Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (10)


 

A nagy találkozás Monet kilátóján

Amellett, hogy elsődleges célom az olasz riviérán az volt, hogy minden pillanatot teljes mellbedobással élvezzek, néhány dolognak feltétlenül utána szerettem volna járni zarándokutamon Elio és Oliver, és immár Monet nyomában. Tisztázni szerettem volna a könyvbéli történet helyszíneit, ahogyan azokat Cremonában is tettem április végén a filmben használt helyszínekkel kapcsolatosan. Logikai játék, kíváncsiság és személyes lélekutazás volt ez az egész, ezáltal pedig elmondhatatlanul izgalmas.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Konkrétan a kis, mediterrán tengeri szellővel átjárt teret kutattam a Piave emlékmű közelében, ahonnan kilátni az Azúr-partra, majd eljutni Monet szirtjére, ahonnan a Bordigherai látképet festette, és utolsó percben egy másik programpont is került, ami jobbára Monet-val függ össze. Párizsban voltam már, néhány nappal az ideérkezésem előtt, a vonatjegyeimet intéztem a nizzai Côte d’Azur repülőtérről az olasz riviéra kisvárosáig, és Los Angelesbe készültem épp, amikor rábukkantam egy  érdekes információra a Moreno kerteket illetően, ahová Monet és más híres impresszionista is bebocsátást nyert alktotás céljából. Ekkor találkoztam először Pompeo Mariani nevével, az olasz impresszionista és orientalista festő ugyanis a múlt század elején éppen azt a parkrészt vásárolta meg, és építtette oda alkotóműhelyét, ahol a híres Monet festmények készültek a Bordighera sorozatban – eltekintve az általam korábban Los Angelesben és Párizsban is látott alkotásoktól, amelyekről a korábbiakban említést tettem. Pompeo Mariani hagyatékát ma egy alapítvány kezeli, és az alkotóműhely és a híres kert előzetes egyeztetéssel, a jelenlegi házigazda engedélyével zárt körben megtekinthető. Nem is tétováztam sokat, levelet írtam Carlo Bagnasconak, amelyben engedélyét kértem egy röpke vizitre az általa birtokolt kertrész meglátogatására. Hogy biztosabb legyek dolgomban, leendő házigazdámat is megkértem, nézzen utána a lehetőségeknek, hogy egynapos ottlétem alatt bejuthassak a Moreno kert szentélyébe, a Mariani villa területére. Mind signore Bagnasco, mind Lilian válasza egyszerre érkezett meg, amikor már Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán készítettem elő az utolsó technikai részleteit az olaszországi utazásomnak.

„Szerdán délután 16 órakor várom a villában” – szólt a tömör válaszüzenet a Mariani villából. Vasárnap reggel volt, lórúgást szürcsölgettem a Burzsuj Disznó teraszán, és előttem volt még egy repülőút Los Angelesből Oslóba és onnan Nizzába.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Egy futó reggeli záport követően, amitől kissé megszeppentem egy pillanatra, a szerda délelőtt aztán napsugarasba fordult csakhamar. A szomszédos Garibaldi tér Piave emlékművétől céltudatosan haladtam felfelé az óvárosba vezető meredek macskaköves sétányon arra a kis térre, amit előző este már felfedezni véltem, mint a két főszereplő, Elio és Oliver nagy beszélgetésének helyszíne, és próbáltam kitalálni, miért nem tesz az író említést róla, hogy a piazzetta és a háborús emlékmű között a valóságban nem csak néhány lépésnyi távolság van. Nincs ugyan messze onnan, de mégsem csak pár lépés. A reggeli napsütésben elém táruló tér az este látott panorámánál is lélegzetelállítóbb volt. Nem volt korlát, datolyapálmák, yuccák, mediterrán fenyők és kaktuszok szegélyezték, de tovább haladva a városháza palotája mögött a buja növényzet mintha széthajolna, hogy szabad kilátást biztosítson annak, aki a fák hűvös takarásából tekintetükkel be akarják fürkészni az egész riviérát. Mintha a könyv leírása elevenedett volna meg, előttem terült el a táj. A végtelen kék tenger, amelynek távolában az öböl túloldalán Nizzáig is el lehetett látni a derűs reggelen, amott a Terra Santa templom tornya jelzi az alsó várost kimagasodva a villák és háztetők erdejéből.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a piazzetta di Amicis felől

A piazzetta szélére sétáltam, pontosan, mint Elio és Oliver azon a nyári reggelen, és lenéztem a magasból a két öblöt elválasztó fokra, Cape Sant’ Ampeliora. A város védőszentjéről elkeresztelt sziklás fok mélyen nyúlik az öbölbe, ezáltal az olasz riviéra legdélebbi csücske, egyúttal a Côte d’Azurtől eddig a pontig húzódó Riviera dei Fiorit, a Virágok Riviéráját választja el a San Remo-öböltől. Ampeliót nem csak azért választották a város védőszentjének, mert ezt a tengerbe nyúló sziklaszirtet választotta otthonává, és ahol a legenda szerint i.sz. 428-ban sziklaágyán örök nyugalomra tért, hanem mert – szintén a legenda szerint – ő volt az, aki az első datolyamagvat hazájából, Egyiptomból idehozta és elültette. A város neki is tulajdoníthatja ezáltal jelképesen a „Pálmafák királynője” címet, mint az első európai település, ahol a datolyapálmák megteremtek. Ez a cím azzal a privilégiummal is jár, ami mai napig Bordighera sajátja, hogy a Vatikánnak a hagyományos húsvéti szertartáshoz jelen korunkban is innen és csakis innen viszik a pálmaágakat. Ampelio szentté avatását követően, a XI. században a város egy román stílusban készült, a Szent Benedek rendhez tartozó kis templomot építtetett a szirtre, amelyet a XV-XVI. században bővítve egy Sant’Ampeliót ábrázoló fából faragott szoborral is gazdagítottak, ami az oltár fölött ma is megtekinthető. A kriptát a tengerre néző ablakokon beszűrődő mediterrán napfény világítja meg, és ott látható az említett kőágy is, amely a dél-francia La Turbie városából származik, alig pár lépésre a mai monacoi hercegségtől, és a legenda szerint Augustus császár trófeájából való, amelynek maradványait a kisváros ma is őrzi. A kistemplom pedig az olasz nemzeti örökség része lett.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

Amikor a tenger fölé emelkedő piazzetta szélére értem, egy párbeszéd foszlányai csengtek vissza a fejemben:

„Oliver: Ugye, tudod, kiről mondják, hogy a közelben fulladt a tengerbe…

Elio: Shelley.

Oliver: És azt is tudod, hogy mit tett a felesége, Mary és barátai, mikor a testét megtalálták?

Elio: Cor cordium, a szívek szíve – ezt kiáltotta egyik barátja, amikor a szívét kiragadta a felpuffadt testéből, mielőtt a parton elhamvasztották volna…”

A párbeszédben Percy Bysshe Shelleyre történik utalás. A Frankensteinról szóló regény híres szerzője ugyanis a közeli, úgynevezett „Költők-öble” részén a riviérának, San Terenzóban élt feleségével, Mary Shelley-vel a ma  múzeumként szolgáló Magni Villában valamikor az 1800-as évek legelején, és az öbölben lelte halálát egy sajnálatos szerencsétlenséget követően.- Talán nem véletlen, hogy Olivernek ez éppen a De Amicis téren jutott eszébe, ez a neve ugyanis az oly sokat emlegetett piazzettának a tenger fölött. Edmondo de Amicis olasz novellista egyik legismertebb gyermekregénye a Cuore, azaz A szív, amelyet két kisfia inspirált.

Photo by Artur Dancs

San Remo

„Oliver: Van bármi is, amit te nem tudsz?

Elio: Semmit sem tudok, Oliver. Semmit, de semmit.

Oliver: Nekem úgy tűnik, többet tudsz bárki másnál.

Elio: Ha csak tisztában lennél vele, mennyire keveset tudok dolgokról, amelyek számítanak…

Oliver: Milyen dolgok, amelyek számítanak?

Elio: Tudod te, milyen dolgok. Mostanra neked mindenkinél jobban tudnod kell.

Oliver: Miért mondod most mindezt el nekem?

Elio: Mert úgy gondoltam, neked tudnod kell

Oliver: Mert úgy gondoltad, nekem tudnom kell…

Elio: Mert akartam, hogy te tudd… Mert akartam, hogy te tudd. Mert senki másnak nem mondhatom el, csak neked.

Oliver: Tisztában vagy azzal, amit mondasz?

Elio: Igen, tisztában vagyok azzal, amit mondok, és te nem értettél félre semmit. Csak nem tudok jól bánni a szavakkal. De nem baj, ha úgy döntesz, soha többé nam akarsz hozzám szólni.

Oliver: Várj. Te azt mondod, amire én gondolok, hogy mondod?

Elio: Azt.

Oliver: Várj meg itt. Fel kell szaladnom átvenni a papírokat. Ne menj sehová.

Elio: Tudod, hogy úgysem megyek innen sehová.” *

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű

A harminc év távlatából visszacsengő párbeszédben elmerülve a tekintetemet a végtelen tengerről elfordítottam, a bal vállam fölött felnéztem a mellettem magasodó park árnyas ösvényeire, az éjszaka, mikor itt jártam, nem láthattam semmit, sötét volt. Most előbb egy szökőkút, mögötte pedig, pár lépésre tőlem egy nagy kőtömb tűnt fel. Közelebb léptem, akkor láttam, a kőbe nevek vannak vésve hosszú sorban, azon fiataloknak a nevei, akik az első világháborúban estek el, a végzetes piavei csata áldozatai. A mediterrán szellővel átjárt tágas piazzetta fölötti háborús emlékmű rejtélye immár megoldódni látszott. Az emlékmű körüli padok egyikére leültem egy pillanatra, és hagytam, hogy a tenger felől érkező hűsítő szellő átjárjon, mielőtt a további titkokat felfedni elindulok, szinte-szinte időrendi sorrendben. Fel az országúton, amely a délelőtti órákban még talán nem annyira forgalmas, fel a legmagasabbra, ahol Elio titkos helyét sejtettem, Monet kilátóján. Kis kitérőt tettem a Villa Garnier irányába, amelyikre a magasból pazar kilátás nyílott. Charles Garnier, francia építész alkotói munkásságának kéznyomait világhíres épületek őrzik, hogy csak a Garnier palotát említsük Párizsban, amit jobbára a párizsi operaházként ismerünk, vagy a Monte Carlo-i kaszinó nagy koncerttermét Monacoban. Garnier olyannyira szerette Bordigherát, hogy saját nyaralót tervezett ide magának alkotóműhellyel együtt – ez a San Remo felé vezető országútra és sínpárra a domboldalról letekintő Villa Garnier. Emellett, mint említettem, a városháza épülete is Garnier munkája, mint ahogyan a Terra Santa templom a belvárosban, illetve a Bischoffsheim kastély, amely nagyon sok vonásában hasonlít az 1872-ben készült Garnier Villára.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier

Ennek a titkára is rá akartam jönni, elkezdtem, hát kutakodni. A Bischoffsheim kúria a via Rómán jobbára Etelinda néven ismert. Érdekes véletlennek volt köszönhető ennek létrejötte. A német bankár, aki Párizsban élt az operaház környékén, így került ismeretségbe Garnierrel, akit felkért egy vakációs palota építésére Bordigherában. A bankár nem volt pénzszűkében, grandiózus terveket kért Garniertől, és hogy Bordighera városában is megalapozza kényelmét és megvesse befolyását, pénzadománnyal támogatta a mai via Roma kiépítését, ami akkoriban még csak egyszerű földút volt, sőt, egy impozáns csillagvizsgálót is építtetni szándékozott a város feletti Montenero hegytetőre. A város akkori vezetésével azonban mégsem volt feszültségmentes a viszonya, ezért nem csak a villára szánt befektetést csökkentette drasztikusan, ezáltal arra kényszerítve Garniert,  tervezze újra az egész projektet, hanem a csillagvizsgálót is francia területre, Nizza fölé építtette meg. Garnier pedig a hirtelenjött változtatások nyomására egy a Garnier villa tervein alapuló új projektet készített a Bischoffsheim villájára – innen a megtévesztő hasonlóság a kettő között. A német bankár azonban a város vezetésével kialakult konfliktusai miatt már nem óhajtott huzamosabb időt Bordigherában tölteni, érdekeltségeit Franciaországba helyezte át, és a villát prominens személyiségeknek adta ki bérbe. Vendégei között szerepelt Louis Pasteur is, a későbbiekben pedig maga Margit, a leendő királyné vendégeskedett itt 1879-ben édesanyjával, Erzsébettel. Margherita, I Umberto, olasz király későbbi felesége olyannyira megszerette a helyet, hogy a Bischoffsheim villához tartozó hatalmas terület egy részét felvásárolva a későbbiekben saját nyaralókastélyt építtetett ide, ahová a királyt, szeretett férjét ért támadást követő időszakban felépülni járt. A Margherita di Savoy kastély a bordigherai domboldalon ma múzeumként működik. A német bankár monogramját (RB) viselő villát pedig 1896-ban Claude George Bowes-Lyon vásárolta meg, a későbbi II. Erzsébet brit királynő anyai nagyapja. Lord Bowes-Lyon, Strathmore és Kingshorne grófja azonnal Etelindára keresztelte a villát testvérének, Mildrednek a tiszteletére, aki Etelinda címmel írt operát, amit 1894-ben Firenzében mutattak be nagy sikerrel. A brit anyakirályné több ízben tartózkodott az Etelinda villában családjával, az akkor még gyermekkorú Erzsébet egyik kedvenc nyaraló-telelő helye volt Bordighera. Arra utaló feljegyzést azonban sehol sem találtam, hogy a királynővé koronázott Erzsébet azóta járt volna a liguriai tájakon, és konkrétan Bordigherában.

Photo by Artur Dancs

Villa Etelinda (Bischoffsheim)

A via Colli felé igyekezve, levágtam az utat kicsit a rövidítésen, ami az óvároson keresztül vezetett. Mindenképpen vissza akartam nappal is ide jönni, a „magasváros” annyira lenyűgözött már abból is, amit előzőleg képeken, éjszaka meg személyesen láttam és tapasztaltam. Viráglugasok között az Città Alta déli kapuján keresztül kaptattam fel a lépcsőkön. Jobbra is, balra is helybéliek és vendégek üldögéltek a teraszok asztalainál verve a blattot, beszélgetve, politizálva, újságot olvasgatva a kávé illetve némi grappa vagy szürkebarát társaságában. A Piazza del Popolo csendesebb volt, mint éjszaka. A szieszta ideje közeledett, a Piazetta vendéglő asztalainál ebédelt pár a reggeli kóborlásokban elfáradt turista, a tér amúgy üres volt, és a keleti kapu boltívén keresztül le lehetett látni a tengerre, a szellő itt kedvére jött-ment az ódon falak közt. A Piazzetta asztalaira az az árkádos loggia vetített hűsítő árnyékot, amelyre a XVIII. században felemelték a kilátótornyot, s ami ma a harangtorony, San Giacomo haranglábja.

Photo by Artur Dancs

Santa Maria-Maddalena templom és San Giacomo haranglábja

A szűk hely miatt nagyon nehezen fényképezhető úgy, hogy mind a templom, mind a loggiára emelt torony megfelelően megmutatható legyen, ezért is van kevés olyan fotó, amelyik egyszerre ábrázolja mindkettőt. A grandiózus főbejárat fölött a névadó Szent Mária-Magdolna ábrázolása fogadja a látogatót egy freskón, amit százharminc évvel a templom felszentelése után, 1742-ben festett Giacomo Raimondo.  Ha már korábban említettem Garnier építészmester nevét, hozzátenném, hogy a templom restaurálásához is kérték segítségét, és noha konkrét írásbeli dokumentum erre vonatkozólag nem került elő, vannak bizonyítékok rá, hogy Garnier szakmai tanácsadást nyújtott a templom második restaurálása idején 1881-1883 körül. A templom mögött Bordighera sok évet szolgált lelkészének állítva emléket, egy kis tér viseli egy másik Giacomo, San Giacomo nevét. A teret elhagyva jutottam a kis sikátoros kaptatóra, ami annak a Mariani Villa bejárata előtt vezetett el, ahová délutánra látogatóba vártak. Tovább kapaszkodva a meredek úton, amit az éjszakai kalandozásom során már volt alkalmam megismerni, kijutottam a via Colli magas kilátójára, ahonnan a teliholdas-csillagos éjszakát a város felett megcsdálhattam.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a via Colliról

Ha az esti látképben a fénypontok sziporkázó csillagtengere játszott főszerepet, most a kék uralt mindent, az elém táruló Azúr-part, a napsütésben pompázó riviéra, a magas szirtekre és a dombok aljába sorakoztatott villák, és a buja növényzetbe burkolt völgy alant, pipacsok, sok-sok pipacs és sárga virág.  A sziesztának köszönhetően ezúttal is gyér volt a forgalom, nem sok autó elől kellett elugranom, miközben bele-belefeledkzetem a panorámába. A kilátón kicsit megpihenve indultam még feljebb, a szerpentineken kanyargó úton oda, ahol Monet kilátóját sejtettem kutatásaim alapján. Ha megtalálom, tudtam, hogy nagy sikerélményt jelent majd számomra a hosszú hónapokon át tartó kutatások, utazgatások nyomán. Amikor a másik kilátóteraszt is elértem a magasban, tisztán és közelről láthatóvá vált a Villa Torre dei Mostaccini és annak a kilátótornya, és a kép is annyira kitárult, hogy mind San Giacomo az óvárosból, mind a Terra Santa tornya a lenti városból beletért, a festményekről jól ismert, érintetlen, bujazöld völgy a sok virággal, datolyapálmákkal és olajfákkal, a szirt tetején pedig mediterrán fenyők sorakoztak, a távolban Nizza és Monte Carlo kontúrja, és persze, a végtelen kék, amelyen, mint Monet festményén egy-két fehér vitorla törte csak meg az egyhangúságot.

Photo by Artur Dancs

Bordigherai látkép

Igazából csak nehezen lehetett volna eldönteni, melyik ponton ér véget az ég, és hol van a tenger vonala. Ebben a pillanatban ez volt azonban a legkévésbé fontosabb. Elővettem a festmény fotóját, és elindultam az utam utolsó szakaszára, éreztem, tudtam, hogy pár lépés lehet csak innen. Felértem a szirt tetejére. Egy az út szélére húzódott parkolóban egy autó pihent, hosszú útról érkezhetett gazdája egy üveg San Pellegrinoval oltotta szomját a tikkasztó melegben, odabiccentett a fura turistának, aki a forgalom elől ide-oda ugrálva közelített feléje lentről nyakában fényképezőgéppel, mindenféle teleobjektívekkel és minden valószínűség szerint jócskán felmelegedett vízzel a hátizsák zsebébe tűzött palackjában. Visszabiccentettem, és felléptem a kanyarba, ahol az út úgy fordul rá a völgyre, hogy a Monet festmény szinte teljes egészében elém táruljon. Hogy csak „szinte”, azért van, mert Monet festménye, amint erről már esett szó, minden valószínűség szerint a Torre dei Mostaccini kilátójáról, a magasból készült, néhány méterrel odébb, ahova viszont lehetetlen lett volna bejutni, és a toronyba feljutni, a villa ugyanis éppen eladás alatt áll egy szép, mesebeli vagyonért cserében. Amikor a lehető legközelebb férkőztem az „eredeti” helyhez, a lombok takarásából, mint egy égi jel, és mint egy végső visszaigazolás előkerült az a tábla, amit a városvezetés állított ide Monet “Bordigherai látkép” című festményének másolatával, jelezvén, hogy számításaim teljesen pontosak voltak. És ezen a ponton találkozott végre Elio és Oliver története, Monet, Aciman és Bordighera bennem, és immár a valóságban is.

Photo by Artur Dancs

Találkozás

„Elio: Ez. A hely, ahová Monet festeni jött. Nézz körül. Ez az én helyem. Az egész az enyém. Ide járok olvasni. Meg sem tudnám neked mondani, hány könyvet olvastam itt.

Oliver: Szeretsz egyedül lenni?

Elio: Nem. Senki sem szeret egyedül lenni. De megtanultam élni vele.

Oliver: Te mindig ilyen bölcs vagy?

Elio: Egyáltalán nem vagyok bölcs. Mondtam neked, semmit sem tudok. A könyveket, azt igen, meg hogy hogyan fűzzem össze a szavakat – de ez nem jelenti, hogy képes vagyok beszélni a dolgokról, amelyek számomra a legfontosabbak.

Oliver: De most azt teszed – a magad módján.

Elio: Igen, a magam módján – így mondom el a dolgokat mindenkor: a magam módján.

Oliver: Szeretem, ahogyan mondasz dolgokat. Miért becsülöd mégis folyton alá magad?

Elio: Nem tudom. Tehát te nem tennéd, feltételezem…

Oliver: Tényleg annyira tartasz attól, amit mások gondolnak?

Megráztam a fejem. De nem tudtam a választ. Vagy talán a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett megválaszolnom.” *

Photo by Artur Dancs

Ez az én helyem (Monet’s Berm)

*A párbeszédek kivonatai André Aciman: Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) c. regényéből vett szabadon fordított idézet-részletek

 

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: