La Land főszereplője legyen. Damian Chazelle akkoriban látta a New York-i Broadwayn a Kabarét, amelyben a szenzációs Alan Cuming oldalán egy kis időre Emma Stone játszotta Sally Bowles szerepét. Ekkor dőlt el a rendezőben a La La Land sorsa, és felkérte Stone-t a film női főszerepére. Emma azért sem késlekedett rábólintani, mert kicsit saját sorsát is látta a forgatókönyvben, hisz maga is 15 évesen költözött a nagyvárosba, hogy színész lehessen, mint az általa megformált főszereplő, Mia is. Másrészről, ez előtt már két alkalommal is együtt dolgozott Ryan Goslinggal, a Gangster Squad-ben és a Crazy, Stupid Love című vígjátékban is, akivel közeli barátok is lettek a forgatások idején. Érdekes, hogy most, mikor teljében a La La Land sikere, és rekordmennyiségű Aranyglóbuszt tudhat magáénak, és 14 Oscar-jelölést, mind Miles Teller, mind a finnyáskodó Emma Watson elverte a sorport a saját menedzserén (!), amiért azok nem győzték meg őket, hogy megéri szerepelni a La La Landben.

 

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee csúcsán

Emma Stone és Ryan Gosling párosával Damian Chazelle megvalósuló álmában is legnagyobb álma teljesült: kedvenceivel dolgozhatott.

Negyven napig tartott a forgatás 2015 nyárutóján, de a rövid forgatást hosszas próbafolyamat és felkészülés előzte meg. Eredetileg zongorista dublőr játszotta a film zeneszámait, de Ryan Gosling belement inkább, hogy a forgatásig tökéletesen megtanul zongorázni. Ryanre amúgy is jellemző, hogy teljes mellbedobással készül valamennyi szerepére, egy korábbi film, a Blue Valentine kedvéért például hetekre összeköltöztek egy háztartásba Michelle Williams-szel egy mindkettejük számára idegen New Jersey-i házba, hogy hitelesen tudják a film párját alakítani, asztaloskodni is megtanult, és az East Village-ben felcsapott költöztetőnek is, hogy később a filmben hiteles legyen az alakítása, míg a Drive (Gázt!) című filmet megelőzően kaszkadőrleckéket vett az egyik elhagyatott New York-i repülőtér kifutóján. Ryan tehát három hónapon át kitartóan zongorázott Hollywood Hills-i lakásában heti hat napon át, 3-4 órában naponta. Emellett a táncpróbák is zajlottak Mandy Moore koreográfus szigorú irányítása mellett. A nyitó jelenetet például a filmstúdió parkolójában próbálták be, ahol Chazelle mobiltelefonjával készítette a próbafelvételeket, hogy a kameramozgás pontos tervét előkészítse. Azt a jelenetet az év legmelegebb napján, majdnem negyven fokos melegben forgatták a városba bevezető egyik gyorsforgalmi út – arra az időre lezárt – ereszkedő szakaszán. Mint minden tánc- és zenés jelenetet, a rendező ezt is egy részben, vágások, leállások nélkül akarta rögzíteni, ezért volt szükség a pontos koreográfia mellett a szintén nagyon precíz kameramozgásra is, ami Linus Sandgren munkáját dícséri. Ugyanilyen kihívást jelentett a Griffith Parkban történő híressé vált táncjelenet forgatása is, amely a film plakátjára is került illetve valamennyi La La Land promóció védjegye is lett. A csodálatos alkonyban 30 perc állt rendelkezésre két egymást követő napon 5 – 5 felvételt elkészíteni. A szereplőknek csak annyi ideje volt két felvétel letáncolása között, ameddig a leizzadt sminkjüket helyrehozták. Arról nem beszélve, hogy a stúdióban oly sokszor lepróbált sztepptánc a göröngyös aszfalton a Cathy’s Corner kilátón a Griffith Park eme elhagyatott és elhanyagolt részében nagy megpróbáltatást jelentett a két főszereplőnek is.

Forgatás a Griffith Parkban

Forgatás a Griffith Parkban

A film másik izgalmas pillanatát, a meghallgatást (Audition) is leállás nélkül és élő énekhanggal vették fel. Külön ajándék volt Chazelle számára a lehetőség, hogy a filmhez, ami tulajdonképpen egy mély főhajtásos tiszteletadás a letűnt hollywoodi filmgyártás fénykorának, számtalan utalással a már említett klasszikusokra, megtoldva azt a Casablancával és Hollywood időtlen klasszikusaival, lehetőség nyílt a zenét ugyanabban a nagy stúdióban rögzíteni, ahol az említett nagyok is felvételre kerültek, mint az Ének az esőben vagy az Óz, a csodák csodája, amiben Judy Garland énekelt a szivárvány fölött.

Érdekességnek számíthat, hogy a film első másodperceiben a Csajkovszkij 1812 nyitánya hallható, ezt a Hungarotontól kölcsönözték a filmhez, Berkes Kálmán vezényli a japán szimfonikus zenekart. Azt pedig bugyuta mémként terjesztik, hogy Ryan egy értelmetlen kifejezést ismétel kétszer is a filmben, amiről nem nehéz nekünk kiderítenünk, hogy magyar ismerősei révén került oda. Peeshee-khakha….azaz pisi-kaka… Miután a lelkes pisi-kaka kutatók kiderítették, hogy ez magyar, akkor kombinálták is azzal hogy Ryan öt hónapig lakott Budapesten a Blade Runner forgatása idején egész családjával, és talán magyar dajka felügyelt a két kislányra, s ott hangozhatott el bizonyos pillanatokban ez. Ez azonban azért nem helytálló, mert Ryan 2016-ban volt Budapesten – épp csak beesett a La La Land hivatalos premierjére Westwood Village-be decemberben, a La La Land forgatásai pedig már 2015-ben befejeződtek.

A negyven napos forgatást követően egy ennél sokkal hosszabb időszak következett megfeszített munkával, a vágás. Chazelle Tom Cross-szal számtalanszor rakta össze és szedte szét az elkészített anyagot. Minden vizionálást követően újabb és újabb finomításokra került sor, és teljes jelenetek cseréltek helyet a filmben vagy épp kerültek teljes kivágásra. A forgatás után egy évvel, a Velencei Filmfesztivál közönsége láthatta először a vászonrakész produkciót, és az olaszországi siker már sejttetni engedte, mennyire kedvező fogadtatásban lesz része a filmnek, amikor a nagyközönség elé is kerül majd. Erre 2016 december elején a már említett Westwoodban, Los Angeles Beverly Hillshez közel eső óvárosában került sor a patinás Fox filmszínházban, amelynek környékén korábban a rendező is lakott.

Photo by Artur Dancs

A Fox filmszínház Westwood Village-ben

A premieren Návai Anikó is ott volt, és a La La Land volt az utolsó munkája a „Szeretettel Hollywoodból” sorozatban a Duna televízióban, legalábbis az anyag elkészültével ezt jelentette ki.

Chazelle nem csak rendezője a filmnek, de írója is a forgatókönyvnek, amelybe kicsit a saját történetét is beleírta. Mint említettem, Emma pályafutása is a filmben szereplő Miához hasonlóan indult, és Ryan kezdeti élményei is beleszövődtek a forgatókönyvbe. Ha tágabb értelemben vesszük, mindannyiunk sorsa kicsit benne van, mindannyiunké, akik valaha is megpróbáltunk erődítmények falai mögé jutni kintről, vagy akár ha megszédített egy távoli világ csillogása, s netán áldozatául estünk. Ha az ember vállalja, hogy beül egy nagyképernyő elé a moziba, hogy ezt a két órát a La La Landdel töltse, minden bizonnyal felfedezi önmagát és saját sorsát valamely pillanatban. Kinek-kinek a saját története és életútja szerint.

Szól ez a film azokról, akiket vonz a nagyváros ragyogása, megvalósítandó álmaik legmegfelelőbb helyszínéül egyebet sem tudnának elképzelni, és mikor odajutnak, arcul csapja őket a hűvös kegyetlensége, mégis szenvedéllyel kitartanak álmaik mellett. És őszintén, legbelülről szeretik azt, mert csak így adja meg magát a város, aki a bátrakat szereti, felkarolja és támogatja. Persze, néha megfutamodunk, s mint a gyermek, elbújunk, és szipogva-félve dacolunk: soha többé nem térünk a harctérre vissza. Ami addig sem igaz, amíg kimondjuk. Hisz mindig visszatérünk.

A film egyik drámai pillanatában a várostól – és mindentől, amit számára az jelent – elmenekült Mia épp ezt mondja:

I’m not going back to La La… I’m NOT going back to La La…

(Szinkronnal nézni ezt a filmet –is- bűn. Még nagyobb bűn, hogy a szinkronfordítók ezt a mondatot olyan módon lebutították, hogy csak ennyi maradt a drámából: „– Nem megyek be. Nem megyek be!”)

Aztán, ha sínre kerülünk végre, elkezdhetjük az álmainkat élni. Hogy ez adott esetekben, milyen kompromisszumokat von maga után, és hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni ennek oltárán azokért az álmokért a hétköznapi kis boldogságainkból, az egyéni sikertörténetek és sorstragédiák különös egyvelege. Ahogyan Ryan filmbéli Sebastianja megfogalmazza: „Ez az álom: ellentmondás, kompromisszum…és ez így nagyon-nagyon izgalmas!”.  Nem véletlen a film alcímeként megjelenő mottó: „Az őrülteknek, akik még képesek álmodni”.

Photo by Artur Dancs

Az obszervatórium

 

 

La La Land, amit ajándékba kaptam

 

Így utólag belegondolva, mostmár teljesen bizonyos, hogy az az éjszaka Santa Monicán másfél évvel ezelőtt, amikor a part fölött, a korláton ülve lógattuk a mélybe a lábunkat nagyokat mondva majd nagyokat hallgatva ( Lásd itt), egy életre belémivódott.

– …és L.A.-t?… L.A.-t szereted?

– Jaj, nem! – horkantam fel – Nem tudok az itteniekben megbízni. Mosolyognak, de nem őszinték. Szépek, és mégis, valami hamis van bennük.

– Nem az emberek miatt kell szeretned. New Yorkban mindenki igaz?

– Dehogyis. New York… New York, az más.

– Ilyet nem mondhatsz, amíg semmit sem láttál Los Angelesből.

– Santa Monicát, Malibut…

– Ez olyan, mintha New Yorkot Coney Islanden vagy Long Islanden keresztül keresnéd! Te megmutattad nekem az igazi New Yorkot, most engedd hogy én mutassam meg neked L.A.-t!

– Olyan fontos ez számodra? Máris szeretem, miattad, mert itt vagy.

– A városban jártál? Mit láttál?… A csillagok ösvényét a Hollywood Boulevardon?

– Az unalmas felhőkarcolókat, hajléktalanokat, és a sok autót…

– Ennyi?!… Jártál a Griffith obszervatóriumban? Sétáltál a parkban? Megmásztad valamelyik kanyont? Csavarogtál suttyomban Los Feliz vagy Hollywood Hills privát utcáin? Megnézted az óvárost? Hallottál te La La Landről?…

– Van egy ütődött kollganőm, kaliforniai, itt él, valahol a Hermosa Beach-en. Ő emlegeti következetesen La La Landet…

– Hermosa! Ott sem jártál! Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy New Yorkot nem a Times Square-en kell megismerni, hanem fel kell kutatni a titkait, el kell menni a turistáktól távoli helyekre, hogy az igazi arcát megmutassa? És vittél egyik titoktól a másikig, egyik meséből a másikba. Neked La La Landbe kell most menned. Tudom, hogy szeretni fogod, ezért ragaszkodom hozzá. Én vezetlek majd. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármire is ráfogd, nem szereted, amikor még meg sem ismerhetted.

 

Photo by Artur Dancs

És teljesen igaza volt. Az előítéleteimet kellett csak leküzdenem, és az ismeretlentől való húzódozást. Valahol belül éreztem én is, hogy kellene igazi esélyt is adnom az Angyalok városának a fenntratásaimmal szemben. Elkezdtem, hát, a titkait nyitogatni. Jöttek a szorgalmas csavargások. Amikor csak ott lehettem, feladatom volt ide vagy oda elmenni. Néha együtt, sokszor csak magamban mentem el valahová, amiről egy képet, egy cikket vagy épp egy videót megmutatott.  És minél előbbre haladtam a barangolásokkal, annál jobban éreztem, hogy ez az egész olyan, mint amikor New Yorkot tettem magamévá, és ahogy azt igyekeztem szegletről-szegletre felkutatni, felfedni a rejtett kincseit, betekinteni a kulisszái mögé, mi, hogyan s mitől működik benne. Emlékszem, akkor váltam teljesen magabiztossá, és éreztem magam mind inkább otthon New Yorkban, amint mind jobban előbbre haladtam megismerésében. Ehhez hasonló folyamat játszódott le most L.A.-vel is. Óh, azok a hosszú esti séták a Beach Cityben, Manhattan Beachtől le Hermosáig, majd onnan Redondóra. A táncoló, szalszázó párok a Lighthouse Caféban!… Reggeli a Grand Central Market ételpiacán, és az elmaradhatatlan 7-eleven kávé amikor egy délelőtt felugrottam hozzá  Los Felizből Hollywood Hillsre, és a 7-elevenben fánkot és dolláros kávét vettünk – meg persze valami cukorkát is.

Sosem felejtem a pillanatot, amikor egy nyárestén a Griffith Center kilátójáról a magasból lenéztem, és pompásan csillámlott alattunk a város. Akkor már tudtam, nyilvánvaló volt, hogy a szívem megadta magát … La La Landnek.

Photo by Artur Dancs

A móló esti hangulata

Persze, sok csavargásnak és barangolásnak kellett még elkövetkeznie. Milyen az, ha az embert legalább kétszer nem zárják be a Griffith Parkba éjszaka, hogy sakállok közt óvakodjon lefelé a legközelebbi helyre ahová a taxis érte tud jönni, egyikszer két koreai lány is társam volt a kalandban. És tűző napon megmászni a sivatagos kanyont fejfedő és ivóvíz nélkül… Vagy fókák vidám hancúrozására lesni Redondo Beach-en.

Emlékszem, hogyan szólt bele a sorsom, és december elején a mindenható Crew Control utolsó percben módosította a programomat, és Los Angelesbe keveredtem a film premierjére. Addigra sok részletében ismertem már, a Hermosa mólón már kora nyárelő óta fütyörésztem vagy hümmögtem a „Csillagok városát”, és noha tudtam, érnek majd meglepetések, arra semmiképp nem készültem fel, hogy ennyire telibe talál. Ott ültem az ötödik sor kellős közepén, és mozdulni sem bírtam, mikor a “Vége” felirat lélekfacsaró kegyetlenséggel lezárta a történetet, a párperces stáblista ideje alatt. Kalandokban nem szűkölködő eddigi életem villanásai, párbeszédeink, helyzetek, gesztusok, hangulatok és állapotok tornyosultak bennem, miközben még szóltak az utolsó zenei taktusok, mint odasimuló aláfestés. Láttam Chazelle-t elmenni a sleppjével egy VIP rendszámú limuzinban, és legszívesebben megöleltem volna. De mozdulni sem bírtam. Tömegek nyomakodtak óriási filmplakátokkal autogramokért – honnan vehették ezek már akkor a plakátokat?… Valamikor aztán kitámolyogtam az előcsarnokba, és megnéztem mégegyszer a kiállított kosztümöket, majd amikor elült a tömeg, a késői órában nekivágtam Westwood Village addig még ismeretlen, hangulattal teli utcáinak. Rájöttem, hogy harminc éve is meglehet annak, hogy utoljára moziban voltam azelőtt…

Photo by Artur Dancs

Kora reggel a Grand Central Marketben

Sokáig ezt követően kényszeresen arra akartam minden barátomat rávenni, hogy menjen el moziba. Ilyeneket mondtam, hogy miattam nézzék meg La La Landet. És tényleg szerettem volna, ha megnézik. Aztán eszembe jutott, hogy ha megnéznék sem értenék, miért olyan fontos ez nekem. Vagy szeretnék, vagy sem, azonosulnának vele vagy sem, de semmiképp nem kapnák tőle azt, amit én kaptam: La La Landet. De a mese nem itt ér véget. Ez a mese még csak most kezdődött. És járom az utcákat azóta is fáradhatatlanul New Yorkban, Los Angelesben, Oslóban vagy épp San Juanban. És keresem a hangulatokat, keresem a párbeszédeket, az arcokat, a grimaszokat, a fintorokat, keresem mindenütt a játékot. Ha úgy adódik, a Lighthouse Café-nál lemegyek fütyörészve a Hermosa mólóra, vagy felszökök záráskor a Griffithbe lenézni a Csillagok Városára.

 

Photo by Artur Dancs

A szívem megadta magát … La La Landnek

 

És mostmár ez is mind az enyém!

 

Világkörüli mesék (4)


Los Angeles-i mese

Noha kezdetektől tapasztalom, hogy folyton egy lapon emlegetik Los Angelest New Yorkkal, a magam részéről semmi sem fogható New Yorkhoz, így – mint akármilyen ezzel kapcsolatos sztereotípia legfennebb is csak addig érdekel, amíg elmondják. Ezzel a Los Angeles-szel is így vagyok. Nem éreztem sohasem, hogy bármi közös vonás lenne közte és a városom közt. És akkor sem hazudok, ha azt elmondom, ellenállhatatlan vágyat soha nem éreztem az iránt, hogy ide utazzam. Sokkal hamarabb jutottam el San Franciscoba, ha már a nyugati partról van szó, és talán még San Diegóba is jobban vágytam, mint L.A.-be. A munkám azonban elvitt oda, és mint ahogy minden újonnan felderíthető terepre kerülvén életem során, ezúttal is boldog voltam a felfedezés lehetőségeitől. Nem kellett csalódnom, Los Angeles belvárosa olyan unalmas, amilyenre számítottam. Nem is tudom, hogyan gondolhattam, hogy egy metropoliszban, ahol minden az autókra van építve és megalkotva, sétálni és felfedezni vágyó emberként jól fogom magam érezni. L.A. belvárosa cseppet sem emberszabású, és az utcák is csak azért vannak, hogy az autók jól elférjenek rajta. Mindenhová be lehet és át lehet vezetni, bankba, Mc Donald’s-ba, még a moziba is. Sokszor menne az ember az utcán, és egyik lépésről a másikra elfogy a járda előtte. Tudtam, hogy ki kell menekülnöm a Downtownból, hibás döntés volt. Akkor már egy-két alkalommal volt alkalmam leruccanni a szállodánkhoz közeli Manhattan Beachre – ami ugyan halvány utalást tesz New Yorkra, semmi köze nincs hozzá. Viszont roppant barátságos környék.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach

Egyik rövid ott tartózkodásom délelőttjén kolléganőmmel indultunk el munka előtti tengerparti sétára, és csodáltuk meg az óceánra néző mediterrán jellegű, színes, sokvirágos házakat, a meredeken magasra kapaszkodó, nyilván a Csendes óceánra ereszkedő szűk, teraszokkal és bazárokkal tűzdelt utcákat, a pazar virágoskerteket. És a kaliforniai emberek merőben másforma létét, mint amilyent New Yorkban megszokhattunk. Itt is kocog és kerekezik mindenki bedugott fülekkel, itt is deszkáznak, és itt is visszaköszönnek mosolyogva, ha arra kerül a sor. De mégis másabbak. Mintha valahogy lazábbak lennének. Nem mintha a New York-iak nyugtalankodnának bármi miatt is, a New York-i lazaságban sok cinizmus és arogancia is van meg nagyképűség. Az a város ezt kiköveteli az emberekből. Legalábbis ezt szeretjük hinni – a magunk védelmében. Ez a bizonyos New York attitűd rövid meghatározása, ha úgy vesszük. Pedig nem arogánsabbak és cinikusabbak a New York-iak sem, mint ezek itt, csak ezek szelíd arccal mennek ki az utcára, míg New Yorkban ez nem nagyon menő. Vannak olyan ismerőseim, akiknek bűbájos a mosolya, és amikor oda kerül a sor, hogy fotóra kerüljön, hirtelen elkomorodik, és valami mérges vagy hanyag arckifejezést erőltet magára, mondván, hogy ő soha nem mosolyog fotókon. Mert azt gyengeségnek vélhetik. Los Angelesben csak nagyképűek, de vidámak. Napszemüvegben járnak és békések. Igaz, annyira az autóikban élnek, hogy csak akkor kerülnek közösségbe, s főleg idegen emberekkel kontaktusba, ha nagyon-nagyon rá vannak kényszerülve. Míg a szerencsétlen New York-inak azzal indul a napja, hogy valaki hónalját szagolgatja a metrón a kávéja mellé, vagy valakinek a (nem kicsi) hátsó fele takarja el az arcát a buszon, ha volt olyan szerencsés, és ülőhelyet kapott bepréselődve két kövér közé. Ha az utcán haladni akar, akkor pedig turisták tengerén kell átgázolnia, akik – ahogy egy New York-i mondaná – váratlanul megállnak a járda közepén, mint egy tisztásra szédült szarvastehén, míg Los Angelesben olyan üresek a széles utcák, hogy az ember megijed, hogy esetleg Dallasba keveredett.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach móló

Sajnáltam is az időt, amit arra pazaroltam, hogy belvárosi túrára indultam. Azonnal felugrottam egy metróra, amelyik olyan helyre vitt, ami legalább ismerősen hangzott,

Hollywood-i mese

Hollywood ma már Los Angeles szerves része, illetve a metropolisz egyik negyede. Lényegében a Hollywood Boulevard mentén elterülő környékről beszélünk, amit még a Sunset (Napnyugta) boulevard és a Santa Monicába tartó sugárút is meghatároz. Persze, a filmgyárról, a stúdióiról lett világszerte ismert, és a „főutca” lényegében ugyanaz az ingyencirkusz, mint amit a Times Square-en is megtalál az ember. Csak itt a bóvli tucattrikókon I Love L.A.-t ír és a hűtőmágneseken pedig Hollywood, Los Angeles, Beverly Hills vagy Santa Monica van.

Ha az ember sikeresen keresztül vergődik a tömegen a Kodak filmszínházig, akkor elképzelheti, milyen az ott, amikor leterítik a vörös szőnyeget, és a hírességek bevonulnak az Oscar-gálára. A mai technika jóvoltából könnyen kikereshető a legmegfelelőbb pont, ahonnan a Hollywood feliratot megtekintheti az ember és gyorsan le is fotózhatja magát vele. Mert manapság, az egocentrikus generáció kellős közepén, ahol már nem hogy nem számít idiotizmusnak a szelfibot és az önfényképezés, hanem külön kultúrává avanzsálták azt, sok lúd disznót győz alapon, a turistáknak nem is annyira a látvány a fontos, hanem hogy önfotó, bocsánat: szelfi készüljön. És hogy a háttér látszik-e, lényegtelen, a lényeg az önfotó, ami – ha belegondolunk, ilyen alapon a vécében is készülhetett volna otthon, úgysem látszik sem a budi, sem a zuhany, sem a Hollywood felirat rajta. Emez azért sem látszik, mert – és sokan ekkor lepődnek meg igazán – a Hollywood felirat nem Hollywoodban van.

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee tetején

A Mount Lee hegyorom pedig elég távol van ahhoz, hogy egy szelfibe beleférjen az is és a személy is, hacsak nem jó taktikával, géppel és gyakorlattal rendelkező fotóssal állunk szemben. De hagyni kell az ittenieket élni, mert erre vannak a kirándulások a Hollywood felirathoz. Nem olcsón, és akár all-inclusive, azaz enni-inni adnak, meg is csókolnak ha kell, csak fizess. Talán a hegyre is felmászik helyetted valaki, és szelfit készít, ha kell, s ha megfizeted. Minden a mozibizniszről szól, eköré építettek egy újabb ipart,a moziipart látogató turistának szólót. Be lehet fizetni például sztárlátogató kirándulásra Beverly Hills-re, ami Hollywood szomszédságában van, lényegében a kapocs Hollywood és Santa Monica között. Ez nem azt jelenti, hogy egy csapat zajos és vidám japán és spanyol turista egy napsugaras délutánon beesik Kevin Costner lakásába traccsolni és kaffézgatni, s azt sem, hogy Mel Gibson alsógatyában tár ajtót meglepetten, mikor a busz megáll az ajataja előtt. Csak azt, hogy keresztülbuszoznak gyönyörű házakkal (és a hozzájuk járó magas kerítésekkel) meg pálmafákkal szegélyezett sugárutakon, és a busz tetejéről a kemény akcentussal beszélő idegenvezető találomra körbemutat, és elhadarja, ki él vagy élt itt valaha, és hogy azon a gyalogátkelőn egyszer Meryl Streep is átment méghozzá gyalog! Hollywood metrómegállóiban hőskorból származó filmvetítők és kamerák vannak kiállítva, és a boltozat filmkazettákkal van kirakva. Megnéztem, azok igaziak!

Persze, sok meg nem értett és fel nem fedezett művész is hemzseg itt. Énekelgetnek, táncolnak, mutatványoznak, és reménykednek, hogy valami csoda folytán valamelyik rendező vagy producer arra vetődik, és kiemeli őket a névtelenségből. Pedig amazok esetleg akkor keveredhetnének csak a Hollywood Boulevardra – már a gálától eltekintve – hogy ha elromlik a műholdas követőjük, és eltévedtek.

Persze, mindent egybevetve Hollywood kihagyhatatlan úticél, ha az ember Los Angelesben jár. Legalább egyszer.

Ami azonban L.A.-ben egyértelműen szép, az a tengerpart. Különleges domborzatának köszönhetően és a már-már szubtrópusi klimájának, egyedi hangulatot ad a város tengerparti szegélyének a dimbes-dombos magas part, illetve a Santa Monica-öbölben a Csendes-óceánra magasodó hegyek. Nem valamelyik drága turistabuszra ültem Hollywoodon túltéve magam, hanem egy városi buszra, amelyik innen egyenesen a sokat emlegetett Santa Monicába visz.

Santa Monica-i mese

 

Az út a tengerpati gyöngyszemhez West Hollywoodon vezet keresztül, ahol azon a júniusi napon, amikor első ízben jártam ott, az itt jelentős számban élő meleg közösség épp a Pride ürügyén italozott és bulizott, hullámokban és helyenként megdöbbentő kosztümökben hömpölyögve az utcákon. West Hollywoodot Beverly Hills villái követik, és az út lassan ereszkedik Santa Monica felé.

Photo by Artur Dancs

A 66-os út végén

Santa Monica onnan is híres a sok itt élő híresség jelenlétén is túl, hogy a legendás 66-os út, a Route 66, amelyik Chicagoból indulva szeli keresztül az országot, éppen itt ér véget. A Santa Monica-i mólóra ennek tiszteletére egy jelzőtábla is került, aminek nem is annyira forgalmi szempontból van szerepe, hisz aligha hajt le valaki Chicagoból jövet a folyton zsúfolt mólóra, hanem épp a turisták miatt, akik tucatszámra, fürtökben fotózkodnak a táblánál. A buli központja Santa Monicában megoszlik, több részre is akár, de kettőre mindenképp. Egyik a móló, ahol egyrészt kétfelől éttermek és szuvenírboltok sorakoznak Santa Monicás hűtőmágnesekkel, L.A. feliratú trikókkal, mutatványosokkal, halászokkal, akik élvezik a zajban reménykedni a halzsákmányban, másrészt ott az óriáskerék és a vidámpark körülötte visítozós hullámvasúttal és céllövöldével, ahol fejedre rakható szivacsfánk-kalapot lehet lőni például. A másik bulis része Santa Monicának a promenád, a sétálóutca, ahol további üzletek és éttermek, teraszok kecsegtetik a látogatót. A hangulatot nem is annyira a vendéglők adják itt, hanem a felbukkanó utcazenészek, énekesek. Akik, mint Hollywoodban, itt is azért produkálják magukat, hogy amellett, hogy nyaralópénzt vagy utiköltséget teremtsenek elő, felfedeztessék magukat egy éppen arra kóválygó befolyásos emberrel a szakmából. És Santa Monicán már sokkal több esély van rá, hogy az ember gyalogos hírességekbe botlik, mint Hollywoodban. Sokuk a környéken, illetve a távolabbi Malibun vertek tanyát, és fészkelték be magukat a Santa Monica hegység tengerre néző ormaira. Ha az ember a mólóról néz szét, a félkörbe hajló öböl másik oldalán tiszta időben megpillanthatja Malibu tengerparti házait, este pedig, amikor kigyúlnak a fények, a hegy oldala is tele lesz fényekkel az oda épített házaktól.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Mint ahogy oly sok részén a kontinensnek és a világnak, az óceán itt is mind jobban visszaveszi a „magáét” – ahogyan a partok közelében élők mondani szokták. A part Santa Monicánál is erősen erodálódott és sok helyen meg is indult lefelé. Helyenként növényzettel, másutt sziklákkal próbálják valamennyire kordában tartani, de egyebütt, ahol már az erózió mélyre jutott – egyebet sem tehetnek – látványosságként tálalják a meredek, leomlott partszakaszt.

Nagy élet van Santa Monicán, a turisták özöne szűnni nem akar, folyamatosan érkeznek. De jól eltér itt mindenki, mert szellősebb, mint egy belvárosi utca, a tengerpart plázsa pedig olyan széles, hogy még egy hatalmas parkolónak is helyet tudtak itt biztosítani. Mert minek pont a beachre menne az amerikai gyalog akár párszáz métert is, amikor odaviheti az autóját is. Nem olcsón!…

Aztán itt is vannak mindenféle népek. Vannak hajléktalanok, akik valamilyen oknál fogva a világon mindenhol ott szeretnek heverészni, és bűzleni, ahol a legtöbb látogató jár. Talán a könnyű pénzszerzés lehetősége csalja őket ilyen helyekre. A tökéletesre nyírt pázsiton, a tengerre magasodó pálmasoros parton elcsigázva lebzselnek tucatszám. Aztán vannak mindenféle erőművészek és táncosok, a már emlegetett énekesek, zenészek és itt van egy fiatalember, aki például egy csillagvizsgálóval állt ide ki, és azt ígéri, hogy láthatjuk a Szaturnuszt vagy a Marsot. Odamentem, és kérdem, tényleg?… Azt mondja: nem biztos, de lehetséges. Mindenesetre ingyen van! Kérdem, miért csinálja akkor, hisz ha pénzt keresne vele, megérteném, hogy átveri az embereket. Megvonja a vállát és mosolyog, mondván, hogy van, akivel beszálgetni, mert az emberek megállnak megkérdezni, mint ahogyan most én is. És az manapság nagyon jó dolog. Már hogy a beszélgetés.

Augusztus végén – a napokban vitt az egyik utam Los Angelesbe, és el is terveztem, hogy több esélyt adok Santa Mónicának, mint legutóbb, és kitaláltam, hogy majd az egész napot ott fogom eltölteni, megpróbálok betekinteni a turista „díszletek” mögé. Ez a menete ugyanis a jó helyek felfedezésének. Az elején keresztül kell esni a kötelező körökön, hogy aztán az ember minden egyebet, ami nem az, még jobban értékelhessen, egyrészt a felfedézés öröme miatt, másrészt mert a település igazi, és sminknélküli arcát is jobban megismerheti azokkal együtt, akik lakják.

Hogy aztán mégis Malibun kötöttem ki, már egy másik mese része.

Malibui mese

A legfontosabb tanácsom azoknak, akik nem csak gondolatban és szavakban, hanem valójában is az igazi arcát akarják megismerni egy helynek, hogy tévedjenek el. Említettem már, hogy tömegközlekedési- és várostérkép nélkül nem indulok el sehova. Mégis úgy járom be az ismeretlen helyeket, hogy legtöbb esetben soha nem veszem elő a térképeket, legfennebb az esti összegzésnél, amikor kiderítem, merre is tévedtem el. Megszámlálhatatlan élménnyel lettem ilyen módon gazdagabb életem során, lényegében ennek köszönheten alapos New York-ismeretemet is, amire sokszor azok is rácsodálkoznak, akik esetleg egész életüket ott élték le.

Photo by Artur Dancs

Így laknak ők Malibuban

Santa Monicába is úgy mentem vissza, hogy mindenféle térképpel megtömtem a hátizsák zsebeit, és persze a fotózáshoz szükséges kellékekkel valamint pár palack ásványvízzel. Amint a már ismerős mólóra kiértem, éreztem, hogy ez a nap még előttem áll, és valami izgalmasabb kalandra vágyom. Malibu mindig ott volt előttem, mint a hely, ahová eljutnék szívesen. Ha nem is annyira a színészek miatt – akiket nem nagyon ismerek, akkor sem, ha mellettem élnek épp – hanem hogy kiderítsem, miért szeretnek olyan nagyon odaköltözni. Mielőtt Los Angelest elkezdtem kitapogatni, onnan származó ismerőseimet faggattam a tömegközlekedésről – mint ahogy azt emlegettem volt korábban, ez a másik vesszőparipám, – amazok meg elkerekedett szemekkel meredtek rám, mit is akarok én… hogy buszozni L.A.-ben?… Na ne, olyan nincs! Vagy ha van… mert van, valamit látni véltek egyszer az utcán, ami olyan buszfélére hasonlított…nos, akkor sem tudnak semmi közelebbit erről. Szerintük naphosszat is kell egy ilyen buszfélére várni, már ha busz az illető, s nem valami egyéb furcsa csinálmány.

Ehhez képest lüktető, jól szervezett, és pontos, sokféle tömegközlekedést találtam a metropoliszban, metróval, busszal, mindennel, ahogy kell. Arra azonban már gondolni sem mertem, hogy a felsőtízezer lakta Malibura akármi eljuttathat, ami olcsó. Mondták is, hogy oda biza csak autóval lehet menni, s ha nekem olyan nincs, béreljek, és ne az olcsó fajtát, mert csak égetem magam vele.

Szóval egy napsugaras, mosolygós délelőttön az első meglepetés ott ért, hogy a szálloda előtt belebotlottam egy autóbuszba, ami egy dollárért elvisz Santa Monicába. Mondom, az nem lehet… Valami tévedés lehet a dologban, manapség a 99 centes boltban is 1 dollár 29 cent a legolcsóbb dolog. Olyan nincs, hogy ezt a hosszú buszozást egy dollárért megoldja nekem ez a város. De megoldja. És a sofőr, noha nem túl beszédes, de legalább kedves. Örül, hogy örülök az egydolláros bulinak, én meg vidáman sasszézok a busz végébe, hogy jól kiláthassak az úton.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Aztán Santa Monicán, amikor a kalandvágy fellángolt a lelkemben, belenéztem a telefonomba. Igen, én vagyok az az ember, aki mindenkoron – amióta ez a túlokos világ nyakonkba szakadt – azt mondogattam, hogy nekem csak telefonálásra kell a telefon és az lehetőleg legyen gombokkal rajta, ne kelljen simogatni, mint Aladdin csodalámpáját. De ma már néha szeretem, ha elkényeztet a technika, és Sirivel is jól megbarátkoztam, aki (ha van még rajtam kívül valaki, aki nem tudná) az iPhone robotja, és aki hozzám megnyerő férfihangon beszél, ha kérdezem. Egyszer mondtam is neki, Siri,Siri, maga levesz a lábamról a kedvességével és alaposságával. Mire rávágta: nem célom levenni a lábáról, sokkal inkább hasznossá szeretném magam tenni. Mondom, ez rendben is van, mégis lenyűgöz, mire ő: nem értem, mire utal. Mindig elfelejtem, ő egy robot, aki csak egy mondtaot ért, de nem utal vissza az elhangzottakra…

Szóval a telefonom megdöbbentő dolgot mutatott nekem ott Santa Monicán azon a délelőttön, ami talán csak nekem volt megdöbbentő abban a tömegben, az 534-es busz. Ez ugyanis Malibura megy, és éppen mellőlem. Onnan gondolom, hogy másnak ez nagy meglepetést nem okozhatott, mert sokan várták, legalábbis többen, mint ahogyan azt egy Malibura tartó buszhoz az ember elképzelné. Az egydolláros fuvar után kicsit felbátorodva, ám mégis kétkedve léptem a sofőrhöz a tarifa iránt érdeklődve.

– Egyhetvenöt – mondja.

– Na, az nem sok! – ismerem el.

– Nem. – ad nekem igazat a volán mögül – Bár, megkérdezném, ma hova szeretne eljutni?

Biztos hallott rólam ez a sofőr, hogy itt ez a dundi, kopasz, tabajd ember, sertepertél a világban, és fel-felbukkan bizonyos helyeken, ahol ide vagy oda el akar jutni.

– Ma?… Ma Malibura.

– Akkor jó irányban haladunk – biccentett, és ez megnyugtatott, bár akkor már nem volt bennem kétség, hogy rossz felé mennék esetleg.

Mentünk a busszal kanyargós tengerparti úton, pazar kilátással, amint mondottam, különlegesen szerencsés domborzattal áldotta meg a természet Kalifornia ezen részét, jobbról a Santa Monica-hegység magasodik fölénk, balról lenn ott a Csendes-óceán kékesen virító kristálytiszta vize, ami semennyire nem fogható az Atlanti-óceán vaskos vizéhez New York partjainál, ami legtisztább pillanataiban is csak világosbarna.

A hegyet patakok szabdalják kanyonokra, és a klímának megfelelően sok helyütt sivatagi növényzet tarkítja a hegyoldalt, kaktuszok, alacsony bokrok. A Hargita látványán nevelkedett embernek, aki pálmafát először majdnem harmincévesen, Floridában látott, fura párosítás a páradús meleg, és felváltva, pálmafákkal illetve kakltuszokkal belakott hegyoldal. Ugyanakkor gyönyörű. Persze, nem nyűgöz le annyira, mint a Hargita,a melyik ma is hatása alá kerít, ha arra kóborlok, de teljesen más, új élményt nyújt.

– A kereszteződésnél sokszor ott legelnek az őzek a pázsiton – szólal meg mögöttem egy hang. Mikor hátrafordulok, látom, hozzám beszél, és kamerámra mutatva, szól, hogy nagyon jó kis túrahelyek vannak errefelé, s ha nem más, a kilátóba menjek egyszer fel, ha nem is most, mert azt nem szabad a magamféle fotográfusoknak kihagyni.

Noha csavargásaimra nem szeretek magammal vinni senkit, aki nem a lelkemhez legközelebb álló körökből származik, egyszerűen csak azért, mert egész életemet emberek közt élem, idegen emberek közt, az ilyen felfedezőutakat olyan intim dolgoknak tartom, amit az ember nem könnyen oszt meg olyanokkal, akikkel nincs közös életútja – most mégis jólesett, hogy az idegen helyi ember megszólított. Így társalgásba elegyedni idegenekkel is nagyon kellemes, és mind többször kapom magam azon, hogy odahaza, New Yorkban is tartalmas beszélgetésekbe bonyolódom idegenekkel.

A férfitól aztán részletes útbaigazítást is kaptam a túrához, ha majd esetleg sort kerítenék rá. A busz közben már Malibuba érkezett. Nem egy tömbbe sűrített település, hanem a parttól a hegy tetejéig mindenhol vannak házak, kisebbek-nagyobban, egy-egy bevásárlófalu köré is foltokban épültek kisebb települések.

Egy vak házaspár is utazott velünk a buszon. Nem nagyon értettem, hova és miért. Mert a mexikói vendégmunkásokat még megmagyarázom azzal, hogy valamelyik ház személyzete, és dolgozni mennek, de őrájuk semmi magyarázatom nem volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu

– Van itt valahol egy Starbucks? – kérdezték a sofőrtől.

Persze, azt tudtam, hogy nem a kávézó miatt buszoztak ki ide a városból, mert Starbucks akad minden utcasarkon, emiatt csak nem kell buszra szállni. Mondja a sofőr, hogy van, éppen a végállomáson.

– Úgy gondoltuk mi is – mondják amazok – Majd oda beugrunk pisilni. Egy starbucksban kell lennie vécének.

– Kell. – hagyta helyben a sofőr, és befordult a végállomásra.

Nem tudtam meg, dolguk végeztével a többiek hova mentek, mindenki valahol felszívódott a környéken, pedig még csak járda sem volt, az út meg elég forgalmas ahhoz, hogy azon bárki is gyalogoljon. Rajtam kívül. Járda ugyanis valóban csak annyi volt, amire az ember leszállt a buszról. Mint egy lábtörlő. És kész. Onnan út sehova, semerre. Csak az országút. A Starbucksba is csak autóút vezetett, emezek azon tapogatóztak el a bejáratig, én pedig a biciklisávban indultam el a tengerpart felé.

A nyilvános strand hozzám közelebb eső része szörfösökkel volt tele, odébb napozók és labdázók voltak. Malibu strandja – igaz hét közepe volt épp – nem volt túl zsúfolt.

Photo by Artur Dancs

Hullámlovas

A délutáni verőfényben a hullámlovasok szántották a tarajos vizet, a félkörbe ívelt öbölre magasodó hegy oldalá a tengerig sorakoztak a párás napos-ködös fátyolba burkolózott házak. Másik oldalról a napsütötte parton sütkérezett a délután. Nem is akartam én innen aznap tovább menni semerre. Úgy gondoltam, ezt a csavargást leginkább egy jó fürdőzéssel koronázhatom meg az átlátszóan tiszta óceánban.

Amikor az esti dagály már mind közelebb ért a lábamhoz a parton, a nap pedig elkezdett színeket rajzolni az égre, magam is elindultam a parton felfelé – egy vagy két buszmegállónyit.Elmenőben egyet még csobbantam és úsztam az alkonyban búcsúzásként, majd perlekedő sirályok kíséretében, akik tollbakaptak valami elhajigált szendvicsen az egyik kukánál, visszasétáltam az esti buszhoz.

Photo by Artur Dancs

Csók az alkonyatban

– Akarja, hogy lefotózzam az alkonyatban? – kérdezte egy nő a megállóban, és intettem, köszönöm, nem. De szóba elegyedtünk, és megmutattam neki, miket fotóztam aznap. Elismerően bólogatott, majd hozzátette, hogy legközelebb ne hagyjam ki a kilátót sem, a Heathercliffet, mert oda a magamfajta fotósok mindig kimennek.

Megfogadtam, hogy semmiképp sem hagyom ki, ha majd megint erre csámborgok.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: