Egy hangulatos rajz nyomában a naplementében


Hogy visszautaljak az előző mesében említett vesszőparipámra, a kitalálósdira,  arra a kis személyes játékomra, amikor egy-egy kép, festmény vagy rajz alapján elindulok a valódi helyszínt egy számomra addig ismeretlen környéken felkutatni, elmondom, hogy jártam a minap.

 

Photo by Artur Dancs

Prospect Park

Ha New Yorkban él az ember, és rajongásig szereti ezt a várost, mint ahogyan én is, akkor nagyon szerencsés. Már eleve valamit rajongásig szeretni akkora energiát szabadít fel az emberben, hogy azt semmi egyébbel nem lehet pótolni. De New York még hálás is ezért a rajongásért, mert annyira képes viszont szeretni, hogy az nem is szavakba foglalható. Egy olyan, aki közeli és alapos ismerője a városnak azt is tudja – szemben a sok naiv turistával, akik azt hiszik, „mindent” meg lehet futtában nézni csak úgy egy nap alatt, mindent, ami számít…. – hogy New York telistele van titkokkal és kincsekkel, és noha sokszor ezek éppen az orrunk előtt vannak, legtöbbször azért elég messzire kell értük menni, és hosszan kutakodni. Például az ember egy szép barnaköves házsort akar látni, le kell ruccannia Brooklynba vagy fel, Harlembe. Ha emberektől hangos, turistákkal tömött szabadtérre vágyik, a Central Parkba megy, de ha virágokat bámulna a mókusok és piros kardinálismadarak csendjében, miközben a folyóparti teraszon elmélkedik, akkor a Fort Tryonba indul neki a sétának. A tengerpart sem mindenütt ugyanaz New Yorkban… Ha zajos-népes-hamburgeres beachet akar, Coney Islanden köt ki, ahol a Luna Park körhintái és óriáskereke vonzza a családosokat, de ha kolontos oroszok közé menne, akik télen-nyáron megmártóznak a tengerben, és ha finom, otthoni ételekre vágyik, de legalábbis egy krumplislángosra, mindenképp a brooklyni Brighton Beachen keresget, de előfordul, hogy csak magának elmélkedne az ember az óceán hullámai társaságában honvágyról, magányról vagy épp semmiről sem, akkor meg a Rockaway félreeső Fort Tilden strandján fog nekivágni az útnak. Sokszor másfél-két órát utazom egy tízperces élvezkedésért a tengerparti alkonyban, vagy egy fotóért egy napos délelőttön a város túl végén, ahol egy mesés épületet tudok, vagy esti fényekért olykor a folyó túloldalára kell menni, és egyszer egy vasárnapi kora reggelen elindultam a kihalt utcákon egy képről ellesett XIX. századbeli házat felkutatni az óvárosban, mint tűt a szénakazalban – és meg is leltem. Szóval a hangulathoz igazodik minden. New York minden hangulatra tud valamit, és a tudomány abban van, hogy ismerni kell annyira, hogy az ember pontosan tudja, merre kell keresgetnie, hogy a magának legmegfelelőbb helyet hangulatához mérten aznapra felkutassa. És ezek az élmények mindig sokszorozottan térülnek meg, mert mindig valami újjal, addig ismeretlennel bővülnek.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Nekem a minap olyan hangulatom volt, hogy Brooklynba kellett miatta mennem. Ez már eleve egy lelkiállapot. Brooklyn mindig izgalmas, és telis-tele van felfedeznivalóval állandóan. Nem lehet eleget elveszni benne, hogy ne maradjon a következő alkalomra is egy pont, ahol az ember ismét kellemesen elveszhet. Jártamban-keltemben, sokszor elmentem a Windsor-terasz mellett. Ez egy lakónegyed a brooklyni központi park, a Prospect Park takarásában, messze a várostól.  Mivel sosem szántam rá időt és sétát, úgy döntöttem, felkutatom kicsit ezt az elegáns nevű környéket. És micsoda öröm volt felfedezni, hogy pontosan olyan hangulatos, mint amilyennek aznap ez kellett a lelkemnek. Egy falat régi New York, egy kicsi – viszonylag – érintetlen régi Brooklyn, kisboltok, magánkereskedések, apró és bájos kirakatok, két-három asztalos vendéglők, teraszok, és az angolok korabeli sorházak. Haza is hoztam magammal egy-egyet fotókon, és este izgatottan válogattam őket, egyiket meg is osztottam barátaimmal.

Photo by Artur Dancs

Brooklyni naplemente

Hazafelé még egy újság is a hátizsákomba került a „majd elolvasom” kategóriában, néha jól jön a metrón egy kis spontán olvasnivaló. A Village Voice-szal kapcsolatban vannak fenntartásaim politikai nézeteik miatt, ami nem lenne baj, ha nem akarnák ezt olyan módon rátukmálni az emberre, hogy ez van, ez a jó, s aki nem így gondolja, az borzalmasan oktondi, buta emberállat. Ugyanakkor, ha félreteszik a politikai ancúgot, és megszólalásra engednek olyan érdekes embereket, akik messze élik mindennapjaikat a politikumtól és a nagyvilág zajaitól is, nagyon izgalmas olvasmányokat is tartogathat. Már az nyertes dolog volt, hogy a címlapon nem Clintonné, Obama vagy Trump szerepelt, de még csak nem is Putyin. A borító egy brooklyni utcarészlet volt, egy rajz. Onnan tudni, hogy brooklyni, mert egy hipszter is volt odarajzolva. Nem mintha nem leptek volna már el mindent a szűknadrágos szakállasok a drága postás táskájukkal, akik a telefonjukba bújva élik az életüket, és ha egyszer elveszik azt tőlük, minden bizonnyal kisvártatva el is pusztulnak – de ha hipszter, akkor az New Yorkban elsősorban Brooklyn. Bevallom, igazából az furdalta az oldalamat, hol rajzolta az illető azt a képet a címlapra, és a kedvenc játékom szellemében elhoztam az újságot, hogy addig nézzem, míg ki nem derítem. És miközben nézem, és töprengek magamban, és mindenféle kutatómunkát és praktikát latba vetek a helyszín felderítésére, bejelentkezik a sorházas fotóm kapcsán régi kedves jóbarátom, Nancy. Nancyről bővebben a kezdetek kezdetén szóltam  (Lásd a linkre kattintva: itt) , amikor a húsz évvel ezelőtti dolgokról meséltem ezen oldalakon, megemlítvén a szigorú és titokzatos amerikai hölgyet, akit az amerikai hatóságok küldtek ki Szatmárra felmérni a repülőtér alkalmasságát (amerikai) nemzetbiztonsági szempontból, s akivel aztán mégis úgy alakultak a dolgaink, hogy egy asztalontáncolós bulit követően a Miorica szepáréjában olyan jó barátságra léptünk, hogy mai napig is tart. Sőt, azt is elmondtam már ezen mesék valamelyikében, hogy gyanakszom rá, az ő keze is benne volt valamilyen szinten, ha nem is közvetlenül, a karrierem elindulásában, amikor amerikai földre érkeztem. Emlékszem, egyszer egy levelében, amikor még valamelyik amerikai külképviseleten dolgozott a világ egyéb részén, nosztalgiával beszélt New Yorkról, ahova gyermekkora emlékei kötik. S nekem, aki odavoltam New Yorkért már akkor is, és arról álmodozni sem mertem teljes erőbedobással, hogy valaha is itt élhetek akár egy percet is az életemből, olyan volt a szavait hallgatni, olvasni, mintha az emberbe mézcsepp formájában boldogságot csepegtetnének valahonnan felülről… Nancy is mindig szerette New Yorkot, de nyugdíjas korára mégis a nyugati partra vonult vissza kutyáival, gondolataival, világélményeivel. New York nem alkalmas hely a nyugdíjba vonulásra, ez a város kivet magából mindenkit aki már vagy éppen, valami oknál fogva nem aktív. Nancy meg nem akarta ezt érezni, és inkább a Csendes-óceán partján telepedett meg, hogy a sok-sok évet, amit a nagyvilág legaktívabb színterein töltött, valahogy rendszerbe szedje és eltegye békés nyugalomra magában. Miközben járja a természetet, kirándulnak az ebekkel hegyre fel, tengerpartra le, kora reggel az erdőbe mennek búgó patakok és vízesések közé, olykor autóba ülnek és egyéb környékbeli helyek szépségeit kutatgatják…

Photo by Artur Dancs

Windsor terasz

– Az a házsor a képeden… annyira emlékeztet a nagyszüleim utcájára a Bay Ridge-en…

– Valóban Brooklyn, kicsit távolabb onnan, de mégsem messze. Gyakran járok Bay Ridge-en, egyik kikapcsolódó helyem. Anyut vittem el decemberben a Dyker Heights-ra karácsonyi díszítésket nézni az ünnepi mesevárosba…

– Dzsnetrifikálódik?

– Biztos, hogy jobban érintené a folyamat, ha közelebb lenne a városhoz, mert annyira bájos, épp „hipsztereknek való”. Így azonban csak lassacskán, óvatosan…

A dzsentrifikálódás sok jelentéssel bírhat, lehet elismerés a fejlődés, a prosperálás irányában, ugyanakkor szitokszó is, mint minden új, ami jön, mint az úthenger, és mindent, ami volt – jó és rossz egyaránt – ledózerol, és helyébe jellegtelen üvegkalitkák teremnek, jól megszabályozott szabadsággal, az árakat magasra verő, reménytelenül elsznobosodott hópihékkel, akik eredetileg azért kezdtek el adott helyre behurcolkodni, mert szerették, amilyen, hogy aztán gyorsan a maguk kényelmére alakítva teljesen elpusztítsák azt, jellegtelenné tegyék, és olyant hozzanak létre helyette, ami akárhol van, mindenhol…

– Tudtad, hogy ott skandinávok éltek akkoriban?… És arra is emlékszem, amikor gyermek voltam, nagyapám mindig kivitt bennünket a vízpartra, ott volt egy sétány, hosszan lehetett menni…

– Megvan a sétány! Kilométereken át lehet a víz partján bandukolni, szoktam is… Le a Verrazano öbölhídig, s onnan tovább a torkolatig, ahol a New York-öböl egybeér az óceánnal. Szerintem Coney Islandig is le lehet ott már sétálni…

Nancy jó ötletet adott aznapra, elhatároztam, hogy visszamegyek Brooklynba, és megnézem, hányadán áll a dzsentrifikálódás a Bay Ridge-en. Esetleg majd hamarabb leszállok, hogy ennek a borítórajznak a Village Voice címoldalán utánajárjak a Sunset Parkban.

– Alig várom a képeidet! – köszönt el Nancy.

Sunset Parkban sosem jártam, mindig csak keresztülmentem rajta a Bay Ridge felé, mert útba esik. Sőt, egyszer egy film kapcsán is odakeveredtem. A filmet nagyon sok éve láttam még odahaza a tévében. Sem a címét nem tudom, sem azt, pontosan hol játszódott, de azt tudtam, hogy valahol erre, és azt gondoltam, ezt a tűt is meglelem a szénakazalban, de sosem leltem meg.

Photo by Artur Dancs

A rajz a Voice borítóján

Az újságban a rajzon volt konkrét támpont, amire alapozva elindulhattam a 43. utcában, mikor a Sunset Park nevű negyedben leszálltam a metróról – kicsit még hamarabb is, titkon remélve, hogy azt a sokévvel azelőtti filmbéli sarki boltot valamely csoda folytán csak meglelem. De juszt se leltem. A rajzon egy kegytárgy- és gyógynövénybolt kirakata szerepel, s rajta a felirat: Botanica. Utánaolvastam, ez egy dominikai tulajdonos kegytárgyboltja, ahol azonban nem csak Krisztust szeretik buzgón, hanem a jövőbetekintés – talán nem épp a leginkább Krisztus kedvére való – egyik formáját, a jóslást és kuruzslást. A bolt úgy hirdeti magát az újságban, hogy spanyolajkúaknak, de hipsztereknek is szívesen akármikor…

Csak pár saroknyit mentem, máris nyilvánvaló lett, hogy hosszabban fogok Sunset Parkban elidőzni, mert azt, amikor az ember gyöngyszemet vagy kincset lel, azt rögtön felismeri, és én is felismertem, hogy a csavargásom egy újabb ékkövet tesz majd fel a sok-sok New York-i gyémánt közé, amit eddig lecsiszoltam magamnak innen-onnan.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Az ember azt hinné, a város egyik legnagyobb temetője, a Greenwood tőszomszédságában az élet is kicsit csendesebb, mint másutt, sőt, szürkébb és unatkozósabb is. Ehelyett egy pezsgő kisvárosba tévedtem, mikor letértem a főútról, és belevetettem magam a kisutcákba. Persze, a Botanicát kereste a szemem mindenfelé, de közben megannyi izgalmas dolgot találtam: sorházakat elegánsan fürdőzve a délutáni narancssárga fényben, apró családi boltokat, sarki zöldségest, cukrászdát, kávéházat, fagylaltos és mexikói tacós kocsit, kackiás templomot és a dombon egy parkot, és odébb a Botanica felirat is felbukkant cégtáblák közül előbújva. No, hát kicsit csalódottnak kellett volna lennem miatta, mert semennyire sem hasonlított a rajzra, de annyi minden más kárpótolt, hogy a rajzolójának semmit sem róttam fel. Biztosan arra gondolt a boldogtalan, hogy úgyse lesz az a bolond, aki ennek a rajznak utánajár majd.

Késő délután volt, ide-oda  kapkodtam a fejem a színes forgatagban: egyik oldalon dinnyét kínáltak és szőlőt a márciusvégi hidegben, egy öregasszony főtt kukoricát árult, a sarkon meg virágokat kötözött egy mexikói. A borbélyüzlet előtt negyeddolláros érmével működő Donald kacsák és a Mikiegerek sorakoztak az apjukra várakozó gyermekek részére, odébb egy kirakatba épp friss kukoricalisztből készült cipókat rakott ki a pék. Minden harsány volt és vidám, otthonos és meghitt ugyanakkor.

Photo by Artur Dancs

Negyeddolláros szórakozás

A térképemre pillantottam, hogy nehogy eltévesszem a parkot, ami a környéknek nevet adott. A Sunset Park bizonyára nem véletlenül lett a naplementéről elkeresztelve, gondoltam, és odasiettem. Eltéveszteni se nagyon lehett volna, mert kimagaslott a környéken. Amikor felkapaszkodtam a sétányon a dombra félúton, már kezdtem érteni, de mikor felértem a tetejére, biztosan tudtam, hogy azért ez a Naplemente park, mert innen a legszebb a naplemente. Szemben velem a Szabadság-szobor áll a távolban a New York-öbölben, mögötte New Jersey dombjai, kicsit jobbra Staten Island partjai, és jobb szélen Manhattan teljes és zavartalan látványa tárul a kitekintő szeme elé. A nap már akkor narancsszínűre festett mindent, a parkban meg emitt-amott a padokra kiültek az emberek és nézték a szép szín-játékot. Ezzel a látvánnyal nem lehetett betelni, és alig tudtam elszakadni onnan, és persze, bizonyossá vált immár, hogy újabb titkos kikapcsolódós helyemre bukkantam, ahova sokszor fogok a városból kiszökni megmártózni kedvességben és bájban.

Photo by Artur Dancs

A Sunset parkban

A park közepén, a domb tetején egy épület díszelgett, nem volt szép, olyasmi volt, mint mifelénk a kultúrházak, amelyekben a lényeg belül van, ha van. A bejáratánál a lépcsőkön és padokon csoportokban férfiak álltak, kínaiak, mexikóiak, ki-ki a maga társaságával, és élénken beszélgettek, ki-ki a maga anyanyelvén. Gondoltam, megnézem, mire ez nagy gyülekezés, és közelebb, sőt, bemerészkedtem az épületbe. Biza, ott semmi különlegesebb alkalmat nem fedeztem fel, ami miatt ezek a népek itt egybegyűltek, hanem csak úgy ott voltak, hogy ne otthon legyenek, hanem itt együtt, és megoszhassák egymással a kis világuk nagy dolgait. Bent pedig egy teremben fekete és latin diákfiúk kosaraztak, egy tanár felügyelte a játékot, és kérdezte, mi járatban, ami kapóra jött, mert nem bántam volna, ha segít ebben az épületben nekem egy mosdót találni. Régen meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, de ma már nem félek ezektől az amerikai középületektől, ahol mindig ül valaki valahol és felügyel. Mint ez a tanár itt, aki meg is mutatta nekem, hogy a mosdó ott van, ahol azt írja „lányok kijárata”. Nem tűnt úgy, mintha viccelne, ezért én sem kérdeztem vissza, hogy biztosan az-e a hely, ahova nekem menni kell. Benyitottam, és ott is egy nagy teremben találtam magam. Annyira elámultam, hogy el is felejtettem, miért mentem oda. Sok ping-pong asztal körül kínai felnőttek ugrándoztak, a bordásfalakon asszonyok nyújtózkodtak, tornaszőnyegeken fiatalok jógáztak – egy nagy vidám hangzavar volt az egész. Micsoda közösség! Ujjongtam magamban, hogy ilyen helyre tévedtem, ahol sok boldog ember van együtt, és az életeik apró örömeit élvezik közösen.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a New York-öbölre

– Segíthetek? – lépett mellém egy magas fekete fiú sportruhában, valami igazolvánnyal a mellén szélesen mosolyogva és fél szemmel a kamerámat studírozva.

– Csak a mosdót kerestem…

– Remélem, megtalálta – mondta – Mutatós kamerája van!

– Micsoda naplementét fotóztam vele az előbb, nézze csak, fiatalember!

– Nagyszerű! Nagyszerű! Megtalálta, hát a megfelelő helyet.

– Most vagyok itt először…

– Miért, hová valósi?

– A városban lakom, bent Manhattanban…

– Aaaah… – bólintott, mintha ez már elegendő magyarázat lenne arra a szégyenletes tényre, hogy nekem mindeddig kimaradt Sunset Park az életemből.

– Járom én ezt a várost keresztbe-kasul, tudja, kattintgatok, élményeket gyűjtök, hangulatokat, de ide valahogy nem jutottam eddig el… – magyarázkodtam.

– Isten hozta minálunk! – tárta szét hosszú karjait – Jó kis hely ez. Van itt minden, sok jóféle ember, hangulat is…

– Milyen népek lakják? Látom, kínaiak, mexikóiak vannak itt szép számmal…

– Azok, meg itt vannak a dominikaiak, és tudja még kik?… Afrikaiak. Azt hiszem, hogy Jemen Afrikában van. Meg Marokkó. Az én családom meg jamaikai.

Elhelyezzük Jement és Marokkót a térképen, és csak hallgatom fiatal házigazdám meséit:

– Amúgy Chris a nevem, és négy éve élek itt, nyugodtan mondhatom, maga jöjjön csak ki ide, amikor csak akar, mert itt biztonságban van, ez rendes környék, dolgos, becsületes emberek élnek itt. És maga ezzel a csudaszép gépével itt nagyon jó fotográfiákat tud lőni. Ez itt a legmagasabb hely egész Brooklynban! Itt az egyetlen olyan pont, ahonnan együltőhelyből látja a Szabadság-szobrot, az Empire State épületét és a Chryslert is! Ilyen másutt nincs, nagy szerencse, hogy idekeveredett. És mondhatom, itt nagyon jókat tud enni, ha éhes, mert itt minden van. Micsoda!?… A legjobb mexikói kajákat itt találja az ötösön. Meg a sok kínai elvitelre. Vannak itt vendéglők meg ír kocsmák is, ha olyant keresne. Ki kell a városból mozdulni!

Photo by Artur Dancs

Naplemente a Sunset Parkban

Olyan lelkesen beszélt, mint valami védőügyvéd, aki a környék becsületét és jóhírnevét hivatott megvédeni valami ismeretlen kételkedő ellen, hogy én meg hagytam. Nem mintha nem csavarognék eleget a városban meg a világban is, de ezek a belülről jövő lelkes szavak olyan kedvesen hangzottak, hogy az aznapi élményeimmel Christ is elhoztam magammal a szívemben.  Az épületet elhagyva, a házak közt tettem egy kitérőt, de aztán visszakanyarodtam a dombra, hogy a lebukó nap mögötti színpompát  onnan fentről tekintsem meg, mielőtt elindulok a az ötösön, keresztül a kisvároson a Bay Ridge irányba.

Chris jól tudta, hogy Brooklyn legmagasabb pontja itt van a közelben, de ez a pont nem a parkban, hanem a már említett temetőben van. Igaz, a Battle Hill (a csata domb) csak pár méterrel van magasabban, mint a park, de ennyivel az igazságnak tartozunk.

A parkot a XIX. század végén, az 1890-es években hozták létre, de akkor a negyedet nem Sunset Parknak hívták, ezt a nevet csak a 60-as években választották le a térképen egy területnek a park környezetében, amelynek egy része korábban a Bay Ridge-hez, a másik része meg  Gowanushoz tartozott. A területet az őslakosoktól hollandok vásárolták fel 1630 környékén, és mivel kiváló nyitással rendelkezik az óceánra és a városra nyíló öbölre is, forgalmas kikötőhelyként fejlődött ki. Így kerültek ide a skandinávok olyan nagy számban, hogy a jelenlegi Sunset Park bizonyos környékein most is emlegetik a „Finn várost” és a „Kis Norvégiát”.

Az írek, akik szintén szép számban éltek a környéken, nem voltak szívélyes kapcsolatban a nem katolikus  észak-európaiakkal, így azok egy része a város már részeibe szivárgott el. A harmincas válságos évek megpecsételték a környék sorsát, és gazdasági fellendülésre és újabb emigránshullámokra volt szükség, hogy a Sunset Park ismét pezsgő életre keljen. Portorikóiak, dominikaiak és mexikóiak érkeztek, és mind több kínai is. Utóbbiak Brooklyn legnagyobb kínai közösségévé nőtték ki magukat, és így a Sunset Park keleti része lett a brooklyni Chinatown. A legutóbbi népszámláláson a latinok és egyéb spanyolajkúak voltak többségben, a kínaiak a következő legnagyobb népcsoport, a fehérek pedig alig egynegyede csupán ma már itt a lakosságnak.

Photo by Artur Dancs

Alkonyodik

A brooklyni Fifth Avenue-n haladtam lefelé déli irányban. Úgy tűnik, az ötössel jelzett sugárútak sorsa, hogy ilyen élettel teli utcák legyenek. A Brooklynon átívelő Fifth Ave is nyüzsgő, színes és izgalmas helyekkel van tele egész hosszában, amint keresztül vág megannyi különböző negyeden, így a Sunset Parkon is. Besötétedett, de az utcán mi sem változott, emberek jöttek.mentek, a boltok fényes kirakatokkal, a vendéglők hangulatfényekkel várták vendégeiket. A járdaszélen meg utcai árusok garmadája. Egyiknél mézben pörkölt mogyorót veszek, ujját a kalapjához emelve köszöni a vásárlást, és miközben a kirakatokat nézem, és az utca hangulatát szippantom magamba, elhaladok egy gyümölcsárus mellett. Eszemben sem volt gyümölcsöt venni éppen, de lelassítottam, mert a feltehetőleg arab származású férfi olyan zamatosan harapott bele egy sárga mangóba, hogy az embernek összefut a nyál a szájában.

– Maga jó üzletember, meggyőzött, veszek magától mangót! – mondom nevetve.

Az ember helyesel, és int, hogy válasszam ki a leginkább kedvemre valót.

– Maga orosz. – mondja határozottan. De engem ez nem lep meg, sokan hiszik, hogy az vagyok.

– Nem… – intek a fejemmel, és várom a következő találgatást.

– Lengyel…? – ez meg a másik, amit itt mindenki ismer, ha Kelet-Európáról van szó.

Mondom, hogy magyar vagyok, és nem komplikálom az erdélyi történettel, és az országhatárokkal.

– Óh, Budapest, Budapest! – kiált fel az öreg, és tovább harapdálja a mangóját – A Duna, és a sziklatemplom a hegy belsejében… Vissza kellene mennem oda, nagyon szép!

– Ezek szerint járt ott…

– De még mennyire! Fiatalkoromban. Sok a szép fehér nő arra felé… – és úgy kacag a kedves emlék margóján, hogy az összes foghíját látom., és talán azt a kartonruhás pesti csinibabát is, akinek ez az ember fiatalkorában a szépet tette.

Photo by Artur Dancs

Fifth Avenue Brooklynban

Megígértetem vele, hogy egyik nyáron elmegy vissza Budapestre, mert Budapestre nyáron a leginkább érdemes utazni, és arra is megkérem, a mangót, amit vettem, tegye már be szépen a hátizsákomba, mert nyilallik a derekam, nem venném le.

És lassan elindulok hazafelé. Rengeteg élménnyel és elsősorban egy új ékkővel, amit még sokat kell csiszolnom, hogy ugyanolyan fényes legyen, mint a többi összegyűjtött ékkövem a kollekcióban. Azon leszek. Csak a derekam engedje.

Tíz nap a világ körül (2)


Photo by Artur Dancs

 

 

Az új forradalom, a San Francisco-i csoda

 

Amerikában az idők során történt pár csoda. Az egyik az ipari forradalom volt, amely lényegében létrehozta azt az Amerikát, amelyiket mindenki – és főleg a megrögzött romantikusok – Amerika gyanánt emleget a világban, és amelyikből ma már csak nyomokban létezik valami – hisz mentalitásában és hozzáállásában semmiképp nem vonhatunk párhuzamot a jelen és a XX. század közepe Amerikája között. Ha mégis objektíven megtennénk, olyan mérhetetlen csalódás érne, hogy jobb, ha nem…

A másik forradalmat éppen napjainkban éljük. És ez a Szilikon-völgy, amelynek epicentruma, San Francisco már alapos felfordulást okozott és változást indított el, amelyik, ha ilyen iramban terjed(ne) a kontinensen, akkor még lenne esély javítani az elműanyagosult és megtépázott tekintélyen. Más már nem-igen segíthet, hiszen újabb ipari forradalomra nincs több esély, azt a történelem csak egyszer produkálta.

San Francisco tehát pontosan tudja, miről szól a jelen világ története, és így San Francisco nagyon is tisztában van a saját értékével. A San Francisco-i létnek ma már ára van, amit szemrebbenés nélkül megkérnek mindenkitől, nem csak attól, aki most kopog be a város kapuján hamubasült pogácsával teli batyuval, hanem biza, azoktól is, akik életüket ott élték le. Jogosan vagy jogtalanul-e, ez már más lapra tartozik. Aki vitatkozni akar, az könnyen megteheti azokkal, akik úgy látják, hogy ez a San Francisco annyira nem az a San Francisco, amire a született helyiek „befizettek” a maguk idején, mint ahogy New York Brooklynja sem azoké már, akik magukénak tudták az idők során. És ahogyan Brooklyn lett a világ hipszter bölcsője, úgy San Francisco lett Amerika hipsztere. Az is igaz, hogy az a régi Brooklyn, mint a régi San Francisco is gyakorlatilag megszűnt, mint a történelem során eltűnt országok és nemzetek – más lett belőlük. Azok, akiké volt, most vagy keresnek valahol másutt megfelelő helyet maguknak, vagy beilleszkednek a jelenbe, aminek meg kell az árát fizetni.

Photo by Artur Dancs_

A San Francisco-i legenda

 

Mesélik, hogy egy jóillatú tavaszias estén (ebben nem lehet tévedni, San Franciscoban mindig olyan) egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halkszavú fiatalember udvariasan bekopogtatott az egyik családi ház ajtaján. Azok tán vacsoraasztalnál ültek, és meglepetten nyitottak ajtót az idegennek, hisz vendéget nem vártak – manapság pedig bejelentetlenül, és Amerikában főleg, senki nem megy sehova. A fiatalember tisztességgel üdvözölte a házigazdát, és bemutatkozott, egyúttal előhozakodva jövetele céljával:

 

– A nevem Mark Zuckerberg, és tíz millió dollárt fizetek ezért a házért maguknak, amennyiben péntekig kiköltöznek belőle.

– Tízmillió! – ismételte hangtalanul a megdöbbent házigazda, aki talán el sem hiszi, hogy ennyi pénz a valóságban létezik, és most ott állt előtte egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halk szavú fiatalember szürke trikóban és kapucnis felsőben, és rezzenéstelen arccal várta a választ az elhangzott ajánlatra.

 

A házigazda ugyan inkább tréfának hitte a dolgot – és azt is hitte, hogy amennyiben az, akkor elég éretlen tréfa ilyen esti órában – összeszedte magát, és így szólt:

 

– Azt én nem tehetem, hogy ezt a házat magának eladom – majd hangja reszketős lett, és így folytatta, miközben párja is kijött az ajtóba megnézni magának a fura látogatót – Mi ugyanis itt éltük le az életünket ezen a környéken. Itt neveltük fel gyermekeinket, itt játszottak az utcában és az unokáink is ide jönnek hozzánk. Nekünk innen nincs ahová mennünk. Mi itt vagyunk otthon.

 

A fiatalember kicsit gondolkodott, körbenézett, majd intett, hogy azonnal visszajön. Átsietett a másik oldalra, ahol bekopogott a szemközti családi házba. Amazok sem lepődtek meg kevésbé, mint az előző házaspár, valamit beszéltek a fiatalemberrel, aki pár perc múlva visszajött az ajtóban kővé dermedt párhoz:

 

– Ha adok maguknak kétmilliót, átköltöznek-e a szemközti házba?

– Két millióért?… – fejcsóválva nevetett a gazda – Tudja mit, át! – és átkarolta a feleségét.

 

A fiatalember rezzenéstelen derűs arccal biccentett:

 

– Rendben. Itt a csekk a kétmillióról. Kezet rá!

 

Amazok egyik ámulatból estek a másikba, és amikor a férfi megszólalhatott, csak annyit kérdett:

 

– Árulja el, mit mondott azoknak!…

– Hogy megveszem a házukat nyolcmillióért, ha csütörtökig kiköltöznek, és átadják maguknak.

 

Ezt a történetet megannyiképpen mesélik, így vált legenda belőle. De talán a legjellemzőbb sztori a jelen San Franciscojára, pontosabban a Bay Area-ra, azaz öbölre, ami a trojkát feltételezi San Francisco, Oakland és San José között.

Photo by Artur Dancs

 

 

Harmadik nap: ismét szerelembe esni San Franciscoval

Három éve jártam életemben először San Franciscoban. Annyi jót hallottam felőle, hogy kedvemrevalónak tűnt, és mégis jó sokáig képes voltam halogatni az odautazást, amit végülis jó, hogy megejtettem, mert később már nem engedhettem volna meg magamnak. Akkor már tomboltak a változások a városban és elkezdett minden nagyobb fordulatszámon működni a térségben, ennek ellenére, még – ma azt mondanám – „áron alul” sikerült belvárosi elegáns szállodát találnom. Onnan pedig egyszerű volt a szerelembe esés Amerika legeurópaibb szegletével, mert a hideg New York-i telet magam mögött hagyva érkeztem a tavaszillatú városba, ami tarkállott a virágoktól, és beragyogta a nap. És naphosszat kaptattam fel a meredek utcákra és ereszkedtem le a túlfelén, hogy minden szegletét megismerjem. Vettem én napijegyet a tömegközlekedésre, de alighanem csak a város kasszáját gyarapítottam vele, mert a gyaloglásból csak nem akart elegem lenni. San Francisco hangulata olyan mély nyomot hagyott bennem, mint valamikor régen New York tette. Meg is ijedtem kicsit. Persze, az nem fordult meg sem a fejemben, hogy lecserélném New Yorkot érte, ma meg már nem is álmodozhatok erről, hisz New York megfizethetetlen ugyan, de San Francisco már felette áll ebben is. És nem, mintha most megfordulna a fejemben odaköltözni. A szerelem nem jelent számomra összebútorozást, New Yorktól pedig megkapom a magam szabadságát és magánéletét, szerelem ide vagy oda.

 

Hogy milyen a találkozás a régi szerelemmel, megoszlanak a vélemények, és a dalszövegek is. Én mindenesetre pezsgő izgalommal készültem a városra. Adam ebbe a képbe semennyire nem hiányzott, de nehezemre esett otthagynom is a szállodában, mert kitellett volna tőle, hogy a bárba üldögélve valami missouri-i pincér társaságában tölti a napot. De azt is előrebocsátottam, hogy miután kicsit megjáratom, valahol lerakom, ahonnan hazatalál, és sorsára hagyom.

Photo by Artur Dancs

Az Embaracaderonál jöttünk fel a metróból, és magamba is szippantottam az egészet, ahogyan volt. Tengerillat, virágzó fák, napsütés és nyüzsgő élet – kirakodó vásár. Végigfutottunk a termelői piacon, sajtokat kóstoltunk, süteményeket, házicsokit, és leszaladtunk az öbölbe, amely fölött a Bay Bridge ível át Oaklandbe. Felkapaszkodtunk a jó öreg villamosra és meg sem álltunk a Fisherman’s Wharf-ig, a turistaparadicsommá alakított mólóig, és még a sütkérező fókákkal is parolázhattunk.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem! – kiáltott fel sokadszor is Adam, és én mindig ugyanazt válaszoltam neki:

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Átkaptattunk a Fort Mason emelkedőin a csokoládéjáról híres Ghirardelli térre, ahol nem hagyhattam ki a nyalakodást sem, hisz legutóbb megtettem, és megbántam. Majd buszra ugrottunk, és a máris Golden Gate-nél pózoltunk, sőt, súlyos tériszonyunk ellenére is elsétáltunk a híd közepéig.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem!

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Mikor Adam kellőképpen belefáradt az én ritmusomban tett városnézésbe, örömmel eresztettem útjára a belvárosban, a Union Square-en, amiről megállapította, hogy vagány, és hogy neki nagyon tetszik.

Photo by Artur Dancs

Lényegében onnan számítom a magam együttlétét a várossal. Azt gondoltam, villamosra szállok, de valahogy csak gyalogosan kötöttem ki a Chinatownban, ahonnan a „legkanyargósabb” névre keresztelt utcára, a Crookedest Streetre kaptattam fel. Ez nem egy külön utca, hanem csupán a San Franciscón átívelő Lombard Street egy alig 180 méteres szakasza, amely olyan hajmeresztően meredek, hogy sokáig képtelenségnek is tartották nyitva tartani a forgalom előtt, mígnem nyolc hajtűkanyarral oldották meg a problémát, amit mind az említett alig kétszáz méterre zsúfoltak be. Így a 27%-os lejtő már csak pazar kilátást jelent, de lényegesen kevesebb veszélyt a közlekedésben.

 

Naplementére mindenképp az óceán partján szerettem volna lenni, igyekeztem is vissza a korábban megjárt Golden Gate-hez. A Golden Gate impozáns konstrukciójáról, mint csodáról nagyon sokat olvastam, és azt mindig külön megjegyzem, ha erről esik szó – mert engem lenyűgözött az információ – hogy a híd akár kilenc méterig is kileng erős szél esetén, és ez – szerkezetileg – semmiféle veszéllyel nem jár. A Golden Gate lényegében a kapu a Csendes-óceán és a San Francisco-öböl közötti szoroson átívelve.

A híd alatt átsétálva a délutáni verőfényben a végtelen óceántükör tárult elém, és hirtelen ugyanolyan végtelen nyugalom töltötte el egész lényemet, amint ott álltam a sziklás domb tetején a lebukni készülő nap simogató sugaraiban.

Egy vágyam maradt még a napnyugta után, amikor a telihold a város fölé merészkedett és ezüstös csillámmal szórta meg az egészet: a Dolores Park. Az igencsak távolra eső parkot azért kedveltem meg legutóbb, mert tetejéről jól belátható az esti fényben fürdő város, és ezt mindenképpen meg akartam a fényképezőgépemnek mutatni. Későre járt, amikor kijutottam a parkba, de sokan csámborogtak még ott, szerelmesek meg nem szerelmesek is, akik hanyattfekve a fűvön néztek bele a távoli fényzuhatagba, és hagyták, hogy a hold cirógassa a testüket. Miközben halkan beszélgettek, odébb pedig néha hangosan fel is nevettek. Amíg az állvánnyal bíbelődtem, egyik házból egy latin férfi sétált hozzám.

 

– Mozi lesz? Vagy csak fotó?

Photo by Artur Dancs_

Mondom, fotó. És hogy mennyire szeretem itt. Kérdi, honnan jövök, és mondom a történetemet, és miközben rágyújt, ő is előadja, hogy uruguay-i.

 

– Hét éve költöztünk ide – mutat a házra a háta mögött, amelyből a pazar kilátás nyílik – de semmiért nem adnám. Minden este kijövök egy cigarettát elszívni itt a domb tetején, és nézem a várost. Remélem, meg tudunk itt maradni…

 

Lementem a völgybe, átlépdeltem valami italozó hippiken – ott még ez a faj is fellelhető, másutt jobbára már kihaltak, egyéb, életképesebb fajok vették át a helyüket. Úgy látszik, San Francisco nekik még engedett egy esélyt itt a régi szép idők emlékére. Majd szépen ők is eltűnnek innen.

Gondoltam, lemegyek az itteni Village-be, a Castroba. A lényegében meleg negyedként elhíresült vagy hirhedté vált negyed sem egyértelműen az már, ami volt, hanem egyszerűen csak bohémtanya. Melegekkel meg azok nélkül is. Melegek vannak mindenütt – San Franciscoban meg pláne – és nem melegek is vannak a Castroban igencsak szép számmal, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy hétvége van, telihold és minden, ami kedvez egy tivornyázáshoz az éjszakában.

De nem mentem a Castro felé. A villamoson zötyögtem szálláshelyünk felé. A szállodám ablakát csak résnyire lehetett megnyitni – azt mondják, biztonsági okokból, már hogy ki ne ugorjon valami meggondolatlan ember, mert kinek kell itt a balhé – de azon a résen éppen elég virágillat és párás éjszakai levegő áradt be ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem, hogy noha az előző utamon kialakult szerelem sem múlt el soha bennem San Franciscoval szemben, most mégis azt érzem, újra beleszerelmesedtem.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: