Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (10)


 

A nagy találkozás Monet kilátóján

Amellett, hogy elsődleges célom az olasz riviérán az volt, hogy minden pillanatot teljes mellbedobással élvezzek, néhány dolognak feltétlenül utána szerettem volna járni zarándokutamon Elio és Oliver, és immár Monet nyomában. Tisztázni szerettem volna a könyvbéli történet helyszíneit, ahogyan azokat Cremonában is tettem április végén a filmben használt helyszínekkel kapcsolatosan. Logikai játék, kíváncsiság és személyes lélekutazás volt ez az egész, ezáltal pedig elmondhatatlanul izgalmas.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Konkrétan a kis, mediterrán tengeri szellővel átjárt teret kutattam a Piave emlékmű közelében, ahonnan kilátni az Azúr-partra, majd eljutni Monet szirtjére, ahonnan a Bordigherai látképet festette, és utolsó percben egy másik programpont is került, ami jobbára Monet-val függ össze. Párizsban voltam már, néhány nappal az ideérkezésem előtt, a vonatjegyeimet intéztem a nizzai Côte d’Azur repülőtérről az olasz riviéra kisvárosáig, és Los Angelesbe készültem épp, amikor rábukkantam egy  érdekes információra a Moreno kerteket illetően, ahová Monet és más híres impresszionista is bebocsátást nyert alktotás céljából. Ekkor találkoztam először Pompeo Mariani nevével, az olasz impresszionista és orientalista festő ugyanis a múlt század elején éppen azt a parkrészt vásárolta meg, és építtette oda alkotóműhelyét, ahol a híres Monet festmények készültek a Bordighera sorozatban – eltekintve az általam korábban Los Angelesben és Párizsban is látott alkotásoktól, amelyekről a korábbiakban említést tettem. Pompeo Mariani hagyatékát ma egy alapítvány kezeli, és az alkotóműhely és a híres kert előzetes egyeztetéssel, a jelenlegi házigazda engedélyével zárt körben megtekinthető. Nem is tétováztam sokat, levelet írtam Carlo Bagnasconak, amelyben engedélyét kértem egy röpke vizitre az általa birtokolt kertrész meglátogatására. Hogy biztosabb legyek dolgomban, leendő házigazdámat is megkértem, nézzen utána a lehetőségeknek, hogy egynapos ottlétem alatt bejuthassak a Moreno kert szentélyébe, a Mariani villa területére. Mind signore Bagnasco, mind Lilian válasza egyszerre érkezett meg, amikor már Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán készítettem elő az utolsó technikai részleteit az olaszországi utazásomnak.

„Szerdán délután 16 órakor várom a villában” – szólt a tömör válaszüzenet a Mariani villából. Vasárnap reggel volt, lórúgást szürcsölgettem a Burzsuj Disznó teraszán, és előttem volt még egy repülőút Los Angelesből Oslóba és onnan Nizzába.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Egy futó reggeli záport követően, amitől kissé megszeppentem egy pillanatra, a szerda délelőtt aztán napsugarasba fordult csakhamar. A szomszédos Garibaldi tér Piave emlékművétől céltudatosan haladtam felfelé az óvárosba vezető meredek macskaköves sétányon arra a kis térre, amit előző este már felfedezni véltem, mint a két főszereplő, Elio és Oliver nagy beszélgetésének helyszíne, és próbáltam kitalálni, miért nem tesz az író említést róla, hogy a piazzetta és a háborús emlékmű között a valóságban nem csak néhány lépésnyi távolság van. Nincs ugyan messze onnan, de mégsem csak pár lépés. A reggeli napsütésben elém táruló tér az este látott panorámánál is lélegzetelállítóbb volt. Nem volt korlát, datolyapálmák, yuccák, mediterrán fenyők és kaktuszok szegélyezték, de tovább haladva a városháza palotája mögött a buja növényzet mintha széthajolna, hogy szabad kilátást biztosítson annak, aki a fák hűvös takarásából tekintetükkel be akarják fürkészni az egész riviérát. Mintha a könyv leírása elevenedett volna meg, előttem terült el a táj. A végtelen kék tenger, amelynek távolában az öböl túloldalán Nizzáig is el lehetett látni a derűs reggelen, amott a Terra Santa templom tornya jelzi az alsó várost kimagasodva a villák és háztetők erdejéből.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a piazzetta di Amicis felől

A piazzetta szélére sétáltam, pontosan, mint Elio és Oliver azon a nyári reggelen, és lenéztem a magasból a két öblöt elválasztó fokra, Cape Sant’ Ampeliora. A város védőszentjéről elkeresztelt sziklás fok mélyen nyúlik az öbölbe, ezáltal az olasz riviéra legdélebbi csücske, egyúttal a Côte d’Azurtől eddig a pontig húzódó Riviera dei Fiorit, a Virágok Riviéráját választja el a San Remo-öböltől. Ampeliót nem csak azért választották a város védőszentjének, mert ezt a tengerbe nyúló sziklaszirtet választotta otthonává, és ahol a legenda szerint i.sz. 428-ban sziklaágyán örök nyugalomra tért, hanem mert – szintén a legenda szerint – ő volt az, aki az első datolyamagvat hazájából, Egyiptomból idehozta és elültette. A város neki is tulajdoníthatja ezáltal jelképesen a „Pálmafák királynője” címet, mint az első európai település, ahol a datolyapálmák megteremtek. Ez a cím azzal a privilégiummal is jár, ami mai napig Bordighera sajátja, hogy a Vatikánnak a hagyományos húsvéti szertartáshoz jelen korunkban is innen és csakis innen viszik a pálmaágakat. Ampelio szentté avatását követően, a XI. században a város egy román stílusban készült, a Szent Benedek rendhez tartozó kis templomot építtetett a szirtre, amelyet a XV-XVI. században bővítve egy Sant’Ampeliót ábrázoló fából faragott szoborral is gazdagítottak, ami az oltár fölött ma is megtekinthető. A kriptát a tengerre néző ablakokon beszűrődő mediterrán napfény világítja meg, és ott látható az említett kőágy is, amely a dél-francia La Turbie városából származik, alig pár lépésre a mai monacoi hercegségtől, és a legenda szerint Augustus császár trófeájából való, amelynek maradványait a kisváros ma is őrzi. A kistemplom pedig az olasz nemzeti örökség része lett.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

Amikor a tenger fölé emelkedő piazzetta szélére értem, egy párbeszéd foszlányai csengtek vissza a fejemben:

„Oliver: Ugye, tudod, kiről mondják, hogy a közelben fulladt a tengerbe…

Elio: Shelley.

Oliver: És azt is tudod, hogy mit tett a felesége, Mary és barátai, mikor a testét megtalálták?

Elio: Cor cordium, a szívek szíve – ezt kiáltotta egyik barátja, amikor a szívét kiragadta a felpuffadt testéből, mielőtt a parton elhamvasztották volna…”

A párbeszédben Percy Bysshe Shelleyre történik utalás. A Frankensteinról szóló regény híres szerzője ugyanis a közeli, úgynevezett „Költők-öble” részén a riviérának, San Terenzóban élt feleségével, Mary Shelley-vel a ma  múzeumként szolgáló Magni Villában valamikor az 1800-as évek legelején, és az öbölben lelte halálát egy sajnálatos szerencsétlenséget követően.- Talán nem véletlen, hogy Olivernek ez éppen a De Amicis téren jutott eszébe, ez a neve ugyanis az oly sokat emlegetett piazzettának a tenger fölött. Edmondo de Amicis olasz novellista egyik legismertebb gyermekregénye a Cuore, azaz A szív, amelyet két kisfia inspirált.

Photo by Artur Dancs

San Remo

„Oliver: Van bármi is, amit te nem tudsz?

Elio: Semmit sem tudok, Oliver. Semmit, de semmit.

Oliver: Nekem úgy tűnik, többet tudsz bárki másnál.

Elio: Ha csak tisztában lennél vele, mennyire keveset tudok dolgokról, amelyek számítanak…

Oliver: Milyen dolgok, amelyek számítanak?

Elio: Tudod te, milyen dolgok. Mostanra neked mindenkinél jobban tudnod kell.

Oliver: Miért mondod most mindezt el nekem?

Elio: Mert úgy gondoltam, neked tudnod kell

Oliver: Mert úgy gondoltad, nekem tudnom kell…

Elio: Mert akartam, hogy te tudd… Mert akartam, hogy te tudd. Mert senki másnak nem mondhatom el, csak neked.

Oliver: Tisztában vagy azzal, amit mondasz?

Elio: Igen, tisztában vagyok azzal, amit mondok, és te nem értettél félre semmit. Csak nem tudok jól bánni a szavakkal. De nem baj, ha úgy döntesz, soha többé nam akarsz hozzám szólni.

Oliver: Várj. Te azt mondod, amire én gondolok, hogy mondod?

Elio: Azt.

Oliver: Várj meg itt. Fel kell szaladnom átvenni a papírokat. Ne menj sehová.

Elio: Tudod, hogy úgysem megyek innen sehová.” *

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű

A harminc év távlatából visszacsengő párbeszédben elmerülve a tekintetemet a végtelen tengerről elfordítottam, a bal vállam fölött felnéztem a mellettem magasodó park árnyas ösvényeire, az éjszaka, mikor itt jártam, nem láthattam semmit, sötét volt. Most előbb egy szökőkút, mögötte pedig, pár lépésre tőlem egy nagy kőtömb tűnt fel. Közelebb léptem, akkor láttam, a kőbe nevek vannak vésve hosszú sorban, azon fiataloknak a nevei, akik az első világháborúban estek el, a végzetes piavei csata áldozatai. A mediterrán szellővel átjárt tágas piazzetta fölötti háborús emlékmű rejtélye immár megoldódni látszott. Az emlékmű körüli padok egyikére leültem egy pillanatra, és hagytam, hogy a tenger felől érkező hűsítő szellő átjárjon, mielőtt a további titkokat felfedni elindulok, szinte-szinte időrendi sorrendben. Fel az országúton, amely a délelőtti órákban még talán nem annyira forgalmas, fel a legmagasabbra, ahol Elio titkos helyét sejtettem, Monet kilátóján. Kis kitérőt tettem a Villa Garnier irányába, amelyikre a magasból pazar kilátás nyílott. Charles Garnier, francia építész alkotói munkásságának kéznyomait világhíres épületek őrzik, hogy csak a Garnier palotát említsük Párizsban, amit jobbára a párizsi operaházként ismerünk, vagy a Monte Carlo-i kaszinó nagy koncerttermét Monacoban. Garnier olyannyira szerette Bordigherát, hogy saját nyaralót tervezett ide magának alkotóműhellyel együtt – ez a San Remo felé vezető országútra és sínpárra a domboldalról letekintő Villa Garnier. Emellett, mint említettem, a városháza épülete is Garnier munkája, mint ahogyan a Terra Santa templom a belvárosban, illetve a Bischoffsheim kastély, amely nagyon sok vonásában hasonlít az 1872-ben készült Garnier Villára.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier

Ennek a titkára is rá akartam jönni, elkezdtem, hát kutakodni. A Bischoffsheim kúria a via Rómán jobbára Etelinda néven ismert. Érdekes véletlennek volt köszönhető ennek létrejötte. A német bankár, aki Párizsban élt az operaház környékén, így került ismeretségbe Garnierrel, akit felkért egy vakációs palota építésére Bordigherában. A bankár nem volt pénzszűkében, grandiózus terveket kért Garniertől, és hogy Bordighera városában is megalapozza kényelmét és megvesse befolyását, pénzadománnyal támogatta a mai via Roma kiépítését, ami akkoriban még csak egyszerű földút volt, sőt, egy impozáns csillagvizsgálót is építtetni szándékozott a város feletti Montenero hegytetőre. A város akkori vezetésével azonban mégsem volt feszültségmentes a viszonya, ezért nem csak a villára szánt befektetést csökkentette drasztikusan, ezáltal arra kényszerítve Garniert,  tervezze újra az egész projektet, hanem a csillagvizsgálót is francia területre, Nizza fölé építtette meg. Garnier pedig a hirtelenjött változtatások nyomására egy a Garnier villa tervein alapuló új projektet készített a Bischoffsheim villájára – innen a megtévesztő hasonlóság a kettő között. A német bankár azonban a város vezetésével kialakult konfliktusai miatt már nem óhajtott huzamosabb időt Bordigherában tölteni, érdekeltségeit Franciaországba helyezte át, és a villát prominens személyiségeknek adta ki bérbe. Vendégei között szerepelt Louis Pasteur is, a későbbiekben pedig maga Margit, a leendő királyné vendégeskedett itt 1879-ben édesanyjával, Erzsébettel. Margherita, I Umberto, olasz király későbbi felesége olyannyira megszerette a helyet, hogy a Bischoffsheim villához tartozó hatalmas terület egy részét felvásárolva a későbbiekben saját nyaralókastélyt építtetett ide, ahová a királyt, szeretett férjét ért támadást követő időszakban felépülni járt. A Margherita di Savoy kastély a bordigherai domboldalon ma múzeumként működik. A német bankár monogramját (RB) viselő villát pedig 1896-ban Claude George Bowes-Lyon vásárolta meg, a későbbi II. Erzsébet angol királynő anyai nagyapja. Lord Bowes-Lyon, Strathmore és Kingshorne grófja azonnal Etelindára keresztelte a villát testvérének, Mildrednek a tiszteletére, aki Etelinda címmel írt operát, amit 1894-ben Firenzében mutattak be nagy sikerrel. A brit anyakirályné több ízben tartózkodott az Etelinda villában családjával gyermekkorában. Később, mikor már nem volt a család birtokában a  villa, gyermekeivel, köztük a leendő királynővel, Erzsébettel is visszatértek Bordigherába. Akkor rezidenciájuk a Vallecrossia határában fekvő Poggio Ponente villa volt.

Photo by Artur Dancs

Villa Etelinda (Bischoffsheim)

A via Colli felé igyekezve, levágtam az utat kicsit a rövidítésen, ami az óvároson keresztül vezetett. Mindenképpen vissza akartam nappal is ide jönni, a „magasváros” annyira lenyűgözött már abból is, amit előzőleg képeken, éjszaka meg személyesen láttam és tapasztaltam. Viráglugasok között az Città Alta déli kapuján keresztül kaptattam fel a lépcsőkön. Jobbra is, balra is helybéliek és vendégek üldögéltek a teraszok asztalainál verve a blattot, beszélgetve, politizálva, újságot olvasgatva a kávé illetve némi grappa vagy szürkebarát társaságában. A Piazza del Popolo csendesebb volt, mint éjszaka. A szieszta ideje közeledett, a Piazetta vendéglő asztalainál ebédelt pár a reggeli kóborlásokban elfáradt turista, a tér amúgy üres volt, és a keleti kapu boltívén keresztül le lehetett látni a tengerre, a szellő itt kedvére jött-ment az ódon falak közt. A Piazzetta asztalaira az az árkádos loggia vetített hűsítő árnyékot, amelyre a XVIII. században felemelték a kilátótornyot, s ami ma a harangtorony, San Giacomo haranglábja.

Photo by Artur Dancs

Santa Maria-Maddalena templom és San Giacomo haranglábja

A szűk hely miatt nagyon nehezen fényképezhető úgy, hogy mind a templom, mind a loggiára emelt torony megfelelően megmutatható legyen, ezért is van kevés olyan fotó, amelyik egyszerre ábrázolja mindkettőt. A grandiózus főbejárat fölött a névadó Szent Mária-Magdolna ábrázolása fogadja a látogatót egy freskón, amit százharminc évvel a templom felszentelése után, 1742-ben festett Giacomo Raimondo.  Ha már korábban említettem Garnier építészmester nevét, hozzátenném, hogy a templom restaurálásához is kérték segítségét, és noha konkrét írásbeli dokumentum erre vonatkozólag nem került elő, vannak bizonyítékok rá, hogy Garnier szakmai tanácsadást nyújtott a templom második restaurálása idején 1881-1883 körül. A templom mögött Bordighera sok évet szolgált lelkészének állítva emléket, egy kis tér viseli egy másik Giacomo, San Giacomo nevét. A teret elhagyva jutottam a kis sikátoros kaptatóra, ami annak a Mariani Villa bejárata előtt vezetett el, ahová délutánra látogatóba vártak. Tovább kapaszkodva a meredek úton, amit az éjszakai kalandozásom során már volt alkalmam megismerni, kijutottam a via Colli magas kilátójára, ahonnan a teliholdas-csillagos éjszakát a város felett megcsdálhattam.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a via Colliról

Ha az esti látképben a fénypontok sziporkázó csillagtengere játszott főszerepet, most a kék uralt mindent, az elém táruló Azúr-part, a napsütésben pompázó riviéra, a magas szirtekre és a dombok aljába sorakoztatott villák, és a buja növényzetbe burkolt völgy alant, pipacsok, sok-sok pipacs és sárga virág.  A sziesztának köszönhetően ezúttal is gyér volt a forgalom, nem sok autó elől kellett elugranom, miközben bele-belefeledkzetem a panorámába. A kilátón kicsit megpihenve indultam még feljebb, a szerpentineken kanyargó úton oda, ahol Monet kilátóját sejtettem kutatásaim alapján. Ha megtalálom, tudtam, hogy nagy sikerélményt jelent majd számomra a hosszú hónapokon át tartó kutatások, utazgatások nyomán. Amikor a másik kilátóteraszt is elértem a magasban, tisztán és közelről láthatóvá vált a Villa Torre dei Mostaccini és annak a kilátótornya, és a kép is annyira kitárult, hogy mind San Giacomo az óvárosból, mind a Terra Santa tornya a lenti városból beletért, a festményekről jól ismert, érintetlen, bujazöld völgy a sok virággal, datolyapálmákkal és olajfákkal, a szirt tetején pedig mediterrán fenyők sorakoztak, a távolban Nizza és Monte Carlo kontúrja, és persze, a végtelen kék, amelyen, mint Monet festményén egy-két fehér vitorla törte csak meg az egyhangúságot.

Photo by Artur Dancs

Bordigherai látkép

Igazából csak nehezen lehetett volna eldönteni, melyik ponton ér véget az ég, és hol van a tenger vonala. Ebben a pillanatban ez volt azonban a legkévésbé fontosabb. Elővettem a festmény fotóját, és elindultam az utam utolsó szakaszára, éreztem, tudtam, hogy pár lépés lehet csak innen. Felértem a szirt tetejére. Egy az út szélére húzódott parkolóban egy autó pihent, hosszú útról érkezhetett gazdája egy üveg San Pellegrinoval oltotta szomját a tikkasztó melegben, odabiccentett a fura turistának, aki a forgalom elől ide-oda ugrálva közelített feléje lentről nyakában fényképezőgéppel, mindenféle teleobjektívekkel és minden valószínűség szerint jócskán felmelegedett vízzel a hátizsák zsebébe tűzött palackjában. Visszabiccentettem, és felléptem a kanyarba, ahol az út úgy fordul rá a völgyre, hogy a Monet festmény szinte teljes egészében elém táruljon. Hogy csak „szinte”, azért van, mert Monet festménye, amint erről már esett szó, minden valószínűség szerint a Torre dei Mostaccini kilátójáról, a magasból készült, néhány méterrel odébb, ahova viszont lehetetlen lett volna bejutni, és a toronyba feljutni, a villa ugyanis éppen eladás alatt áll egy szép, mesebeli vagyonért cserében. Amikor a lehető legközelebb férkőztem az „eredeti” helyhez, a lombok takarásából, mint egy égi jel, és mint egy végső visszaigazolás előkerült az a tábla, amit a városvezetés állított ide Monet “Bordigherai látkép” című festményének másolatával, jelezvén, hogy számításaim teljesen pontosak voltak. És ezen a ponton találkozott végre Elio és Oliver története, Monet, Aciman és Bordighera bennem, és immár a valóságban is.

Photo by Artur Dancs

Találkozás

„Elio: Ez. A hely, ahová Monet festeni jött. Nézz körül. Ez az én helyem. Az egész az enyém. Ide járok olvasni. Meg sem tudnám neked mondani, hány könyvet olvastam itt.

Oliver: Szeretsz egyedül lenni?

Elio: Nem. Senki sem szeret egyedül lenni. De megtanultam élni vele.

Oliver: Te mindig ilyen bölcs vagy?

Elio: Egyáltalán nem vagyok bölcs. Mondtam neked, semmit sem tudok. A könyveket, azt igen, meg hogy hogyan fűzzem össze a szavakat – de ez nem jelenti, hogy képes vagyok beszélni a dolgokról, amelyek számomra a legfontosabbak.

Oliver: De most azt teszed – a magad módján.

Elio: Igen, a magam módján – így mondom el a dolgokat mindenkor: a magam módján.

Oliver: Szeretem, ahogyan mondasz dolgokat. Miért becsülöd mégis folyton alá magad?

Elio: Nem tudom. Tehát te nem tennéd, feltételezem…

Oliver: Tényleg annyira tartasz attól, amit mások gondolnak?

Megráztam a fejem. De nem tudtam a választ. Vagy talán a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett megválaszolnom.” *

Photo by Artur Dancs

Ez az én helyem (Monet’s Berm)

*A párbeszédek kivonatai André Aciman: Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) c. regényéből vett szabadon fordított idézet-részletek

 

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: