Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (3)


(Bartos barátnőmnek)

Pandino – a szerelmi vallomás a Visconti kastély tövében egy háborús emlékmű körül

 

Még az olyanok is, mint én, akik nem túlzottan járatosak a filmkészítés világában, tudják, hogy amikor egy-egy film forog, sokszor a helyszínek egyáltalán nem időrendi vagy logikai sorrendben következnek. A CMBYN esetében sincs ez másként, és ha egy 3 perces jelenetben lazán elbiciklizni látjuk a két főszereplőt A pontból B pontba, az a valóságban nagyon sok esetben egymástól órákra és nagy távolságokra eső, sőt, sok esetben, egymástól teljesen különböző irányokban elhelyezkedő helyszíneket feltételez. A rendezőnek nem elsősorban az a célja, hogy betartson egy logikai sorrendet a valósággal, hanem, hogy az alkotásban legyen meg a sorrend, amit ő megálmodott, és ami távol áll a valóságtól, másrészt, ami ennél talán még fontosabb, valamit mutatni akar.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta kora reggel

Luca Guadagninot nem véletlenül emlegetem filmfestőnek, hisz a Call Me By Your Name, túl André Aciman sztorivonalán, egy csodás lombardiai képeslap. A film jelenetei pedig sok esetben úgy vannak megkomponálva, hogy a történet szerinti lényeg is benne legyen, de ezen felül a rendező szűk pátriáját is belecsempészte számunkra, és lám, nem tette eredménytelenül, ha a Lombard kisvárosokat megszálló váratlan turistadömpinget vesszük.

Amikor összeállítottam egyféle útvonaltervet magamnak, a sok fanatikus rajongótól eltérően nem azt tartottam legfontosabbnak, hogy a film jeleneteinek valamennyi szegletébe – neadjisten még sorrend szerint is netán – eljussak, s amint említettem, nekem ilyen szempontból a szereplők, mint magánszemélyek sem voltak fontosak, hogy az ők pirvát nyomdokaik után kutassak, sokkal inkább arról szólt ez az én vállalkozásom, hogy megadjam magam Guadagninonak, és felkutassam azt a sok szépséget, amit ő a történet mellé, mintegy háttér gyanánt, atmoszféraként odafestett nekünk. Aki ismer engem, tudja, hogy magam is hangulatvadász vagyok, egyben hangulatember, így nagyban függök a környezetem hangulatától s attól, milyen légkört vagyok képes magam köré kialakítani adott helyzetekben. Fényképeimben és írásaimban is, sokszor beszédemben is – már amikor nem valamelyik nem anyanyelvemen beszélgetek épp – hangulat teremtésre törekszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkit szólít meg manapság, kicsit avitt dolog. De akit megszólít, akkor az az én emberem, és mi innentől egy húron pendülünk. Nekem meg olyan nehéz dolgom sincs, mint egy filmrendezőnek, akinek milliós költségvetéssel el kell számolni, és olyan alkotást létrehozni, ami megtéríti, de inkább megsokszorozza a kiadásra fordított összegeket. Nekem nem valakinek kell fotóznom és írnom sem. Ami pedig Guadagninot és a CMBYN című filmalkotást illeti, amint ezt a korábbiakban elmondtam, valami hasonló „szabadság” jegyében kezdték el. A film olyan minimális költségvetésből készült, hogy azt nyereségessé tenni csak akkor lett volna nehéz, ha lakat alá bezárják egy fiókba és senkinek sem mutatják meg. Most néztem bele a rendelkezésemre álló dokumentumokba, és a mai napig a film több, mint megtízszerezte, egészen pontosan megtizennégyszerezte a ráfordított produkciós és reklámköltségeket. A pénzügyi statisztika 2017 harmadik legsikeresebb alkotásaként emlegeti, ami pedig a nyitóhét statisztikát illeti, elsöprően az év legnagyobb kasszasikere, amelyik egy másik korábbi rekordot ütött ki a piedesztálról ezzel, s ez nem más, mint a Damian Chazelle-féle La La Land. Ugyanakkor a Call Me By Your Name szűk körben bemutatásra tervezett művészfilmnek készült annak minden lazaságával és művészi szabadságával, sem a rendező, sem a többi alkotó és szereplő nem kellett, hogy megfeleljen mindenféle mainstream sztereotípiáknak, azt csak a sors alakította úgy, és a produkció nagyszerűsége, hogy elkerülhetetlenné vált széles körű bemutatása és jelölése a különféle szakmai díjakra, még az Oscarra is.

Photo by Artur Dancs

Sajtószemle

Az én szakmámban neveletlenség lenne részemről időeltolódás okozta fáradtságra hivatkozni, de meg se környékezett ilyesmi, magam számára is meglepő módon már a kora reggeli órákban, jóval az ébresztőm megszólalása előtt kivonultam a kőkockákkal borított udvarra az eszpresszómmal a csíkos vásznú bambuszszékbe, ahova beszivárgott a reggeli napsugár, a madarak csicsergését meg olykor a dóm harangjátéka tette még telítettebbé. Különböző lapokra voltak felírva a helyek, ahova el szerettem volna jutni a három és fél nap alatt, volt, ahova el lehetett gyalog, buszon vagy épp vonaton utazni, de voltak olyanok is, amelyeket eleve kérdőjellel jelöltem meg, mint Corte Palasiot, amelyekre kíváncsi lettem volna, de olyan távol esnek, hogy oda csak akkor juthatnék el, ha valóban kerül kerékpár az utazáshoz. A kerékpár pedig egyelőre kétséges volt, és mivel nem szerettem volna időt veszíteni addig sem, amíg el nem dől a biciklizés sorsa, eldöntöttem, hogy Pandinoba buszozom a délelőtti órákban. Ugyanakkor roppant kíváncsi voltam Crema kora reggeli hangulatára, ezért egy percre otthagytam a kávét, a terveket és a laptopot a kerti asztalon, és kisurrantam a dómtérre. Épp takarították a vasárnap esti tömeg után, a nagy cserepekben díszelgő növényeket, pálmákat, virágokat locsolták, porszívózták a teret. A teraszok már nyitva voltak, és legnagyobb meglepetésemre, a kávéházak zsúfolásig telve voltak hevesen gesztikuláló olaszokkal, akik a reggeli kávé és sajtó mellett ilyen korán is találtak rengeteg mondanivalót egymásnak. Ezek legalább kommunikálnak egymással, könyveltem el, miután senkit sem láttam magába fordulva telefont gombozni, legfennebb csak egy-egy újságba belemerülni két kávészürcsölés közt. Aztán meg mindenki ment tovább a dolgára, ki gyalogosan, ki kerékpáron, és persze, sokan a buszmegálló felé is vették az irányt. A teret és a székesegyházat csak részben érte a reggeli nap, a toronyórás kapuív, ami a tér másik leglátványosabb és legjellegzetesebb eleme, a XVI. századbéli Torrazzo teljes egészében élvezte a reggeli napsütést. Az újságos stand előtt nagy panókra az aznapi lapok címoldalai voltak kiplakátolva, hogy az arra járók meg-megálljanak egy pillanatra emígyen „belelapozni” az aznap vezető híreibe, és ha kedvük tartja, meg is vásárolják az újságot. Egyféle jelenkori rikkancs szerepét töltik be.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Benzoni
“-Örülsz, hogy idejöttem?
– Ha tehetném, megcsókolnálak…”

 

Az újságárus mögött pedig a boltíves kapu, ahová egy intim beszélgetés jelenete erejéig Eliot és Olivert is idehozza Guadagnino a filmben, csak azért, hogy a háttérben húzódó Benzoni-kastély is bekerülhessen a filmbe. A feljegyzések szerint a XVI. századbéli kastély egyik híres-hirhedt lakója a számüzetett kegyetlen főúr, Francesco Bernardino Visconti volt, aki, sok szakvélemény szerint az, akit Manzini a „megnevezhetetlenként” emleget “A jegyes” című regényében.

Mikor visszaértem a kávém mellé, Francesca férje épp visszaért a reggeli kocogásból, bemutatkoztunk, és lelkesen felájánlotta, segít a legmegfelelőbb futóhelyeket megtalálni, és én ezt udvariasan azonnal megköszönve elhárítottam, töltöttem egy pohár portóit és baracknektárt, és inkább a zöld kerékpár felől érdeklődtem. Biztosítást kaptam, hogy mire Pandinoból visszaérek, a kerékpár is ott lesz.

Photo by Artur Dancs

Pandino – Piave Memorial

 

Pandinoban az első világháborús emlékmű a film egyik kulcsjelenetének a helyszíne. Az eredeti regényben is ilyen szerepel a megfelelő jelenet helyszíneként, Aciman mégis úgy emlékszik vissza első reakciójára Pandinoval kapcsolatban, mint váratlan csalódás. A könyv írója ugyanis éppen akkor érkezett Olaszországba a forgatásra Guadagnino meghívására, amikor Elio és Oliver talán legfontosabb párbeszédének jelenetét készítették elő egy napsütötte délelőttön Pandinoban a Piave emlékműnél. Aciman úgy emlékszik erre vissza, hogy hullafáradtan és időeltolódva érkezett Milánóba, és egy kis pihenésre vágyott leginkább, a sofőr azonban egyenesen a Milánótól 30 km-re eső Pandinoba vitte a forgatásra. A könyvben, mint azt több ízben is jeleztem, Aciman a tengerparti Bordigherába álmodta a regény cselekményét, és a könyvbéli háborús emlékmű egy a tenger fölé emelkedő kilátón van, szellős, tágas, szédítő kilátással. Ehhez képest Pandinoba érkezve egy szűk kis zárt téren találta magát, ahol nemhogy szellő nem járt, de perzselt a délelőtti nap, és elképzelni sem tudta, hogyan lesz ebből az általa megálmodott kulcsfontosságú és hatású jelenet. Nem is állt módjában, de nem is óhajtott Guadagnino munkájába beleszólni, inkább leült a sarki kávézó teraszán, és figyelte, hogyan alakulnak a felvételek. A rendező azonban nagyon jól építette fel a jelenetet, és akkor itt visszajutunk a filmfestészethez, s ahhoz a tényhez, hogy Guadagnino lényegében a lomabrdiai táj szépségét és a környék történelmi nevezetességeit csempészi oda nekünk körítésnek.

Photo by Artur Dancs

A pandinoi Visconti kastély

A filmbéli jelenet ugyanis úgy indul, hogy a két főszereplő kerékpáron érkezik úgy, hogy háttérben az 1355-ben épült Visconti-kastély tárul elénk, súlyt adva mind a képnek, mind a mondanivalónak. Egy tér tarka képe tárul majd elénk, az a bizonyos szűk kis tér, amit Aciman kifogásolt magában, és ami a képen teljesen megnyílik, amikor Oliver cigarettáért az említett kávézóba belép, és majd a jelenet végén, amikor a nyomtatványaiért is benyit egyik szomszédos épületbe, a kamera a nézelődő Elio tekintetét követi, és körbe vezet a tér színes házain, majd felemeli a kamera „tekintetét” a térről éppen háttal látszó, 1791.ben épült Szent Margit templom tornyára, hogy a jelenet az elkerekező Elio és Oliver mögött ismét megvillantsa a Visconti-kastélyt. Aciman az elkészült jelenetet már rajongásig szereti ma már, és noha féltette a jelenet súlyát, amikor látta, hogy a forgatás pár percet tart effektíve – amit aztán háromszor ismételtek meg a felvételek kedvéért – holott a könyvben ez súlyos öt oldalt, leírást, feszültséget jelentett számára.

„- Én a szobrász vagyok, aki kifaragtam a szobrot, Guadagnino azonban életre keltette azt.” – nyilatkozta később, és elismerte, a filmbéli csendek, hatásszünetek pontosan olyan feszültté és izgalmassá tették a jelenetet, mint amilyen számára volt a könyv megírása közben az az öt oldalnyi rész.

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom és a pandinoi piactér

Az, hogy a rendező mennyire alaposan odafigyelt a legapróbb részletekre is, magát Acimant is lenyűgözte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy például a Pandinoban felvett képeken, ha már épp itt tartunk, a kirakatok plakátjai is a 80-as évekre utalnak, olasz lírában mutatják az árakat, és emitt-amott az 1983-as választások politikai plakátfoszlányai is felismerhetőek olyanok számára, akik netán veszik a fáradságot, hogy ilyen messzemenően elemeire szedjék egy-egy film hátterét.

A buszról Pandinoban leszállva, számomra az első, amit megcsodálhattam az említett templom épülete. A leírás szerint a Pantheon ihlette a főutcára nyíló homlokzatát a nyolc oszloppal.

A templom előtti téren a piacon házi termékeket, sajtot, bort, ecetet, mézet és gyümölcsöt kínáltak az árusok, a szemközti kávéház teraszán pedig minden valószínűség szerint politikáról folyt a diskurzus. Az impozáns kastélyhoz érkezve már számomra is nyilvánvalóvá vált, miért akart Guadagnino engem idehozni.

Photo by Artur Dancs

Pandinoi csendélet

A XIV. századi kastélyt Bernabò Visconti, Milano ura, vadászkastélynak építtette, és a Viscontiak hatalmának megdöntését követően került a reneszánsz Olaszország uralkodó háza, a Sforza birtokába, akik a következő évszázadban a Habsburgok javára veszítették azt el hatalmukkal együtt. Ma már iskolaként és adminisztratív épületként használják. Sajnos, az értékes freskók semmi nyomát nem mutatják bármiféle renoválási munkálatoknak, és az épület is bőven elbírná a szakszerű javításokat.

A kastéllyal átellenben tárul elénk a kis tér, amelyet egyértelműen a háborús emlékmű és a hős katona szobra ural az ezt körbeölelő színesfalú házak társaságában. Miután alaposan körbejártam az emlékművet, a kastélyba is besétáltam, néhány szót váltottam a helyiekkel, majd magam is a tér szélén lévő kávézó teraszán telepedtem le a délelőtti napsütésben – persze, nem olyan megfontolásból, mint Oliver, sem mint Aciman, hanem, mert kedvet kaptam egy frissen gőzölgő eszpresszóra.

Photo by Artur Dancs

A kávézó

A bár mögött egy pár négyzetméternyi kis szobában sorra pókergépek villogtak, a félkarú rablók mellett pedig magas bárszékeken jólöltözött, fehér hajú, kedves öreghölgyek játszottak szenvedélyesen, miközben harsányan társalogtak egymás közt. Odaköszöntem, és ezzel minden figyelem reám hárult, kivéve egyiké, aki épp nyerésben volt, és intett, hogy ő majd később kapcsolódik be a beszélgetésbe. Kérdik, honnan jöttem, s mondom, mire többfelől visszhangzik: L’americano!… Oh… l’americano! … Mondják a filmet, s hogy nyilván ezért lehetek itt, különben honnan is tudnám, hol van Pandino. Elismertem, ez igaz. De nem baj, mert ők örülnek nekem. A pult mögötti nő is beszól odaátról, hogy ha akarom, megmelegített tejet is tud adni a kávémhoz, nehogy hiba legyen bármiben is. Nem tudtam leplezni, mennyire mulatok magamban azon, ahogy a nyugdíjas mamák a pókergépet nyúzzák, és mondom is, hogy kellene nekem fénykép. Már hogy miről, hördültek fel valamennyien. Mondom, hogy róluk. Na, neeeeeeem. Olyan nincs.

– Maga tán újságíró? Még az kéne, hogy magazinokban mutogassanak engem…

Mondom, nem vagyok az, legalábbis nem ilyen indíttatásból vagyok itt, csak magamnak…

– Persze, ismerjük az ilyent, aztán meg majd jól tele lesz velünk a facebook… Nem, nem, caro… Szép vagy… Bello è?… Szeretünk is, de nincs fotográfia!…

Photo by Artur Dancs

Csak egy képeslap

 

A kávé a teraszon kifejezetten jólesett. Szívtam magamba a napsugarakat, néztem a teret, középen a szoborral, bentről a hölgyek harsány kommentárjai szűrődtek ki, a templom harangja pedig tizenegy órát kondított. Úgy terveztem, ebédre visszaérek Cremába, ahol már – legalábbis Francesca üzenete szerint – készen áll számomra a zöld bringa az udvaron. A főtéren beléptem a szuvenírboltba szétnézni és anyukámnak szokás szerint hűtőmágneseket válogatni. Olaszul beszélgettünk az eladónővel, míg el nem akadtam, de készségesen kisegített angolul, bár ő meg azzal áll úgy, ahogyan én az olasszal. Mutatja Oliver és Elio fotóját a szobor mellett a film jelenetében, s mondja, képeslap… Mondom, azonnal megveszem. Azt mondja, azt nem lehet, ezt ő is kapta, de eligazított, s jelezte, a legjobb, ha visszamegyek az épületbe, amelyik a filmbéli jelenet fotóján is látszik, mert nekik még kell, hogy legyen belőle. Nem volt nehéz felkutatni azt az épületet sem, hisz jól ismertem már Pandino minden kis sarkát, és amikor benyitottam a Cantuccioba, az eladólánytól gyorsan kézhez is kaphattam a képeslapot. Amikor fizetni akartam, csak mosolygott:

– Ugyan… hova gondol? Csak egy képeslap. Járjon szerencsével!

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom

A templom irányában haladva visszaköszöntem a szuvenírboltosnak, jelezvén, hogy sikerrel jártam képeslap ügyben, majd a nagy boldogság közepette úgy gondoltam, megosztom ezt a boldogságot lélekben barátaimmal, akiknek ebben a pillanatban sokkal nagyobb szükségük van erre. És benyitottam a Szent Margit templom csendjébe. Rajtam kívül csak egy idős asszony imádkozott az utolsó sorban.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (2)


(Bartos barátnőmnek)

Crema – ahol az álom elkezdődött

Amikor az útvonaltervezésnél tartottam, úgy gondoltam, ha már életemben első ízben érkezem Olaszországba, és épp Milánóba, adhatok neki is egy órácskát az időmből. Mikor a Malpensán leszálltam, és kézhez kaptam a poggyászom, eszemben sem volt többé a belvárosban kódorogni, hanem egy korábbi vonattal elindultam egyenesen Crema felé. Indulás előtt otthon annyi időm még volt, hogy egy emlékeztetőféle üzenetben szóltam a polgármesternek, hogy vasárnap délután érkezem, és hétfőn, esetleg kedden teszem tiszteletemet nála, és Francescát is értesítettem az érkezésem pontos idejéről. A polgármesterrel addigra sok órát átbeszélgettünk, üzenetemre pedig gyorsan reagált, hogy bármelyik nap szívesen lát, de ha több időt szeretnénk együtt eltölteni, akkor a keddet javasolja.

Photo by Artur Dancs

Az árkádsor

Másfél órával a tervezett és házigazdámnak jelzett időpont előtt már begurultam kisbőröndömmel Crema főterére, a Piazza Duomo-ra. Az óvárost a régi, hatalmas, pompás díszítésű városkapuk szegélyezik, és mikor odaértem, mintha megállt volna az idő velem, és mintha egy mesés álomba zuhantam volna. Az idő ugyan már állni látszott a vonaton is, a Trenord regionális szerelvénye nem sokban különbözött a nyolvanas évek emlékeiből felderengő Román Államvasutak lerobbant vidéki szutykos vonatjaitól, de ezt két helyzetet nem lehet egy lapon emlegetni sem.

Crema olyan szinten volt elbűvölő, hogy megtántorodtam, és a ragyogó napsütésben gyorsan kerestem egy helyet, ahol leülhetek, és ezt az egészet, ahogy van, teljesen magamba szívhatom, és magamra ölelhetem. Ha a mocskos vonatablakból kifelé bámulva az volt az érzésem, az egész környék, a táj, a mezők, minden ismerős, akkor a piazzettán különösen igaz, hogy első pillanattól teljesen otthonérzés fogott el.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

A teret a székesegyház uralta, ahogy a neve is jelzi. A dómot ötvenhét éven keresztül építették, hogy 1341-re készen álljon a remekmű, amelyet stílusban odaillő árkádos átjárós épületek, és egy újabb boltíves kapu ölelt körül. A toronyóra pedig minden félórában szép muzsikát hallatott, és olyan természetesen hatott, mintha mindig is ezt a harangjátékot hallgattam volna azelőtt. A másik oldalból pedig egy spalettás ablakokkal és öntöttvas erkélyekkel díszített színes házsor  szegélyezte a teret, amelynek macskakövein nyári teraszok sokasága ásítozott a déli napsütésben. Megnyugodtam: csendes ez a város, nem volt, amitől félnem. Egy utazónak mi lehet a kikapcsolódás? Ha nem utazik, hanem békén megül magának valahol. S valakinek, aki egy hét alatt négy-öt világvárosban is megfordul, és még életét is egy metropoliszban éli, mi lehet a pihentető? Nyilván egy ilyen csendes kisváros annak minden sármjával és kedvességével. Teljesen kiment a fejemből, amit addig csak olvastam meg hallottam a sziesztáról, s arról, hogy az olaszoknál minden lelassul a déli órákban, a boltok, vendéglők zárva tartanak, és este minden újra életre kell késő éjszakáig.

Photo by Artur Dancs

A dóm

Francesca pontosan olyan elragadó teremtés, ahogyan arra számítani lehetett a hírdetéséhez írt visszajelzések alapján. A lakás pontosan másfél percre volt a főtértől, egy a sétálóutcából nyíló szűk kis sikátorban, amely pár méterrel odébb egy másik, kisebb térbe torkollott, a Premolira, ahol a korábban említett Premoli palota is áll.

– A kettő közül kellett választanom – meséltem Francescának, miután körbevezetett a lakásban, ami otthonomul szolgál majd a következő napokban, és gyorsan ki is próbáltam a presszógépet, hogy a gőzölgő kávéval kiülhessünk a forró áprilisi napsütésben kellemesen hűsítő udvarba a bambusz-karosszékekbe – A másik a Premoli villa lett volna.

– Óh, hát az sem lett volna rossz választás, a rendező lakik ott, Luca Guadagnino… – csicseregte Francesca – meg a film jeleneteit is forgatták ott, amikor Elio Marziával csókolódzik, de én örvendek, hogy engem választottál – tette hozzá, és mondandójához térképeket varázsolt elő, és egy CMBYN-prospektust, amin olaszul ez állt: „Chiamami col tuo nome” – és teljes leírása volt a filmforgatás cremai helyszíneinek, beleértve a mi utcánkat és az említett csókjelenetet is a Premoli parkolójában.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Premoli

Aztán megkerülve a ciklámenszínű rhododendron bokrot, ami az udvar szegletében ékeskedett, átvitt az udvar végébe, és kissé elbizonytalanodva a fal felé intett:

– Ők azok…

A kerékpárokra mutatott, amelyek a lakáshirdetésben szerepeltek, és lányneveket viseltek. Nem véletlenül. Odaléptem, és ismét gyermekkori kép villant fel előttem, életem első bringája, a jó öreg kis Pegas. A házigazdám kerékpárjai ugyanis arra emlékeztettek, de azt hiszem, amellett, hogy gyermekkorom óta magam is nagyot nőttem – minden irányban – ezek a bicajok nem csak olyan kicsik voltak, mint a gyermekkori piros Pegas-om, hanem annak a bébiváltozatai voltak, amolyan gyermekbiciklik. Nagyon elkenődtem, és mivel nem akartam semmiféle sértőt mondani, csak ennyi csúszott ki a számon:

– Vajon nem roppannak össze alattam?…

– Csak nem… – válaszolta ugyanolyan kétségekkel gyötrődve mosolygós házigazdám.

Még szerencse, hogy az útvonaltervezőt eleget koptattam ahhoz, hogy az utazásaimhoz legyenek B és C verziók is, ha immár a kerékpározás esélyei ennyire elvékonyodtak a késő délutáni napsütésben.

Nem akartam háziasszonyomat feltartóztatni tovább, s az időt sem vesztegetni, mihamarabb felfedezőútra akartam indulni, és olyan gyorsan magamévá tenni ezt a bájos kisvárost, amilyen hamar csak lehetséges. Amire rendbe szedtem magam, a dóm harangjátéka hat órát jelzett. A nap még mindig magasan volt, és mikor kiléptem az utcára, épp narancsszínűre festette a házak falait. A Piazza Premoli felé indultam el, hogy megismerkedjem a kastéllyal is, ahol nem csak hogy a rendező is tartózkodik, amikor épp nem világkörüli úton promoválja a munkáját, hanem ahol a film szereplői is otthon voltak olaszországi tartózkodásuk idején, a forgatást követő estéken együtt vacsorázva és művészfilmeket nézve a mesterrel.

Photo by Artur Dancs

Zsibvásár

A térről egy keskeny kisutca vezetett át egy másik térre, és amint a via Buso-n haladtam, a dóm harangja szólalt meg ismét, és összeállt bennem a kép: a kis utcában a filmbéli jelenetekben láthattam Eliót és Olivert bringázni, és a harangszó a film jeleneteiből volt olyannyira ismerős számomra. Minden úgy vett körül, mintha mindig is ismertem volna e kisváros valamennyi kis zugát. A Piazza Trento e Trieste egyik oldalán a színház épülete állt, és a piactéren pedig zsibvásár tarkállott. Mint megtudtam, osztrák-magyar piacnak becézik, mert anno I. József császárunk tiszteletére épült amaz második látogatása alkalmából a Lombard tartományba. Elvegyültem a népek között, megnézegettem az antik kirakodott tárgyakat, a mindenféle színes lomokat, drága kis kacatokat, néha odaköszöntem egyik-másik árusnak, főleg, hogy mindenkinek volt egy-egy kedves szava felém. Olaszul, persze, amit vagy értettem, vagy még nem jutottam el addig a leckéig a tanulásom során. Olyankor csak bárgyun mosolyogtam, és a jól begyakorolt mondatomat ismételgettem: „Mi dispiace, non parlo italiano molto bene, ma studio…” – és erre mindenki egész cirádát kerekített felém mosolyogva és szélesen gesztikulálva, szeretetteljesen, mert gondolom, az járhatott a fejükben, ha valaki ezt ilyen tökéletes helyességgel el tudta mondani, az minden bizonnyal a többit is megérti majd…

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo

Visszakeveredtem a dómtérre, ahol korábban, mint említettem, alig néhány ember lézengett, azok is inkább egy-egy napernyő alatt húzódtak meg egy kávé vagy sör mellett. Alig ismertem fel a korábban csendes helyet, mert hullámzó tömegek vették birtokba. Lejárt a szieszta, és forró vasárnap délután lévén a város és a környék apraja-nagyja kirajzott a piazzettára. Turistahadak kerülgették a székesegyházat, filmturisták fotózkodtak a filmbéli asztal körül, a teraszokon pedig gombostűt sem lehetett elejteni, egy-egy asztalnál szőlőfürtként csoportosultak az emberek, hangosan értekezve, gesztikulálva. Egyszerűen imádnivaló volt az egész, ahogy volt. Még ebben a tömegben is biciklisek jöttek-mentek, vidáman csengetve a járókelőkre – autóforgalom itt egyáltalán nincs is a belvárosban. A sétatéren és a főutcán városkaputól városkapuig jártam, kattintgattam, és élveztem a fellobogózott oszlopokat. Gianluca egyik üzenetében elmondta azt is korábban, hogy szerdán, április 25-én az olaszok nagy nemzeti ünnepe lesz, a fasizmus alóli felszabadulás ünnepe, és emiatt vannak a városok feldíszítve piros-fehér-zölddel.

Photo by Artur Dancs

Ünnepre készülve

Egyszerűen nem győztem betelni Cremával, a szépséggel, ami körbevett, és a boldogsággal, ami mind jobban feszítette a szívemet. Az árkádok alatt beköszöntem a turisztikai központba, ahol pár formális – és a tudásomnak megfelelő – olasz dialógust megejtettünk, majd angolra váltva folytattuk. Kifaggattak, honnan érkeztem, s mondtam, azt is, mi hozott ide.

– No, persze, a film! Várjon csak, adok valamit magának – intett a kedves idős hölgy a pult mögül – Matilda, hozz csak gyorsan filmes képeslapokat az úrnak, te meg, Alberto lódulj a biciklikért…

– Csak két képeslapunk maradt – került elő széttárt karokkal sajnálkozva a megidézett Matilda asszony, két kezében tartva a két elárvult promocionális lapot – inkább adjunk neki egy térképet.

– Ó, térképem van – vágtam rá szusszantás nélkül – megköszönném a képeslapokat!…

– Egyik hátoldalán a városbéli helyszínek vannak feltüntetve, a másikon pedig a környékbeliek, a városon kívüliek. Melyiket szeretné inkább?….

– Hát, nézz a szemére… – mondta szinte sajnálkozva a pultnál álló néni – Mindkettőt szeretné – mondta olaszul, de ezt még én is megértettem…

Olyan lehettem, mint valami otthonfelejtett kutya nagy szomorú szemekkel, mert Matilda megsajnált, és valami legyintés és szöveg kíséretében a kezembe nyomta a két képeslapot. Ezalatt Alberto is előkerült, és szólt, hogy készen van. Nem pontosan értettem, mire van készen, de örömmel nyugtáztam, és vidáman megveregettem a hátát az öregúrnak.

– Andiamo! – mondta erre, és a hölgyek is búcsút intettek nekem.

– Hová is megyünk? – kérdeztem félénken.

– Hát, a biciklik! Jöjjön! Andiamo!…

Alberto semennyire sem tudott angolul, de mindent részletesen elmagyarázott nekem olaszul, miközben egy fekete és egy fehér bringát tolt maga mellett. Ajánlkoztam, segítek, de nemet intett a fejével, és csak mesélt nekem a Piazza Duomoról, az erkélyről, ahonnan Garibaldi tábornok szónokolt, a filmről, hogy volt itt minden lezárva, és donnamizéria.

Photo by Artur Dancs

Ahol signore Oliver újságot vett

Az árkádoknál álltunk meg, és az újságos stand felé intve jelezte, hogy signore Oliver onnan vásárolta az újságokat, s az árkádsor oszlopaihoz érve, egy pillanatra letámasztva a bicikliket, az oszlopok felé mutatott, és széles mozdulatokkal írta le nekem, hogyan álltak a kamerák a statívon, amikor a ragazzo megcsókolta a ragazzát a film jelenetében, hogy aztán a  kamera a daruval magasba emelkedjen, és az árkádsort és a duomót is bevegye a képbe… Ezt úgy ábrázolta, hogy lábujjhegyre emelkedett, és karjaival széles köröket írt le a levegőben.

– Molto fantastico! – tette hozzá, meg hogy akkor most odamegyünk a fehér asztalhoz, ami körül a három fehér szék van, és az egész el van kerítve a teraszok asztalaitól, hogy illetéktelenek ne tolakodjanak oda.

– Il tavolo famoso… – mutatott az asztalra – le seggiole famose… – intett a székekre – le biciclette famose… – intett a két, immár az asztal mellé leparkolt kerékpárra, amitől megvilágosodtam, és megértettem, hogy ezek biza AZOK a bicajok, amit oly gyakran láttam a filmbéli jelenetekben, majd rám mutatott, s egyben intett, foglaljak helyet az asztalnál a kerekesek mellé – E anche tu sei famoso. L’americano molto famoso!

Alberto sztárként kezelt, ami nem kevés feltűnést okozott a délutáni tömegben, és a környékbeli teraszok asztalai felől is minden tekintet rám szegeződött. Amikor Alberto a fényképezőgépemmel elkezdett körbejárni, és mindenféle pozícióból fényképezni kezdett, nem tiltakoztam tovább a sorsom ellen, és széles mosollyal hátradőlve a híres asztal mellett a híres széken a még híresebb biciklik társaságában, immár odaadással pózoltam. Amikor Albertonak kellőképpen leróttam hálámat a meghatottságtól és a hirtelenjött sztárságomtól megilletődve, amaz ismét magához fogta a bringákat és a visszatopogott velük az iroda irányába az árkádok alá. Akkor jutott izgatottan eszembe, nézzem meg, hogyan sikerültek a fotók. Sajnos, úgy tűnt, a kor rányomta bélyegét Alberto dolgos kezeire, mert azok annyira remeghettek, hogy valamennyi kép elmosódott, életlen lett.

– Nem baj, ha homályosan is, mi tudjuk a lényeget! – vígasztalt sms-ben Höki, mikor megmutattam neki a fotókat.

Photo by Artur Dancs

Tutti le famosi

A tömeg mind nagyobb folyamban hömpölygött a szűk kis utcákon, a napsütötte sétatéren, és végig a főutcán. Az egymást érő gelateriák sem bizonyultak elégségesnek ennek a tömegnek, mindenhol tömött sorokban álltak a fagylaltokért. Világvárosi utazásaimhoz szokva, noha figyelmeztettek, valamennyi eurót jó lenne, ha tartanék magamnál – hitelkártyámmal próbálkoztam a fagylaltosoknál, mikor végre úgy döntöttem, ennyit én is megérdemlek ebben a végtelen nagy boldogságban itt. Nem volt időm s alkalmam eurót vásárolni, mert a reptéri valutabeváltók sokszoros áron kínálták az európai valutát, ideérve pedig egyelőre minden olyasféle intézményt zárva találtam a vasárnap és a szieszta ürügyén, ahol nem fagylaltot, pizzát vagy sört mértek éppen. Természetesen, mosolyogva utasították el a hitelkártyás próbálkozásaimat több helyen is, míg egyik helyen egyik fiatal olasz gyerek elő nem varázsolt valahonnan a pult alól egy kártyagépet, és mintegy megszánva intett, vegyem elő  azt a  kártyát, és mondjam, melyikből kérek. Miközben lekezeltük a pénzt a kártyámról, zavartan elmagyaráztam, hogy mennyire sajnálom, de csak most érkeztem, és nem találok sehol egy beváltót, és ő is sajnálkozott kicsit efölött rezzenéstelen arccal, és mondta, hozzá mindig jöhetek, ha kell, előszedi nekem a masináját. Nem tagadom, jólesett nekem ez a bratyizás. És kérdeztem, hol váltsak be pénzt szerinte. Megvonta a vállát, hogy nem tudja, mert csak dolgozni jár be ide, majd legyintett, hogy már úgyis mindegy, mert kaptam fagylaltot, s azzal annyi.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott házigazdám, aki azt mondta, bármikor kérdésem adódna, nyugodtan írjak neki, és segít, ha tud. Francesca máris mondta, hogy a legjobban akkor járok, ha direkt automatából veszek ki pénzt, mert az is lehúz ugyan, de kevésbé, mint a bank vagy a valutabeváltók. Egyúttal megkérdezte, nem tévedtem-e el, s megnyugtattam, hogy kedvtelésből szoktam csak eltévedni, és mellesleg azt is hozzáfűztem, hogy visszamentem megnézni az általa felajánlott kerékpárokat, és biza teljességgel lehetetlen, hogy én azon elindulhassak bármerre is, de hosszabb utakra semmiképp, és hogy majd kell keresnem egy bicikli kölcsönzőt. Ebben a pillanatban sietett el mellettem a turisztikai hivatalból a kedves idős hölgy, lejárhatott a munkaideje, amikor Alberto a bringákkal visszaért. Kérdem tőle is, tudna-e kerékpárkölcsönzőt, de csak a fejét ingatta, hogy abban biza még ő sem segíthet.

Amikorra besötétedett, és az időzónák, az utazással telt izgalmas nap, és a rendes fáradság is rányomta bélyegét a lábamra, abbahagytam a sétálást, és a dóm tövében telepedtem le. Úgy gondoltam, csak kis időre, de aztán nehezemre esett tovább menni. Szerettem volna olyan hosszúra kitolni azt a napot, amennyire csak lehetett. Ugyanakkor tudatában voltam, hogy az előttem álló napok legalább ennyire tartalmasaknak ígérkeznek, és ugyanennyire mozgalmasnak. Ehhez pedig rengeteg energiára lesz szükségem. Talán ez volt az egyetlen, ami végülis rávett, hogy otthagyjam a vasárnap esti nyüzsgést a piazzettán, és visszavonuljak.

Photo by Artur Dancs

Francesca hallhatta, hogy az udvarban szöszölök, mikor kiültem egy konyakkal, amivel a portugál kollégák láttak el bőségesen Lisszabon és Milánó között, mikor a csekély csokiajándékokért cserébe elsőosztályra ültettek, és mindenfélékkel elkényeztettek. Üzenet érkezett:

„- Előkészíttetem reggel a férjemmel a nagy zöld kerékpárt, teljesen működőképes, remélem, az tökéletes lesz az utazásokhoz. Jó éjszakát!”

Úgy éreztem, angyalok vesznek körül, és minden lépésemet felügyelik és vigyázzák.

És megint csak ott tartottam, hogy ha valaki arra kért volna, én biza elmentem volna madarat fogni is. De mivel semmi ilyen felkérés nem érkezett. Bezuhantam az ágyba.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: