A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (4)


New Yorktól New Yorkig, Nancyvel, egy hajnalban elkötött követségi dzsippel, a Malév 90-es járatával, és annyi minden mással

Megjártam, hát ismét New Yorkot. Irigykedve néztem a Malév 90-es járatának utaskísérőit, mindent bejártam a városban, amit valaha szerettem (na jó, rajongtam…), és szép csendesen arra próbáltam összpontosítani, hogy ezt szépen leépítem magamban valahogy. Boldog voltam odahaza a kis munkámmal, azokkal, akik körbevettek. Szerettem, szenvedtem, minden megvolt, ami egy kiegyensúlyozott élethez kellett. Hazaérvén berendezkedtem a hosszútávú, nyugis és csendes mindennapi életre. Én nevezem mindennapinak, mert egy átlagembernek, aki „rendes” munkahelyen dolgozik, legkevésbé sem tűnt volna annak.

2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után

Hogy 2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után, egy újabb véletlen és – merjem-e kimondani: talán szerencse – műve is. Történt ugyanis, hogy első amerikai látogatásom óta annyira bennem volt a mehetnék, hogy évente jelentkezést küldtem az amerikai vízumlottóra. Egy idő után barátaimnak és családtagjaiknak is én adtam le, mert szerintük ezt én tudom, hogyan kell.Amint mondottam, 2006-ban hazaérve New Yorkból, magamban legbelül elkezdtem magamban ezt a hajtást elcsendesíteni, és azoknak a fontos dolgoknak és embereknek szenteltem több figyelmet, amit s akit odahaza megadott nekem a sors. A vízumlottózás olyanféle rutin volt már, hogy amikor jött az október, vettem a listát, s szépen leadtam mindenki jelentkezését. Mint egy hisztériás titkárnő, úgy nyaggattam őket fotóért vagy hiányzó adatokért, mintha az életem függne rajta. Jó kis játék volt. Addig tűnt csak játéknak, amíg 2008 május első hétfőjén be nem kopogott a postás a nagy sárga borítékkal. Amikor a Kentucky-i címet láttam rajta, azonnal tudtam, mi van benne, ledobtam a csomagot és remegtem minden porcikámban. Egyik pillanatban mámoros öröm öntött el, rögtön utána a pánik és valami fájdalmas keserűség. Ezek váltogatták egymást egy ideig még, amig magamhoz nem tértem. S amikor napok múlva valamelyest magamhoz tértem, minden gondolkodás nélkül elfogadtam a lehetőséget. Sosem vágytam különösebben Amerikába, ott élni pláne nem, soha nem tartottam vonzónak sem az amerikai átlagember életét, sem a szokásait, sem a kulturárát. Egyedül New York fogott meg még anno, Lívia ottléte idején, abba azonban – a jelek szerint – menthetetlenül belebolondultam.  Ha kérdezték, kiköltözöm-e Amerikába, azt mondtam, nem, soha, csakis New Yorkba. New York nem Amerika, csak éppen ott van.

Azzal, hogy ezt követően a kötelező belépésemig az USA-ba mi minden zajlott le bennem és körülöttem, ebben a pillanatban sem vagyok képes szembenézni, és nem is tartozik a témához, hogy külön kitérjek erre. Minden bizonnyal egy másik, hosszabb lélegzetvételű írás szükségeltetik hozzá az erre alkalmas időben és lelkiállapotban.

Az érkezésemet követő három hétben Ági barátnőm családi otthonában húztam meg magam, aki évekkel azelőtt települt át és alapított családot. Televíziós-rádiós szakmai kapcsolat, majd egy fokozatosan kialakult szoros barátság kötött össze, és bátorított arra, hogy amikor a kivándorlás gondolata és lehetősége felmerült, megkérjem, illetve elfogadjam barátnőm és férje ebbéli támogatását. Connecticutban voltam, hát, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vendégeskedésre, és a lehető legalkalmatlanabb állapotban arra, hogy kezelni tudjak bármiféle helyzetet megfelelően ugyanakkor. Gyermeket vártak, sőt már várni sem kellett, hisz megérkezett, és elég örömmel teli stressz volt ez számukra, nem hiányzott extra kihívás egy másik, nem annyira örömteli és nem is annyira családbavágó stresszfaktor személyében. És – utólag visszatekintve – természetes az is, hogy nem voltak ők sem abban az állapotban és helyzetben, hogy minden adódó szituációt megfelelően kezeljenek. Ez pedig megsürgette New Yorkba költözésemet, amiért utólag nagy hálát adok a sorsnak.  Ha nem aznap s nem abban az időben megyek lakást keresni, valószínüleg sohasem jutok a Hillyer Street és az 51. sugárút sarkán lévő házba, és az életem is teljesen másként – s teljesen nem biztos, hogy jobban – alakult volna. Máriáról nem is beszélve, akivel aztán vidám, mozgalmas és jó hangulatú lakótársi életet sikerült a harmadik emeleten kialakítani, hol szűkebb, hol nagyobb társasággal a lakásban. Miss Peryről, Lucsiról, Frencsiről, a franciáról és a surmó görögről nem is beszélve – erről viszont a New York-i levelekben nagyon sok szót ejtettem eddig is.

Connecticutban sem vesztegettem az időt, nekiestem az álláshirdetéseknek, és egy addig számomra teljesen idegen stílussal, rendszerrel és értékrenddel szembesültem. Semmi sem volt érvényes, amit addig álláskeresésről tudtam. S ha jól meggondolom, lényegében semmit nem is tudtam álláskeresésről, nekem soha nem kellett állásokat keresni, engem mindig megtaláltak a munkák, s mindig azt tehettem, amit tudtam és szerettem. Emlékszem, amikor huszonegy évesen első nap be kellett mennem a légitársaság irodájába beszélgetésre (akkor még nem nevezték interjúnak), mondták, hogy vigyem be az irataimat és egy Curriculum Vitae-t, és én azonnal rávágtam, hogy az irataim rendben vannak, de majd mondják meg nekem rendesen, honnan kell beszerezni azt az akármit, amit még kérnek, hogy vigyem be, mert beviszem én, csak tudjam, hol lehet kapni. Valami divatos pezsgőre gondoltam első hallásra, s gondoltam, ezzel jelzik, hogy valami kis ajándékot vigyek magammal, ha már behívtak… ennyire naiv voltam. Kacagtak is eleget rajta, és nem vettem rossznéven, hogy elárulták, önéletrajz az, csak menjek már, s ne húzzam az időt, majd feldolgozzuk szóban az önéletrajzomat.

No, persze, az azt követő tizenhét év alatt nagyot fejlődött a világ. Romániában is. És noha nem volt rá szükségem, de valahol azt olvastam, jó ha az embernek van kéznél önéletrajza, összeeszkábáltam magamnak egyet az interneten fellelhető sablonok segítségével. Nem szépítem, meg voltam győződve róla, hogy pfffffff, vérprofi! Amikor Scott meglátta, elborzadt (lehet, nem a legmegfelelőbb sablon alapján készítettem el). Ági férje ugyanis fejvadász cégnél dolgozik, és személyzeti ügyekkel foglalkozik. Gyorsan befutott a házba, hozott egy pohár bort, és a teraszon közösen tető alá hoztunk egy igazi „amerikai” önéletrajzot. Menetközben a legfontosabb vonásokra is megtanított, és aztán szélnek eresztett vele, de lelkemre kötötte, hogy minden alkalommal, ha változik valami az életemben, módosítsam, hozzam naprakészre, akkor is, ha nem keresek épp munkát.

Talán a legfontosabb és legalapvetőbb tanács volt ez számomra az elinduláshoz, és ma már tudom, mekkora jelentőséggel bír a rezumé. Merthogy Amerikában nem ismerik a CV-t, hanem rezumé van. És idővel azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a rezuméírás tulajdonképpen lassan már mesterség, egyeseknek pénzkereseti lehetőség ez is. S nem ítélem el őket, mert ha valakinek semmi fogalma nincs arról, hogyan kell „nyerő” önéletrajzot írni, akkor az, aki ezt megteszi, megérdemli, hogy elismerjék a tudását.

New Yorkba azért is volt jó behurcolkodnom, és megállapodnom – egyrész, mert ugye, én New Yorkba készültem eleve, másrészt meg mert a gazdasági válság ellenére is ott sokkal több munkalehetőségre lehetett számítani, mint a zsebkendőnyi „Alkotmányozó Államban”. És arra is gondolnom kellett, hogy ha eljutok oda, hogy behívnak egy interjúra, akkor kéznél kell lennem. Amint bebútoroztam Elmhurstbe, Queens eme kellemes kis körzetébe, szerteszét küldtem az önéletrajzokat, mindig azt az aspektust erősítve fel benne Scott útmutatásai alapján, ami fontosabb volt a megpályázott helyen. Jobbára légitársaságokra hajtottam. Nos, igen… Amikor eldöntöttem, hogy bevállalom ezt az amerikai kalandot, be kellett azt is gyorsan látnom, hogy magyar rádiósként itt nem sok labdát rúgdoshatok, viszont a légiközlekedés fellegvárában kézenfekvőnek tűnt, hogy mégiscsak visszatérek a szakmába a repülők közé. Nem mondom, hogy nem szerettem volna légiutaskísérő lenni, de annyira örültem volna én már csak annak is, ha megnyugtató szinten meg tudok angolul szólalni zavaromban, hogy csakis alacsonyabb magasságokban kutakodtam munkalehetőség után. Egy reptéri beosztásnak elmondhatatlanul tudtam volna örvendeni. Arról nem is beszélve, hogy bennem még mindig megvolt az Európából hozott hülyeség, amely szerint majdnem negyven évesen az ember olyan öreg, hogy örüljön, ha egyáltalán szóba állnak vele. Hogy mennyi tévhittel érkeztem Amerikába, csak fokozatosan, az évek során bontakozott ki, de már akkor, a legelején megtanultam valamit: ezeket semennyire nem érdeklik a papírok. Csakis az, mit tudsz. Vagyis kellenek papírok, mert egy agyonbürokratizált hatalmas és nehézkes rendszer az amerikai közigazgatás és minden, ami adminisztrációval jár. De – ahogy bátyám szokta csendes, szederpálinkás udvarhelyi éjszakákon mondogatni – ha egyszer bekerülsz a gépezetbe, a fogakserekek múködni kezdenek, és minden a helyére kerül. És ezt szó szerint éreztem attól a pillanattól, hogy elkezdtem végre dolgozni. Nem egyik napról a másikra történt, ennél azért sokkal nagyobb balhorgokat kaptam az országra és világra ránehezedő gazdasági zuhanástól. De ha jó gyorsan el tudtam húzódni előlük, vagy ha elkaptak, gyorsan talpra tudtam ugrani, akkor megmaradtam. És napról-napra edzettebb lettem.

New York kemény világ. New York nagyon kemény város. Ma már rendesen megerősít a tudat, hogy megmaradtam, és egy pillanatra sem kellett semmiféle kompromisszumot vállalnom ezért.

Megszámoltam utólag, több, mint ötszáz jelentkezést adtam le a legkülönbözőbb helyekre munkahelyet megpályázva. Volt azok között mindenféle, amiről azt gondoltam, meg tudok csinálni. És közben egy nap egy névkártya akadt a kezembe azokból az időkből, amikor fontos emberekkel bratyiztam.

Nancy a Szövetségi Nyomozóiroda kötelékében  az Amerikai Légügyi Hatóságnak a tisztje volt abban az időben, amikor megismertem. Amikor Szatmárról közvetlen járatok repültek az amerikai kontinensre, a légügyi hatóság rendszeresen leküldte az embereit, hogy a biztonsági előírások betartását és a járatok üzemeltetésének szükséges feltételeit leellenőrízzék, s ezzel felhatalmazzák a légitársaságot, hogy az adott pontból leszállás nélkül működtessen járatokat az Államokba. Nancy vezette a bizottságot,amire mindenki kivasalta magát és haptákba vágva szalutált érkezésükkor. Nem csak a légitársaságnak, a repülőtérnek és a város- illetve megyevezetésnek is nagyon fontos volt, hogy a dolog jól sikerüljön, nem beszélve a vámosokról és a román hírszerzőkről. Ez nem csak üzleti, hanem politikai és presztízs kérdés is volt ugyanakkor. Nancy tipikus amerikai középkorú asszony volt, szigorú tekintettel, határozott, férfias kézfogással és tipikusan amerikai féloldalt mosollyal. A sleppjében pedig nagykövetségi tisztek voltak és egy bevándorlásügyi magasrangú tiszt, aki fiatalabb korában a mexikói határvonalon végzett szolgálatot, amiről tudni, hogy Amerika legkeményebb kihívása ilyen szinten. Hirtelen tele voltunk fehérfogú mosolygásokkal, mindenki mindenkit bizalmatlanul méregetett, a reptér igazgatója meg esetlenül állt egyik lábáról a másikra. A politikusok is igyekeztek labdába rúgni, de Nancy hamar tudtunkra hozta, hogy rajtunk, a légitársaság képviselőn túl nem kívánnak érintkezni egyéb hatalmakkal. A reptéri személyzettel is csak másnap, amikor a munkát elkezdik. Nem tudtuk, hogyan képzelik az érintkezést, de Szatmáron hamisítatlan metódusokat alkalmazunk mindig a fontos alkalmakkor. Magánemberként is meg hivatalos szinteken is. Akkori főnökasszonyom meg elég tűzrőlpattant volt ahhoz, hogy előhozakodjon az ötlettel, miszerint mi azt az érintkezést magunk is úgy képzeltük, hogy mi és ők, kizárva sajtót, politikát és mindent, és hogy erre ő már olyan nagyon kitalálta a Miorica protokolltermét, hogy az már le is van foglalva. Nancy sejtelmesen hunyorgott, majd a száját is csücsörítette, mint aki intenzíven forral és érlel magában egy mindent elsöprő gondolatot. Olyan döbbent csend telepedett az irodára, hogy nem tudtam, ránkzuhan-e az ég a következő pillanatban, vagy megnyílik a föld. Bántuk is már, csak valami történjen. Nancy meg csak hunyorgott, letette az iratmappáját a kisasztalra, és két kezével megmasszírozta a homlokát, a szemét, megdörzsölte az arcát, és a kíséretéhez fordult. Egy szó nem hangzott el. Visszafordult, felkapta a mappát és végre megtörte a hosszú óráknak tűnő pár pillanatnyi csendet:

–          No, nem bánom! – Csak a szállodába ugorjunk be előtte, hogy lecuccoljunk…

Onnantól megpezsdült az élet, és kisvártatva a fehér teremben feszengtünk az asztal körül. Nancyt mellém ültették, mert szerintük én tudtam angolul beszélni.Túloldalára meg Radu kollégámat, aki nem tudott angolul ugyan, de szórakoztató volt. Felvezettük a helyi szokást, hogy nálunk a pálinka az ital, de ha netán ezt nem szeretnék kipróbálni, mi nem forszírozzuk, mert nem szeretnénk, ha azt hinnék, meg akarjuk őket ölni. Nancy intett, jöhet az az ital, aminek ekkora feneket kerítenek, nem lehet rossz. A férfiak prüszköltek és köhögtek felváltva a szilvától, Nancy azonban felhajotta a poharat szemrebbenés nélkül. S mivel a felvezetőben azt is elárultuk, hogy fenékig illik, mi sem maradhattunk le, és Raduval igyekeztünk a lépést tartani a ránkbízott becses vendéggel, aki által nem utolsó sorban az amerikai járataink sorsa dől majd el. Félóra sem telt bele, amikor Radu, aki maga is mulatós ember, és nem veti meg a jó italt, bírja is rendesen,  odasúgta nekem:

–          Tezsvirem, úgy tűnik nekem, hogy ez a tánti bennünket az asztal alá fog inni, ha így folytatja.

Nancy valóban úgy hajigálta be a pálinkát, mintha málnaszörp lenne, és azon kívül, hogy mind kedvesebben mosolygott, semmi jelét nem adta annak, hogy ártana neki. A tetőfokára akkor hágott a hangulat, amikor a főnökasszonyom házimulatságaira bejáratos muzsikus cigányok besorakoztak az elszigetelt kis terem szeparéjába, és magyarnótákat kezdtek húzni. Akkor láttam Nancyt egy pillanatra a felfordulásban felpattanni a szék tetejére, ahol lerúgta cipőjét és egy villanás múlva már Raduval járták a csárdást.

A reggeli New York-i járathoz sorra szotyogtak be az emberek szolgálatba másnap, akik utánam jöttek el a buliról, még kábultabbak voltak. A bizottság kicsit késett, az igazgató idegesen toporgott, mert mint kiderült, hajnalban Nancy kitartott amellett, hogy nem engedi mással hazavitetni magát a Mioricából az Aurorába, hanem a diplomata dzsippel jut el oda. Ami nem is lett volna különösebben bonyolult útvonal – nem szatmáriaknak mondom, az említett szálloda egy kanyarnyira van csupán a vendéglőtől. Nancy azonban dzsippestül, sofőröstől, mindenestül eltűnt akkor reggel. A reptér igazgató valahol a hídon túl bukkant rájuk – nem nehéz egy konzulátusi felvértezett amerikai dzsippet hajnalban Szatmáron sem kiszúrni… Soha nem tudtam meg, volt-e városlátogató szándék a dologban, vagy csak a sofőr tévesztette el az útirányt.

A csapat besorakozott a reptér épületébe. Nancy napszemüveget viselt és ugyanaz a kimért és távolságtartó, féloldalt mosolyú, keménykézfogású diplomata asszony volt, akivel előző nap találkoztunk. És attól a pillanattól csakis szakmai dolgokról esett szó.

A látogatás után nem volt semmiféle kapcsolatunk sem a bizottsággal, sem Nancyvel. Következő év karácsonyán az otthoni (!) címemre érkezett egy nagy piros boríték az amerikai címerrel és pecséttel rajta valamint az egyik közép-európai amerikai nagykövetség fejlécével. Üdvözlet volt benne csak nekem Nancytől. Mondta, ne veszítsem el a névkártyáját, s ha eljutok egyszer New Yorkba, ne habozzak megkeresni. Igaz, hozzátette, nem nagyon valószínű, hogy otthon lesz, mert a világrészek közti hatékonyabb mozgás végett bevette magát egy közép-európai főváros nagykövetségére, s onnan ingázik a kontinensek közt. Mondtam, nem tervezem, s nem is hiszem, hogy valaha is New Yorkba utazom, de majd szólok. S hogy véletlen-e vagy sem, nemsokára megkaptam minden akadékoskodás és kérdezősködés nélkül az első amerikai beutazási vízumomat…

Ha máskor nem, karácsonyokkor váltottunk egy-egy üzenetet Nancyvel, de nem akartam semmit sem kérni tőle, utáltam volna érdekből ráakaszkodni, bár folyton azzal zárta leveleit: akármiben segíthetek, csak szólj… Nagyon nagyra értékelt engem szakmailag, s nem pontosan tudtam, miért, és főleg, milyen információk alapján.

Nos, ott voltam hát, New Yorkban. Két bőrönddel, kissé megtörve és mind haloványabb reményekkel, hogy rendesen megvethetem valaha is a lábam az amerikai földön. Sokmindent nem hoztam magammal az új életbe praktikus okok miatt sem, de a névkártyák velem voltak. Úgy gondoltam, semmi rossz nincs abban, ha rákérdezek, mi van az én Nancy barátnőmmel. Előtte kicsit gugliztam is rá, hogy hátha valami érdemit megtudok róla, és noha az ilyen emberek dolgaira nem nagyon keres rá semmiféle kereső program, egy, a washingtoni reptér publikus dokumentumai közül való fájlon rábukkantam. Megtudtam, hogy Marylandben él valahol Baltimore környékén. Annyit írtam neki, hogy itt vagyok, s hogy vagyok, és majd adjon nekem hasznos tippeket, hogyan kezdhetném el az életem itt. A válasz nem késett, szinte instant érkezett is.

„Helló Artur,

 

Mondhatom, a lehető legrosszabb időszakot találtad idejönni a gazdasági válság kellős közepén, de örülök, hogy meglépted ezt. Te roppant értékes ember vagy, és minden légitársaság tiszteletére válnál. Sajnos, most nehéz lesz akárhol is elhelyezkedni, és főleg a megszorítások miatt megfojtott légitérsaságoknál, ahol most alaposan meghúzták a nadrágszíjat. De jól figyelj rám… Azaz ne rám. Hallottál a Southwest Airlines-ról? Nos, tartsd rajtuk a szemed.

Én jól vagyok, öreg vagyok, várom a nyugdíjazásomat, és végre csendesen akarok élni egy farmon, távol a világtól.

Mindenről tudni akarok, majd írj,

Szeretettel üdvözöl barátod,

Nancy”

Légitársasági álláshirdetéseket kifogni még a mostani, bejáratott agyammal is nagyon nehéz. Sokan, mint például a Southwestnél is, lévén Amerika egyik legkedveltebb légiszállítója és legjobbnak kihirdetett munkáltatója, olykor csak percekre, esetleg órákra tesznek fel álláshirdetéseket. Három nappal a levél után –Nancy tanácsát megfogadva, és rácsimpaszkodva a légitársaság honlapjára – belefutottam az álláshirdetésbe, ami végülis elindította amerikai szakmai pályafutásomat.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: