Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Szólíts a neveden…


 

Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom.

És sikerült.

Be kell látnom, ahogy itt ülök az éjszaka közepén a csónakázó tó nyugati oldalán a Central Parkban egy csendes zugban, és kissé szemrehányóan bámul rám a büszke, szép városom a fák diszkrét takarásán túl, azt hittem, a boldogság egy úticél, ahova, ha elér az ember, kényelmesen hátradőlhet, és attól kezdve már csak mellékes dolgokkal kell foglalkoznia, mert révbe ért. Mostmár persze, tudom, hogy nem így van. A boldogság az a felfokozott állapot, amelyet jó megélni, de csak abban élni lehetetlen. Nagy, fényes lángon való lobogás, amit ha erőltetve kitartana az ember, megvakulna és elégne benne.  Mire jó az…? Nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ha létezne ilyen abszolut fogalom, hogy állandó boldogság, akkor az valójában boldogtalanság lenne a javából.

Photo by Artur Dancs

Ha kutatom magam, hogy megtudjam, mi volt a tervem az életemmel, rájövök, hogy pillanatokért éltem. Álmodtam magamnak pillanatokat, amelyekben megtalálom, és megismerem, felfedezem önmagam, hangulatokat, vélt vagy valós helyszíneket, ahol a boldogságom kiteljesedhet. Balgán erre az állandó boldogság-állapotra hajtottam, azon igyekeztem, hogy oda eljussak. Valamiféle nirvánának hittem ezt, nem mintha bármit is tudtam volna a buddhizmusról – vagy akármely más vallásról, amelyekkel soha semmi dolgom nem volt. Belefeledkezve a hétköznapi csodáimba, amelyeket megteremtettem magam körül, teljesen elrugaszkodtam a világtól. Nem a valóságtól, hanem a világtól. A világ ugyanis maga sem él a teljes valóságban. Onnantól kezdtem boldog lenni, amikor arra rájöttem, hogy az önmagam valóságát nem a világban kell keresnem, hanem másutt, teljesen egyéb helyen: önmagamban. Amikor az ember szakít időt, és fordít energiát arra, hogy önmagával foglalkozzon, máris kiválik a világ nagy tömegéből, és minél jobban megismerkedik, megbarátkozik önmagával, annál közelebb kerül a boldogság pillanatához. Nem tudtam volna ezt így akkor megfogalmazni, hisz most is csak tapogatózom. De szerencsémre, ösztönösen tudhattam, hogy ez az, amit keresek. És már nem is volt fontos, hogy milyen szakmát akarok majd kitanulni az iskolákban, vagy milyen országokba és világrészekre akarok eljutni.

Egy beteg társadalomban nőttem fel abszurd normákkal, és egy legalább olyan beteg társadalomból nevelkedett anyám, nagyanyám és a környezetemet alkotó rengeteg ember, akivel kapcsolatba kerültem egyengette az életemet. Hol szeretetben, hol a normák szerint. Nagy szerencsém volt, hogy többnyire nagy szeretetben. Ez vitt előre, és tett jó emberré. Amikor a normák szerint neveltek – amögött is ott húzódott meg a szeretés ugyan – jobbára a korlátaimat építgették a lelkem és a személyes szabadságom köré. Nem tudom, tehettek-e volna másképp. Szülőként, ha képes lettem volna erre a szerepre egyáltalán, biztos, magam is ugyanezeket a hibákat elkövettem volna én is gyermekemmel szemben. Ma már tudom, csak féltettek, és olyanra akartak faragni, aki abban a beteg társadalomban majd túlél.

Amint mondtam, a túlélés nem volt az én eredeti terveimben. És nincs ott ma sem. Voltak életemben felfoghatatlan mélységbe zuhant pillanataim, amikor ezt ismételgettem egy könyvben olvasott szavakkal: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni. Ez minden.” Most belátom, ez sosem volt igaz. Én sosem akartam túlélni. Nekem igenis a győzelem volt a fontos. Győzni és meghalni, ha más izgalmasabb tennivaló nincs már. Csak a hozzám nagyon közel álló emberek tudják, hogy én nem viselem el, ha valami langyos. Már gyermekkoromban – azokban a csodálatos és meseszerű években, amelyek életemet meghatározták – ha reggel langyos tejet kaptam reggelire, nagyon elrontotta a kedvemet. Nem szállhattam szembe vele. Nem vitatkozhattam. A normák ezt nem engedték meg nekem. Azt nem lehetett, hogy kiköpöm a langyos tejet. De nagyanyám bölcs asszony volt, a sok beteg világ, amin keresztül küzdötte magát ez a tanulatlan és mégis végtelenül bölcs asszony, mai kifejezésekkel élve szuperhatalmakkal látta el őt. És csakhamar rájött, hogy a tejet nekem hidegen vagy forrón kell adnia. Nem tudom pontosan, és ma már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miattam változtatott, vagy mert ő maga is rájött, hogy langyosan semmi sem jó. És anyám is ilyen volt. S ilyen ma is. Szélsőségekben él. Bár, ha néha olyan szerencsés vagyok még, és ő teszi le a tejet a csuporral a reggeli asztalomra, előfordul, hogy mostanában langyos tejet ad. De ez már más dimezió. Ez sokkal inkább a féltés miatt van, és nem hanyagságból, nem is a normák miatt. Langyos normák nincsenek is.

Győzni akartam tehát, és meg is haltam minden győzelmem magányos Csomolungmájának a tetején. Nagyon sok, mérhetetlenül sok boldogság jutott ki nekem az életemben, nem, mint ajándék, hanem mint a megfeszített hegymászásaim eredménye. És legtöbbször senki sem látta, mert nem voltak ott mellettem. Aki nem látja, aki nincs ott, az csak nagyon nehezen hiszi el ezt a féle csodát. Ha az emberek tudnák a csoda titkát, akkor nem lenne elég hely ezeken a hegycsúcsokon, bár lehet, ezt most csak az egoizmusom mondatja velem, és lehet, hogy végtelen sok hely is van ott a hegy tetején. Mindenkinek megvan a maga helye tulajdonképpen, és az már csak rajta múlik, eljut-e oda, vagy sem. Akar-e eljutni oda vagy sem. Igen, talán ez így hihetőbb…

Az, hogy meghaltam a győzelmek után, jobbára szintén a felhőkbe burkolózott hegycsúcs magányának a nagy titka maradt. Az, amikor magzatpózba kuporodva zokog az ember, és nem tudja abbahagyni a végkimerülésig. Elárulom, miért.

Mert a legnagyobb boldogtalanság a boldogság csúcsa.

Vért izzadva felfelé a hegyen az ember lelke annyira megtörik, olyan katartikus átalakuláson megy át, hogy mind magasabbra érve, mind messzebbre kerülve a normákkal teli világtól, levedli magáról a rengeteg salakot, félretesz, eldob mindent, amit korábban, az alacsonyabb szinteken még nagyon fontosnak hitt, mert rájön, hogy a sok teher csak visszahúzta, megnehezítette a levegővételt, korlátozta szabadságát. És amikor felér végre ennek a csúcsnak a fokára, ott áll meztelenül, kisemmizve. Viszont ott van előtte a végtelen. A beteljesedett cél. Egy hegytető, amin átsüvít a szél, fehér csend zúg őrjítően és fülsiketítően, de pazar! Rálátni a világra, megszűnnek a fájdalmak, kiteljesednek az érzelmek, értelmet kap minden. Csodálatos és mámoros pillanat. De ugyanez a pillanat a vég kezdete is. És ezt nem akkor érzi meg az ember először. Mire olyan magasra felér az ormon, annál ő sokkal bölcsebb. Már röviddel a csúcs előtt rádöbben, hogy az útnak nemsokára vége lesz, és mindaz, amiért mindent maga mögött hagyva küszködött, eléri a végső határt, egy pillanatra beteljesedik ugyan, de máris fonnyadni kezd majd, rothadásnak indul. No, igen, abban a magasságban nem csak a lenti világot, hanem más csúcsokat is jól látni. De a bölcs ember, aki életében akár csak egy hegyet is megmászott, nagyon jól tudja, hogy nincs híd, a sikereid, az eredményeid nem futják egy egyszerűsített átlépésre egyik csúcsról a másikra. Hanem le kell menni, és újra felmászni. Erre pedig vagy van az embernek elég ideje és tehetsége, vagy nincs.

Talán életem legnagyobb hibái közé sorolható az a számomra elkerülhetetlennek tűnő szorongás, amit az imént említettem, hogy a csúcsra érkezés előtt érez az ember. Hajlamos vagyok ma már az egész úton azon aggódni, milyen rossz lesz majd, ha felérek a csúcsra, és onnan már nincs tovább, csak vissza le, és ha magasban akarok lenni, újra meg kell dolgoznom érte. Mondom, hajlamos vagyok erre. Hajlamos vagyok feláldozni az egész boldogságérzést a szorongás gerjesztette gondolatért, hogy abban a pillanatban, hogy enyém lesz, el is veszítem, és újra meg kell küzdenem érte. Újra meg újra. Mert az is tény, hogy ha egyszer valaki a boldogságot, mint kábítószert beszippantotta, soha nem akar majd anélkül lenni, s így folyamatos küzdelem és hegymászás lesz az élete. Azokért a röpke pillanatokért, amelyek, mint villanás tűnnek tova, s ha nem figyel eléggé, észre sem veszi, hogy megtörtént. Csak ha majd később visszatekint rá.

Ebben a fene nagy boldogság-tüzijátékban ezt kellett nekem nagyon jól megtanulni: megélni a pillanatot. Nem tudok ebben tanácsot adni másoknak, mert én is csak tanulom. Pedig mindenki boldogságának ez a kulcsa, a jelen teljes mértékű és teljes értékű, érezhető és tapintható megélése minden idegszálunkkal. Főleg a bolodgság-pillanatokban. Amikor az ember sok boldogság-pillanatot felgombostűz élete falvédőjére, egyszer csak rájön, mennyire szép és teljes élete volt. Ha sohasem ereszti elmenni maga mellett a regeteg szépet, ami vele megtörtént kalandozásai során.

Amit embertelenül nehéz megtanulni, és életfeladatommá kellett tennem: nem félni attól a kisemmizettség érzéstől, amit a siker csúcsán, a boldogság leggyönyürűbb pillanatában kénytelen átélni az ember. Nem kell félni a megsemmisültség érzésétől, mert ez nem az. Az a végtelen gazdagság, amit az ember önmagába szív, miközben a hamis öltözékeit az úton elszórja, hogy végre mezítelen és szabad legyen, egy a természettel, az nem vész el, az örökre övé marad, és ez viszi majd előre a további kihívásai elé.

Az éjszaka, a Central Parkban, a csónakázó tó nyugati oldalán a padon ülve és hangosan zokogva órákon át, miközben a szép és büszke városom kissé szemrehányóan, de végtelen szeretettel nézett vissza rám, megértettem, hogy nem szabad félni a pillanattól, amikor magzatpózban hangosan zokogsz a végkimerülésig. Egy a fontos: szépen és mélyen megélni az életet. A mélység, az alaposság kiváltság. Nem adatik meg mindenkinek, sok embert olyan normák közé gyilkoltak, hogy soha nem fogja már megtapasztalni a boldogság szabadságát, a katarzist, a magasságot. A mélységet. A titok a mélységben van. Minden titok ott van. És olykor az egész küzdelmedért a jutalmad nem más, mint a magányos, békés, csendes, magasztos, elkápráztatóan szép, boldogság-hegycsúcs, és a következő pillanat, a zokogás, ami öröm vagy bánat, teljesen lényegtelen. Mert bánatot nem érezhet olyan, aki nem ismerte meg az örömöt, és fordítva, a boldogság sem jár annak, aki nem itta meg a keserű levét is annak az édes gyümölcsnek.

Talán sokszor, túl sokszor is kimondtam itt a magányt. Nem véletlen. A boldogság nem egy közös vállalkozás – bármennyire is szeretné mindenki ezt hinni. Azt gondolni, hogy valaki mással találjuk majd azt meg, balgaság. Ez csak egy kényelmes kapaszkodó, ha az ember nem akar önmagáért és életéért felelősséget vállalni. Ha összejön, siker, ha nem, van, akit okolni érte. Felül kell ezen a felfogáson emelkedni. A boldogságot magadnak kell keresned, kizárólag a magad útján és erejéből. Az jó, ha kerül melléd valaki, aki szintén keresi az önmagáét, és egy jó darabon – vagy netán mindvégig is – együtt haladhattok az úton, ki-ki a maga boldogsága útján, s azt keresve. Ilyent keresünk mindannyian, azt a nagy szerelmet, akiben benne vagyunk, és benne maradunk egész életében, aki bennünk van, és bennünk marad egész életünkben, s akivel ki-ki a saját boldogságát keresi, és ha véletlenül nem ugyanarra is visznek az útjaink tovább, s netán fuldokló zokogás is elkap emiatt, akkor is egymásban élünk mindörökké, hogy bármilyen körülmények közt is találkozunk majd, bárhol is a világban, csak kettőnk számára érthetően ziháljuk oda:

„Szólíts a neveden, és én majd az enyémen szólítalak!” (André Aciman)

Csonkaheti utazás 2016 felé kalandokkal és szép emberekkel vegyítve (és pálmafákkal is)


Hogy én mennyire szeretem ezeket a dánokat!… Annyi mindent szeretnék ma elmondani, de ez jut mindenekelőtt az eszembe, és a pillanat, ahogyan az óesztendőt zártam Koppenhágában… Kimentem a nyáron felfedezett élelmiszerpiacra, amiről már akkor elmondtam, hogy lényegében egy nagy közösségformáló, szocializálódásra kiválóan alkalmas hely a belvárosban, ahol a népek megállnak munkából hazamenet egy szendvicsre vagy egy pohár borra a barátokkal, ismerősökkel, és ráérősen beszélgetnek mindenfélékről mosolygós arccal, néha akár a biciklinek támaszkodva is. És persze, lehet közben az otthoni vacsorához vásárolni ezt-azt, zöldséget, reszelt tormát, friss lazacot, száraz heringet vagy éppen egy flaska bort.

No, de ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe, hanem kezdem onnan, hogy év végére maradt nekem még egy hosszabb utam, amit gondosan úgy oldott meg a Crew Control, hogy nagyon el ne ernyedjünk, csak minimális pihenőket iktatott be nekünk, és a csonkahét alatt szépen átcikáztunk vagy négyszer az óceánon, miközben voltunk karácsonyi hóhullásban, csonkaheti tengerparti sétán és újévi tüzijátékon is.

 

Szentesti titkok New Yorkban

 

New Yorkban már szentestén láttam egy karácsonyfát kidobva. Sok éve még meglepődtem ezen, de ma már értem, hogy sok ember tudatában a karácsony nem, mint egy vagy két napos ünnep él, hanem, mint egy időszak, az ünnepvárásé, ami már akár október végén, de novemberben mindenképp, Hálaadás környékén elkezdődik, és karácsony napján zárul is. Távol áll ez a mi európai szokásainktól, és nehéz lenne ezt a kettőt úgy egyeztetni, hogy ne okozzon súrlódásokat, márpedig, ha valamikor nem, akkor ilyenkor senki nem akar súrlódásokba keveredni. Annál is inkább, mert mind jobban az a trend, hogy más – nem keresztény – vallását meg ne sértsük, jobb, ha nem emlegetjük olyan sűrűn a karácsonyt, hanem csak „ünnepet” mondunk, és elharapjuk a nyelvünket, ha ki akarna csúszni, hogy karácsonyfa, vagy karácsonyi ajándék… És ebből is persze adódnak a mindennapi kis súrlódások, és persze, hogy mindenkinek igaza van, és ezzel mind jobban kitágul a kör, mivel nyilvánvalóan, nincs mindenkinek igaza.

Photo by Artur Dancs

Hetek óta próbáltam beleélni magam a karácsony hangulatába, felvenni a szívemre valamiféle ünnepi hangulatot a hideg napokra. De nem lettek hideg napok sem, engem meg elfoglaltságaim olyan nagyon messze tereltek el az ünneptől, hogy egyszer meg kellett állnom, és szóba elegyednem az utcám sarkára évről-évre visszatérő fenyőfaárussal. Ő állított meg, én meg olyan rég vágytam erre, hogy azonnal meg is álltam, és hagytam, hogy kiválassza a nekem megfelelő kisfát. Mert mondom, itt lakom, tehát aki itt árul a mi utcánk sarkán már olyan sok-sok éve az East Village és a Lower East Side határutcáján, a Houstonon, annak tudnia kell, hogy a környéken – eltekintve a frissen kolonizált luxusapartmanoktól, a tipikus apró manhattani lakások vannak, sokunk lakása nem nagyobb, mint nagyanyám spájza volt otthon gyermekkoromban, ahova belopakodtam eperdzsemmet nyalni, amikor Mama nem figyelt oda.

És Mr Sanders egy alig egyméteres, tálcába faragott kisfával rukkolt elő, és mondta, hogy eddig öntözte, de ha hazaviszem, immár én öntözzem, a tálkába meg mindig legyen víz, és akkor a fa jól eltart karácsonyig.

 

– Örülnék, ha nem csak karácsonyig tartana – mondtam – Tudja, van nekem egy barátnőm, és neki megfogadtam, hogy legalább Vízkeresztig nem dobom majd ki a fát, ha lesz nekem olyan.

– Maguk európaiak tudnak valamit – bólogatott elismerően Mr Sanders – és megrázta a kicsi fát, hogy biztosak legyünk benne, semmiféle lombhullatás nincs kilátásban, majd idenyújtotta – Ezzel nem lesz baj a maguk vizes ünnepéig sem. De ha igen, akkor jövőre jöjjön ide, és kap egy ingyen fenyőt tőlem – majd kacsintott.

A kicsiny fával már elkezdtem magamban és a lakásban is felépíteni az ünnepi hangulatot. Csak közben egy kört futottam még Stockholmba és egyet Londonba is azután. Egyikbe se éltem bele magam különösebben: Stockholmba tudtam, hogy visszamegyek karácsonykor, és Londonban meg úgy szakadt az eső, hogy az előző bejegyzésben részletezett ebédemnél messzebbre nem juthattam.

De amikor onnan hazajöttem, belevetettem magam az ünnepi készülődésbe, ami az én esetemben távolról sem naphosszan tartó főzés-mosás-takarításban merül ki elsősorban, hanem például karácsonyi kirakatok és az esti város fényeinek szemrevételezésében, abban, hogy – mint sok éve, minden decemberben – kizarándokolok egy hideg estén Brooklynba a Dyker Heights-ra megnézni a híres karácsonyi díszítéseket a gazdag orosz és olasz negyed meseszép házai körül. Elítélem magamban a pazarlást és a giccset, ugyanakkor sok helyen élvezettel időzök el egy-egy ablak előtt, és a meghitt nyugalmat árasztó szobákba belesek a kinti zimankóból, és eszembe jut, mennyire vágytam erre a nyugalomra, az otthon-hangulatra ittlétem első, nehéz éveiben. Eszembe jut hogyan sóvárogtam akkor a szép házak előtt, és a boldogság olyan elérhetetlenül messzinek tűnt onnan. Örültem, hogy csípett a hideg, az egyik első hideg nap estéje volt az New Yorkban, és azért örültem neki, mert a korábbi évekre emlékeztetett. Nem lett volna igazi a Dyker Heights-on bóklászni, ha langymeleg az idő, és nem fagy rá a kezem a fényképező állványra.

Photo by Artur Dancs

Dyker Heights

Szentestére a lakás is és én is készen álltam az ünnepre. Anyám ünnepi üdvözlete is befutott. Manapság a posta olyan, mint a lutri, vagy bejön vagy sem… Tucatjával küldtem képeslapokat idén is, és negyede sem jutott el a címzettekhez, és sok esetben az övéik sem énhozzám. Laci barátom zenálő lappal akart meglepni, de a „szemfüles” biztonsági rendszer valahol kibelezte belőle a muzsikát, nehogy kárt tegyen az országunkban… Csak azért sajnálom az eltűnt rengeteg képeslapot, mert rengeteg szeretetet fektetek mindig bele. Semmi köze az anyagi oldalának ehhez. Kifejezetten arról van szó, arról a kellemes novemberi délutánról, amit minden évben arra szánok, hogy a szeretteimnek képeslapokat válogatok a város egy kedves kis üzletében a sarokban, ahol a karácsonyi üdvözletes standot felállítják évről-évre. Majd a nagy válogatás után van egy este, amit az ember arra szán, hogy ezeket megírja. Még ha olybá tűnik is, hogy évről-évre ugyanazok a szövegek kerülnek a lapokra, ez nem úgy van. Biza, egyenként veszem őket magam elé, kinyitom a kék noteszt, amibe a címek vannak beírva, és közben töprengek, mit fogok írni. Majd gondosan bélyeget választok rá – mert abból is van karácsonyi koszorús, hóemberes és szánkázós, meg van Elvis Presley-s és Jimmi Hendrixes is. Kinek mi dukál.

És amikor ezzel is megvagyok, magamhoz veszem a paksamétát, és elviszem az esti sétámra. Jobbára a Village-be. Hadd nézzenek jól körül, mielőtt útnak indulnak. És ha megjártuk magunkat, eleresztem őket. Olykor egy helyen teszem fel mindet, olykor különböző városrészekben… Néha csak leviszem az épületünk saját postaládájába, ha nagyon sietős – de ez nem vonatkozik a karácsonyiakra, azoknak egy kicsit kell sétálni a környéken… Nem tudom, miért is mondom most el ezeket a kis titkokat, amiket még azoknak sem mondtam el soha, akiknek ezeket a képeslapokat küldeni szoktam.

Amikor teljesen rendben voltam magammal és az ünneppel, a paprikás csirke is elkészült, és illata keveredett a fenyőillattal a lakásban, elmentem a szentesti nagy sétámra… Mikor utólag lemértem, alig hittem a számításnak, hogy majdnem tíz kilométerre rúg.

Photo by Artur Dancs

Az East Village olyan furfangos-alattomos módon lopta be magát a lelkembe és minden porcikámba azóta, hogy négy éve a Queens bulvárról ideköltöztem, hogy azt onnan már senki és semmi nem tépheti ki. Biztos vagyok benne, hogy egyszer rászánom magam, és erről az elsöprő nagy szerelmről végre lerántom a leplet és mindent elmesélek az én East Village-emről, de addig is, amíg erre sort kerítünk, csak becsületszavamra higgye el nekem mindenki ezt a nagy szerelmet. A Tompkins Parkban már állt a karácsonyfa, nem agyoncicomázva, csak pár fehér égővel egy derék és sudár fenyő a füves dombon, ahol kora tavasztól késő őszig napozni szoktunk, a – éppen most olvastam – városban legjobb kutyajátszótér szomszédságában, ahol világhírű filmszínészek is ugyanolyan gazdik, mint Miss Patterson a nyolcadik utcából vagy Mr Pollack, az Avenue B-ről. A kutyajátszótéren nincs Ryan Gosling, sem Allan Cumming, csak George gazdija vagy Pinky gazdija… Itt a kutyáké a főszerep.

Amint a sétányon kicsit megállok körbenézni, egy zajos ificsapat vonul el mellettem, hangosan és magyarul beszélnek, a jelek szerint buliba igyekszenek az East Village-be – hova máshova, hisz itt a város bulizónájának epicentruma. Semmiképp nem erdélyiek, a hanglejtésből ítélve egyértelműen magyarországiak:

 

– Sok helyen jártam a világon, de ennyire dzsuvás helyet, mint ez a New York nem láttam… – kapom el az egyik mondat végét, és kedvem lenne utánaszólni magyarul, hogy akkor meg vissza lehet menni, ahonnan idepottyantottak, de hagyom, hadd szidja, mert úgyis tudom, igazából teleszelfizi a facebook-ot és az instagramot azzal, hogy ő New Yorkban van és milyen kúl és zsír az egész (vagy mittudoménmiatrend magyar szleng kifejezésekben éppen most)

 

A Gramercy Parknál időzöm el hosszabban, a zárt park olyan, mint egy mese. Sok-sok éve vásárolta meg a várostól a parkot övező néhány luxusház tulajdonosa, és csakis a házak lakóinak van kulcsa és bejárása a forgalmas sugárutak és toronyházak közelében, egy jól elrejtett kis zúgban található elkerített parkba. De szentestén megnyitják a kapuit a kántálóknak. Én nem akartam kántálni, és büszkeségből sem nagyon akarok belépni a parkba. Nem is volt akkor még nyitva, csak a kerítéstől bámultam pár percig a parkból fakadó Lexington sugárút, a Lex Ave fényeit, a Chrysler ezüstös sapkáját és a csillogó karácsonyfát a park közepén.

Photo by Artur Dancs

El is dőlt, hogy a Lexingtonon vonulok végig fel, ameddig el nem fáradok. És nem fáradtam el. Végignéztem az indiai éttermek sorát, amelyek előtt a maguk színes ruháiba öltözött indiaiak állingáltak a kiadós vacsoráik után, a maguk módján megadva a tiszteletet a keresztény ünnepünknek. Tovább a Murray Hill meghitt sarki fűszereseinél időztem el, amelyek hangulatos fénnyel csalogatták még akkor is a vásárlókat, ők sosem zárnak be. Ezek a Grocery boltok, ha egyszer eltűnnek Manhattanből, az lesz a város halála. Livia is eszembe jut, mikor egykori lakhelye mellett, a 39-ik utcánál elhaladok, a Dryden East portása hátratett kézzel állt a szálloda előtt, és szemmel tartotta az utca nem is gyér forgalmát. A Grand Central és a Chrysler közé érve a késői vonattal még azért – fogjuk rá – időben New Yorkba érkezőket láttam, siettek taxit fogni kicsiny guruló bőröndjeiket maguk után húzva az aszfalton, hogy legalább a vacsora végére megérkezzenek a családhoz. A Waldorf Astoria előkelő báli vendégeket fogadott, nagyestélyibe csomagolt hölgyek és szmokingos urak léptek elő limuzinokból, és a vörös szőnyeg végén kesztyűs portás hajbókolt előttük a vaskos borravalóért.

Photo by Artur Dancs

Van a 63-ik utcában a Lexington sarkán egy másik titok. Nem tudom, mi ütött belém, hogy most minden titkot elfecsegek itt… szóval ott van egy kis bolt. Gombos bolt. Az ember azt hinné, hogy a XXI. században és ebben a már oly sokat szapult III. évezredben nincs az az üzletember, aki egy gombos boltot fenn tud és akar tartani Manhattan emberi ésszel fel nem fogható árai és sarcai mellett, egy boltot, ahol semmi egyebet nem árulnak, sem buszjegyet, sem gumióvszert, és nincs fénymásoló szolgáltatás sem, egyszerűen csak gombok vannak. És egy nagy aranygomb lóg a bejérat felett cégtáblának. Egy mese! Ha arra járok, mindig megnézem. Szentestén sem hagytam ki. Olyan jó hosszú perceket a kirakat előtt eltölteni, és meséket költeni a gombokhoz, a kisbolthoz a város közepén, és aztán halkan továbblépni, hogy más kirakatoknak adjuk át magunkat. Sokszor meséltem már, hogy New Yorkban nem csak a különböző körzeteknek, negyedeknek van más és más jellege.hangulata, hanem a sugérutaknak is. Nem tudnám sohasem összetéveszteni a Madisont a Fifth Avenue-val, sem a Park Avenue-val, és a Lexington kirakatai sem hasonlítanak egyikére sem. És mondom: addig jó, amíg ez így van.

Az órámra néztem, pár perc múlva lett volna éjfél. Nem is volt kétséges, hova térek le az utamról. Aki New Yorkban él, álmában is tudja, melyik utcákról nyílik a bejárat a Central Parkba. Én meg a 66. utcait nagyon sok okból kifolyólag is jól ismerem,de már csak azért is, mert amikor bebútoroztam New Yorkba, az első pár órában máris beutaztam Manhattanbe, és futva siettem a Central Parkba, éppen a 66. utcai bejáraton keresztül, és nyakába borultam Baltonak. Ez is egy olyan titok, amit nem osztottam még meg senkivel sem. Balto kutya azóta is a barátom. És csak véletlenül tudtam meg az én hézagos amerikai filmkultúrámmal, hogy Balto nem csak az én barátom, hanem Kevin haverja is volt karácsony éjszakán a „Reszkessetek betörők!” című filmben. És amikor ott találtam magam pontban éjfélkor Balto mellett, mindketten felnevettünk. Ott csillámlott körbe a város milliónyi fénye, a csendesen sötét parkban pedig gyönygfüzérekként szaladtak felém és szét az ösvények. Nem csak én jöttem Baltohoz beszélgetni és egy simogatásra, hanem mások is. De mindig mindenki udavarias távolságból megvárta, amíg az előtte levő túl van a személyes momentumon, a világért se zavarnák egymást az emberek ilyenkor… Valahonnan hallatszott a toronyóra ütése is…

Hát, itt van a karácsony már!

Photo by Artur Dancs

 

 

Keresztbe-kasul Stockholmban és vacsora az olaszokkal

 

De ezzel a New York-i ünneplésemet fel is kellett függesztenem, mert karácsony estéjén már Stockholmba vitt a szolgálat, és a karácsonyi vacsorára a Gamla Stanban, az óvárosban keríthettem sort a légitársaság jóvoltából, akik ezzel jutalmaztak bennünket, akik az ünnepen is dolgoznak valahol a világ egyik szegletében.

Stockholm engem mindig megnyugtat. Stockholmban sétálni olyasmi érzés, mint úszni a csendes hajnali óceánban. Nem tudom, miért, de a Gamla Satn szűk kisutcáit járva mindig végtelen nyugalom tölt el, és azon kapom magam, mosolygok, és az emberek visszamosolyognak. Meglepő, hogy a világvárosok drága belvárosainak urai szinte kivétel nélkül az olaszok. Nincs ez másképp Stockholmban sem. A város egyik része sem olcsó, de az óváros, a hihetetlen turistaforgalmú királyi negyed minden képzeletet felülmúl árszintjeiben. Még a lehúzós budapesti Dunakorzó is elpirulna mellette. Éppen ezért éreztem kifejezett kiváltságnak, amikor én választhattam ki, hol költöm el a cég által ajándékozott vacsorát, és egy idillikus fényekkel hivogató étterembe tértem be egy sztékre a kerek tér szélén, és egy rendkívül izgága és a jóvágású fiatalember terelt be széles mozdulatokkal körbeágyazva egy ablak melletti asztalhoz. Gyertyafény, kilátás a Gamla Stan terére, a karácsonyfára, a sétálókra, karácsonyfa a pulton, fények, hangulatzene, és sok-sok olasz pincér, akik mind egy-egy vendég mellett anekdotáznak és néha felkiáltanak, hogy: O, mamma mia! … Bacioni! …

Velem hárman foglalkoztak. Az, aki leültetett, az kitartóan beszélgetett mindenfélékről, egy mésik közben megterített, a harmadik a bort hozta. Olaszt, feltétlenül, gondolkodás nélkül. Mert annyiféle bort ittam a világban már, és biza, ha a hazai borainkat nem veszem, csakis olasz és francia jöhet számításba, azzal nem lehet tévedni. Elképesztően jó borok vannak Portugáliából is, Argentinából és Chiléből is, sőt Kaliforniából is, de azokkal fogtam már mellé. Olasz borokkal – ha csak nem hamisított – sosem.

Photo by Artur Dancs

– New York! Il Nueva York! – kiáltott fel ünnepélyesen Ricardo az asztalom mellett, mikor a hitelkártyahasználat ürügyén előkerült a személyim – Ott dolgoztam én, és most Miamiba megyek.

– Vannak olaszaink rendesen – helyeseltem – és milyen jó is az!

– Ott vagyunk mi mindenütt! És a cégem felváltva küld ide is, oda is, ahol vendéglőink vannak. Egyik szezonban itt, a másikban ott. Nekem most épp Miami következik.

– Hol a vendéglő?

– A South Beach-en, a rózsaszínű ház mellett, a parkkal átellenben…

– Ó, hát jártam ott! Az olasz fiúk ott állnak libériában és hajtják befelé az utcáról a vendégeket az étterembe.

– Pontosan! Hát, milyen kicsi a világ, drága uram, milyen kicsi! – és összecsapta a tenyerét, majd olaszul elmondta amannak is, amelyik épp kitöltötte a bort az asztalomnál.

 

Csak annyi időre tűnt el mellőlem, hogy személyesen hozza ki a teljesen átsült sztéket, és egy deszkára tálalva udvarias meghajlással elém tolja. Aztán elmeséltem neki, hogy mi járatban vagyok, és megegyeztünk, hogy szép ez az utazós élet, ugyan nem alkalmas családi élet folytatására, de aki ezt választja, az tudja, mit vállalt. Jobb esetben.

 

– Sokan azt hiszik, hogy milyen könnyű nekünk, és irigykednek. De pedig sokan közülük nem tudnák ezt csinálni. Erre az utazós életre születni kell, ez benne kell, hogy legyen a véredben, különben belepusztulsz – fejtette ki Ricardo a véleményét az életvitelünkről, és hogy alátámasszam, feléje emeltem a poharam, és mindenutazók egészségére megittam a bort.

 

A másik dolog, amit imádok Stockholmban, ha kapok egy plusz napot, és kedvemre tekereghetek szigetről-szigetre, hiszen azok alkotják a várost…Van a Norrmalm, az Östermalm vagy a hipszteres Södermalm – aszerint, hogy az adott városrész melyik részen van, keleten, délen vagy északon a Gamla Stanhoz viszonyítva, ami, mint említettem, a történelmi óváros, a királyi rezidencia és a parlament kicsiny szigete.

Elgondolni is elképesztő, hogy az 1200-as években hozták létre ezt a várost, és ennek jegyeit mindmáig, nyolc évszázad után is meglehetősen hűen őrzi. A vásárterek, a szűk kisutcák, a csodálatos épületek, és a város hangulata mind egyben a jelenlegi Stockholm. És ott a Djugarden, ahová már nyáron kijártam szétnézni, a királyi szórakozóhely. Egy sziget lényegében, ahová komp, és villamos is kivisz, és ahol nem csak vidámpark van nyáron, hanem ott a skanzen és mindenféle természetjáróknak való terep a csavargásra, erdőkkel, sziklás-dombos részekkel, és ott van az ABBA múzeum is. Alig vártam, hogy alkalmam adódhassék ismét Djugardenbe mennem, és alaposan körbe is jártam. Olyan csonkaheti ünnepi hangulat volt, a svédek kivonultak levegőzni a szép, napos decemberi délelőttön, és a jelek szerint ők maguk sem únják a hely szépségeit. Kétszer is körbejártam a szigetet, majd a kompot választottam visszautazni a belvárosba, hogy a kompról újabb fotókat készíthessek az ünnepi városról, a Gamla Stan kikötőjében felállított hatalmas karácsonyfáról.

Photo by Artur Dancs

Egyszer, még nyáron felfigyeltem a Södermalm főutcájának távoli végében egy hatalmas tarka kupolára. Azóta izgatott, mi lehet az, most ennek is utánajártam. Mint kiderült egy sportcsarnok teteje, az Ericcson Globen és körülötte stadionok, olimpiai létesítmények vannak. Talán a legmeredekebb aznapi élményem a kilátótorony volt. Beteges magasság- és tériszonyom van. Ez furcsán hangozhat, de elmondanám, semmi köze egy zárt magaslatnak (mint a magasban szálló repülőgép) a nyílt, védetlen, magasan elhelyezkedő terepekhez. Nekem azt is évekig kellett szoknom, hogy a tizenkettedik emeleten lakom, s hogy onnan fesztelenül le bírjak nézni, a hidakon mai napig rosszul vagyok, bármennyire is imádok átgyalogolni a Manhattan Bridge-en vagy felmászni a Golden Gate-re, ha épp San Franciscoban járok. De csak felkaptattam a város fölé emelkedő kilátóra. Mert a délután kettőkor lenyugvó nap olyan színesre festette a várost, hogy nem hagyhattam ki. Persze, olyan kínos volt, hogy beszélnem kellett magamban, magamhoz, és mondogatni, hogy meg tudod csinálni, meg tudod csinálni… És meg tudtam, nyilván, de nem mondhatom, hogy – eltekintve a pazar látványtól – élvezhető volt számomra. Ezért is jó a fotózás, mert most utólag visszanézhetem a képeket, amit akkor szabadszemmel nem mertem…

Photo by Artur Dancs

Mire visszaindultam volna a szállodámba, a hó is elkezdett szállingózni, majd mind sűrűbben havazott, beborította az utcákat és az utakat. Amíg a buszomra vártam, egy hangulatos kis giroszos vendéglőbe tértem be, és az ablakhoz kuporodva vacsoráztam meg, és bámultam bele a mind terjedő fehérségbe.

 

Csonkahét Kaliforniában, incidensekkel és pálmafákkal

 

Másnap korán kellett kelni, hiszen San Francisco a következő úticél a programunkban, és nem csak hogy hosszú az út odáig, nagyon sok munkával is jár egy nappali járat. Jó, tehát alaposan kipihenten készülni erre az útszakaszra. A havazás nem állt meg, és a kapitány bejelentette, hogy természetesen, a tízórás út előtt jegetleníteni kell a gépet, nehogy bármi balesetveszély kialakulhasson. Ez megszokott procedúra, hogy amikor az utasok beszálltak és a gép készen áll az útra, odajön egy spéci jármű, amelyről jégoldó szert permeteznek a szárnyakra és a repülés szempontjából érzékeny egyéb részekre. A mi esetünkben a jegetlenítés egy nagy csattanással érkezett, és a hatalmas gép megrázkódott. Útra készen voltunk már, háromszáz utassal a fedélzeten, közöttük harminchét gyerekkel és hat csecsemővel, mikor egyértelművé vált, hogy a reptéri jármű lecsapta a Dreamliner szárnyának a végét, és a jókora darab szárny ott hevert a földön. Nyilvánvaló volt, hogy ez a gép egyhamar nem emelkedhet ismét levegőbe. Sokórás késéssel egy újabb gépre cserélve az eredetit áthurcolkodtunk háromszázadmagunkkal, és mivel szolgálati óráink legalitása már akkor meg volt számlálva – különféle európai és nemzetközi normák szabályozzák a pihenési és szolgálati órákat – tartalék négy kollégával leptek meg bennünket, akik eredetileg New Yorkba, haza kellett volna, hogy repüljenek, ehelyett kis kerülővel most Kalifornia felé kellett az irányt venniük. A New York.i járatot pedig törölték. Így mi tizenketten és hat pilóta elindultunk végre a hosszú útra. A késés miatt olyan sokára értünk Oaklandbe, hogy esztelenség lett volna kapni magunkat, és vacsora után San Franciscoba menni zülleni. De így nyugodtan üldögéltük át az estét a szállodánk sportbárjában, ahol isteni Buffalo-szárnyakat szolgálnak fel fokhagymás sült krumplival és házi sörökkel, és ilyenkor az egész csapat együtt sztorizgat a vacsora és az italok felett a napi dolgainkról.

Photo by Artur Dancs

San Francisco

Másnap Los Angelesbe pozícionáltak bennünket. A légiszemélyzetet olykor kénytelenek ide vagy oda áthelyezni, elutaztatni, Európán belül, vagy az általunk bejárt útvonalakon a saját gépeinken utazunk olyankor utasként, egyéb alkalmakkor más légitársaságok járatain. Furcsa volt sok év után ismét a Southwest fedélzetén ücsörögni és kávézni meg mézben pörkölt mogyorót majszolni. A mai kor fintora és tipikus visszássága, hogy ez a 45 perces repülőút lényegében 6 órát vett el a napunkból és az életünkből. A repülőtérre két órával előtte kell kiérkezni, és ilyen ünnepi időszakokban a sorok akkorák, hogy így is előfordulhat,m hogy valaki lekési a gépét. Másfél órás sorállás után keveredtem a kapuhoz, és ott a gép késéséről tájékoztattak, valamelyik viharzónából kellett érkeznie, emiatt félórás késéssel számoltak, ami aztán egy óra lett. A 45 percet gyorsan lerepültük aztán, és előbb egy órát vártunk a csomagjainkra a LAX-ben. Los Angeles repterén, majd meg a buszunkra, amelyik a szállodához vitt.

 

Alkonyodott, a nap úgy telt el, hogy lényegében a 45 perces utazás ürügyén reggeltől alkonyatig úton voltunk… De nem adtam fel eredeti terveimet, és percek alatt puccbavágva készen voltam egy újabb Santa Monica-i kalandra.

 

Santa Monica mindig lenyűgöz. És noha nem vagyok nagy rajongója a burgereknek, ha itt járok, nem hagyhatom ki a Pier Burger fantasztikus marhasültjét roppanós sültkrumplival és salátákkal. – ez lett a vacsora. Az ajándék meg a promenád, az esti andalgás a karácsonyi fények közt, miközben újra és újra rácsodálkozom a pálmafa-karácsonyfa kontrasztra.

 

– Lefotóznál?… Fotózz le.

– Mit akarsz háttérnek?

– Pálmafát.

– Hányat?

– Egyet legalább. Intézd, hogy jól nézzek ki.

– A pálmafához képest?

 

Photo by Artur Dancs

Lementünk – szokás szerint – a partra, és feltanyáztunk az egyik lifeguard bódé korlátjára. Egyik oldalról a móló fényei és a vidámpark világította meg az arcunkat. A túloldalt meg Malibu fényei kanyarodtak el az öbölben halványan sziporkázva, mint apró csillagok.

Mindig elgondolkodom, ha itt ücsörgök, hogy vajon meg bírnám-e tenni valaha is, hogy ideköltözzek. És soha nem jutok semmire. Egyfelől egy nyitott kérdés marad, másfelől meg ott egy sziklaszilárd meggyőződés, hogy New Yorkot soha nem tudnám elhagyni. Aztán, hogy ez a kettő egyszer majd hogyan fog ítélkezni és egyezségre jutni egymással, egyszerű halandóként el nem mondhatom.

 

Újévieskedés Andersen városában

 

Mint mondottam, a Crew Control nem kényeztetett agyon bennünket szabadidővel ezen az úton, épp csak hogy belemelegedtünk a nyugati part időzónájába, máris útrakészen kellett állnunk visszarepülni Európába, hogy az újév ott érjen, és rögtön a belépés után az újesztendőbe, induljunk is haza New Yorkba. Ember legyen a talpán , aki ennyi időutazás és kaland mellett még tudja a sajét nevét, nemét és azt, hogy éppen hol van. A kolléga kicsit el is bizonytalanodott, amikor bemondta másnap reggel:

 

– Isten hozta Önöket……….. Koppenhágában!

 

És ez nem hatásszünet volt, hanem csak pillanatnyi emlékezetkiesés.

Arról is sokszor meséltem már, mennyire másképp viselkednek a különböző térségekből származó emberek utasokként is. A skandináv eleve egy külön faj, ezen belül azonban a dánok imádnivalóak. Tudom, hogy a dánok iránti elragadtatásomnak már jó hosszan adtam korábbi írásaimban hangot, de minduntalan visszatérek ehhez. Egy ilyen hosszú és fáradságos utazás vége felé éppen ilyen kedves emberek kellettek nekünk a tízórás útra Kaliforniából Európába. Ezek a szelídarcú, mosolygós, udvarias emberek. A kedves arcú öregek, akik családjaikat voltak meglátogatni karácsonyra Amerikában, és újévre otthon akarnak lenni Andersen országában, és a sok szép szőke fiatal meg a porhajas szöszke gyerkőceik.

 

Amikor Koppenhágát megláttam odafentről, elfelejtettem a fáradtságot, és energiávalteltnek éreztem magam, hogy alig vártam, ledobhassam a cuccaimat a hotelben, és fussak elvegyülni a szép dánok közt a városban szilveszter délutánján. Most még az se érdekelt, mint máskor, hogy vajon merre nyílik az ablakom, pedig a tengerre néző ablakot kaptam pazar kilátással.

Photo by Artur Dancs

Nørreport a dán főváros azon része, ahol nyáron rengetegszer megfordultam, és ahonnan olyan részletesen tudósítottam a Koppenhágáról szóló bejegyzésemben. Ezt jelöltem ki úticélul, de a metróról nem ott, hanem már Christianshavnban leszálltam, hogy onnan gyalogoljak át az egész városon. Koppenhága olyan jól átjárható, hogy ilyen szép időben vétek lett volna tömegközlekedni. Egyik hídról a másikra ereszkedve, ide-oda bámészkodva az utcákon jutottam el a belvárosi részbe. Nem lepett meg, hisz már Norvégiában és Svédországban is tapasztaltam, hogy itt teljességgel hiányzik az ünnepből az éktelenül sok csillogás. Nincsenek színes égők tízezrével, és nincsenek giccsekkel túlzsúfolt terek, parkok sem… Egyszerű fehér égők vannak, egy-egy fenyő – fehér égőkkel az is, és békésen, mosolygósan sétálgató emberek. Amikor a Nørreport piacra értem,, láttam sűrűsödni a járókelőket. A jelek szerint, nem csak nyáron, de ilyenkor is ide hozza útjuk a dánokat. Senkit nem láttam agyonpakolt bevásárlószatyrokkal rohangálni, senkit nem láttam igyekezni hazafelé főzni vagy vacsorát készíteni, sem szilveszteri műsort nézni. Ezeknek a szép és mosolygós dánoknak kisebb gondja is nagyobb a televízióműsoroknál – talán éppen ezért csapnivalóan egysíkú a tévéműsorok skálája. Ezek a szép és szelídarcú emberek ehelyett kiülnek ebben a farkasordító hidegben is a nyájas napsugár mentén a térre egy pohár vagy flaska borral, jelen esetben akár pezsgővel is, vesznek mellé egy dán szendvicset és ott cseverésznek kipirulva, egymás szemébe nézve a barátaikkal, kollégáikkal, családtagjaikkal. Néha feláll valaki, vesz egy csokor virágot vagy eukaliptuszt, netán néz valami zöldséget, legyen, ha hazamegy, de nem AZ a lényeg, mi van otthon, hanem, hogy itt most együtt vannak, és jól érzik magukat. Telefon csak annak a kezében van, aki egyedül van, biztos értekezik azzal, akit vár épp. De azok, akik ülnek az asztaloknál nem szorongatnak görcsösen telefonokat a kezükben, nem vetnek lopott pillantásokat az sms-falra, sem a facebook vonalra. Nem osztják meg a figyelmüket mással, csak azzal, akivel egy asztalnál ülnek. És beszélgetnek. Sőt, kacagnak is, mert vicceseket mondanak egymásnak. És mosolygósak, és szépek. Nagyon szépek. Teli vannak mesével. Hát, csuda-e, hogy Andersen mester éppen itt született, közülük való?…

Photo by Artur Dancs

Őszintén mondom, ahogy ott sétáltam egy(-egy) pohár pezsgővel a kezemben közöttük, és oda-odaköszöntek, és oda-odamosolyogtak, nagy kedvet kaptam ismét Andersen meséket olvasni. Biztos, ha elolvasom ma a Hókirálynő mesegyűjteményt, teljesen másképp fogom magam elé képzelni őket, és biztos, hogy jobban meg fogom ismerni ezt a mesés népet. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni átlépni az újesztendőbe, mint Koppenhága. Nem hiányzott New York embertelen szilveszteri nyüzsgése, sem a rohanásba beleszürkült budapesti arcok, és sem a pánikszerűen élelemhalmozó- és fogyasztó otthoni haddelhadd sem, a szupermarketeket ostromló embertömeg degeszre pakolt bevásárlókocsikkal. Ez éppen megfelelő volt egy hosszú munkahét, egy szép év zárómomentumára. Biztos vagyok benne, ha otthon lettem volna New Yorkban, vagy otthon, anyám házában, ki sem mozdultam volna a fotelből, hogy a kinti világtól megóvjam magam. Itt nem kellett semmitől sem félnem. Esetleg a petárdáktól, de azok csak akkor kezdtek el csattogni, amikor én már visszaindultam a szállodába, hogy átaludjam magam az újesztendőbe. A dán újév nem egyezik sem az otthoni újévvel, sem a másik otthonom újévével sem, így nem tartottam fontosnak, hogy valamelyik órában ünnepeljek éppen. Úgy éreztem, az egész délután ünnep volt nekem, és ez egy napra elég. Másnap frissen ébredtem, és amint a nap kicsit is megmutatta magát a ködfátyolon keresztül, kimentem a tengerpartra. Arra gondoltam, magányos kis sétának járok utána, de tévedtem. A parton rengetegen voltak.A sok mosolygós, sétáló helyi ember akkorra már ellepte a sétálókat, kávézgattak, teázgattak, glöggit ittak és andalogva beszélgettek. Volt, aki evezett, voltak, akik labdáztak, a gyermekek némelyike mezítlábolt a hideg homokban. Olyan élettel teli kép volt ez, ami annyi energiát ad az embernek, amit semennyi kávé nem nyújthat egy ilyen ködös, nyirkos reggelen.

Egy kis pihenés, egy kis szauna után veselkedtünk neki az utazásunk utolsó szakaszának – a kiesett gép miatt eleve három órás késéssel. Éjfélkor érkeztünk New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

Gazdag és mozgalmas évre tette a pontot ez az út, s egyúttal megnyitotta a következőt is. Tudom, hogy ilyenkor összegezni kellene, és visszatekinteni. Igazából erre is készültem, csak a mese fonala egyéb irányba terelődött, így másról szólt ez a mai. Márpedig, ha most elkezdeném az elmúlt évet is összefoglalni, olyan hosszúra nyúlna ez az írás, hogy senkisem akarná már elolvasni.

A pillanat, amikor rájössz…


Valahol a konzervatórium kertjének nevezett elkerített parkrész fölött álltam egy sziklán, a százas utcák környékén, a Central Park Harlem felé eső északi csücskében, amikor rámesteledett. A park sok ilyen titkos mesét rejteget annak, aki engedi magát a felfedezőutak kihívásainak elcsábítani, és engedi magát teljesen eltévedni itt. Ahogy az esti fények kigyulladtak a Fifth Avenue felől, az ösvények is csillámló gyöngysorrá világosodtak, a kanyargós utak két szélét őrző lámpák gyöngyszínű fényeitől. Elpattintottam még egy utolsó mogyorót az ujjammal, bár tudtam, a mókusok elültek már, és elindultam az egyik gyöngysor mentén lefelé. Gondoltam, valahol majd megunom, és akkor majd a sugárútra térek ki az ösvényről, ott buszra szállok. De nem untam meg. Ennyi év után sem untam meg a kanyargó utakat, a mostanra lekopaszodott magnóliafákat a Metropolitan mögötti dombon, a színpompás levelű rhododendronokat a víztározó mentén, a kis hidakat, alagutakat, Balto kutyát, amelynek árnyéka hosszan elnyúlva húzódott a sétányon, miközben fényesre simogatott homlokán megcsillant a holdfény. Amikor Alice-hez érkeztem, aki Csodaországban élhetne, és mégis a parkban lakik sokadmagával, amióta csak tudom, éppen a kis tó feletti talapzaton, elém tárult a télire leeresztett tavacska, ami tavasszal és nyáron annyi kacagásnak, zsivajnak és szeretésnek a tanuja, no meg a vadkacsák lármás hápogásának. Ezek nem átallják Andersen mester bronz kacsáival is zsörtölni, olyan kolontosok. És amikor felemeltem a tekintetem, ott volt előttem a sok, parkra magasodó, otthon-fényekkel kirakott toronyház, és alant, előttem, a tó túlpartján a kis nyári terasz az esti megvilágításban ott kucorgott, és langymeleg párás nyárestékről álmodott a csípős hideg esti szélben. Tudtam, hogy láttam ezt egy filmben. Vagy sokban. Mennyi mindenki ölelte már magára – s főleg ott a filmekben, a képzeletekben, a mesékben. És most én ölelem, elengedhetetlenül szorítom magamhoz, mint sajátomat. Máris mosoly fakad bennem, és kicsit kacagok is, amikor egy új feliraton ezt olvasom az ösvény szélén: „A pillanat, amikor rájössz, hogy a Central Park a te udvarod lett”.

Photo by Artur DancsMinden szeglete ismerősöm lett, a fákat személyesen ismerem, barátaim, és a tavasz már egyetlen virágját sem tudná elrejteni, ha akarná, mert tudom, hol nyit az első hóvirág a jég alól, és a kikericsek hol szőnek szőnyeget a nyirkos földön, hol zuhog az aranyeső és hol bújócskázik a japán-cseresznye virágzás. Ismerem a kockás kotuliliomok búvóhelyeit és a pirosban-lilában-rózsaszínben-fehérben kiabáló rhododendronok ligetét.

 

– Téli reggelen, amikor már nem zavaros a forgalom, kibiciklizem, a Columbus-köröndön veszek egy csupor forró kávét – lehetőleg földimogyorósat, és hozzá egy bosztonkrémes fánkot, és nekivágok a havas ösvényeknek. Ugyanúgy nyáron is. És nyáréjszakán jó kimenni a felforrósodott városból friss levegőt szívni, és meglesni a csónakázó tó titokzatosan hullámzó tükrén önmagában gyönyörködő New Yorkot… – mesélem londoni Stefi barátomnak a Hilton kandallója mellett egy „téja” felett elmélkedve, és megrökönyödve hallgat:

– Éjszaka a parkban?…

– Hisz ott béke van – kacagtam.

– Nekem a Central Park a Reszkessetek, betörőket jelenti – sietett hozzátenni nevetve – de hiszek neked.

– És azt tudod, mikor van legvilágosabb éjszaka a parkban?

-Teliholdkor.

– Felhős időben. – rázom meg a fejem – Amikor olyan alacsonyan van az összefüggő felhőzet, hogy a város összes fénye visszaverődik róluk, és ezüstös tompa fénybe burkolják a parkot, az utcákat.

 

Erre azonban nem lehet rájönni, csak ha az ember megélte azt a nyáréjszakát.Mint ahogyan New Yorkot is akkor kezdi el az ember elengedhetetlenül és megmagyarázhatatlanul, szenvedélyesen szeretni, amikor kibontja a mézes-mázból, a gőgös, embert megtévesztő, fényes nagyestélyi flitterekből, lehántja róla a tarka-barka, de merev burkokat, hagyja, hogy a záporeső lemossa a sminkjét és a metsző szél kiseperje. Akkor aztán olyan reménytelenül belezúg, hogy jól megnézheti magát.

New Yorkban el kell esni, hogy értékeld a talpraállás sikerélményét. New Yorkban meg kell tudnod csókolni a földet, amikor hason kúszol az életedért, hogy a világ aztán felnézhessen rád. Ahogy a parkban is, New Yorkban el kell tudnod veszned, hogy igazán magadra találj. New Yorkban kíváncsinak kell lenned, hogy a titkokat megtaláld. Nem adják könnyen magukat. Itt semmit sem adnak könnyen. New Yorkban meg kell tanulnod olyan keménynek lenned, amilyen szelíd és kedves soha sehol nem voltál. Olyan rátartinak, amilyen engedékeny senkivel nem voltál. Olyan makacsnak, amilyen rugalmas sohasem lehettél. New Yorkot tisztelned kell, hogy téged tisztelhessenek.

 

A fotelemben ülök szemben az ablakkal és egy konyakkal. Kit érdekel, hogy a fotel hátat fordít a bejáratnak? Ha itt ülök, nem a bejáratra vagyok kíváncsi. A várost akarom látni. Szemben a sugárutat, melynek fénysora a folyóra mutat, melyet átszel a zöldes fényű Queensboro Bridge. Éjszaka lekapcsolják a fényeket, talán korábban, mint az Empire State Buildingét. Azt kettőkor oltják le. Olyankor a Chrysler ezüstfénye marad meg hajnali őrködőnek a város felett. No meg a sok kevély betelepedett fiatal. De azokat meg ki veszi számba… Hallotta már valaki rajongva emlegetni a 423 Park Avenue-t vagy 211 West 34th Street-et, esetleg a One 57th-et?

A fotelből felnézek a kalendáriumra a falon, és eszembe jut, hogy éppen tizenhat éve egy hasonlóan szép és barátságosan hideg novemberi estén mutattak be egymásnak bennünket.

 

– Örülök, hogy rávettelek, hogy ideutazz – rázott velem kezet férfiasan Livia a repülő kijáratánál. Fura volt, mert a beszélgetéseinkből, a hosszas eszmefuttatásainkból idősnek és szikárnak hittem. Szemüveget viselt és végtelenül elegáns volt rajta ugyanaz az egyenruha, ami jobbára munkaruhaként lóg és alkalmazottként tartja számon az emberek többségét. Ehhez még egy roppant finom illat is társult, nyilván, francia, ma már tudom. Mint ahogy azt is, miért nyilván.

 

Hogy az én életemben az a találkozás New Yorkkal mekkora jelentőséggel bírt ma még nem foghatom fel. Mint ahogy azt sem, mennyire jó, hogy ezt a bemutatást éppen Livia eszközölte ki és hajtotta végre. Eszembe jutott a minap. Épp a születésnapom volt, és sétával jutalmaztam meg magam. Kettesben akartam lenni a várossal és szeretteimmel. Akiket lelkemben, esetleg egy telefonhívással magammal vittem arra a sétára. Liviát elsőként. Messze már New York lármájától és karrierjének ide kötődő hosszú éveitől, egy bukaresti panelből válaszol, hogy megbeszéljük a nyári levelezés kifogásolható hűsége miatt kimaradt részeit életeinknek, hogy milyen nagy csalás érte a nyugdíjazáskor, hogy választások vannak, hogy tarkák a fák és hogy bezárt a sarki fűszeres a Lexington és a 39-ik utca sarkán.

 

– Anyám mindig kérdezgette, amíg itt volt, vajon nem vágyódsz-e vissza – mondom.

– Tudod, hogy utolsó visszamenetelem idején csupa kellemetlen élményhatás ért. Akkor én már a 2001 utáni New Yorkba mentem vissza. És egyáltalán… Az egész világ megváltozott körülöttünk akkorra. Az eső is szürke volt és nehéz.

– Emlékszem arra a leveledre, amelyben leírtad. Most is megvan otthon a kazettában egy polcon.

– El sem hiszem, hogy még őrzöd!

– Szeretném megérni, hogy visszajössz, és addigra én olyan nagyon felkészülök, hogy elfeledtessem veled az összes rosszat, amit hazavittél magaddal. New York csodás! Nem is! New York maga a csoda.

– De hisz tudom! És ki mutathatná ezt meg nekem jobban, mint te. Most sétálunk?… Hol is vagyunk?…

– Otthonról jövünk. Keresztül a Sohón, át a West Village-be. Lemehetünk a Hudson partjára is. Ügyesen kiépült.

– Örülök, hogy átmentetted belőlem azt a szeretetet a város iránt, amit akkor találtál bennem, mikor először odaérkeztél. A megfelelő emberre bíztam ezt a kincset.

 

Photo by Artur Dancs

Mint ama kincsnek a jelek szerint oly megfelelő őrzője bámulok ki az ablakon – a konyakkal a kezemben

Mint ama kincsnek a jelek szerint oly megfelelő őrzője bámulok ki az ablakon – a konyakkal a kezemben, amit baráti kezek pároltak valahol egy szatmárhegyi pincében – és miközben a sugárutat figyelem elcsendesedni – téves elhinni, hogy a város soha nem alszik – bizakodva töprengek, lesz-e valaki rátermett ezt a tovább gyarapított, meggyökereztetett és erősre nevelt szeretést majdan átmenteni.

És vajon szeretteim megértik-e valaha, miért szakadtam oly távolra el tőlük ebben a bűvöletben lenni?

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: