Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (2)


(Bartos barátnőmnek)

Crema – ahol az álom elkezdődött

Amikor az útvonaltervezésnél tartottam, úgy gondoltam, ha már életemben első ízben érkezem Olaszországba, és épp Milánóba, adhatok neki is egy órácskát az időmből. Mikor a Malpensán leszálltam, és kézhez kaptam a poggyászom, eszemben sem volt többé a belvárosban kódorogni, hanem egy korábbi vonattal elindultam egyenesen Crema felé. Indulás előtt otthon annyi időm még volt, hogy egy emlékeztetőféle üzenetben szóltam a polgármesternek, hogy vasárnap délután érkezem, és hétfőn, esetleg kedden teszem tiszteletemet nála, és Francescát is értesítettem az érkezésem pontos idejéről. A polgármesterrel addigra sok órát átbeszélgettünk, üzenetemre pedig gyorsan reagált, hogy bármelyik nap szívesen lát, de ha több időt szeretnénk együtt eltölteni, akkor a keddet javasolja.

Photo by Artur Dancs

Az árkádsor

Másfél órával a tervezett és házigazdámnak jelzett időpont előtt már begurultam kisbőröndömmel Crema főterére, a Piazza Duomo-ra. Az óvárost a régi, hatalmas, pompás díszítésű városkapuk szegélyezik, és mikor odaértem, mintha megállt volna az idő velem, és mintha egy mesés álomba zuhantam volna. Az idő ugyan már állni látszott a vonaton is, a Trenord regionális szerelvénye nem sokban különbözött a nyolvanas évek emlékeiből felderengő Román Államvasutak lerobbant vidéki szutykos vonatjaitól, de ezt két helyzetet nem lehet egy lapon emlegetni sem.

Crema olyan szinten volt elbűvölő, hogy megtántorodtam, és a ragyogó napsütésben gyorsan kerestem egy helyet, ahol leülhetek, és ezt az egészet, ahogy van, teljesen magamba szívhatom, és magamra ölelhetem. Ha a mocskos vonatablakból kifelé bámulva az volt az érzésem, az egész környék, a táj, a mezők, minden ismerős, akkor a piazzettán különösen igaz, hogy első pillanattól teljesen otthonérzés fogott el.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

A teret a székesegyház uralta, ahogy a neve is jelzi. A dómot ötvenhét éven keresztül építették, hogy 1341-re készen álljon a remekmű, amelyet stílusban odaillő árkádos átjárós épületek, és egy újabb boltíves kapu ölelt körül. A toronyóra pedig minden félórában szép muzsikát hallatott, és olyan természetesen hatott, mintha mindig is ezt a harangjátékot hallgattam volna azelőtt. A másik oldalból pedig egy spalettás ablakokkal és öntöttvas erkélyekkel díszített színes házsor  szegélyezte a teret, amelynek macskakövein nyári teraszok sokasága ásítozott a déli napsütésben. Megnyugodtam: csendes ez a város, nem volt, amitől félnem. Egy utazónak mi lehet a kikapcsolódás? Ha nem utazik, hanem békén megül magának valahol. S valakinek, aki egy hét alatt négy-öt világvárosban is megfordul, és még életét is egy metropoliszban éli, mi lehet a pihentető? Nyilván egy ilyen csendes kisváros annak minden sármjával és kedvességével. Teljesen kiment a fejemből, amit addig csak olvastam meg hallottam a sziesztáról, s arról, hogy az olaszoknál minden lelassul a déli órákban, a boltok, vendéglők zárva tartanak, és este minden újra életre kell késő éjszakáig.

Photo by Artur Dancs

A dóm

Francesca pontosan olyan elragadó teremtés, ahogyan arra számítani lehetett a hírdetéséhez írt visszajelzések alapján. A lakás pontosan másfél percre volt a főtértől, egy a sétálóutcából nyíló szűk kis sikátorban, amely pár méterrel odébb egy másik, kisebb térbe torkollott, a Premolira, ahol a korábban említett Premoli palota is áll.

– A kettő közül kellett választanom – meséltem Francescának, miután körbevezetett a lakásban, ami otthonomul szolgál majd a következő napokban, és gyorsan ki is próbáltam a presszógépet, hogy a gőzölgő kávéval kiülhessünk a forró áprilisi napsütésben kellemesen hűsítő udvarba a bambusz-karosszékekbe – A másik a Premoli villa lett volna.

– Óh, hát az sem lett volna rossz választás, a rendező lakik ott, Luca Guadagnino… – csicseregte Francesca – meg a film jeleneteit is forgatták ott, amikor Elio Marziával csókolódzik, de én örvendek, hogy engem választottál – tette hozzá, és mondandójához térképeket varázsolt elő, és egy CMBYN-prospektust, amin olaszul ez állt: „Chiamami col tuo nome” – és teljes leírása volt a filmforgatás cremai helyszíneinek, beleértve a mi utcánkat és az említett csókjelenetet is a Premoli parkolójában.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Premoli

Aztán megkerülve a ciklámenszínű rhododendron bokrot, ami az udvar szegletében ékeskedett, átvitt az udvar végébe, és kissé elbizonytalanodva a fal felé intett:

– Ők azok…

A kerékpárokra mutatott, amelyek a lakáshirdetésben szerepeltek, és lányneveket viseltek. Nem véletlenül. Odaléptem, és ismét gyermekkori kép villant fel előttem, életem első bringája, a jó öreg kis Pegas. A házigazdám kerékpárjai ugyanis arra emlékeztettek, de azt hiszem, amellett, hogy gyermekkorom óta magam is nagyot nőttem – minden irányban – ezek a bicajok nem csak olyan kicsik voltak, mint a gyermekkori piros Pegas-om, hanem annak a bébiváltozatai voltak, amolyan gyermekbiciklik. Nagyon elkenődtem, és mivel nem akartam semmiféle sértőt mondani, csak ennyi csúszott ki a számon:

– Vajon nem roppannak össze alattam?…

– Csak nem… – válaszolta ugyanolyan kétségekkel gyötrődve mosolygós házigazdám.

Még szerencse, hogy az útvonaltervezőt eleget koptattam ahhoz, hogy az utazásaimhoz legyenek B és C verziók is, ha immár a kerékpározás esélyei ennyire elvékonyodtak a késő délutáni napsütésben.

Nem akartam háziasszonyomat feltartóztatni tovább, s az időt sem vesztegetni, mihamarabb felfedezőútra akartam indulni, és olyan gyorsan magamévá tenni ezt a bájos kisvárost, amilyen hamar csak lehetséges. Amire rendbe szedtem magam, a dóm harangjátéka hat órát jelzett. A nap még mindig magasan volt, és mikor kiléptem az utcára, épp narancsszínűre festette a házak falait. A Piazza Premoli felé indultam el, hogy megismerkedjem a kastéllyal is, ahol nem csak hogy a rendező is tartózkodik, amikor épp nem világkörüli úton promoválja a munkáját, hanem ahol a film szereplői is otthon voltak olaszországi tartózkodásuk idején, a forgatást követő estéken együtt vacsorázva és művészfilmeket nézve a mesterrel.

Photo by Artur Dancs

Zsibvásár

A térről egy keskeny kisutca vezetett át egy másik térre, és amint a via Buso-n haladtam, a dóm harangja szólalt meg ismét, és összeállt bennem a kép: a kis utcában a filmbéli jelenetekben láthattam Eliót és Olivert bringázni, és a harangszó a film jeleneteiből volt olyannyira ismerős számomra. Minden úgy vett körül, mintha mindig is ismertem volna e kisváros valamennyi kis zugát. A Piazza Trento e Trieste egyik oldalán a színház épülete állt, és a piactéren pedig zsibvásár tarkállott. Mint megtudtam, osztrák-magyar piacnak becézik, mert anno I. József császárunk tiszteletére épült amaz második látogatása alkalmából a Lombard tartományba. Elvegyültem a népek között, megnézegettem az antik kirakodott tárgyakat, a mindenféle színes lomokat, drága kis kacatokat, néha odaköszöntem egyik-másik árusnak, főleg, hogy mindenkinek volt egy-egy kedves szava felém. Olaszul, persze, amit vagy értettem, vagy még nem jutottam el addig a leckéig a tanulásom során. Olyankor csak bárgyun mosolyogtam, és a jól begyakorolt mondatomat ismételgettem: „Mi dispiace, non parlo italiano molto bene, ma studio…” – és erre mindenki egész cirádát kerekített felém mosolyogva és szélesen gesztikulálva, szeretetteljesen, mert gondolom, az járhatott a fejükben, ha valaki ezt ilyen tökéletes helyességgel el tudta mondani, az minden bizonnyal a többit is megérti majd…

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo

Visszakeveredtem a dómtérre, ahol korábban, mint említettem, alig néhány ember lézengett, azok is inkább egy-egy napernyő alatt húzódtak meg egy kávé vagy sör mellett. Alig ismertem fel a korábban csendes helyet, mert hullámzó tömegek vették birtokba. Lejárt a szieszta, és forró vasárnap délután lévén a város és a környék apraja-nagyja kirajzott a piazzettára. Turistahadak kerülgették a székesegyházat, filmturisták fotózkodtak a filmbéli asztal körül, a teraszokon pedig gombostűt sem lehetett elejteni, egy-egy asztalnál szőlőfürtként csoportosultak az emberek, hangosan értekezve, gesztikulálva. Egyszerűen imádnivaló volt az egész, ahogy volt. Még ebben a tömegben is biciklisek jöttek-mentek, vidáman csengetve a járókelőkre – autóforgalom itt egyáltalán nincs is a belvárosban. A sétatéren és a főutcán városkaputól városkapuig jártam, kattintgattam, és élveztem a fellobogózott oszlopokat. Gianluca egyik üzenetében elmondta azt is korábban, hogy szerdán, április 25-én az olaszok nagy nemzeti ünnepe lesz, a fasizmus alóli felszabadulás ünnepe, és emiatt vannak a városok feldíszítve piros-fehér-zölddel.

Photo by Artur Dancs

Ünnepre készülve

Egyszerűen nem győztem betelni Cremával, a szépséggel, ami körbevett, és a boldogsággal, ami mind jobban feszítette a szívemet. Az árkádok alatt beköszöntem a turisztikai központba, ahol pár formális – és a tudásomnak megfelelő – olasz dialógust megejtettünk, majd angolra váltva folytattuk. Kifaggattak, honnan érkeztem, s mondtam, azt is, mi hozott ide.

– No, persze, a film! Várjon csak, adok valamit magának – intett a kedves idős hölgy a pult mögül – Matilda, hozz csak gyorsan filmes képeslapokat az úrnak, te meg, Alberto lódulj a biciklikért…

– Csak két képeslapunk maradt – került elő széttárt karokkal sajnálkozva a megidézett Matilda asszony, két kezében tartva a két elárvult promocionális lapot – inkább adjunk neki egy térképet.

– Ó, térképem van – vágtam rá szusszantás nélkül – megköszönném a képeslapokat!…

– Egyik hátoldalán a városbéli helyszínek vannak feltüntetve, a másikon pedig a környékbeliek, a városon kívüliek. Melyiket szeretné inkább?….

– Hát, nézz a szemére… – mondta szinte sajnálkozva a pultnál álló néni – Mindkettőt szeretné – mondta olaszul, de ezt még én is megértettem…

Olyan lehettem, mint valami otthonfelejtett kutya nagy szomorú szemekkel, mert Matilda megsajnált, és valami legyintés és szöveg kíséretében a kezembe nyomta a két képeslapot. Ezalatt Alberto is előkerült, és szólt, hogy készen van. Nem pontosan értettem, mire van készen, de örömmel nyugtáztam, és vidáman megveregettem a hátát az öregúrnak.

– Andiamo! – mondta erre, és a hölgyek is búcsút intettek nekem.

– Hová is megyünk? – kérdeztem félénken.

– Hát, a biciklik! Jöjjön! Andiamo!…

Alberto semennyire sem tudott angolul, de mindent részletesen elmagyarázott nekem olaszul, miközben egy fekete és egy fehér bringát tolt maga mellett. Ajánlkoztam, segítek, de nemet intett a fejével, és csak mesélt nekem a Piazza Duomoról, az erkélyről, ahonnan Garibaldi tábornok szónokolt, a filmről, hogy volt itt minden lezárva, és donnamizéria.

Photo by Artur Dancs

Ahol signore Oliver újságot vett

Az árkádoknál álltunk meg, és az újságos stand felé intve jelezte, hogy signore Oliver onnan vásárolta az újságokat, s az árkádsor oszlopaihoz érve, egy pillanatra letámasztva a bicikliket, az oszlopok felé mutatott, és széles mozdulatokkal írta le nekem, hogyan álltak a kamerák a statívon, amikor a ragazzo megcsókolta a ragazzát a film jelenetében, hogy aztán a  kamera a daruval magasba emelkedjen, és az árkádsort és a duomót is bevegye a képbe… Ezt úgy ábrázolta, hogy lábujjhegyre emelkedett, és karjaival széles köröket írt le a levegőben.

– Molto fantastico! – tette hozzá, meg hogy akkor most odamegyünk a fehér asztalhoz, ami körül a három fehér szék van, és az egész el van kerítve a teraszok asztalaitól, hogy illetéktelenek ne tolakodjanak oda.

– Il tavolo famoso… – mutatott az asztalra – le seggiole famose… – intett a székekre – le biciclette famose… – intett a két, immár az asztal mellé leparkolt kerékpárra, amitől megvilágosodtam, és megértettem, hogy ezek biza AZOK a bicajok, amit oly gyakran láttam a filmbéli jelenetekben, majd rám mutatott, s egyben intett, foglaljak helyet az asztalnál a kerekesek mellé – E anche tu sei famoso. L’americano molto famoso!

Alberto sztárként kezelt, ami nem kevés feltűnést okozott a délutáni tömegben, és a környékbeli teraszok asztalai felől is minden tekintet rám szegeződött. Amikor Alberto a fényképezőgépemmel elkezdett körbejárni, és mindenféle pozícióból fényképezni kezdett, nem tiltakoztam tovább a sorsom ellen, és széles mosollyal hátradőlve a híres asztal mellett a híres széken a még híresebb biciklik társaságában, immár odaadással pózoltam. Amikor Albertonak kellőképpen leróttam hálámat a meghatottságtól és a hirtelenjött sztárságomtól megilletődve, amaz ismét magához fogta a bringákat és a visszatopogott velük az iroda irányába az árkádok alá. Akkor jutott izgatottan eszembe, nézzem meg, hogyan sikerültek a fotók. Sajnos, úgy tűnt, a kor rányomta bélyegét Alberto dolgos kezeire, mert azok annyira remeghettek, hogy valamennyi kép elmosódott, életlen lett.

– Nem baj, ha homályosan is, mi tudjuk a lényeget! – vígasztalt sms-ben Höki, mikor megmutattam neki a fotókat.

Photo by Artur Dancs

Tutti le famosi

A tömeg mind nagyobb folyamban hömpölygött a szűk kis utcákon, a napsütötte sétatéren, és végig a főutcán. Az egymást érő gelateriák sem bizonyultak elégségesnek ennek a tömegnek, mindenhol tömött sorokban álltak a fagylaltokért. Világvárosi utazásaimhoz szokva, noha figyelmeztettek, valamennyi eurót jó lenne, ha tartanék magamnál – hitelkártyámmal próbálkoztam a fagylaltosoknál, mikor végre úgy döntöttem, ennyit én is megérdemlek ebben a végtelen nagy boldogságban itt. Nem volt időm s alkalmam eurót vásárolni, mert a reptéri valutabeváltók sokszoros áron kínálták az európai valutát, ideérve pedig egyelőre minden olyasféle intézményt zárva találtam a vasárnap és a szieszta ürügyén, ahol nem fagylaltot, pizzát vagy sört mértek éppen. Természetesen, mosolyogva utasították el a hitelkártyás próbálkozásaimat több helyen is, míg egyik helyen egyik fiatal olasz gyerek elő nem varázsolt valahonnan a pult alól egy kártyagépet, és mintegy megszánva intett, vegyem elő  azt a  kártyát, és mondjam, melyikből kérek. Miközben lekezeltük a pénzt a kártyámról, zavartan elmagyaráztam, hogy mennyire sajnálom, de csak most érkeztem, és nem találok sehol egy beváltót, és ő is sajnálkozott kicsit efölött rezzenéstelen arccal, és mondta, hozzá mindig jöhetek, ha kell, előszedi nekem a masináját. Nem tagadom, jólesett nekem ez a bratyizás. És kérdeztem, hol váltsak be pénzt szerinte. Megvonta a vállát, hogy nem tudja, mert csak dolgozni jár be ide, majd legyintett, hogy már úgyis mindegy, mert kaptam fagylaltot, s azzal annyi.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott házigazdám, aki azt mondta, bármikor kérdésem adódna, nyugodtan írjak neki, és segít, ha tud. Francesca máris mondta, hogy a legjobban akkor járok, ha direkt automatából veszek ki pénzt, mert az is lehúz ugyan, de kevésbé, mint a bank vagy a valutabeváltók. Egyúttal megkérdezte, nem tévedtem-e el, s megnyugtattam, hogy kedvtelésből szoktam csak eltévedni, és mellesleg azt is hozzáfűztem, hogy visszamentem megnézni az általa felajánlott kerékpárokat, és biza teljességgel lehetetlen, hogy én azon elindulhassak bármerre is, de hosszabb utakra semmiképp, és hogy majd kell keresnem egy bicikli kölcsönzőt. Ebben a pillanatban sietett el mellettem a turisztikai hivatalból a kedves idős hölgy, lejárhatott a munkaideje, amikor Alberto a bringákkal visszaért. Kérdem tőle is, tudna-e kerékpárkölcsönzőt, de csak a fejét ingatta, hogy abban biza még ő sem segíthet.

Amikorra besötétedett, és az időzónák, az utazással telt izgalmas nap, és a rendes fáradság is rányomta bélyegét a lábamra, abbahagytam a sétálást, és a dóm tövében telepedtem le. Úgy gondoltam, csak kis időre, de aztán nehezemre esett tovább menni. Szerettem volna olyan hosszúra kitolni azt a napot, amennyire csak lehetett. Ugyanakkor tudatában voltam, hogy az előttem álló napok legalább ennyire tartalmasaknak ígérkeznek, és ugyanennyire mozgalmasnak. Ehhez pedig rengeteg energiára lesz szükségem. Talán ez volt az egyetlen, ami végülis rávett, hogy otthagyjam a vasárnap esti nyüzsgést a piazzettán, és visszavonuljak.

Photo by Artur Dancs

Francesca hallhatta, hogy az udvarban szöszölök, mikor kiültem egy konyakkal, amivel a portugál kollégák láttak el bőségesen Lisszabon és Milánó között, mikor a csekély csokiajándékokért cserébe elsőosztályra ültettek, és mindenfélékkel elkényeztettek. Üzenet érkezett:

„- Előkészíttetem reggel a férjemmel a nagy zöld kerékpárt, teljesen működőképes, remélem, az tökéletes lesz az utazásokhoz. Jó éjszakát!”

Úgy éreztem, angyalok vesznek körül, és minden lépésemet felügyelik és vigyázzák.

És megint csak ott tartottam, hogy ha valaki arra kért volna, én biza elmentem volna madarat fogni is. De mivel semmi ilyen felkérés nem érkezett. Bezuhantam az ágyba.

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

ShaunysWorld - The Twisted Scotsman who cares!

Telling it as it is since 2013 - Living in Edinburgh, Scotland with my wonderful family and friends trying to live with Agoraphobia, Psychosis, M.E (Chronic Fatigue), PTSD and Fibromyalgia - "Life is Hard, don't make it worse" - Enjoy the Journey with me, follow me, and I will follow back. Thanks :-) Shauny

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: