Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (12)


 

Maurizio gesztusa

Az óváros templomából, San Giacomo harangtornya alatt a Piazza del Popolo felől leszivárogtam ismét a tengerre néző piazzettára, a Di Amicis térre. Ez az egzotikus növényekkel sűrűn benőtt park a magasváros tövében többféle néven is ismert azok körében, akik otthonosan mozognak Bordigherában. Egyik ilyen neve a Cape Pineta, akár botanikus kertté is nyilváníthatnák, százéves fikuszok, olajfák, ciprusok, datolyapálmák sűrű dzsungele nőtte be a szépen rendben tartott sétányok közt meghúzódó parkot. Legjellegzetesebb példányai a norfolki fenyők, amelyek eredetileg Új Zéland és Új Kaledónia csendes-óceáni vidékeiről kerültek ide, és lettek honossá a mediterrán térségben is.

Photo by Artur Dancs

Cape Pineta

A tengeri szellő csavargott a fák között, a Piave emlékműnél idős emberek üldögéltek a késő délutáni beszűrődő napsütésben. Eszembejut, ami Elionak is átvillant a fejében, hogy talán egykori bajtársukra vagy felmenőikre emlékeznek a kőtábla névsora előtt, majd nekem is, mint Elionak, eszembe jut, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy bármelyiket is ismerd az ott felsoroltak közül, ma már legalább száz-százhúsz évesnek kellene lenned. Talán csak kegyeletüket róják le a hősöknek, akik épp nagyapáik, dédapáik is lehettek. Ebből az időtávlatból már semmi és senki sem fáj annyira. Lehet, huszon-harminc év még átment némi fájdalmat korábbi veszteségeinkből, de száz semmiképp. Száz év tompa emlékezést idézhet elő bennünk, semmi többet, tiszteletteljes elmélkedést a múltról. Ez már nem fáj. Legalábbis nem úgy fáj.

Photo by Artur Dancs

Délután a Piave emlékműnél

Délelőtti elragadtatásomban, hogy sikerült felkutatnom a piazzettát, nem adtam magamnak sok időt felfedezni azt részleteiben, és mielőtt elindultam volna lefelé a tengerpartra, kimentem ismét a Sant’Ampelio templom feletti kilátóteraszra. A helyiek Marabuttonak emlegetik, ami a muzulmán világból kölcsönzött szó, talán a lőporraktár különleges alakja miatt. A terasz magasan a tenger fölött éppen a csücsökre néz, ahol a városvédő szent kápolnája van szemközt, és balról ellát San Remo magasságaiig és a riviéra távolabbi öbléig, Genováig, amennyiben ezt az idő megengedi. És ezen a délutánon megengedte, tudhatta nekem most nincs ennél több időm. Ha jobbra fordultam, nem csak Monacóig, hanem az ilyen derűs délutánokon Nizzáig is ellátni. El tudtam volna képzelni ezt a látványt életem hátralevő részére. Előbb ezt nem mertem magamnak sem bevallani, de aztán a barátaimnak egy üzenetben megírtam a titkot. A tenger fodrozó, magas hullámokban tornyosuló csipkékkel csapkodta a délutáni nap áztatta sziklákat és odébb, a Garnier villa alatt ritmusra ringatta a kikötőbe zárt jachtokat, szellője pedig a megannyi nemzet lobogóját ugyanolyan rakoncátlansággal lobogtatta felettük. A marabuttón három ágyú őrzi a várost. Nemrég állították vissza őket a helyre, ahol a kalózkorszak idején a várost védték. Nevük is van, és a helyiek nagy tisztelettel emlegetik őket: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse.

Photo by Artur Dancs

Marabutto

Tudtam, hogy az esti órákban egyszer még feljövök majd ide és az óvárosba, a napnyugtára inkább a tengerparton szerettem volna lenni. A kanyargós lépcsőkön Sant’Ampelio templomához ereszkedtem le, és onnan le a tengerparti sétányra. A Lungomare Argentina Evita Perón tiszteletére kapta a nevét, aki 1947-ben, a háborút követően kis reményt hozott a tengerparti kisvárosba, amikor júliusban felavatta a riviéra leghosszabb tengerparti promenádját, hogy az élet a háborús évek után visszatér majd a régi kerékvágásba. A promenád két kilométer hosszan terül el Sant’Ampelio kápolnájától Vallecrossiáig a kékvizű tenger és a vasúti sínpár között mediterrán fenyőkkel szegélyezve. A sétányra nyílnak Bordighera tengerparti szállodái. Amikor leértem, alkonyodott, a szállodák a promenádra nyíló kijáratain a vendégek sorra csordogáltak ki a sétányra. Voltak, akik a kavicsos tengerpartra mentek le egyenesen, mások a tengerre nyíló teraszokon kerestek helyet maguknak vacsora vagy csak egy hűs koraesti rosé reményében. Voltak azonban, akik sétálni indultak. Én is azt terveztem, végigsétálok a promenádon, de a vasútállomással párhuzamos barettóhoz érkezve, nem tudtam ellenállni egy kis helyi szürkebarátnak.

Mondtam is a pultos, széles mosolyú fiúnak, hogy micsoda meglepetés számomra szembe menni itt az East Village-ben heti rendszerességgel vásárolt kedvenc borommal, a Ruffinoval. Mondja, hogy nem meglepő, mert erről a vidékről származó borok ezek, és ha akarom, felidézi bennem a New York-i esti borozgatásaimat. Mondom, én nem azokra akarok most emlékezni, hanem ezt itt megélni – és körbemutattam – ugyanazzal – és a borra mutattam.

Photo by Artur Dancs

Kérdi rosé formájában jöjjön-e a „megélés” vagy szürkebarát legyen a társam. Mondom, maradjunk a fehérbor mellett. Helyesli döntésemet, és mondja, hogy én csak nézzem ki a magamnak leginkább megfelelő asztalt a helyzet megéléséhez, és ő majd Maurizióval elintézi, hogy a bort majd odarendezze nekem egy kis kancsóban. Kancsóban? – kérdem felderülve a pompás ötleten. Kancsóban. Bízzam csak magam rájuk, rá és Maurizióra. Úgy beszélt nekem Maurizióról, mintha ismernem kellene. Elhelyezkedtem a tengerhez legközelebb eső asztalnál. A környező asztaloknál helyi fiatalok illogattak kisebb-nagyobb társaságban. Beszélgetésfoszlányok, nevetgélések szűrődtek át innen-onnan a koraesti tengeri szellő susogásában. A kavicsos parton nem sokan jártak, egy-két kagylógyűjtő vagy romantikázó pár a távolban. A hullámok változatos erővel és sistergéssel csapódtak a partra. Közben megérkezett a nagyon fiatal, csillagszemű, sovány fiú, aki addig a másik asztalnál, a nagy társaság körében komédiázott, és akivel már váltottam pár szót, azaz próbáltam, amikor a baretto teraszára léptem imént. Angolul kérdeztem, hogy pultnál szolgálnak-e ki vagy bízzam inkább rá. De csak megvonta a vállát:

– Che ne so… – és a bárpultos felé intett.

Most letette a boros kancsót az asztalra. Ő lehet, hát Maurizio, aki nem beszél angolul ugyan, de azon túl roppant kedves és készséges. Korábbi parolázásunkból a pultos fiú azt gondolhatta, mi már korábban lebratyiztunk, és ezért engedett át engem olyan proaktívan Maurizio gondoskodásának. Emez meg gondoskodott is rólam. Letette a bort a kancsóval, a poharat. Majd töltött. Valamit mondott olaszul, és visszament a bárhoz. Amikor visszatért, egyik kezében egy tál mogyorót, a másikban sósperecet hozott. Mosolygott, és mint szövetségesek közt, rámkacsintott:

– Giovanni küldi

Odanéztem, a széles mosolyú pultossal találkozott a tekintetem, megemeltem a teli poharamat irányába, ő visszaintett, Mauriziónak pedig megköszöntem egy szép borravaló kíséretében.

– Pillanat, visszaadok – hebegte.

Intettem, tartsa meg. Meglepetten mosolygott, és megköszönte. Nem mondott semmit, hanem egy jellegzetes kézmozdulattal biztosított afelől, hogy ha bármire szükségem lenne a tengerparti megélésem közepette, akkor a legjobb a kezekben vagyok itt, csak jelezzem.

A pohár fala gyöngyözött a párás tengerparti nyárestében a jól behűtött fehérbortól. Beleszippantottam, és elmerültem gondolataimban. Alig volt teljes huszonnégy órája, hogy pár méterrel fennebb, a rózsaszínű állomás peronjára léptem az intercityről, és mégis  úgy éreztem, mintha Bordighera mindig is életem része lett volna. Valahol a távolban Ventimiglia felé sejteni véltem a tengerbe nyúló nagy sziklát, a helyet, ahol Oliver és Vimini harminc éve a napsütötte nyári délutánokon és alkonyokon az élet nagyon fontos dolgairól, barátságról beszélgetett hosszan a szikla tetejére kuporodva felhúzott térdeiken pihentetve állukat a távolba bámulva. És ahol Elio Marziával randizott nyáréjszakán, ahová délutánonként fürdeni jártak a szomszéd fiatalokal és a villa vendégeivel, akik ebéd utáni ejtőzésük közben jónéven vették, ha valaki felvetette, le kellene menni a partra. Nem , mert magában nem tudott volna bárki lemenni, hanem mert valakinek meg kell törnie a sziesztával járó, lustasággal vegyült ernyedtséget ilyen fülledt nyári délutánokon, hogy lendületbe hozza a társaságot.

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

A sziklás öblöt, ahol Elio és Oliver utoljára úszott együtt azon az augusztusi hajnalon, mielőtt Oliver visszautazott volna New Yorkba. A tengerpartról a hegyoldalba emeltem a tekintetem. A hegyoldalon sorakozó villák tegnap még csak ismeretlen szép épületek voltak, a pazar panoráma része. Ma már személyes ismerőseim. Az alkonyati párában alig kivehetően ott a Torre dei Mostaccini és mellette a Forbes villa, ahol, ma már tudom, Monet kilátója van, a sárgavirágos titkos hely a meredek falú patakkal, ahonnan egy horzsolást hoztam a térdemen emlékül. Ó, és eszembe is jut az alkaromon a seb. Reggel kicsit még vérzett. Ezt a múlt éjszaka szereztem az óvárosban a várfal boltíves ablakába kikapaszkodva a telihold fényében a vadrózsabokrok között. Micsoda szép emlékek!

– Ehi, Maurizio! – intettem a csillagszeműnek, aki a barátaival, a nagy társasággal szórakozott a másik asztalnál – posso avere un altro, per favore? – mutattam a kancsóra, amelyik valami rejtélyes módon erősen megüresedett előttem.

Amikor kihozta, és töltött, a pohár ismét bepárásodott. Ugyanúgy fizettem, mint előbb. És ő ugyanúgy azonnal a visszajáró után nyúlt zsebébe. Én pedig ugyanúgy intettem, tartsa meg. Meglepetten és zavartan nevetett, nem tudtam pontosan, miért, talán nincsenek ezek a nyári suhancok a borravalóhoz szoktatva itt a kis barettoban, mindenesetre tisztelettel megköszönte, és a ugyanazzal a kézmozdulattal biztosított afelől, hogy bármiben lenne szükségem rá, ő ott lesz nekem valahol a szomszéd asztaltársaságnál, a barátai közt. El is neveztem ezt magamban somolyogva Maurizio gesztusának. Mert rájöttem, a dolgok, amiknek nevet adunk, sokkal tovább élnek bennünk, mint azok, amelyeket sehogy sem hívunk. És ezt a gesztust én el akartam tenni a riviérai emlékeim közé.

Photo by Artur Dancs

Elmélkedések egy pinot grigio felett

Az újabb adag bor és újabb adag elmélkedést követően elindultam felkutatni a Lungomare Argentina másik végét. Az esti vonatok egyike éppen elrobogott mellettem a ciprusfák sorának másik oldalán. Az összecsukott napernyők tarka mezején leugrottam a promenádról a vízpartra. Köveket szedtem, cirkásokat. Megmártottam a lábam a vízben, hogy az óceánok után a Földközi-tenger is megsimogasson. A köveken fájdalmas volt edzetlen talpakkal járnom, visszavettem a cipőmet, és visszasétáltam a promenádra. A padokon itt is, ott is emberek ültek, néhol gyermekek játszottak. Az egyik fontanillánál megtöltöttem a vizespalackomat, és az arcomra is locsoltam egy kis hideg vizet, hogy felfrissüljek. A tengerre nyíló teraszokon mind nagyobb számban verődtek össze társaságok. Mellettem görkocsolyázók suhantak el, és néha egy-egy kerékpáros is. Vallecrossiánál a promenád véget ér. A Trocadero összehúzott színes napernyőit elhagyva, melyek, mint hatalmas piros-fehér és kék-sárga alvó denevérek ingadoztak az esti szellőben, kitekintettem a korlátra támaszkodva a francia Alpok felé, valahol látni lehetett a folyót, amelyik Ventimiglia előtt ömlik a tengerbe. Fenn a hegyen narancssárga fátyolba burkolózva sorakoztak a villák, a hegyi utakon a távolban az autók csak matató bogaraknak látszottak.

Photo by Artur Dancs

A könyvesbolt

A baretto előtti aluljárón keresztül mentem át a sínpár alatt az állomás előtti térre, hogy onnan felugorjak a lakásba. A baretto terasza jócskán megtelt vendégekkel, Maurizio sem komédiázott a barátaival, hanem gyors egymásutánban fogadta a vendégeket a bejáratnál. A pult felett akkor vettem észre a feliratot, amely tanusította, hogy a baretto, biza már 1960 óta fogadja a vendégeket ezen a helyen a promenádon.

Nem volt kedvem vendéglőbe menni aznap este, sokkal inkább arra szerettem volna a megmaradt pár órát használni, hogy több időt töltsek Bordigherával. Könnyű harapnivalót raktam ki a tányérra és egy pohár proseccóval kiültem az erkélyre. Sötétedett, a domboldal korábban még narancsszínben fürdő lejtője a villákkal, pálmákkal és utakkal is mind inkább beleveszett a sötétségbe, csak az emitt-amott felvillanó fények jelezték a mozgást és az életet. A magasban az óváros homályából a megvilágított harangláb, mint világítótorony mélázott békésen a városra. Alig vártam, hogy ismét fenn legyek, és magam is onnan nézzek szét ma este még egyszer, utoljára. A megmaradt proseccót jégkockákra töltve egy fedeles pohárban magamhoz vettem néhány sárgabarack társaságában, és felkapaszkodtam a meredek úton a Garibaldi tér mögött. Aznap volt az teljes telihold, a sápadtszínű korong ott kergetőzött velem a távoli tenger víztükrén, mikor a piazzettára, majd onnan a Marabuttora kiértem. Kellemes, sós illatú nyáreste volt, kabócák, tücskök zenéltek a közelgő június, de az idén sokkal korábban beköszöntött forró nyár tiszteletére is. Kiültem a kilátó szélére a kőre, a távoli városok fényeinek sziporkázásába merültem, felettem a hold őrködött a tenger felett, amelynek távoli suhogása, a sziklákkal való barátságos incselkedése, mint természetes zenei aláfestés szűrődött fel. Egy távoli terasz mulatozó társaságának a harsány kacajait is időnként megmozgatta az esti szellő, és mindez elvegyült a mediterrán fenyők és datolyapálmák sustorgásával.

Photo by Artur Dancs

Bordighera holdsugárban

Odalenn, a domb alól nyíló alagútból a Nizza felé robogó vonat zaja törte meg a csendet egy percig, az expressz lehetett, nem állt meg az állomásnál. Amikor újra látni véltem, már távol, Vallecrossia felé járt, a zaja csak távoli halk kattogásként járt vissza Oliver sziklájától. Az eredeti vasútvonalat 1857-ben kezdték megépíteni egy grandiózus terv alapján a Liguriai Riviéra mentén Genova és Nizza között, és 1872-ben az egysínpáros vonal már működött is. Mivel akkoriban a személy- és áruszállítás jelentős része még a vízi útvonalakon történt, a vasút elsősorban a királyság politikai érdekeit és főleg a katonai szempontokat tartotta szem előtt. Csakhamar kiderült, hogy ahhoz, hogy teljes értékű közlekedési útvonallá váljon, legalább megduplázni szükséges a már elkészült vonalat. Az első vonal teljes egészében a tengerpart fölött vonult a szirteken, roppant bonyolult kihívás volt a tervezők részére a második sínpár megtervezése, sok helyen erre nem is volt lehetőség. Éppen ezért a később készült kettős sínpár már nem fut mindenütt a tengerparton, és nagyon sok alagúttal tették járhatóvá az új útvonalat, így például Monacoban és a mai francia területek egy részén, valamint Bordigherától, éppen az óváros alatti alagúttól kezdődően San Remon át Andoráig, és kisebb megszakításokkal tulajdonképpen Genoiváig is a hegyek belsejében halad a vasút. Az elhagyatott külső vasútvonalakról Aciman is említést tesz a könyvben, amikor Oliver érkeztekor, a tengerpartra ereszkedve a szirten fekvő villából Elio megmutatja neki az elárvult vasúti síneket és a cigányok által belakott Savoyai címeres egykori királyi vasúti kocsikat. Aztán, amikor húsz év múlva Oliver viszzatér Bordigherába, ismét szóba kerülnek a vasúti kocsik, bár sem azokat, sem San Giacomo haranglábját nem látogatják már újra.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábjával

A csendesen álmodozó piazzettán a külső kőszegélyre kiülve bámultam a messzeségbe, és barackmagvakat fosztottam meg fogammal az émelygős-zamatos gyümölcstől. Ilyen sósillatú, játékos szellőkkel átjárt bolond nyár lehetett az is, ami után kutatva én is ideérkeztem sok évtized távlatából. Kabócák és tücskök zenéje járta át a fülledt éjszakákat, amelyek a maguk részéről hagyták a kőkockákat kicsit kinyújtózni, hűsölni a nappali perzselő kánikulák után. Volt, ahol fel is locsolták, hogy friss levegőt lélegezzenek a kis utcákra és terekre. S ahogy a Città Alta utcai fontanillájából a macskakövek közt magának lefelé utat kereső vízér után fordultam a lejtős allén, volt az egészben valami kellemes folytonosság. Harminc évvel ezelőtti, tíz évvel ezelőtti és jelenlegi pillanatok folytonossága.

Noha mindvégig velem volt, és tájékozódás gyanánt B-ben is bele-belelapozgattam, mikor hazaértem New Yorkba feküdtem neki sokadjára is újraolvasni Aciman regényét. Úgy éreztem, legjobb, ha egy jéghideg kajszibaracknektárral kifekszem a napra a tengerparton, és újraélem az egész utazást. Elio és Oliver története és az az 1987-es nyár teljesen új színezetet kapott utazásaim során. Mindent pontosan tudtam, láttam, éreztem, tapasztaltam, így hát sokkal könnyebb volt a titkokat kihámozni és megfejteni az egészből.

Elio és Oliver története Luca Guadagnino filmbéli és André Aciman könyvbéli párhuzamos világaiban olyan bűvös tájakra juttatott el, amelyek kiaknázása és felfedezése még sok-sok mesét megér majd. A filmben Bergamoból kerülünk vissza Cremába, Moscazzanoba és Fontanile Quarantinába. A könyvben Rómából érkezik vissza a vonat B-be, azaz Bordigherába, a tüdőszínű állomásra. Elio is és Oliver is járt Bostonban és persze… New Yorkban is. Érzem, hogy nem csak Róma és Bergamo, amit még beleszövök életem útvonalterveibe, de azt is, hogy Lombardiában és Liguriában is otthon leszek immár mindenkor.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta szegélyén

Bordigherából a délutáni órákban értem Oslóba Nizzán keresztül. A Côte d’Azur repülőtéren a francia fiú, mikor megtudta, ki vagyok, és hogy este át kell dolgoznom magam Európából Amerikába az egyik hosszútávú járaton, egy egész sort foglalt le nekem a gép végében, hogy senki se zavarjon, a kollégáim a gépen pedig egy palack friss, hideg norvég vízzel aludni küldtek, de Maurizio gesztusával jelezték, békében pihenhetek… Oslóban épp csak annyi időm volt, hogy a szállodai szobámban felfrissüljek, elcsomagoljam az emlékeimet, és egyenruhába bújva elinduljak haza New Yorkba. A késő esti gépen dolgoztam New York felé, ilyenkor az utasok, még a skandinávok is csendesebbek, pihennek, filmet néznek vacsora után egy-egy pohár ital mellett. A középső vészkijárat széles sorában egy szelídarcú, jól öltözött fiatalember dolgozott laptopján, néha bele-beleolvasott a könyvébe, ami ugyan címoldalával lefelé volt az asztalon, felismertem Aciman regényét. Vacsora után, mikor arra jártam a sötét kabinban, vettem észre egy villanásnyira, hogy a laptopon a filmnek épp azon jelenetét nézi, amikor a pályaudvaron Elio elbúcsúzik Olivertől. A fiú lecsapta a laptop tetejét, mélyet sóhajtott, és hátrahajtva a fejét a széken, a plafont bámulta. Vörös volt a szeme. Szerettem volna odamenni, és beszélni hozzá, de nem tettem, mert egyrészt szakmaiatlan lett volna, másrészt, s talán ez volt a mérvadóbb érvem, én sem örültem volna, ha bárki is hozzám szól, amikor elolvastam a könyvet vagy épp befejeztem a filmet nézni. Később, mikor ismét arra jártam, a prémium osztályról egy jól behűtött száraz fehérbort vittem magammal. A fiú a könyvet olvasta magába fordulva, fejét a kezeibe temetve, az asztalra könyökölve kényelmetlen pózban, amennyire csak egy repülőn olvasni lehet a sötét kabinban egy halovány olvasólámpa fényénél. Nem szóltam egy szót sem, letettem a poharat, megtöltöttem borral, amitől az bepárásodott. A fiú rámnézett, és mielőtt szólt volna, intettem, ne tegye. Maurizió mozdulata jutott eszembe, azaz nem is eszembe, hanem csak előjött belőlem. Azzal a gesztussal otthagytam. Elmenőben, a harmadik sor távolságából csak egy halkan súgott, elcsukló „köszönöm” ért utól. Visszapillantottam, mosolygott és a fejét csóválta meglepetten, majd visszabújt a könyvbe.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (7)


(Bartos barátnőmnek)

 

Az éden-liget, Fontanile Quarantina

Magam is olyan friss voltam, mint a kora reggel. Nyolc óra is alig múlt, amikor a dómtérről visszaérkeztem a teraszunkra, hogy a csíkos karosszékben befejezzem a korábban elkezdett eszpresszómat. A zöld bringa is türelmetlenül várta az újabb kalandokat Francesca családjának kerékpárjai társaságában. Az olasz nemzeti ünnep reggele volt, és a család elmenőben az interjú felől érdeklődött. A csomagokból ítélve kirándulni készültek, én meg pár szóban elmondtam kora reggeli élményeimet az olasz újságírónővel, Lidiával.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Pretorio és az erkély, ahol Garibaldi szónokolt

Ha belegondolok, értem is meg nem is, mi miatt lehetek én érdekes az utikalandjaimmal a helyi sajtónak, de örömmel tettem eleget a felkérésnek, és még mielőtt félnyolcra kongatott volna a toronyóra, kiültem a piazzettára.

Nem esett ez amúgy sem nehezemre, annyira szerettem ezt a reggeli rituálét, a kávét a csíkos karosszékben a belsőudvar reggeli csendjében, majd a friss reggeli sétát az ébredező téren, illetve az ezt követő napi csavargásokat, felfedezéseket.

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo di Crema

Azt nem tudom, Lidia is olyan lelkes volt-e a korai időpontért, mindenesetre szinte pontosan megérkezett, és miután a padon megismerkedtünk, és beszélgetésbe elegyedtünk, jelezte, hogy stílszerűbb lenne, ha a filmbéli „híres” asztalnál folytatnánk a történetek kibontogatásait, és ott a sajtónak szánt fotók is elkészülhettek.

Nem kérdezni akart, hanem csak hallgatni, intett, meséljek, meséljek, meséljek… Nevettem, mondtam,  nincs annyi időnk, hogy én nekifogjak és csak meséljek, meséljek, meséljek… és mondtam, hogy nem is tudom, ha vannak-e az olvasói közt sokan olyanok, akik ezekre a mesékre kíváncsiak. De kitartott amellett, hogy igen, mindenképp, én csak meséljek.

Photo by Artur Dancs

Interjú a piazzettán

 

– Remélem, megemlítetted, milyen jó helyen szálltál meg – nevetett Francesca, mikor befejeztem a beszámolómat – egy kis reklám jól jön.

Majd, miközben elsorolták, mennyi program, koncert és rendezvény vár ránk ma Cremában, megkérdezték, én hova készülök épp. Mondom, hogy Farinateba terveztem eljutni a forrásokhoz.

– Fürdőnadrág legyen nálad! – bíztatott Francesca férje, miközben a kapu felé sétáltak a kislányokkal – Igaz, dermesztően hideg a forrás vize egész évben, de nem lehet kihagyni ezt az élményt.

Hogy a forrás vize hideg már a filmből s annak kapcsán is tudtam, azt azonban nem, mennyire van távol Farinate, és nagyon nem akartam késlekedni az indulással, annál is inkább, mert szerettem volna még a reggeli csendben kiérni, hogy ugyanazt a hangulatot elkaphassam, amit a filmből látva áhítottam.

A korábban említett Clara Remonte fotói segítettek lokalizálni ezt a helyszínt. Sok-sok kutakodásom ellenére sem sikerült magamtól rájönnöm. Amikor Clara blogjában megtaláltam a megoldást, lelkesen azonnal pár sorban megköszöntem neki a segítséget, és kifaggattam, hogyan is kell oda eljutni. Akkor még nem tudtam, hogy biciklim is lesz, ezért örömmel hallottam, hogy a vasútállomástól csak egy pár kilométernyi kis séta az egész, semmiség. Clara képei februárban készültek, amikor ők a film helyi bemutatójára érkeztek, és azt követően zarándokoltak el a forrásokhoz Farinatéba. Amikor Clara videóját láttam a meghitt hóhullásban, azonnal a film végén pár másodperc erejéig futó bevágás villant eszembe a helyről a szállingózó hóban. Azt is hozzáfűzte, kilométeres távolságban sem volt senki – ami nem lep meg, ha azt vesszük, mennyire hideg lehetett akkor, amikor ők jártak ott. És abban a reményben indultam el én is, hogy majd háborítatlan békében lesz részem, ha odaérek.

Photo by Artur Dancs

Crema sármos mindennapjai

Kitoltam a bringát a kapun a via Benzonira, majd felpattanva keresztülvágtam a főutcán, ahol a korábbi csendet sürgő-forgó reggeli tömeg váltotta fel. Kifelé menet a városból is sok kirándulóval mentem szembe, és a Cremosano felé vezető bicikliúton sem igazán voltam egyedül. Eszembe is jutott, hogy ha nemzeti ünnep, akkor az az olaszoknál munkaszüneti napot is jelent egyben, és ha Francescáék is jól tudják, hol van az édeni liget, akkor igen nagy valószínűség szerint, mások is. Elkezdett derengeni bennem, hogy talán mégsem sajátíthatom majd ki magamnak ezt a mai élményt, és talán jobb lett volna, egy másik napon indulok el oda. Erre azonban több lehetőség nem nyílott, akartam vagy nem akartam ezt magamban tudatosítani aznap reggel, ez volt az utolsó teljes napom ott. És minthogy ebbe belegondoljak, inkább töröltem az egészet az agyamból hirtelen, és csak mentem-mentem.  Az áprilisi pipacsoknak áldoztam menetközben egy kis rácsodálkozással, és egész úton énekeltem magamnak – „Sag mir wo die Blumen sind”, ez járt a fejemben. Cremosanoba érve hirtelen egy másik kép is eszembe villant. Onnan tért ki az a kerékpárút, ahol Elio és Oliver néhányszor felbukkan, s ami csak kérdőjelesen volt ott a listáimon. Nem tértem ki ugyan, de jólesett tudni, hogy felismertem menetközben. Nem is ez volt a legfurább, hanem az, ahogyan úgy éreztem, mintha mindig is jól ismertem volna ezeket a helyeket, és mindig is szerettem volna itt lenni. Úgy gondoltam, ha nem esik nehezemre visszajövet, keresztülvágok azon az úton, hogy ott térjek majd vissza Cremába, kis kerülővel.

 

Photo by Artur Dancs

Áprilisi pipacsok

Sokkal izgatottabb voltam most úticélom miatt, és örültem, amikor végre elértem a Capralba felé vezető letérőt, amely az ökoparkon keresztül vezet, amelynek része a farinatei Fontanile Quarantina is, ahová én igyekeztem. Akkorra erősen sütött a nap már, magasan járt, és örömmel nyugtáztam, hogy a keskeny országút árnyas pagonyon vezet keresztül. Rengeteg forrás található azon a környéken, 2003-ban Lombardia régió Cremona tartománya ökomúzeumnak nyilvánította, és helyezte védelem alá a környéket „Források parkja” címen. A majdnem ötven forrást magába foglaló övezet része a Fontanile Quarantina is. Amikor a Quaranta mellett elhaladtam, tudtam, nem járok már messze, és Farinate község határában meg is találtam a letérőt, amit egy feszület szegélyez egyik oldalról. A földút már ismerős volt a filmből, és a mező közepén is a két fa. A patak mellett haladt az út, és a távolban megpillantottam a fás berket, amiről akkor már biztosra tudtam, hogy a hely, amiért ma idejöttem.

Photo by Artur Dancs

Fiatalok a forrásnál

Amikor begördültem a fás ligetbe, sejtésem beigazolódott. Nem hogy nem voltam magamban, de annyian voltak, hogy hely is aligha akadt volna egy újabb pokrócnak az árnyékban a gyepen. De mivel nekem nem volt pokrócom, ez nem is különösebben okozott gondot. És nem bántam már a tömeget sem, mert rájöttem, ezek jobbára jóféle helyi népek, akik az ünnepet a szabadban töltik falatozással, gondűzéssel. Akkor lettem volna szomorú, ha hangos amerikai turistákkal van belepve a part. Úgy tűnik azonban, a turizmus itt mindaddig nem fog nagy károkat okozni, amig földút vezet ide, és csak kerékpáron vagy gyalog megközelíthető a környék. Mint amikor Elio ide kalauzolta barátját Olivert a pandinoi vallomást követően a piavei emlékmű körül – beleértve a Corte Palasio felé tett kitérőt és a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárutat is, magam is izgatottan dobtam le a bringát a magasra nőtt fűbe, és szaladtam is le a tóhoz.

Photo by Artur Dancs

Fontanile Quarantina

A Fontanile Quarantina nem egy, hanem sok kisebb forrás együttese, amelyek lépésekre egymástól bugyognak a felszínre kristálytiszta friss vizet, és ezen a fákkal körbeölelt cseppnyi részen egy kis tavat hoztak létre, ahonnan a víz oldalt egy kis patak formájában elindul a közeli falu felé. A tó, épp mint a filmben, a fákkal szegélyezett liget közepén maga volt az édeni béke. Nem volt ugyan magányos, fiatalok lógattá a lábukat a hideg vízbe és közben napoztak, nevetgéltek, le-lecsolgatták egymást, bele-belegázoltak a térdig érő vízbe. Magam is meghúzódtam az egyik helyen, ahonnan kényelmesen lóbálhattam bele a lábam a vízbe, mely olyan  tisztán csillogott, hogy gondolkodás nélkül beleittam volna, ha szomjas vagyok. A víz alján a köveket is meg lehetett volna számolni a napsütésben. A fák ölelésétől az árnyékok hol egyik sarkára, hol a másikra vetődtek a tónak, újabb és újabb perspektívákat tárva a magamféle csendes bámészkodó felé. Amikor a fiatalok is felvonultak a partra uzsonnázni, teljesen egyedül maradtam a tóba lengetett lábammal és gondolataimmal. Olyan volt, mint egy pillanat az édenkertben. A víz kékes kristályán megcsillant a nap, és megint úgy éreztem megállt az idő körülöttem, legalábbis ezt szerettem volna akkor a leginkább, és hosszú percekig úgy tűnt, sikerült is.

Photo by Artur Dancs

Elio titkos helye

Nem lehetek hálátlan a sorsnak, hisz ennyit is megadott nekem, és az a néhány perc a források csobogó csendjében, ezeknek a drága helyieknek csendes, távoli, a partról ideszűrődő morajlásában nekem mostmár egy egész életre elegendő köteléket szőtt ahhoz a pillanathoz és helyhez.

Sokat mondogatom barátaimnak a napokban, akikhez lassan-lassan visszatértem ebből az álomutazásból, hogy mennyire félek, mi lesz, amikor ezt a visszaemlékező írást befejezem. Félek, hogy majd minden olyan üres lesz körülöttem, mint amikor szép álomból ébred szürke reggelre az ember. És ezek az én nagyon szeretett barátaim mind azt mondták nekem válaszul, hogy sose aggódjak, mert ezt mostmár tőlem el nem veheti senki sem. És belegondolva most, amikor ezt a pillantot írva újra végigélem azt és a többit is, teljesen úgy van. Keresnem kellett egy ürügyet magamnak, hogy kilépjek abból a varázsból, és egyúttal valami motivációt is továbbindulni. Az indok be is jött, mikor egy turistacsoport fiatal érkezett ki zajosan – alábecsültem az amerikaiakat (de csak egy kicsit). Nem vártam meg, amíg teljesen szétszaggatják a varázst rikácsolásaikkal és szelfipózaikkal, otthagytam a tavat, és körbejártam a berket. Eszembejutott az is, mennyi találgatás zajlott különböző fórumokon az első csók helyszíne körül, és egyértelmű választ erre még senki, Clara sem tudott adni, de Steve B. sem.

Photo by Artur Dancs

Nekem meg teljesen kézenfekvő volt. Hisz ott álltam. Kézenfekvő, mert ugyanolyan nyár volt, mint a filmben, nem február, mint Clara képein, és Steve a Google Map-es kutatásaiban ilyen apró részletekre nem deríthetett fényt, hiszen egyrészt ide nem ért a Google Map lefedettsége, másrészt ehhez éppen ott kell lenni, hogy az ember ráérezzen. Nem mintha ez valamennyire is fontos lett volna számomra abban a pillanatban. Az én észak-olaszországi élményeim akkor már régesrég nem ilyen jelentéktelen részletekről szóltak, hanem ennek az egésznek a nagyon mély megélésésről. A találkozásaimról önmagammal. Mégis jólesett, ahogy ezt a „rejtélyt” is megoldottam. Motivációnak is felért volna, de annak meg ott volt a visszaút Cremába, és a bicikliút Cremosano és Campagnola Cremasca között.

Photo by Artur Dancs

A forrásokhoz vezető földút

 

A forrásból megtöltöttem a vizespalackomat, és két követ is elhoztam magammal a tóból. Egyiket magamnak. A másikat meg annak, akinek egy ilyen ajándék esetleg nagyon sokat jelent majd. Még nem tudom, ki az. Biztos, hogy megtalálom, ki lesz az. Nem keresem. Majd kerül.

Nem tudtam, nem hittem, hogy megtalálom, hogy lesz időm rá, kérdőjelekkel volt csak a papírjaimon a két kisváros közti bicikliút, éppen ezért jutalomjátéknak tűnt. És egyúttal búcsúzni is ott kezdtem el a lombardiai tájtól, ahol utoljára testközelben érinthettem meg a zöld-kék festményt, némi sárgával elegyítve, s persze, a kanyargós szürke csíkkal a közepén, az utammal. Felesleges szócséplésnek tűnne bármit is leírnom azokról a pillanatokról most. Csak mentem-mentem, és simogatott a szellő a tűző napon, ismerős volt a táj, a színek, az illatok, a zümmögések. Ismét gyermek voltam annak minden gondtalanságával és szabadságával, ártatlanságával és gyanútlanságával. Gyermek voltam annak minden boldogságával.

Photo by Artur Dancs

Kék, zöld, sárga és boldogság

A csíkos karosszékben találtak házigazdáim, amikor az esti koncertre indultak a múzeumkertbe, hiszen le kellett még ülnöm kicsit egy baracknektár mellett továbbálmodni az emlékeimet, mielőtt kilépek a piazzetta esti forgatagába. Kifaggattak az édeni ligetről, majd Francesca, mint jó házigazda lelkemre kötötte, el ne menjek úgy, hogy a tortelli cremaschit meg nem kóstolom itt, a hazájában. Azonnal felvillant bennem egy mindaddig jelentéktelennek tűnő pillanat a filmből, amikor a konyhában Mafalda és az asszonyok éppen tortelli cremaschit készítenek. Elmosolyodtam, mikor kapcsoltam, milyen ügyesen lopta be Guadagnino ezt az apró, de fontos részletet a filmbe, hogy ezzel is a helyhez kapcsolja, szűk pátriájához azt. A tortelli cremaschi ugyanis nem csak Olaszországban, de a konyhamesterek szerint a világban is egyedülálló étel a majdnem huszonötféle fűszer különleges elegye, a szokatlanul párosított ízek harmóniája. A tortelli-félék közt is egyedi, hiszen a tölteléke édeskés.

Francesca pedig útba igazított a legjobb vendéglőket feltérképezve nekem, ahol ezt kipróbálhatom. Már az utcán voltam, amikor sms-ben újabb pontosítások érkeztek házigazdáimtól a tortelli cremaschi fellelhetőségeival kapcsolatosan. A piazzettán tértem be az egyik ilyen megjelölt étterembe, és bort kértem, meg elmondtam, miért is éppen oda tértem be. Mondták, hogy éppen jó helyre érkeztem, csak kicsit korán, ugyanis az ünnepi szabadtéri főzésből a szakács nem érkezett még vissza, de percek kérdése az egész, és ha visszaér, félórán belül lesz nekem friss cremai tésztám. Bólintottam, hogy én már sehova sem sietek innen, úgyhogy a kancsó fehér bor mellett majd türelmesen kivárom a vacsorát, addig is bámulom az embereket a teraszról.

Photo by Artur Dancs

Tortelli cremaschi

Az étel valóban különleges volt. Mint utánaolvastam ráérős perceimben, nehezen tudnak a szakik is bort ajánlani mellé, megoszlanak a vélemények, hiszen édeskés, sós is, savanykás is. Keveredik az aszalt gyümölcsök, a mazsola utánozhatatlan íze a Grana Padano sajt ízével, van benne szerecsendió, frissen köpült vaj, Marsala bor és citrom, és nem utolsó sorban Amaretti vagy Mostaccini, tipikus olasz készítésű, fűszeres, mandula ízesítésű kekszmorzsa. Lágy rosé pezsgőbort vagy félszáraz fehérbort ajánlanak mellé, természetesen a velencei régióból, esetleg champagne-t.

Éppen megfelelő megkoronázása volt ez a vacsora a Cremonában töltött néhány napomnak.Épp csak annyi maradt még hátra a napból, hogy mégegyszer utoljára egy esti sétát tegyek a váosban, hogy minden szegletnek megígérjem, amint tehetem, visszatérek majd ide.

Crema postcard

Oliver és Elio a piazzettán (képeslap)

Amikor másnap kora reggel elcsigázottan vártam egy padon ülve a vonatomra a cremai vasútállomáson, nem éreztem sem azt a frisseséget, sem azt a lendületet, amit az elmúlt reggeleken. Maga az állomás is éppen olyan lehangoló volt, mint az a pizzighettonei lerobbant kis megálló, ahol Elio búcsúzott el Olivertől a film egyik torokszorongató jelenetében, ami a filmben Clusone állomása gyanánt szerepel. Utóbbit azonban a Bergamo – Clusone vasútvonal megszűntetésével együtt még a hatvanas években bezárták.

Én nem jutottam most el az Oribie Alpokba, így Clusonéba és Bergamoba sem. Nem tekintem tehát lezártnak az Elio és Oliver nyomában tett csavargásokat valahol Észak-Olaszországban. Hisz nem csak Bergamo vár és az Alpok, hanem Róma, és persze, az olasz riviéra és Bordighera – az ugyanis nem egy lezárt fejezet.

Photo by Artur Dancs

Chiamami col tuo nome

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (6)


(Bartos barátnőmnek)

Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.

Photo by Artur Dancs

Zöld és kék meg a szürke csík – az utam

A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:

– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.

Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.

Photo by Artur Dancs

Capella dei morti del Serio

A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa a laghetto partján

Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.

A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.

Photo by Artur Dancs

Laghetto dei Riflessi

A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.

 

Photo by Artur Dancs

Az édeni pillanat

San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem,  a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.

 

Photo by Artur Dancs

Palazzo Vescovile és a Duomo di Crema

Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán.  Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.

Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (4)


(Bartos barátnőmnek)

 

Eltévedni csak szépen

Dél múlt, amikor Cremába visszaérkeztem, és éppen megérettnek éreztem a helyzetet rá, hogy átadjam magam az olasz szokásoknak, és sziesztát iktassak be a déli órákra, persze, csakis az után, hogy a kiadós és legkevésbé sem diétás ebéd után egy-két pohár proseccót hűsítő gyanánt benyakaltam egy napsütötte terasz napernyője alatt, ahonnan pazar kilátás nyílott Crema délire elcsendesedett főutcájára.

Photo by Artur Dancs

Délidőben

Francesca üzenete csak tetézte a macskamód ellustult déli boldogságérzetet, amikor jelezte, a sokat emlegetett zöld bicikli az udvaron vár rám. Pont az járt az eszemben, hogy még csak dél van, és még nincs egy napja sem, hogy megérkeztem ide, s máris mennyi élmény és mennyi boldogságpillanat vett körül. Szemben azonban az olasz szokásokkal, nem terveztem délutáni szundit, hanem aktív pihenéssel akartam eltölteni az időt. Erre pedig a zöld kerékpár próbabejáratása nagyon alkalmas tevékenységnek tűnt. Másnapra, keddre volt a randevúnk megbeszélve a polgármesterrel, és minden esélytelenség árnyéka mellett is titkon bizakodtam, hogy Gianluca majd csak kieszel valamit, ami besegít majd az Albergoni villába. Nem tudtam, pontosan, mennyire van innen Moscazzano, csak a sokat böngészett térképek alapján mértem be, hogy ha a kevésbé forgalmas kerékpárúton megyek le, nem sokkal több 10 km-nél. 10 – 15 km-t New Yorkban is lebiciklizem egy-egy aktívabb napon, igaz, sajognak is aztán a térdizületeim napokig, ám ennyi áldozatot a mozgás oltárán mindig meghoz az ember. Úgy gondoltam, ez a moscazzanoi kiruccanás is jó kis kardió lesz, amellett, hogy élvezetes is. Mint a New York-i bringázásaim is.

Photo by Artur Dancs

Abbadia Cerreto

Az jutott eszembe, mikor a második pohár pezsgőt is felhörpintettem ebéd után és rendeztem a számlát, hogy a legjobb lesz, ha Moscazzanoba bringázom ki ma délután edzés végett a holnapra. Két másik kerékpáros út volt még megjelölve útiterveimben, a két, a filmben szereplő tó felkutatása – természetesen azok is más-más irányban találhatóak, s hosszabb pedálozást igénylő távolságokra, azt tehát nem vállaltam be a délutáni órákra, főleg, hogy szerettem volna oda, mindkét tóhoz reggeli órákban kimenni elkerülendő más látogatókat. Kérdőjellel a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárút szerepelt még a listámon, ahová vagy eljutok, vagy nem utazásaim során, illetve a már említett Corte Palasio, ami, mint már mondottam, teljesen kívül esett az összes többi helyszíntől, sőt, már a másik tartományban, Lodiban volt, nem Cremonában, meglehetősen nagy távolságra tőlem s mindentől. Corte Palasio azonban piszkálta a fantáziámat, mert nem értettem – amellett, hogy földrajzilag sem volt semmi logikája éppen annak a helyszínnek a filmben – miért tartotta fontosnak a rendező belevonni a filmbe, pontosabban, az előbbiekben elmondottak fényében felmerült a kérdés bennem: mit is akart megmutatni Guadagnino azzal a jelenettel nekünk? A filmben amúgy nem sok fontossággal bíró momentum, mégis nagyon sokan kutatták, hol készülhetett a felvétel, amikor a két kerékpározó elhagyva a pandinoi emlékművet hosszasan kerékpározik – itt jön képbe a teljesen más irányban található cremosanoi kerékpárút Campagnola felé – majd betér vizet inni egy tanyasi házba, amelynek ajtaja felett a Dúcsé fényképe árulkodik egy letűnt kor hangulatáról.

Photo by Artur Dancs

Corte Palasio

Hetekig kutattam magam is, hol lehet az a hely, és előbb a logikus földrajzi útvonalakon keresgéltem, de nem jártam sok sikerrel, míg végül a már említett Steve B. jegyzeteiben rá nem bukkantam egy addig ismeretlen településnévre, ami elkerülte a figyelmemet, holott a film legvégén, a stáblista utáni felsorolásban megjelenik: Corte Palasio. Érdekelt ugyan, de úgy gondoltam, az időszűke és a távolság miatt is, ezt a pontot majd ejtenem kell, és inkább Moscazzanora összpontosítok, ahol a kastély található, Montodinére, ami Moscazzanoval határos, a fennmaradó két napon pedig a tavakat kutatom fel Ricengoban illetve a Quarantina forrásoknál.

– A nagymamámé volt, régi, de kitűnő járgány – adta át a zöld bringát Francesca az udvarban, mikor hazaértem, és átöltöztem egy laza kis kerékpárútra. A zöld bringa olyan volt, mint amilyeneket Dániában szoktam látni, egyrészt csudaszép zöld, pontosan olyan, mint a lombardiai mezők, rajta egy nagy fonott vesszőkosár a kormáynra erősítve és még egy jókora rózsaszín csengő is, amire rá volt írva: „Csengess meg akármikor!” Francesca lefogta a bringát, én pedig a kulcsokkal megemeltem az ülést a lehető legmagasabbra, hátamra kaptam a hátizsákom, és elindultam Moscazzano irányába.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa

Számításaim szerint, ha lassan is haladok, félórán belül kiérek, bámészkodom egy kicsit előzetesen a holnapi nagy nap előtt – amikor a polgármester ki tudja, mivel lep majd meg, álmodoztam… – és napnyugtára visszatekerek Cremába, és kiülök a dómtérre lazulni.

Már amint a várost elhagytam, és kitárulkozott előttem a táj, madárcsicsergés, végtelen zöld és nyárfákkal szegélyezett földutak, patakok vettek körül, mind nagyobb szabadság- és boldogságérzés kerített hatalmába. Délutánba hajlott az idő, talán négy óra lehetett, de a nap magasan járt, és keményen osztotta rám a meleget, de azon kívül, hogy sem sapkát, sem naptejet nem hoztam magammal erre a kis rövidre tervezett útra, semmi gondom nem volt ezzel. Inkább minden adandó alkalommal megálltam egy-egy friss vizű patak mellett, felfrissítettem magam, és vízzel locsoltam le a fejem s a nyakam. Miközben haladtam az impresszionista festményekre emlékeztető tájakon, tekintetemmel a távolban velem úszó falvak, települések kontúrjait figyeltem, találgattam, melyik lehet Moscazzano, s hogy ha megtalálnám a tekintetemmel, a kastélyt biztos, hogy kiszúrnám. Tudtam, nem lehet messze, hiszen a Crema és Moscazzano közt elméletileg csak egy tanya van elszórva, semmi egyéb település. Lustaságból sem, meg mert nem akartam magam kizökkenteni a tájba veszett élvezetekből, a telefonos műholdkövetőt nem vettem elő. Legalábbis nagyon sokáig nem. Amikor már nem csak egy települést hagytam el, és amikor már majdnem egy órája mentem a kanyargós mezei utakon, és sem kastély, sem Moscazzano nem került utamba, egyik patakos megállómnál belekukkantottam a térképbe. Természetesen, kiderült, nem a megfelelő irányba mentem: eltévedtem.

Photo by Artur Dancs

Eltévedtem!

Olyan vidám boldogság járta át az egész lényemet, hogy dúdolni kezdtem jókedvemben. Höki barátnőm érti ezt a legjobban, mert talán ő az egyetlen, akinek ha valahonnan a világbéli csavargásaimból váratlanul üzenetet küldök, hogy: „Höki! Hökii!! Hökiii!!! Eltévedtem!” – akkor vidáman válaszol is rögvest, hogy jaj de jó! Mert tudja, ennél jobb nem is történhet velem idegenben. A helyzet az ugyanis, hogy ezek a jólirányzott eltévedések olyan sok élménnyel tettek gazdagabbá az idők során, és annyi pompás felfedezésre vezettek rá, hogy az eltévedés ma már egy olyasmi örömfelkiáltásnak számít, mint amikor valaki kincsekre lel. Meg is írtam azon nyomban Hökinek, csak a miheztartás végett, majd kisilabizáltam, hol is lehetek, és amerre a megváltozott koordináták szerint sejteni véltem Moscazzanot, arra indultam tovább a következő útelágazásnál. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam volna teljesen bizonyosra venni, merre az arra. De nem is akartam. Mind jobban élveztem a helyzetet, még akkor is, hogy ha az előző héten Los Angelesben majd Koppenhágában megkapott napkúra után a fejem le sem hámlott teljesen, máris újra égett a fejem búbjától a nyakamig, a karom, amíg a trikó ujja engedte és a lábam is. Ez érdekelt most legkevésbé, bár nem szerettem volna másnap a polgármester elé hámladozó káposztafejként sem kerülni, de mi volt, mit tenni?…

Zappellotól, ahol épp akkor voltam, még mindig nem lett volna túl nagy kerülő Moscazzanoba eljutni, de a táj és a körülölelő béke és nyugalom, a szénaillat, a gyümölcsfák virágainak illata annyira elbódított, hogy behatóbban nem követtem, merre is haladok. Amikor hosszabb idő után sem kerültem ismerős települések közelébe, sejtettem, hogy nem Moscazzano felé tartok, de azt nem, hogy éppen ellenkező irányban haladok, egészen pontosan egy Capergnanica települést hagytam épp magam mögött és néhány túrázó kerékpárost. Imádtam, hogy ezekben a falvakban még mindig ott vannak a gyermekkorom emlékeiből jólismert ártézi kutak, és friss, hideg forrásvízben nem volt hiány. Fellocsoltam magam, hűsöltem is kicsit, majd mint a makacs, de végülis szófogadó gyermek, ismét elővettem a térképet, hogy kapjak támpontot róla, merre is vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett, mikor megtudtam, hogy biza távol vagyok. Mindentől. Egyforma távol már Cremától, de Moscazzanotól is. Sőt… várjunk csak… és kinagyítottam a térképet… és Corte Palasiotól is ugyanolyan távol, mint a fentebb említettektől. Tiszta sor tehát, merre indulok tovább! Így esett, hogy azon a délutánon mégiscsak eljutottam a helyszínre, ahol Elio és Oliver vizet inni állt meg a zsalugáteres ablakos kúriánál azon a forró májusi napon.

Photo by Artur Dancs

Corte Palasio – Trivulzio Galliera Villa

Nem volt nehéz az épületet megtalálni, a falu bejáratánál, a kanyarban ékeskedett az L-alakú épület, ami minden bizonnyal megélt sokkal szebb időket is. Mellette a vöröses tornyos ház az órával a tetején, amit a film jelenetében, mint támpontot oly sokszor megbámultam. Az egész környéken nem mozgott semmi. Forró délután volt, az egyik ház tornácáról hallatszott odébb valami szöszmötölés, de az is csak, mert az ott lakó valószínűleg a tornácról felfuttatot növények árnyékából kikukkantott, ki töri meg a csendet ilyenkor, mikor a biciklit letámasztottam a pad mellett. Olybá tűnt, a kúria lakatlan, semmi és senki nem mozdult, csak egy nemzeti lobogó himbálódzott a boltíves kapu feletti torony homlokzatán. A kapu zárva volt, nem volt lehetőségem tehát vizet kérnem, be kellett érnem az üvegemben az úton felmelegedett ártézi vízzel, de azt is inkább magamra locsoltam. Amint ott pihegtem a padon a verőfényben, hirtelen megnyikordult a nagy kapu, és egy asszony dugta ki a fejét rajta. Összerezzentem kicsit, nem szerettem volna betolakodóként feltűnni, sem illetéktelen látogatóként. Valahogy, ha az ember sok éve él nyugati társadalomban, beleivódnak ilyen idióta reflexek, és teljesen kimegy a fejéből, hogy a világ nem mindig volt ilyen. Elfelejti, hogy gyermekkorában akárki idegenhez is bármely órában bekopoghatott az utazó vagy a vándor, nem hogy el nem hajtották, hanem nagy becsben, tiszteletben fogadták, s nem utolsó sorban jól tartották étellel, itallal s ha kell, fekhellyel is. Ma már meseszerűen hangzik ez így. És ezért meseszerű ez az egész utazás számomra, mert valami olyasmit adott vissza nekem, amit elveszettnek hittem. Kicsit visszaadta a hitem az emberekben s abban, hogy létezik még normális világ, ha csak nyomokban is, a világ legkülönfélébb pontjain.

Photo by Artur Dancs

Szó szerint!

– Buongiorno, signora! Scuzi… posso avere un bicchiere d’acqua, per favore? (Jónapot, asszonyom, elnézést, kérhetnék egy pohár vizet?) – hebegtem megilletődötten, és csak miután teljesen végigmondtam a mondatot jöttem rá, Eliot idéztem szószerint.

– Minek üldögél itt a perzselő napon? – kérdezte az asszony, és két karjával kitárta a nagy kaput, megtámasztotta, majd kijött, és megállt mellettem mosolyogva:

– Nah… jöjjön. Jöjjön csak be.

Betessékelt a kapu alá. Az első, ami szemembe ötlött, az ajtó felett a Dúcsé portréja, pontosan, ahogy a filmben is szerepelt. Tehát az nem díszlet volt! Egy eke, favágó tuskó, és rengeteg macska. Az udvarban pedig legyezőpálma és lampion, mintha semmit el sem mozdítottak volna két éve, a forgatás óta. Megilletődve és izgatottan néztem körül, nem tudtam, mennyire tolakodhatok be, nem tudtam, hogyan reagáljak ma már természetesen erre a gesztusra, ami valahol még él emlékeimben, de a mai világ teljesen kiírtotta belőlünk annak a realitásnak a csíráit is, csak tétován állingáltam, és forgattam a fejem, mindent rögzíteni akartam a tekintetemmel.

Photo by Artur Dancs

Il duce

– Itt a víz. De kerüljön, hát beljebb. Nézze meg a kertet, ilyenkor nagyon szép. Menjen csak, fényképezzen. Látom, messziről jött.

– Cremából…

– Óh! Cremából! – ismételte elismeréssel.

– Már hogy onnan bicikliztem ki most. Amúgy New Yorkban élek.

Rezzenéstelen maradt az arca, mintha nem tudta volna, miről beszélek. Majd kis szünet után válaszolt:

– Amerika!… Ismerem filmekből. Én sose fogok oda eljutni… – és bement a házba, magamra hagyott a kerttel, az udvarral, a kapualjjal. A játékos kismacskák koszorújában, amelyek a lábaim között futkározva kísértek be az udvarra, léptem ki a kertbe. Kellemes, hűsítő érzés volt a sokórás, a napon való pedálozás után. Az udvar teljesen árnyékban volt, egyik részről a ház vetett árnyékot a sétányra, a másik oldalon pedig a vaskos törzsű, öreg, lombos fák nyújtottak menedéket a forróság elől. Sok-sok zsalugáteres ablak nézett a kertre, a sárga spaletták mind zárva voltak, a ház előtt egy kerek vasasztal, körülötte farönkből készült nyári ülőkék, a lombos fák tövében pedig mindenütt kispadok, egy valamikor pezsgő társadalmi élet nyomai.

Photo by Artur Dancs

Hátrébb az istállóra emlékeztető árkádos gazdasági helyiségek boltívei felett lila akácok lógtak le, és illatuk a fel-felkapó délutáni szellőben meg-megcsapták az orromat. Megfigyeltem, hogy jellemző ezeken a területeken itt, a mediterrán térségben, de ugyanúgy a trópusi településeken is, amerre megfordultam, hogy a kapualj, mint alagút vezet át a ház alatt az utcafront és a hátsó kert, esetenként a tengerparti szirt között. Cremában is, a többi bejárt településen is sok olyan házat láttam, ahol, ha a délutáni órákban megnyitották a nagy kaput mind az utcafront felől, mind a kert felől, teljesen át lehetett látni a kertbe az utcáról. Ahogy az utcáról a kertet és a legyezőpálmát láthattam, úgy a húvös kertből most kitekinthettem az odakinti napsütésbe, a kapualjban a zöld bicikli pihent a lakás bejárati ajtaja előtt, a Dúcsé portréja alatt. A boltíves kapu kert felőli oldalán nagy betonkút díszelgett, egy emberi fej díszítéssel, amelynek szájából nyúlt ki a  vízcsap. Épp oda akartam lépni kipróbálni, működik-e, amikor az akácok alól előbukkant egy alak. Tőlem idősebb férfi volt, de nem nagyon koros, lenyalt hajú, kopottas munkaruhában, fél fülében karika fülbevalóval. Egy kalóz – villant át az agyamon, és máris gondolkodni kezdtem, hogyan magyarázzam el ennek az embernek, mit keresek én itt a kert közepén – az asszony ugyanis, aki beengedett, eltűnt a házban, és nem jött elő többet. A kalóz cigarettázott, és kimérten lépdelt felém. Semmilyen jelét nem mutatta, hogy meglepődött volna azon, hogy ott talál. Én mindenesetre elmondtam, ahogy bírtam, hogy a signora engedett be ide szétnézni. De erre se rezzent az arca, csak kezet nyújtott:

– Angelo.

 

Photo by Artur Dancs

Nos, tényleg, az ember mindenre gondol, ha kalózt lát, csak angyalokra nem.  Meg kell adni, vagy húsz-harminc évvel azelőtt nagyon csinos olasz fiú lehetett Angelo, de ez már a múlt nagy homályos titka marad. Leparoláztunk, és Angelo, mintha csak számított volna érkezésemre, elkezdett körbevezetni. Nem beszélt angolul semennyire sem, így csak az olaszra korlátozódott a párbeszédünk, ami inkább az ő monológját jelentette, amihez én csak az általam ismert szófordulatokat tudtam ismételni, s esetleg néha összerakni egy-egy kérdést, ami bennem felmerült. Angelo érdekes dolgokat osztott meg velem. Többek közt azt, hogy a kúria 1644-ben épült, s hogy ezt hitelesítse, megmutatta a kőtáblát a ház utcára eső falán, ahová ez egyértelműen be van vésve. Mint kiderült, az épület az első mezőgazdasági felsőoktatási intézmény volt Lombardiában, és a spalettás ablakokra mutatva magyarázta, hogy az iskolás ragazzók hálótermei voltak ott, azaz a bentlakások. Bevitt a különféle melléképületekbe is, az udvarban pedig megmutatta azt a fát, amelyik szerinte a világon egyedülálló, mert hogy olyan nincs több, hogy két fa a törzsénél teljesen összenőjön, holott, s ezt többször is kiemelte, ezek két tőről lettek. Hellyel kínált, s mondja, forgattak itt valami filmet is éppen két éve, hallotam-e róla? Mondom, persze, hisz ezért vagyok itt, bár nem biztos, hogy ezt jól érthetően mondtam el. Visszakérdeztem, látta-e a filmet, mire felnevetett, hogy mi? Dehogyis! Miért, kérdem? Azt mondja, idő, nincs arra neki ideje. És a film dolgát itt ennyiben is hagytuk.

– Hát az a címer? – mutattam a lelógó ákácok alatti takaros kis kerekes kútra a fal mellett, rajta nagy öntöttvasba nyomott nemesi pecsét.

– Az pont az. A ducsessz pecsétje, a Trivulzio Galliera hercegi címer.

Még kicsit üldögéltünk a kellemes hűs kertben, jobbára már csendben, mert az én olasz tudásom gátat szabott a bennem lévő kérdés áradatnak, és a kalózt sem akartam nagyon feltartani, mondtam, indulnom kellene, hosszú az út még vissza Cremába. Int, hogy nincs az annyira messze, ha Chieve felé veszem innen az irányt. Estére visszaérhetek, mondja.

Photo by Artur Dancs

A hercegi címerrel ellátott kerekes kút

De én Moscazzanoba is el szeretnék ma még jutni, ha csak átutazóban is, mondtam angolul, mire fehorkant a kalóz, hogy Moscazzano?… De hisz az amarra van! Mondom, tudom, de olaszul ezt bővebben nem tudtam kifejteni, csak hogy kérem, azt mutassa meg, merre menjek, hogy Moscazzano és Montodine is utamba essék Crema felé. Angelo megvakarta a fejét, és olaszul a falon az ujjával pontokat jelezve felvázolta, melyik a helyes útirány. Azt azonban a lelkemre kötötte, hogy Abbadia Cerreto-t semmiképp se hagyjam ki – nem is tehetem, mert az utam ott vezet visszafelé is – mert az apátság épületét mindenképp meg kell tekintenem. Kértem, hogy az emberszájú kútban hadd frissíthessem fel magam, s tölthessem fel az üvegem tartalék vízzel az útra, majd búcsút intettem a kedves kalóznak és bekopogtam a háziasszonyhoz is, hogy megköszönjem a szíveslátást, és nekilódultam az útnak Moscazzano felé.

Photo by Artur Dancs

Ami az utólagos kutatásaimból kiderült, Angelonak igaza volt az évszámot illetően, a kúria, amit Trivulzio Galliera Villaként vagy kastélyként emlegetnek a dokumentumok első feljegyzésként megjelenik ugyan 1340-ből, mint egy a cerretoi apátság által létrehozott építmény, de kastélyként 1644-től szerepel, amikor a Trivulzio nemesi család palotaként építette át és jegyeztette. Tőlük került a mezőgazdasági szövetség tulajdonába, majd pedig még sok nemesi családon keresztül vezetett az út napjainkig, beleértve Di Ferrari márkit is. Ha az a meseszerű délután nem is lett volna elég, akkor utánaolvasva megértettem, miért tartotta fontosnak Guadagnino ezt a távol eső pontot is belerajzolni a filmbe, még ha csak egy pár másodperces jelenet erejéig is.

 

Photo by Artur Dancs

A bencés apátság Abbadia Cerretoban

Abbadia Cerreto felé az úton már hanyatlani kezdett a nap, de még mindig melegen ontotta a sugarait a tájra. Az út egy patak mentén haladt, a parton virágtenger kísért, a távolban kisebb falvak templomtornyai, velem szemben pedig az Angelo által is emlegetett kolostor épülete magasodott. Már jövet megcsodáltam, de akkor nem akartam időt veszíteni úticélom felé a többszörös eltévedéseket követően, de most behúztam az árnyékos fák alá a kis piazzettára, bedugtam a fejem az ártézi kút vízsugara alá, hogy kicsit hűsöljek, és immár alaposabban is körbejártam az épületet. Rajtam kívül csak egy idős pár jött arra, ők is átszellemültem kerülgették az épületet, amiről kiderítettük, hogy 1064-ben lett kész, és azóta is rendületlenül áll.  Eszembe jutott, amikor reggel Pandinoban besétáltam a katolikus templomba. Ma volt, s mégis, milyen távolinak tűnik már, mennyi új élményt gyűjtöttem a lelkembe azóta, hogy csak úgy repesett a szívem a boldogságtól. Eszembe jutottak szeretteim, s az, hogy milyen jó lenne ezt a sok örömpillanatot, ezt a sok boldogságot és energiát, amit ez az utazás adott már eddig is nekem, mind-mind megosztani, másokra fordítani, gyógyításra…

Photo by Artur Dancs

Hűsölés a kútnál

Ekkor fogalmazódott meg bennem szó szerint, hogy ezt a kalandot, ezt az örömutazást teljes egészében Bartos barátomnak ajánlom.

Nem hagyhattam, hogy újabb kellemes elkódorgások ismét eltérítsenek utamról, félő volt, hogy a sötétedés hamarabb ér utól, mint kellene, és a bájos zöld járgány semmiféle világító eszközzel nem volt felszerelve, csak egy villogó fehér fénnyel, ami esetleg abban segíthet, hogy mások lássanak, de hogy én soha nem találok vissza Cremába annak a fényénél, az is biztos. Elindultam, hát, az Angelo s a térképem szerint is megjelölt úton Moscazzano felé. Már a harmincadik letaposott kilométert is elhagytam, mikor felderengett a távolból a moscazzanoi templom tornya, és a kilométerkövek is mind kisebb számot mutattak távolság gyanánt. Izgatottan gurultam be az álmos kisvárosba, ahol Elio és Oliver röpke közös életének szószerinti otthona volt, a villa, a pókerezőkkel teli kocsma, a templom előtti piazzetta, a filmből jól ismert kisutcák. Nem is tudom, miért akartam mindenképp elutni egy nappal a tervezett látogatás előtt is ide, talán csak mert úgy gondoltam, nem lesz elég, nem fogok egyszeri látogatással betelni Moscazzanoval. Moscazzanoval sem.

Photo by Artur Dancs

Benvenuto a Moscazzano!

Nem a főútról egyenesen a kastélyhoz vezető montodinei bekötőúton gurultam be a városba, hanem már hamarabb kitértem az estére elég forgalmas országútról, és egy kevésbé forgalmasabb mellékúton, alulról érkeztem a templom előtti Gambazocchi-térre. Épp csak letámasztottam a falhoz a bringát, hogy az alkonyati narancsvörös fényben lefotózzam a teret, amikor egyik ház teraszáról egy idős asszony köszönt rám, majd a légyfüggöny mögül előbukkant egy fiatalember is mosolyogva. Kérdik, hogy, ugye, a film miatt vagyok itt, s bólintok. A fiú máris lesiet a lépcsőn, és elkezdi felvázolni nekem, hogy Elio és Oliver éppen itt sétáltak el a ház előtt, amikor benéztek a bárba – amely ma már zárva tart, a tulajdonosa eladja, tette hozzá. Majd kijött velem a térre a templom elé, ahol teljesen megnyílik a látvány, és ott az Agrifauna üzlet is, amelyiknek felirata a film egyik utolsó jelenetében is látszik, amikor Eliot édesanyja hazahozza Bergamóból Oliver elutazását követően, és egy pillanatra a téren megállnak. Pontosan tudtam minden apró részletet, de hagytam a fiút mesélni, jólesett hallgatni, és jólesett a kellemes fogadtatás. Aztán azt is felajánlotta, lefotóz, ha megtanítom, hogyan kezelje a kamerámat, nehogy emlékek nélkül menjek innen haza… hova is?… Amerikába!… Hú, akkor meg pláne… Mondom, hogy holnap mindenképp visszajövök, hogy reggeli fényében is lássam a várost, és megemlítettem Gianluca nevét.

Photo by Artur Dancs

Mozcazzano főterén

– Óh, a polgármester! Nagyon jó ember. Fiatal, tetterős, kell a változás, a friss erő ide! Tavaly választottuk polgármesterünknek. Signore Savoldi nagyon jó ember, majd meglátom, ígérte nekem a fiú.

Elbúcsúzkodtunk, és percek múlva a villa kapuja előtt álltam. Nem mertem nagyon nyilvánvalóan befelé sem bámulni, bár minden porcikámmal erre vágytam, de odébb menni se nagyon. A via Roma felőli főbejárattól, ha nem lennének lombok, a villa teljes szépségében látható lenne, de április végére már jócskán leveleztek a fák, és az alkonyatban még kevésbé volt kivehető látványosság az Albergoni kúria felől. Megkerültem a birtokot, és az út felől, ahol a filmben kibiciklizni láttam a fiúkat, a montodinei út felőli oldalsó bejárathoz hajtottam. Ebben a pillanatban, mintha csak az egész napi kellemes sanyargatás után csókot akarna rám lehelni a nap, visszatekintett az alkonyati látóhatár felhői fölül, és vöröses-narancssárgára festette a kastélyt számomra. Néhány másodpercem volt, hogy a már elpakolt kamerát ismét összeszereljem, ledobtam a hátizsákot a földre, és futottam a kerítés magas falához, hogy elkapjam az ajándékba kapott esti fényeket.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Albergoni a narancssárga naplementében

Menetközben a szomszédos házak kuvaszai is megneszelték a betolakodó idegen jelenlétét, és rámszaladtak élénk csaholások közepette, de nem bántam, amíg a nap teljesen nem bukott le, és amíg a fény kitartott, készítettem a fotókat. A kutyák is türelmesen morogva kivártak, utána hagytam, hogy megkergessenek kicsit a füvön, majd felkaptam a cuccom, és felpattantam a bringára, és lehjatottam a montodinei úton a kastély fala mentén. A kutyák egy ideig futottak utánam, majd hazasomfordáltak. Reméltem, senki nem hívja rám a rendőrséget. Ekkor tűnt fel, hogy a magas kerítésfalat követő sánc egy ponton megszűnik, és egy jócskán kitaposott sétány vezet fel a fák földig nyúló lombjai közt a kastély kert irányába. Tovább mentem, s elhessegettem a merész gondolatokat, hogy oda felmásznék, de nem hagyott nyugodni, és a sarokról visszakarikáztam, és percekig bámultam csípőre tett kézzel a titkos kis illegális ösvényre… (nem is volt feltűnő az arra közlekedőknek…) Mikor aztán alaposan körbejártam magamban a dolgot, arra jutottam, nagyon nem lenne illendő, ha éppen most és itt tartóztatnának le birtokháborításért. Máskülönben se tudom, hogyan néznék másnap a polgármester szemébe, feltéve, ha addigra kiengednek… Szóval nem mentem fel az ösvényen, s talán jól is tettem. Inkább Montodine felé gurultam le. Még nem volt sötét, de az alkony mind jobban maga alá vonta a tájat. Velem madarat lehetett (ismét) fogatni, és tele voltam energiával. Az a plusz 3 km meg sem kottyant már, és a térdizületeimről is teljesen megfeledkeztem. Montodinében épp csak hogy elkaptam a nap utolsó sugarait a templom előtti téren, ahol Oliver búcsúzott el a film szerint Perlmanéktól, mikor Elioval buszra szálltak Bergamo felé.

Photo by Artur Dancs

Montodine napnyugtakor

Tudtam, hogy másnap sokkal bővebben lesz időm Moscazzanora és Montodinére is, hisz már tudtam, hogy a bicikli dilemma tökéletes módon oldódott meg, nem húztam tovább az időt, nekivágtam az útnak Crema felé. Sötét este volt, mikor begurultam az udvarra. Megmértem, pontosan 44 km-t tekertem le aznap. Azt hittem, annyi erőm sem lesz, hogy beessek a zuhany alá, ezzel szemben az alapos és frissító tisztálkodás után annyira elememben éreztem magam, hogy magam is meglepődtem. Bár tudtam már korábbi helyzetekből, hogy nincs ezen semmi meglepő, ezek a boldogságpontok az ember életében, amikor eljönnek, pontosan annyi energiával töltik fel, amennyire szüksége van, hogy azokat megélje.

Tiszta ruhát vettem, és nagyot sétáltam Crema langymeleg áprilisi nyárestéjében.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (3)


(Bartos barátnőmnek)

Pandino – a szerelmi vallomás a Visconti kastély tövében egy háborús emlékmű körül

 

Még az olyanok is, mint én, akik nem túlzottan járatosak a filmkészítés világában, tudják, hogy amikor egy-egy film forog, sokszor a helyszínek egyáltalán nem időrendi vagy logikai sorrendben következnek. A CMBYN esetében sincs ez másként, és ha egy 3 perces jelenetben lazán elbiciklizni látjuk a két főszereplőt A pontból B pontba, az a valóságban nagyon sok esetben egymástól órákra és nagy távolságokra eső, sőt, sok esetben, egymástól teljesen különböző irányokban elhelyezkedő helyszíneket feltételez. A rendezőnek nem elsősorban az a célja, hogy betartson egy logikai sorrendet a valósággal, hanem, hogy az alkotásban legyen meg a sorrend, amit ő megálmodott, és ami távol áll a valóságtól, másrészt, ami ennél talán még fontosabb, valamit mutatni akar.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta kora reggel

Luca Guadagninot nem véletlenül emlegetem filmfestőnek, hisz a Call Me By Your Name, túl André Aciman sztorivonalán, egy csodás lombardiai képeslap. A film jelenetei pedig sok esetben úgy vannak megkomponálva, hogy a történet szerinti lényeg is benne legyen, de ezen felül a rendező szűk pátriáját is belecsempészte számunkra, és lám, nem tette eredménytelenül, ha a Lombard kisvárosokat megszálló váratlan turistadömpinget vesszük.

Amikor összeállítottam egyféle útvonaltervet magamnak, a sok fanatikus rajongótól eltérően nem azt tartottam legfontosabbnak, hogy a film jeleneteinek valamennyi szegletébe – neadjisten még sorrend szerint is netán – eljussak, s amint említettem, nekem ilyen szempontból a szereplők, mint magánszemélyek sem voltak fontosak, hogy az ők pirvát nyomdokaik után kutassak, sokkal inkább arról szólt ez az én vállalkozásom, hogy megadjam magam Guadagninonak, és felkutassam azt a sok szépséget, amit ő a történet mellé, mintegy háttér gyanánt, atmoszféraként odafestett nekünk. Aki ismer engem, tudja, hogy magam is hangulatvadász vagyok, egyben hangulatember, így nagyban függök a környezetem hangulatától s attól, milyen légkört vagyok képes magam köré kialakítani adott helyzetekben. Fényképeimben és írásaimban is, sokszor beszédemben is – már amikor nem valamelyik nem anyanyelvemen beszélgetek épp – hangulat teremtésre törekszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkit szólít meg manapság, kicsit avitt dolog. De akit megszólít, akkor az az én emberem, és mi innentől egy húron pendülünk. Nekem meg olyan nehéz dolgom sincs, mint egy filmrendezőnek, akinek milliós költségvetéssel el kell számolni, és olyan alkotást létrehozni, ami megtéríti, de inkább megsokszorozza a kiadásra fordított összegeket. Nekem nem valakinek kell fotóznom és írnom sem. Ami pedig Guadagninot és a CMBYN című filmalkotást illeti, amint ezt a korábbiakban elmondtam, valami hasonló „szabadság” jegyében kezdték el. A film olyan minimális költségvetésből készült, hogy azt nyereségessé tenni csak akkor lett volna nehéz, ha lakat alá bezárják egy fiókba és senkinek sem mutatják meg. Most néztem bele a rendelkezésemre álló dokumentumokba, és a mai napig a film több, mint megtízszerezte, egészen pontosan megtizennégyszerezte a ráfordított produkciós és reklámköltségeket. A pénzügyi statisztika 2017 harmadik legsikeresebb alkotásaként emlegeti, ami pedig a nyitóhét statisztikát illeti, elsöprően az év legnagyobb kasszasikere, amelyik egy másik korábbi rekordot ütött ki a piedesztálról ezzel, s ez nem más, mint a Damian Chazelle-féle La La Land. Ugyanakkor a Call Me By Your Name szűk körben bemutatásra tervezett művészfilmnek készült annak minden lazaságával és művészi szabadságával, sem a rendező, sem a többi alkotó és szereplő nem kellett, hogy megfeleljen mindenféle mainstream sztereotípiáknak, azt csak a sors alakította úgy, és a produkció nagyszerűsége, hogy elkerülhetetlenné vált széles körű bemutatása és jelölése a különféle szakmai díjakra, még az Oscarra is.

Photo by Artur Dancs

Sajtószemle

Az én szakmámban neveletlenség lenne részemről időeltolódás okozta fáradtságra hivatkozni, de meg se környékezett ilyesmi, magam számára is meglepő módon már a kora reggeli órákban, jóval az ébresztőm megszólalása előtt kivonultam a kőkockákkal borított udvarra az eszpresszómmal a csíkos vásznú bambuszszékbe, ahova beszivárgott a reggeli napsugár, a madarak csicsergését meg olykor a dóm harangjátéka tette még telítettebbé. Különböző lapokra voltak felírva a helyek, ahova el szerettem volna jutni a három és fél nap alatt, volt, ahova el lehetett gyalog, buszon vagy épp vonaton utazni, de voltak olyanok is, amelyeket eleve kérdőjellel jelöltem meg, mint Corte Palasiot, amelyekre kíváncsi lettem volna, de olyan távol esnek, hogy oda csak akkor juthatnék el, ha valóban kerül kerékpár az utazáshoz. A kerékpár pedig egyelőre kétséges volt, és mivel nem szerettem volna időt veszíteni addig sem, amíg el nem dől a biciklizés sorsa, eldöntöttem, hogy Pandinoba buszozom a délelőtti órákban. Ugyanakkor roppant kíváncsi voltam Crema kora reggeli hangulatára, ezért egy percre otthagytam a kávét, a terveket és a laptopot a kerti asztalon, és kisurrantam a dómtérre. Épp takarították a vasárnap esti tömeg után, a nagy cserepekben díszelgő növényeket, pálmákat, virágokat locsolták, porszívózták a teret. A teraszok már nyitva voltak, és legnagyobb meglepetésemre, a kávéházak zsúfolásig telve voltak hevesen gesztikuláló olaszokkal, akik a reggeli kávé és sajtó mellett ilyen korán is találtak rengeteg mondanivalót egymásnak. Ezek legalább kommunikálnak egymással, könyveltem el, miután senkit sem láttam magába fordulva telefont gombozni, legfennebb csak egy-egy újságba belemerülni két kávészürcsölés közt. Aztán meg mindenki ment tovább a dolgára, ki gyalogosan, ki kerékpáron, és persze, sokan a buszmegálló felé is vették az irányt. A teret és a székesegyházat csak részben érte a reggeli nap, a toronyórás kapuív, ami a tér másik leglátványosabb és legjellegzetesebb eleme, a XVI. századbéli Torrazzo teljes egészében élvezte a reggeli napsütést. Az újságos stand előtt nagy panókra az aznapi lapok címoldalai voltak kiplakátolva, hogy az arra járók meg-megálljanak egy pillanatra emígyen „belelapozni” az aznap vezető híreibe, és ha kedvük tartja, meg is vásárolják az újságot. Egyféle jelenkori rikkancs szerepét töltik be.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Benzoni
“-Örülsz, hogy idejöttem?
– Ha tehetném, megcsókolnálak…”

 

Az újságárus mögött pedig a boltíves kapu, ahová egy intim beszélgetés jelenete erejéig Eliot és Olivert is idehozza Guadagnino a filmben, csak azért, hogy a háttérben húzódó Benzoni-kastély is bekerülhessen a filmbe. A feljegyzések szerint a XVI. századbéli kastély egyik híres-hirhedt lakója a számüzetett kegyetlen főúr, Francesco Bernardino Visconti volt, aki, sok szakvélemény szerint az, akit Manzini a „megnevezhetetlenként” emleget “A jegyes” című regényében.

Mikor visszaértem a kávém mellé, Francesca férje épp visszaért a reggeli kocogásból, bemutatkoztunk, és lelkesen felájánlotta, segít a legmegfelelőbb futóhelyeket megtalálni, és én ezt udvariasan azonnal megköszönve elhárítottam, töltöttem egy pohár portóit és baracknektárt, és inkább a zöld kerékpár felől érdeklődtem. Biztosítást kaptam, hogy mire Pandinoból visszaérek, a kerékpár is ott lesz.

Photo by Artur Dancs

Pandino – Piave Memorial

 

Pandinoban az első világháborús emlékmű a film egyik kulcsjelenetének a helyszíne. Az eredeti regényben is ilyen szerepel a megfelelő jelenet helyszíneként, Aciman mégis úgy emlékszik vissza első reakciójára Pandinoval kapcsolatban, mint váratlan csalódás. A könyv írója ugyanis éppen akkor érkezett Olaszországba a forgatásra Guadagnino meghívására, amikor Elio és Oliver talán legfontosabb párbeszédének jelenetét készítették elő egy napsütötte délelőttön Pandinoban a Piave emlékműnél. Aciman úgy emlékszik erre vissza, hogy hullafáradtan és időeltolódva érkezett Milánóba, és egy kis pihenésre vágyott leginkább, a sofőr azonban egyenesen a Milánótól 30 km-re eső Pandinoba vitte a forgatásra. A könyvben, mint azt több ízben is jeleztem, Aciman a tengerparti Bordigherába álmodta a regény cselekményét, és a könyvbéli háborús emlékmű egy a tenger fölé emelkedő kilátón van, szellős, tágas, szédítő kilátással. Ehhez képest Pandinoba érkezve egy szűk kis zárt téren találta magát, ahol nemhogy szellő nem járt, de perzselt a délelőtti nap, és elképzelni sem tudta, hogyan lesz ebből az általa megálmodott kulcsfontosságú és hatású jelenet. Nem is állt módjában, de nem is óhajtott Guadagnino munkájába beleszólni, inkább leült a sarki kávézó teraszán, és figyelte, hogyan alakulnak a felvételek. A rendező azonban nagyon jól építette fel a jelenetet, és akkor itt visszajutunk a filmfestészethez, s ahhoz a tényhez, hogy Guadagnino lényegében a lomabrdiai táj szépségét és a környék történelmi nevezetességeit csempészi oda nekünk körítésnek.

Photo by Artur Dancs

A pandinoi Visconti kastély

A filmbéli jelenet ugyanis úgy indul, hogy a két főszereplő kerékpáron érkezik úgy, hogy háttérben az 1355-ben épült Visconti-kastély tárul elénk, súlyt adva mind a képnek, mind a mondanivalónak. Egy tér tarka képe tárul majd elénk, az a bizonyos szűk kis tér, amit Aciman kifogásolt magában, és ami a képen teljesen megnyílik, amikor Oliver cigarettáért az említett kávézóba belép, és majd a jelenet végén, amikor a nyomtatványaiért is benyit egyik szomszédos épületbe, a kamera a nézelődő Elio tekintetét követi, és körbe vezet a tér színes házain, majd felemeli a kamera „tekintetét” a térről éppen háttal látszó, 1791.ben épült Szent Margit templom tornyára, hogy a jelenet az elkerekező Elio és Oliver mögött ismét megvillantsa a Visconti-kastélyt. Aciman az elkészült jelenetet már rajongásig szereti ma már, és noha féltette a jelenet súlyát, amikor látta, hogy a forgatás pár percet tart effektíve – amit aztán háromszor ismételtek meg a felvételek kedvéért – holott a könyvben ez súlyos öt oldalt, leírást, feszültséget jelentett számára.

„- Én a szobrász vagyok, aki kifaragtam a szobrot, Guadagnino azonban életre keltette azt.” – nyilatkozta később, és elismerte, a filmbéli csendek, hatásszünetek pontosan olyan feszültté és izgalmassá tették a jelenetet, mint amilyen számára volt a könyv megírása közben az az öt oldalnyi rész.

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom és a pandinoi piactér

Az, hogy a rendező mennyire alaposan odafigyelt a legapróbb részletekre is, magát Acimant is lenyűgözte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy például a Pandinoban felvett képeken, ha már épp itt tartunk, a kirakatok plakátjai is a 80-as évekre utalnak, olasz lírában mutatják az árakat, és emitt-amott az 1983-as választások politikai plakátfoszlányai is felismerhetőek olyanok számára, akik netán veszik a fáradságot, hogy ilyen messzemenően elemeire szedjék egy-egy film hátterét.

A buszról Pandinoban leszállva, számomra az első, amit megcsodálhattam az említett templom épülete. A leírás szerint a Pantheon ihlette a főutcára nyíló homlokzatát a nyolc oszloppal.

A templom előtti téren a piacon házi termékeket, sajtot, bort, ecetet, mézet és gyümölcsöt kínáltak az árusok, a szemközti kávéház teraszán pedig minden valószínűség szerint politikáról folyt a diskurzus. Az impozáns kastélyhoz érkezve már számomra is nyilvánvalóvá vált, miért akart Guadagnino engem idehozni.

Photo by Artur Dancs

Pandinoi csendélet

A XIV. századi kastélyt Bernabò Visconti, Milano ura, vadászkastélynak építtette, és a Viscontiak hatalmának megdöntését követően került a reneszánsz Olaszország uralkodó háza, a Sforza birtokába, akik a következő évszázadban a Habsburgok javára veszítették azt el hatalmukkal együtt. Ma már iskolaként és adminisztratív épületként használják. Sajnos, az értékes freskók semmi nyomát nem mutatják bármiféle renoválási munkálatoknak, és az épület is bőven elbírná a szakszerű javításokat.

A kastéllyal átellenben tárul elénk a kis tér, amelyet egyértelműen a háborús emlékmű és a hős katona szobra ural az ezt körbeölelő színesfalú házak társaságában. Miután alaposan körbejártam az emlékművet, a kastélyba is besétáltam, néhány szót váltottam a helyiekkel, majd magam is a tér szélén lévő kávézó teraszán telepedtem le a délelőtti napsütésben – persze, nem olyan megfontolásból, mint Oliver, sem mint Aciman, hanem, mert kedvet kaptam egy frissen gőzölgő eszpresszóra.

Photo by Artur Dancs

A kávézó

A bár mögött egy pár négyzetméternyi kis szobában sorra pókergépek villogtak, a félkarú rablók mellett pedig magas bárszékeken jólöltözött, fehér hajú, kedves öreghölgyek játszottak szenvedélyesen, miközben harsányan társalogtak egymás közt. Odaköszöntem, és ezzel minden figyelem reám hárult, kivéve egyiké, aki épp nyerésben volt, és intett, hogy ő majd később kapcsolódik be a beszélgetésbe. Kérdik, honnan jöttem, s mondom, mire többfelől visszhangzik: L’americano!… Oh… l’americano! … Mondják a filmet, s hogy nyilván ezért lehetek itt, különben honnan is tudnám, hol van Pandino. Elismertem, ez igaz. De nem baj, mert ők örülnek nekem. A pult mögötti nő is beszól odaátról, hogy ha akarom, megmelegített tejet is tud adni a kávémhoz, nehogy hiba legyen bármiben is. Nem tudtam leplezni, mennyire mulatok magamban azon, ahogy a nyugdíjas mamák a pókergépet nyúzzák, és mondom is, hogy kellene nekem fénykép. Már hogy miről, hördültek fel valamennyien. Mondom, hogy róluk. Na, neeeeeeem. Olyan nincs.

– Maga tán újságíró? Még az kéne, hogy magazinokban mutogassanak engem…

Mondom, nem vagyok az, legalábbis nem ilyen indíttatásból vagyok itt, csak magamnak…

– Persze, ismerjük az ilyent, aztán meg majd jól tele lesz velünk a facebook… Nem, nem, caro… Szép vagy… Bello è?… Szeretünk is, de nincs fotográfia!…

Photo by Artur Dancs

Csak egy képeslap

 

A kávé a teraszon kifejezetten jólesett. Szívtam magamba a napsugarakat, néztem a teret, középen a szoborral, bentről a hölgyek harsány kommentárjai szűrődtek ki, a templom harangja pedig tizenegy órát kondított. Úgy terveztem, ebédre visszaérek Cremába, ahol már – legalábbis Francesca üzenete szerint – készen áll számomra a zöld bringa az udvaron. A főtéren beléptem a szuvenírboltba szétnézni és anyukámnak szokás szerint hűtőmágneseket válogatni. Olaszul beszélgettünk az eladónővel, míg el nem akadtam, de készségesen kisegített angolul, bár ő meg azzal áll úgy, ahogyan én az olasszal. Mutatja Oliver és Elio fotóját a szobor mellett a film jelenetében, s mondja, képeslap… Mondom, azonnal megveszem. Azt mondja, azt nem lehet, ezt ő is kapta, de eligazított, s jelezte, a legjobb, ha visszamegyek az épületbe, amelyik a filmbéli jelenet fotóján is látszik, mert nekik még kell, hogy legyen belőle. Nem volt nehéz felkutatni azt az épületet sem, hisz jól ismertem már Pandino minden kis sarkát, és amikor benyitottam a Cantuccioba, az eladólánytól gyorsan kézhez is kaphattam a képeslapot. Amikor fizetni akartam, csak mosolygott:

– Ugyan… hova gondol? Csak egy képeslap. Járjon szerencsével!

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom

A templom irányában haladva visszaköszöntem a szuvenírboltosnak, jelezvén, hogy sikerrel jártam képeslap ügyben, majd a nagy boldogság közepette úgy gondoltam, megosztom ezt a boldogságot lélekben barátaimmal, akiknek ebben a pillanatban sokkal nagyobb szükségük van erre. És benyitottam a Szent Margit templom csendjébe. Rajtam kívül csak egy idős asszony imádkozott az utolsó sorban.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: