A búcsúdal


 

Suhant a busz a késő éjszakában – lényegében az én személyes különjáratom – Helsinkiből a repülőtér felé, és senki nem volt rajtunk kívül a kocsiban. Samer bekapcsolta a mikrofont és arab nyelven énekelni kezdett.

Photo by Artur Dancs

 

 

– Szólj, ha zavar.

– Mi?

– Hogy arabul énekelek.

– Mit énekelsz?

– Búcsúdalt. Neked.

– Akkor miért zavarna?

– Mert arabul van.

– Majd elmondod, miről szólt.

– Arról, hogy most elbúcsúzunk.

 

És énekelt. Hajlította, cifrázta. Furcsán megilletődve éreztem magam, és végtelenül jólesett a gesztus. Hasonló élményben akkor volt részem, amikor indiai barátom Shyam avatott be hagyományaikba, családja zártabb körű életébe.

 

Az olajátokról és a szülői megbecsülésről

 

Samer kilenc éves kora óta él Finnországban. A háború elől menekítette ki őket édesapja Irakból az ENSZ-hez beadott kivándorlási kérvényt megkockáztatva.

– Két évig volt apám menekült táborban Szaud-Arábiában. Várt a sorára, mikor hivatják meghallgatásra kivándorlási kérelme ügyében. Nyolc testvéremmel én anyám mellett voltam Irakban, és rettegtünk. A kormány emberei rendszeresen jöttek, faggattak apám hollétéről, de mi nem mondhattunk semmit. Valójában mi sem tudtuk, él-e vagy hal, és hogy merre járhat. Anyám annyit tudott, hogy miért ment el. De sem azt nem tudtuk, az embercsempészeknek sikerült-e élve kijuttatnia őt az országból, s ha igen, hol van, meddig jutott, mint ahogy azt sem tudhattuk, látjuk-e még valaha. Ha megtudták volna, hogy apánk az ENSZ-hez folyamodott, és hogy a mi kitelepítésünkön ügyködik, mindannyiunkat lemészároltak volna szemrebbenés nélkül

– Miért lett Finnország a végső uticél?

– Apámnak két lehetőséget kínált fel a tiszt a meghallgatáson. Az egyik Amerika lett volna. Apám kijuthatott volna az Egyesült Államokba, és újrakezdhette volna az életét. De amikor azt mondták neki, hogy semmi garancia nincs rá, hogy a családegyesítés létrejöhessen a szigorú amerikai bevándorlási szabályok miatt, azt a változatot választotta, amelyik ezt nem tette kockára. Bármi is lehetett az a szabad világ országai közül. Ez lett Finnország. Nem tudtunk akkor már normálisan kilépni sem az országból, mert egy rokonunk bekavart. Menekülnünk kellett Szíriába annak a veszélyével, hogy a határon megölnek bennünket, vagy épp visszatoloncolnak.

– Nálatok teljes generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, milyen békében és jólétben élni…

– Irakban az emberek bele vannak fásulva a háborúba. Nem jólétről álmodoznak, csak nyugalomról. Egy olyan közegről, ahol békén hagyják őket, hogy élhessenek. Az olaj átok a népünkre nézve. Mindenki másnak öröm és gazdagság forrása. Kivéve nekünk. Érthető, hát, hogy egész generációk hagyják el az országot, és olyan helyre menekülnek, ahol békében lehetnek, dolgozhatnak és élhetik az életüket, családot alapíthatnak. A mi kultúránkban a családnak nagy szerepe van. Nem, mint a nyugati kultúrákban. Nálunk a párválasztás is nagyon fontos és körülményes dolog.

– Választhatsz magadnak akármilyen párt?

– Azt választok, akit akarok. Senki és semmi nem tilt semmit. Ha eléred a házasulandó sort, akkor kinézed magadnak azt, akivel az életedet leélheted. De ha nem találtad meg azt a nőt, aki számodra a legjobb asszony lenne, akkor megbeszéled a szüleiddel, hogy keressenek neked házastársat.

– Miért tudná a szülő jobban, hogy mit szeretnél te egy házasságban?

– Mert a szülő bölcs. Az én szüleim negyven éve élnek együtt boldog házasságban, és mai napig nagyon szeretik egymást. A házasság titka nem a szerelem. A házasság kölcsönös tiszteleten alapul és az egymásra való kölcsönös utaltságban. Ha ez jól működik, a szerelem sem várat magára.

– Úgy érted, hogy a szerelem csak később lep meg?

– Úgy.

– És mi van, ha nem?

– A felmérések szerint a rendezett házasságok pusztán két százalékát bontják fel, míg a szerelemből született házasságok esetén ez az arány mérhetetlenül nagyobb.

– És a szülő milyen irányban segít megtalálni a számodra megfelelő partnert?

– A szülő szereti a gyermekét. A legjobbat akarja neki, a legszebbet, a legtakarosabbat. Nagyon fontos, hogy erkölcsileg feddhetetlen legyen, és itt nem csak az érintetlenségre gondolok elsősorban, bár annak is döntő szerepe van benne. A szülők megkörnyékezik az adott lányos családot, hogy kipuhatolják, vevők lennének-e a fiukra, de a lányról nem ott érdeklődnek, hanem olyanoktól, akik nem családtagjaik azoknak, és őszintén elmondanak az adott lányról mindent. Lehet a lány kuzin vagy épp gyermekkori játszótárs is. A férfiak és nők teljesen elkülönítve élnek fiatalkorban, semmiféle szinten nem érintkezhetnek egymással.

– Mikortól számít a kor?

– Gyermekként együtt lehetünk, de amint a tíz-tizenkét évet betöltik a gyermekek, a lányok kisasszonyok már, a fiúk pedig legények. Onnantól kezdve a házasságig nincs közös társadalmi felület számunkra a mi kultúránkon belül.

– És mikor kerül valaki házasulandó sorba?

– Az ideális időszak a húsz és harminc év közötti időszak. Persze, sokan fiatalabb korban, mások később is házasodnak.

– Mi van a nemi élettel addig?

– A lányok nem élhetnek nemi életet házasság előtt. Még a hat hónap eljegyzés idején sem a jövendőbelijükkel. Mert ha a nászéjszakán a nő nem érintetlen, akkor a házasság is érvényteleníthető. A férfiak megoldhatják ezt a dolgot, vannak kurtizánok és vannak elvált nők. Azokkal nem bűn a nemi élet…

– Boldogok a nők a ti kultúrátokban?

– Gondoltam, hogy megkérdezed. A nyugati kultúrákból érkezőkben természetszerűen merülnek fel ezek a kérdések. Mert itt, nyugaton a szerelemből származtatják a házasságot és mindent egy múló érzésre építenek, ami vagy megmarad és szeretet, megbecsülés lesz belőle, hosszan tartó házasság formájában, vagy nem. És ez utóbbira van több példa. Itt a nemiség, a szexualizmus sokkal fontosabb szerepet játszik manapság.

– Te most huszonkilenc vagy…

– Beszéltem a szüleimmel. Jeleztem a házassági szándékaimat.

– Itt élsz, a nyugati világban, szabadon jársz-kelsz, és a nők is. Volt is jónéhány kapcsolatod, tudtommal soha nem okozott gondot, hogy nők vegyenek körül… Miért nem magad keresed meg a kiválasztottat? Megérteném, ha Irakban élve nem lenne lehetőséged ismerni a nőket, azt, hogy milyenek a mindennapokban. De itt olyan nyitott világban vagy, ahol ez nem lehet gond.

– Nem is gond. De nem találtam meg az igazit. És annál, akit a szüleim az ő élettapasztalatuk és bölcsességük alapján nekem kiválasztanak majd, én semmiképp sem találhatnék jobbat.

 

Érdekesen hangzottak a kultúrájukról, a vallásukról szóló beszélgetéseink Samerrel mindig. Attól a perctől, hogy megismertem nagyvilági fiatalembernek láttam, aki sokat dolgozik, aki nem veti meg az életet, az utazást, még a nőket sem. Ugyanakkor, amikor szülőről, vallásról és a hagyományaikról került szó, teljesen mély, izgalmas világba csöppentem. Olyan szeretettel és elragadtatással beszélt mindig szüleiről és háborútépte országáról, a nyelvéről, ahogyan a mi világunkban ma már csak kevesen. Azt hiszem, emiatt is nőtt hozzám olyannyira első találkozásunktól kezdve.

Akkor is egy esti csavargásom után vitt haza a busz a városból a reptéri szállodámba, és ez az életvidám, jóvágású fiatalember ült a volánnál, és mesélt és mesélt szélesen mosolyogva. És nyilvánvaló volt, hogy nem finn…

Volt, hogy csak egy kávéra futottunk össze valamelyik reptérközeli kávézóban, de nyáron, a hosszú skandináv napokon sikerült egész esti programot összehozni. Egyik alkalommal még Winston kollégámat is magammal cipeltem egy ilyen sörözős randira, ha jól emlékszem, éppen akkor, amikor végre megesett a sörvillamossal a séta, és Winstonban mély nyomokat hagyott, hogy nem olyanra sikeredett, ahogy azt fél éven keresztül remélte. Vígasztalásképpen – pedig bezzegelhettem volna, is, amiért majdnem egy évig ette az egészségemet a sörtrollijával – elhívtam magammal, amikor Samerrel találkoztam. Na, aztán a két nőbolond ki is viselte magát a napsütésben fürdő Helsinkiben… Eszembe is villant, hogy ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is.

 

Photo by Artur Dancs

Ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is

Búcsú Helsinkitől

 

Az év első napjának éjszakája volt. Én átdolgoztam magam az újévbe, az éjfél valahol Grönland alatt párszáz kilométerrel ért, és ugyanolyan zökkenőmentesen ment, mintha nem is akarna már engem az idő múlása érdekelni. Valójában nem is érdekelt. Azt az estét pedig szobámban töltöttem a békés és sokszínű semmittevés pihenővel pávázott békés országútján. Épp a szaunából jöttem fel és lefekvést fontolgattam, amikor Samer hívott, mennék-e vele egy kört a busszal, és beszélgethetnénk még egy jót utoljára, mielőtt elhagyom Helsinkit. És vidáman hagytam magam a csábításnak, nem nagyon volt alkalmam éjszakába nyúlóan csavarogni a városban, amely most a szilveszterezés utáni másnaposság jegyében szendergett békében, amikor odaértünk, és Samer kitett, járjam meg magam, és majd garázsmenetben hazavisz. Ennél kellemesebb ajándékot aznap este nem is találhatott volna ki nekem.

 

Helsinki nagyon hozzám nőtt a röpke időszak alatt, amíg a finn légitársaságot szolgálhattam. Egyik otthonom lett ez is mindennel, amit megmutatott nekem magából, a szelíd tarka-barka őszt, a buján zöldellő tavaszcsicsergést, az éjjel-nappal tartó nyári nappalokat és utóbb a téli meseországot is, ami olyan csudaszép volt, hogy teljesen világossá vált előttem, hogy Joulupukki télapó miért ott ütött tanyát.

 

Átszellemülten bolyongtam az éjszakai városban, csillogó kirakatokat néztem, a fényekkel játszadoztam a főtéren, sok ismerős zegzugot felkerestem – valami miatt ez a rituálé nekem nagyon fontos minden olyan hellyel kapcsolatosan, ami valamilyen szinten is a szívemhez nőtt. Ugyanígy betartom ezt Szatmáron, Budapesten, Szovátán vagy épp New Yorkban is, ha valamennyi ideig is távol voltam, vagy távolra készülök menni. Ez egy nagyon intim hangulatjáték, és mélyebben nem is tudok róla nyilvánosan beszélni.

 

Ezt a szakítást egymással mi sem akartuk és a cég sem. Mégis mindvégig ott lógott alevegőben, mint ahogy a stukkerek szoktak a színpadon fenyegetően gyilkosságokat előrejelezni. Amilyen nehezen indult be a dolog (lásd a korábbi erről szóló bejegyzéseket), ugyanolyan döcögősen haladt azután is. A politikum és a szakszervezet végülis térdre kényszerítette a józan észt és a légitársaságnak fel kellett hagynia az amerikai légiutas-kísérő bázis további üzemeltetésével. Sok kolléga, akikkel együtt indultunk a nagy úttörő hadtestbe, időközben elmaradt, lemorzsolódott. A New York-i bázis pedig nem gyarapodhatott, mert minden kezdeményezést a politikum a sajtó bevonásával megbénított. Így Minna hiába járt szorgalmasan New Yorkba embereket interjúvolni a bázist bővitendő, azok az emberek soha nem kapták meg a szükséges iratokat a munkavállaláshoz a finnek részéről, a bázis ezáltal lehetetlen üzemmódra zsugorodott. Érdekes módon, az ellenünk ágáló jobboldal – aki a szakszervezetek és a sajtó összes befolyását latba vetette az amerikaiak ellen, akiktől az európai és konkrétan a finn munkaerőpiacot meg kell védeni, semmiféle ellenvetést nem tanusított és nem tanusít a kínai, japán, koreai és thai munkavállalók ellen, sőt a cég legmenőbb járatai közül kettőt, a hong kongit és a szingapúrit teljes egészében átadták az ázsiaiaknak.

Konspirációs teóriákat szőve mélyedhetnénk itt most el ebben a témában, de annyira unalmas és gusztustalan, hogy nem találom megfelelő színvonalúnak ahhoz, hogy a blogom oldalait ezzel töltsem és az olvasóimat ezzel fárasszam.

Amikor a szakszervezeti mozgásokat nem csak a föld alatt lehetett észlelni, elkezdtünk csendben munkahelyek után böngészni. Tatjánánk feje felett a kirúgás damoklészi kardja amúgy is ott lebegett már, amikor egy fantom légitársasághoz lelépett közülünk. A légitársaság évek óta készül felszállni, és mai napig is szándék maradt, de időközben néha fel-felvesznek embereket. Mint a mi Tatjánánkat is. Egyszer egy fórumban belebotlottam emberekbe, akik ugyanazon a kiképzésen részt vettek, és örömmel olvastam, hogy mindenki tudja, hogy van egy idióta, aki folyton azt hajtogatja, hogy nem eszik húst, mert az nem tesz jót, viszont a halat sem eheti, mert olajban sütik és az nem jó, és hasonlók.

 

A furcsa pár

 

Mikey távozása lepett meg talán mindenkit a legjobban. Őt mindenki szerette és ő is szerette a munkáját, nem beszélve róla, hogy jól is végezte. Mikey-ról mindenféléket el lehet mondani, azt, hogy esetenként talajrészegre issza magát, hogy fogalma sincs az időről, hogy felületes… de amikor dolgozik, akkor hiánytalanul jelen van és odaadással teszi a munkáját. Kapcsolatom Mikey-val több, mint fura volt kezdetektől fogva. Egyrészt az interjún futottunk össze a manhattani irodában, amikor mindketten sorunkra vártunk. Meg kellett fognom a kezét, mert úgy remegett teljes testében a hatalmas, hórihorgas ember. Aztán meg véget nem érő sms-viharokba keveredtünk napközben, éjszakánként, kinek mikor futotta az idejéből. És noha Mikey gyermekekre vigyázott főállásban éppen, olybá tűnt, korlátlan a szabadideje, és főleg éjszaka.

Az érdekesség a mi kapcsolatunkban azonban nem ebben merült ki. Hanem akkor, amikor megérkeztünk a kiképzésre Helsinkibe. A két hónap alatt ugyanis, mintha idegenek lettünk volna, szinte még köszönni sem köszöntünk egymásnak, és nem azért mert én elzárkóztam volna előle. Mikey és Ian a szomszéd lakásban laktak, és noha csapatos találkahely lett az a lakás, én valahogy mind jobban távol maradtam ettől a társaságtól és Mikey-tól is. Amikor elérkezett a zárónap, fotózkodás közben egymás mellé kerültünk – magasságunk folytán talán – és Mike megfogta a kezem:

 

– Egy közös fotót ide, rólunk!… – kiabálta a fotózóknak – Egy kép az én drága jóbarátommal.

– Én vagyok a te drága jóbarátod…? – kérdeztem súgva a szám szegletéből.

– Hozzám sem szóltál egész időszak alatt – susogta vissza fotózkodás és széles mosolygások közepette, miközben magához szorítva átölelt.

– Én…?!

– Mosolyogj! … Te. A szomszédban laktál és egyszer sem jöttél át hozzám, egyszer sem hívtál, ha a városba mentél, menjünk, szórakozzunk együtt.

 

Fotók. Fotók. Fotók.

 

– Nem tudod, mit vesztettél… – zárta le még egy adandó pillanatban. Ez olyan sejtelmesen hangzott és akkora nyomatékkal csattant, hogy komolyan elgondlkodtam rajta, mit veszthettem…

 

És aztán hónapokig nem is hallottam felőle. Tudtam, hogy dolgozik, tudtam, hogy szeretik, és tudtam, hogy megmaradt a csapat sztárjának. Meg azt is, hogy épp Manhattanben az Upper West Side-on lakik valahol a Broadwayn. Ő maga mondta, amikor váratlanul egy éjszaka üzenetet küldött nekem. Soha nem értettem, miből futotta neki, és nem is kérdezhettem meg, mert ezt jómodorú ember itt nem teszi.

– Hogy van az – tört rám egy másik alkalommal egy égből pottyant esemessel – hogy mi egy városban élünk, és soha de soha nem akarunk egymással találkozni?

– Úgy gondolod, hogy én nem akarok? – kérdeztem vissza, és válasz soha nem jött rá, csak az ígéret, hogy nekünk találkoznunk kell.

 

Jó félév után egyszer a Hilton halljában futottunk össze. Én érkeztem, ő menni készült épp. Amikor meglátott, ledobta a táskáját és magához ölelt. Mikey-val ölelkeznem mindig különös élmény volt nekem, nem voltam hozzászokva nálamnál magasabb emberekhez, és főleg nem ölelkeztem olyanokkal. Neki még kicsit meg is kellett hajolnia, hogy a derekamat átkarolja. És sugárzott és csacsogott és mosolygott. Mintha a tegnap váltunk volna el. Pár hét eltelvével én ültem útra készen a légiutaskísérői bázis kávézójában csendesen mélázva a papírjaim felett, amikor váratlan üzenetem érkezett:

– Hol vagy?

Hosszú, sietős lépésekkel sietett be a folyosón a szálloda felől melegítőben a bázisra, és meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon fontos bejelntésnek leszek most a fültanuja. Kérdeztem is, mi baj van.

– Mi lenne? Látni akartalak. És leült az asztalomhoz.

– Hiányzol, ha nem beszélünk – folytatta, mert én továbbra sem tudtam megszólalni a meglepetéstől, egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt az embert és a viselkedését sem.

– New Yorkban bőven megtehetnénk – bólintottam, és helyeselt.

– Főleg, hogy most Brooklynban lakom, csak épp át kell ugranod a hídon… – tette hozzá.

 

Így témánk is akadt, a barátja, akivel összebútoroztak, az újonnan beszerzett kiskutyája, aki a Facebookon az ügyeletes sztár lett, és a drága és megfizethetetlen New York-i albérletek…

– … így most le vagyok égve – zárta a történetet Brooklynról, amelynek legpuccosabb negyedében bérelt lakást annyi pénzért, amit én lényegében negyedév alatt sem keresek meg.

 

És mivel mennem kellett, a beszélgetésnek hirtelen kellett véget vetnünk, mikor utánam szólt:

– Várj csak! Nem lesz fotó?… Mindenkit és mindent lefotózol, és velem nem akarsz egy közös fotót? – szólt utánam meglepetten.

 

Ennél már csak én voltam meglepettebb:

– Mindig utáltad, ha fotózlak.

– Ez nem igaz. Én azt hiszem, nem találsz engem elég szépnek, vagy valami baj van, az biztos.

 

Ezen nagyot nevettem, főleg, hogy olyan ártatlanul és szomorú kisgyermek pofával mondta, ahogy csak egy kétméteres pasastól ez kitelik.

 

Nem sokkal ezután a gondviselés kiírt bennünket egy járatra, amelynek főnöke épp főnökünk, Minna volt. Pazar munka volt, és különös barátomtól útban Helsinki felé határozott ígéretet kaptam, hogy most aztán nem szabadulok, mert magával visz a városba, és végre az egész napot és éjszakát együtt fogjuk tölteni, és mindent jól átbeszélünk és mulatunk… Nem is lett volna ellenvetésem, de miután a szállodába bejelentkeztünk, másnapig nem is hallottam Mikey felől. Akkor üzenetem jött, amiben azt kérdezte, mirólunk miért is nem készült közös fotónk azelőtt való nap. Erre nem is válaszoltam már, és az úton sem feszegettem a dolgot a beígért csavargásról, így ez is felkerült a homályos rejtélyek polcára a kettőnk életében. Mint ahogyan az is, hogy útközben sorát ejtettük a fotózkodásnak, és megkértük Minnát, hogy készítse el kettőnk közös képét is. Pár napra rá meglepetten tapasztaltam, hogy Mikey kettőnk képét állította ki profilképének és képaláírásnak egy fejetrázóan hízelgő szöveget kanyarított rólam és az én nagyszerűségemről.

 

Photo by Artur Dancs

Hárman párban Minnával

Természetesen, újabb hónapokig nem beszéltünk eztán. Egyszer csak hallottuk, hogy Mikey elment. Volt, aki úgy tudta, csak megunta, mások meg azt mondták a hawaii-i légitársasághoz szegődött. Utóbbiról később kiderült, hogy nem igaz, legalább is nem lett igaz, ha akart volna is odaszegődni. És amikor hosszú idő múlva ismét rámesemesezett a semmiből, megkérdeztem, mit is csinál. Már hogy nem udvariasságból, hanem, hogy mit.

 

– Élem az életet. Egyszerűen. Nagyokat sétálok, gyalogolok, napi tízkilométereket, át a brooklyni hídon meg haza… Ahogyan te szoktad. Találkoznunk kellene, fussunk össze, és menjünk el együtt sétálni – mondta ujjongva. És én ezúttal is jóváhagytam.

 

A hivatalos bejelentés

 

 

Annyira fogható volt a feszültség a levegőben, és annyira várható volt, hogy amikor Minna levele a hivatalos bejelentéssel novemberben megérkezett, nagy meglepetésként nem ért egyikünket sem. Felfoghattam születésnapi ajándéknak is…

 

„… Egy évvel ezelőtt itt álltunk szorongva, és vártuk a munkavállalási papírjaitok érkeztét a sajtóbotrányok és a politikai játszmák közepette. És milyen nagyszerűen indult az év!… Most pedig elszorult torokkal kell közölnöm veletek a hírt, amire egyikünk sem számított. Bocsánatot kell tőletek kérnem, hogy hamis reményeket ébresztettem bennetek. A magam hitéből indultam ki, én hittem, hogy van megoldás, hogy ezt a helyzetet megmentsük. Tévedtem.

Szeretném, ha megértenétek, nem a ti hibátok. Nem is a mienk. A konjuktúra nem volt alkalmas az együttműködésre. Három szűk hónapunk van még együtt. Remélem, legtöbbetek utolsó percig velünk marad, de ugyanakkor arra bíztatlak, ha megfelelő lehetőség kínálkozik, gondolkodás nélkül fogadjátok el. Minden támogatásomra számíthattok…”

A feleségem lelépett a kékszeművel


A hatodik csörgésre anyám felvette a telefont, és álomittas hangon így szólt:

– Vágjál bele két fej vöröshagymát apró kockára és két lágyra főzött tojást is turmixolj bele.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom megkérdezni?

– Mert különben nem hívnál éjnek évadján, miután ma háromszor beszélgettünk. De ha a töltöttkáposztát akarod a fagyasztóból elkészíteni, amit otthagytam a hazautazásom előtt, akkor azt egy kis paradicsomlével öntsd fel és úgy tedd a tűzre.

Később aztán már nem hívtam vissza, hanem Lucille kolléganőmnek írtam egy üzenetet:

– Szerinted az normális, hogy ha például vinettakrémet turmixolok, az szerteszét fröcsköljön a lakásban?

– Padlizsánból lehet krémet csinálni?

– Én tudok.

– Nem vagyok nagyon jártas a konyhában, de majd megkérdezek valakit a Facebookon. Úgy hiszem, nem kellene szétcsapni a lakást.

– A bejárati ajtóról leszedegettem már a hagymadarabkákat, szerintem elég nagy kockákra vágtam…

– Nem lett volna egyszerűbb, ha azt a növényt…mert növény, ugye? – ha azt megeszed simán csak salátának turmixolás nélkül?…

– Nem.

– Te tudod.

Photo by Artur Dancs

Lucille-lel azóta lettünk ilyen meghitten közeli barátok, hogy a Crew Scheduling, azaz az osztály, akik a pilóták és légiutaskísérők mindenhatói és istenségei, akik a menetrendjeinket hónapról-hónapra összeállítják, beleértve a párosításokat is, két és fél hónapra minden egyes járatra és kiképzésre, sőt szolgálati utazásra is együtt osztottak be kettőnket. Ültünk a gépen, és Lucille ösztönösen kiszedegette az ételemből a paradicsom darabkákat és megette a ráksalátámat, mivel tudta, hogy én azokat nem eszem. És kikeresett egy filmet is, hogy azt nézzem, mert jó. Egyszer még egy gombot is felvarrt a mellényemre, amikor az út során lepattant róla. Meg is állapítottuk, hogy lényegében mi erre az időszakra akár házasok is lehetnénk, mert sokkal több időt voltunk mi ketten együtt, mint külön bárki mással. Egyszer aztán bemutatott a fiatalka barátjának, akit New Yorkban szerzett be magának, és bemutatkoztam:

– Helló, én a barátnőd férje vagyok.

– Óh, igen, sokat hallottam már rólad – válaszolta amaz kimérten, jelezve, hogy értette a tréfát.

– Óh, én is, Charlie. Én is, kedvesem.

És ez nem csak udvariassági fordulat volt, hiszen valóban minden számosítható nyilvános és nem nyilvános adatot tudtam akkorra már róla, mert ez a mi köreinkben már így megy, a beszélgetéseinkben teljesen lecsupaszítjuk mindig az igazságot, légiutaskísérők egymással szemben általában nagyon nyíltak és nyitottak.

Ehhez még Lucille részéről egy jó nagy adag kalandvágy és spontaneitással leplezett szervezetlenség is járul. Egyrészt, úgy futott neki ennek az egésznek, hogy ő majd Kaliforniából fog átingázni a keleti partra, amikor repülnie kell, és ez azzal vékonyodott nagyon gyorsan el, hogy sokszor nem ért oda idejében, így a listán Lucille neve mindig egy nagy kérdőjel hatását keltette mindenkiben. Mígnem fogta magát és átköltözött a kontinens eme oldalára egy táskával és egy ridiküllel, amiben a táblagépe és a neszeszere lapult mindenkoron néhány pár új harisnyával. Naphosszat is el van egy pohár bor és a tablettje társaságában. A kiképzésen jóformán hangját sem hallottuk, mert noha a bor nem volt vele a tanórákon, a számítógép igen, s ha megkérdeztük tőle, mit dolgozik épp, akkor rávágta, hogy vásárol. Az a két hónap az iskolában vásárlással telt, és utána nagyon sokáig csak érintőlegesen találkoztunk. Egyik este bekopogott a szállodaszobámba, mikor kinyitottam, ott állt pizsamában, amin vágtázó nagyfejű mexikóiak voltak valami zűrös zöld alapon. Meg valami köntös, de csak a formaság kedvéért.

– Jöttem társalogni – jelentette be, és mikor belépett hozzátette – hoztam Eduardót is magammal.

Egy pohár bort is tartott a kezében, a másikban meg az üveget. A bort mindig időben beszerezte, nem bízta magát esetleges minibár vagy szobaszervíz vásárlásokra. Amikor a gép leszállt, első útja mindig a reptéri borszaküzlethez vezetett, ahol kicsit mindig várni kellett a nyitásra, mert a finneknél tíz előtt nem árulnak alkoholt, majd beszerezte a megfelelő mennyiségű fehér bort a huszonnégyórás ottlét idejére.

– Nem kockáztatom a becsületem egy kétdecis borért, amit a gépről elhozhatnék. Meg mi a fenéhez kezdenék két deci borral…

Persze, a gyakorlatban a becsület és a takarékosság nem jártak kéz a kézben, mert az akadémia étkzdéjében volt, amikor megspórolta az ebéd árát azzal, hogy a pénztárnál álló hosszú sorra hivatkozva előbb leült megenni, majd meg nem látta értelmét egy elfogyasztott ebédet kifizetni, mert az már mekkora badarság lenne.

Az a hármasban megejtett hajnalba nyúló beszélgetés lényegében első ízben hozta közelebb hozzám Lucille-t, akit addig csudabogárnak tartottam. És ha belegondolok, lényegében mindannyian azok voltunk és vagyunk is, és miután jobban megismertem, csak hatványozottan felerősödött bennem az a megállapítás, hogy csudabogár.

– Én az a hátizsákos fajta vagyok. Fogom magam, és uccu, neki a világnak. Mit szólnál hozzá, ha egy nap elugranánk Budapestre is – fordult hozzám – hogy megmutasd nekem azt a várost.

– Kivel utazol, mikor így utazgatsz? – meredt rá kidülledő szemével Eduardo, aki ilyenkor még kíváncsibbnak tűnt, mint amilyen valójában, és akinek már az is utazás, ha Staten Islandről be kell mennie a kompon Manhattanbe. Helsinkit is akkor látta, amikor Winston egyszer kirángatta magával a szállodából, ha nem is a sörtrolli reményében, de legalább társaság gyanánt.

– Mikor kivel. Barátokkal. Nekem a világ minden pontján vannak barátaim. De csak kiírom a Facebookra, és kerül mindig valaki. Bolond lennék drága szállodákba menni, amikor valakinél meghúzhatom magam.

Ekkor már világos lett előttem az a sok pószt a Facebookon, amiben a világ különböző helyein élő ismerőseit kérdezte, nincs-e felesleges kanapéjuk a nappaliban. S ha azt mondták, kanapé van, igaz, nem felesleges, de használható, akkor Lucille fel is dobta, hogy majd pár napra meghúzódik rajta jövő héten. Belém is fagyott a szó, amikor egyszer nekem irányította a kérdést – akkor még nem volt saját helye New Yorkban.

– Óh nem, nincs kanapém – vágtam rá kisvártatva, és szinte egy szuszra hozzátettem – és anyám itt lesz New Yorkban a nyár végétől.

– Az anyád?! – nézett rám, mintha valami űrlényt emlegettem volna – Miért?

– Hát… mert az anyám.

– Csak ezért nem kellene nálad lennie…

– De nálam lesz akár három hónapig is.

– Óh, te szerencsétlen! – és belekortyolt a borba – Mit csinálsz vele?

Ebben a pillanatban felkacagtam, és kifejtettem neki, hogy nálunk még másképpen viszonyulunk a szülőkhöz, mint ahogyan azt Amerikában szokás, az anyám kétéventi látogatását pedig mindig nagy izgalommal várom, mert örömmel tölt el, hogy világot láthat a lelkem, és hogy legalább ennyivel viszonozhatom az értem hozott áldozatait. Lucille rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd ugyanolyan rezzenéstelenül meghúzta az üveget, a pohárról megfeledkezve, és ennyit mondott:

– Te tudod…

Majd elrendezte a nagyfejű vágtázó mexikóiakat a derekán, és így szólt rezignáltan:

– Budapest sztornó. Akkor jövő héten Barcelonába megyek. Hm! Ezt most jól kitaláltam – ismételte, és szemmel láthatóan örült a saját ötletének – Onnan pedig Madridba és át Portugáliába, egészen az óceánig.

– Azt New Yorkban is láthatod – szúrta közbe szikáran Eduardo.

– De nem az európai oldalát!

– Ezeknek jobbára egyforma minden oldaluk, azt hiszem…

Aztán arról az utazásról már akkor hallottunk legközelebb, amikor Lucille pánikbaesetten írta a körleveleket nekünk, valaki venné át a következő útját, mert nem bír sehogysem Lisszabonból visszaérni New Yorkba időre. És különben jól van, mindenkit csókol, meg hogy Portugália varázslatos! Ez a megállapítás már sokkal közelebb állt a szívemhez, mint az amikor korábbi éveimből való tanítványom és egykori kollégám, Jason megjárta Spanyolországot – úgy, hogy még nem járt az Államokon kívül. Amikor hazajött, kiábrándultan mesélte:

– Egy nagy rakás öreg ház. A kocsmák meg korán zárnak. Szerencsére berúgtam záróráig, így könnyen eltelt, de engem nincs az az isten, sem férfi, na talán Julianne Moore … aki mégegyszer rávesz egy ilyen hosszú útra, hogy romokat bámuljak másnaposan a tűző napon.

Photo by Artur Dancs

Lucille az éves frissítő kiképzésre sem velünk érkezett Helsinkibe, hanem valahonnan Svédországból telegrafált, hogy idejében ott lesz majd ő is, ahol lennie kell. Már az egész csoport ott volt, Lucille-nek a színét sem láttuk. Este, amikor a városból tartottam a szállodám felé, a buszmegállóban harsány sivalkodásra lettem figyelmes. Két vagy több női hang volt kivehető, artikulálatlan társalgás, nagy kacajok és fülsiketítő zsivaj az esti csendben. Amikor a buszmegálló reklámokkal eltakart üvegfala mögé benéztem, egy szőke és egy barna fej tűnt fel:

– Ti csináltok ekkora lármát, a jóég áldjon meg benneteket! – suttogtam, mintha ez bármit is számítana.

– Helló bejbe! – horkantott rám Alexa – Gyere, ülj le közénk! Nahát! Hogy te itt vagy… Honnan pottyantál ide…? Krrrrrrrr! (ez utóbbit nem pontosan értettem én sem)

– Azt hittem, egy egész fodrászüzlet van itt, akkora a szátok!

– Ne bánts minket, szívem, Alexa kicsit beszívott munka után, és most a lányok szórakozni akarnak – hadarta el Lucille.

– Har-har-har! – hördült fel nevetésbe fulladva amaz – Kiürítettem a Hilton szobámban a minibárt, és most megyek Lucille szállodájába is. De ne szomorkodj, van még itt neked is valami… – és belemerült hónaljig a ridiküljébe.

– Most érkeztem Stockholmból – csicseregte Lucille szőke tincseit rendezgetve.

– Mmmmosssst érrkezett S-s-s-st… Svédorrszágból! – ismételte Alexa, és előrántott egy minibáros kétdecis palack bort – Tessék, bejbe, ez a tied. Te nem jössz velünk? Óh, gyere na, velünk. De várjál, hé! Te hogy?… Mit keresel te itt? Hogy-hogy egyszer csak itt vagy, amikor nem is vagy itt?…

– Ő is velem van kiképzésen – foglalta Lucille össze röviden a helyzetet.

– Mi ez a barna krém, amibe ezt az üveget mártogattad, drágám? – nyújtottam vissza a nekem szánt palackot Alexának, amikor könyökig maszatos lettem.

– ….Sssszambaaaa, már! Alapozó. Add ide, majd elhasználom én az üvegről. Itt egy másik. Voila! – és egy újabb palack került elő a feneketlen ridikülből.

Egyszer még emlékszem egy alkalomra, amikor Alexa italpalackokat varázsolt elő nekem és Winstonnak egy belvárosi vendéglőben, mint a nyulakat szokták a cilinderből. Míg egy másikat a bejárat előtt letett, hogy amikor kimegyünk, ott találja, és azzal masírozzon tovább az éjszakába. A Munka Napja volt, amiről emlékül egy rózsaszín nyuszifül maradt meg és pár egyéb élmény. (lásd a korábbi bejegyzést)

A Cumulus halljának esti társalgó nyugalmába rontottunk be a forgóajtón, két karomon kolléganőimmel, egy szőkével és egy latinnal. Amíg Lucille-nek a bőröndjét segítettem ajtón belülre húzni, Alexát elvesztettük, és még egy kört ment a forgóajtón. Mikor belépett, kivettük a kezéből az üveget, és megkértük, próbáljon kevésbé feltűnő lenni.

– Rendben, bejbe… Én majd itt lecsüccsenek erre a kanapéra!

– Az egy virágágyás! – szisszentem fel, de nem tehettünk semmit sem, mert Alexa eltűnt a puszpángbokrok mögött.

– Hagyd ott, amig becsekkolok – intett Lucille – Majd azt mondjuk, valamit elveszített, és azt keresi.

Az üveget is letettem mellé, és vártam, hogy Lucille is túlessen a formalitásokon.

Kisvártatva újra megpördült a bejárati ajtó, és Bennyt láttam betoppanni. Közöttünk ő a rangidős, és tekintélyes karriert futott be, megjárta a nagy légitársaságokat és már harmincadik éve repül. Az a féle férfi, akinek a korát csak megsaccolni lehet, de eltalálni már nehezebben. Dúsgazdagok, egy pilótával kelt egybe valamikor, akiről akármelyik pillanatban képes hosszas történeteket előhalászni a levegőből. Arisztokratikus mozdulatokkal jár-kel az életben, és a mi szakmánkban pedig a kifejezett vérprofi. Úriemberhez méltóan libbent be ezúttal is a hallba, és elegánsan végighordozta a tekintetét a vendégeken, mintha maga a szállodaigazgató lépett volna be egy inspekcióra. A széles mosoly csak a puszpángbokrok mellett fagyott az ajkaira. Pontosabban, a fogai akkor is kilátszottak és messzire világítottak, mert rikító (ahogy a drága fogtechnikusom mondaná, „egyes” színű vasány-)fehérre vannak preparálva, viszont sokkal inkább olybá tűnt, harapni fog velük. Izgatottan lépett oda hozzánk, és fennhangon nekünk szegezte a kérdést:

– Mit csinál Alexa a puszpángbokrok közt? Rosszul van?

– Dehogy, elvesztett valamit, azt keresi. – vágta rá Lucille, mintegy a recepciós kérdő tekintetére adandó válasz gyanánt is.

Bennynek kikerekedett a szeme:

– Ó, ne… Mit veszített el?

– Az eszméletét – sziszegte Lucille suttogva, hogy a recepciós ne hallja – Fogd be a szád, és tűnjetek el innen.

Bennyvel Alexához léptünk, és kihúztuk a virágoságy mögül. Még visszanyúlt az üvegéért, majd meglepetten veregette meg Benny vállát:

– Hola, papi! Mi amor! Hát, mindenki itt van? Valami nagy bulit sejtek itt, és ravasz módon nekem nem is szóltok… Hogy mindenki itt van…

– Óh, drágám, örülök, hogy megtaláltad, lépett oda miközben hangosan beszélve és színpadiasan gesztikulálva felkapta a bőröndjét Lucille, a másik kezével meg Alexát ragadta meg, és a lift felé tuszakolta.

– Megtaláltam… Most mit szólsz hozzá…? Megtaláltam… De mit is, drágám?…Láttad, ez a sok csinos fiú mind itt van. Nénda! Benny… Te Lucy, te láttad, hogy Benny is itt van?… Itt mindenki ITT van ebben a szállodában. Asszem, én nem is megyek ma haza az enyémbe. Csesszen ott a Hilton! Amikor mindenki itt van… Csak én dolgozok itt ma. Vagy amikor…

Mivel Benny jobbnak ítélte magát tovább nem kompromittálni, széles mosolygások közepette visszavonult lakosztályába, mi pedig ott maradtunk hárman, és egy újabb mélyenszántó hármas beszélgetős estének nézhettünk elébe.

– Én nem bánom, ha fotózol bejb’… csak a Facebookra ne tegyed, mert a pasim…

– Az a féltékeny idióta? – hördült fel Lucille – Miért nem hagyod már ott?!

– Hát, mert hatalmas van neki… – felelte gondolkodás nélkül Alexa – Ne vicceljünk már… Hogy hagynám már ott a jót!

– De tönkretesz a féltékenységével! – morgott Lucille a telefonján gombozva.

– Tudja a jelszavamat mindenemhez… Krrrrrrrrrrr! … Megnézi a programomat, tudja, mikor kivel repülök, és a Facebookomon keresztül figyeli azok oldalát, akikkel dolgozom épp, hogy lássa, kivel vagyok, mit csinálok…

– Így már értem, miért tiltottál le minden buli után… – kacagtam fel.

– Nem én, papito! Oh, nem én… Az a vadállat. Mert egyszer tökönrúgom… Áh, csak viccelek … harrr-harrrrrr-harrr… Hogy bántanám a nagy himbilimbijét. Mindig azt hiszi, megcsalom!

– Lássuk be, drágám, hogy jobbára fűvel-fával – tettem hozzá vidáman.

– Otthooon? Soseeee! Neaaahhh!

– Mekkora különbség – tettem hozzá, majd vacsorának néztem utána – Grillcsirkét vettem, áthozom, vacsorázzunk meg! – indítványoztam és Lucille helyeselt.

– Én majd rendelek valamit nektek, ne bánd! – harsant fel Alexa – Van itt minibár?

– Van, de üres, gondolom, mert előrelátók voltak – siettem leszögezni.

– Franco! Őt kérem meg, hozzon valamit. Elment a városba, a ribanc. Valahol áztatja az is egy szaunában… De írok neki, hozzon valamit… Azt mondja egy óra múlva ideér, már a buszon van…

– Honnan jön egy órát? Tallinból?

– A busszal. A városból. Vagy ott ahol áztatta. Tudom is én. Ti tudjátok, fiúk, hol áztatjátok…

Később egy csirkecombbal a szájában font szétterjedő panaszáradatot a munkahelyi sérelmeiből latin barátnőnk, és Lucille-t elpityeredni láttam a borosüveggel a kezében.

– Téged meg mi lelt?… – fordultam felé meglepetten.

– Te olyan áldott jó ember vagy. Engem az ilyen mindig meghat.

– Ne ríjál, drágám, minden rendben lesz… – bíztatta Alexa, miközben kitépte a szájából a combot.

– Én egy Netflix sorozaton is akkorákat tudok sírni. A múltkor felhívott Eduardo és egyszerre indítottuk el, ki-ki otthon, ugyanazt a mozit, és együtt sírtunk. Egymástól távol, de együtt. Értitek?

– Rendben lesz az… Csak tudnám Franco merre kószál.

– A buszon.

– Azt írja, egy óra múlva ideér…

– Másfél órája is említetted.

– Ha azt mondta. Tudod, mit szeretnék? Ha idejönne, és ti ketten vadul csókolóznátok! – csillant fel a szeme.

– Már hogy én és Franco? – rezzentem össze.

– Igaz, Lucy?! Lássuk ezt a két szépséget együtt vadul smárolni! Ezek a mi fiaink mind olyan szépek! Mindet akarom látni vadul smárolni egyiket a másikkal.

Lucille letette a telefonját és meghúzta az üveget:

– Na, jól nézek ki! Az exem írt. Látni akar.

– Hhhhol van? – mörrent fel Alexa.

– A Cote d’Azur-ön…

– Óhhh! Hát, ott hadd lásson.

– De nekem barátom van – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lucille, majd ellágyuló hangon rámnézett – Ha Charlie nem tudná meg, akkor az megcsalás?

– NEM! – vakkantotta helyettem Alexa, bár a jelekből ítélve én is feloldoztam volna Lucille-t a lelkifurdalása alól, úgyis tudtam, nem Charlie lesz a végső állomás kanyargós életútja során, melynek igencsak a legelején járogat még.

– Inkább mesélj róla…- mondtam.

– Az a pasi… Pete… nézzétek – és valami fürdőnadrágos fotót gombozott elő a telefonján – ha nem tudott értem jönni, limuzint küldött sofőrrel, és az autóban behűtött pezsgővel és rózsákkal. Vörös rózsákkal.

– Ah, nem is ismertem a romantikus oldaladat… – szaladt ki belőlem.

– De hisz az imént is zokogtam miattad, nem emlékszel?…

– Ja, de…

– Charlie is aranyos. De kinn lakunk a Rockawayen, ahol mindenhová el lehet gyalog is jutni. Nincs limuzin. És a haverjaival lakik egy kuplerájban, amiben hatszáz üres üveg fel van sorakoztatva a szekrény tetejére trófeának… Neki az élet a szörföt jelenti meg a gördeszkát. Pete meg… az egy más világ!… – merült bele emlékeibe Lucille.

– Csimpaszkodj rá, drágám, az ilyen férfiakat nem szabad elmenni hagyni sem, nemhogy kikerülni, ha visszajönnek – bölcselkedett Alexa a mutatóujját a plafon felé emelgetve hatásosan – Mi nem eszünk már sosem? – folytatta átmenet nélkül.

– De hisz most faltunk fel egy egész csirkét! – ámultam el.

– .. Akkor már csak Franco nem jött meg a városból… – belemélyedt a telefonjába – De!!! Deeee! Jön. Egy óra múlva itt lesz! Most írta…

Photo by Artur Dancs

Lucille közben Charlie-t hívta New Yorkban.

– Helló szerelmem! …Nem, sehová… Olyan kis csendes, beszélgetős este van…

– …Woááááááááááááááh! – üvöltött fel Alexa.

– Hogy mi?… Ja, hát Alexa épp üdvözöl.

– Charlieeeeee!!!!!! Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Várj, odaadom, mondja el ő… Tessék, beszélj vele.

– Bejbeeee!!! Szijumiju-fiúúúú!… Hallom, neked is nagy himbilimbid van!… Igeeen. Mi nagyon jó barátnők vagyunk a csajoddal… Nyugi, semmi rosszat nem csinálunk itten mi most… Neheeeemmm. Krrrrrrr!… Két pasi fog itt esetleg vadul smárolni…úgy egy óra múlva… Te smároltál már pasikkal?… Mit? Hogy én?… Peeehersze… Na oké!… Majd bulizunk egyszer… Hellóbelló… Jaj de kis kékszemű hangja van!

– Mert kék is. Na pá, szerelmem, majd beszélünk ha ezek itt leülepedtek.

Magam részéről én máris visszavonulót fújtam, hogy itt tegyünk pontot a tanulságos este végére, de Alexa új lendülettel esett nekem, hogy még várjak.

– Franco mindjárt itt lesz. És akkor vadul fogtok nekünk egyet csókolózni. Csak a hecc kedvéért. Alig egy óra már csak…

– Azóta Lappföldről is ideérhetett volna a Télapóval együtt – mammogta Lucille.

– Lucy, te tudtad, hogy mi már csókolóztunk együtt? – és a nyakamba borult.

– Na, ez kimaradt – nézett rám kérdőn.

– Winstonnal voltunk egy bárban…

– Winstonnal is?…

– Neheeem – nyehegett Alexa – Winstonnal nem csókolóztam. Csak vele.

– Pedig Winston örült volna neki – töprengett el Lucille.

– Hát ez az. Akkor az már megcsalás lett volna…- bólogatott a latina.

– Mikey-ról hallottatok valamit, amióta hirtelen kilépett tőlünk? – tereltem a szót egykori cimborámra, aki szó nélkül lelépett közülünk.

– Vele is smaciztam! Harr-harr….

– A Hawaiian miatt lépett ki tőlünk, de végül azok nem vették fel. Bár ezt ő sosem vallaná be. Csak ő tudja, mit akar. Ezzel egyidőben a barátját is elhagyta. Vagy az őt – tűnődött el Lucille.

– Neki is nagy himbilimbije van! Harrr-harrr-harr….Krrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Naaagy – vágta rá Lucille, majd felkapta a fejét – De te azt honnan tudod?

– Megfogtam. És te? – vágott vissza Alexa visszakézből.

– Én a barátjától, Timmytől. Egyszer egy hétre meghúztam magam náluk Brooklynban a kanapén…

– Mikey nagyon jóképű… De mit érünk vele, ha minden jó pasi meleg?… – sóhajtott fel szomorúan Alexa – Mint ez a ribanc Franco is. Hol lehet már…? Azt írta, egy óra…

De mivel Franco egy órája csak nem akart eltelni, kicsivel hajnal előtt, elvonultam a szobámba. Már a fogmosáson is túl voltam, amikor csörgött a szobatelefon.

Itt van ez a ribanc Franco! Megérkezett! Vissza kell jönnöd és vadul csókolózni egyet vele. – és letette.

Francoval sem akkor, sem a későbbiekben nem kerítettünk sort a vad csókolózásra, talán mert egyikünknek sem volt ez elsődlegesen vágyai netovábbjai közt. Lucille-el azonban még egy közös útunk volt hátra a következő héten Európa felé mintegy nyárvégi „házasságunk” záróakkordjaként. Akkor mutatta be Charliet, akit magával hozott az útra.

– Bangkokba akartunk volna menni, de erre a szerencsétlenre embargó van kiírva a bangkoki járatra, csak magamban mehetnék. De most hogy hagyjam itt? Csak nézz rá… – mutatott szeretetteljesen a függöny mögül a turistaosztályon feszengő kékszemű felé – Olyan kis gyámoltalannak tűmik, de otthon folyton a férfit játssza nekem. Ő a főnök. Ő mondja meg, mi legyen… Én meg hagyom, hadd higgye. Azt akarja mindenáron, költözzek hozzájuk, hisz úgyis ott vagyok éjjel-nappal.

– Akkor valóban odabútorozhatnál…

– Hogy is ne! Még akkor lenne nagy az egója… Hadd tudja csak úgy, hogy nem lakom ott.

– Hadd tudja úgy…? – ismételtem gyanakodva

– Ühümm….

– Mert hol laksz?…

– Hát náluk.

– Náluk…!

– Náluk. Csak ő ezt nem tudja.

– Nem tudja!… És akkor hova mész haza?

– Sehova! Mondom, hogy állandóan ott lakom amúgy is. Minek fizetnék egy másik albérletet is. De ha ezt megmondanám neki, másképp állna a dolgokhoz. Be vannak rakva a cuccaim a kocsimba, és felmondtam a lakásomat. Ő meg megkapta, amit akart, de nem úgy, ahogyan ő akarta, hanem, ahogyan én. És pont.

– Értem. Azaz… mindegy is. Most végülis hova utaztok?

– Amszterdamba megyünk. Vagy Prágába. Vagy mindkettő…

– Még nem döntötted el?! – csodálkoztam, bár azonnal rájöttem, nem kell.

– Majd, ha leszálltunk, kitaláljuk, melyik irányba induljunk.

– És ha nem kaptok szállodát, hol alusztok meg? – fogalmaztam egymás után a kérdéseket, ahogy azok bennem fogalmazódtak sorra.

– Valamelyik reptérnek a törzsutas várójában… A szüleim világjárók, annyi pontjuk van a kártyájukon, sosem használnák fel, én meg az utazásaim során meghúzom magam egy.egy ilyen helyen, lezuhanyzom, eszem-iszom, olvasok… Amikor nem volt hová mennem New Yorkban, a Kennedyn az Executive Lounge-ban aludtam…

– ????!!!!

– Tudod te, milyen finom ráksaláta van ott?… Italok, minden…Nyammm!

Charlie, mintha érezte volna, hogy róla beszélünk, megfordult, és integetett nekünk.

– Mit vigyek neki?

– Mindegy, csak ne itasd nagyon le, mert ki kell bírnia a holnapi napot, ki tudja, hol kötünk ki. Annyit tegyél meg, hogy amikor elmégy mellette, nyávogj egyet neki.

– Nyávogjak?! – hüledeztem.

– Persze, mint a cica. Ahogy szoktál máskor is!…

– De mégis miért nyávogjak a huszonéves pasidra egy zsúfolt repülőgépen?

– Ők is nyávognak a barátaival egymás közt. Ez valami… meleg dolog lehet. Úristen! Lehet, meleg a pasim?… Nem. Azt már eddig észrevettem volna… – beszélte meg magával Lucille, majd megbökött – Menj, hát! Figyelj, téged nagyon tisztel. És most, hogy egyenruhában is vagy, külön jól fog esni neki.

– No, igen – helyeseltem – az egyenruha tekintélyt ad a nyávogásnak!

Végülis nem tudom, pontosan hol is kötöttek ki. Lucille Facebook bejegyzéseiből nem tudtam pontosan kikövetkeztetni, csak azt, hogy három napig nem zuhanyoztak valahol. Épp Eduardoval futottam össze a Hilton halljában egy alkalommal, és kollégákról szót ejtve Lucille is szóba került.

– A feleségem… – fordultam magyarázólag a recepcióshoz – éppen Amszterdamban van. Azt hiszem…

– Neeem, nem – intett a fejével Eduardo –Onnan elmentek.

– El?…Hm! – és miközben a bejelentkezési paírokat szignóztam, megrökönyödést vettem észre a recepciós tekintetében – Akkor meg fogalmam sincs, hol lehet a feleségem… Lelépett a kékszeművel! – és széttártam a karom.

– Upsz! – szisszent fel hangosan sajnálkozva a recepciós. Eduardo meg közben elillant, és a liftajtó előtt röhögte ki magát.

– „Azóta mindennek vége, Lucille,

Itt állok egymagam, egyszál magam…” – dúdoltam mosolyogva a megszeppent recepciósnak, miközben a tollat és a papírokat letettem elé, majd besasszéztam a liftbe Eduardo után.

Pár hét múlva drámai hangon hívott Lucille.

– Megnősült.

– Ki? Charlie?…

– Pete – mondta síri hangon.

– De hisz nem akartál tőle már semmit. Charlie-t választottad.

– Akkor is! MEG-NŐ-SÜLT! Érted???… Azért keresett akkor. És én nem akartam vele beszélni. Itt bőgtem egész nap a fürdőben.

– Charlie?

– Még alszik. Estére megy dolgozni. Elmondjam neki?

– NEM! Tudod, amit nem tud… jobb.

– Igazad lehet. Legfennebb majd rárontok a zuhany alatt és egy jót izélünk, és fel sem fog neki tűnni, hogy sírtam.

Lucille a következő járatunkra nem jött el. Beteget jelentett. Ezt a párosítást nem a Crew Control hozta össze, hanem valami csere-bere folytán jött létre.

– Lucille, mindig Lucille… – méltatlankodott bosszankodva a főutaskísérő, amikor befelé sorakoztunk a gépbe.

– Két hónapig feleségem volt… – szaladt ki a számon, de csak az a biztonsági tiszt hallotta, aki a dokumentumainkat ellenőrízte. Valami meghitt családi körben megöregedett, indiai családapa lehet, aki azóta is sajnálkozással vegyült megvetéssel néz rám, mint olyanra, akit két hónap alatt elhagy az asszony.

Hát még ha tudná, hogy agglegény vagyok!

Kora reggeli elmélkedés a finn barátságról a szaunában


 

Azt a liftet hívtam, amelyik az alagsorba megy, és örömmel nyugtáztam, hogy a „-1” –es gomb már meg van nyomva, amikor beszálltam röviddel hét óra után. Sőt, az örömöt fokozta, hogy két recepciós, a korábbiakból már jól ismert Adam és a szódavízzel bélelt Ian is a liftben tartózkodott. A mai elidegenedett világban, amikor mindenki csak a telefonját nyomogatja, az ember örüljön csak , ha jóféle népekkel hozza a sors akár a liftben is.

 

– Mindenesetre azért a földszinti gombot is megnyomom – mondta készségesen Adam – gondolom, éppen a reggelijét siet elkölteni az úr.

– Az úr már mindent elköltött, amit reggeli gyanánt el lehet költeni – valaszoltam – most én is az alagsorba igyekszem inkább.

– Ebben az esetben tévedtünk. Ilyenkor mindenki reggelizni szokott.

– Helyes. Ezért is jó nekem, hogy a szaunában kedvemre párologhatok. De ha nem tartanak tolakodónak, megkérdezhetném, az urak mit csinálnak ezen a fiatal órán az alagsorban?…

– Reggelizünk, uram.

– A szaunában?! – meredtem rá.

– Azt nem állítanám. Sokkal inkább a számunkra fenntartott büfében.

– Óh, ez mindent megmagyaráz.

– Igazán szokatlan időpontját választotta a szaunázásnak, uram.

– Nos, igen. Kicsit náthás lettem. Tudja a légkondícionáló a szobámban… Nem lehet leállítani, és csak fújja rám a hideget.

Szeretné, ha felmennénk Önnel a szobájába, uram?… – ajánlotta fel készségesen Adam és Ian szemüvege is megcsillant.

– Óh, nem! Tudom, hogy nagy élményektől esek el esetleg, de úgy érzem, jobb, ha most reggelizni mennek, én pedig szaunázni. Egyrészt, mert a táplálkozás, és főleg a reggeli, létfontosságú mozzanata életünknek, másrészt mert ma úgyis elutazom. Nem utolsó sorban pedig tartok tőle, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhetővé válhatnék a patinás Hiltonban, ha kiderülne, hogy a legsármosabb recepciósok adják egymásnak a kilincset a lakosztályomban késő este vagy kora reggeli órán.

 

Ian kicsit zavartan nézett maga elé, és a szemüvege sem csillogott épp, Adam viszont hangosan felkacagott:

 

– Elnézést uram, az ön humora…

– Ugyan, Adam… Csak nem gondolja, hogy viccelek én az ilyesmivel…

– Ki volt a szobájában az éjszaka, ha megkérdezhetem…?

– Bele fog pirulni, Adam. Mondja csak, ugye maga nem finn…?

– Nem, uram. Amint látja, színes bőrű vagyok, és kanadai.

– Mindjárt sejtettem. Pontosabban már akkor, amikor kisgatyára vetkeztetett a szálloda folyosóján első nap ideérkeztemkor.

– Az abszolúte az Ön érdekében történt.

– Hja.. utólag mindenki ezt mondja. De kérdésére visszatérve Sebastian volt többek közt a lakosztályomban a késő esti órákban.

– Többek között…?

– Nos, légkondícionálási ügyben igen.

Photo by Artur Dancs

Épp a szupermarketből érkeztem vissza a szállodába késő este földimogyorós csokis dobozokkal megpakolva, a sztárrecepciós meg épp a pultban állt sudáran és a tőle megszokott széles hamiskás mosollyal. Ő az, akit mindenki meg akar dönteni, de legalábbis levenni a lábáról, ő pedig hősiesen állja a sarat, és nonsálánt mosolyog és kacsintgat jobbra is balra is ravasz kis macskaszemével.

 

– Téliesek vagyunk ma este, uram… – köszöntött rám.

– Ne is mondja, Sebastian… Reggel kilenc óta itt olyan egyforma szürkeség van és homály, hogy kezdek magam is elbizonytalanodni, milyen napszak is van.

– A finn ősz. És akkor még a télről semmit sem szóltunk…

– Juteszembe… a szobámban hűvös van. Tudja a légkondícionálót nem bírom elzárni. És hát hideg van…

– Szomorúan hallom. Feljöhetek Önnel a szobájába?

– Gondolja, hogy ez megoldaná a hőmérsékleti gondokat?

– Minden tőlem telhetőt elkövetek majd.

 

A szobámba érve a recepciósok sztárja betérdelt a mosdókagyló alá és onnan beszélt hozzám:

 

– Bekapcsolom a padlófűtést, az is segít majd valamelyest. Sajnos, a légkondícionálót én sem zárhatom el teljesen, mert a rendszer nem engedi ezt meg. Félő, hogy megfulladna esetleg…

– Borzasztó! Hát, fűtsön is be nekem, Sebastian, fűtsön csak be nyugodtan.

 

Közben üzenetem érkezett:

 

„ – Remélem, jól vagy”

„ – Sebastian van itt”

„ – Ki Sebastian?”

„ – Recepciós”

„ – Aha. Mit csinál?”

„ – Térdel a fürdőben”

„ – Miért”

„ – Fáztam”

„ – Értem. Felugorhatok én is?”

„ – Te is fázol?”

„ – Igen. Most végeztem a munkámmal. Megihatnánk egy téját”

 

– Britek … – morogtam az orrom elé.

– Hozzám szólt? – nézett ki a fürdőből Sebastian.

– Nem, egy barátommal váltottam pár üzenetet. Brit. Itt ismertem meg. Helsinkiben él…

 

Időközben a padlófűtés is beindult, és Sebastian udvariasan hajlongva elköszönt.

Röviddel ezután már a hallban paroláztam finnországi brit barátommal, Stefivel.

– Retek idő! – akármennyire is alpári megállapítás, egy brit szájából még ez is elegánsnak tűnik.

– Épp imént tettem szóvá magam is, hogy reggel óta szürkület van.

– Csoda hát, ha az ember itt halványszínű és üres lesz? Ha nekem évekkel ezelőtt ezt valaki elmondja, biztos, máshova költözöm, nem ide…Nyáron még kibírja az ember, de ősztől tavaszig…

– Milyen teát kérsz?

– Feketét.

– English Breakfast van vagy zöld.

– Az éppen jó! Az a csudaság ebben, hogy noha váltig vagyunk a teával, mégis igazából minden teánk tökéletesen egyforma.

– Tejjel és cukorral… Parancsolj.

– Hosszas időszakokba telik itt bárkivel megismerkedni – folytatta hátradőlve, halk szavakkal Stefi – ezek annyira maguknak való emberek. Igaz, ők ezt szégyenlősségnek nevezik. Na, persze, mikor barátkozzanak, mikor szocializálódjanak ezek az emberek, amikor itt mindig sötétség van és ilyen vacak idő?…

– He-he… gyereket csak kell, hogy csináljanak valahogyan…

– Alkohollal! Ha isznak, semmi bajuk. Ha itt barátkozni akarsz, be kell rúgni. Meg szívnak. Itt minden fiatal szív. Ezzel tartják szinten magukat. Egy közelebbi barátom van, de az is lengyel… Néha együtt szívunk.

 

Hirtelen Samer jutott az eszembe, akit szintén Helsinki hozott az életembe, és aki Irakból származik, Finnországban nevelkedett és itt is él. Ő is hasonlóan mesélt nekem a finnekről:

 

– Európa parasztjai… Egyszerű, dolgos nép. De a lényeg, hogy egyszerűek. És vankujok. Nem barátkoznak senkivel. Még magukkal sem. Csak a rosszindulatban vannak együtt és a pletykában.

 

És néha még azt is hozzá-hozzáteszi:

– El innen! El, jó messzire!…

 

Stefi is hasonló gondolatokat rajzolt elő a tea fölé.

– Annyi „semmit” csináltam itt, hogy érzem, a fiatalságomat fecséreltem el. Nagyon messzire kell innen elmennem minél hamarabb, mert engem is belep a finn köd.

 

Ültem csendesen a kora reggeli csendben a szauna forróságában a légkondícionálók által okozott bajaimat kikezelendő, és az járt a fejemben, hogy egy éve járom az utakat Helsinkibe, és valóban, nem volt alkalmam berúgni senkivel, így aztán finn barátaim sincsenek, mert spanglit meg nem szívok. Egyik brit, másik kanadai, harmadik meg iraki, egyiptomi vagy éppen afrikai. Még a legkedvesebb kolléganőim egyike is svéd, mint kiderült…

Sebastiant kell még majd megkérdeznem. Lehet, hogy ő sem finn.

Hajnali gondolatok a magas asztalnál


Mint a párduc suhantam pár perccel hajnali hat után végig a szálloda folyosóján – mint a későbbiekben ez bebizonyosodott, jó irányba indultam ezúttal el, mert kisvártatva már a reggeli mellett ültem a vendéglőben. Hatkor nyit, miután az éjszakai élet duhajkodásait követően hajnali háromkor bezárják, hogy reggelre szalonképessé tegyék szolíd reggelizőterem formájában. Az első hullám meg is érkezik magához venni a frissen sült almás croissant-t vagy szalonnás omlettet, a hagyomásnyos füstölt lazacot vagy épp gyümölcssalátát sok-sok áfonyával. Jobbára az európai járatok legénységei és leányságai, valamint azon utazók, akiknek a korai órákban indulnak a gépeik. Lesz még egy hullám 8 után, amikorra mindenki felébred a szállodában, olyanok, akik később indulnak, és nem sietnek. Minden időrácsot kipróbáltam már a reggelihez, és valamiért ezt a kora reggelit szerettem meg leginkább.

Talán mert olyan jó ráérősnek lenni a sietős emberek közt. Merthogy mindenki sietve kanalaz, csörömpöli a porcelánt, szürcsöl. Kávéillat terjeng és a friss tojásrántottáé.

A Hilton – gondolom hathatós brit és amerikai felmérések és kutatások szellemében – embertípusokra szabott asztalokat tart fenn a vendéglőben, amely, mint mondtam, a maga nemében zseniális és multifunkcionális. Délután ánizsos süteményt majszolva lehet teázni egy krimi mellett a kandallónál, este meghitten félig átsült bífsztéket vacsorázni valami francia syrah grenache mellett, vagy éjszaka önfeledten dorbézolni baráti körben, avagy alkalmi munkakapcsolatok kényes határait ideiglenesen túllépve diszkréten lapulni egy szeparéban. Majd reggel hangulatfénynél és dzsesszmuzsika mellett kenni a zöldfokhagymával ízesített vajaskenyeret félálomban…

Photo by Artur Dancs

” Délután ánizsos süteményt majszolva lehet teázni egy krimi mellett a kandallónál…”

Mindehhez vannak a bejáratnál, a hall felé eső részen tipikus, négy személyre terített „vendéglői” asztalok. Kicsit bennebb a nyilvánosság előtt felvállalható párok részére kétszemélyes asztalok gyérebb fénnyel és hangulatosan megvilágított paravánnal, gyertyaszerű fényt árasztó kislámpákkal és egy szál nagyfejű friss virággal egy üvegtálban. Odébb újabb négyszemélyes asztalok sorakoznak, kétféle módon terítve: egy részük egy asztal köré négy széket sorakoztatva, ahol szűk, zárt kört lehet alkotni, és kipletykálni a cég belső dolgait egymás közt a civil ruhás alkalmazottak közt, a másik pedig két asztalt összetolva, és két-két széket egymással átellenben, szellősen elhelyezve, ahol két – valamilyen oknál fogva távolságtartó – fél leülhet egy asztalhoz, és csakis udvarias modorban semleges dolgokról cseveghetnek, ha akarnak. A legbelső sarokban vannak a szeparék, ahol azok bújhatnak meg, akik intimebb társalgásra vágynak azzal, akivel odaülnek, vagy azok, akik egyedül érkeznek, és ráérnek idekpuporodni, és hosszasan mélázni a kávé felett, esetleg könyvet olvasni.

Keresztben a teremben hosszú bárasztal szerű, magas székekkel ellátott pultok is vannak a gyorsan étkezőknek. Ezek az asztalok este a baráti sörözések sportos pasijainak és csajos együttléteknek kedvelt helyszínei. Reggel a sietős üzletemberek esznek itt gyors pirítóst kávéval, miközben elolvassák a Financial Times friss híreit, és már futnak is tovább. Én meg azért ültem oda, hogy jól belássam a teret, és mert nem szándékoztam hosszasan elidőzni a reggelim mellett.

 

– Örömmel látom, hogy ma korán reggelizik, uram! – köszönt rám széles mosollyal a főpincér, aki miután egy porcelánnal megrakott kocsit hozott elő valahonnan, fontosnak tartotta engem is üdvözölni. És bár megvagyok róla győződve, hogy neki teljesen mindegy, én mikor reggelizem, és akkor is ilyen örömmel látna, ha például tíz órakor csörtetnél be reggelire, szívesen veszem a protokolláris társalgásra való felvezetőt.

– Ááá, Stanley! Hogy van mindig? Nagyszerű napunk van ma, pompás ez a reggel.

– Ahogy mondja, uram. Magam is épp ezt gondolom. Remélem, New Yorkban is remek az idő.

– Igen, hol esik, hol süt. Mindenki kap kedvére valót.

– Bízom benne, zavartalan volt a pihenése. Befejezte a reggelijét vagy még valamit hozhatok?

– Jobbára befejeztem. Csak ezt a finom kávét szürcsölgetem még, majd visszavonulok egy kicsit még a szobám csendjébe.

– Hozhatok frisset, ha ez kihűlt – és az ezüstkanna után nyúl, én meg intek, ne fáradjon.

– Látom, ma a magas asztalt találta megfelelőnek a reggelihez… – mosolyog.

– Igen, mert innen mindent látok, Stanley. Manapság jó, ha az ember résen van.

– Pontosan értem, mire céloz, uram. A jó rálátás mindennél fontosabb. Nos, élvezze a magas asztalt és a kávéját, uram.

 

Az ilyen udvariassági társalgásoknak nagyon fontos szerepük van a mindennapokban. Bár sosem voltam a felületességek híve, bizonyos köröket érdemes lefutni néha. És ez a helyzet a Hilton vendéglőjében, ahová olyan sűrű rendszerességgel tér vissza az ember világcsavargása során, nagyszerű példája az ilyen alkalmaknak.

 

A finn fahéjas-kakaós csiga bódító illata a kávém aromájával vegyülve roppant barátságossá tette a kora reggelt. Élvezettel ízleltem minden kortyot, miközben körbejártam tekintetemmel a termet. A norvég pilóták jobb oldalt ültek, a négyes, „udvarias” asztalnál. Két pilóta volt és egy fiatal férfi utaskísérő. Az éjszaka összekovácsolhatta őket valahol valamilyen szinten, és így eshetett meg, hogy ma reggel úgy érezte, odaülhet bátran a pilóták mellé. Emezek arcáról azonban nyilvánvalóan lerítt, hogy szívesebben minden letagadnának és elfelejtenének, ami esetleg nem válna dicsőségükre, vagy megnyírbálná tekintélyüket az éjszakai kalandozásból, de annyira meg nem fontos, hogy ezzel most behatóbban foglalkozzanak. Mögöttük ültek külön asztalnál a lányok. Akadt közöttük olyan is, aki kipihentnek látszott. Néha átszóltak egymáshoz.

Mellettem egy Columbo-ballonkabátos ürge pirítósozott futólépésben hátrazselézett hajjal. Na jó, nem ürge, kiszaladt a számon… mert közben egy másik Columbora figyeltem fel, és ebből felsejlett bennem, hogy idén ősszel a gyűrött drapp ballonkabát lesz a trend. Az ilyesmit valaki, aki Manhattanben és Brooklynban annyira járatos, mint én, nagyon gyorsan megneszeli.

Céges továbbképzésre érkezett finn asszonyok találkoztak az egyik körbeülős asztalnál. A jelekből arra következtetek, egy nagy cégnél dolgoznak, különböző városokban, és most itt vannak együtt a nagy találkozás előtt a központi főnökökkel, és épp itt az ideje, hogy megvitassák, hogyan fogják a fizetésemelésre vonatkozó igényeiket ma alátámasztani. Mekkora szerencse, hogy előtte egymással is konzultálhatnak még egyet a reggeli mellett, bár már az este egyikük szobájában összegyűltek, és mindent kibeszéltek néhány üveg bor mellett, ma reggel csak sejtelmes utalásokat tesznek a megbeszéltekre.

Jómódú és egyben unott üzletasszony is befut. Hű férjéhez, de feláldozta volna erkölcseit, ha valaki az éjszakai órákban ostrommal le akarta volna azokat rombolni. Amolyan operettszerűen lágy benne az ellenállás. Sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnia – hisz a munkájában távolról sem ennyire lágy, és akármi is volt vagy nem volt az éjszaka, ma kivasaltnak és szigorúan határozottnak kell lennie a tárgyaláson valamelyik nyugat-európai fővárosban, ahová – atyaúristen! – nemsokára indul a gépe. Milyen szerencse, hogy biznisz osztályon utazik, és automatikusan becsekkolja a rendszer. Mostmár csak sietnie kell, hogy a smink kijavítására is elegendő ideje jusson.

Finn katonai egyenruhába öltözött légvédelmi pilóta masíroz végig a termen. Előre tudja, mit akar enni, és nem is matat sokat a büfé körül. Célirányosan szed, helyre vonul, Eszik, és már megy is. Az oroszországi helyzet hozta ide. Mind több esetben sértik meg az oroszok a finn légteret. És a finnek legalább annyira utálják őket, mint az összes kelet-európai országban élő népek középkorosztálya, bár Finnország sosem lett kommunista, nem sok választotta el a Szovjetúnió „barátságától”.

Néhány német átutazó üzletember illetve Ázsia irányába tartó brit és belga alkotja még a kora reggeli palettát.

Élvezettel nézem a sürgés-forgást, és olyan megnyugvással tölt el, hogy a hosszú délelőtt még előttem áll, és akár egy kisebb erdei sétát is beiktathatok indulás előtt.

Levonul az első csúcs, a terem szépen kiürül. A pincérek szorgalmasan frissítik az asztalokat, tiszta evőseszközök és étkészletek kerülnek elő, és mind jobban hallani a háttérmuzsikát is. Akkor veszem észre, hogy egyik szeparéban egy úriember keresztbetett lábbal kávézik és regényt olvas. Odébb egy japán fiú jegyzetel egy másikban.

A zajos kínaiak még nem jöttek le reggelizni. Talán ők az egyetlen faj az amerikaiak mellett, akik a telefonjaikkal ülnek le az asztalhoz, és szinte mindvégig annak képernyőjébe bámulva ülik végig az étkezést. Örömmel tapasztalom, hogy ebben a milliőben ez még modortalanságnak számít. Ilyen apróságoknak is képes az ember örülni, ha olyan nagyvárosból érkezik, mint a mi drága New Yorkunk.

Kellemes és halk, zeneszóval átitatott nyugalom terjed szét a termen. Csak a magamféle hangulatvadászok üddögélnek még emitt-amott, észrevétlenül beleolvadva a bútorzatba. Belecsobbantok még egy barna kockacukrot a kávémba. Nem szeretem édesen, de most jólesik ez a barna kockacukor, mielőtt az utolsó kortyot is kiinnám.

Nem óhajtom megvárni a következő hullámot, noha előhírnökként egy koreai lány már bevágtatott a képbe, és elkezdett egy nagy pizzástányérra tornyot építeni – gyorsan kapom magam, és mielőtt a kellemes reggel hangulatából kizökkentenének, sietve elindulok a lift irányába…

Meztelen férfiak a szálloda előtt, a dokim pink és citromsárgában, meg egyéb izgalmak Helsinkiben


Photo by Artur DancsEste kilenc lehetett, és már karcolt az esti hűvös, ha az ember szabad testfelületet hagyott neki. A szomszéd szálloda bőséggel megvilágított bejáratánál, közvetlenül a kongresszusi terem alatt, a szálloda fedett uszodája mellett három úriember osztotta a világ dolgait. Nem voltak túlöltözöttek, sőt, ha az igazat teljes valóságában óhajtanám feltárni, azt mondanám, semmi sem volt rajtuk a derekukra tekert fehér frottír törülközőkön kívül. És azt is hozzátenném, hogy nem konvencionálisan ítélkeztek a világ felett, hanem fittyet hányva minden EU-s és ENSZ-es meg akármilyen egészségügyi normára – hevesen pöfékelve szivarjaikat és Karhu sört illogatva. Karhu finnül medvét jelent. Milyen nagyszerű dolog, hogy világszerte a sörgyártók szeretik a drága nedűt erről a lompos-bozontos kedves állatról elnevezni, mintha amazok kitartó málnászásaik közepette mindig csak sörrel öntöznék torkukat.

A férfiak ott állingáltak hát a szalonkákról elkeresztelt Rantasipi Hotel előkelő bejárata előtt a maguk pocakos és szőrös testi szépségükben semmi jelét nem mutatva, hogy zavarná őket a korán beköszöntött finn ősz csípkedése. A Rantasipi mellett díszelgő szállodánkat, a Cumulust csak egy fedett átjáró kötötte össze amazzal, hogyha netán úszni támadna az embernek kedve vagy fehér törülközőben a szaunából kiugrani egy sörre, bármikor korlátlanul megtehesse. A Cumulus előtt is nagy élet zajlott. Három turistabusz szabadította rá szállítmányát, körülbelül egy repülőnyi kínai turistát. Bár, ahogy közeledtem, mind bizonyosabb érzés fogott el, hogy ez inkább a trójai falóhoz hasonlítható jelenség. Hangosan rikácsolva nyomakodtak be az oldalajtón. A Cumulus táblákon kérte ismételten az elnézést, amiért a forgóajtó üzemen kívül van. Nem mintha emezek értették volna. Egy forróvízzel nyakonöntött hangyabolyra emlékeztetett a látvány, és az sem lepett meg, hogy amíg bennünket, “amerikaiakat” a belső udvarra nyíló nyugati szárnyban helyeztek el, addig a hangyákat az előkelő frontlakosztályokba, a keleti oldalon, széles nyitással az erdőre és a napsugárra. Igaz, ezek ezzel foglalkoztak legkevésbé. Az egész emeleten kinyitottak valamennyi ajtót és óriási lárma közepette – teljesen figyelmen kívül hagyva mindenki mást a környéken – ki-be nyüzsögtek a szobáikban és a folyosókon.

Ettől a sáskajárástól elvonatkoztatva, nagy öröm volt számomra, hogy ismét Helsinkiben lehetek, és noha mindennapi életünk második otthonává lett a Hilton, jólesett most egy másik szállodában meghúzódni a pár napos frissítő kiképzés idejére az őszbeforduló Vantaa környékbeli erdők tövében.

Épp egy éve, amikor hasonlóképp színesedett az erdő a környéken álltam életem eme sokadik nagy változása előtt, amikor első légiutaskísérői kiképzésére ideérkeztem. És mennyi élményt hozott ez az év! Az év elmúltával újból bizonyítanunk kellett, alkalmasak vagyunk munkánk sokirányú kihívásaira és ugynakkor nekem külön ígéretnek is eleget kellett tennem, és már nyár derekán be kellett jelentkeznem a repülésügyi főorvoshoz, Mr Ketolához. (előzményekért lásd a korábbi bejegyzéseket: Esetem a címlapfiúval, Szansájn, bícs és laszvegassz)

 

– Éppen Önhöz igyekszem, drága doktorom! – böktem ki, amikor végre szóhoz jutottam, amint a lift ajtaja a légiutaskísérői bázis földszintjén kinyílt előttem, és a főorvos ott állt előttem citromsárga nadrágban és bombonszínű pink golftrikóban. Abban a pillanatban nehezen tudtam volna csak eldünteni, hogy a GAP vagy az H&M valamelyik világklasszis modelljére hajaz a napsugár mosolyú doki, de nem is jutottunk ennél beljebb a szansájn-bícs dolgainkban ott, a liftben, mert felértünk az emeletre, és nekem egyéb analíziseket és papirmunkákat kellett eljárnom, mielőtt a fődoki színe elé járulhatok a végső döntésért a jövőmet illetően. Egy átlagos és békés életet csendesen élő nyájas ember számára minden bizonnyal elmondhatatlan stressz lenne egy ilyen helyzet, amikor időről-időre újra és újra bizonygatnia kell tudását, rátermettségét a munkájára, főleg, hogy tudatában kell lennie, hogy az eredmény nagyon is kétesélyes, hisz bármikor eljöhet az a pillanat, amikor azt mondják, ez most nem volt elég, többé már nem vagy alkalmas erre a munkakörre. A mi munkánk és mindennapjaink, annyira a kihívások köré csoportosulnak, hogy az ilyesmi már csak rutinfeladat a naptárban annak ellenére, hogy mindig tudatában vagyunk az imént említett kétesélyességnek. Talán a pillanat, amikor benyitottam Dr Ketola ajtaján, volt a legkritikusabb. De amilyen hirtelen rámtört, ugyanolyan gyorsan el is feledtette velem a barátságos arckifejezés, ami az asztal mögül fogadott.

– Kíváncsian várom benyomásait az első év után – fogadott székkel kínálva.

– Azt hittem, máris vetkeznem kell – szaladt ki a számon bárgyún – az Istenért sem tartanám fel bokros teendői közepette – mondtam, hisz napokba tellett egy húsz perces idővallumra előjegyzést kérnem erre a látogatásra a titkárságon.

 

A doki nevetett.

 

– Annyira azért nem sietünk. Mindenképpen ki szeretnék térni a fotóira. Rendkívüli érdeklődéssel figyelem a munkáit. De semmiképp nem fogjuk elmulasztani a vetkőzést sem.

– Helyes, helyes. Nem is lenne ajánlatos most vérnyomást mérni nálam, egyrészt, mert átrepültem az éjszakát és zsúfolt járatunk volt, másrészt meg, amióta ekkora nagy szerelemmel viseltetek Ön iránt, a pulzusom mindig megugrik, ha a közelemben jár. Így hát, inkább beszéljünk kicsit a nyárról és a bícsről.

– Mindenem a tengerpart! – vallotta be a doki.

– Hogy tudtam! – biccentettem rá elégedetten.

– Sajnos, nem sok részünk van a nyárban itt, Helsinkiben, de ami van az gyönyörű. Majdnem huszonnégy órás napsütés, világosság, kerti partik, és persze a bícs.

 

Örömmel osztoztam főorvosommal a nyári élmények szépségében, a floridai vagy épp thaiföldi nyaralások szép emlékeiben. És miután megmutatta, milyen közel lakik a helszinki strandhoz, illetve hogy merre jár kocogni, hozzátette:

 

– Szívesen látom, ha arra jár.

– Óh, doktorom… Bármennyire is kifejezhetetlen öröm lenne számomra summás kis rövidnaciban az Ön oldalán akár körbeszaladni is Helsinkit, őszintén be kell vallanom, hogy a futás nem az erősségem. És amennyiben Ön lazán tíz kilométereket fut esténként, attól tartok, valamilyen egyéb, mindkettőnket lelkesítő aktivitásban kell, hogy majd összefussanak útjaink.

 

Ketola elnevette magát, és miközben nekiveselkedett a kivizsgálásaimnak, bíztatóan így szólt:

 

– Bármiben is benne vagyok, kerékpározás, napozás… A párommal sok időt töltünk nyáron a szabadban, ez a kis videó is a bícsen készült – mondta, és miközben telefonján baráti körében elköltött vidám pillanatait osztotta meg velem, udvariasan hozzátette, hogy elnézést kér, hisz ezek csak amolyan privát felvételek, és nem a fotóimhoz mért színvonal, és mellesleg mostmár vetkezhetek.

– Ahh, nem kell a fotóimat dícsérnie, hogy levetkezzek Önnek, dok – nevettem fel, – bár tartok tőle, a vérnyomásom most sem lesz normális…

– Rendben – mosolygott, miközben a műszereket előszedte – mindenképpen szem előtt fogom a körülményeket tartani. Hogy állunk a testsúllyal?…

– .. Szóval a nadrágot is vegyem le? – kérdeztem vissza a tavalyi méretkezésre utalva, és az ígéretre, hogy több nem, legfennebb kevesebb lehetek legközelebb.

– Most hagyja csak magán a nadrágot. Hiszek a szavainak… Nos?

– Több nem lett. De tartok tőle, kevesebb sem sokkal.

– Mennyi mozgás fér bele a mindennapjaiba?

– Öt-tíz kilométer. Gyalog avagy kerékpáron.

– Ez remek! Örömmel hallom ezt egy nagyvárosi embertől.

Photo by Artur Dancs

Minden határtalanul friss, szabad, színes és jóillatú

 

A megkövetelt kivizsgálások, illetve azok eredményeinek taglalása következett. Behatóan lapozgatta a leleteimet és ismét a hallásteszthez jutottunk. Korábbi hallástesztek grafikonjait is sikerült hazalátogatásaim során előásni abból az időből, amikor a hallásom először hanyatlani kezdett. Átnyújtottam azokat is a főorvosnak, aki érdeklődéssel forgatta a lapokat, beleértve az éppen akkor elkészült legfrissebb tesztet is. Ez lehetett bennem a második pillanat, amikor megéreztem a súlyát a helyzetnek. Tudatában voltam, hogy ismét a szakadék legszélén állok, és innen két – tőlem teljesen független – lehetőség van: mindent elveszíteni és belezuhanni a mélybe, vagy továbblépni és úgy folytatni mindent, mintha mi sem történt volna. Ösztönösen álltam oda a falhoz, ahol egy évvel korábban is eldőlt a sorsom, amikor Ketola szólt, hogy súgni fog nekem szavakat.

 

– Ön már nekem akármit súghat, doktorom! – próbáltam enyhíteni ezúttal is a helyzeten, miközben hátat fordítottam neki.

 

A kivizsgálás után visszaültetett a székre, amit közben maga mellé húzott. Intett, húzódjak közelebb.

 

– Amint azt tavaly is megállapítottuk, a maga funkcionális hallása a készülékkel a fülében tökéletes, sőt, enyhén jobb is a normálisnál.

– Tanusíthatom. Sokkal többet hallok a készülékkel a fülemben, mint amennyit szeretnék…

– A számítógéppel végzett belső hallásteszten azonban, ha jól értettem, nem használtuk a hallókészülékét, így van?

– Az Ön utasítására, valóban nem használtam a készülékemet a teszten.

– Pompás! Én ugyanis érdekes dolgokra bukkantam itt. De mivel ebben nem vagyok teljesen szakavatott, engedje meg, hogy előbb a szakorvosokkal konzultáljak, és visszatérünk egy beszélgetésre.

– Állok elébe… – hebegtem kissé elbizonytalanodva. Ő pedig látván hirtelen zavaromat, felállt, kezet nyújtott, és miközben a vállamra tette a kezét, mosolyogva a szemembe nézett:

– De aggodalomra semmi ok: ezúttal is átengedtem az orvosi vizsgán.

– Óh, hálás vagyok – sóhajtottam fel.

– Egy évre. Csak egy évre. Akkor majd újra találkozunk. És ha akkor is ilyen jó lesz az eredménye, beütemezünk akár egy három vagy ötéves ciklust is, hogy ne kelljen minden évben ezt végigcsinálnunk.

– Erről hallani sem akarok, doktor! Engedje meg, hogy évente legalább egyszer részesüljek ebben az örömben, hogy magával tölthetek egy délelőttöt…

 

Ketola felkacagott, és intett, elmehetek.

 

– Jelentkezem a napokban. Várom a további fotográfiákat! A legjobbakat! – búcsúzott mosolyogva.

 

El is feledkeztem az ígéretéről, amikor egy nap üzenet érkezett a repülésügyi főorvosomtól:

 

„Kedves Artur,

 

Amint említettem, nem óhajtottam egymagam állást foglalni az Ön audiotesztje ügyében, ezért összehívtam a szaktanácsot, akik hosszas elemzések után, a korábbi és a jelenlegi eredményeket is szem előtt tartva megállapították, hogy az előző évhez képest az idei hallástesztje enyhén pozitív változást mutatott, azaz jobb eredményeket hozott felszínre. Első olvasatra is nyilvánvaló volt, de nem akartam addig állást foglalni, és esetleg félrevezetni Önt, amíg nem egyeztettem a szakemberekkel. Mostmár nyilvánvaló, hogy ha csak csekély is, de esélyt látunk a természuetes hallása helyreállítására, illetve annak javítására. Ez nem befolyásolja a státuszát és a munkáját. Az engedélyt ezúttal megadtam, és mindig megadom, amennyiben negatív irányú elváltozás nem következik esetleg be. Ezt a jó hírt csak azért szerettem volna megosztani Önnel, hogy arra bíztassam, keresse fel szakorvosát New Yorkban, és kérjen további kivizsgálásokat – a saját érdekében.

Maradok tisztelettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Főorvos”

 

Többek közt ez az üzenet és az a bizonyos délelőtt is újra lejátszódott gondolataimban, amikor immár hagyományosan megjártam magam a környékbeli erdőben és az erdőszélre épített lakótelepen. Ez a környék mindig feltölt, és valami miatt végtelenül szabadnak érzem magam Sandbacka ösvényein kóborolva. Semmi jel nem utal arra, hogy egy főváros külvárosának egyik erdőbe vágott kis tanyáján vagyok. Minden határtalanul friss, szabad, színes és jóillatú. A tisztáson gyerkőcök rúgják a labdát, a kerékpárjaik a kapufának vannak támasztva. Olyanok, mint valami kedves kis szőke manók, drága mesefigurák.

Photo by Artur Dancs

Olyanok, mint valami kedves kis szőke manók, drága mesefigurák

Akkor jártam ide sokat, egy évvel azelőtt, amikor kikapcsolódásra volt szükségem a kezdeti kiképzés idején, és elszöktem csoporttársaim zajos mindennapjaiból a Forenom lakóparkból az erdőbe. Sokat barangoltam, amíg a pár kilométeres séta közben ezt a kis „titkos” helyet felfedeztem. Külön tetszett is a neve: Backa. Mintha azt mondaná az ember: bucka. Olyan meseszerű. Pedig csak svédül mondják így, finnül talán Pakkala, s noha az is meseszerűen hangzik, a Backa mellett maradtam, és svédül szerettem meg ezt a mesét. Gombákat bámultam – legtöbb tarka-barka gyilkos galóca, de amennyiben mesében gondolkodik az ember és nem feltétlenül táplálkozásban, kit érdekel a gyilkos része, amikor ezer színpompával jár. Akárcsak az erdő, amelyik rozsdásodni kezdett a hirtelen lett szeptemberben, és óriásira duzzasztotta az áfonyafürtöket a bokrokon. Ilyenkor a napfény is barátságosan mellémszegül, és beragyogja a délutánt a sétámon. Nem csoda, hát, ha olyan feltöltődve érkeztem vissza a szállodába, hogy még a megszálló kínaiak sem érdekeltek semennyire. Sőt, annak ellenére, hogy a Cumulus nem egy Hilton, nagyon tudtam örülni adott pillanatban annak is, hogy kivételesen kizökkentettek bennünket az állandó rutinból, és más szállodába tettek ezekre a napokra.

A Hiltonban hetente egyszer vagy kétszer is megfordulunk, amolyan második otthonunkká lett. Minden alkalommal más szinten és más szobában lakunk ugyan, de ha azt vesszük figyelembe, hogy minden szoba tökéletesen egyforma – egyik jobbról, másik balról nyílik ebben a gigantikus labirintusban – nem nehéz elhinni, hogy akármelyikben otthon vagyunk már belépésünk pillanatában, és álmunkban is tudjuk, mit hol találunk benne vagy holmijainknak hol a helye. Hisz az természetes, hogy valahányszor ide érkezünk, megannyiszor belakjuk a szobát, azaz szétpakolunk bőröndjeinkből, mintha hosszú távra bútoroztunk volna be, és noha csak csak egy napot töltünk adott helyen. És másnap ugyanúgy becsomagolunk magunk után, mintha egy hosszú kirándulás végén elköltöznénk valahonnan. Belépéskor természetes tehát „hazajönni” a szobába, igaz, fontos mindenkoron magammal vinnem a belépőkártyám mellett a kis kartonmappát is, amiben átnyújtják nekünk érkezéskor, mert azon rajta van a szoba száma. Ezt nehezen lehet észben tartani, és egy esetleges hosszúra nyúlt városi csavargás után nem lenne ildomos bárki más ajtaján próbálkozni éjnek évadján. Egy csicsergős napsugaras délelőttön például kilép az ember trillázva az ajtón, biza nagyon lényeges, hogy alaposan fontolóra vegye, melyik irányban indul el a folyosón. Ahmeddel vagy Hsziuval össze lehet futni, ők mindig az épp felszabaduló szobákat takarítgatják, hogy az újabb jövevényeknek előkészítsék, és mindig vidáman köszönnek, ha látják az embert dudorászva végigsasszézni a folyosón. Amint mondtam, egy ilyen pazar délelőttön, amikor a szálloda csendes, nekiindul az ember, mondjuk balra, a szobájából, és elszántan megy, mint aki tudja merre van arccal, és akkor Ahmed vagy épp Hsziu megkérdezi:

 

– Hogysmint, uram? – amire olyan jó felelni vidáman trillázva:

– Pompásan, pompásan. Épp szaunázni indultam.

– Óh! – így Ahmed vagy Hsziu, és ebben az Óh-ban annyi meglepetés van, mintha akkor találták volna fel a szaunát Finnországban.

– Ez módfelett érdekes – teheti hozzá esetleg Ahmed vagy Hsziu.

– Ah, ezek a mi kis mindennapi apró örömeink – legyintek nevetve lubickolva miniatűr kis jólétemben.

– Nem éppen erre utaltam, uram, hanem sokkalta inkább az fordult meg a fejemben, hogy nem a legrövidebb útvonalat választotta a szauna megközeltésére, bár nekem semmi jogom ezt firtatni. Csak amennyiben valóban el szeretne jutni a szaunába, sokkal ajánlatosabb lenne az ellenkező irányba indulnia.

– Remek ötlet – szólok vissza hálás tekintettel, és odaadóan elindulok gondolkodás nélkül a megjelölt irányba. Mert azt már megtanultam, hogy a kiszolgáló személyzetre minden helyzetben kitételek nélkül ajánlatos hallgatni. Főleg, hogy ugyanezt én is elvárom abban a helyzetben, amikor én magam vagyok a kiszolgáló személyzet.

 

A Hilton rutinjához képest a Cumulus friss élmény volt, és mivel először tartózkodtunk itt, nem állt fenn a veszélye, hogy eltévesztjük az ajtót vagy az útirányt. Sokkal érdekesebb volt ennél a helyzet és a körülmények, amelyek idehoztak bennünket. Egy év után ismét beülünk az Repülőakadémia padsoraiba, és ki tudja, milyen kalandok és vizsgák várnak ránk. Az tény, hogy az egy évvel azelőttihez képest egy merőben más hangulatú helyzetben találtuk magunkat. Kevesebb ismeretlennel, sokkal több közös élménnyel és érdekes tapasztalatokkal

Az a fránya „Char Siew Pork”


Photo by Artur Dancs

Char Siew Pork

Hetekkel az első utunk előtt mindenféléket megbeszéltünk kollégáimmal, és elterveztünk nagy sétákat Helsinkiben, borozást, meglátogatni az iskolát és oktatóinkat, az egyenruha boltot, a plázát… a lelkesedés akkor is tartott még, amikor a szobáinkba besorakoztunk – pontosabban ugye, én a recepcióssal ügettem fel közös program gyanánt, hogy villámgyorsan le is vetkezhessek, amint erről a korábbiakban beszámoltam. Amikor Adam elfutott az egyenruhámmal a mosodába, és becsukhattam magam mögött az ajtót, azonnal kiszúrtam a hatalmas kétszemélyes fürdőkádat az üvegfalú, padlómelegített fürdőben. Ennél ellenállhatatlanabb vágyat a fürdésre nagyon rég éreztem. És ha már úgyis öltözékem híján voltam, nemsokára a vízben áztatva kaptam magam.

–          Nem félóra… legyen egy óra, jó?… Hadd fürödjek egy jót! – kértem Eduardót, hogy a csavargásokat valamelyest halasszuk még el.

Persze, a habos-szagos fürdő után az egész szobát szinte betöltő franciaágy villantott rám kacéran, és már nyúltam is a telefonomért, hogy újabb haladékot kérjek kollégáimtól. De Eduardo üzenete már ott volt: „Meghalok, ha most nem alszom egy órácskát. Beszéljünk utána, rendben?…”

És hát, rendben volt. Az órácskákból lassan szépen ránk esteledett, és engem is csak a halk kopogás ébresztett:

–          Szobaszervíz!

Az egyenruhám érkezett meg frissen vasaltan. Lényegében tehát az történt, hogy a mindenféle terveink ellenére, az egész napot kiegyensúlyozottan mindhárman átaludtuk, mint a medve a telet. Ettől nem volt lelkiismeret-furdalásunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Arra azonban késő volt, hogy kimenjünk a városba, ezért elhatároztuk, hogy a szálloda éttermét vesszük majd igénybe, hisz amúgy is kedvezményeink vannak. Hogy a Hilton melyik világbéli lényeknek szabja meg árait, nem tudjuk, de restelltünk már elfutni, amikor az étlapot átböngésztük, főleg, hogy Patrick, a pincér már készen is állt felvenni a rendelést.

Újabb alváshullámnak adtuk át magunkat a vacsora és a bor után, illetve az után, hogy Eduardo eltörte a kecses nyakú  borospoharat. Csak amiatt aggódtunk, hogy ha majd ledolgoztatja Patrick vele az árát a konyhán, lehet, hogy itt kell hagynunk másnapra is, és nem tud velünk visszarepülni majd. De Patrick a hotelhez illő eleganciával legyintett a pohárra:

–          Szeretett vendégeink mindig nagy előszeretettel tördelik a poharainkat, megjegyzem, ön a szerencsésebbik eset, ugyanis azt a drága chardonnayt előtte megitta. Azért nagy kár lett volna, uram!

Mint kiderült, Eduardo kizárta magát, velem szemben abban a szerencsés helyzetben volt ebben a vonatkozásban is, hogy ő nem alsónadrágban került ajtón kívülre, így gondtalanul libeghetett le a recepcióra pótkulcsért. Francóval mi akkor hagytuk ott végérvenyesen a folyosón kollégánkat, amikor valamiért kijött a szobájából, és másodszorra is kizárta magát…

Bár nem feledhetem ki a felsorolásból az újabb fürdőt sem, ugyanis annyira vonzott a kád, hogy lefekvés előtt és felkelés után is beáztattam magam egy illatos fürdőbe. Megtárgyaltam magammal, hogy ez a heti egy nap Európában nekem a szabályzat szerint a pihenés, a kényeztetés ideje, ehhez tartom, tehát, magam. Valahogy ez nem is esett nehezemre…

Alig kapaszkodtam ki a fürdőkádból reggel, amikor sivalkodásra lettem figyelmes a szomszéd szobából. Tudtam, a finnek, a svédek és norvégok távolról sem ilyen heves vérmérsékletűek, és meglehetősen távol esnék tőlük mindenféle ilyen megnyilvánulás. És helyénvaló volt a gondolatmenetem, mert a sivalkodó hang kisvártatva felfedte tulajdonosát. Aki se nem finn, se nem svéd, hanem olasz: Francescánk volt, aki a reggeli géppel érkezett csapatával, amit Tatjána és Lucille alkotott. Némi „Ciao, bello és bella!” után szedelőzködnünk kellett, és a visszaútra készülni. Igaz, a kád még egy pillanatra rámkacsintott, nem vállalhattam mégegy fürdőt.

Francóval ezúttal a turista osztályra osztottak bennünket és Eduardo tartotta a frontot az első osztály csapatában. Teltház ellenére sem tűnt különösebben megerőltetőnek a járat, és annál nagyobb kihívás sem ért sokáig, mint hogy egy úriembernek az üléskarfába szorult távirányítóját egy étkező késsel kiszabadítsam.

–          A keletiesen elkészített sertéspecsenyét tettem neked félre az első osztályról – mutatta a konyhán szolgálatos kolléganőm, amikor az ebédidőnk elérkezett, és Francoval lekucorodtunk a vészkijárat mellé.

–          Hosszú útunk lesz, így  a pihenőnk is hosszabb, mindenki másfél órát alhat ebéd után szólt aznapi főnökünk, Paula és vizsgajáratunk utolsó szakaszának instruktora, Andrea pedig hozzátette, hogy ebéd után a vámmentes árukkal vonuljunk fel, és aztán ki-ki mehet beosztása szerint a hálóba.

–          Érdekesek ezek a fekete magvak a rizsen, olyan, mintha szezámmagvak lennének – elegyedtem társalgásba Pirjoval, a konyhás lánnyal. Épp hozzá akartam tenni, hogy mennyire félnem kell utóbb a szezámtól az allergiás rohamaim miatt, az egyetlen dolog, ami heves allergiát vált ki belőlem, de Pirjo csendesen majszolva egy muffint megelőzött:

–          Mert azok éppen szezámmagvak. Sőt, a disznóhús is szezámolajban volt pácolva…

Azonnal abbahagytam az evést, és odasúgtam Franconak, vigyázzon rám, ha elkezdenék dagadni. Nem kvántuk egyikünknek sem, hogy éppen a vizsgajáraton kerüljünk felírásra allergiaroham miatt, hiszen vész esetén akár kényszerleszálláshoz is vezethet egy allergiaroham, ezért a legkisebb jelére is mindenkinek jelentéseket kell róla írni, ami később kellemetlenségekkel járhatna. Mivel zsebeink be vannak varrva, a mindig magamnál hordott gyógyszereim most a repülőgép közepén egy szekrény mélyén a táskámban lapultak. Akkorra azonban már odaért kolléganőm a Duty Free áruval, és munkához kellett látnunk. Lassan haladtunk előről hátrafelé, és én csak reménykedtem, hogy ma nem lesz senki sem vásárlós kedvében, hanem simán elérünk a középső részhez, ahol a szekrényeink vannak. Franco a párhuzamos sorból figyelt, de nem is kellett mondania, éreztem, hogy a fülem mögött a mirígyek elkezdtek kidagadni. Velem szemben a kollegina egy gyűrűt próbált eladni, és az utas hajlott is rá, csak épp a megfelelő méretet keresték a dobozok közt. Mivel én a kocsi túloldalán voltam, nem tudtam semmiképp átjutni a szekrényhez, és Franco is ugyanebben a helyzetben volt a másik soron. Tudtam, hogy pár perc alatt kínos helyzet alakulhat ki, éppen ezért hálásan sóhajtottam fel, amikor a férfi végülis megtalálta a megfelelő méretet a gyűrűs dobozban, én pedig az antihisztamint a táskámban. A korábbról ottmaradt ásványvizemmel lenyeltem, s mintha mi sem történt volna, vonultam kolléganőm nyomdokában, és készen álltam immár mindent eladni, még salmiakkit is és appelsiinit.

–          Bevetted? – súgta Franco, amikor a gép végébe értünk.

–          Be… Csak tudod, most mi következik? Ájulás szerű álmosság, és hogy legalább két liter vizet be kell nyakalnom, hogy mihamarabb távozzon belőlem az allergén cucc. Utóbbira könnyű volt a megoldás, és az előttünk álló másfél óra csendes pihenő pedig az alvásra is. Noha lenyeltem a két liter vizet, egy palackot magammal is levittem a hálóba.

DSCN4859

Na, ezt el kell mesélnem… A hálónk lényegében egy mobil bunker mindennel felszerelve, ami a pihenéshez, alváshoz szükséges, na meg persze, a repülésbiztonsági előírásokhoz. Ezek roppant kényelmes emeletes ágyak. Ha az ember már sikeresen felkínlódta magát rá. Azért mondom ezt így, mert egy magamfajta nagy embernek a felső ágyra sem egyszerű bejutni. Olyasmi , mint egy kis odú, ami belül tágas, mint a Nyuszié, de Micimackó mégis beszorult a kijáratba. Szóval nagyon precízen kell helyezkedni ahhoz, hogy az ember elegánsan becsusszanjon a kényelmes helyére. Feltéve, ha nem akar ott beékelődve ragadni, és lábait pedig ruhaszártónak használják… Néhányan már nyugovóra tértek alul is, felül is, és noha behúzhatja mindenki a maga függönyét, úgy illik, hogy az ember sötétben, csendben és minél kevesebbet járkáljon. Levettem a cipőmet és a mellényt, vállfa, szekrény, minden, majd egy jólirányzott mozdulattal felkapaszkodtam, és sikeresen begördültem az ágyamra. Ott ügyesen kicsomagoltam az ágyneműt, magam mellé helyeztem a vizes palackot, bekapcsoltam a szellőzést, és kellemes ernyedtség lett rajtam úrrá. Úgy éreztem, másnapig is el tudnék itt most aludni, de a másfél óra is istenien hangzott.

Ebben a pillanatban, mintha villámütés ért volna. A mellém helyezett vizespalack, a szellőző hűvös levegője, az imént elfogyasztott nagy mennyiségű víz együttesen olyan szúrós feszültséggel nyomta meg az illetékes belső szerveimet, hogy ha azonnal nem jutok illemhelyre, akkor mindannyian bajban leszünk. Pisilnem kellett, és ez távolról sem olyan egyszerű abban a helyzetben, mintha otthon lennénk a hálóban… A bunker kijárata az utastér kellős közepén van. Az utasok előtt nem hogy rendetlenül, cipő nélkül vagy alulöltözötten nem mutatkozhatunk, de még mellény nélkül sem. Magamat is meglepő gyorsasággal ugrottam le az emeleti ágyról, nyitottam a gardróbot, kerestem ki a sötétben az én cipőmet – érdekes lehett volna, ha valaki másé kerül a lábamra… – és a mellényt, és futottam is felfelé a szűk lépcsőkön. Tudtam, ha feljutok, a mosdó nincs messze, minden rendben lesz, imádkoztam, ne legyen foglalt. Azzal azonban nem számoltam, hogy egy utas megfogja a karomat, és odasúgja:

–          Hozna nekem egy narancslevet…?

Amikor visszakerültem a hálóba, lábujjhegyen osontam vissza a gardróbhoz, ruha le, cipő le, én fel, hopp, és alszik… El kell kezdenem tanulmányoznom majd a veseműködést, hogy jobban megértsem, ilyenkor miért nem egyszerre választja ki a salakanyagot, s mindent, aminek távoznia kell. A jelek szerint a megivott víz nem jött ki maradéktalanul. Noha dagadni nem dagadtam tovább, a belső rendszerem pár percen belül ismét jelzett, hogy futnom kell.

Ugrás le az emeleti ágyról. Gardrób, cipő, mellény, nyakkendő, futás, lépcső… Ment ez már, mint a karikacsapás. Huszonöt éve voltam katona, de akkori tisztjeim most is büszkék lennének rám, olyan iramban jutottam fel a fedélzetre. Restelltem volna visszatérni a hálóba ezek után, így – miután rendbe szedtem magam, visszamentem dolgozni.

–          Még alhattál volna… – fogadtak az ügyeletes kollégák.

–          Áh, én ilyen lelkiismeretes vagyok!…

“Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…”


Photo by Artur DancsAmikor ott álltunk a beszállókapu előtt, olyan hihetetlen volt, mintha álmodnánk, ugyanakkor olyan végtelenül természetes volt, hogy négy és fél hónapot követően mégiscsak „egymásnak rendelt” bennünket a sors és a Crew Planning Eduardóval és Francóval. Olyan fess és feszes úriemberek voltunk a 8-as terminál alkonyában, hogy a porszem kétszer is meggondolta, ha arra járt, meg merjen-e pihenni az egyenruhánkon.

–          Csípj meg és mondd, hogy nem álmodom… – mondogattuk egymásnak, miközben ott feszengtünk a finn légiutaskísérő csapatra várva.

Tizenkettedmagunkkal voltunk utaskísérők a csudiszép gépen, leparoláztunk a pilótákkal is, majd ügyesen elfoglaltuk pozícióinkat. Elfogult vagyok a repülőgépekkel, nekem jobbára mind szépek, de az Airbus A330-ast most kifejezetten meseszépnek láttam, egy kedves kis ékszerdoboznak, ami ráadásul roppant okos is, nem csak jól felépített. Jobb túlesni a nehezén minél hamarabb – ezt mondogattam magamban, amikor első osztályra osztottak be. Azt tudni kell, hogy ez egy más világ, sok esetben azok, akik itt utaznak, nem ugyanabban a világban élnek, mint mi, földi halandók. Ettől néha könnyebb, és néha pedig pokloknyival nehezebb, mint egy átlagos turista osztályos utassal „elbírni”. Az is tény, hogy ezek azok, akik dollárezreket fizetnek egy-egy jegyért, csak hogy kényelmesebb székben ülve pezsgőt ihassanak egész úton, jobbnal-jobb séf-menükben válogathassanak, és hogy akkor nyomhassák meg kedvükre a hívógombot, amikor úgy akarják. Persze, a hívógomb nyomogatása az utast minősíti elsősorban, és rutinos utazók ezzel tisztában vannak, s azzal is, hogy mindenképp egész úton ott vagyunk velük, s ha nem most, akkor pár perc múlva elhaladok mellette, felesleges ráragasztania ujjait a hívógombra, ettől senkinek sem lesz jobb. Az első osztályú felszolgálás sokirányú és roppant időigényes munka, épp ezért gyorsan kell dolgoznunk, hogy utasaink mihamarabb pihenőre hajthassák fejüket. Ilyenkor a legkevésbé sem kívánatos, ha valaki a hívógombot nyomogatja. De az én 3A-m erről nem akart tudomást venni:

–          Mondja… – fordult felém kedves, de szigorú tekintettel az öregúr – meg tudná oldani nekem, hogy átugorva ezeket a procedúrákat én MOST megkaphassam a vacsorám. Aludni szeretnék mihamarabb…

Ezerfelé kellett épp rohannom, de hirtelen az villant eszembe, amit tanítottak: első osztályon NINCS lehetetlen. Bólintottam, és leadtam gyors iramban a rendelést, s mialatt térültem-fordultam, a kollegina oda is készítette a feldíszített tálcát. Az öregúr békés elégedettséggel mosolygott a vacsorájának, és miután tovafutottam egyéb dolgaim után nézni, máris megkondult a hívógombom.

–          Kinek vitted az imént a tálcát, aki korábban kérte a vacsorát? – kérdezte a kolléganőm a konyhában sürgölődve.

–          3A-nak. De már megint hív.

–          Micsoda??? 3A ?…

–          Igen.

–          Azzal nagyon vigyázz, nagyon fontos személy. Nem tudom, ki az, de be van a listámon keretezve a neve, hogy nagyon oda kell rá figyelnünk.

–          Odafigyeltem, már perecet is vittem neki – kacagtam fel, miközben ismét odalibbentem a mosolygós, de szigorú öregúrhoz. Elégedetten majszolta a vacsorát, miközben felemelte a tekintetét, és közelebbről megnézte a nevemet, és így szólt:

–          Uram… mi lett a kis palackokkal?

–          Kérem?… Milyen palackokkal?

–          Hát azokkal a kicsikkel – és kezével mutatta a méretet – Maguk mindig szoktak ilyen kis félliteres palack ásványvizet adni nekünk… Ma senki sem ajánlotta ezt fel. Én biza, ezt nehezményezem.

–          Rendkívül megtisztel, hogy ezt figyelmembe ajánlotta, uram – szóltam – Kollégám éppen felszolgálja az italokat, de amig ő ideérne, én kerítek Önnek egy félliteres palackos vizet is.

–          Helyes. Helyes.  És egy kis füge desszertet is kérek dióval meg krékerrel.

–          Az is meglesz, uram – vágtam rám bár a leghalványabb lila gőzöm sem volt, honnan szedek én majd ehhez fügét.

A dolog azonban megoldódott, Sinikka, aki a konyhát kezelte bekötött szemmel is tudta, honnan kerítsen fügét dióbéllel és a krékereket is szépen elhelyezte egy Marimekko dekorban, én pedig vidáman egyensúlyoztam a 3A-hoz, aki gyermeki izgalommal emelte le az ezüst tálcáról a csemegét, és hálás tekintettel fordult felém:

–          Percek alatt megeszem, majd le is fekszem, kérem, reggelig semmi szín alatt ne zaklassanak.

–          Ez megoldhatónak tűnik, uram – biccentettem.

Közben befejeztük a felszolgálást az egész osztályon, már csak desszertek, borcsemegék, nasik voltak napirenden, az én 3A-m addigra kihúzta ágyát, békésen befordult, magára húzta a zöldpettyes takarót, és elszenderedett.

Valamikor hajnal tájban, amikorra mindenki elcsendesedett Sinikka odaintett a konyhába maga mellé, és egy derekasan megpakolt tálcára mutatott:

–          Mielőtt lefekszel, valamit vacsorázz, van mindenből elégséges. A legjobbakat válogattam oda neked, de nézz körül, amit látsz, megehető.

Dehogy volt nekem erőm és étvágyam akkor. Izgalmam akkor kezdett kicsit alábbhagyni, és a jól végzett munka kellemesen elfárasztott, az a 45 perces pihenő, amit kiszabtak nekünk, pontosan kapóra jött. De tudtam, hogy nem csak jogom, de kötelességem is enni, és minden pillanatban tettrekészen lenni az út során, ezért a tálcát magam elé húztam, és nekiláttam. Valami sovány – és jól elkészített disznóhúsra gondoltam. Mesterszakácsaink jogvédett menüi sok elismerést hoztak már a cégnek, mint ahogy a szigorúan válogatott boraink is. Akkor kezdett az agyamon végigfutni a menü, amit fejünkbe táplálunk az út előtt, és igyekszünk megjegyezni, melyik az érvényes menüopció Európa felé, s melyik az, amelyik visszafelé van terítéken. Valahogy nem egyezett disznóval egyik sem. Sokára esett le, hogy amit eszek, tulajdonképpen lazac. Betegesen tiltakozom a halak és a tengeri herkentyűk ellen, és ez a felismerés csak felerősítette bennem a vágyat, hogy az evést abbahagyjam. Csak olyan nagyon finom volt, hogy nem lehetett letenni. Hogy mégis letettem, annak Susanna, a főutaskísérünk  felbukkanása az oka. Mint kiderült, Hannu helyét a főnöki székben az irodában ő vette át, most pedig a gépen is ő volt a nagygóré.

–          Tudod… a 3A… – kezdte, miközben felém fordult.

Felszisszentem, mintha csalánba ültem volna, és majdnem eldobtam a tálcát is:

–          Persze… Sinikka mondta, hogy nagyon…

–          Igen, a miniszter úr nagyon fontos számunkra. Tőle függ ugyanis a cég sorsa. Közös érdekünk tehát, hogy nagyon jó véleménnyel távozzék…

–          Természetesen, azon vagyok, hogy … – de Susanna leintett:

–          Helyes. Nos, a miniszter úr, mielőtt nyugovóra tért a holnap reggeli nagyon fontos tárgyalása előtt a parlamentben, nem sajnálta az időt és fáradságot, hogy elektronikus levelet küldjön a Finnairnek.

Itt aztán elakadt a lélegzetem, mert féltem, hogy egy kis palack ásványvíz miatt most akár nagy bajba sodorhatom a céget. De a kocka el volt immár vetve, hang nélkül vártam, hogy a főnökasszony megossza velünk a levél tartalmát:

–          A miniszter úr azt írta, idézem: „Életem legjobb kiszolgálásában volt részem az Önök járatán, és ezt hálásan köszönni tartozom!” … Gratulálok nektek – mosolygott ránk Susanna – és az egész csapatnak!

Talán a nyelvi akadály volt az, ami némileg árnyékot vethetett ránk, hisz minden igyekezetünk ellenére a finn nyelvvel nem tudtunk olyan beható és mély kapcsolatot teremteni, amit társalgásnak nevezhetnénk, noha vidáman tudunk köszönni, és pár szóval is gyarapodtunk helszinki kiképzésünk idejéből. Az is igaz, a finnek többsége beszél angolul és valahol minden utassal megtaláljuk a közös nyelvet, de sokan éreztetik, hogy elvárnák tőlünk, hogy anyanyelvükön szóljuk hozzájuk. Erre egyetlen gyógyírt tudunk, s ez a kedvesség. Egy mosollyal eszméletlen dolgokat tudtunk mindig megoldani, s nem történt ez másként a repülőgépen sem. Vámmentes vásárlásnál tartottunk, amikor valaki felém fordult és kipirult, szép finn arccal azt mondta (vagy legalábbis nekem így hangzott) :

–          Abrakadabra!…

Mondom a kolléganőmnak halkan, hogy egy utas varázsol. Kérdi, miből gondolom, s mondom, mert abrakadabrált nekem valamit. A kollegina odalépett az említett nénikéhez, bólintott, majd szélesen mosolyogva tért vissza:

–          Nem varázslat – kacagott göndören – csak finnül mondta, hogy kér egy tasak salmiakkit!

–          Sajnos, én ezzel sem vagyok sokkal kijjebb a pácból, mert sejtésem sincs, mi az a salmiakki. Akkor maradjunk az abrakadabránál, és viszek neki Angry Birds-öt.

–          A salmiakki a sós finn gumicukorka – kacagott munkatársam, miközben előhúzta a szekrényből a kis piros tasakot a salmiakkival. Én pedig egy életre megtanultam ennek a nyalánkságnak a nevét, amit tanulós estéken sokszor nyakaltam be én is, de eszembe nem jutott elolvasni a nevét a tasakon.

Ugyanez volt egy másik kis Angry Birddel, egy finn kislánnyal, akinek üdítőt kínáltam, és ő mondta is, hogy „appelsiini”. Német és angol tudásom birtokában vidáman ismételtem: almalé, rendben. De a kislány mind izgatottabban ismételgette a fejét rázva:

–          Appelsiini! Appelsiini!

–          Adom-adom- ismételgettem én is, és jól teletöltöttem almalével a poharát.

A kislány durcásan nézett rám, és nem vette el:

–          Abrakadabra appelsiini!

–          Na, helyben vagyunk, megint varázsolunk! – morogtam magamban szélesen mosolyogva, és hirtelen letévedt a szemem a tálcámra, amin a gyümölcslevek sorakoztak. Az egyiken nagy betűkkel írta: Appelsiini. Ez volt a narancs… Cserébe egy egész dobozzal hagytam neki, de a kislány soha nem akart velem barátkozni aztán. A dobozt viszont eltette.

Annál barátságosabb volt egy pengőszemű kislány, akinek vakító kék nagy szemei voltak, és szülei áltak közrefogva ült egy középső sorban. A baba rendkívül élénk volt egész úton, és rendesen számon is tartotta minden tevékenységemet, és mindig oda botorkált a széken, arra az oldalra, ahol épp voltam, és ott visongva örvendezett és tapsikolt nekem nagyokat és kanyargósakat kacarászva. Anyja és apja is szépek, rendkívül szép északi emberek voltak, szőkék, kékszeműek, mint a kicsi is.

–          Nem tudjuk, mi lelte, aludni szokott, és nem lelkesedik általában senkiért sem ennyire – szabadkozott az anyuka.

A kislány nem átallotta azt is rámkiabálni, hogy:

–          Papapapapappapappppaaaaa!

Amikor alkalmam adódott, megálltam vele játszani vagy csak gügyögni, és egy roppant erős barátság alakulhatott így ki a kishercegnő és közöttem. A reggeli tejecskézés azonban kissé rárakott a fáradtságára és a repülés adta körülményekre, minekutána a kislány ügyesen telibehányta édesanyját tetőtől talpig, úgyhogy annak át kellett öltöznie. Apuka ezalatt hóna alá vette a nyöszörgő babát, és a széket, illetve annak környékét kezdte el takarítani a másik kezével. Egyik kolléga ugrott oda segíteni, de mondtam, saját ügyemnek tekintem az esetet, és a jelek szerint a kislány is beleegyezett ebbe, ugyanis felém tárta a karját, és kacagott is. Apukája zavartan nézett rám, de akkor a kislány már az ölemben volt.

–          Meglepő! Soha senkinek nem engedi, hogy kivegye a karomból… Egészen odavan magáért, uram… – magyarázta meglepetten, miközben takarított.

–          Óh, hadd szeressen, uram, hadd szeressen. Engem szoktak a babák szeretni. Tudja, nekünk titkaink, meséink vannak. Ezért van.

Nem voltam biztos benne, hogy apuka értette, miről beszélek, de hálás volt, hogy segítettem, a baba pedig vidáman csacsogott a vállamra simulva. Őszintén mondom, nem is érdekelt az sem, hogy amikor vissza készültem adni kékszemű apukának a kiscicababát, amaz ügyesen sugárirányba lehányta a komplett egyenruhámat. A drágát, amit akkor viseltem szolgálatban először. Beleértve fehéringet, nyakkendőt, nadrágot, feszes mellényt… mindent! Csak kacagtunk, és a baba is vidáman folytatta a reggelt, gondolom, már mindent kiadhatott magából, ami kikívánkozott. Kékszemú apuka és szőke anyuka pedig felváltva zengték a bocsánatkéréseket, és hogy remélik, hogy van tartalék ruhám. Nekem pedig eszemben sem volt emiatt aggódni, hisz tudtam, valahogyan a dolgok megoldódnak.

Miközben leszállásra készülve a hányást takarítottam magamról, hogy némiképp szalonképes maradjak a hátralévő húsz perces leszállási procedúrára, kollégám felhívta Susannát, és hőstettekről számolt be neki rólam, hozzátéve, hogy a harc, mint olyan áldozatokkal is járt, jelen esetben az egyenruhám bánja, ami ugyan szerencsét is jelent egy ilyen első úton, de véleménye szerint, mielőtt elkezdenék savanyú és elviselhetetlen szagot árasztani magamból, sürgősen ki kellene mosatnom a cuccaimat. Susanna a jelek szerint helyeselt a vonal végén, és megegyeztünk, hogy amint a Hiltonba bejelentkezem, a ruháimat leadom a laundry-szolgálatra.

Ilyen volt az érkezésem sok hónap után Helsinkibe, ahol Minna és Katri várt bennünket, két szupervizorunk, és a géppel szintén frissen érkezett nyolc ember, azok, akik a kiképzésre érkeztek, hogy majd tavasszal a mi sorainkat gyarapítsák. Nagyon szerettem volna barátkozni, és összeölelgetni mindenkit, de a ruha rajtam mind jobban kezdte eregetni a romlófélben levő étel nem kellemes szagát, ezért megsürgettem Eduardót és Francót, hogy a szállodáig meg se álljunk.

Amikor a portásnak, akit Adamnek hívtak, elmondtam a gondomat, szomorúan nézett rám:

–          Sajnos, a mosással elkéstünk, uram…Már 9-kor elmentek… – tette hozzá – de megnézem, mit tehetek! – és telefonált…

A beszélgetés finnül kezdődött, majd angolra váltott, hogy én is értsem:

–          Öt perc? Az lehetetlen. A szóban forgó ruha előttem áll – mondta elegánsan gesztikulálva a telefonba.

–          Öt perc?…Azonnal levetkezem – súgtam oda, és intettem, hogy ez semmiség.

Mire riadtan meredt rám, és a telefont leeresztette:

–          Levetkezik?…

–          Én le.

–          Az remek lesz! – mondta nem túl nagy meggyőződöttséggel, majd hozzátette – De tisztelettel kérem, ne itt tegye!

–          Erre magam is gondoltam, Adam, a Hilton bizonyára nem méltányolná ezt a produkciót, hanem majd a szobámban, csak ne valahány századikon legyen…

–          Az elsőn lesz uram, és a legjobb ötletnek azt tartanám, ha együtt futhatnánk…

–          Ezt komolyan mondja? És még a finnekről mondják, hogy visszafogottak!… Örömmel veszem, ha velem akar futni, de nem terveztem kocogást mára, talán holnap reggel…

–          MOST futunk együtt.

–          Most?

–          Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…

–          Ó, máris szeretem ezt a hotelt! – kacagtam fel – Itt mindenki ilyen elszánt?! Na, jöjjön, Ádám, szaladjunk a szobámra.

Már a liftben elkezdtem vetkezni, a szobámat kinyitva belöktem a táskáimat, és folytattam:

–          Jöjjön be, minek állingál kinn?

–          Jobb lesz, ha hagyom kényelmesen, ám – hozzátenném – nagyon gyorsan levetkezni, uram.

–          Ilyen gyorsaságot sem kért még tőlem senki, kedves Ádám – lihegtem az ajtóm mögül.

–          Elnézést uram a sürgetésért – mondta mind nagyobb zavarban a fiú – csakhát az öt perc… Különben nem garantálhatom, hogy reggelre készen lesz az uniformisa…

–          Az pompás élmény lenne az utasaimnak is holnap, nem gondolja…? – kacagtam, és a Hilton Laundy tasakkal együtt kiadtam az ajtónyíláson a mosnivalót. Semmi egyéb nem maradt rajtam, csak a zoknim és az alsónadrágom.

–          Kérem, töltse ki a nyomtatványt, ami a szekrényébe van akasztva, és a másodpéldányt adja át nekem, uram, ha megtenné…

Megtettem, de mivel csak neki volt kéznél írószere, a megrendelőlapot az ajtó előtt töltöttük ki, annál is inkább, mert a finn felével felfelé nyitottam ki, és semmit sem értettem. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de az ajtó becsapódott mögöttem, így ott díszelegtem piros korcos fekete Calvin Klein boxeremben és fekete térdzoknimban a Hilton „légitársasági” emeletén a recepcióssal pusmogva:

–          Ádám, Ádám, látja…? Jobb lett volna, ha maga jön be, mert akkor csak maga lát engem neglizsében, így azonban az éppen érkező norvégok és svéd légiutaskísérő csapatok is.

–          Sajnálom, uram, majd segítek kinyitni az ajtót, és kártyájával kinyitotta a szobámat.

–          Én semmit sem sajnálok már, kedvesem, csak azt, hogy nem nézek ki jobban. Szerintem komolyabban kellene vennem a fogyókúrámat!…

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: