Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Rózsaszín nyuszifül és május este a Village-ben


 

–          … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

–          Merlot?

–          Nem. Pinot noir.

–          Nagyon nem lehetett száraz.

–          Félig.

–          De hogy arra is emlékszel, hogy rózsaszín volt…

–          Mert még megvan! Hazahoztam New Yorkba magammal.

–          Mit?

–          A nyuszifület. Lényegében Alexa kapta egy argentin pasitól, aki rányomult, de hogy kihúzzuk a dolog méregfogát, én magamra vettem.

–          Az argentinnal együtt?

–          Nem. – válaszoltam kurtán, majd folytattam annak a majdnem-züllött helszinki estének a nem feltétlenül tényszerű felelevenítését – Winston meg két nővel csókolózott a tömegben, mikor utánanéztem, merre van, és azt kiabálta, hogy neki kell egy finn barátnő.

–          Még mindig heteró?

–          Az. Bár, ha bosszantani akarod, csak meg kell tőle kérdezned, hogy nem lett-e azóta sem meleg…

–          Remek. Feltétlenül meg fogom kérdezni tőle – bólogatott helyeslően Ian, akivel közös ismerőseink szűk táborát vettük górcső alá, és röpke közös múltunk néhány hetét, s az azóta eltelt időszakot – Bár megjegyzem, szerintem azon látens melegek csoportját gyarapítja, akik maguk számára sem vallják be, én ugyan arra sem mernék mérget venni, hogy nem próbálta már ki a gyertyát mindkét felén égetni…

 

Photo by Artur Dancs

– … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

Én meg ha módfelett őszinte akarnék lenni, azt is hozzátenném, hogy a helszinki kiképzés másfél hónapja alatt sem váltottunk annyi szót összesen Iannel, mint most pár perc alatt.

Október óta nem láttuk egymást, Helsinkiből hazatérve szanaszét széledtünk, Ian Washington DC-ben él, így nem sok lehetőség mutatkozott a találkozásra. Bár ebben semmiféle algoritmus nincs, hiszen Mikey-val például egy városban lakunk, és útjaink sűrűn keresztezik egymást, ha csak olyan szinten is, hogy az én környékemre jár zülleni – mégsem találkoztunk félévig sem, csak a szálloda halljában Helsinkiben egyikünk menet, másikunk jövet. Akkor aztán nagyon összeborultunk, mintha valóban annyira örülnénk egymásnak.

Mindig vágytam, hogy együtt dolgozhassam Iannel, nagy tudásúnak és jófejnek tartottam rövid ismeretségünk során, amolyan „lassú víz partot mos” –féle csendesen mosolygós, minden anyuka kedvenc kisfiának, akitől bármelyik pillanatban számíthat az ember bármire, például arra is, hogy felugorjon az asztal tetejére és ledobja a kockás ingét veszett csípőkavarás közepette. Pöttyöset nem dobhatott volna le, mert az nincs neki. Kockás inge van, farmere van és vászoncipője. És a változatosság kedvéért mindig más kockás inget, farmert és vászoncipőt hord, nehogy véletlenül rásüssék, hogy egyhangú. Néha azért volt bennem olyan érzés, hogy hajaz arra a típusra, akinek éppen ellopták a biciklijét.

Ian nyugodtan ült az asztalnál, ahova letelepedtünk megvacsorázni Greenwich Village-ben, nem tűnt úgy, hogy inget fog hajigálni belátható időn belül az asztal tetejéről. Amúgy is olyan szolid délután volt ez, mint amikor valahol a szülinapot zsúrként ünneplik meg, teát szürcsölve és ánizsos süteménnyel. Távolról sem hatott úgy, mint két szabadnapos légiutaskísérő fékevesztett dorbézolása.

 

–          Onnan tudtam, hogy leléptél közülünk, hogy ki volt írva a neved a programban velem egy járatra, és egyszer csak eltűnt onnan.

–          Azelőtt pár nappal hívott a US Airways, hogy felvettek. Gyorsan kellett döntenem, és a legjobbat. DC-ben lehet a bázisom, nyilvánvaló, hogy azt választottam – a reptér tíz percre van a házamtól…

–          Úgy lettünk kollégák, hogy soha egy napot sem dolgoztunk együtt – kacagtunk bele az elmélkedésbe – Azt írtad, amikor elkezdted, hogy ez az utolsó kiképzésed…

–          A negyedik és utolsó! Elegem volt a kiképzésekből… Bár mindig ezt mondom, és mindig visszatérek. Nem tudnék én már repülés nélkül meglenni…

–          Öregszel?…

–          Mi az, hogy!… De ne mondd senkinek… Képzeld, a minap egy ősz szőrszálat találtam az orromban! Nem elég tragédia az nekem eleve, hogy szőr nő az orromban és a fülemben, hanem még ősz is!

–          Én sem nagyon mondogatom senkinek, de olyan boldogság volt számomra a múltkor, hogy akciósan vettem végre egy márkás orr- és fülszőrnyírógépet, amivel a szemöldöködet is rendezni lehet. És még mosható is!

–          Látod, mi már ilyen apró örömöknek élünk – somolygott keseriróniával a pohara aljára Ian.

–          Nem kellett volna még egy italt kérnünk?…

–          Nem. Ha egyet iszom, akkor mégegyet iszom. Szögezzük le, hogy nekem nyolcra a szállodában kell lennem, mert hajnalban háromkor kelek, és holnap hosszú napom lesz: Charlotte-ba repülök, majd Los Angelesbe.

 

Fél nyolc volt, és cseppet sem akartam sürgetni barátomat, egy ital hiányát azonban érezni lehett a levegőben.

 

–          Hogy szeretem a Village-et! – sóhajtott bele a tavaszillatba.

–          Sohasem akartál New Yorkban lakni?

–          Mindig is New Yorkban akartam lakni! Valahogy nem akart ez nekem összejönni. Bár a párom már-már belement, hogy ha a Finnairnek dolgozom majd New Yorkból, akkor lakjunk itt is, ott is. A sors se akarta…

–          Miért szereted New Yorkot?

–          Amiért te – és hirtelen elkapta a karom, és felkiáltott – Odanézz! Az New York! – és a túloldalon, a Village hétvégére készülődő mind nagyobb nyüzsgésében egy citromsárga Hilfiger öltönyös sápadt fiatalemberre mutatott, akinek feszes öltönyének a nadrágja háromujjnyira rövidebb volt a megszokottnál, és csupasz, zokni nélküli bokáját látni engedte a kifogástalanul megtisztított ultradrága Cole Haan bőrcipőben. A zakó is olyan volt, mintha kinőtte volna, de roppanósan friss, és csokros nyakkendő díszíti, féloldalra lógó, másik oldalról hirtelen felnyírt haja a legfrissebb metroszex divatot követte.

–          Mi neked New York? – kérdeztem vissza

–          Ez a lazaság, ami arról szól, hogy nem törődöm semmivel és senkivel, ugyanakkor mindennel és mindenkivel nagyon is törődöm. A legapróbb részletekig. Nézd ezt a fiatalembert… Első látásra azt mondaná jóanyánk, hogy erre felhajigálták a göncöket válogatás nélkül, mint a szénát. De ha jobban megnézed, ez a fiú nagyon is ki van találva. Ő nagyon kitalálta magát. És lehet, hogy egész délután készült, hogy „nemtörődöm” legyen.

–          Amikor ideköltöztem, az volt az érzésem, van valahol egy nagy bolt, ahol elnyúlt fehér trikókat és műszálas fekete rövidnadrágokat lehet kapni, és mindenki onnan öltözik.

–          Persze. Az nagyon amerikai. És a kapucnis pulóver. Ennyivel mi rendben is vagyunk. Meg az edzőcipők…

–          Még öltönnyel is…

–          Mert mi van abban?

–          Európában…

–          Európában konzervatívabbak vagytok. Mi a praktikusságot vesszük alapul. Meg a kényelmet.

–          Mindig érdekelt, hogyan látja New Yorkot egy amerikai, aki nem itt él, de eljön ide, és belezúg New Yorkba. – tereltem vissza a beszélgetést a városra és a témára, ami mindig is foglalkoztatott, és most kapóra jött egy tősgyökeres amerikai nekem, aki felülről rálát, és elemezni is tudja nekem ezt az egészet – Az európaiakat megértem, az ázsiaiakat és a többieket is. De sosem tudtam, milyen egy nem-New York-i amerikainak New Yorkba jönni. Egyféle tartózkodást érzek. Mint amikor félsz a süntől, és inkább azt mondod, utálod.

–          Ez így pontos. Könnyebb a sünt utálni, mint kibontani a tüskéiből és megsimogatni. Az átlag amerikai roppant korlátolt. Képzeld el azt, ahogy egy csendes kisvárosban él, ahol mindenki egy színű, egyforma, ugyanolyan házban él, templomba jár, családja van, gyermeket nevel, megházasodik, újabb generációt nevel. Mindenki beszél angolul. Eljár dolgozni, tévét néz és hetente egyszer jól bevásárol a szupermarketben a város szélén, és netán kirúg a hámból azzal, hogy megiszik egy sört a barátaival vagy barbeque-t süt a ház végében az egész családnak. És ebben minden izgalom kimerül az életében. Többre nincs is igénye. És hallott New Yorkról. Egyszer meg is adatik az életében, hogy idejöjjön, és akkor itt mit lát? Hogy férfiak járnak kézenfogva, hogy sokan alap szinten sem beszélik a nyelvet, hogy lökdösik egymást a tömegben – és egyáltalán ez a tömeg! Valahogy Isten nagy káromlásának veszik ezt a várost, a társadalmi és erkölcsi értékek elleni merényletnek, ahol mindenki harsány, hangos, zajos, idegenkedve nézik, ahogyan ebben a babilonban mégis eligazodnak az emberek. Tiszteletet is ébreszt a város, az itt élő emberek. Félelmet is. Itt egy kisvárosi, egy déli állambéli gyámoltalan, ideges lesz, és miután megnézte a fontos dolgokat – mert ami fontos, az fontos – akkor alig várja, hogy elmeneküljön innen. És persze, hogy aztán visszavágyjék sóvárogva. Ez az ember otthon csak akkor száll ki az autójából, ha nincs drive-in szolgáltatás valahol, vagy ha beért a munkába vagy az otthonába. Itt ha haladni akar, gyalogolnia, tömegközlekednie kell, kénytelen-kelletlen rengeteg idegen ember közé kell mennie és léteznie, ami olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy hozzáérjenek, hogy ne legyen tér körülötte, ne legyen levegője.

–          New Yorkban annyi tér és annyi levegő van…

–          Neked, aki itt élsz! De nem annak a szerencsétlennek, amelyik levegőt sem mer itt venni…

–          Ez nem a mi hibánk…

–          Senkinek sem a hibája. – ütötte le, majd felsóhajtott – Hahh! Nekem is úgy hiányzott New Orleans a minap, hogy mezítláb a kockás pizsamámban mentem le a Mc Donald’s-ba és csekkel fizettem. De hiába, ez így nem az igazi…

 

Sokszor percekig figyelem az arcvonásait, hogy értsem, mikor nem kell komolyan vennem, amit mond. Lopva az órámra pillantottam, szeme sarkából észrevette, és menetközben így szólt:

 

–          Tudom, nyolc óra. De egy italt meg kell, hogy igyunk még. A vacsorára vendéged voltam, most azonban én vendégellek meg… A Juliusban.

–          Nem ismerem.

–          Egy melegbár.

–          Miért megyünk melegbárba?

–          Meginni egy italt. Sosem jártál melegbárban?

–          New Yorkban sosem – vontam meg a vállam.

–          Akkor hol?

–          Budapesten igen. Ismerőseim, akik nem melegek, előszeretettel járkálnak melegbárokba. Most nem tudom, mi van, de évekkel ezelőtt sikk volt melegbárba járni és showt nézni. Azt hiszem, manapság az van, hogy sok a divatmeleg. – vontam le a konzekvenciát.

–          New Yorkban is. Nagyvárosokra jellemző. Ez a sok identitászavaros fiatal hol ide, hol oda csapódik, csak különcködhessen.

–          Ide csak melegek járnak ? – kérdeztem, amikor beléptünk egy teljesen szokványos kocsmába, ahol minden asztalnál söröztek-boroztak, beszélgettek emberek, nők, férfiak, vegyesen.

–          Nem. Akárki is járhat.

–          Akkor mitől melegbár?

–          Csak mert az. Mondjuk, mert van egy szivárványos matrica az ajtón… Lényegtelen. Ez a hely hagyományosan melegbár.

–          Szerinted ezt az a fiú is tudja, aki most lépett be a nőjével és szemmel láthatólag zavarban van attól, hogy mindenki őt bámulja?…

–          Lehet, hogy ő nem látta a matricát, mert épp előtte állok…

–          Egészségünkre! – mondtam ünnepélyesen, és koccintottunk.

–          Ugye, mondtam: ha egyet iszom, akkor mégegyet is… – sóhajtott fel hamiskásan Ian, és miközben letette a poharát egy korábban elkezdett gondolatát folytatta:

–          Az amerikaiakra visszatérve, ez egy médiamanipulált, agymosott tömeg itt. Tőlünk, ha elvennék a Netflixet, az autónkat és a tévét, annyira elvesztenénk a talajt a lábunk alól, hogy pánikbaesnénk és elpusztulnánk. – vetített fekete démonokat a gin-tonikja fölé.

 

Teljesen mellbevágott őszinte éleslátása és öniróniába burkolt keserűsége. Sokszor volt az az érzésem vele beszélgetve, hogy zsenge kora ellenére nagyon is beleöregedni látszott az életébe.

 

–          Csak akkor látja mindezt az ember, amikor először kilép ebből az országból. Amikor elmegy a nagyvilágba, és meglátja, milyen az élet valójában. Mik az értékek… Az amerikai ember nagy többsége egy életen át sem hagyja el az országot. Abban a tudatban élik le az életüket, hogy ez a világ. Mert kimosták az agyukat.

–          Ezért kell a nagyvárosba költözni: világot látni! – tettem hozzá helyeslően bár óvatosan ugyanakkor, mert nemzeti érzéseiben nem szerettem volna megbántani sem barátomat, akiről tudom, hogy mennyire szereti a hazáját a mondatokba bújt koravén keserűség mögött is.

 

Az italt kortyolva és a bár felhozatalát szemlélve fordult hozzám ismét:

 

–          A Stonewall Innről hallotál?

–          Épp ott jöttünk el előtte. Olvastam a Pride mozgalom elindításában játszott szerepét…

–          A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla.

 

Photo by Artur Dancs

– A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla

Pillanatokon belül már a Sheridan Square felé haladtunk, és Ian előreengedett az ajtón, amikor a Stonewall fogadóba beléptünk. Az öreg valóban a pultnál állt, és miközben italokat töltött, egy csokorba összegyűlt fiatalnak széles gesztusokkal mesélt önfeledten. Az emeleti karaoke szobában kötöttünk ki, ahol vidám emberek csapódtak hozzánk. Egy félig részeg, túlsminkelt lány lépett oda, és megölelt:

 

–          Hé, ti!… Mindaketten olyan helyesek vagytok! Csak mondom.

 

Egy kisebb társasággal volt, és Ian megjegyezte, hogy szerinte valami déli államból most költözhettek be a lányok New Yorkba, a viselkedésük és kiejtésük erre enged következtetni. Elmondta, néha csak beül – akár egyedül is- egy lokálba, és bámulja, elemzi az embereket.

 

–          New York remek hely az ember-megfigyelésekre… – súgta oda, miközben valaki Whitney Houston dalával kínlódott a mikrofon előtt.

–          Délről jöttünk – mondja a lány a másik asztaltól áthajolva – a barátnőmmel úgy gondoltuk, ki kell próbálnunk New Yorkot.

–          És milyen? – kérdem.

–          Fasza! Nagy szívás ugyanakkor, mert ha nem lesz egy jó melóm, akkor el kell innen húzzak. New York nem lacafacázik. Jó a barátnőm?… – váltott hirtelen.

–          Igen, jó – vágtuk rá, és mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ez nagyon messze áll a valóságtól, viszont ennyi konvencionális hazugság egy ilyen estén megengedhető.

 

A karaoke elvékonyodásával kiszivárogtunk a fogadó előtti térre, ahol a parkban két férfi és két nő hófehér szobra díszeleg az említett mozgalmak előtti tisztelgés gyanánt. Ott fotózkodtunk le, hogy emlékül eltegyük ezt az estét, amit a Village-ben bolyongtunk át.

 

–          Ennek a szoborpasinak merevedése van, és most, hogy ezt a képet nézem, úgy tűnik, neked is – állapította meg határozottan Ian a fényképet visszanézve a kamerán.

–          De nincs – mondom.

–          Ez már teljesen mindegy.

 

Későre járt, és Ian kérésére ennek ellenére gyalogosan indultunk el a belváros felé, ahol szálláshelye, a Pennsylvania Szálló van. Egyéjszakás pihenője van New Yorkban, nagy örömmel vettem megkeresését, hogy töltenék vele pár órát ezen a délutánon. Volt lakótársa és haverja, a mi drága és bohém Mikeynk éppen Miamiban tette színesebbé az életet, Eduardo Helsinkiben volt, Winstonról épp semmit sem tudtunk, másokat meg nem is nagyon akartunk volna bevonni ebbe a kis együttlétbe. És miközben lépkedtünk a péntek esti zsivajban arról faggatott, mennyire vált be az új szakma nálam, és hogy jól érzem-e magam a bőrömben. Amikor kibeszéltem magam, visszakérdeztem, melyik részét szereti a munkánknak.

 

–          Ez itt a mi munkánk… – és körbemutatott a zsúfolt utcán – Hogy sétáljunk, hogy világot járjunk és megismerjük az embereket, a mindennapjaikat, a gondjaikat és az örömüket. Hogy amikor ránk vannak bízva, akkor tudjunk bánni velük.

 

Photo by Artur Dancs

Christopher Park a Sheridan Square-en

Aztán arról is szót kerítettünk, hogyan keveredett ő a légiutaskísérői pályára. A huszas utcák környékén jártunk, amikor hirtelen letért a Seventh Avenue-ról. És úgy válaszolt:

 

–          Nagyon hálás vagyok annak az embernek, aki engem – indirekte – idejuttatott.Ebben a bárban ültünk az akkori párommal és ezzel az illetővel, aki légiutaskísérő maga is. Felvetette, hogy nekem mindenképpen ebben a szakmában a helyem. Én meg nem értettem ezt, soha azelőtt meg nem fordult ilyesmi a fejemben, de akkor elindított egy bogarat bennem. És szólt, amikor meghirdették az állásokat, és megpályáztam. Ma már azzal a felkészültséggel nem tudnék labdába rúgni, de akkor összejött a dolog. És ráadásul egy nagy légitársaságnál kezdtem, ami lényeges különbséget feltételez egy regionálissal szemben.

 

Hogy a Continental után hogyan került képbe az ír Air Lingus majd a Finnair, már abban a bizonyos bárban hallgathattam végig, ahonnan ez a dolog elindult Ian életében.

 

–          Amióta New Yorkban élek, nem voltam ennyit melegbárokban, mint ma egy este leforgása alatt… – kacagtam egy újabb gin-tonik mellett az asztalnál.

–          Itt volt az ideje, pajtás! New Yorkban ezeket nem szabad kihagyni… Bár itt élhetnék, de már tudom, nem fogok.

–          Nem hittem volna, hogy ennyire borúlátóan szemléled a világot.

–          Ugyan –legyintett mosolyogva – csak reálisan látom. Vagy egyféle bamba realizmussal, ami csak az enyém. Külvárosban lakunk, ami szép és nyugodt. De a minap is csak annyi izgalmas volt az otthon töltött napomban, hogy vártam haza a párom, akinek elmondhassam, hogy kocogás közben láttam egy fakopáncsot, három siklót és egy kóbor macskát. Ezzel kimerült aznapra az érdekességek tárháza. Szerencsém a munkámmal.

A Madison Square Gardenhez érve röviden búcsúztunk, egyrészt mert nem akartuk azt a kevés időt is kurtítani, ami ennek a szerencsétlennek a pihenőjéből még megmaradt, másrészt egyikünk sem vette érzelgősre a figurát. Ian másnap Los Angelesből rakott fel egy képet a Facebookra, amint napozni készül a beachen. Feliratként ez állt:

 

„Tegnap New York belvárosa, ma Los Angeles és tengerpart. Szeretem a munkámat!”

 

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: