A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Amikor anyám is könnyű álmot ígér


Egy mesés liget vett körül. Kéken csapkodta a partot a tenger egyfelől. A másik oldalról pálmafák takarásából nézegetett a távolba egy, amúgy csendbe burkolózott villa mindkét emeletével és a kertbe kirakott fehér bútoraival, a napsütötte fehér homokban egy vászontetőjű pavilonnal védekezve a délutáni nap decemberben is erős sugaraitól. A fel-fellobbanó szélben ide-oda hajlongó pálmák összefüggő árnyékot vetettek rám egy szakaszon, hogy megpihenhessek hosszú sétámon. Már visszafelé indultam a világítótoronytól. Valamiért nagyon szeretem a világítótornyokat. Van bennük valami mesés, valami titokzatos, és ami talán legkézenfekvőbb tudnivalónk róluk, hogy valamiképp víz közelében vannak. Nagyon múzeális – és lássuk be, elgondolkodtató – ha egy világítótorony messze benn van valami szárazföldön. Amögött mindenképp valami alattomosságnak kell meghúzódnia.

Photo by Artur Dancs

Ezt a Hillsboro tornyot már szeptemberben megismertem, amikor anyámmal jártam erre. Véletlenül csavarogtunk el ilyen messzire a pompanói strandról egyik délután, amikor jobb dolgunk nem akadt az intenzív nyaralásunk idején. Látni máskor is láttuk, ha derült volt az idő, de mégsem veselkedtünk neki ide eljönni. Most meg a séta éppen jólesett megalapozandó egy sztékvacsora jutalmat ezzel magunknak. Mert nincs épp közel még Pompanohoz sem a torony, ha emberi lépésben mérjük a távot. És ahogy Lauderdale-ből autóval vagy busszal elmentünk Pompanóig, éppen elmehettünk volna a toronyig is, de abban meg semmi érdekes nincs. Emlékszem, napozni mentünk a változatosság kedvéért át Pompanóra, és ennél többet nem is terveztünk, csak a sztékvacsorát. Amit immár hagyományosnak is elkönyvelhettünk azok után, hogy két évvel azelőtt, amikor születésnapjára hoztam le anyut New Yorkból Floridába, éppen ide, a pompanói ír kocsmába tévedtünk. Hosszú napunk volt az meg. Hogy meghosszabbítsam a rögtönzött nyaralásunkat, az első járatra vettem jegyeket, és ehhez hajnalban ki kellett a Kennedyre utaznunk. A járatot azonban műszaki hiba miatt törölni kényszerültek, és csak egy délutáni gépre tudtunk már minden befolyással együtt jegyet szerezni a LaGuardiáról, és így csak kora délutánra értünk le Fort Lauderdale-be. Hogy valamelyest visszanyerjünk a reptereken elvesztegetett időnkből, Übert rendeltem, mint mindaddig hatékony és megbízható szolgáltatásként ismert közlekedési eszközt. A dolog akkor kezdett izgalmas fordulatot venni, amikor a sofőr zaklatott hangon felhívott, hogy ne aggódjunk, meglesz az…de egyelőre nem találja a bejáratot a terminálhoz, de ha mi látjuk meg őt hamarabb, és rendszáma alapján be bírjuk azonosítani, mindenképp széles mozdulatokkal integessünk, hisz lássuk be, millió ember van itt, és mindenki bőröndökkel, neki elég nehezére esik felismerni bennünket… Mellettünk mindenkinek sorra megérkezett a taxija, a rendelt autója, emberek jöttek s mentek is… mi csak álltunk. Majd mikor az ismerős rendszámú autó felbukkant, ugrálva nyújtózkodtunk, el ne tévesszen, mert akkor újabb kört kell csapnia a reptér körül. Az lepett meg, hogy úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. Megnyugodtam, mikor megállt mellettünk, és megpillantottam a volán mögül épp csak feje búbjáig észrevehető sofőrt. Határozott vonásokkal rendelkező kicsi fekete asszony volt élénk rózsaszínű ruhában, kicsit csücsörített, mikor beszélt, amúgy teljesen rendben volt.

– Kisilonka – mondta anyám egyszavasan, mikor hátra beült. Szinte csak maga elé motyogta, tudta, hogy úgyis hallom, és tudom is, hogy drága megboldogult keresztanyámra utal, akivel némi hasonlóságot vélt felfedezni sofőrben, akit kirendelt nekünk a sors azon a délutánon. Amikor én is elhelyezkedtem az anyósülésen, Kisilonka belekapaszkodott a volánba, és nagy lendülettel kihúzott a parkolósávból minden előzetes nélkül a legkülső sávba. Csikorgott a kerék, négy különböző duda szólalt meg kánonban mögöttünk, Kisilonkánk vidáman kurjantott, és szemüvege felett rámnézve vezetés közben jelezte, mennyire nem ért egyet ezzel a türelmetlen világgal.

– Hát, megyek. Minek dudál? Azt hiszi, ha dudál, hamarabb halad. Sok baromarc. De nem? Most mondja meg…

Majd felsikoltott, hogy upsz, hol vagyok! – és idegesen a nyomkövetőjének elfeketedett képernyőjét kezdte el bökdösni.

– Bassza meg, ez kiment… – állapította meg a reptér sávjai közt cikázva és jobbára a volán alatt tevékenykedve. Ha kihúzná magát, akkor sem lenne sok esélye teljesen kilátni az ablakon, de hogy a készüléket babrálva vezetett, kissé feszengeni kezdtem.

Jeleztem, semmi gond, ha nem megy a GPS, ha kivergődünk a reptérről, én tudom az utat, és segítségére leszek.

– Jaj de aranyos – mondta mindenféle valós felhang nélkül – nyomja csak be a maga telefonján a címet, és hangosítsa ki – utasított gondolkodás nélkül, s mint olyan, magam is gondolkodás nélkül követtem is parancsait, mint jó másodpilóta, ha repülés közben a kapitány vezérlőpultja hibakódot jelez. Bár halkan ismét megjegyeztem, hogy ha kikeverednénk a reptérről, magam is levezényelhetem az utat. De be sem fejezhettem, mert egy járdaszigetet megugorva valahogyan a szembesávba keveredtünk, mire Kisilonka egy rándítással száznyolcvan fokban megfordította az autót, és elkezdtünk ellenkező irányba hajtani – némi szembejövő dudálás kíséretében, hogy azért ez a része messze ne maradjon el utazásunktól, ha már ilyen jól hozzászoktunk.

– Nem kell az, nem kell. Nyomja csak be azt a telefont. Vagy hoppá! Megy már ez a szar is. Na jóóóóól van, anyám! – kiáltotta, amikor a készüléke elkezdett beszélni, és jelezte, hogy az első adandó alkalommal forduljon vissza. Mikor harmadszor is megkerültük a Hollywood repülőteret, fellélegezhettünk, mert a kivezető úton találhattuk magunkat végre. Igaz, minden előzetes ígéretem ellenére, nem voltam képes felismerni a környéket, hogy elkezdjek navigálni, de erre szerencsére nem is volt szükség, mert a GPS az autóban végre működött. Addigra a telefonomon is beindult a program, és így már két hang is mondta az utat kis időeltolódással ugyan:

– Az első kereszteződésnél forduljon balra…

Mire a másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

– Haladjon előre az autópályán három mérföldet.

A másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

És mind így. Mondom, talán megbolondultak az irányjelzők. Kisilonka nem figyel, csak halad az ismeretlenbe. Tudom, hogy a repteret elhagyva, Fort Lauderdale külvárosán halad az út, és pár perc múlva a nagy kereszteződés következik a híd felé, ami átvisz a tengerparti oldalra a kikötő fölött. Mi jó ideje haladtunk a kietlen pusztaságban egy autópályán, de sem a városnak, sem a kereszteződésnek nem volt nyoma. Rövidesen egy Miamit jelző tábla mellett is elhaladtunk, amikor szóvá tettem sofőrünknek, minden jel arra utal, hogy ellenkező irányban haladunk, de legalább jó sebességgel. Úgy gondolom? – kérdezte. Mondom, ha nem tűnne nagyképűnek, azt mondanám, teljesen bizonyos vagyok efelől. Nahát, mondta elcsodálkozva, pedig ő itt él már ennyi meg annyi éve, és megesküdött volna, hogy… na, mindegy, visszafordulunk. És egy rántással kiugrott a pályáról az első kijáraton. Aztán a GPS újabb utasításait követve kanyarogtunk elhagyatott házak és dokkok környékén. Ha nem lett volna olyan csepp kis asszony Kisilonka, azt mertem volna feltételezni, elraboltak bennünket. Anyám hátul sóhajtozott, és jelezte, ki akar szállni, és hogy neki elege van. Mondtam, nem a legalkalmasabb a hely most erre, és az idő sem, várjuk ki, hová visz bennünket a sofőrünk. Amikor az út egyszer véget ért, megálltunk, Kisilonka rám nézett, és nem kis váddal a hangjában felém fordult, mint ahhoz, aki azzal kérkedett, tudja az utat. Mondom, hogy az úgy is van, ha a reptérről a megfelelő irányba indulunk el.

Photo by Artur Dancs

 

– Értem, tehát akkor azt akarja, menjünk vissza a reptérre.

Mondom, az istenért se állítanék ilyet, biztos van valami egyéb módja is eljutni Fort Lauderdale-be. Később egyszer mégis tettünk egy kört a repülőtéren, és végre az 1-es államközi úton fellélegeztem, mikor az ismerős külváros panorámája tárult elém a szürkületben. Éjszaka hagytuk el a lakást, hogy hajnalra a reptérre érjünk, és noha csak alig két óra a repülőút, a jelek szerint az este is úton ér még bennünket. Tudtam, hogy húsz perc az út az 1-esről a Patio-ig, úgy tűnt, a nehezén túl vagyunk, és egy óra keringés után, ha minden igaz, negyed órán belül a szállásunkon lehetünk. Akkor lettem kissé nyugtalan ismét, amikor a kereszteződést elhagyva Kisilonka nem vette be a kanyart a híd felé. A szárazföldi városból a tengerparti oldalra csak három összekötő híd van. Mikor az egyiken túlhaladtunk, udvariasan jeleztem, hogy ajánlatosabb lett volna letérni, mire Kisilonka meglepetten rámmeredt vezetés közben:

– Tényleg? Úgy gondolja?… Én olyan rég lakom itt, de… na mindegy, itt is van egy út majd….

Mondom, persze, ott lesz mindjárt a Las Olas, ott is le lehet térni, és akkor azzal még nem kerülünk, és itt… Huss!… Igen, ott volt a Las Olas! – néztem hátra, miközben a mi autónk nemhogy nem tért le, hanem nagy sebességgel suhant velünk tovább egyenesen, északra az 1-esen. Kisilonka nem hallotta, amit mondtam, megismételtem:

– Túlmentünk!…

– Nabassz! Hát, azt mondja, tudja az utat, mégse szól?… Semmi baj. Pánikra semmi ok, mert kell itt lennie egy hídnak.

És amikor a Sunrise hídhoz értünk, és végre bevette a jobbkanyart, Kisilonka diadalmasan felkiáltott:

– Mit mondtam! Itt a híd. Megmondtam, hogy odajutunk, itt lakom én ennyi s annyi éve, csak tudom én.

Nem akartam ellenkezni vele, s azt sem az orra alá dörgölni, hogy jócskán túlhaladtunk az úticélünkon, s ha átkelünk a hídon, visszafelé kell majd mennünk egy darabon. Örültem, mikor végre Angela a Napoli Belmar előtti irodája előtt kirakhattam a bőröndjeinket az autóból, és a Patio háziasszonya sietett fogadásunkra.

– Azt hittem, nem is érkeznek már…

– Adott pillanatban volt bennem is egy ilyen gyanú – biccentettem, majd nem kevés aggodalommal néztem az esteledő alkonyban Kisilonkára, aki a nap hőseként támaszkodott a kocsi nyitott ajtajára, és megkérdeztem, biztosan hazatalál-e könnyen innen. De csak legyintett, elvégre taxis, vagy mi a szösz, meg hát nem messze , itt lakik, ennyi és annyi éve már. Ne aggódjak, hisz itt vagyunk, láthatom, amit ő eltervez, azt véghez is viszi. Olyan nincs, hogy nem.

Az a két évvel azelőtti este, és vele együtt a Kisilonkával megesett kalandunk mindmáig élénken él bennünk, anyámban pedig olyan mély nyomokat is hagyott, hogy ha Überről esik szó bármilyen szinten is, csak felszakad belőle:

– Kisilonka!…

Ha Kisilonkánk taxiórás taxis lett volna, nem Über-sofőr, azt is feltételezhettük volna, jó borsos áron akar megkocsikáztatni bennünket. Mivel azonban a dolgok másként álltak, Kisilonka megmaradt bennünk egy nagy homálynak, egy megfejthetetlen rejtélynek, aminek az ember nem is nagyon akar utánajárni.

Photo by Artur Dancs

A sztékvacsora az akkor felfedezett írkocsmában kárpótolt mindenért. És anyám hetvenedik születésnapja mégsem Kisilonka miatt vált bennünk emlékezetessé, hanem az ezt követő vacsora emléke miatt, és a meglepetés miatt, ami maga a második floridai kiruccanás volt abban az évben. Idén, mikor az utazást terveztem, anyám csak ennyit szólt közbe, hogy ha lehet, spóroljunk minden egyeben, de az ír kocsmát ki ne hagyjuk.

Ez szeptemberben volt. Néhány éves szokásom lett azonban decemberben vagy januárban is lejönni Lauderdale-be. Anyám ilyenkorra már haza szokott menni Amerikából. Egyedül utazom le, beveszem magam a Patioba, olvasok, írok, napozom, egyszerűen csak teljesen kikapcsolom magam aktív semmittevéssel. Persze, ahogyan a mindennapjaimról is a napi telefonbeszélgetéseinkben, úgy a floridai napokról is mindig részletesen kell beszámolnom anyámnak.

Mondom neki, mikor a ligetben kicsit megpihentem a hosszas sétát követően a napsütésben Pompanóról a világítótoronyig, hol járok. Amikor szeptemberben erre tévedtünk, olyan erősen égetett a nap és olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy röviddel azelőtt, hogy a tornyot elértük volna, feladtuk, és felmentünk a partról az árnyékosba, és visszafordultunk anélkül, hogy megérintettük volna a tornyot. Nem szeretem a dolgokat, amelyeknek nem járunk rendesen végére. Így ez a világítótorony sem hagyott nyugodni. Persze, nagyon csalóka is egyben. Az ember gyanútlanul elindul Pompanoról, mert a parton úgy tűnik, csak egy röpke kis frissítő séta lesz az egész, a világítótorony a közeli távolban kelleti magát nekünk. És amikor már egy órán túl is halad az ember a perzselő napsütésben, járását a süppedős homok is lassítja, körülményesebbé teszi, rájön, kicsit meg lett vezetve. Vígasztalhatja magát azzal bizonyos napokon, hogy repülő halak raját látta a víz mentén haladva fel-felröppenve a vízszint fölé, és a moszatokat csipegető madársereget is, akik gyors lépésekkel követik a víz szegélyét, soha el nem tévesztik azt, kifelé, majd befelé szaladva a hullámok partravetülése mentén. Hosszú nap állt mögöttem, pedig még alig haladt túl az alacsony, decemberi delelőjén a nap. Még ha sokkal melegebb is itt, délen ilyenkor, itt is csak korán jár, és hamar alkonyatba fordul. Ha valaki csupán a mesés részét szereti nézni életemnek, akkor az teljes kielégüléssel számba veheti, hogy két napja derékig érő hóban tapostam ösvényeket Norvégiában, hogy a hegy tetejéről nézhessek le a ködbe borult Oslóra, és az otthonos meleggel kecsegtető  fából készült menedékház tornácán kiállított karácsonyfa mellett pózoltam az új bundás bakancsomban. Tegnap meg New Yorkban csavarogtam fogas napsütésben a Village-ben, mert olyan ritkán vagyok itthon, kell néha egy kis kényeztető csavargás az ádventi városban.

Photo by Artur Dancs

Most meg mezítláb is izzadva húzódom az árnyékba a napsütés elől pár percre, mielőtt a langyos tengervízben lépkedve vissza nem érek a pompanoi strandra a parton. Persze, az élet távolról sem ennyire mesés, ha a körmére nézünk, noha minden igaz, ami a szép mesébe benne foglaltatik. Ez azonban senkit sem érdekel, engem sem. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy benne lehess a mesében, hogy te magad légy a mese, kell és érdemes áldozatot hozni. Még ha az olyan kegyetlen dolog is, mint a hajnalban kelés. Nekem pedig éjszaka egykor kellett kelnem, hogy a havas és sétás mese ilyetén módon, a napos tengerpart aranyhomokjában zökkenőmentesen folytatódjék ma délben  ami testem biológiailag eltolódott órájában késő estével is felért akkor. A másik meg, hogy most végig mentem. Ki egészen az öbölig. Megy, megy, megy az ember, mert látja a világítótornyot a közeli távolban, majd mind közelebb és közelebb. Követi a szemével, és igyekszik odaérni. Emlékszem, húsz éve, amikor először jártam New Yorkban, ugyanígy jártam az ikertornyokkal. Azt hittem, egy nekiiramodással a Murray Hillről csak odarontok, és azzal meg is hódítottam a várost. Hogy az a kiruccanás is alkonyatba hajlott, nagy tanulsággal szolgált az ilyesféle délibábok terén. Most mégis hagytam magam ennek a toronynak elcsábítani. És mikor kiértem a part végére, kiderült, a torony nem ott van. Hanem odébb. Az öböl túloldalán. Ahhoz azonban, hogy az ember innen odajusson, nem csak az öblöt kell megkerülnie, hanem az ember által elkerített privát rezidenciákat is és lezárt partszakaszokat is – amit amerikailag nagyon is szigorúan vesznek. Ez a kerülgetés azonban olyan feleslegesen hosszú szakasz lenne, hogy talán még sokkal távolabb is vinne a toronytól, mint ahogyan ott az öböl szélén van az ember. A helyzet meg az, hogy a kilátás mindenképp pazar. Innen az öbölből. Még akkor is, ha nem érinthető meg a világítótorony.

Akkor még nem tudtam, de időközben kiderült az is, hogy a torony maga is privát területen van, ahová csak erre felkent népeknek lehetséges a bejárás. Így ha maradt is volna akkor bennem bárminemű frusztráció ezzel kapcsolatosan, mostanra teljesen elillant. Igazából már akkor sem zavart, hogy nem kerültem testi kapcsolatba a fehér-fekete toronnyal. Mára már azt is megtanultam, nem feltétlenül szükségeltetik mindennel és mindenkivel testi kapcsolatba kerülni, akit ugyan kiszemeltél magadnak a távolból. Vannak világítótornyok, amelyeket elég csak fotó formájában felrakni a polcra, és hagyni ott díszelegni mások irígységére. Attól az még az enyém.

Photo by Artur Dancs

A villa előtt a pálmafák ligetének árnyékában hűsölve, a lábamra olykor pajkosan felfutó kellemes tengervíz simogatásában, számba vettem a parton szétszórt kókuszdiókat, egy távoli vihar partra sodort megkésett jelzéseit, és a ladikot is a vizen lengedezve odébb egy cölöphöz erősítve. Gondolom, az a fiatal pár evezett ide vele, akik a homokdűnén elterülve pihegtek egymés fülébe romantikusan a fodrozó parton az eget és rajta a torony fekete tetejét kémlelve. A villáról Olaszország jut eszembe, és örömutazásaim legszebbje. A szirtre épült, tengerre néző villák B-ben, a riviérán. Az Elioék háza, ahonnan, ha lusta az ember kinyitni a kiskaput, azt átugorva is, és leszaladva a lépcsőkön is, máris a kavicsos tengerpart fövenyén találja magát. És boldog. Csak így egyszerűen. Mert egy ilyen édenligetben, mint ez is, milyen ellenvetés jöhetne szóba a boldogsággal szemben? És miközben az örömutazás fogalmát igyekszem magamban megfogalmazni, s majd abba a képletbe saját életemet s annak utazásait beleilleszteni, jut eszembe anyámat felhívni telefonon. Egy szülőnek joga van tudni róla, ha a gyermeke boldog. Sokmindenhez joga van, de ehhez különösképpen. És anyám tudja amúgy is, hogy boldog vagyok. Ez csak egy olyan ráadás boldogság, mint egy kis összekacsintás egy olyan boldogsággal kapcsolatosan, amit volt alkalmunk együtt is megtapasztalni itt. Hisz olyan nagyon szereti ő is a tengert, a napsugarat és a pálmafás békét. Mondom a világítótornyot, és kérdez, hogy ez meg az hogy is van, meg hogy amaz ott van-e még, ahol ő tudta. És hogy a lábmosó csapot megjavították-e már szeptember óta, mert biztos, hogy azóta munkált benne ez a nemtetszés, hogy akkor valamilyen oknál fogva ebben hiányosságot szenvedtünk. És akkor, mintegy végszóként odaszól:

– Ha megjártad magad, majd menj be az ír kocsmába.

Photo by Artur Dancs

Szülő csak nagyon ritka esetben noszogtatja a gyermekét, hogy kocsmába járkáljon. Amit azonban anyám mondott, az pontosan a boldogságról szólt, s arról, hogy anyám tudja a nem mesés részecskéit is az életemnek, a ki nem aludt órákat és a megtett mérföldezreket is, tudja az áldozatokat is. És főleg tudja, mennyire jó a szték mindenkoron is, de egy kiadós sétát követően egy teleutazott időszak záróakkordjaként, mindenképpen. És aztán könnyű lesz az álmom, ígérte. Mint a könyv, ami ott lapult a zsákomban, mint az ezekre a napokra szóló olvasmányom. Harmincötév távolságából belecsúszva az elülső zsebbe ott volt nekem Sütő. Ez azonban már egy másik mese része. Most elég ennyi utazással a sztékvacsorára összpontosítani. Benyitottam a pub nyikorgó faajtaját, kellemesen hűvös volt benn. Karácsonyi díszek fényelegtek körös-körül. Középen, mint egy sziget, a bár. Estére már szállingóztak a vendégek. Jobbára a környékbeliek, nem annyira turista környék ez, mint lenn Lauderdale Beachen. Talán emiatt is szeretek felutazni eddig, akár egy vacsoráért is. A színpad még üres a sarokban, de jelzi, hogy később még nagy élet ígérkezik ott, akár táncos mulatsággal is számolni lehet. Valakinek épp most visznek ki egy hatalmas adag rántotthalat sültkrumplival és káposztasalátával. Meg barnasört. A bárpult feletti tévén sportcsatorna, valami meccs megy hang nélkül, szemközt a falon meg a Fox News – szintén némán. Azaz egy más világ. New Yorkhoz képest, meg az egész világcirkuszhoz képest is más ez a világ. Egy olyan, ahol hang nélkül Fox News megy a háttérben a vacsorához, és a legkevésbé sem izgága emberek értekeznek halk morajlással az asztalok fölött, de az sem ritka, hogy összefolynak a beszélgetések, amikor egyik asztaltól a másikhoz átkérdeznek egyet, vagy, amikor a bárpult mögül a – valószínüleg tulajdonos – hölgy be nem kapcsolódik egyik vagy másik beszélgetés fonalába. Engem is megkérdez, mikor az étlapot kihozza, jártam-e már itt, mert mintha… Mondom, igen, nem is egyszer. És szinte ahhoz az asztalhoz telepszek le, ahol anyuval szoktunk vacsorázni, de gyorsan rájövök, hogy nagy illetlenség lenne egymagamban a négyszemélyre is alkalmas helyet elfoglalnom, amikor a bárnál is kényelmesen lehetek. És gyorsan hozzáteszem, miközben az étellapot összecsukom, jelezve, hogy arra semmi szükség nincs – New York-i bélszínt kérek alaposan átsütve sült krumplival és egy pohár pinot grigioval. Egyebet kérek-e mellé? S mondom, Béarnaise mártás tetézhetné az élményeimet, és az asszony hűségesen helyesel, hogy az biztos, teljesen igaz is, ebben semmiképp nem kelne vitára velem. Ám azzal mégsem szolgálhat.

Photo by Artur Dancs

Mire megvacsorázom, el kell egy második pohár szürkebarátot is költenem, hogy kikerekedjen a dolog, a helyiség is rendben megtelik, nem sok híja van a táncos mulatásnak. Hacsak a zenekar nem. De azt én már nem várhatom meg, olyan erővel tör rám az egész elmúlóban lévő nap, s az, hogy a másnapot, mint téli szabadságom első teljes napját holnap frissen kell majd kezdenem. Visszaérve Lauderdale Beachre, mégis kiülök még egy utolsó pohár gyöngyözően hűs olasz grigio mellett a Patio teraszára az ajtóm elé a pálmafák esti suttogását hallgatni az utca végéből sustorgó tenger ütemén. Mert ez ebben a lényeg.

A porond


 

 

 

Késő délután volt, mikor anyám feljött a partról, és azzal nyitott:

– Van porond!

 

Photo by Artur Dancs

Fort Lauderdale Beach

Nyáron a késő délután azt jelenti, hogy a nap ugyan nincs már delelőn, de még távol attól, hogy lebukjon. Ha anyám az Államokban tölti a nyarat, akkor ezek a forró és fülledt délutánok jobbára a tengerparton érnek bennünket. Ha New Yorkban vagyunk, akkor azért, mert New York a legkevésbé sem elviselhető ebben az évszakban egyebütt, mint az óceán partján, ha meg Floridában, akkor meg azért, mert oda, anyám hitvallása szerint, nem azért megy az ember, hogy a szálloda medencéjében poshadjon. Márpedig, ha anyám kétévente nálam nyaral, akkor legalább egyszer levonulunk néhány napra a Napsütés államába. Jöhetne egy évben többször is egy-egy hónapra, amikor csak kedve tartja, de sok évvel azelőtt úgy döntött – és ehhez azóta is szigorúan tartja magát – hogy pontosan kétévente jön, de akkor hosszabb időre. S ebbe a hosszabb időszakba mindenképp bele kell esnie a nyárnak, mert akkor a napi program oroszlánrészét a tengerparti lét tölti ki. Anyámra ütöttem víz- és tengerpart imádatában, és lényegében mindkettőnk számára teljesen és őszintén felfoghatatlan, ha esetleg valaki nem olyan lelkesedéssel rajong a vízért, mint mi. Anyám ilyen szempontból nagyon megfelelő partner tengerparti hallgatásokhoz, távolba révedésekhez és kilométeres sétákhoz a víz szegélyén. Például egy napernyőszínű alkony az óceán partról belefeledkezve annyira intim dolog, hogy az ember azt a világon csak nagyon kevés emberrel osztja meg szívesen, s ebben a legkevesebb alkalommal sorolják oda a szülőket. Az anyához és apához – akinek ehhez van elég szerencséje – rengeteg, sok egyéb élmény kapcsolódhat, de legritkábban szépszínű trópusi naplementék a pálmafák legyezésében. Anyám azonban ebben kivétel, az én életemben legalábbis. Nála jobban senki sem ismeri a hektikusan váltakozó hangulataimhoz legjobban alkalmazkodó reakciókat. És ő nagyon hűségesen és vidáman tud hallgatni mellettem, ha éppen erre van szükség. Nem mindig tartja be a „szabályaimat” ugyan, mert tisztában van vele, hogy ezt megteheti, és mert ennyi előnyben mindenképp részesítenem illik az elmúlt negyvennyolc közös évünk fényében. Ennyi ribillió jár neki a szerető szülő jogán.

Photo by Artur Dancs

Coney Island

Azokon a napsütötte nyári késő délutánokon, amikor a nap már nem szúr, de még forrón huhog le ránk, és még eszébe nem jutna az embernek visszatérni a tengerpartról a megolvadt és minden irányból hőt árasztó város szurokba süppedt tespedtségébe – akármennyi dolga is lenne odabenn – fordul az elő, hogy anyám a partról feljöve, behajol hozzám a napernyő alá, és jelzi a porond létezését. Sosem pontosítottuk, mi is az, de elsőre tudtam, mikor sok évvel azelőtt egy nap előállt ezzel a porondos bejelentéssel. Tudtam, hogy a Szamossal kapcsolatos gyermekkori emlékeire utal, a Szamosra, amelyen aszályos nyarakon, mikor a víz leapad, kis szigetek keletkeznek, a porondok, a Szamosra, amelyet olyan erős utálattal gyűlölök, amióta csak az eszemet tudom, hogy magamnak nemhogy emléke nincs gyermekkorból vele kapcsolatosan, de ha lenne is igyekeznék azt kitörölni mindenhonnan. Egy alattomos gyilkosnak látom, egy mocskos undormánynak. Még attól is kiráz a hideg, hogy sokszor előjön álmomban, és ettől képtelen vagyok szabadulni. Egyszer elhatároztam, megpróbálkozom vele, és elkezdem fotózni. A fotózás engem megnyugtat, egy másik dimenzióba repít mindenkoron. Reméltem, segíteni fog a Szamos fotózása abban, hogy legalább élni tudjak mellette, ha nem is elfogadni. De kudarcba fulladt ez a próbálkozásom is. És mág a fotók sem lettek jók.

Mikor elősként jött elő anyám a poronddal, Fort Lauderdale-ben voltunk, és egy kis délutáni sziesztát követően sétáltunk vissza a Patiotól a partra. Hét éve kezdtem el Angela, a bűbájos olasz asszony által vezetett tengerpartra nyíló, pálmafák alá bújtatott rezidenciába rendszeresen lejárni napsugarakat, nyugalmat és energiát szippantani magamba a mindennapok továbbvitelére. Legszegényebb éveimben is úgy intéztem, legyen lehetőségem legalább pár napra a Patioba leugrani New Yorkból. A tengerpartra nyíló nyaraló minden szempontból a legideálisabb hely a kikapcsolódásra, tengerpartozásra, és arra, hogy reggel egy kávé mellett olvasson az ember a tornácon egy ernyő alatt az egy-két másik szállóvendéggel, németekkel, skandinávokkal parolázva, vagy hogy este egy kiadós csavargás után egy behűtött proseccóval vagy kaliforniai pezsgőborral kitelepedjen fényképeket szerkeszteni, meséket írni vagy a kabócákat hallgatni a medence partján a fehér asztalnál belefolyva a piros szitás kerti székekbe, miközben a kókuszpálmák és legyezőpálmák jelzik, a tengeri fuvallat segítségükre lesz elviselni a fülledtséget – csak a szúnyogok ne jöjjenek.

Photo by Artur Dancs

A Patio

A porond jobbára apály idején keletkezik a parttól nem messze, a vízben. Lényegében sekélyebb víz, de ahhoz, hogy oda eljusson a fürdőző, a partról befelé haladva, egy mélyebb szakaszon kell az áramlatokkal viaskodva keresztülúsznia. Általában nem magányosan úszkálók fedezik fel a porondot, hanem legtöbbször az a két férfi, akik ebéd után a vízben beszélgetve, a parton felejtve napozó asszonyaikat, mind beljebb és beljebb kerülnek, csapnak párat a karjukkal is úszás gyanánt, és egyszer csak ismét derékig vagy derékon alulig ér csupán a víz. A partról ezt azonnal kiszúrják a népek. Sokan irigykedve figyelik a „felfedezőket” távol a partközeli lármától és hancúrozó gyerekek sivalkodásától. Vannak, akik viszont ezen felbátorodnak, és maguk is beúsznak, „annyit én is képes vagyok egyhuzamban úszni” elszántsággal a lelkükben. Az emberek többsége nem elég vállalkozó ahhoz, hogy elsőként nekiinduljon, hogy ő legyen a „vezető”, aki felfedezi a porondot. A legtöbb embernek csak éppen annyi bátorsága és elszántsága van, amennyi a másik követéséhez igényeltetik. De hát, nem is lenne az úgy jól, ha mindenki vezér szeretne lenni, s ha mindenki fel szeretne fedezni porondokat. Mert annyi porond nincs. Olyanok is akadnak elvétve, akik nem csak irigykednek, hanem egyenesen gyűlölik is azokat a „kiváltságosokat”, akik a napsütötte délutánon a porond békéjében üdülnek. Ők ugyan nem kockáztatnak oda bemenni, de szentül hiszik, ők is megtehetnék, ha nagyon akarnák, ezzel együtt roppant ellenszenvvel figyelik a pár exkluzív embert a parti „gödör” túloldalán, aminek létezését nem látni, de sejteni lehet abból, hogy valaki épp az imént állt meg ott az úszásban, és jelezte, hogy nem éri a lábával a földet. És az árok lehet egy-kát karcsapásnyi széles, de lehet ennél sokkal fárasztóbb távolságban a hullámok és parti áramlatok szeszélyeinek kitett úszó számára. A porondon lenni viszont kiváltság. Egy olyan kis hétköznapi luxus, aki mindenki számára lényegében elérhető lenne kisebb-nagyobb erőfeszítések árán, s mint olyan, valamiféle különös aurával tölti fel azokat, akik kimennek porondolni. Nem kell különösebb tevékenységekre gondolni, a porondra kiérve az emberek ugyanúgy beszélgetnek, mint azelőtt. Egy kicsit jobban összetartoznak most azokkal, akik még odamentek, s ilyenkor azzal is illik pár udvariasságot váltani, akivel a parton soha nem szólnánk egy szót sem. A porondon minden más. Az ember itt egyféle sorsközösségbe kerül arra a pár percre, míg ott van, azzal a néhány másik vállalkozó kedvűvel, akik még odajutott. Kicsit vigyáznak is egymásra, ha kellene, odafigyelnek a szemük sarkából, mindenki rendben van-e, s közben átjárja az embert az a kellemes elégedettség, hogy valamit ezen a napsütötte nyári délutánon is elért, pedig csak pihenni is elég lett volna teljesítmény szempontjából, hisz azért érkezett. A porondról a kilátás is más, mint a part közeléből. Innen is látni a zsivajt, a színes életet a parton, de ringatózó hullámokba kapaszkodva a tenger távoli csobbanásait hallgatva a meghitt csendben az ember itt különleges hangulatba kerül. Távolabbra is ellát, gondolatait is jobban hallja, és még néhány új, ad-hoc társra is lel, akikkel huncutul egymásra villantanak, hogy jelezzék, tudja itt mindenki, hogy mi itt most kicsit különösebbek vagyunk, mint mindenki más ott odaát, a szárazon. Olyan kiváltság a porond, ami senki elől sem elrekesztett világ, csak több-kevesebb karcsapást kell tenni érte, mégis távol tartja a tömegeket. Talán, mert a tömegek nem szeretik a karcsapásokra pazarolni energiájukat. Olyanok is akadnak – szép számmal – akik úgy gondolják, mérhetetlen igazságtalanság a porondozás, mert az elemi jogon kellene, hogy járjon mindenkinek, s ha erre sincs lehetőség, s arra sem, hogy a porondot a lábaik elé hozzák a partra, az egészet illegálisnak kellene nyilvánítani, és beszüntetni. Mert senki sem kíváncsi a partról a porondon lebzselők önelégült vigyorára, és seninek sem jár több boldogság, mint bárki másnak itt, mert itt mindenki egyenlő… Nagyon sok a boldogtalan ember. Nagyon sok. Sokszor hajlamos vagyok azt hinni, ezeken nem is lehet segíteni, ezek csak attól lennének már boldogabbak egy mákszemnyivel is, ha másokat boldogtalanabbnak tudhatnának. Egyéb örömforrást sem találnak maguknak az életükben.

Anyámat kétszer is ellepi a víz a part és a porond közti árokban. És ha szerencsétlenül jön egy hullám épp akkor, amikor befelé csapkod a vizen, maga alá is csavarja gyakran. Sivalkodik kicsit, majd ha kiköpte a vizet, nagyot kacagva tovább úszik. Volt, hogy – ha nagyon viharos volt a tenger – átvittem a hátamon az árkon. Ott én sem mindig érem a földet, de néhány csapás, és az ember már fellélegezhet a porond szélén. Onnan meg anyu már magától is leugrik a hátamról, és elúszik magának kedvére. Persze, fura látvány lehet, de ez érdekel a legkevésbé, hisz tudom, anyám is ilyen porond-ember, és megtenné ezt akkor is, ha én nem lennék ott átkompozni a porondra, csak akkor meg nekem kellene izgulnom, biztonságban átért-e a csendes vizekre. S inkább lendítek a dolgon pár csapással.

New York-i nyarainkat, ha anyám is ott van, jobbára a Coney Island-i Brighton Beach-en töltjük. Beveszem magam a nagy napernyő alá a karosszékbe egy könyvvel, barackokkal vagy frissen szeletelt görögdinnyével és ivóvízzel, anyám meg a napon sudokuzik. Idén a tavalyi napernyőt még nyárelőn magával vitte a tenger. Olykor ugyanis saját kézbe veszik a napernyők a sorsaikat, és egy-egy széllökés hatására útra kelnek a parton nem kevés riadalmat keltve a békésen terpeszkedve napfürdőzők körében, hisz írja az újság mindig, hogy elcsapott valakit az egyik ilyen elszabadult színes szörny itt vagy ott. Azt a pálmafákkal díszített sárga ernyőt zöld csíkokkal akkor nem a szomszédaimra fújta el a szél, amíg én egy pillanatra nem figyeltem, hanem egyenesen bele a vízbe, és olyan sebességgel úszott el, hogy csak nézni volt időm a partról, amint biztonságos távolba nem került, és szépen megnyitva, fejjel lefelé, mintha egy tündérmese tragikus befejezése lenne, el nem süllyedt. Vártuk egész nap, hátha a dagállyal visszajön, de sosem került elő. Amit az után vettünk, szivárványos, és messziről kiszúrni, hol van épp a tömegben. S ha van porond, akkor onnan nem csak a múlt századi Luna Park óriáskereke szolgáltatja a látványt, hanem a sok napernyő is, amelyek közül a mienk különösen hivalkodóan jelzi, hol keressem anyámat a vízből, ha nem látom épp a rikító szőke fejét valahol sudokukba merülve, vagy ha nem úszkál épp a porond felé maga is.

Photo by Artur Dancs

Elszabadult napernyők és a Luna Park

A porondon lenni tehát nagy élmény. Ennél már csak az izgalmasabb, ha az ember maga az, aki utat tör egy-egy délutánon, s ő maga fedezi fel a porondot. Egyedül, vagy beszélgetve valakivel az ebéd után, egyet-egyet csapva, mind beljebb úszva… Leszállt a gépünk Fort Lauderdale-be. Már tavasz végén megvettem a jegyeinket, mikor anyám Amerikába érkezett, és Angelával is egyeztettem a  kedvenc apartmanunk ügyében erre az időszakra. Becsekkoláskor a légitársaság figyelmeztetésére figyeltem fel, két nappal utazásunk előtt, amire hónapok óta nagyon vártunk, egy Gordon nevű vihart evett a fene ki a tengerből, és épp rátelepedett Fort Lauderdale-re, és Dél-Floridára. Utolsó percig kétséges volt, levonul-e, megfordul-e, esős lesz-e, repülünk-e egyáltalán, vagy a társaság törli a járatokat. És leszálltunk. Miami felett már ragyogott a nap, Lauderdale oldalán még fekete felhők tornyosultak, zuhogott. Mire lecuccoltunk, és Übert rendeltünk, a nap itt is kisütött. Mivel csúcsidő volt, képtelenség volt külön kocsit kapnunk, így egy másik családdal osztottuk meg a kocsit és Eddie Toyotájának a szűkösnek bizonyuló csomagtartóját. Nagyon kedves és bőbeszédű belországi zsidó hölgy ölében ültem félig, félig meg anyámat nyomorgattam az ajtóhoz, de legalább gyorsan haladtunk. Angelától nyomban átvehettük a 212-es kulcsát, „tudják, a medencével szemben, a kertben, ahol szeretik, tengerre néző ablakkal” – magyarázta szokás szerint csilingelve a pult mögül, miután a szokásos skandináv csokoládét és francia bort átadtam neki.

– Sajnálom, hogy esős… – mentegetőzött, mintha legalábbis őt terhelné a felelősség az időközben a Mexikói-öböl felé húzódott cudarvilágért.

– Én meg örvendek, hogy már nem esik, rohanunk is a partra – válaszoltam elköszönőben.

Photo by Artur Dancs

Épp csak ledobáltuk a bőröndöket, perceken belül a parton voltunk. Mások ilyenkor szundiznak egyet, esznek, pihegnek. Anyám nem ilyen, és én sem, pillanatok alatt a kéken csapkodó tenger langyos vizében álltunk – minden piros és lila zászló ellenére a lifeguard bódéján. Erős és zavaros volt a víz, tele a vihar nyomaival: megszaggatott pálmalevelekkel, kicibált tengeri növények szőnyegével, elkorhadt kókuszdiókkal. Hatalmas hullámok voltak, ketten-hárman viaskodtak a víz erejével a part mentén, lépésre csak a szárazföldtől. Mikor belemerészkedtem, és bennebb úsztam, éreztem, a víz ott nyugodtabb, biztonságosabbnak is éreztem ott, ahol nem törnek még meg a hullámok. Az kevésbé veszélyes, mint azok a részek, ahol a fodrozó hullámok kicsapódnak, mert ott magával sodorhat, és maga alá gyűrhet. Eszembe jutott, hogy gyermekkorom óta szerettem volna mindig ismerője, de legalább értője lenni a tengernek. Irígykedve néztem a filmeket, amelyikben az öreg kinézett a vízre, és megállapította, jön a dagály… Mert én semmit nem láttam, nemhogy dagályt. S néztem a „Kék lagúnát”, és hogy irígyeltem azt a szépséget, s a harmóniát, amint a fiatalok együtt éltek a tengerrel. Azt gondoltam, nekem sosem lesz ebben részem, mert ha valamilyen tenger nekem gyermekkoromban kijuthatott, az a Fekete-tenger volt, ami nem is annyira „igazi” tenger, csak hát hullámzik, s akkor már valahova el kell könyvelni azt is. Igaz, az is nagy kiváltság volt, hogy oda eljuthattam, rendszeresen ott nyaraltunk, és engem úszni is megtanított. De akkor is idegennek éreztem magam vele szemben. New York-i éveim, az amerikai életem során kerültem közel, igazán közel az óceánhoz. Magányom és lelki megmérettetéseim is egyre közelebb sodortak hozzá, enyhülést adott, szeretve ölelt magára. Megbarátkoztunk. Életreszólóan immár. Nem is tudom, milyen lenne, ha egyszer már nem tudnám a közelemben ezt a végtelen nagy szépséget. Minden napom arról szól, hogy valamelyik partján vagyok, vagy éppen fölötte szállok ide vagy oda. S mindig ott van, legfennebb is csak órás távolságra tőlem, hol egyik, hol másik partja.

Teljes nyugalommal haladtam mind beljebb a vízben. Mint mondottam, a tenger ma már a barátom. Nem mondom, hogy szakértője vagyok, de amennyire ismerjük már egymást, elég önbizalmat ad ilyen helyzetekben.

– Hadd fedezzek fel ma én egy porondot – súgtam oda.

És mind bennebb úszva, mind csendesebb lett a víz, és én mind kevésbé értem a talajt a lábam alatt. A víz azonban nagyokat szökkenve, játékosan himbálódzott alattam, egyik-másik átmosta a fejem búbját is, de csak óvatosan. A lifeguard kiült a teraszra, figyeltem, szól-e valamit, de nem szólt, keresztbe tette a lábát s úgy könyökölt az őrház tornácának korlátjára támaszkodva. Vártam a jelet, hogy egyáltalán van-e porond, vagy csak megyek bele a semmibe a mind magasabb hullámok tetején… Messze jártam a parttól, anyám ott állt, és  tenyerét a szeme fölé emelve figyelte, merre járok, néha egy-egy félmozdulatot megindított, hogy visszahívjon, de nem tette. Egyszer csak pár méterrel bennebb megcsobbant a víz, fehér taréj futott végig a hullám sima zöld fején. Akkor tudtam, hogy ott megtörik a víz sodrása, ha csak pillanatra is, tehát magasabb a talaj, mint ott, ahol épp lebegek. Odébb úsztam, és éreztem, ahogy emelkedem ki a vízből. Akkorra már vagy két-három hullám is megtört a tetején egy-egy pillanatra, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ott a porond! Visszafordultam, kiemelkedtem a vízből derékig, és intettem anyámnak, csak hogy innen tovább ne aggódjon, mert biztonságba értem. Visszaintett, és vissza is tért a sudokujához.

Mind több ember sietett le a partra. A víz mintha csendesedett volna, az ég kéken ragyogott, közelgett az alkony. Egyik férfi el is indult, hogy elérje ő is a porondot. A porondot, amit ma én fedeztem fel. Megvártam, míg biztonságos közelbe ér, rámosolyogtam, intettünk egymásnak. Valamit mondott, elmondta többször is, és én csak annyit kaptam el belőle sokadszor is, hogy arhentájn… Kiderült, argentin, s ezt akarta nekem angolul mondani, s hogy ő nem beszél angolul. De „Hola!”. Örültünk egymásnak, megvolt a Hola! is, magam pedig  elindultam kifelé, átadtam neki a porondot. Úgy gondolom, rengeteg alkalmam lesz még újabbakat felfedezni. De engem az sem zavar, ha mások fedezik fel, és én csak melléjük szegődök alkalomadtán.

A porond egy kis huncut kiváltság ebben a lezüllött világban. Egy kiváltság, amibe nem beleszületnek, hanem, amihez néhány karcsapást meg kell tenni. Múlandó ugyan, de sikerélménnyel és tapasztalattal is jár.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Hogyan lettem amerikai…


 

Vasárnap este van, és a szakadó esőben a Sixth Avenue-n ürühússal készített gíroszt eszem a Halal Boys utcai kocsijánál, mint hat és fél évvel ezelőtt. És felnézek az égre, a tornyoktól semmit sem látni, csak magamat a mindenség közepén, és nem szédülök felnézni. Már rég nem szédülök New York magasságaitól – én ide haza érkeztem.

Fejéhez ne kapjon senki, aki éveken át követte figyelemmel a sorsom, nem fogom most újra leírni mindazt, ami ide vezetett. Ez csak olyan esti sétás röpke mese lesz.

IMG_1275-2

Tele van az életem olyan eseményekkel és dolgokkal, amelyekre epekedve vártam évekig, és soha nem jöttek, csak akkor, amikor nem vártam, és nem epekedtem. És a görcsmentes vágyaim mindig gyorsabban váltak valósággá, semmint azt ép ésszel felfoghatná az ember.

Tudok emberekről, akiknek életük nagy vágya lenne amerikainak lenni, és eköré építették fel teljes életüket, és látom sok esetben, hol és mikor vérzik el a dolog. Látom, hogyan változik sok esetben egy szép színes és izgalmas álom akár egy élet tragédiájává is adott esetben. Persze vannak olyanok is, akik jó nagyot hazudnak. Mert az otthoniaknak bármit el lehet adni ideig-óráig, de a lufik mindig kidurrannak valamelyik szakasznál vagy egy éles kanyarban. Szerencsémre nekem nem voltak léggömbjeim, se szülinaposak, sem egyéb félék. És annyira a barátaim szeme láttára éltem meg ezt az átültetést – annak minden nevetséges szenvedésével – nyilvánosan a (Levelek New Yorkból, majd később ebben a) blogban, hogy semmi esélyem nem lenne most buborékokat eregetni, és diadalmenetként feltűntetni ezt az egészet, hanem csak egyszerűen, ahogy jött. Mert az még ehhez a gondolatmenethez tartozik, hogy én meg soha nem terveztem amerikainak lenni.

 

Amerikáról gyermekkoromban hallottam suttogva beszélni, amikor Mamához Géresről bejött a komaasszonya, az a drága Viola mama, és ők ketten tudtak valakiket, akik onnan … (most is suttogom, hogy leírom) k-i-s-z-ö-k-t-e-k Ámerikába. A „Miskóczi-fijúk” – így emlegették a három fivért, akik borzasztó és izgalmas kalandok során jutottak az új hazába. Amit erről én még tudhattam, hogy onnan küldenek csomagokat az ismerőseiknek mindenféle földöntúli jóval, amilyent mi itt (már hogy ott s akkor) soha nem láthattunk. Nekem ez az Amerika megmaradt valamiféle távoli szegletnek, amiről nem is nagyon óhajtottam bővebbeket megtudni, az meg fel sem merült bennem, hogy nekem ottanság dolgom akadhatna.

Gyerekként nem tűnt akkor fontosnak ez a beszélgetés, amit csak úgy elcsíptem a nagyok dolga körül ólálkodva a konyhában, ahol Viola mama a ládán ülve mondta a falu híreit, miközben batyujából tojást és lisztet meg zsírt szedett elő az asztalra, Mama pedig sietve el is pakolta azt a spájzba, nem nagyon lehetett ilyesmit a boltban kapni akkoriban, és nekem friss tejet nyújtott át ásványvizes üvegbe töltve, és hozzátette, reggeli fejés, jó lenne kitenni egy lábasba, nehogy megmenjen. Nekem ez is fontosabb volt, mint az, amiről a suttogós hírek szóltak, meg a sütemény, a mézes pogácsa, ami mindig kijárt Viola mamától. Honnan is gondolhattam volna, hogy negyedszázad elteltével majd a „Miskóczi-fijúk” egyike ver ki az ágyból engem és Liviát is Livia szolgálati lakásán, a 39-ik utcában, Manhattanben, ahol életemben először akkor voltam Amerikában. Livia munkatársam volt és mai napig nagyon jó barátom. Hosszú évekig élt kiküldetésben New Yorkban, és az ő kedves unszolására repültem át az óceánt akkor nagy nehezen, hogy megnézzem az amerikai földet. Amikor rászántam magam erre az utazásra, Livia belvárosbéli garzonjában húzhattam meg magam a Murray Hillen, ahova azóta is szívesen sétálok el néha, bár Livia már nagyon rég nem él itt, és még csak a környékén sem járt New Yorknak. Nem világos, és a történetben nem is túlzottan fontos talán, hogyan bukkant rám Miskolczy Béla, de gyanítom, a szintén Magyargéresről Kanadába kiszármazott Széles Sanyika révén, akihez szintén gyermekkori kötelékek fűztek, és ő tudhatta, hogy az óceán azon partján tartózkodom.

És miközben épp nagy szerelmi viszony volt köztem és New York között bimbózóban, Béla fogott, s átvitt a folyó túloldalára, New Jersey-be.

Ha az ember az East Rivert lépi át kelet felé, nem nagy dolog, New Yorkban marad, semmi rizikót nem vállalt ezzel. Bár a kétezres évek közepéig a sznob manhattaniek csak akkor jártak át a folyón, ha kényszerítették őket, mostanra Brooklyn nagyon is divatos lett, és áraiban ma vetekszik Manhattan ingatalnpiacával. Ma már Brooklynba menni sikk.

Manhattan szigetét a másik oldalról behatároló folyón, a Hudsonon átkelni már teljesen más kategória. Ma már én is azok közé tartozom, akik ezt a lépést csak kifejezett nyomás vagy elengedhetetlen kényszer hatására lépik meg. Egyrészt, mert egy New York-i akárhol jól el lehet a világban, akármelyik országban, államban, de mit keresne New Jersey-ben… Sokan, akik oda kényszerültek költözni, azt próbálják a köztudattal elfogadtatni, hogy ez is csak olyan, mintha az ember Brooklynba vagy Long Island Citybe költözne. A távolság is ugyanaz, sőt New Jersey bizonyos felkapott helyei közelebb esnek, mint Queens vagy Brooklyn távoleső külső negyedei. De nem az, mégsem az. New Jersey teljesen más. Egy más állam, más milliő, más hozzáállást feltételez az élethez.

Amikor Béla átvitt a szomszédos államba, sejtemem sem volt ezekről a dolgokról, és gyanútlanul örvendeztem a kirándulásnak a Szabadság-szobor háta mögé, bár már az kellett volna, hogy jelezze, valami nincs rendben ezzel a New Jersey-vel.

Trentonba érve alkalmam is adódott megismernem a suttogós legendákban emlegetett „Miskóczi fijúkat”, hiszen mindhárman egy környéken laktak, és elmondhatatlan szeretettel vettek körül és fogadtak látogatóba büszkén elővezetve családjaikat mindhárman, Kálmán, a legidősebbjük, Lajos, alias Luis és a már említett Béla, akit Béninek szólítottak a helybéliek az egyszerűség kedvéért.

Mindhárman gyönyörűen voltak és éltek, mikor ott jártam, a tipikus kisvárosi amerikai életet annak minden akkori kényelmével és a középosztálynak kijáró luxusával. Tudtam, hogy jóféle emberek, mert édesanyámat, bátyáimat és a drága Mamámat is olyan nagy szeretettel emlegették, hogy olyant csak olyasvalaki mondhat, aki igazán ismeri az én szeretteimet. Én nem tudtam, honnan ereszkedett alá ez az égi áldás, ez a sok új ismeretlen ismerős, de jólesett a közelségük a távoli Amerikában, és máris volt egy pont, amihez, Livia és New York mellett, ezt az egész új világot köthettem. Ott volt nekem Géres és a teljes vidéki Szatmár minden szépségével és bájával a fivérek akcentusában, gondolkodásában. Béla és Kálmán a jóval késeibb hipszter mozgalmat is megelőzve, már akkor vaskos harcsabajuszt viselt, és noha akkor nem hittem túl előnyösnek az akkori milliőben ezt, ma már tudom, mindenben ilyen úttörők és belevalók ezek a Miskócziék. Ugyanakkor ez a rusztikus otthoniasság ütközött az új világ valóságával, hiszen csillogó Chevrolette-ekkel jártak, és gyermekeikkel helyenként angolul szóltak, amit én akkor még csak töredékeiben értettem, és nagy tisztelettel töltött el. Vadászatról és halászatról esett a legtöbb szó, hiszen fiatalkoruk és Szatmár ezt jelentette számukra, az emlékeiket. És a tény, hogy van egy repülőjárat, ami a szatmári reptérről felemelkedve Erdőd vára és Magyargéres mezei felett kúszik utazómagasságba, számukra volt különösen érdekes momentum. Csodálattal hallgattam kifogyhatatlan történeteiket, ámulattal figyeltem meg mindent, amit megmutattak, egyszóval szép volt az egész. De a nap végén egyet éreztem határozottan, hogy vissza akarok New Yorkba menni.

Ugyanez volt a helyzet Floridával is. Azzal a különbséggel, hogy Florida elvarázsolt elsőre, és ez a varázslat mai napig tart. Joli néni anyám barátnője és munkatársa volt a gyárban a nyolvanas években majd a kilencvenes évek kinn felejtették őt egy családlátogatás ürügyén Floridában. Hogy ezt meg is pecsételje, házasságnak is gyorsan utánajártak, és egy óvatlan pillanatban azt találta mondani egykori barátnőjének, az én jóanyámnak, hogy ha ő vagy akár én valaha is arra vetődnék, semmiképp ne kerüljem el őket, szeretettel látnak vendégül. Akkoriban és otthon ezeket a dolgokat mi szó szerint is értettük, s nem is fordult meg senki fejében, hogy Joli néni esetleg már amerikai fejjel, puszta udvariasságból mondott ilyeneket. Személy szerint én remekül éreztem magam a vendégségben, és örömmel fedeztem fel Amerika újabb oldalát, a napfényes déli vidéket, a langymeleg Mexikói-öböl környékét, Joli néni és Charlie bá ugyanis egy csudaszép szigeten laktak – s talán ma is laknak – Sarasota környékén. Általuk további szatmáriakkal bővült amerikai ismerőseim gyorsan gyarapodó köre, a Kepecz családdal. István és Manyi vacsorára jöttek ottlétem alatt Charlie-ékhoz és hogy emlékezetessé tegyük az estét, Manyi bevezetett engem egy számomra idegen és akkor teljesen ismeretlen világba, az internetébe Charlie bá csúcskorszerű 486-osán. A koronát egy email postafiókkal tettük fel az estére, Manyi ugyanis olyan ördögien járatos volt ezekben a dolgokban, hogy tudott nekem ingyenes elektronikus postafiókot nyitni a freemailen, valami magyar szerveren. Ez a saffranek@freemail.hu , mint az első email postafiókom, mai napig él, noha nem használom, örökre elmentettem. És ennek csakhamar szerepe lett az életemben, mert amikor a vendégeskedés olyan fura fordulatokat vett, hogy kényelmetlenné vált mindenki számára, azon kértem segítséget Manyitól, menekítsen ki a lidérccé vált nyaralásból. Vissza akartam menni… New Yorkba. Persze, nem kellett Manyiék szöktetésére várnom, Joli néni és Charlie is jobbnak látta, ha kivisznek a reptérre Tampába és hazapasszolnak a Delta első járatán, de legalábbis vissza New Yorkba. Soha nem értettem meg pontosan hol és mi miatt vett ilyen boldogtalan fordulatot a dolog, de talán az évek távlatából ennek ma már nem sok jelentősége van, hiszen mindannyiunk túlélt a másik fél nélkül boldogan. Nekem meg ottmaradtak Kepeczék barátnak, ami aztán hosszú éveken át szolgált élményekkel és gesztusokkal.

Amerika számomra továbbra sem jelentett különösebb vonzalmat, sem az amerikai mindennapok, az amerikai élet és az amerikai gondolkodás sem. Amikor tehettem, rohantam Líviához New Yorkba, és hagytam, hogy bevezessen ennek a mesés városnak a bugyraiba, hétköznapjaiba, de azt meg tudtam, New Yorkot megkapni talán a világon legnehezebb feladat lenne, a legkeményebb dió. Nem is ringattam ilyen irányú álmokat, viszont eszementül belehabarodtam New Yorkba.

Ez azonban távolról sem elegendő ahhoz, hogy az ember összepakolja a kis életét, és átbatyuzkodjon New Yorkba. Legalábbis abban az időben én ezt így láttam. És minél több időt töltöttem a Nagy Alma környékén, és minél inkább kiismertem az arcait, valóságait, annál bizonyosabb lett, hogy nekem itt sosem lehet jövőm, hiszen azt az életet, amit én szeretnék New Yorkban élni, nem engedhetem meg magamnak, kevesebbért meg nem jövök el ide, hisz, amint mondottam is, nem vonzott a nagy amerikai átlagélet sem, és semmi sem, ami valamelyik külvárosi negyedben vagy kisvárosban várna rám. Kisvárosnak ott volt nekem Szatmár, és Szatmár nekem annyi szépet és jót adott életem során, hogy badarság lett volna ezt egy másik kisvárosért feladnom. Aztán az is eszembe jutott, hogy lehet, a korom miatt vagyok ennyire lelassulva, bár nagyon valószínű, az otthoni karrierbéli kiteljesedési törekvéseim és sikereim annyira elkényelmesítettek, hogy nem akaródzott a burokból távolabbra menni, és a korommal „vígasztaltam” magam, magyarázatokat keresve. Onnan tudtam, hogy nincs igazam, hogy Ági barátnőm jóval az én első amerikai utam előtt keveredett amerikai földre, és sokkal hamarabb esett talpra. Bár, ő mindig is talpra esett, bármiről is legyen szó. Lehet, macska. Előbb Floridában kötött ki, majd pár év múlva a mesés Nantucket szigetén, ahol életének hátralévő részét is megalapozta. Ő már nem tért vissza az országba Amerikából, elkezdte az amerikai életet élni, megházasodott, családot alapított, a kontinentális Amerikába hurcolkodott a szigetről, tanulni kezdett, képezni önmagát emberfeletti energiákkal. Két egyetemi kiképzés közt egy nyáron aztán hazajött és a Bódi Villa teraszán kávézva egy este sokat beszélgettünk Amerikáról, az ottani életről és megmutatta iratait, a zöldkártyáját. Irigyeltem. Nem azt, amit elért, hanem a kitartását, a rátermettségét. És borzasztó tökéletlennek éreztem magam ebben a kontextusban. Ági azonban kapacitált, és mind bíztatott, ne a korommal foglalkozzak, és ne higgyem, hogy a jelenlegi karrierszakasznál az én koromban nincs már több lehetőség, mert ő már tudta, hogy a világ hogyan nyílik meg, ha megtoldod magadnak egy lépéssel a közeledést. Egyszer aztán ott találtam magam connecticuti családi házukban, és a nagyon sűrű munkaideje és tanulásrendje és egyetemek mellett mindig talált megfelelő alkalmat rá, hogy vacsora után feljöjjön a nekem kialakított vendégszobába tanácsokat, ötleteket adni, de elsősorban is önbizalmat. Továbbra is csak azt ismételgettem, hogy Amerika engem nem érdekel, hanem New York, és hogy azt a New Yorkot, amit nekem Lívia mutatott, a manhattani belvárosi életet a maga minden szépségével, izgalmával, zajos mindennapjaival én soha nem fogom tudni elérni, és akkor meg minek hajtanék… Ági meg azt mondta, ez nincs így, és javasolta, mindenképp menjek be a városba, de alternatív megoldásként a szigetet is javasolta megfontolni, ahonnan akár én is elindulhatnék. A képek, a sztorik kellemes benyomást tettek, s azok az emberek is, akiket Ági nekem onnan bemutatott. Kepeczék is ismét képbe kerültek. Nem mehettem ugyan le Floridába, akkor ez megfizethetetlen költséget jelentett volna, de sokat beszéltünk telefonon, és István nyomatékosan vállalta, hogy ha ennyire kinn akarok maradni, ők elkészítik a szükséges formaságokat nekem, és befogadnak a családba, amíg elhelyezkedem. Akkoriban én már sokféle megpróbáltatáson és életélményen voltam túl, nem voltak naiv álmaim a világról és a valóságot is elég tisztán, helyenként túl reálisan is láttam. Kepeczék hozzáállása annyira meghatott, hogy nem is tudtam, mihez kezdjek vele. Mindenesetre utánaolvastunk Ágival a bevándorlási honlapon, és hét éves várakozási időt jósoltak a bevándorlási hivatal adatai. És a Kepecz család nagyvonalú baráti jobbkeze ehhez csak az első lépés lett volna, a legfontosabb ugyan, de nem elégséges a végigviteléhez. Akkoriban egy bevándorlási ügyvéd díja sokezer dollárra rúgott, és nekem meg semennyi sem volt, munkát vállalnom pedig iratok nélkül lehetetlennek tűnt. Végülis New Yorkba mentem, onnan pedig haza, és folytattam a kényelmes, bevált és rizikómentes életemet mindaddig, amíg be nem ütött a ménkű a kivándorlási vízum képében, amit a vízumlottón nekem kisorsolt valami felsőbb hatalom.

 

Ha úgy tetszik, attól a pillanattól is számíthatnám amerikaizmusomat, hogy beléptem az országba, és hivatalosan állandó lakosnak nyilvánítottak, és megkaptam a zöldkártyám, ami korlátlan tartózkodást és munkavállalási engedélyt biztosított nekem, valamint a megtisztelő lehetőséget, hogy adót fizethetek az Amerikai Egyesült Államoknak. És ez a kulcs. Akárhogyan is csűrnénk-csavarnánk, az amerikai lét alapja, hogy az ember adót fizet ennek az országnak. Ha pedig valaki öt éven át fizet adót, az szinte megfelelő erkölcsi alappal rendelkezik az amerikai állampolgársághoz.

 

A következő éveim, még több is, mint csak öt, aztán azzal teltek, hogy fizettem szorgalmasan az adót. Nem mintha terveim közt szerepelt volna állampolgárságért folyamodni, hanem csak túlélni igyekeztem. És amikor már a hatodik évi adóbevalláson túl is rajongva imádtam New Yorkot és a manhattani lakásom kilátását a Chryslerre és az Empire State Buildingre, és nem utolsó sorban a szakmámat és egész életemet összességében véve, eljött a pillanat, amikor egy aktivitásokban szegény esős szeptembervégi estén kíváncsiságból belekukkantottam a honosítás irataiba. Sőt, messzebb mentem, mert tartott a bor a poharamban, és elkezdtem kitölteni is a nagyon sok oldalas nyomtatványt. Innen már egyenes út vezetett a postára a 14. utcában és leadtam a paksamétát. Vaskos dokumentáció kerekedett belőle, mert egyrészről ott volt a nagy kérdőív a mindenféle kérdésekkel és az elmúlt öt évben történtekkel (hisz az országba érkezésem előtti életemről már annak idején a bukaresti nagykövetség érdemben és alaposan tudakozódott). Emellett pedig egy többoldalas listában össze kellett írnom valamennyi utazásomat egyenként és dátumokra lebontva, amit az elmúlt öt évben az Államokon kívül tettem, beleértve személyes és szolgálati utazásaimat is. Ezek 401 napra rúgtak a beadvány napján.

 

Hogy amerikai állampolgárságért folyamodtam, lényegében akkor tudatosult bennem, amikor alig két hétre rá valahonnan hazarepülve egy értesítőt találtam a postaládában a bevándorlási hivataltól iktatási számmal, és visszaigazolva a befizetett összeget. Innentől kezdve a kocka el volt vetve. Egy dolgot azonban leszögeztem magamban már akkor: most először és utoljára. Azaz soha többet nem kérem az amerikai állampolgárságot, ha most valami miatt elutasítanak. Október közepén már újabb értesítő várt, ujjlenyomatvételre és retinaképet készíttetni kellett a biztonsági szolgálat elé járulnom, hogy elkezdjék a – ki tudja már hanyadik – átvilágításomat. Januárban pedig, amint megnyitottak a hivatalok az ünnepeket követően, már interjúra kellett mennem. Jól ismerem a bevándorlási hivatal gigantikus és barátságtalan felhőkarcolóját a Broadwayn, a város adminisztratív központjában. Azt azonban nem sejtettem, hogy ha valaha be kell majd oda nekem mennem, nem fogok fehér emberrel találkozni akárhány emeletet is megjárok. Nem jutna az ember eszébe ilyetén módon színezni a dolgokat, főleg, ha már annyi éve él és mozog New Yorkban, és amikor éppen állampolgárság ürügyén tesz-vesz a hivatal folyosóin. De a buszon odafelé utazva éppen habzó szájú újságcikket olvastam arról, hogy bizonyos fekete csoportok nehezményezik, hogy az Oscar-díj „nagyon fehér”, és hogy a színesbőrűeket is „kell” jutalmazni, mert nekik is „jár” Oscar-díj. Én meg úgy gondoltam, nekem meg járna egy fehér bevándorlási tiszt ilyen logika alapján. De nem járt. A hölgy, aki interjúvolt nem volt kedves, viszont gyanakvóan méregetett – gondolom, ez a feladata – és szúrós tekintettel szegezte nekem a kérdéseit. Találomra vadászott a kérdésekből, és az arcomat figyelve jegyzetelt, hogy ugyanazt válaszolom-e, mint a papíron. Természetesen kitért a kényes kérdésekre is:

 

  • Volt-e tagja fasiszta, kommunista vagy terrorszervezetnek?

Ismerős volt a kérdés, hisz már egyszer megválaszoltam, és már akkor megdöbbentem, hogy ezt a hármat egy lapra teszik, és az ember vagy mindre igent mond vagy egyikre sem…

  • Kinek van vétójoga?
  • Az elnöknek.
  • Mi New York fővárosa?
  • Albany
  • Kik ellen harcolt az Egyesült Államok a második világháborúban?
  • Japán, Németország, Olaszország ellen.
  • Résztvett-e katonai kiképzésben illetve fegyverforgatásban?
  • Igen
  • Részletezze.
  • Részleteztem a beadványon, kötelező katonai szolgálat volt érvényben 1989 elött a kommunizmus idején.
  • Tehát kommunista volt?
  • Gyermek voltam.
  • Kommunista?
  • 19 évet töltöttem, amikor a katonaságom ideje alatt megdőlt a rendszer.
  • Részt vett hatalmon lévő rendszer megdöntésében?
  • Indirekte igen. A kommunitsa rendszer megdöntése idején voltam katona.
  • Ezt tudjuk.
  • Mire esküszünk az ünnepélyes ceremónia során az eskütételnél?
  • Az Egyesült Államok lobogójára.
  • Kész felesküdni?
  • Igen.
  • Járt katonai támaszponton?
  • Nem
  • De igen, járt.
  • Az említetten kívül soha.
  • Én nem kérdeztem, hogy az említetten kívül-e vagy sem. Mikor volt külföldön utoljára?
  • Tegnapelőtt.
  • Dátumot kérek, országot és tartózkodás idejét.
  • Kiegészítettem az utazásaim listáját.
  • Kinyomtatta? Elhozta?
  • Nem kérték ugyan, de igen, el.
  • Most elmehet. Nem hozhatok döntést ebben a pillanatban az ügyében. Majd levélben értesíteni fogjuk a továbbiakról.

Ez már csak időhúzás volt. Január végére megérkezett az utolsó értesítés is, ami az eskütétel hivatalos ceremóniájára invitált.

Szépen megfésülködve és kiöltözve indultam el a február 5-én – éppen drága megboldogult Mamám születésnapján – a tomboló hóviharban a barátságtalan épület irányába a Broadwayn. A meghívón szereplő harmadik emeleti szobához siettem, ahol egy unott ajtónálló mörrent rám:

 

  • Menjen a hetedikre.
  • De nekem ide szól a meghívóm…
  • Igen?… Hányra? – kérdezte nyeglén.
  • Fél 9-re.
  • És most mennyi van?
  • 8 óra 10 perc.
  • Na látja… Korán jött. Így járt. Menjen csak fel a hetedikre. Majd fél kilenckor lejöhet ide.

Nem értettem a logikát, hiszen, amire felvergődtem magam a hetedikre, már indulni kellett vissza. De röviddel 9 után már felesküdött új amerikaiak voltunk százötvenen. És amíg mások szelfiztek a zászló alatt, én már a kijárat felé sasszéztam, hogy az útlevél felől érdeklődjek. Az eskütétellel ugyanis megszűnt a rezidens státuszom, és ezzel bevonták a zöldkártyámat, és már csak akkor hagyhatom el az országot legközelebb, ha elkészül az amerikai útlevelem.

 

  • Jó hír, hogy amennyiben már ma kérvényezik útlevelüket, alig több, mint egy hónapon túl meg is kaphatják azt.

Ezt a jó hírt inkább elengedtem a fülem mellett, mert tudtam, hogy nekem még aznap Londonba kell utaznom.

  • Már hogy ma este?! – meredt rám egy hivatalnok.
  • Ahogy mondom.
  • Hát, sok szerencsét hozzá… Menjen a folyosó végén az ügyfélszolgáltra.

Odamentem, és egy nagytestű nő állta az utamat:

  • Ide?… Ki küldte ide?… Menjen le a földszintre, ott van egy másik ügyfélszolgálat…

Odamentem, az ablaknál egy kínai nő volt, és örömmel töltötte el, hogy épp állampolgár lettem, de semmiképp nem tudott segíteni aznapi útlevél ügyben. Fogtam, hát magam, és elnyargaltam a pár utcára lévő útlevélosztálya, ahol nagy betűkkel volt kiírva, ne is próbálkozzanak belépni előzetes időpontegyeztetés nélkül.

Mikey szavai csengetk a fülembe, aki rendszerint havonta elveszít egy útlevelet, és törzsvendég ezen a helyen, ő mondta, hogy fapofával be kell sétálni, és megmondani az igazat: nincs időpontod. Úgy tettem.

  • Mikor utazik? – kérdezte az őr.
  • Ma este…
  • Maga vicces…

Máris egy külön sorba állított, ahol tizedannyian voltak, mint abban a sorban, ahol az időpontosok állingáltak jó sokan. Én azonnal sorra kerültem.

 

  • Mikor utazik? – kérdezte az ablak mögül a fekete hölgy.
  • Ma este.
  • .. Sikerült megnevettetnie… Na, de rajtam ne múljon. Menjen fel ezzel a sorszámmal a tizedikre.

A 230-as sorszámommal felvágtáztam a tizedikre, ahol körülbelül négyszáz ember várakozott. Gondoltam, majd jól el leszek itt a következő órákban. Amikor felnéztem a monitorra, és kiderült a 228-as sorszámnál tartanak, azaz pár percen belül szólítottak is. Az ablaknál egy apró koreai fiú ült, és együtt lelkendezett velem a friss állampolgárságomnak, majd ő is megkérdezte, mikor tervezek utazni.

 

  • Maga viccel – nevetett, mikor kiböktem.
  • Lemondhatnám, de gondoltam, ebben a városban semmi sem lehetetlen. És tudja, ha lemondom az utat, pénzt veszítek, és megrendülhet bennem a cégem bizalma, arról nem beszélve, hogy ennyivel is kevesebb adót fizetnek majd az Egyesült Államoknak…
  • …ne is folytassa – kacagott a vágottszemű tiszt – ha maga kérni bátorkodott útlevelet mára, félórával azután, hogy kiállították az állampolgársági iratait, akkor én meg elkészíttetem a maga első útlevelét három órán belül.

 

Így esett, hogy este pontosan megjelenhettem a londoni járatomon dolgozni, mint újdonsült amerikai. Ha belegondolok, ennél gördülékenyebben nem is mehetett volna.

Kérdezgetik azóta is, mennyiben változott az életem, amióta amerikai lettem. És mondom, hogy annyiban mindenképp, hogy amikor valahová megérkezem, van lehetőségem eldönteni, melyik sorba álljak be útlevélvizsgálatra, az európaiba vagy az amerikaiba…

És fizetem tovább az adót.

Dél-Floridában kellemes hangulatban Budapestről


A bevásárló központtal szemben a magas pálmasor és leanderek esti takarásában vártuk a buszt a nyáriasan kellemes októberi estén, amelyik egy lendülettel átvisz a hajóknak olykor felnyíló hídon a csatorna túloldalán húzódó üdülőtelepre, Fort Lauderdale Beachre, ami lényegében az egyik legszebb szakasza a Miami Beach felől érkező és West Palm Beach felé haladó (vagy fordítva…) látványos – mindvégig az óceán mentén kanyargó és pálmafákkal szegélyezett, luxusautókkal telített – A1A országútnak.

Photo by Artur DancsAkár vacsorázni is érdemes belibbenni a városba, de az olyan turistáknak, mint mi, akiket nem kergettek az asztal körül gyermekkorunkban azért, hogy vendéglőben étkezzünk, nagyon kedvező a szupermarket jelenléte. És rajtunk kívül sokan gondolhatták még így. És a bevásárlószatyrokkal felpakolt turisták a meghitt rántottcsirke-illatban (merthogy a szupermarket helyi konyháján az a specialitás elvitelre, illetve a zöld citromos paprikás csirke, na meg persze, a hagyományos barbecue-csirke…) várták a buszt, hogy visszaérve a beachre, megvacsorázzanak, és belevessék magukat a nagyléptékű szombat esti duhajkodásba. A sokféle várakozó közt egy csapat feketebőrű fiatal is feltűnt, egyforma, kék sportfelszerelésben, azon zászlajuk, a kék-sárga-kék csíkos fekete háromszög, büszkén viselve hátukon a független országuk nevét – mely a maga részéről méltán büszke rá, hogy az amerikai kontinens leggazdagabbja – Bahamák. Valamennyien jó kiállású, jobbára tizenéves fiúk és lányok. Egyikük idősebb – de nem több huszonévesnél – átlagon felül csinos és sármosan jóképű, gyöngysor-mosollyal és udvariasan tereli be az ifjakat az érkező buszba, és felpakolják a sok köteg vizespalackot, a sok vásárfiát, amivel a boltban felszerelkeztek, és udvariasan, nem tolongva és nem zajongva leülepednek a busz végében. New Yorkban ha csak két-három fős fiatalokból álló csoport száll fel metróra vagy buszra, ott kő kövön nem marad, az ember saját hangját sem hallja többet, és sokszor legjobb – főleg ha az ember Harlem vagy Brooklyn sötétebb utcáin tömegközlekedik – ha az utas átszáll egy másik szerelvénybe, és távol tartja magát a „jövő zálogaitól”. Ezek a fiatalok halkan beszélgettek vagy csendesen ültek, az idősebbeknek átadták a helyüket, ha úgy adódott, a busz pedig nekilendült a pár perces útnak. A szép mosolyú csapatvezető éppen mellénk került. Így láthattam meg a nyakában egy kék nyakbavaló kulcstartót, amin széles fehér nagybetűkkel írta: Semmelweis Egyetem. Kérdem is tőle:

– Honnan szerezted a nyakbavalód?

 

A fiú elmosolyodik és lelkesen tárja fel hátterét a szalagnak:

 

– Ez egy egyetem, ott végeztem tanulmányaim egy részét, miután ösztöndíjjal sikerült átkerülnöm Európába.

– Budapesten tanultál? – néztám rá meglepetten.

– Ismeri Budapestet?

– Magyarok vagyunk magunk is… Csak éppen én New Yorkban élek. Budapest a szívem egyik csücske…

– Budapest! … Óh, hát az valami csodaszép hely. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam, megismerhettem.

– Magyarul is megtanultál?

– No, azt nem. Pedig minden tudásommal azon voltam. Nagyon nehéz nyelv az önöké – és kacag. – De szerencsére elég sokan beszéltek angolul és nem volt gond a kommunikációval.

– Mit szerettél leginkább ott?

– Nem sok szabadidőnk volt, főleg, hogy sportolok is. De persze, a lányokat, az elragadó várost, a pezsgő életet… a rendkívül ízletes ételeket!

 

Éppen délután utaztunk egy kis kirándulásra, és a buszon egy idős hölgy szólított meg – itt, Floridában nem felejtettek még el teljesen kommunikálni az emberek, és ha nem más, egymásra köszönni az utcán még olyan nagy városban is, mint Fort Lauderdale.. Amikor a hölgy megtudta, hogy magyarok vagyunk, félretette olvasnivalóját és felvillanyozva mesélt egy korábbi olvasmámyáról, amiből sokmindent megtudott a magyarokról és Budapestről.

 

– Én, aki bolond fejjel mindig azt hittem, hogy a goulasch az egy német kaja, meg kellett, hogy tudjam, hogy biza, az magyar. És a maguk péksüteményei!… alig várom, hogy eljuthassak Magyarországra és Erdélybe is. Annyi szépet olvastam már arról a világról…

– Megkérdezhetem, hol él?

– Hol itt, hol ott. San Franciscoban éltem le életem nagy részét, de ott megfizethetetlen lett az élet az egyszerű halandóknak. Az utóbbi években a Szilikon-völgy kiírtotta a lakosságot, és a maga embereivel, a túlfizetett yuppikkal tölti fel lassan. A testvéreimmel Tampában születtünk, itt Floridában, így nem vagyunk idegenek itt sem…

 

Az ételek után a sportról kérdezem a fiatalembert a buszon.

 

– Micsoda nagyszerű és színvonalas dzsúdó van Magyarországon! Mi is cselgáncsozók vagyunk.

– Ennek kapcsán vagytok itt?

– Igen, én vezetem a csapatot, a junior cselgáncs-bajnokságra érkeztünk Fort Lauderdale-be.

 

Egyszerre szállunk le az Atlantic Hotel zsúfolásig megtelt, az óceánra néző fáklyalánggal megvilágított vendéglőterasza előtt. Elbúcsúzkodunk.

 

– Remélem, összefutunk majd a tengerparton!

 

 

 

2013 mérföld- és kilométerkövei


Azt kérte szilveszterkor egy barátom, szálljak be én is abba a játékba, hogy összeírom a legkedvesebb legjeimet az elmúlt évből, és azt megosztom. Érdekes volt töprengeni rajta, hisz óhatatlanul megfordul amúgyis az ember fejében, hogy valamiképp összegezzen vagy csak átfuttassa a leköszönő esztendő fontosabb mozzanatait magában – vagy épp kisebb nyilvánosság előtt is. Most nem azt a többé-kevésbé frappáns listát akarom megosztani, hanem hónapról-hónapra ugorva visszaidézni néhány pillanatát az évnek a mérföldköveire feszítve ezt a mai mesét.

Fotó: Dancs Artur

A Kentucky Bourbon bölcsője

Januárban életemben első ízben látogattam Kentuckyba indiai Shyam barátom meghívására, aki vidéki otthont tart fenn az istenhátamögötti tájakon, ahová néha New Yorkból kimenekül. Mount Sherman és Louisville környéke a baráti vendégszereteten túl azonban azért is érdekességszámba megy emlékeim között, mivel első találkozásomat is jelenti az „igazi” Amerikával. Pontosabban azzal az Amerikával, amit nem az akciófilmekből ismerünk, hanem a klasszikusokból inkább. Barátságos – és kissé zárkózott – emberek, hangulatos vidéki boltok és vendéglők, meseszép tájak… Én is kimenekültem kicsit New Yorkból.

Telihold Fort Lauderdale Beachen

Február Floridában talált adott pillanatban. A német napolaj, amit fogalmam sincs, honnan szedtem, túl kegyes volt a februári kánikulához és ultraibolyákhoz. A Priceline egy nagyszerű ajánlattal lepett meg, és négycsillagban találtam magam az egyik luxus Hyatt Regencyben. Azaz a hotel délutántól lehetett enyém, így a kora reggeli járattól egyenesen a beach-re vitettem magam a reptérről. Fort Lauderdale-t, a csudiszép fehér homokos kékvizű sávot Miami és West Palm Beach között azelőtt évben anyuval fedeztem fel, és izgatottan tértem vissza süttetni magam a tél közepén. Mire a hotelbe jutottam, céklavörösre égtem, mivel a németek napolaja nem biztosított kellő védelmet, és főleg tar fejemnek, amely kisvártatva céklából káposztára változott és intenzíven hámlani kezdett. Különféle trükkökkel igyekeztem leplezni a balesetet, hiszen légiutaskísérői interjúra készültem a Southwesthez Dallasba.

Március elején utaztam Texasba. Amint arról ezen oldalakon beszámoltam, az alkalom remek lehetőség volt számomra visszatérni, és alaposabban felfedezni ezt a várost is. Sőt, a 2010 telén kialakult nem túl pozitív véleményemet is sikerült megváltoztatnom Dallasról. Isteni volt a vérbeli texaszi burger, helyi sörrel és sültkrumplival…

Utazótáskával a napon

Áprilisban egy éjszaka azzal feküdtem le, reggel úszni akarok az óceánban. Hajnalban repülőre ültem hát, és Fort Lauderdale Beach-en kötöttem ki. Azt hittem, egyedüli leszek poggyásszal kora reggel a beach-en ( a szállodám megint csak délutántól volt elfoglalható), de örömmel tapasztaltam, hogy más is napozott utazótáskával a feje alatt a trópusi napon. És miközben halrajokat figyeltem a kristályvízben, gondolatban egy másik interjúra készültem – intenzíven, rutinosan, de nem túl izgatottan. És persze, nagyon odafigyeltem, le ne égjenek ruhában is látható testrészeim…

Májusban újabb első… Első utam Észak-Karolinába. Charlotte-ban, a US Airways légiutaskísérői bázisán csupán pár órát töltöttem, és ebéd után vissza is repültem New Yorkba. Akármennyire is szerettem volna, a kedves kisvárost nem sikerült cseppet sem megnéznem, de már tudom, érdemes lesz ide visszatérni… Viszont a virágesőben fürdő májusi New York mindenért kárpótolt és a közelgő szabadságom is. Végre elkezdhettem a készülődést a nyári hazautazásomra.

Alkony Csíksomlyón

Júniusban kitört a vakációóóóó! New Yorkból Frankfurtba repültem, onnan Budapestre. Ferihegyen vonatra szálltam Nyíregyházáig, ahonnan Levente barátom fuvarozott Szatmárra. Strandolással, családi és baráti együttlétekkel, illetve nagy csavargásokkal egybekötött hetek következtek. Megfordultam Kolozsváron, Szovátán, Székelyudvarhelyen, a Hargitán és Csíkszeredában is. És mind megannyi élmény, amiről a Levelek New Yorkból sorozatban számoltam be akkor.A keretbe pár nap Budapest is belefért szintén családi és baráti programokkal.

Júliusban aztán biciklire szálltam. Hazaérve New Yorkba ugyanis az új kerékpár-kölcsönző-megosztó rendszer beindult, én meg sejtve, mekkora élményre tehetek szert, egyenesen egy évre vettem bérletet a kék járgányokra. Egy új korszaka következett New York-i létemnek. Amellett, hogy húsz év után ismét kerekekre szálltam, egy teljesen más szemszögből ismerkedtem meg városommal. Lett aztán ebből sok maratoni kerekezés, hajnalban, éjszaka, kora délelőtt vagy épp forró délutánon. És bejártam a folyópartokat, a sugárutakat, Broadwayt és a keresztutcákat is. Nem fognak ki rajtam a dugók és a távolságok sem. És még annyi titok vár felfedezésre!

New York egy új szemszögből

Augusztusban derült ki, hogy a Változás Évének ígérete végre megérkezett. Volt abban jó is és nagyon szomorú veszteség is. Előbbit említem, hisz nagy váltás követi majd a bejelentést, hogy felvételt nyertem a Finnair légiutaskísérő akadémiájára. Ez a hónap lényegében ennek előkészítésével és a Southwesttel való szakításra való lelki felvértezéssel telt. Azt a pár évet és tapasztalatot sem akarom s nem is lehet gyorsan hátunk mögé hajigálni, így csak óvatosan csomagoltam a helszinki útra…És lassan elkezdtem elvagdosni azokat a szálakat, amelyeket el kellett vagdosni ahhoz, hogy elutazhassak új úticélom és életem felé Finnországba.

Helsinki, az északi gyöngyszem

Szeptemberben – amellett, hogy Helsinkivel barátkoztam – új szakmát kaptam a kezembe, és megfordultam cseberben és vederben is. Ennek tiszteletére s ezt megörökítendő jött létre ez a blog később, valamikor október legelején.

Nagy szerelem lett Helsinki első látásra , és gyorsan sikerült otthon éreznem magam ott. A kiképzés hetei olyan gyorsan teltek és persze, roppant intenzíven, hogy alig akartuk elhinni, hogy október lett.

Kentucky vidéki bája

Október végén tértem vissza New Yorkba, és először ejtettem ki azt így határozottan: de jó itthon! Nem mintha Helsinkiben nem lett volna jó. Sőt, Helsinkit újabb (vajon hanyadik) otthonomnak fogadtam, hisz majd elég sok időt fogok ott eltölteni, amikor a tanulmányok végeztével nekiállunk a repkedésnek. De miután kellőképpen visszazökkentem a New York-i mindennapokba, ismét csábítani kezdett Shyam egy kis country-side-ra. Fogtam, hát magam, és leutaztam Kentuckyba. Egy fantasztikus, autentikus vidéki Halloween partiba csöppentem csupa helyiekkel, és siettem is az eseményt életem nagy élményei közé elkönyvelni.

Senki sem tudta, hogy titokban hazaérkeztem…

Novemberben nagyot gondoltam, és a nagy gondolatot tett is követte. Negyvenharmadik születésnapomra barátaimat jóanyám összehívta hagyományosan távollétemben megünnepelni engem. Csakhogy ők nem tudták, hogy mégsem távollétemben fognak ünnepelni. Az útvonal Amszterdamon keresztül vezetett Budapestre, onnan Debrecenbe, majd Mátészalkára, ahonnan Arnold barátom és az a drága fogtechnikus Andris barátom kapott fel, aki szalonképesre alkotta a mosolyomat a nyáron, vakációzásom alatt, és velük jutottam huszonkét óra utazás után a szülői házba. A meglepetés pedig olyan jól sikerült, hogy semmi más nem számított. Hálaadásra utaztam vissza New Yorkba, nem mintha ott kellett volna mindenképpen hálát adnom bárkinek is, de a Thanksgiving és karácsony közti csillogó-villogó ünnepvárást ott ejtettem meg mégis.

Az ünnepvárás New Yorkban cseppet sem színtelen

Volt ebben a decemberben minden: napsütés, havazás, eső és jég. És persze, rengeteg biciklizés, csavargás, pihenés, olvasás, na meg persze, tanulás is. És titkok. Újabb és újabb titkokat kutattam, és találtam New Yorkban. Hol egyedül, hol másokkal. És mind jobban éreztem a fontosságát egy hazautazásnak az ünnepekre öt év kihagyás után. A repülőjegyek mértéktelen és pimasz drágulása december hónapban azok számára sem meglepetés, akik nem ebben a szakmában élték le életük nagyobb részét. Mégis jó tudni, mikor s mit kell pontosan keresni ahhoz, hogy ha a huszonötödik órában is, azaz éppen huszonötödikén az ember megtalálja azt a repjegyet, ami hazarepíti szeretteihez ünnepelni és kipihenni egy sokmindennel teleírt esztendőt. És máris Brüsszelben ér a reggel, ahol belga csokoládét majszolva hajtom a pedált a reptéren, hogy a telefonomat feltölthessem, miközben gondolatban eltervezem az utamat. Eltervezem a sok-sok pihenést szeretteim körében. Brüsszelből Budapest csak egy ugrás. Az intercity vonat is ismerős már. Legyen az Latorca, Vércse avagy Kócsag. És Peti barátom vár széleskarú ölelésekkel a vonatnál, hogy vacsoráról ne nagyon késsek el anyám házában.

Naplóm utolsó lapjára jutott Coelho mester ama idézete, ami valahol kicsit mindig engem igazol: „Nekem is el kellett mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van.”

Ezt a naplót teleírtam, de a következő lapjai máris fehéren virítanak rám odébb.

No, essünk neki!

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: