Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

Photo by ...

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Budapest és titkaim 2.


Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire pazar állapot.

Photo by Artur Dancs

Mint aki sosem járt a várnegyed utcáin, izgatottan és kíváncsisággal másztam a lépcsőket fel a kilátóra, a Halászbástyára. Annak talán valóban meg lehet három évtizede is, hogy ide utoljára felmásztam – gondolom, pontosan azért, amit korábban említettem, hogy sokan elkövetjük azt a hibát, hogy ha valahol már jártunk, elkönyveljük, és leírjuk a listánkról. Most, hogy túl életem delén hivatásos utazóvá lettem, megmosolygom akkori önmagamat, és élvezem, ahogy Budapest újra megnyílik előttem, mint a növény, amelynek virágzását az ember egész télen, éjt nappallá téve várta a kikelettel. Felidézem azt az estét vagy éjszakát, amikor frissen érettségizett és katonaviselt emberként, a rendszerváltás környékén áttelepült egykori iskolatársaimmal, akkori barátaimmal felsuhantunk a várba – akkor még ment ez nekünk – a kanyargós lépcsősoron, és a Halászbástya lépcsőin bohóckodva fényképezkedtünk nagybátyám jó öreg – abban az időben vagyont érő – Zenitjével fekete-fehér Fortepan filmre.

Photo by Artur Dancs

Halászbástya

Akkor is önfeledt voltam, mint most is. Igaz, hogy teljesen más, egy egész életet felölelő önfeledtség-különbség volt ebben az amúgy mégis szinte teljesen hasonló állapotban. Kerestem azta lépcsőt, ahol futkostunk vihogva, és látom, ma már el van kerítve és fizetős kilátó. Csak belépőjeggyel lehet felszaladni azon a lépcsőn és lenézni a vén Dunára. De szerencsére álmomból felébresztve is tudnám, mi merre van ott fenn, és itt jön elő a trükk, amiről korábban említést tettem, hogy hagyjuk ugyan átadni magunkat minden újnak, amit a régről ismert helyek mutatni akarnak nekünk, de azért, ha erre szükség van, okosan élünk korábbi ismereteinkkel a hellyel kapcsolatosan. És a fizetősnél is jobb kilátás fölött találtam magam perceken belül, és elém tárult a délelőtti kora nyári napsütésben fürdőző város. Az árkádos folyosón, ahol pár éve – vagy tíz is?… – a parlamenttel a háttérben szabadon fotózkodtunk Laci barátommal, ma már méregdrága, turistáknak szánt étterem foglalta el a kilátást, és csak akkor lehet kilátni, ha az ember asztalt foglal – és erre a bejárónál állingáló csokornyakkendős ültető szigorúan odafigyel, nehogy óvatlanul potyafotósok szökjenek be az előkelő népek közé a panorámát meglesni. Budapest réges-régen felismerte a turizmusában rejlő lehetőségeket, és amit csak tehetett, pénzzé tett. Aztán, mint ahogyan lenni szokott, egy teljes iparág, a „lehúzós” épült ki belőle, aminek egyetlen eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül a legtöbb pénzt bezsebelni a város hátán a naiv látogatóktól. Mert azért nem minden látogatót lehet kizsebelni Budapesten sem. Az lehet, hogy a kelet-európai turista nem annyira világjártas, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, de az is tény, hogy egy erdélyit nehezebben lehet az olcsó lehúzós trükkökkel megkopasztani, mint egy rutinos világutazó amerikait. Hogy erdélyi is és amerikai is vagyok egyben, különc státusszal lát el, és akár be is szökhetnék a teraszra, de akár meg is engedhetném magamnak a pimaszul feltupírozott áru kávét is. De minek?… Attól, hogy megengedhetném magamnak, nem jelenti azt, hogy nem esne rosszul, hogy Budapesten engem is lehúztak. Még akkor is, ha tudatában vagyok, és szándékosan mennék bele. Nem is emiatt nem ott ültem le meginni azt a frissítő  kávét, hanem egy másik – jellegében hasonló helyen a Mátyás-templom túloldalán a macskaköves kisutcában, mert ott volt dolgom. A Fekete hollóról is hallottam én mindenféléket, jót is, rosszat is, meg azt is, hogy a cigányt is felszámlázzák a csirkepaprikás mellé, ha éppen a halláskörzetünkben muzsikált, míg a csontokat szopogattuk.

Photo by Artur Dancs

Az árkádok alatt

Az utcára nyíló terasz üres volt még, egy pincér a napernyőket bontogatta – láthattuk a korábbiakban, mennyire lényegretörő szerepe van a napernyőknek manapság, nem lehet elbagatellizálni az ilyen irányú tevékenységet, s az sem helyes, ha az ebben ügyködő személynek elvonjuk a figyelmét a fontos munkában. Akkor nyithattak, mert mikor beléptem a teraszról az étterembe, senkit nem találtam ott. Mégiscsak a teraszon ernyőt bontogató pincérre hárult a feladat, hogy utánam ugorjon, és komornyikra emlékeztető eleganciával sasszézzon elém karján a fehér kendővel, ahogy az a könyvben meg van írva.

– Good morning, sir! May I offer you a table outside or inside, would you like to have lunch or just a drink? (Jó reggelt, uram! Ajánlhatok-e önnek egy kinti asztalt, esetleg odabenn, ebéd lesz vagy csak egy ital?) – hadarta angolul, hiszen ki is feltételezné, hogy a várnegyedbe egy magyar ember jönne fel früstükölni vagy kaffézgatni, de én vettem a lapot, és rezzenéstelen arccal intettem:

– I will just sit outside and please… would you do me a huge favor, I’m looking for mister Alex. (Kinn ülnék le, és kérem… megtenne nekem egy nagy szívességet, egy bizonyos Alex urat keresek)

– Alex?… Oh, okay. Right away! Who is looking for him, may I ask? (Alex?… Ah, rendben. Azonnal! Megkérdezhetem, ki keresi?) – és kendőjével jelképesen helyet sepert nekem a terasz egy bennebb eső piros kockás abroszos asztalánál.

– Oh, just a guy from America (Ó, csak valaki Amerikából…) – válaszoltam kurtán, és jeleztem, hogy csak az itallapot hagyja ott. Mikor eltűnt az ajtón, annyit hallottam bentről:

„- Sanyi, a kopasz amcsi a teraszon téged keres…”

Rendesen nem is volt időm elolvasni az épületre erősített plaketten annak műemlék jellegét, mert az ajtóban felbukkant egy fej. Kíváncsian hajolt ki, előbb, mintha csak véletlenszerűen lesne ki odabentről, majd jól kihajolva ismét, szinte derékig, hogy megnézze, miféle kopasz idegeneket evett ide a fene már nyitást követően, s főleg, miért. Szemmel láthatólag nem ismerte fel látogatóját, amin egyáltalán nem kell meglepődnünk, hiszen a látogatója sem ismerte őt, sőt, talán pontosabb ha úgy fogalmaznék, halvány fogalma sem volt róla egyikünknek sem, ki a másik. Hatalmas csalódás lehet ez minden olyan nyájas olvasómnak, aki arra számított, hogy az eddigiek fényében most majd két, egymástól távolbaszakadt ember lel egymásra ebben a jelenetben, egymás nyakába borulnak, egymás karjaiba omlanak, és hatalmas hátlapogatások közepette, óbégatva, kipirult, könnyes arccal örvendeznek majd egymásnak. Mert semmi ilyesmi nem történt, és távolról sem mutatkozott semmi ilyesféle meghitt szentimentalizmusra kilátás a Fekete holló teraszán. Egy budai pincér számára azonban nincsenek megfejthetetlen rejtélyek, és szinte a vérükben van fellebbenteni a fátylat, mindenféle titokról, ha azt a helyzet úgy kívánja. Emberünk igazított egyet a gallérján, felcsapta a fehér kendőt a karjára, és lelépett a lépcsőn, egyenesen az asztalom mellé. Kissé udvariasan megdőlve odahajolt, és kimért kíváncsisággal üdvözölt:

– Sir… ? – köszönés, megszólítás és egyben kérdés is volt ez az egy szótag. Szikár, életedzett, bőbeszédű arcvonásokkal ellátott középkorú férfi állt előttem. Közben a mellettem lévő ablakban meglebbent a  függöny, minden valószínűség szerint odabenn a személyzet többi tagja készenlétben figyelte, hogy a titokzatos idegenről kiderül-e gyorsan, hogy valami dollárpapa-e vagy csak álruhás adóellenőr (bár arról megoszlanak a vélemények, milyen egy nem álruhás ellenőr, ennek hiányában pedig meglehetősen nehéz következtetéseket levonni az esetleges álruháról, de egy olyan vendéglőben, ahol igazságos Mátyás királyunk képe díszeleg fő helyen, nem is jó ebbe mélyebben belegabalyodni)

Photo by Artur Dancs

Fekete holló

– Sándor! – válaszoltam magyarul – Hagyjuk ezt… – intettem, és letettem az itallapot, amit nem is volt alkalmam áttekinteni, mert a pincérem olyan villámsebességgel bukkant fel, amilyenre csak ritkán van példa manapság a vendéglátóiparban.

Az emberem összerezzent, és kiegyenesedett, Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy ha magyarul szólaltam meg, akkor nem kell annyira tisztelnie, hogy megdőlve lesse a szavaimat, vagy csak meglepődött, és odébb húzódott, mert nem tudhatni, mire számíthat valakitől az ember, akiről első pillanatban azt hitte, amerikai, majd meg tökéletes magyarsággal szólít nevemen…

– Honnan tudja a nevemet?

– De hisz ott írja magán. És a kollégája is úgy szólította, ha nem csalódom.

– Nekem azt mondták, maga amerikai…

– Változtat ez bármit is?… Amúgy van benne valami.

– Tökéletesen és választékosan beszél magyarul!

Photo by Artur Dancs

Meseautó

– Azok szoktak elfelejteni magyarul, akik sosem éltek külföldön, és egy hétre kikerülnek Amerikába, máris idegen nekik a magyar nyelv. Mi, akik régebben élünk távol, és tudatában vagyunk, mit veszíthetünk, szeretjük tudni, hogy mindig szépen beszéljük a magyart. Persze, olcsón kapható emberek mindenkoron akadnak. Közöttünk is… Sándor, mennyibe kerül maguknál öt feketekávé?

A pincér körbenézett, és mivel rajtam kívül még az utcában sem láthatott más potenciális kávéfogyasztókat, mégiscsak beadta a derekát, odahajolt, hogy jobban halljon:

– Ötöt mondott?

– Annyit.

– Távol álljon tőlem, hogy véleményemmel terheljem, de öt fekete…

– Annyira drága?…

– Már hogy nehogy szívrohamot kapjon!

– Nem venné ki jól magát… képzelje csak a szalagcímeket… – folytattam száraz iróniával rezzenéstelen arccal.

– Tessék?!… – mered rám kikerekedett szemekkel.

– Nyugodjon meg, nem tervezem pont ma délelőtt feldobni a talpam …

– Ezt örömmel hallom – vette át a párbeszéd stílusát a szikár.

– …Egy kávét iszom majd meg én. A többi négyet csak kifizetem. Egy barátom járt magánál itt a múlt ősszel, ő kért meg, jönnék el ide, ha már Budapesten járok, és fizessem ki azt a  négy kávét.

– Hallja, magának szép barátai vannak – nevetett fel megkönnyebbülten a pincér – még majdnem azt hittem, valami spicli az adóhivatalból!…

– Maga csak ne blamálja az én barátaimat, mind becsületes, jóravaló ember!

– Akik fizetés nélkül távoznak, hogy majd félév után egyenlítsék ki a számlát… No hiszen! Amerikai a barátja is?

– Nem igazán amerikai ő sem, de Los Angelesben él. És azért nem fizette ki a számlát, mert maga nem hagyta. Hanem cserébe fényképezkedni akart vele.

Hirtelen csend lett, pár pillanatig töprengett, majd megvilágosult arccal egyenesedett ki és nézett mereven a szemembe:

– Maga annak a…?

– Ki ne mondja! Igen…

– … aki egy este itt ült a benti hármas asztalnál az újságíróval… emlékszem, egy fullajtár előtte beugrott megnézni, sokan vannak-e az étteremben, de nem volt nagy forgalom az eső miatt, pocsék idő volt… Micsoda becsületes emberek vannak a világban! – biccentett elismerően és ismét derűsnek láttam.

– No, látja! És még gyanusítgatni próbálta a barátaimat… – nevettem el magam én is.

– De akárhogyan is – húzta ki magát hivatalosan Sándorunk – itt ma nem lesz semmiféle számlaegyengetés. Az a számla ki lett akkor egyenlítve. Én székely ember vagyok, tartom az egyezséget.

– Székely?… Gondolhattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?…

– Mert mit tud maga a székelyekről?… – feleselt hamiskásan.

– Például azt, hogy az anyám Csíktaplocán született.

– Aztahej! Biza, az már nagy tudomány. Gondlohattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?… – kacagott jóízűen, hogy a bajsza is remegett – Na, hozom is a kávét. Simán rendel vagy feljavítva? – kacsintott rám.

– Amennyiben a javításba a konyak belefér…

– Az fér bele, amit maga akar, ma az én vendégem. Hosszú konyak, rövid kávé?…

– Testvériesen, Sándor, csak óvatosan, meleg nap lesz ma és még hosszú utak állnak előttem…

Amint a szikár székely eltűnt a bejárati ajtón, a semmiből, mintha csak varázsütésre, valahonnan három muzsikus cigány tűnt fel az ernyőm alatt, hegedűs, brácsás és a klarinétos, és hanyatt-homlok jött a bőgős is le a lépcsőn, és ott megállt. Húzni kezdték a „Hallod-e, nótás, füttyös kismadár” kezdetű nótát. Utólag már tudom, akkor csak a Gombház jutott az eszembe, „jeride, prímás…”, és élénken csápolni kezdtem a karommal, mint ahogy Jávor Páltól láttam a régi magyar filmekben, amiket állandóan néztem fiatalabb koromban. Bár, átvillant az agyamon, hogy a cigányzenekar is csak a pesti lehúzások egyik része, és hogy immár ennek a levét meg kell majd innom, ha Sándor kiállítja mégis azt a számlát. De nem érdekelt cseppet sem, mert olyan feneketlen jókedvem kerekedett a göndören kanyarodó muzsikaszótól, hogy a fellegekben éreztem magam. Azaz ott mégsem, mert az nekem munkával jár, hanem inkább egy régi mozifilmben, ahova mindig is vágytam, s bár azt hittem, egy kockás abroszos óbudai kis lokálban fog ez velem megesni egy kancsó borral, a kockás abrosz megvolt, Buda megvolt, és a nóta meg csak szólt, a prímás örömmel hajolt fölém a hegedűjével mesterien szólaltatva meg a dallamot. Hetvenes éveiben járhat, kopaszosan ritka, fekete hajú öregember, akinek meglepően szép fogsor virított a szájából, amikor mosolyogva mozgatta ajkai felett a vékonyka kis sikkes bajszát.

Photo by Artur Dancs

“Véled a szívem búját ma még eltemetem”

Teljesen megértem azokat a turistáknak, akik bedőlnek ennek a „lehúzásnak”, mert azt szavakkal nem lehet leírni, mennyire élettel teli érzés az, amikor a cigány a füledbe húzza szélesen mosolyogva és erőst nagy szakértelemmel azokat a pattogós nótákat. És ebben a pillanatban én feloldoztam minden magyar úriembert, aki hajnalokba nyúlva megállás nélkül húzatta a cigánnyal, míg el nem múlatta az összes pénzét, hogy aztán komoly kihívásoknak nézzen elébe a reggelinél a nagyságos asszony szigorú tekintete előtt. A mámoros varázslatnak hirtelen a mi jó Sándorunk vetett véget a vígaszsággal együtt, mint puskagolyó pattant ki az ajtón a tálcán a gőzölgő feketével és mellette a pohár konyakkal, és ráripakodott a prímásra:

– Nem kell most, Anti! Menjetek a dolgotokra! Az úr az én vendégem, földi… nem turista!

Majd valami fenékbe billentgetést is kilátásba helyezett a zenészeknek, amennyiben arra vetemednének, hogy anyagi juttatásokat forszírozzanak ki belőlem.

– Pazarul muzsikálnak, Anti! Pazarul! – ujjongtam lelkesen, felugrottam, hogy az öreget magamhoz öleljem.

– Régi muzsikus család vagyunk mi, nagyságos úr – fogadta az elismerést a prímás, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról – Az én anyai nagyapám, az idősb Lakatos Vendel olyan híres volt, hogy még a színházba is vitték játszani. Tíz esztendeig is húzta a Hagymási Pétert a Honthy talpa alá, bizony… A művésznő meg minden este nyomott a homlokára egy csókot a szám végin, annyira szerette az én nagyapámat, úgy tudta alá adni a nótát, nem volt abban hiba.

Egyik ámulatból a másikba estem, hogyan fonódnak a múlt és jelen pillanatai egybe egy nagy Budapest élménnyé bennem, és legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy az öreg Lakatos Vendel emlékét feszegessük a Csárdáskirálynő kapcsán ezzel a drága Antival.

Archív

Honthy Hanna ás a prímás – Csárdáskirálynő (1963. Színházi felvétel)

– De ha maga a Sanyi vendége, én elhúzom a maga nótáját, más vendég úgysincsen még – tett aligha visszautasítható ajánlatot az öreg prímás.

– Holdvilágos kiskertemre… ezt dúdolta az én nagyanyám, amikor még volt annyi kedve, hogy danoljon, ahogyan ő mondta… – elmélkedtem fennhangon. De Anti már végig is húzta a vonót a húrokon, és pont elkapta a gondolataimat a dallammal. Talán még énekeltem is.

– Jól danolja az úr. Van tehetsége hozzá – ismerte el a prímás, mikor letette a hegedűt.

– Danoltam én – jól vagy rosszul – a Hajmássy Pétert is – kacagtam.

– Színésznek tetszik lenni a nagyságos úrnak?

– Annak éppen nem. Csak azért mégis megfordultam a színpadon vagy egyszer fiatalabb koromban. Lettem volna én színész, de mást választott a sors nekem, és ez pont így lett jól. Vannak színészek elegen, tehetségesebbek nálam, hálistennek! – és ennyiben is hagytuk a színművészet dolgát.

Amikor magamra maradtam a kávégőzbe mártott gondolataimmal és a konyakkal, a macskaköves utca csendjében Sándor szivárgott vissza az asztalomhoz, hogy hogylétem és barátom felől érdeklődjön, és hogy tényleg ő küldött-e ide.

– Márciusban jártam nála, és akkor szólt, hogy ha majd eljutok Budapestre, ezt a dolgot intézném el magával, nem szeretne adós maradni, és hogy üdvözletét is küldi.

– Tisztességes embernek látszott, én ugyan nem ismerem, csak a leánka, akit beszalasztottak ide széjjelnézni mondta, hogy valami nagyon híres ember, és hogy diszkrét kis helyet keresnek, ahol beszélgessenek az újságíróval. Úgy sajnáltam, a cigányok se voltak itt, hogy húzzanak valamit, olyan ocsmány idő volt.

– Juteszembe, Sándor, segíthetne nekem, maga bizonyosan jobb ismerője a környéknek, mint én. Ez az én barátom azt is kérte tőlem, a kedvéért látogassak meg valami embertelen helyet. Kell lennie itt egy barlangnak, ahol a monda szerint Dracula sírja van. A Gellérthegy alatt lenne?

– Óh a labirintus! Az itt van százméterre. De hát, maga is tudja, hogy Dracula nem létezett, Vlad Tepest nevezték így… – mosolygott elnézően, hogy ilyen butaságot kérdeztem.

– Persze, persze, azzal tisztában vagyok – mentegetőztem, de valaminek kell itt lennie, a barátom olyan lelkesedéssel emlegette azt a barlangot.

Közös erővel aztán kisakkoztuk, hogy csakis a Budavári Labirintusról lehet szó, ami pár percre van, és még ebéd előtt belefér az időmbe, hogy aztán családi körben tölthessem ígéretemhez híven az ebédidőt.

 

Photo by Artur Dancs

A teraszról oda lehetett látni, amíg a konyakomat szipogattam, a Szentháromság tér körül mind nagyobb tömegekben érkeztek a turisták, és kezdték ellepni a várnegyed kisutcáit és vendéglőit. Még mielőtt sok dolguk gyűlne, beléptem az épületbe elköszönni újdonsült barátaimtól és újfent kísérletet tettem a számlánk kiegyenlítésére.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem bánom – vonta meg a vállát Sándor, és odaintette a prímást – Erre egy mód van: Antival eljátsszák a Hajmássy Pétert itt nekünk! – és göndören nevetve, a szikár ember megveregette a vállamat. De Anti nem vette tréfára, máris rázendített a nótára…

– Ácsi!… – mondom, megintcsak, ahogy a filmekben láttam – Onnan mondjuk, hogy… „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége…” És pillanatok alatt olyan fergeteges mulatság kerekedett, hogy az érkező vendégeket szinte észre sem vettük, csak amikor javában filmeztek már bennünket.

– Lássa, lesz itt bevétel! – súgta oda hamiskásan az öreg, és miután elbúcsúztunk, máris körbeállták az újonnan érkezett vendégek asztalát, és a muzsikaszó még a sarokig is elkísért.

(folyt. köv)

Látogatók New Yorkban (2)


Fotó: Dancs Artur

Sylvan Terrace

Másnap korán keltem mindenképp, hogy az előző napi tapasztalataim alapján, az aznapi programot teljesen átdolgozzam adott elvárásokra, azaz menjünk is, de ne is, lássunk is, meg ne is… Alina a „feketenegyedbe” szeretett volna menni, akár még egy templomot is meglátogatni, ahol a feketék istenes dalokat, gospelleket énekelnek. Mondtam, nem vagyok teljesen otthonos ebben, hisz a saját templomomat sem látogatom olyan hűségesen, ahogy talán kellene, másokét meg ennél is ritkábban, bár roppant érdekesnek találom olykor például besétálni az állandóan nyitott katolikus Szent Pál templomba elmélázni és megcsodálni a pazar belsőt. Akkor felvetettem, hogy ha valóban gospell turnét szeretnének, vannak idegenvezetős turistabuszok kifejezetten Harlem ilyen oldalát bemutatni hatvan dollárért. Örült is a lány az ötletnek, és azonnal rákerestek interneten, és eldöntötte, hogy mindannyian befizetünk erre. Szabadkoztam, hogy inkább majd megvárom őket a turné végén valahol, ha valóban ezt szeretnék Harlemből csupán látni, és majd én egyéb érdekességeket találok ki. Anyagilag is nagy lehúzásnak tartom a túrát hatvan dollárért, és noha erősködtek, hogy majd ők fizetnek mindent, nem mentem bele ebbe a dologba. Ehelyett fekete ismerőseimet telefonáltam fel, hogy mondanák meg, hova vihetném ezeket az embereket, ahol teljesülhetne ez az elképzelésük. Lenora, aki egykori munkahelyemen takarítónő volt, és akit a hely lelkének tartott, és szeretett mindenki, nagy templomjáró. West Virginiából került New Yorkba, és Bronxban, a szegény negyedben él, és szabad napjait szinte teljes egészében a templomában tölti. A legmeghatóbb emlékem vele kapcsolatosan, hogy elmondhatatlan szegénysége közepette is tavaly karácsonykor kissé szégyenlősen odalépett hozzám és Kathy kolléganőmhöz a reptéren és  nagyon szép ajándékpapírba csomagolt pakkot adott át nekünk:

–          Restellem, hogy csak ennyire tellett, de ezt tiszta szívemből adom, mert ti olyan jó emberek vagytok, és mert ti is mindig megleptek engem valamivel az utazásaitokból hazatérve…

Nem egyszer mondta Lenora, hogy nagyon megtisztelve érezné magát, ha majd egyszer elmennék a templomába vele megnézni, hogy a feketék hogyan ünneplik Istent. Kézenfekvő volt tehát, hogy Lenora számát tárcsázzam. Elmondtam neki a helyzetet, az óhajt, és azt is, hogy ugyan nagyon megtisztelve érzem magam, hogy meghívott a templomába, a mai nap gyorsan pergő programjai mellett semmiképp nem juthatunk el Bronxba, semennyire sem messzebb Harlemtől.

–          Micsoda nagyszerű emberek lehetnek a barátaid, ha Istenünk házát akarják látni, és mennyire örvendek, hogy éppen a feketék élete és szokásaink érdeklik őket… Az én templomom itt van a Bronxban, de Harlem főutcáján is lesz alkalmatok erre… – és útba is igazított.

Alig múlhatott el vasárnap reggel nyolc óra, amikor üzenetet készültem írni az előzőleg elfárasztott vendégeimnek, amikor a tőlük érkező üzenet megelőzte az enyémet:

„- Nem akartunk zavarni, hagytunk pihenni, mi természetesen ma is hajnalban keltünk, és úgy gondoltuk, elindulunk nélküled. A Delancey sarkán leszünk a Starbucksban, oda várunk, amikor elkészültél…”

Így kerültem életemben másodszor is röpke 24 óra leforgása alatt Starbucks kávéházba. Ott ültek a kirakatban és természetesen, már mindenki becsekkolta magát a Facebookon, és még a szelfik is elkészültek. Épp fotózkodás zajlott, mikor beléptem, és mondom az önfényképezkedőknek, hogy szívesen segítek, ne kínlódjanak a telefonjaikkal.

–          Ez iPhone 5S, van első és hátsó kamera is – kaptam a választ, amire én csendesen megjegyeztem, hogy milyen nagyszerű dolog is az.

–          Neked hanyas van? – kérdezte a számítógép szakmában dolgozó Marius, de amikor meglátta telefonomat, el is fordult – Jaaaaa, 3S-es… Na, azon nincs elülső kamera…

–          Lecserélheted majd, mert ma el kell jutnunk az Apple boltba is – nevetett rám Dina kedvesen sugallva, milyen szándékaik vannak még aznapra.

Sokminden mellett az Apple Store a másik olyan turista célpont, ahová helyi lakos nem szívesen megy, hacsak nem korbáccsal kényszerítik rá, akár a Times Squarre is. Mert ott is – akárcsak a Times Square-en – az év és nap minden szakában annyi ember van, mint csillag az égen. Lényegében sokan csak üldögélni mennek – s persze, Facebookon becsekkolni és fotókat feltölteni, hogy „Itt vagyunk az Apple Store-ban New Yorkban!”…

Szeretem a vendégeimet, és igyekszem is kedvükben járni, hangtalanul bólintok az Almaboltra is, miközben megvédem a telefonom:

–          Még csak egy éve, hogy vettem, kártyafüggetlen, nekem ugyanis Amerikában és Európában is használnom kell rendszeresen, és az akkor megjelent 4-esnek az ára magasabb volt egy európai menettérti repülőjegynél, nekem pedig csak úgyis telefonálni és gyorsböngészni kell a telefon, ha úgy van rá szükség.

–          De azon nincs kamera mindkét oldalon – jegyezte meg Marius fel sem nézve az övéből.

–          Nekem erre van fényképezőgépem… – szaladt ki a számon és a kis kézben tartható automata Nikonomat meglengettem a markomban.

Láttam, hogy ez nem helyénvaló „védekezés” volt a részemről – noha én nem is annak szántam, hiszen az ő nyakukat lehúzta egy párezer dolláros Nikon szuperprofi felszereléssel. De senki nem is reagált a gépes sztorira csak később, és más kontextusban:

–          Ideje lenne venned egy rendes fényképezőgépet, mert remek fotókat készítesz…

–          No, látod… Ha remek fotókat készítek, akkor meg mi a hiba?… Egy akkora és olyan drága masinát nem hiszem, hogy áztatnék esőben, etetném a sós levegővel az óceánparton és hurcolnám magammal szélben, napban, nyárban-fagyban mindenfelé…

–          Ez is igaz…

Félénken afelől kezdtem érdeklődni, hogy ha netán megelégelték a Starbucksot, még mindig Harlembe szeretnének-e eljutni vagy az éjszaka során változott a helyzet?…

–          Oda akarunk menni, persze, hogy oda – tromfolt Alina, és szedelőzködni is kezdtek.

–          De metróval megyünk… – jelentette ki Dina.

–          Azzal… Hisz legalább 130 utcát kell haladnunk…

–          Jóég! És hol a metró?

–          A kávézó előtt… Bár úgy gondoltam, egy utcát felsétálhatnánk, ha már az én környékemen vagyunk, mutassam meg, honnan nőtt ki ez a nagy kereskedő város, az egykor volt zsidó kereskedők, kalmárok házai, üzletei mai napig megvannak még, sok közülük még a család leszármazottai keze alatt nyit ma is…

–          Nem bánom… – hagyta jóvá a nő minden további lelkesedés nélkül, a többiek csendben szedelőzködtek.

Jóformán el sem indultunk felfelé az utcán, amikor rákérdezett:

–          Mit is mondtál, milyen messze van a másik metrómegálló, ahova most felsétálunk?…

–          Pontosan 649 méterre innen, 14 perc gyaloglásra – vágta rá Marius, aki közben okostelefonján ezt ki is kereste, majd hozzátette:

–          És itt kell lennie egy vendéglőnek, ami A-osztályú…

–          …De mekkora szerencse, hogy most Harlembe megyünk, s nem vendéglőbe – vágtam rá azonnal.

–          Na igen, de el kell gondolkodnunk, hol ülünk le enni…

–          Kinéztem egy helyet, autentikus étterem Harlemben, a fekete gasztronómia egyik New York-i üdvöskéje…

–          Mi a neve? – kérdezte, és már keresett is rá a telefonon…

–          Aha! – vakkantott fel Marius – Innen pontosan 3 óra gyaloglásra van, ha netán gyalog mennénk…

–          De nem megyünk! – vágta rá Dina.

–          Nem – helyeseltem én is.

–          Én sem azt mondtam, hogy megyünk, csak hogy a telefonom kiszámolta…

Hogy megnyugtassak mindenkit, igyekeztem elmondani, hogy szinte minden célpontunk elérhető metróval, így például Fort Washingtonba is ellátogathatunk egyúttal. A fiatalember ezt is kikereste telefonján, és máris mondta, hogy az ott öt utca távolság, hat perces séta, nem érdemes arra a kis szakaszra is metróznunk. Örömmel hallottam, hogy megtört a jég, és nem a föld alatt fogjuk megejteni a teljes városnézést. Felérve az észak-manhattani negyedbe a gyorsvasúttal, elindultunk lefelé öt kisutcányit, de már az első lépesek után kiderült, hogy nem volt ez egyértelműen elfogadott választás:

–          Drágám, ha legközelebb sétálhatnékod lesz, akkor csakis a magad nevében beszélj! – ezt Dina zsörtölte férjének, de úgy, hogy én is jól halljam, amaz meg szintén megbánni látszott az elhamarkodott séta felvetést.

De addigra oda is értünk a házhoz, amiért idejöttünk.

–          Ez itt a Jumel Villa, ahol a forradalom idején Washington főhadiszállása volt.

–          Melyik Washington? Az öreg vagy a fiatal?

–          Egyről tudok, s az öregről… – de talán felesleges is volt találgatnom, mert azóta kikereste a telefonján a választ s azt is, hogy igazából nem sokat tartózkodott itt az öreg, csak pár hónapot…

–          Az lehet. De ettől függetlenül ez a Washington emlékház itt New Yorkban… – mondtam.

Mostanában álltam rá, ahogy időm megengedte, hogy sokat olvassak New Yorkról, a történetéről, és főleg titkairól, a város rejtett, vagy kevésbé ismert érdekességeiről. Így akadtam egy kapu mögé zárt Tudor-korabeli miniatűr-településre, egy pár házas kisfalura a Broadwayről nyíló kisutcában, ahol még Huphrey Bogart is lakott egy időben. És akkor olvastam a telepesek által a XIX. században, pontosabban 1880-ban húzott pár lépésnyi faházsorról is, amit a munkásoknak építettek akkor, manapság pedig a Nemzeti Örökség részeként akár milliókra is rúghat egy kis lakás ára is egy ilyenben. A szerencse velem volt, ugyanis ez az érdekesség éppen az említett Jumel Villával átellenben van, és mint egy féltve vigyázott kincset bontottam ki vendégeimnek.

–          És ezek a házak mitől érdekesek?… – kérdezte futólag végigpásztázva őket tekintetével Marius.

–          Semmitől… – válaszoltam, mert csak ennyit tudtam hirtelen erre reagálni, majd a többiekhez fordulva elmeséltem mindazt, amit erről tudtam, és örömmel láttam, hogy Alina és férje legalább érdeklődéssel fotóztak ezalatt.

Amikor a metró lejáratnál toporogtunk újra, jött is a kérdés:

–          Most hova is megyünk?

–          Amint kértétek, Harlembe…

–          De nem sétálni… – így Dina.

–          Hanem…?

–          Azt mondtad, van ott egy vendéglő…

–          Gondoltam, előbb megmutatnám…

–          Előbb együnk… – szakított félbe.

–          Rendben. Kilenc utcát lesétálunk vagy… ?

–          Az húsz perc – számolta ki Marius – Nem sétálunk annyit.

Metróztunk hát, egy megállót. Soha nem voltam abban a vendéglőben, de csupa jó véleményeket olvastam róla, mint az egyik legautentikusabb délies fekete-vendéglőről. Az ajtó előtt sorállás volt a helyekért, s miközben ott álltunk, Dina csak úgy barátságosan bevallotta:

–          Ha odahaza lennénk, egy ilyen helyre be sem tennénk a lábunkat. Na, de ha te azt mondod, hogy ez egy jó helyként van itt számon tartva…

–          Azt írja, hogy A-osztályú… – jegyezte meg meglepetten Marius a telefonjából olvasva az infót.

Fotó: Dancs Artur

Harlemben

Amikor bevezettek bennünket, az emeleten kaptunk asztalt. Meglepve láttuk, hogy a fekete vendégek jobbára a földszinti, kicsit szegényesebb milliőben kaptak asztalt, odafenn meg jobbára fehérek voltak. Érdekesnek találtam, amióta itt élek, nem tapasztaltam ezt, igaz nem is nagyon jártam Harlemben vendéglőzni. Hozzátenném, hogy a teljes személyzet, az ültetők is feketék voltak, tehát, ha úgy tetszik, most ők „diszkrimináltak”, bár ezt csak viccesen fogtuk fel, semmiféle komolyabb jelentőséget nem tulajdonított senki sem ennek. Amikor az elegéns étlapot kikaptuk, hirtelen világhírű művészek, neves emberek fényképes listája jelent meg, akik mind több-kevesebb rendszerességgel megfordulnak ezen a helyen egy-egy vacsorára vagy ebédre…

–          No, ha Alicia Keys is itt vacsorázik, akkor mégsem olyan utolsó hely ez – enyhültek meg látogatóim is, és már sokkal jólesőbben rendelték ki a méregdrága marhasültjeiket. Sőt, Alina azt is megjegyezte, hogy szerinte ez olyan, mintha Izraelben lennének, bár nem értettem, hogy pontosan miért is.

Ebéd közben arra is figyelmeztetett, hogy a templomról sem szabad elfeledkeznünk. Én pedig szívesen megtettem volna, és csak reméltem, hogy délután – merthogy az lett időközben – már nincs sehol sem szertartás. De utánakérdeztem, és kiderült, hogy az egyik templomban ünnepváró rendezvény lesz, ahogy kell, gospell-kórussal, étellel-itallal…

–          Ehhez azonban vissza kell utaznunk a 125. utcára, ahonnan idemetróztunk – siettem értésükre adni a távolságokat.

–          Nem baj, igyekezni fogunk, hogy odaérjünk, nekem ez mindennél fontosabb – kérlelt Alina, és jeleztem, hogy én szívesen elviszem, ahova csak akarja, csak legyen egyetértés közöttük is…

Ebéd után metróra szálltunk, majd végigtrappoltunk a 125. utcán, amig a templomot megtaláltuk. Egy idős úriember fogadott:

–          Koncert! Mindjárt kezdődik a koncert és a szertartás… Még negyven perc. 30 dollár lesz fejenként…

–          Negyven perc múlva?…

–          Igen, kérem.

–          És meddig tart – kérdezték vendégeim.

–          Nos, ha 3 után elkezdjük, talán este 10-ig…

–          Micsodaaaaaaa????? – csúszott fel Dina szemüldöke.

–          És ha csak a műsort akarjuk megnézni? – kérdezte Marius.

–          Akkor is fizetni kell.

–          Az rendben van, de akkor mennyit tart?

–          Vagy négy órát…

–          Na, erről szó sem lehet! – jelentette ki Dina.

–          De én szeretnék bemenni – szomorkodott Alina.

–          Akkor ti menjetek, mi meg megyünk magunknak… – hangzott a döntés.

Jómagam hangtalanul álltam, és vártam, mi legyen a megoldás a helyzetre, szerettem volna, ha nem kell állást foglalnom ebben a dologban. Mikor kis tanakodást követően közösen eldöntötték, hogy nem megyünk be a templomba, egyszerre fordultak felém, mintha rajtam múlna a nap hátralevő része:

–          Na! Most hova megyünk?!

Jeleztem, hogy azt én immár nem tudhatom.

–          Menjünk, üljünk be valami jó kis helyre, és igyunk meg valamit… – indítványozta Marius a beálló csendben.

–          De hisz most álltunk fel az asztal mellől… – fakadtam ki.

–          Kell pihenni is a sok járkálás közben…

–          Tegnap is 23 ezer lépést tettünk meg! – jutott eszébe Dinának.

–          Azt te meg honnan tudod? – meredtem rá.

Aztán kiderült, hogy lépés számláló van az órájába építve, ami a tegnapi lépéseinek számát pontosan megadta. Nem lepleztem meglepettségemet, de hirtelen gondolkodni kezdtem, mit is mutathatnék meg egyhelyben állva a vendégeknek, még mielőtt leadom őket egy vendéglőben, és szépen hazamegyek magamnak olvasni.

Megvan!

–          Nézzétek! Ez itt az Apollo színház. Innen indultak a Jacksonok és Aretha Franklin, meg a leghíresebb fekete énekesek… Nézzétek a bejárat előtt a földön a csillagjaikat, mint Hollywoodban… – de mire felnéztem a mutogatásból, csak Alina volt mellettem, a többiek az egyik bolt kirakatait bámulták, és türelmetlenül várták, hogy Alina befejezze a fotózkodást a csillagokkal, hogy mehessünk „beülni valahová végre” …

–          Te mit eszel, ha nem jársz vendéglőbe? Csak nem főzöl magadnak? És hova jársz, ha semmi ilyen helyre nem szeretsz beülni? – faggattak az út során.

Amennyire idegenül hangzottak a kérdések, annyira idegenkedtem a válaszoktól is. Nem is tűnt fel eddig, hogy nekem annyira üres és szürkén eseménytelen az életem attól, hogy nem járok szórakozóhelyről szórakozóhelyre, vagy mert jobban szeretem a saját eszpresszómat odahaza egy könyv mellett, mint valamelyik kávéházban tolongani és elidőzni naphosszat.

–          John Lennon érdekel? – kérdeztem rezignáltan.

–          Mi van vele? – kérdezte Marius.

–          Semmi. Megölték. Csak annyi…

–          Azt tudom. De honnan jött ez most?

–          Elmehetnénk az emlékművéhez a Central Parkba, úgyis tervben volt nektek egy séta is a parkban…

–          Séta nincs. Az emlékművet megnézhetjük, bár mi azt, azt hiszem, hogy láttuk már… – vágta rá Dina.

–          Annyi séta azért csak kell, hogy a metrótól átmenjünk a túloldalra…

–          Annyi belefér…

Épp halálának évfordulója volt, így nagy tömeg vette körül Beatles dalokat énekelve az „Imagine” – lapot a földön. Sok kerekszemüveges öreg hippi énekelte a dalokat fiatalokkal karöltve. Csak Alinát érdekelte ez is egy fotó erejéig, a többiek egy távolabbi padon vártak, míg végzünk ezzel is…

A park szélén karácsonyi vásár volt kirakodva, és havazni is kezdett. Miközben a sátrak közt bolyongtunk, kérdeztem meg, mit is szeretnének tulajdonképpen csinálni, mert ha a vendéglőzés mellett tartanak ki, akkor szívesen magukra hagyom őket, én pedig egyéb felé veszem az irányt.

–          Mi az? Dolgod van? Nem arról volt szó, hogy ma velünk leszel, és megmutatod a jó kis helyeket? – vont felelőségre mosolyogva Alina.

–          Metróból megmutatni nem tudok semmiféle érdekességet, sétára meg nem szívesen vállalkoztok…

–          Menjünk az Apple-boltba! – hangzott a felkiáltás Dina részéről – És legalább nézel magadnak egy új telefont.

–          Nem akarok új telefont, de elviszlek oda.

–          Ne mondj nemet, majd ott megtetszik egy új, és megveszed…

Nem akartam ennek az anyagi vonzatára kitérni, inkább örültem, hogy végre valahova mindannyian egyöntetűen és lelkesen el akarnak jutni, még ha ez az Apple bolt is.

–          De azt tudnotok kell, hogy az a park másik sarkán, a keleti oldalon van, innen oda sem busz, sem metró nem megy…

–          Nem baj! Gyalog megyünk… Milyen csodálatosan havazik! – ujjongtak mind, mintha addig én elleneztem volna a leginkább a sétát.

A látogatás az almabirodalomban olyan volt, amilyenre számítottam, de túléltem, leginkább úgy, hogy a bejárati lépcső korlátjához támaszkodva kivártam, amig kivásárolják magukat, majd udvariasan elköszönni készültem tőlük aznapra…

–          Aztán, ha majd úgy van, hogy az egyéb programjaitokkal, a koncertlátogatással és a bevásárlásokkal megvagytok, és még mindig el szeretnétek jutni ide vagy oda, majd keressetek…

–          Hát, persze… Central Park, séta és World Trade Center és korcsolyázni a Rockefellernél… jaj, annyi mindent kell még csinálnunk – sorolta Alina, és utamat állva folytatva:

–          De most sehova nem mehetsz, mert a mi vendégünk vagy vacsorára egy nagyon elegáns étterembe, le van az asztal öt személyre foglalva!

–          Meg vagyok győződve róla, hogy akkor sem fognak megorrolni rátok, ha csak négyen mentek, köszönöm a meghívást, de…

–          Semmi de! Olyan csodás dolgokat mutattál nekünk, ránk pazaroltál két napot, most hadd legyen ez a mi ajándékunk… – lelkesedett be Marius, mint még egyszer sem ittlétük alatt.

Az sem volt baj, hogy a vendéglő a park ama másik szegletén volt, ahonnan előbb idesétáltunk, készségesen sétáltak most vissza, szinte ugrándozva a vidámságtól, hogy belementem a vacsorázásba a luxusétteremben a Warner Center tetején. Furán is éreztem magam két ilyen … hogyismondjamcsak nap után, ami alatt az volt az érzésem, csupa melléfogás volt bármi is, amit nyújtani próbáltam, s most meg itt vagyunk, ujjongva visznek luxusvacsorára valahova, ahova amúgy nem hiszem, hogy betettem volna a lábam…

Fura világ!

Két napig nem találkoztunk. Egy teljes napig még csak telefonon sem értekeztünk, a Facebookon azonban akarva-akaratlanul is nyomon tudtam követni, ahogyan Starbucksban indították a napot, ahonnan egyik vendéglőből a másikba csekkolták be sorra magukat a nap során. Második nap Alina jelentkezett, hogy esőnap van, és múzeumokba mennek, ha mennék velük, szívesen befizetnek mindenhova. Megköszöntem, és mondtam, hogy amikor majd a Central Parkbéli séta kerül sorra vagy egyéb nevezetességek felkeresése, szívesen elkalauzolom őket.

–          Óh, odatalálunk mi magunktól is akárhova, mert Marius a telefonján mindent kinéz nekünk, csak akartam, hogy velünk jöjj. Tudod, a Central Park biztos szép nyáron, de ilyenkor nem hiszem, hogy sok értelme lenne oda kisétálni – magyarázkodott a lány a telefonon nekem – de egy pohár jó bor mellett egy vendéglőben milyen szépen el lehetnénk… De ha nem akarod, akkor majd beszélünk, és elmegyünk együtt korcsolyázni a Rockefellerbe…

–          Nem tudok korcsolyázni, azt hiszem…. Nem próbáltam gyerekkorom óta…

–          Nem is az a lényeg, hanem a jelenlét! – kacagott Alina.

Majd abban maradtunk, hogy hívnak. Elutazásuk napján hívtak is.

–          A legjobb minősítésű étteremben vagyunk, neked is foglaltunk asztalt, ebédelünk, és este indulunk haza, gyere el, hogy még búcsúzóul találkozhassunk!

Jeleztem, hogy épp ebédeltem, de elmegyek elbúcsúzni. Úgy is tettem, és ismét egy olyan puccos helyen találtam magam az ajtóban toporogva, ahol soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy megforduljak… A személyzet udvariasan felvezetett, elvették a kabátomat, és étlapot, előitalt-előételt és terítéket hoztak, legalább 6 pincér kezdett körülöttem sürgölődni, mikor jeleztem, hogy köszönöm, semmit nem fogok fogyasztani, csak barátaimmal találkozni jöttem, és megyek is tovább.

–          Nem mehetsz tovább – tiltakozott Alina – annyi dolgunk van még… Nekem még pár dolgot be kell vásárolnom…

–          Én pedig egy tetőtéri bárba akarok eljutni valahol a magasban – folytatta Marius.

–          …és a gyerekeknek is vásárolnom kell még – főzte a sort Alina – arról nem beszélve, hogy korcsolyázni akarok a Rockefeller karácsonyfa alatt…

–          …eljutni a Sakáltanyába…

–          …és visszajutni idejében a szállodába, hogy a csomagokat átrendezzem, s amit ma vásárolok, azt mind elcsomagoljam…

–          Azt hittem, ma utaztok… – mondtam meglepetve.

–          Persze. Este. De addig rengeteg időnk és tennivalónk is van…

Azon a délutánon két tetőterasz vendéglőt is meglátogattunk a Village-ben, majd a sokezres tömegben nyomakodtunk egy fotóért a Rockefeller karácsonyfa alatt, onnan ismét a Village-be utaztunk sebesen a Sakáltanyához, ahol azonban a melltartóban felszolgáló pultos nem engedett leülni bennünket, mert Alina nem tudta igazolni korát, ugyanis a szállodában hagyta iratait. Persze, örült is, hogy nem nézik 21 évesnek, bár megnyugtattam, hogy csak kekeckedésből nem engedtek be. Így egy másik vendéglőben kötöttünk ki, mert ugye, azt nem lehetett, hogy anélkül menjenek útra, hogy legalább mégegy vendéglőt valahol fel nem keresünk Marius telefonos listájáról.

Amikor mindenféle kalandok után végre taxiban tudtam őket útban a JFK felé, hazaindultam – csak úgy gyalogosan a forgalmas pénteki téli estén, és eltöprengtem az elmúlt napokon. Mindenféle járt a fejemben. Az is, hogy talán nekik van igazuk, és ez lenne a nagyvilági élet sava-borsa, aztán meg az is, hogy én nem nagyvilági életre való vagyok, mert ehhez sem elegendő vagyonom, sem hajlandóságom nincs. Ugyanakkor sziklaszilárd elhatározásokra is jutottam, mint például arra, hogy majd nagyon odaügyelek arra, hogy soha többet ne vállaljak ilyen feladatokat magamra, csakis olyan barátaim és szeretteim kedvéért, akiket jól ismerek.

És akik nem feltétlenül a nagyvilági élet kiaknázása végett érkeznek ide hozzám, a mesés, a sok-sok mesés New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: