Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett


#HelloBudapest

Az, hogy már tíz éve élek Amerikában, és utóbb a sok utazás, ami az életemet óhatatlanul kiteszi, oda vezetett, hogy lelkem felületes szintjein megnyugvással tölt el, ha a világ bizonyos, egymásra nagyon hasonlító sablonokra épül. Mert ez segít az eligazodásban. És ezt a felszínes igényemet készségesen ki is szolgálják a manapság oly divatos városkép-kitalálók, vagy ahogyan ők szeretik magukat nevezni, brendelők. Sokszor az az érzésem, az egész világon ugyanazok az emberek járnak körbe, és készítik el az egész világ városainak az arculatát tökéletesen egyformára, globálisra, hogy a felszínes oldalam által képviselt elkényelmesedett utazó mindenütt úgy érezze, jól kiismeri magát. Azt is megkockáztatom, hogy Kínában ugyanabban a műhelyben gyártják le a New York-i, az amszterdami, a londoni és a budapesti szuveníreket is. Ugyanazzal a sablonnal minden trikót, csak más-más város nevét nyomtatják rá. És hűtőmágnes, teásbögre és simlis sapka is készül. És nem is bántom őket, ezeket a városkép-alkotókat emiatt, mert ennyi komfort kell. Az már az utazón múlik, mennyire akar kilépni a komfortzónából, és a valódi városokat, helyeket felfedezni adott helyzetben. De tudni lehet, hogy van egy kapaszkodó. Van egy sablon, ami mindenhol ugyanaz. Mint egy láthatatlann vezérfonál egy sötét barlang-labirintuson keresztül, ami minden további nélkül kivezet a sötétből. És csak rajtunk áll, hogy mennyire hagyjuk magunkat elveszni ott, a felfedezés gyertyáit gyújtogatni, meséket felkutatni magunknak adott helyről. Ilyen sablon ez a #HelloHungary vagy az „I Love Budapest” felirat is. Minden, magára valamit is adó városban van már „I szív városnév” felirat. Enélkül ma már semmit sem ér a turizmus. Az eredeti ötlet még a jó öreg Nagy Almából származik. 1977-ben a város által felkért grafikus dizájner, Milton Glaser egy sárga taxiban, egy New York-i yellowcab-ben készítette el a végső vázlatát az I „szív” New York logónak, ami akkor egy vonalban volt. Robert Indiana L-O-V-E pop-art alkotásából inspirálódva később két sorba, s így egy négyzetkeretbe lett helyezve, felül az I és a szív, alul az NY, és lett védjegy. Mellesleg az eredeti vázlat a Modern Művészetek Múzeumában megtekinthető, ha valaki New Yorkban sertepertél, és kíváncsi lenne rá.

Photo by Artur Dancs

A Ritz, a Gödör és az Eye

Ott áll immár Budapesten is ez a felirat az Erzsébet-téren, és ahogy az illik, van óriáskerék, komfortosan Budapest-Eye-nak keresztelve, arra meg már csak az öregebbek emlékeznek ebben a hatalmas hangzavarban a Gödör környékén egy-egy kellemes tavaszi vagy forró nyárközepi estén, hogy eredetileg a Nemzetinek kellett volna ide épülnie huszonévvel ezelőtt. A Kempinskyből, ha nem is, de a Ritz-Carltonból kilesve az ablakon, az ember erre a turista-dzsungelre lát rá. Attól függően, mennyire fizetett sokat, annál magasabbról nézhet le. Ha az elnöki lakosztály erkélyéről tenné meg például, az ember logikusan arra számítana, a legjobb kilátásban részesül, de nem. Onnan a Deák utcára nézhet le, ha egyáltalán ki akar lépni a kandallós, társasági életre oly kellemesen berendezett nappaliból a fura alakú balkonra. A Deák utcát Fashion Street-nek, Divat utcának illik emlegetni ezek előtt az emberek előtt, még akkor is, ha a budapestiek, meg mi, azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan oknál fogva Budapestet fővárosunknak tekintjük, a világ bármely szegletéből szemlélve a dolgokat, ennek létezéséről nem, hogy nem veszünk, de soha nem is szereztünk tudomást.

De ott van ugyanakkor a lelkem másik, és fontosabb oldala, ami a felszín alatt van. A világ egyetlen pontján sem vagyok ugyanis komfortzónás turista. Sőt, azt kell mondanom, csapnivaló tömegturista vagyok, képtelen bármilyen szervezett turistacsordában akármennyi ideig is létezni. New Yorkban sem, igaz, ez ma már otthonom, nem is lenne ildomos. De Budapesten sem, ami soha nem volt otthonom, és egész életemben mindig is az volt ugyanakkor, amióta csak – tizenévesen – egyszer ki nem szálltam a vonatból a Nyugati peronjára. Ügyesen kiaknázom a komfortzónákat a saját hasznomra, a tömegközlekedést, az információs központokat, programfüzeteket, eseményeket arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban kiszabaduljak ebből egy másik, csendesebb, ám izgalmasabb részébe ennek a világnak, az mellékutcák titkaiba, a sikátorok beszűrődő napfényes békéjébe, a régivágású, presszógőzben és halk morajban enyelgő kávézók délelőtti hangulatába. Kihasználva azt a ki nem mondott, de büszkén őrzött tényt, hogy ezt a várost minden porcikájában a zsigereiig érzem, és ha kell, a világ bármely pontján, bármelyik pillanatban fel tudom idézni a szagát, adott esetben az illatát, az érintését, a korlátainak a kanyarulatait, az épületek homlokzatának domborulatait, a villamosok sikongó, neszező suhanását, a meggyilkolt belváros végtelenített folyamban hömpölygő arctalan kocsizúgását. A hidakat. Egy olyan mesebeli hely felé, ami soha sem volt az enyém, és egész életemben hozzám tartozott mégis.

 

Spontán randi a város felett

Negyven év ismeretség és sok évnyi barátság felhatalmazott arra, sőt, megkövetelte, hogy ne egy metrómegállóban vagy egy akármilyen utcasarkon adjunk randevút egymásnak Adriennel. Nagyon kevés időm jut Budapestre, amióta csak az eszemet tudom. Bár, ez csak azért tűnik úgy, mert bármennyi időt is töltök ott, soha nem elég. Ezt a kevés időt pedig mindig a magam kedvére szeretem elkölteni, és csakis olyan emberekkel osztozom ezen, akiket nagyon szeretek. Így aztán, ha randevúzom valamelyikükkel is, akkor az különleges alkalom, nem lehet agyoncsapni egy metrómegállóval, mint egy eltévedt őszi legyet. Talán Adrien ötlete állt hozzám legközelebb, a Ferenc József híd pesti oldalán. Mert én a budai oldalra gondoltam, a Szent Gellért térre. Ahonnan felsétálhatunk a szállóval átellenben a hegyoldalba. Valahonnan az internet feldobott nekem egy fotót – azóta sem találom – a budapesti tavaszról. A képen a híd turulmadarai látszanak elmosódva a háttérben a virágpompába díszített cseresznyefa mögött valahonnan a magasból. Ha pontosabban meg tudtam volna emlékekből határozni, hol készült az a kép, az lehetett volna az általam javasolt találkozási hely. Amúgy, addig, amíg az a fotó el nem terelte a figyelmemet róla, én a Ritz-Carlton elé vetítettem a találkát, felidézve magamban azt az idillikus tavalyi júniusi reggelt, amikor onnan kaptattam fel a várba a délelőtti napsütésben. Mindenképp kellemes helyet akartam, ahol ugyanakkor könnyen megtaláljuk egymást, anélkül, hogy hosszú percekig lógnánk a telefonon egymást keresgélve. Adrien is megértette ezt, sőt, be is tartotta a ki nem mondott játékszabályokat. Nem írogattunk egymásnak.

Photo by Artur Dancs

– Gyere egykor spontán a Sikló felső állomásához a kilátóra – mondtam kurtán. Nem részleteztem, nem volt ezen megbeszélnivaló. Még a spontaneitás humorát sem kellett sehogyan sem hangsúlyozni ebben a mondatban, mert Adriennel annyira egyformán gondolkodunk, és annyira érezzük egymás hangulatait, szándékait is talán, hogy csak épp egy mosolyt váltottunk ennek margóján. Arra szoktuk ezt kenni, hogy két nap eltéréssel jöttünk a világra ugyanabban a novemberben, s ha egyéb magyarázat nem is került, az ezotéria bennünket igazolt. Azért akartam, hogy fenn találkozzunk, és ne együtt menjünk fel – ahogyan első terveinkben ez felmerült – mert így, ha hamarabb érek fel, lesz időm arra a pár perc egyedüllétre Budapesttel, amire ilyenkor szükségem van. És az, hogy hamarabb érek fel, természetes volt:  egy órával hamarabb mentem fel, és a Sándor-palotánál elkaptam a déli őrségváltást. Mindketten hamarabb érkeztünk. Örültem, mikor néhány perccel a megbeszélt időpont előtt feltűnt a tömegben. Kicsit fürkészett a tekintetével, de nem sokat, hamar észrevett. Három gyönyörű, felnőttkor határán toporgó fiú anyjaként is csinos, üde, fiatal és: – úgy vélem, éppen miattuk – sugárzik. Persze, zsebre tehetném ezt a sugárzást önző módon annak betudva, hogy nekem örül, de azon az örömön túl is ragyogott minden rezdülésében. Eljátszottuk a spontán találkozást, nevettünk si rajta egy sort, majd, hogy a drága időnket ne vesztegessük, azonnal elindultunk. Mintha alaposan átbeszélt útvonalterv alapján tennénk. Mindketten tudtuk azonban, hogy fogalmunk sincs róla, hova megyünk. És azt is, hogy ezt így akarjuk. Azt beszéltük meg, hogy semmit se beszéljünk meg. Legyünk erre az egy napra turisták, ezúttal együtt. Készítsünk fényképeket, bámuljunk embereket, beszélgessünk. Meséltem már, mennyire élvezem az ilyenféle turistálkodást, amikor mindent pontosan tudunk adott helyről, ez esetben fogadott otthonunkról, Budapestről, és beleforgatjuk a duplacsavart, és az új felfedezésének izgalmával vágunk neki nyitott szívvel, hogy mindent magunkba szívhassunk, még azt is, ami egy igazi turistának nem elérhető, nem látható. Két napom volt Budapestre ezúttal is. Ebből a másodikat a családi együttlétre szántam, ezt a napot pedig Budapestre és barátomra. Hogy ezt a kettőt össze tudjuk-e vonni, ötletkorában egy pillanatra kétséges volt, de megvalósulásának első pillanatában nyilvánvalóvává vált, hogy olyan kettős sikerélmény ez, hogy ha sokat terveztük volna sem lehetett volna tökéletesebb.

Photo by Artur Dancs

Skorpiók

– Alhatsz nálunk – mondta, én meg tudtam, hogy alhatok náluk, egy egész életre szóló meghívásom van részéről családi hajlékukba, de jólesett hallani újra. És ahogyan ez a nap leütötte az első hangot lelkünkben, az is egyértelmű volt, hogy a találkozás a családjával méltó befejezése lesz ennek az együttlétnek. Nem sokszor aludtam náluk, talán kétszer a sok évtized alatt, de mindig ott motoszkál bennem a vágy egyszer bevenni magam egy pár napra Biatorbágyra, és teljes erőbedobással együtt élni a nagy család zajos és vidám életét. Este későig fenn maradni, beszélgetni valamelyikükkel. Mert valaki mindig adódik ilyen társaságban, aki beszélgetésre éppen kapható. Korán reggel kávézni, ülni a tornácon, bámulni, ahogy a reggeli kapkodás zajlik, s majd elmennek. És attól kezdve várni a ház csendjében olvasgatva, hogy hazajöjjenek. Mindig élveztem a nagy családot magam körül. Mamánál a házban sokszor annyian voltunk, hogy volt, aki lábtól kellett, hogy aludjon. És micsoda idők voltak! Évekig táplálkoztam azokból a csonkaheti és szilveszteri napokból, amikor bátyámék is hazajöttek a szülői házba, mi, gyermekek is együtt lehettünk csomóra, valamennyi unoka, akik odanőttünk, hogy mai napig testvérként szeressük egymást. És most itt egy füst alatt, ebben a szűkösnek ítélt két napban mindez életre kel számomra, a nagy család majd este, ha csavargásainkból vacsorára és lampagyújtásra kimegyünk Biára, és másnap, amikor Mónit ölelhetem majd lelkemre az ő családjával. És hogy azoknak a csonkaheti együttléteknek, fejtől és lábtól egyaránt, nem csak bennem maradtak meg a táplálékai mindmáig, mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy Mónival elkerülhetetlenül felidézzük azok hangulatát, bármilyen körülmények között is kerüljünk egymás társaságába a világaink különböző pontjain. Biatorbágyon majd újraélem azt a féle szeretetet, amit csak a nagy család körében érezhet az ember, és felidézi bennem azokat a csonaheteket, amit Mónival éltem meg évtizedekkel azelőtt. Másnap meg majd vele bontogatjuk le a falakat, amelyeket az évek kommunikáció-hiánya húzott körénk, napirendre térve hétköznapjainkkal – amennyire csak ezt érdemes kiterjeszteni és lemezteleníteni ma már. Adrien figyelmeztet, hogy nem halogathatom túl sokáig azt a látogatást náluk, már ha úgy tervezem, ahogy mondtam, a fiúk lassan kirepülnek a szülői házból. És akkor majd nem lesz zajos nagy család, nem lesz, akiket a csendes házban olvasgatva hazavárni, hogy a délutáni órákban egy pohár bor és frissen sült muffin mellett a tornácon üljük körbe az asztalt zajosan mindenfélékről adomázva. Tudom, hogy nem elsősorban engem, hanem saját magát készíti fel ezzel a csendes figyelmeztetéssel arra, amire nem igazán lehet egy szülőnek sem felkészülni.

Photo by Artur Dancs

A vár egyik félreeső zugában, egy kis teraszon telepedünk le, kívül esve a délutáni turistaforgalomból. A Pestre néző kilátóról lépcsősor vezet le ide a kis parkos oázisba. Épp senki sincs itt rajtunk kívül. Perecet vesz elő a táskájából, és egy kis butykost.

– Hoztam pálinkát! – és nevetve két poharat is előhúz, majd ünnepélyesen tölt. Itt még úgysem ittunk. Olyan, mintha vendégségbe jöttem volna a vár úrnőjéhez, aki kihozott a kertbe, és itt vendégel most meg. Onnan jött ez, hogy elmeséltük neki, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétáltunk Zsuskánkkal, amikor leültünk szusszanni egy árnyékos fa alá, amaz előrántott egy üveg hazai kisüstit. Nem arra vezethető ez vissza, hogy a púder, fésű, és ki tudja, mennyi minden egyéb mellett az én barátnőim következetesen házipálinkával a ridiküljeikben járnak-kelnek a nagyvilágban. Nem alkoholisták. A pálinka miattam szokott ott lenni. Én sem vagyok alkoholista, de a pálinkától kicsit távolabbra szakadtam, és minden adandó alkalommal igyekszem az elmaradásaimat pótolni. Ők pedig ebben cinkostársak. Emlékszem, Zsuska autójában hónapokig is ott zötykölődött egy kisüveg szilva, mert a crew control következetesen eltolta londoni utazásaimat, és Zsuska nem szerette volna, hogy, ha egyszer mégis felbukkanok Londonban, ne legyen az autóban – vagy a ridikülben- egy kis istenhozott ital. És teasütemény.

 

Sakurába öltöztetett gondolatok

Mindenfélékről beszélgetünk. Nincsenek előre eltervezett beszélgetésfonalaink sem, ahogy útiterveink sem. Mi már minden fontos dolgot tudunk egymásról, s amit nem, nem is lehet fontos. Most a pillanatot éljük, és azt mondjuk, ami éppen akkor az eszünkben van, ami éppen ott megfordul a fejünkben. A Tóth Árpád sétány cseresznyefa-ligetéhez közeledünk. Sakura van, a japán cseresnyefák virágzása. A rózsaszín lombok mesés koronája alatt lépdelve Acimanről mesélek, akit felfedeztem magamnak, mint az írót, aki kiírja a fejemből a gondolatokat és a lelkem legtitkosabb zugaiból az érzéseimet, hezitálásaimat, félelmeimet, örömömet, vágyaimat és szégyeneimet. Ugyanazt és ugyanúgy éli meg New Yorkban, a legmesszemenőbb és legintimebb részletekig. És ugyanúgy vergődik valamennyi távolba száműzött otthonával való életre szóló egymásrautaltságában, azok iránti szenvedélyében és rajongásában és kiábrándultságában is, mint ahogy én még igazán átgondolni sem mertem az évek során, nem hogy elmondani bárkinek is. Vagy az utazásokról, a helyszínek és a pillanatok megéléséről úgy, ahogyan azt hittem, csakis bennem fogalmazódnak meg azok az elmondhatatlan gondolatok és érzésháborúk. Amikről mindig azt tartottam, nem leírhatóak, nem kimondhatóak, mert olyan nagyon bensőségesek, hogy elveszíteném, mint a tarka pillangót, ha a májusi virágzást kutatva, felrebbentem a tarka virágszirmon megejtett ábrándozásában. André Aciman azonban megtanította nekem, hogy még azt is meg lehet írni. Mert ha olyan olvasóra lelsz, aki a sorok közt ezt a titkot képes felkutatni, ha más nem, annak az olvasónak egy pillantás alatt megváltoztattad, szebbé tetted az életét. És ezért már érdemes volt élni. Adrien cserébe Máté Bencét emlegeti, aki természetfotós, s akinek a fotóiba bele képes feledkezni. Izgalommal meséli találkozásukat, és hogyan avatta be őket a művész egyik-másik fotó háttértitkaiba. Igyekszem megérteni, mert érdekel, ki nyűgözte őt le ennyire. A választ nem akkor, de hetekkel később megkapom. A művészről, aki az az ember, akinek a közelében azt érzed, minden lehetséges. Így fogalmaz. Én meg tovább gondolom, és a világjáró természetfotós – számomra ismeretlenül is – egyértelmű szabadság-tengerét, a végtelent látom magam előtt. Amire mindannyian sóvárgunk lelkünkben. És ha néha egy-egy pillanatra megtaláljuk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk. És aki vagy ami ezt bennünk fel tudja idézni csak egy kicsit is, képesek vagyunk feltételek nélkül, rajongásig szeretni és ami legfontosabb, soha el nem engedni többé a közelünkből, kiesni a látószögünkből. Mert megnyugtató, biztonságot adó erő az számunkra. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról beszélünk mindketten. A magunk módján, gondolatfoszlányokban, cseresznyevirág-árnyékos lépésekben Budapest egyik legszebb sétányán. Ami mindenkor nagyon hangulatos, de tavasszal a leginkább. És most nekünk ez a kiváltság éppen kijutott minden pillanatnyi és örökre szóló örömével.

Photo by Artur Dancs

Tóth Árpád sétány

Amikor a kioszkhoz érünk, eszembejut, és elmesélem a nénit, akivel egy éve ott találkoztam, és aki egy csokor virággal fiához igyekezett a temetőbe. És hatásomra ígéretet tett rá, hogy mihamarabb időt kerít rá, hogy sétáljon egyet a Duna-parton, majd felmenjen a Libegővel a János-hegyre. Számára talán egy villanásig én voltam Aciman vagy a fotós akkor és ott. Biztos vagyok benne, hogy ahogyan én is elindultam Elio és Oliver nyomába Olaszországba, úgy a néni is lement a Duna-partra egyik este sétálni, és talán a Libegőre is felült felidézni valamit, amit egyszer már ismert és nagyon szeretett.

 

A Corvin tértől a Pincérfrakk utcai cicákig

A Fekete Holló kihalt. Sem Sándor, se cigányok, se vendégek. A székely zászló lobog békésen a kockás abroszos asztalok felett, nem értjük, miért. Nem valószínű, hogy a székely pincér aggatta ki önkényesen. Senkit nem zavar, az is igaz, főleg azokat nem, akiket esetleg dinére majd idevárnak. Szemközt valami építkezés, az lehet a vétkes, amiért a turisták most elkerülik a helyet, és egyebütt tobzódnak fürtökben. De idehallani a ricsajt a Mátyás-templom felől az utca végéből. Kicsit időzünk csak el a téren, a Szeder-lépcsőn elindulunk gyalogosan lefelé. Együnk lángost és menjünk könyvesboltba – indítványozom, és Adrienben ebben jó partnerre lelek, bár efelől nem voltak kétségeim. Igaz, nem fordult még elő velem, hogy turistálkodás közepette arra kérjek meg bárkit is, jöjjön velem könyvesboltba. Adriennel azért volt ez ennyire egyszerű és egyértelmű, mert ismerjük annyira egymást, hogy ekkora intimitást megengedjünk egymással szemben. Nem is beszéltünk róla egy pillanatig sem, csak a gyakorlati oldalát vettünk számba, hogy tudjuk, merre induljunk el.  A lépcsők egy kedves kis térre vezettek. Corvin-tér. Sokszor haladtam itt el, busszal, autóval, és mindig felkaptam a fejem egy pillanatra a szép házsor láttán. De soha nem kerültem úgy, hogy tesközelből szemügyre vehessem. Azt sem tudtam, hogy Corvin-tér. Adrien hozzáteszi, van három szép ház a Kálvin téren is. Csak úgy ott vannak. Milyen jó ezeket felfedezni. Tényleg turisták voltunk Budapesten, s míg egyik oldalról a házsor bűvölt el, a másik oldalon egy impozáns palota állt.

– Budai Vigadó  – olvasta Adrien hangosan a homlokzatról – Te tudtad, hogy van Budai Vigadó? És hogy az itt van?….

Nem tudtam. És mint rendes turisták, annak rendje és módja szerint benyitottunk, odaköszöntünk a portásnak, és felcsörtettünk a tekintélyes lépcsőn az első emeletre. Nem tudtuk, és nem is igazán érdekelt, szabad-e. Csak mentünk. A határozott fellépésünkből kifolyólag a portás sem vonta kétségbe, hogy ott fontos dolgunk van.

Photo by Artur Dancs

Corvin tér

Kossuth tér. Megállapítjuk, hogy Nagy Imre hidas szobra valóban nincs már ott. Mint amikor megszokott dolgaink nincsenek ott, ahol megszoktuk őket – szerettük-e vagy sem, lényegtelen. Hiányérzetet kelt az emberben. Emlékszem azokra az évekre New Yorkban, amikor hiányoztak az ikertornyok. Szerettük-e vagy sem őket, de hiányoztak. Főleg, hogy olyan változást jelentett a hiányuk, ami nem adott okot semmiféle optimizmusra. De Columbo szobrát büszkén mutatom be csodálkozó barátnőmnek, aki erről nem tudott. A Hollán Ernő sarkán, lépésnyire a Jászai Mari tértől, nem tudok elmenni a „huzatos 2-es villamos” gondolata és ezáltal Cserháti emléke mellett, aki egyszer erről énekelt. Bartos barátnőm budapesti évei valami miatt mindig eszembe juttatják Cserhátit, s azok az évek meg pontosan ide, a Hollán Ernő utca erkélyes házához kötődnek. Bartos akkor Anna „fogadott” családjaként élt itt. Annával élmény volt messzemenő beszélgetésekbe bonyolódni, talán, mert ő is skorpió – ha már az elején szóba került az ezotéria – első látásra kedveltük egymást. Nagyon élveztem a társaságát, emlékszem, egyszer az után is meglátogattam a Hollánon, amikor Bartos már nem lakott ott. Nem azért szerettem, mert Kormos István lánya, ez sok évvel később derült csak ki számomra. Kedvenc meséim és mesehőseim, Vackor és a Pincérfrakk utcai cicák egyaránt osztoztak apjukon ezzel az édes Annával. Akinek többek közt az a hobbija is volt, hogy kék üvegeket gyűjtött. Meg fekete macskákat is, teszi hozzá két évtized távolságán elmerengve Bartos egy kávé melletti távbeszélgetésünkben most. Bármiről nagyokat tudtunk Annával beszélgetni, akár Budapesten futottunk össze, akár Szilágypérban, a Bartosok szülői házában. Egy valamiről nem szeretett beszélgetni: Amerikáról. Hallgatta rajongással telített áradozásaimat New Yorkról, de nem szólt hozzá. Vagy ha igen, csak ennyit:

– Gyűlölöm Amerikát. Elvette a lányom. A te édesanyád is biztosan gyűlölni fogja, amikor kimégy. Még ha neked nem is fogja ezt soha megmondani. Majd úgy tesz, mintha szeretné. Hogy neked könnyebb legyen.

Anna szavai csengenek a fülembe a Hollán sarkán elindulva Adrien oldalán a Vígszínház felé a könyvesbolt irányában. Nem hozom fel, és nem tudom, anyám valóban gyűlöli-e Amerikát, amiért miatta eljöttem mellőle, a szülőföldemről. Tényleg nem tudom.

 

Könyvesboltok meséi

Visszatérek gondolataimból a jelenbe. Adrien a könyvesboltra utalva eszembe juttatja az idő múlását, s hogy ha megvan egyáltalán az a könyvesbolt, amire én esküszöm, hogy a Szent István körúton volt, akkor is igyekeznünk kell, mert zárórára jár az idő. Kérdi, mikor is jártam ott, csak hogy betájoljuk, van-e esélye, hogy még létezik.

– A nyolcvanas években – szalad ki a számon, és ezen mindketten olyan nagyon megrökönyödünk, hogy ki sem számoljuk, annak hány éve már – De lehet – teszem hozzá kis szünettel járó gondolkodás után, mintegy a mentségemre mondva – hogy pár éve is vettem itt egy Wodehouse könyvet az útra. Nem emlékszem…

Igazából nem emlékeztem. Egy vágyam volt, megtalálni azt a nyolcvanas évekbéli hangulatot egy pillanatra. Amikor lemezeket mentem be venni. S ha nem is venni, legalább megbámulni azokat. Mert nem mindig futotta akkora luxusra, hogy a magamfajta hanglemezeket vásárolgasson.

És megtaláltuk. Húsz perc van zárásig. Annyi elég, jelzem. Már tudom, hogy minden kisebb lesz az évek meg évtizedek hatására. Az utcák, a terek, a boltok, az események, az emberek… A könyvesbolt is kisebb lett. És nem olyan csalogató a kirakata sem, mint ahogyan az élénk színekre emlékszem vissza a nyolcvanas évekből. Persze, a tény is közrejátszik, hogy engem elkényeztet New York minden szempontból vett nagysága, de könyvesboltok terén mindenképpen. Amíg élek sem fogom elejétől végig bejárni a Barnes & Nobles Union Square-re néző hat szintes boltjának sem minden zeg-zugát és polcát, hogy a többi soktucatról ne is beszéljünk. Meséltem is Adriennek, mekkora csalódás volt, hogy Szatmáron alig bírtam felkutatni egy könyvesboltot. Mindenki csak hümmögött vagy óbégatott, hogy ajjj, olyasmi már rég nincs a városban. Egyet aztán találtam egy pincében. Lementem. Nem kerestem különösebben semmit, csak kíváncsi voltam, mit olvasnak azok, akik még magyarul olvasnak. Pesszimistábbak rávágták, persze, hogy semmit, de tudom, hogy ez nem így van, és a könyvküldő szolgálatok is elég forgalmat bonyolítanak. Csak ez a könyvesboltozás ment ki a divatból. Pedig mennyi élménnyel jár. Emlékszem, hogy egy nyálkás téli estén valamit keresve több könyvesboltba is befutottam. Kinn havazásra állt, lucskos, ólomszürke idő volt. Amikor beléptem a Union Square-en a Barnes & Nobles-be, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, valami virágos rétre a sáros-pocsolyás utca után. Kávéillat terjengett – az amerikai könyvesboltokban megszokott dolog, hogy kávét-teát is felszolgálnak. Aki akarja itt el is olvashatja a könyvet, amit kinézett magának. Sokan meg sem veszik. Bejárnak inkább olvasni. Még többen a polcok közt, a földön ülve lapozgatnak, jegyzetelnek. Egyetemistáknak könyvtárnak is megteszi vizsgák előtt. És az emeleti részen író-olvasó találkozó! Ott a tévé, a sajtó. Onnan a Strand könyváruházba ugrottam át, ami a tér túloldalán, a Broadway-n található, és ahol télen-nyáron a bolt körül, egyik oldalról is, a másik oldalról is, egész utca hosszúságában antikváriumi könyvekkel teli polcok állnak roskadásig megpakolva dolláros használt könyvekkel, kincsekkel. Valamiért nem fél senki sem attól, hogy valaki arra vetemedne, hogy könyvet lopjon. Itt is könyvbemutató van az emeleten, ezzel párhuzamosan az egyik szinten tárlatmegnyitó is, és a művész egyúttal dedikálja is a frissen megjelent albumát is az érdeklődőknek.

Photo by Artur Dancs

Egy huzatos 2-es villamos

A szatmári könyvesboltok sorából a Széprózsáé ugrik elő egy emberöltő távolságából. A Kazinczy utcán volt, a kenyérbolt mellett. És ha kenyérért szalajtottak, de akár a köszörűs Hetzke bácsihoz is, besurrantam ide, és élveztem, ahogy megcsap a könyvesbolt jellegzetes illata, és a pult mögött ott állt Rózsika, aki szép volt. Innen foglaltam össze egyszerűbbre a boltot, és kezdtem el Széprózsa boltjának emlegetni, olyannyira hogy ez rajta is maradt. Ebben biztos, hogy Meinherz-papó is közrejátszott, aki úriszabó volt és Mama egyik kvártélyosa. Számomra azonban jó ideig a felnőttvilággal való legjelentősebb kapcsolatom. Ő volt az, aki felnőttként beszélt velem, még akkor is, ha néha barackot nyomott a fejemre. Nagy darab sváb ember volt, szemüveges és vastag bajszos, és olyan harsányan bírt kacagni, hogy valósággal hersegett bele. Ha néha kapatosan jött haza, Mama megdorgálta, bár talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: lehordta. Szidta, mint a bokrot, és olyanokat rakott rá, mint például:

– Maga szígyentelen dög. Egy átok a fejemen!

Én azelőtt csak papónak szólítottam, de tanulékony gyermek voltam, és ezt követően cifráztam én is, és a dög-papó megszólítást alkottam meg, amire hersegve elkezdett kacagni, és felültetett a térdére:

– Nem szép ám, papónak ilyet mondani.

– És azt lehet, hogy átok a fejemen?… – kérdeztem ártatlanul, hisz egyik kifejezés sem volt ismerős számomra.

Újabb hersegés. És ebben kiegyeztünk hosszabb távra. Majd kemény barackot tekert a fejemre, megfogta a kezem, és elvitt egy nyolcasra. A nyolcas a nyolcasperec volt, egy ragacsos cukormázzal leöntött csavart péksütemény, amihez nem gyakran jutottam hozzá, ezért lelkesen kaptam az ajánlaton. Főleg, hogy tudtam, a kenyérboltba menet Széprózsához is benézünk. Nem mintha papó könyvre lett volna kiéhezve, sokkal inkább Széprózsát kerülgette. Engem ez nem zavart, mert előzőleg Széprózsa néni már elkötelezte magát irányomban, mondván, ha megnövök, hozzám jön minenképpen feleségül. A nyolcassal a kezemben beszaladtam a könyvesboltba, Széprózsa és a másik eladónő, Erzsike a cserépkályhához tapadva melegedtek és mögöttem hersegve-fujtatva zakatolt be dög-papó:

– Na ki van itt?…. – kellemkedett befelé sírülve a szűk ajtón a melegbe.

– Átok a fejemen – válaszoltam meg a találós kérdést a kályhánál cicamód megbújó nők legnagyobb mulatságára. Igaz, én nem értettem, mi ebben a mulatságos, hagytam, hogy papó feltegyen a pultra, és ő maga meg közelebb húzódott a tűzhöz.

A Széprózsa könyvesboltjához képest a pincébe száműzött kisbolt valami torz jelenbéli korrajz volt csupán. De nem vette el az izgalmamat mégsem, örültem ennek is, hogy megtaláltam. Hogy még van. Antikvárium és könyvesbolt. Ezt írja a bejárat felett a falon. Látom az ismerős és kevésbé ismerős régi könyveket. Kedvem lenne beleveszni kicsit, de nem sok az időm, kérdem, hol tartják az újdonságokat. Egyedül vagyok a boltban, s ha jól sejtettem, az eladó sem tervezte már sokáig maradni, elég készülőfélben kaptam, mikor lejöttem. Kérdi, pontosabban mi érdekelne. Mondom, az új kiadású könyvek. Azok hol vannak?…

– Köztük. – mondja kurtán- Vegyesen.

Majd csak noszogat, mondanám meg pontosan, mit keresek, és megmondja, az hol van, már ha van. Hogy válaszolhatnám erre, hogy nem keresek semmit? Azért jöttem, hogy találjak valamit. Csak úgy, konkrét keresés nélkül. Ehelyett végülis megjegyzek egy írót, s kérdem, mit tartanak tőle. Semmit. De lerendelheti, mikorra kell, két nap múlva, de legfennebb jövő hétre itt lesz. Hallgatok. Nem mondhatom ennek az embernek itt most, hogy én két nap múlva New Yorkban, egy hét múlva vagy Amsterdamban, vagy Madridban leszek, de az is lehet, Los Angelesben. Csak mosolygok. Köszönöm, nem kell lerendelni, majd benézek még. Nyárvégén. Hátha több szerencsével járok. Azt mondja, akkor is jobb lenne rendelni. Igazat adok neki, hisz biztosan jobban tudja a dolgok menetét. De nem rendelek.

Photo by Artur Dancs

Lakat a Szabadság-hídon

Most meg itt állok Adriennel a Szent István körúti könyvesboltban, ahol semmi nyoma nincs annak, ami emlékeimben élt. Nem, mert nincsenek hanglemezek. A hangulata sincs meg.

Útikönyvek sorakoznak a szembeugró polcon. Olaszország, New York és Bali. Odébb a Kiskúnság vadasparkjai. Gyerekkönyvek. Szándékosan nem mondtam meséskönyvet. Az nincs. Tarka-barka gagyik: Peppa malac és társai. Nincs se Vackor, sem Pincérfrakk utcai cicák. Kincskereső kisködmön és Csengő barack sem. Nincs Micimackó és Kisherceg sem. Nem is tudom, mire számítottam. Belémnyilall, hogy én időben el vagyok tévedve. Én itt lettem valahonnan felejtve. Én itt felejtettem magamat valamikor régen. És most idejöttem, megtaláltam, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele, velem… Mert átrohant rajta … rajtam az egész világ. A legelőkelőbb helyen képernyős emberek könyvei, tévések, színészek, celebek, számomra ismeretlen nevű híres emberek – mindenki könyvet írt. Persze, ez is csak egy üzlet. Nem jön be manapság senki Stendhalért vagy Victor Hugoért. Elképzelem, milyen szemekkel nézne rám ez a szelídarcú fiú a pult mögött a telefonját babrálva, ha kérnék egy Tamásit vagy egy Mikszáthot. Nem, mert heccelni akarnám, hanem, mert jólesne, ha lenne, belelapoznék. Akár meg is venném. Annyi Mikszáth elbeszélés van, amit újraolvasnék, vagy, amit soha életemben nem olvastam el.

Mi nem sietünk. Csak az idő. Adrien nem sürget, rám bízza a látogatás hosszának megszabását. És nem jár a nyomomban sem lesni, hogy én mit nézek, hanem a maga gondolatai után kutatgat a polcokon. A záróra az, ami kizökkent, és megadja nekünk a kiutat a kényelmetlennek is felfogható helyzetből, amikor hosszas kutakodásnak tűnő szemlélődés után sem vásárolunk semmit. Mintha azt mondanánk vállunkat felhúzva, széttárt karokkal, hogy nem volt elég időnk megtalálni, amit kerestünk, talán legközelebb, ha nyitva lesznek, és erre járunk esetleg… Kimondatlanul, persze. Ilyesmiket csak ostoba emberek mondanak ki.

 

„Na, melyik vagyok?…”

Alaposan eljátszottuk annak az esélyét, hogy valahol ilyenkor még lángost süssenek nekünk. Hacsak nem otthon – buggyan fel a pompás ötlet Adrien fejéből – és ezzel a biatorbágyi este még egy fokkal vonzóbbá vált, és alig vártuk, hogy az egész házat belengő sült olaj szagban a friss lángos csábítására az egész háznép ott nyüzsögjön a nappaliban a vacsoraasztal körül. Persze, ez így csak az én fejemben rajzolódott ki, mert Adrien tényszerűen hozzátette, előfordulhat, hogy ma már csak mi leszünk az asztal körül, felnőttek. A fiúk a maguk életeik egyengetésében járnak, és ki tudja, előkerülnek-e vagy sem kellő időben az általam megálmodott tablóhoz. Talán, ha nem a kicsi. Aki maga is száznyolcvanhárom centi – teszi hozzá nevetve, csakis egy anyától hiteles imádattal az utóbb születettre utalva. Olyan büszkeséggel vegyülő rajongással beszél mindháromról, hogy öröm hallgatni is. Sporteredményeikről, tehetségükről, emberi jóságukról, csalafintaságukról, eszességükről, majd komorra váltva olykor – szigort és szülői dohogást színlelve – a tanulás elhanyagolásáról, a mindennapi kis léhaságokról, haszontalankodásaikról, vicces kis „rémtettekről”.

Photo by Artur Dancs

Na, melyik vagyok?…

Meg arról, hogy milyen szépek. Bár ezt én is mondom, meg hogy mitől ne lennének ennyire szépek, amikor apjuk-anyjuk szép. Az ikrekből egy is elég ahhoz, hogy forgolódjanak utána az utcán, de New Yorkban együtt mentek előttünk egymás mellett, és az igazi parádé volt – pedig akkor még kamaszkorúak voltak. Elfogadtam, hogy nem kapok ígéretet az általam megálmodott családi idillre, de titkon azt reméltem, a lángos kellemes olajszaga az asztal köré csalogatja mégiscsak őket, meg kicsit talán az én villámlátogatásom is. Adrien pedig velem örvendett csendesen mosolyogva, amikor egyenként kezdtek előszivárogni innen-onnan. A férjével épp borosüvegek bontogatásával voltunk elfoglalva, meg igyekeztünk keze alá adni a hozzávalókat a vacsorához, hogy a lángos mihamarabb asztalra kerülhessen – bár ebben némi csúsztatás van, én ugyanis konkrétan csak a jelenlétemmel segítettem, kezemben azzal a jól behűtött fehér borral, minden egyebet ők végeztek.

– Na, melyik vagyok?! – ugrott fogadásomra bájosan pimaszkodóan kuncogva az ikrek közül az egyik, és gyorsan eltakarta az arcát, ne lássam, ott van-e az árulkodó jel, az apró anyajegy vagy sem.  Eljátszották már ezt velem sokszor, megtévesztő hasonlóságukat pedig szédületes leleményességgel használják ki egymás megsegítésére is olykor. Ennél elbűvölőbb csínytevésekről ritkán hallottam. Egyik nyáron, mikor késő éjszakáig beszélgettünk takarodó után az anyjukkal a kerti hintán, kicsapódott a hálószobájuk felől egyenesen a kertre nyíló ajtó, és a sötétben egyikük megjelent, csak a kontúrjait láttuk az alig kivehető félhomályban, szemünket meg a tornác fénye amúgy is elvakította. Esélyem sem volt felismerni, hisz nappal sem lett volna egyszerű abból a távolságból, és odakiáltott:

– Na, melyik vagyok?!…

– Ha te sem tudod, én honnan tudnám! – ütöttem el a kérdést, majd az anyjukhoz fordultam, aki oda se nézett, csak engem figyelt, és úgy kacagott, hogy minden arcizmával – Te tudod?! – meredtem rá.

– Hogy ne tudnám… – és még jobban kacagott – Csak mondj egy nevet, mert addig nem megy mostmár lefeküdni, míg nem mondod…

Véletlenül eltaláltam. És elment ugyan aludni, biztos vagyok benne, hogy nem győztem meg arról, hogy valóban tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megistmételte velem a huncutságot.

Photo by Artur Dancs

Nem kellett csalódnom. Mire a lángos az asztalra került, hiánytalanul jelen volt mindenki. És ugyanúgy csintalankodtak és hergelték egymást, mint akkor, amikor még szinte alig látszottak ki az asztal mögül, és a szülők, ahogy illik – még ha kis sanda mosollyal is az arcuk szélén – ugyanúgy rendre utasítgatták őket.

 

A magamnak félretett reggel

Kelenföldre érkezem a kora reggeli vonattal. És miközben az új metró zötyög velem Pest irányába, hirtelen ötlettől vezérelve a Ferenc József hídnál a Fővám téren leszállok. Nem zavar akkor sem, amikor észreveszem, hogy a bőröndöm is ott gurul utánam. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha előbb beugrom vele Mónihoz, de azzal teljesen elveszítettem volna ezt a reggeli csavargást. Márpedig ez éppen így volt jól. Ott motoszkált a fejemben az a fotó a cseresnyevirágokkal és a híd turulmadaraival, és mindenképp utána akartam járni. Ráérősen átsétáltam a hídon, vissza Budára. Mindig is élveztem – akármelyik hídon és akármelyik irányba is – átkelni Budapesten a Dunán gyalogosan. A panoráma is, és a séta hangulata is úgy felvidít, hogy ha másért nem, már ezért is érdemes. A Gellérttel szemben kifürkészem a domboldalon a virágba borult fát, amelyik már elkezdte levedleni virágpompáját ugyan, mégis csalogatóan bólogatott a reggeli szellőben. A meredek domboldali fűbe taposott ösvényen egy bőrönddel cipekedve felfelé minden bizonnyal  felpezsdítő látványt nyújtottam volna a reggeliző asztalok mellől előtámolygó turistáknak. Jobbnak láttam inkább a csomagomat a Gellért-hegy bokrainak biztonságába letéteményezni, és magam kapaszkodtam fel a kilátást magamba szívni. Magam is turista voltam ismét – nem mintha a bőrönd sokat rontott volna ezen a besoroláson.

Photo by Artur Dancs

Budapest látványa – legyen az a várból, a Citadelláról vagy akár innen, a Gellért-hegy oldalából is – bármikor lenyűgöz. Jóbarátja, alapos ismerőse vagyok a New York-i skyline-nak, jól ismerem Los Angeles La La Landdé olvadó szétterjedését, imádom San Francisco a ködbolyhokból előbukkanó kontúrjait. De egyik sem hoz olyan izgalomba, mint amikor Budapest terül el tekintetem előtt. Ezeknek a tavaszi és kora nyári reggeleknek meg különlegesen szép színe és illata van. Friss és ropogós. Harmatos. Miután megvan a hely, miután elkészül az a fotó a turulmadarakkal, és mielőtt felkutatnám a táskáimat a Gellért-hegy oldalának bukszusai közül, még egy kicsit elidőzöm a kilátással. Előző nap Adriennek is elmondtam, amire tavaly, a vár kilátójáról lenézve a városra jöttem rá, hogy kell az embernek így, teljességében látni Budapestet ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hol is van. És hogy ezt a jelenlétet olyan nagyon képes legyen elmélyíteni, amilyen messzire csak a szem ellát onnan.

Meggyes rétest veszek reggelire, miután a hídon visszasétálva Pestre, nem szállok vissza a metróra a Vásárcsarnoknál, hanem a Kálvin tér felé veszem az utam. És onnan elküldök egy fotót Adriennek a szép három házzal, pontosan tudom, hogy ezekre gondolt. Az irodákba igyekvők türelmetlenül kerülgetnek, mint ahogyan a turistákat szokás, ahogyan én is teszem New Yorkban, s néha dohogok is magamban. De a turista státusz olykor mindenkinek kijár. Nem mindenki mer vele élni. Ehhez is kell egy bizonyos fokú felvállalás. S míg egyesek nem vállalják fel, mások egyenesen tagadják, hogy szeretnének egyszer-egyszer turisták lenni, pedig alapjában kicsit mindannyian szeretjük ezt a kis primitív „kiváltságot”.

 

Barackpálinka és Cili ismét szinte világgá megy

Érkeztem örömére Cili ismét elhatározza, hogy világgá megy, de messzire nem jut, csak a falig. Szerencsétlen jószág macskaévekben matuzsálemnek számít, cicamatuzsálemnek – és az idők során nem csak hogy megborult idegileg, de legutóbbi találkozásunk óta – amikoris úgyszintén felmerült benne fontolóra venni a világgá menetelt – látása és hallása is lényegesen megromlott. Talán ennek köszönhetően, pillanatnyi egzaltációt véltem tekintetében felfedezni, mikor beléptem a lakásba, de unokatestvérem sietett eloszlatni bennem ezt a jóhiszemű gondolatot, mondván, hogy Cili nem csak ütődött, de mostmár gyengénlátó is, és semmiképp nem nekem örvend. Ő viszont igen. És sietve megölelt.

Délben, mikor a gyermekért ment az iskolába, elkísértem, lám, a kis unokahúg felismer-e. Nem sokat látott, de olyankor jókat barátkoztunk. Mikor odaértünk, a csemeték sorakoztak kifelé az iskolakapun, jött a kislány is, és minden teketóriázás nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mint gyermekkorunkban az anyja is ugrott a nagybácsik és egyéb jópofa rokonság karjába. Mónit látom tükröződni nagy kék szemében három és fél évtized homályából. És amikor a játszótéren megállunk egy kis energialevezetésre a házi feladat előtt, készségesen elmondja, ez ne okozzon túl sok fejtörést nekünk, hiszen éppen nincs házi feladat. Bevallja kérdésemre, hogy a nyelvtan és a számtan nem az erőssége, de angolul szeret tanulni. Tornászni és táncolni is jár. És szeret festeni. Arra is kapok egy elhamarkodott ígéretet, miközben elfut elvegyülni a gyermekzsivajban, hogy otthon előfordulhat, hogy rajzol majd nekem valamit.

Photo by Artur Dancs

Hazafelé az egyik lámpánál egy dögös motoros húz mellénk, és Móni letekeri az ablakot. Húsz évvel ezelőtt még rá is csapott volna a motoros hátsójára az ablakon kinyúlva. Kíváncsian vártam, most mennyire bevállalós. De semmi sikamlósra nem került sor, mert mikor bemosolygott az ablakon a férfi, azonnal felismertem a sógort, aki motoros futár, és ő is épp hazafelé tart.

– Jó a pasim, mi? – nevetett Móni, mikor a lámpa zöldre váltott, és a motoros elhúzott előttünk.

Jóváhagyom. Soha nem voltak csúf férfiak az életében, a gyermekének az apját meg jól választotta meg, mert kettejük szépségét örökölte is a kislány. Ők meg szépen vannak egymás mellett. Nem utolsó sorban a sógor jó házigazda is, mert amint hazaértünk, segített nekem poharazni, nem is akármit, hanem a családi gyártmányú színtiszta kajszibarack-pálinkát. Mért nekem hazavitelre a bátyám a Hargitáról direkte időben odajuttatott szederpálinkájából is, de  nagy gondossággal megtöltött egy butykost az ő apja barackjával is. Évtizedek óta nem járt közelemben barackpálinka, nagy ritkaság ez azokon a helyeken, ahol megfordultam az elmúlt idők során. Nemrég azonban Londonban járva Zsuska új lakását avatandó, a költözködéssel járó lomolással honnan, honnan nem, előkerült két üveg pálinka: egy szilva és egy barack.  Erősen gondolkodóba estem ennek hallatán, mert az járt a fejemben, akármennyit is költözhetnék, nálam nem bukkanna elő egyik sufniból sem tudtom nélkül egy üveg pálinka, nem hogy kettő. Zsuska felajánlotta máris, hogy egyiket vigyem el, és természetesen a barackot választottam. Amit aztán hetekig negyeddecinként porcióztam ki magamnak, hogy tovább tartson. Még az élmény- és ízfokozás érdekében sárgabarackokat is bedobáltam ágynak a pálinkának. Mint olyan, aki gyermekkora óta a sárgabarack és mellette a nagyszemű sárga nyári szilva megszállotja, elmondhatatlan érzés volt a barackpálinka ízének felidézése. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar fel fogom a barackágyat tölteni abban az üvegben, vérbő, hamisítatlan, tiszta házibarackkal. És a családhoz, a találkozás öröméhez, a helyszín okozta boldogsághoz, a barackpálinkához még ráadásul egy a plafonra erősített függőszék is ott volt tetézni tarajos hangulatomat. Persze, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam rájuk dől a plafon és vele együtt a felső szomszéd teljes pereputtyal, ezért megbizonyosodtam róla, hogy nehézsúllyal is megbírkózik a családfő által saját kezüleg felszerelt pazar találmány, és csak azután engedtem el magam benne egyik kezemben a barackos üveget, a másikban a poharamat szorongatva. Talán akkor tett ismételt kísérletet Cili arra, hogy világgá ballagjon – főleg, hogy fülébe jutott, (bár, mintha a hallásáról is mondott volna valamit Móni…) megint velem kell osztoznia a gyerekszobán az éjszaka.

Photo by Artur Dancs

Cilike

 

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

Ezekben a hazautazásokban egy nagyon borzasztó momentum van: a visszautazás reggele. Ez még az azt megelőző éjszakánál is borzalmasabb. Ezen belül is az út a reptérre. Munka közben sem szeretem a repülőtérre utazás egyetlen mozzanatát sem.  Mehetnék taxival, de az nagyon rövidrezárja, nincs meg a kellő átmenet. Ha valaki kivisz, az más, kicsit eltereli a figyelmet a beszélgetés – akármiről is – adott személlyel. Bár, talán a legkevésbé vágyom olyankor beszélgetésekre. Legszívesebben a tömegközlekedést választom. Hosszabb győtrődés, de hagy átállni. Elbúcsúzni. Laci barátom évekig rendszeresen és hűségesen elkísért a reptérre, talán az egyetlen kivétel volt, akivel végigvidámkodtuk az utat, előrevetített mulatságos kalandjainkat gyártottuk sorra, mi lesz velünk majdan, mi és hogyan lesz legközelebb, ha találkozunk… Most elfoglaltsága miatt egyik barátom sem, és a család sem ért volna rá éppen akkor kivinni, amikor mennem kellett. És nem is bántam. Kimentem a Deák térre a reptéri buszhoz. Az Erzsébet tér partján, a Gödörnél szálltam le, és keresztül vágtam a parkon, a #HelloBudapest felirat mellett a Ritz Carlton elé. Vígasztalóan ragyogó reggel volt. Az égnek a felhőktől éppen megtisztult tengerszeme a hotel felett olyan mély kék volt, mint ahogy a Sanremo-öbölben láttam a riviérán Bordigherából a Costa Azzurrát, amikor a sziklán ülve zamatos kajszibarackok magvait köpködtem a markomba, és hajítottam mélyen bele a tengerbe, mintha veteményeznék. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ott vagyok – nyújtsam ezzel is a búcsúzást Budapesttől. És nem csak Budapesttől, hisz ilyenkor búcsúzom az otthontól, a régi, a másik életemtől, mindentől, mindenkitől, akit s amit most magam mögött hagyok ismét egy időre, hogy egy másik életembe térjek meg. Ami szintén jó. Mindenütt jó. Csak közte nem. Az út a teher nekem ebben az egészben. És már túl kevés az időm, hogy oda nőjek, hogy megszeressem az utazást. Amit valamikor, nagyon rég, nagyon szerettem. Azt hiszem.Tovább szökken a gondolatom, és továbbra sem hagy kizökkenni az álmodozásból, és elbúcsúzni. A riviéra után a Ritz Carltonban vagyok, abban a bizonyos Chairman lakosztályban, a Deák utca és Miatyánk utca sarkára nyíló terasszal, (hogy adhatnak utcának ilyen hihetetlen nevet? ) ahova ilyen tájt hosszan nyúlik be a napsugár a szoba furán dőltszögű tetőablakain, hosszan nyújtóztatva el az ablaksor paralelogramma-árnyékait a franciaágyon, furcsa árnycsíkokkal cifrázva azt a függőleges ablakok függönysorának kanyarulataival. A fehér bőrtámlájú ágyon a fekete tálcán egy kockás szalvétán gőzölgő kávé illata tölti be a szobát, egy krómacél kehelyben mellette három macaron, egy epres, egy vaníliás és egy zöld, pisztáciás. Pirítós és málnadzsem. Résnyire meg van pattintva a terasz ajtaja, odalentről, mindenféle egyéb zajok mellett távoli csengetés hallatszik…

Photo by Artur Dancs

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

A busz csengője az: indulunk. Kattintok egy képet, hogy a búcsú ezzel teljes legyen, és ugrom is a buszra.

Adrien ír, látta a képet a Facebook-on.

– Milyen fura ez a kép! Mert én ennek ismerem a hátterét, és mégis a kék eget látom és a Ritz-Carltont. Épp, mint Máté Bence fotói és azok háttértörténetei…

– Valami, amiből látni valamit, mintha az az egész lenne, de a valóságban nem teljesen az. Pedig mégiscsak az. Minden részletében valós. Ilyen az egész életem. – válaszolok neki.

Budapest és titkaim 3.


Ha másban nem is, abban teljesen biztos vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga Budapest-élménye, az a távoli rokon vagy ismerős, akinél meg szokás szállni, s aki a reggelinél tételesen elmagyaráz mindent, ami az asztalra kerül, hátha nem tudnád, mi micsoda, és a vajkrémet is úgy tálalja, mintha kajszibarackos fácánsült lenne pástétommal. És akik minden alkalommal felvázolják, a hat kulcs közül, melyik négy nyitja a zárakat az ajtón, és a külső rács(ok)hoz melyik két másik kulcsot kell használni. S hogy a rácsot egy pillanatra sem szabad nyitva hagyni, ez nem kisváros, ez Budapest, itt mi tudjuk jobban, mit hogyan kell, a múltkor is betörtek egy lakásba a másik tömbházban, mert nem zárták be a rácsot, nem voltam ott, de valaki mondta, hogy hallotta. A vicces a rácsos sztoriban az, hogy most, amikor már sok éve élek New Yorkban, nekem ugyanúgy elmondják mai napig is, ha bárminemű megjegyzést teszek a rácsra, te nem tudhatod, ez Budapest, nagyváros… És hagyom, hogy elhitessék velem.

Photo by Artur Dancs

És nekem még Manci néni is ott volt, mint a legelső budapesti élmény gyermekkoromban. A Kún utcában lakott egy utcára nyíló üzlethelyiségben a nyolckerben. Bevallása szerint vészes vérszegénységben szenvedett, és mint olyan roppant kolerikusan reagált környezetére, olykor előkapta a kisfejszét, ami valami rejtélyes ok miatt állandóan az ajtó mellett volt, feltépte az ajtót és a rácson keresztül (merthogy, persze, neki is volt rács az ajtaján) a fejszét lóbálva átkozta az utca népét, s ha valakik épp az ajtó előtt álltak meg beszélgetni, kilátásba helyezte, hogy leönti őket sósavval. Én roppant módon élveztem a Manci néninél tett látogatásokat, és elképesztő élményfüzérrel tértem haza Budapestről a rokonlátogatást követően, nem úgy a család, akinek mindig stresszt és fejfájást, esetlegesen tömeges sértődéseket okozott minden Manci nénivel eltöltött óra.

– A Manci nénétek kicsit furcsa, ne ijedjetek meg. Jó a lelke, és szeret benneteket – így készítettek fel a magyarországi rokonok útban Budapestre a vonaton, miközben adtak kolbászos vajaskenyeret, hogy mielőtt odaérnénk, lakjunk jól, ne szekírozzuk már érkezéskor a nagynénit azzal, hogy ehetnék vagyunk.

Nagyanyám egyszerűbben kezelte a dolgot húgáról, mondván:

– Mancink ütődött.

Manci néni rémtetteiről egyszer majd sokat fogok még mesélni, hogy ne ütődöttként maradjon fenn a köztudatban, de most térjünk vissza a jelenbe.

Photo by Artur Dancs

Manapság, ha eljut az ember Budapestre – azokhoz a bizonyos ismerősökhöz, akiknél meg szokás szállni – egy napra csak egy programot tervez: vidámparkot, állatkertet vagy Citadellát. Ha Budapesten van az ember, elmegy a plázába, lemegy a Dunapartra, bevásárol a Tescóban, kimegy a ligetbe, moziba megy vagy metrózik, de a legelvetemültebbeknek sem jutna eszébe, hogy barlangásszon. Hogy engem az idők és távolságok mennyire megváltoztattak a normális, tescós világ számára mindörökre, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Fekete hollóból elindulva, máris kerestem a rejtett lejáratot a Budavári Labirintusba az onnan kapott útmutatások alapján. Ha nem a barátom kért volna meg, akivel annyi élmény, hely és mesés helyszín köt össze az elmúlt hat évből La La Landben és New Yorkban is egyaránt, hogy a kedvéért, mint erdélyi is meg mint magyar is, és mint úgyszintén Budapest-rajongó is, mennék már el a barlangba, ahol neki annyira de annyira tetszett, és hogy szerinte mekkora bűn és arcpirítóan restellnivaló, hogy én magamtól sosem jártam még ott, nos, akkor a legkevesebb a valószínűsége annak, hogy ezen a verőfényes napcsicseregte napon, amiért húsz órát utaztam ide a pihenőidőmben, én félreteszek ebből egy órát különféle barlangokban tekeregni a várhegy gyomrában.

A labirintus egy barlang rendszer a vár alatt, ami több kilométeren terül el, és a történelem során nagyon sokféle hivatása volt. Amint azt már barátomtól megtudhattam, aki ittléte során a jelek szerint nem egyszer bekóvályogta a járatokat a föld alatt, Dracula gróf nyughelye is ehelyt található.

Nyirkos, páragőzös szűk folyosókon meneteltem perceken át. Annyiból volt kellemes, hogy enyhítette a kinti kánikulát, s a kávém mellé javított konyak bódító és álmosító hatását, de a magam részéről semmi egyéb kellemességet nem találtam e látogatásban. Igaz, nem is a kellemesség a cél, ha az embert ide hozza a sorsa. Nem tudom pontosan, hogy van-e barlangokra vonatkozó bármilyen nemű fóbiám, mert mélységtől és magasságtól rettegek (és ennek az égvilágon semmi köze a repüléshez, mielőtt bárki fejébe szöget ütnék ezzel), nem különösebben szeretem a bezártságot és a teljes sötétséget sem, de annyira nem vészes, hogy fóbiaként tartsam számon. Ám a barlang és a szűk járatok semmiképp nem keltették bennem azt az érzést, amit reggel a várba jövet éreztem, névszerint, hogy ebben a pillanatban sehol másutt nem lennék szívesebben. Sőt, talán épp az ellenkezője játszódott le bennem.

Photo by Artur Dancs

Panoptikum a labirintsuban

Egy rács mögé zárt panoptikum a legenda szerinti Fekete gróf bálját ábrázolja, állítólag nagy tivornyák voltak a föld alatt, a gróf szervezte, aki abból élt oly nagy lábon, hogy a barlangban rablókat engedett elrejtőzni, és amazok busásan jutalmazták ezért. Elhaladtam előtte, engem a panoptikumok sohasem vonzottak, mindig mások miatt kerülök ilyesféle helyekre (lásd a Levelek New Yorkból legelső bejegyzésében is). A kanyargós járat mind lejjebb ereszkedett a mélybe, s mint gyengébbek voltak a látási viszonyok, erősen párás volt és  sejtelmes. Persze, pszichikailag az embert felkészítik erre a hangulatra, és rá is játszanak a hatás érdekében. A különféle kiírásokon az alapinformációk mellett angolul és magyarul is rengeteg utalás történik szellemekre, kísértetekre, vándroló holt lelkekre. Még mielőtt az emlegetett Dracula-kamrához értem volna, egy elágazás elé kerültem. Egyik folyosó egyenesen haladt tovább a gyér fénnyel, míg a másik egy koromsötét járat. A bejáratánál figyelmeztetés olvasható, hogy annak is inába szálljon a bátorsága, aki vidáman szambázott mindeddig az évszázados folyosókon.

„A Labirintus ezen szakaszán teljes sötétség uralkodik. A Sötétség Labirintus megtéveszti az érzékeket, próbára teszi az érzékelést miközben kitágítja a tudatot. Azonban nehéz nyugodtan haladni a sötétben, amikor a látogató tudja, hogy a Sötétség Labirintusban paranormális jelenségeket figyeltek meg: suttogások, leereszkedő fehér köd, hirtelen lehűlő hőmérséklet, soha utol nem érhető árnyak.”

És azt is elmondják, hogy itt teljesen magára van utalva az ember, de ha pánikba esnék, akkor a sötétben tapogatva a falon találhat egy fonalat, ami kivezeti a kísérteties helyről, s persze, csak erősebb idegzetűeknek javasolják ezt a kis kalandot.

Photo by Artur Dancs

A kék szem

Nos, nem hiszem, hogy az idegeimmel bárminemű gondok is lennének, annyira lenyugodtam én már az elmúlt években, hogy ha ennél nyugodtabb lennék, akkor el kellene kezdenünk aggódni. Mégis valami visszatartott, és percekig álltam a sistergő csendben az elágazásnál, mígnem el nem dőlt bennem, hogy ez ma nem az a nap, amikor én próbára akarom tenni akár az idegrendszeremet, akár a hangulatomat. Nagyon meglepődtem magamon, de nem mentem be a sötét barlangba. Egyet tudok bizton állítani, hogy ennek semmi köze a gyávasághoz, csak azt éreztem, annyi energiát és erőfeszítést igényel tőlem ez, amit nem vagyok hajlandó erre most megadni. Elindultam, hát, azon a folyosón, ahol valamennyi fény derengett, s azt hittem, ezzel elrendeztem a dolgot. De nem így volt. Nem hogy csak ott és akkor, de mindmáig eszembe jut az, amit ott éreztem, s nem hagy nyugodni, mert azóta sem találtam meg még magam számára sem a magyarázatot, miért nem mentem be a sötétbe, miért ijedtem meg a tudatom kitágulásától, miért rettentem vissza attól, hogy felélénkülhetnek érzékeim. Mindaddig senki mással nem találkoztam a folyosókon, egyedül voltam a labirintusban, bár tudtam, hogy még két-három ember lement előttem, senki utamba nem került. Legszívesebben véget vetettem volna a barlang-barangolásnak, restelltem is volna magam, ha megfutamodom, s majd arról kell beszámolnom az én barátomnak , hogy ez most nem jött nekem össze. Így is zaklatott voltam már a sötét labirintus miatt. Amikor a következő elágazáshoz értem, tudtam, hogy jobbra kell tartani a Dracula-kamra felé , balra a kijárat felé vezet az út, de az is nagy kerülővel, visszafordulni is hosszadalmas lenne már, s tudtam, hogy az nagyobb lelki gondokat okozhat a későbbiekben. Álltam, és hallgattam a csend sistergését, és hangok is jöttek. Csak elvétve egy-egy idegen szótag. Sustorgás. Annyira diszkomfort érzetem támadt, hogy felsóhajtottam: „Már csak sustorgások hiányoztak nekem…” Ebben a pillanatban a sustorgás felerősödött s mind közelebb ért, már lépteket is hallottam, a fehéren gomolygó füstből meg két alak rajzolódott ki. Mozdulatlanul álltam, s vártam, immár mi lesz. Hirtelen nagy visításra rezzentem össze. A nő, aki egy férfi oldalán egy oldalsó kamrából lépett elő – gondolom, ugyanolyan rémisztőnek látott a füstgomolyon keresztül, amint ott álltam mozdulatlanul, mint amilyen nekem volt az ő sustorgásuk, és ennek tiszteletére egy élénket sikított. Majd mikor bevégezte a sivalkodást, udvariasan mosolyogva zavartan elnézést kért, és tovább mentek. Annyira megdöbbentett a jelenet, hogy aztán sem bírtam megmozdulni, ez még jobban megrémítette a nőt, és miközben sietve rángatta el a férfit onnan, folyton vissza-visszanézett, ameddig láthatott…

A feljegyzések szerint 1462-ben Mátyás elfogatta addigi szövetségesét és sógorát, Vlad Tepest, akivel a kereszténységet védték a törökökkel szemben Európában. Vélemények szerint az elfogatás elsődleges oka az volt, hogy Vlad hátat fordított szövetségeseinek és összepaktált a muzulmánokkal és elárulta Mátyást, aki ezért elfogatta, és a Hunyadiak várába hozatta. Más vélemény szerint Mátyás megelégelte a Dracula grófként hirhedté vált Vlad hidegvérű kegyetlenkedéseit Havasalföldön, és emiatt záratta be. A legenda szerint a vár alatti labirintus eme félreeső sötét és embertelen kamrája volt Vlad vajda, alias Dracula gróf börtöncellája egy éven keresztül. Történészek egy része Vlad szabadulásának évét 1475-re  teszi, és bizonyos dokumentumok arra is utalnak, hogy a visegrádi vár börtönében is eltöltött pár évet Mátyás király fogságában. Állítólag szabadulása után még kíméletlenebb gyilkosságok tapadtak a kezéhez. Az viszont egyik elmélettel sem cseng egybe, hogy a legnyirkosabb, leghűvösebb és leginkább gőzben úszó kamra közepén miért fekszik egy kőlap, amelyen ennyi áll: „Dracula – Anno Domini 1476”. És annak ellenére, hogy barátom következetesen Dracula sírboltjaként emlegette nekem a helyet, erre utaló jel egyáltalán nem fellelhető a helyszínen és egyebütt sem. Tepest ugyanis meggyilkolták egy összeesküvés során 1476-ban, a történelmi feljegyzések szerint Snagov szigetén lett eltemetve, de a feltárások kiderítették, hogy a sírboltban talált csontok, nem emberi maradványok, hanem kőkorszakbéli állatcsontok, és inkább az a feltételezés áll közelebb a valósághoz, hogy Vlad Dracul gróf az általa alapított Comana kolostorban található, ahol lefejezve temették el, mivel fejét  a török szultánhoz vitték bizonyíték gyanánt, aki karóba húzatta azt.

Photo by Artur Dancs

Mindenképpen irritált voltam, és azzal sem voltam kibékülve, hogy a magyarok meg minek akarják a maguk részét kivenni a Darcula-meséből. Alig vártam, hogy kiérjek a barlangból. Amint kiléptem a napra, a hangulatom is jobb lett. Persze, nyomottabb voltam, de legalább nem bosszankodtam olyan dolgokon, amihez lényegében nincs közöm. Mikor a napsugárban kicsit megenyhültem, üzenetet írtam Los Angelesbe:

„- Küldetés teljesítve. Adósságot ledolgoztam (pörformansz). Morbid vagy – de hát ezt tudtuk. Labirintus jó embereknek lehet elviselhető. Te az vagy. A jelek szerint, én nem. Túlélem. De Dracula nem itt nyugszik. Budapest ölel. És én is.”

A válasz nem is váratott sokáig:

„- Te a LEGJOBB vagy. LA LA ölel. Én imádlak.”

„- Ne hízelegj. Aludnod kéne. Asszonyt szeresd. Gyerekeket ne lármázd fel”

„- Kapd be”

„- Aha”

És miközben megerősítő üzeneteket küldtem Moninak is, hogy ebédre feltétlenül, és minden további nélkül otthon leszek, mindenképp szerettem volna annyi időt lopni még magamnak, hogy kicsikét elvesszek a várnegyed sikátoros kisutcáiban. A Tóth Árpád sétány felől egy idős pár közeledett, hetvenesek lehettek, az asszony egy csokor vadvirágot szorongatott a kezében, a sarkon elbúcsúztak egymástól, és a férfi a sétányon ment el tovább, míg a hölgy irányomba indult el. Épp elkaptam egy nagyon tetszetős szöget, és örültem, hogy belesétál a képbe. Riadtan ugrott félre, elnézéseket kért. Mondom, én kérek elnézést, de olyan jó, hogy belesétált a képembe, és meg is mutattam neki.

Photo by Artur Dancs

– Jaj, maga nagyon kedves, de nem kellene rám pazarolnia a fényképeket, mikor itt annyi a szépség.

– Nagyon szép a csokra, amit a lovagjától kapott, mindent láttam ám!… – vigyorogtam viccelősködve.

– A kertemből szedtem. A fiamnak viszem a temetőbe.

Olyan borzalmasan éreztem magam a váratlan megjegyzéstől, hogy meg sem bírtam szólalni.

– Semmi baj, kedveském – szólalt meg a mama, és a kezei közé fogta a kezem, úgy nyugtatgatott – Honnan is tudhatta volna maga… Semmi baj. Maga idevalósi? Nem láttam még errefelé.

– Nem, New Yorkban élek. Vágytam Budapestre, ezért vagyok itt.

– Maga idejön, mert vágyik Budapestre. Akik itt élnek, meg nem becsülik. – körbemutat vékonyka karjával, kezében a virágcsokorral, mintha megáldaná a környéket – Hát, nem csodás, nézzen körbe! Ha arra letér majd jobbra, nagyon szép fényképeznivalókat talál. Oda járnak a fényképészek a menyasszonyokkal és vőlegényekkel, annyira szép. Arra menjen, kedveském.

Megköszönöm az útbaigazítást, kérdem, itt lakik-e a várban, s mondja, hogy mostmár igen, nagyon békés, csendes hely. És szép, nem győzi ismételgetni. Majd visszakérdez, mi a tervem ittlétemre.

– Nem sok ez az ittlét, csak két nap.

– Két nap! Nagyon vágyhatott, ha két napért olyan messziről iderepült. Nagyon derék dolog ez.

– Ez a szakmám, repülgetek ide-oda. És ha nem kell repülnöm, akkor meg azért repülök, mert nem nyughatok már egy helyben.

– Magának a szakmája is szép. És a lelke is. Meg a szeme! Olyan szép tiszta, csupa jóság. No, de menjen, biztos, hogy nagyon sok helyre el akar jutni, ha ilyen kevés az ideje…

– Hangulatokhoz. Oda akarok eljutni, nem is annyira helyekhez. Persze, ezekért a hangulatokért el kell egy-egy helyre menni. Most például ebédelni megyek az itt élő családommal. És ma van egy drága jóbarátom születésnapja – nem is tudja, hogy itt vagyok, majd csak becsengetek hozzájuk délután… Este pedig sétálni szeretnék a város fényei alatt a Dunaparton, és leülni borozni egy kedves ismerőssel. És tetszik tudni, még mit?… Libegni! Felmenni Zugligetbe, felülni a libegőre a János-hegyig és vissza. Kürtőskalácsot enni és tejfölös lángost! Kora reggel meglesni a körutat, és késő este felmenni a Citadellára. Óbuda kisutcáin csavarogni és pogácsát enni egy kis vendéglő teraszán. És a hársfák zsongását hallgatni.

Photo by Artur Dancs

Emlék a Zugligeti Libegőről

– Micsoda gazdag tervek! Látja, kinek is jutna eszébe itt, hogy felmenjen a libegőhöz és lángost egyen! Idejét sem tudom, mikor sétáltam este a Dunaparton. De most megfogadom magának, kedveském, hogy egyik este le fogok menni. Kedvet kaptam magától Maga tele van élettel. Soha ne veszítse el lelkesedését, és meglátja, mindig boldog lesz. Még a libegőt sem zárom ki. Még azt sem. Na, menjen, siessen, ne vesztegesse itt egy öregasszonnyal a drága idejét. Menjen az útjaira!

Így a boldogság ígéretével tarisnyámban folytathattam immár utamat. Ezt az örökös, véget nem érő titokgyűjtő utamat.

Budapest és titkaim 2.


Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire pazar állapot.

Photo by Artur Dancs

Mint aki sosem járt a várnegyed utcáin, izgatottan és kíváncsisággal másztam a lépcsőket fel a kilátóra, a Halászbástyára. Annak talán valóban meg lehet három évtizede is, hogy ide utoljára felmásztam – gondolom, pontosan azért, amit korábban említettem, hogy sokan elkövetjük azt a hibát, hogy ha valahol már jártunk, elkönyveljük, és leírjuk a listánkról. Most, hogy túl életem delén hivatásos utazóvá lettem, megmosolygom akkori önmagamat, és élvezem, ahogy Budapest újra megnyílik előttem, mint a növény, amelynek virágzását az ember egész télen, éjt nappallá téve várta a kikelettel. Felidézem azt az estét vagy éjszakát, amikor frissen érettségizett és katonaviselt emberként, a rendszerváltás környékén áttelepült egykori iskolatársaimmal, akkori barátaimmal felsuhantunk a várba – akkor még ment ez nekünk – a kanyargós lépcsősoron, és a Halászbástya lépcsőin bohóckodva fényképezkedtünk nagybátyám jó öreg – abban az időben vagyont érő – Zenitjével fekete-fehér Fortepan filmre.

Photo by Artur Dancs

Halászbástya

Akkor is önfeledt voltam, mint most is. Igaz, hogy teljesen más, egy egész életet felölelő önfeledtség-különbség volt ebben az amúgy mégis szinte teljesen hasonló állapotban. Kerestem azta lépcsőt, ahol futkostunk vihogva, és látom, ma már el van kerítve és fizetős kilátó. Csak belépőjeggyel lehet felszaladni azon a lépcsőn és lenézni a vén Dunára. De szerencsére álmomból felébresztve is tudnám, mi merre van ott fenn, és itt jön elő a trükk, amiről korábban említést tettem, hogy hagyjuk ugyan átadni magunkat minden újnak, amit a régről ismert helyek mutatni akarnak nekünk, de azért, ha erre szükség van, okosan élünk korábbi ismereteinkkel a hellyel kapcsolatosan. És a fizetősnél is jobb kilátás fölött találtam magam perceken belül, és elém tárult a délelőtti kora nyári napsütésben fürdőző város. Az árkádos folyosón, ahol pár éve – vagy tíz is?… – a parlamenttel a háttérben szabadon fotózkodtunk Laci barátommal, ma már méregdrága, turistáknak szánt étterem foglalta el a kilátást, és csak akkor lehet kilátni, ha az ember asztalt foglal – és erre a bejárónál állingáló csokornyakkendős ültető szigorúan odafigyel, nehogy óvatlanul potyafotósok szökjenek be az előkelő népek közé a panorámát meglesni. Budapest réges-régen felismerte a turizmusában rejlő lehetőségeket, és amit csak tehetett, pénzzé tett. Aztán, mint ahogyan lenni szokott, egy teljes iparág, a „lehúzós” épült ki belőle, aminek egyetlen eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül a legtöbb pénzt bezsebelni a város hátán a naiv látogatóktól. Mert azért nem minden látogatót lehet kizsebelni Budapesten sem. Az lehet, hogy a kelet-európai turista nem annyira világjártas, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, de az is tény, hogy egy erdélyit nehezebben lehet az olcsó lehúzós trükkökkel megkopasztani, mint egy rutinos világutazó amerikait. Hogy erdélyi is és amerikai is vagyok egyben, különc státusszal lát el, és akár be is szökhetnék a teraszra, de akár meg is engedhetném magamnak a pimaszul feltupírozott áru kávét is. De minek?… Attól, hogy megengedhetném magamnak, nem jelenti azt, hogy nem esne rosszul, hogy Budapesten engem is lehúztak. Még akkor is, ha tudatában vagyok, és szándékosan mennék bele. Nem is emiatt nem ott ültem le meginni azt a frissítő  kávét, hanem egy másik – jellegében hasonló helyen a Mátyás-templom túloldalán a macskaköves kisutcában, mert ott volt dolgom. A Fekete hollóról is hallottam én mindenféléket, jót is, rosszat is, meg azt is, hogy a cigányt is felszámlázzák a csirkepaprikás mellé, ha éppen a halláskörzetünkben muzsikált, míg a csontokat szopogattuk.

Photo by Artur Dancs

Az árkádok alatt

Az utcára nyíló terasz üres volt még, egy pincér a napernyőket bontogatta – láthattuk a korábbiakban, mennyire lényegretörő szerepe van a napernyőknek manapság, nem lehet elbagatellizálni az ilyen irányú tevékenységet, s az sem helyes, ha az ebben ügyködő személynek elvonjuk a figyelmét a fontos munkában. Akkor nyithattak, mert mikor beléptem a teraszról az étterembe, senkit nem találtam ott. Mégiscsak a teraszon ernyőt bontogató pincérre hárult a feladat, hogy utánam ugorjon, és komornyikra emlékeztető eleganciával sasszézzon elém karján a fehér kendővel, ahogy az a könyvben meg van írva.

– Good morning, sir! May I offer you a table outside or inside, would you like to have lunch or just a drink? (Jó reggelt, uram! Ajánlhatok-e önnek egy kinti asztalt, esetleg odabenn, ebéd lesz vagy csak egy ital?) – hadarta angolul, hiszen ki is feltételezné, hogy a várnegyedbe egy magyar ember jönne fel früstükölni vagy kaffézgatni, de én vettem a lapot, és rezzenéstelen arccal intettem:

– I will just sit outside and please… would you do me a huge favor, I’m looking for mister Alex. (Kinn ülnék le, és kérem… megtenne nekem egy nagy szívességet, egy bizonyos Alex urat keresek)

– Alex?… Oh, okay. Right away! Who is looking for him, may I ask? (Alex?… Ah, rendben. Azonnal! Megkérdezhetem, ki keresi?) – és kendőjével jelképesen helyet sepert nekem a terasz egy bennebb eső piros kockás abroszos asztalánál.

– Oh, just a guy from America (Ó, csak valaki Amerikából…) – válaszoltam kurtán, és jeleztem, hogy csak az itallapot hagyja ott. Mikor eltűnt az ajtón, annyit hallottam bentről:

„- Sanyi, a kopasz amcsi a teraszon téged keres…”

Rendesen nem is volt időm elolvasni az épületre erősített plaketten annak műemlék jellegét, mert az ajtóban felbukkant egy fej. Kíváncsian hajolt ki, előbb, mintha csak véletlenszerűen lesne ki odabentről, majd jól kihajolva ismét, szinte derékig, hogy megnézze, miféle kopasz idegeneket evett ide a fene már nyitást követően, s főleg, miért. Szemmel láthatólag nem ismerte fel látogatóját, amin egyáltalán nem kell meglepődnünk, hiszen a látogatója sem ismerte őt, sőt, talán pontosabb ha úgy fogalmaznék, halvány fogalma sem volt róla egyikünknek sem, ki a másik. Hatalmas csalódás lehet ez minden olyan nyájas olvasómnak, aki arra számított, hogy az eddigiek fényében most majd két, egymástól távolbaszakadt ember lel egymásra ebben a jelenetben, egymás nyakába borulnak, egymás karjaiba omlanak, és hatalmas hátlapogatások közepette, óbégatva, kipirult, könnyes arccal örvendeznek majd egymásnak. Mert semmi ilyesmi nem történt, és távolról sem mutatkozott semmi ilyesféle meghitt szentimentalizmusra kilátás a Fekete holló teraszán. Egy budai pincér számára azonban nincsenek megfejthetetlen rejtélyek, és szinte a vérükben van fellebbenteni a fátylat, mindenféle titokról, ha azt a helyzet úgy kívánja. Emberünk igazított egyet a gallérján, felcsapta a fehér kendőt a karjára, és lelépett a lépcsőn, egyenesen az asztalom mellé. Kissé udvariasan megdőlve odahajolt, és kimért kíváncsisággal üdvözölt:

– Sir… ? – köszönés, megszólítás és egyben kérdés is volt ez az egy szótag. Szikár, életedzett, bőbeszédű arcvonásokkal ellátott középkorú férfi állt előttem. Közben a mellettem lévő ablakban meglebbent a  függöny, minden valószínűség szerint odabenn a személyzet többi tagja készenlétben figyelte, hogy a titokzatos idegenről kiderül-e gyorsan, hogy valami dollárpapa-e vagy csak álruhás adóellenőr (bár arról megoszlanak a vélemények, milyen egy nem álruhás ellenőr, ennek hiányában pedig meglehetősen nehéz következtetéseket levonni az esetleges álruháról, de egy olyan vendéglőben, ahol igazságos Mátyás királyunk képe díszeleg fő helyen, nem is jó ebbe mélyebben belegabalyodni)

Photo by Artur Dancs

Fekete holló

– Sándor! – válaszoltam magyarul – Hagyjuk ezt… – intettem, és letettem az itallapot, amit nem is volt alkalmam áttekinteni, mert a pincérem olyan villámsebességgel bukkant fel, amilyenre csak ritkán van példa manapság a vendéglátóiparban.

Az emberem összerezzent, és kiegyenesedett, Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy ha magyarul szólaltam meg, akkor nem kell annyira tisztelnie, hogy megdőlve lesse a szavaimat, vagy csak meglepődött, és odébb húzódott, mert nem tudhatni, mire számíthat valakitől az ember, akiről első pillanatban azt hitte, amerikai, majd meg tökéletes magyarsággal szólít nevemen…

– Honnan tudja a nevemet?

– De hisz ott írja magán. És a kollégája is úgy szólította, ha nem csalódom.

– Nekem azt mondták, maga amerikai…

– Változtat ez bármit is?… Amúgy van benne valami.

– Tökéletesen és választékosan beszél magyarul!

Photo by Artur Dancs

Meseautó

– Azok szoktak elfelejteni magyarul, akik sosem éltek külföldön, és egy hétre kikerülnek Amerikába, máris idegen nekik a magyar nyelv. Mi, akik régebben élünk távol, és tudatában vagyunk, mit veszíthetünk, szeretjük tudni, hogy mindig szépen beszéljük a magyart. Persze, olcsón kapható emberek mindenkoron akadnak. Közöttünk is… Sándor, mennyibe kerül maguknál öt feketekávé?

A pincér körbenézett, és mivel rajtam kívül még az utcában sem láthatott más potenciális kávéfogyasztókat, mégiscsak beadta a derekát, odahajolt, hogy jobban halljon:

– Ötöt mondott?

– Annyit.

– Távol álljon tőlem, hogy véleményemmel terheljem, de öt fekete…

– Annyira drága?…

– Már hogy nehogy szívrohamot kapjon!

– Nem venné ki jól magát… képzelje csak a szalagcímeket… – folytattam száraz iróniával rezzenéstelen arccal.

– Tessék?!… – mered rám kikerekedett szemekkel.

– Nyugodjon meg, nem tervezem pont ma délelőtt feldobni a talpam …

– Ezt örömmel hallom – vette át a párbeszéd stílusát a szikár.

– …Egy kávét iszom majd meg én. A többi négyet csak kifizetem. Egy barátom járt magánál itt a múlt ősszel, ő kért meg, jönnék el ide, ha már Budapesten járok, és fizessem ki azt a  négy kávét.

– Hallja, magának szép barátai vannak – nevetett fel megkönnyebbülten a pincér – még majdnem azt hittem, valami spicli az adóhivatalból!…

– Maga csak ne blamálja az én barátaimat, mind becsületes, jóravaló ember!

– Akik fizetés nélkül távoznak, hogy majd félév után egyenlítsék ki a számlát… No hiszen! Amerikai a barátja is?

– Nem igazán amerikai ő sem, de Los Angelesben él. És azért nem fizette ki a számlát, mert maga nem hagyta. Hanem cserébe fényképezkedni akart vele.

Hirtelen csend lett, pár pillanatig töprengett, majd megvilágosult arccal egyenesedett ki és nézett mereven a szemembe:

– Maga annak a…?

– Ki ne mondja! Igen…

– … aki egy este itt ült a benti hármas asztalnál az újságíróval… emlékszem, egy fullajtár előtte beugrott megnézni, sokan vannak-e az étteremben, de nem volt nagy forgalom az eső miatt, pocsék idő volt… Micsoda becsületes emberek vannak a világban! – biccentett elismerően és ismét derűsnek láttam.

– No, látja! És még gyanusítgatni próbálta a barátaimat… – nevettem el magam én is.

– De akárhogyan is – húzta ki magát hivatalosan Sándorunk – itt ma nem lesz semmiféle számlaegyengetés. Az a számla ki lett akkor egyenlítve. Én székely ember vagyok, tartom az egyezséget.

– Székely?… Gondolhattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?…

– Mert mit tud maga a székelyekről?… – feleselt hamiskásan.

– Például azt, hogy az anyám Csíktaplocán született.

– Aztahej! Biza, az már nagy tudomány. Gondlohattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?… – kacagott jóízűen, hogy a bajsza is remegett – Na, hozom is a kávét. Simán rendel vagy feljavítva? – kacsintott rám.

– Amennyiben a javításba a konyak belefér…

– Az fér bele, amit maga akar, ma az én vendégem. Hosszú konyak, rövid kávé?…

– Testvériesen, Sándor, csak óvatosan, meleg nap lesz ma és még hosszú utak állnak előttem…

Amint a szikár székely eltűnt a bejárati ajtón, a semmiből, mintha csak varázsütésre, valahonnan három muzsikus cigány tűnt fel az ernyőm alatt, hegedűs, brácsás és a klarinétos, és hanyatt-homlok jött a bőgős is le a lépcsőn, és ott megállt. Húzni kezdték a „Hallod-e, nótás, füttyös kismadár” kezdetű nótát. Utólag már tudom, akkor csak a Gombház jutott az eszembe, „jeride, prímás…”, és élénken csápolni kezdtem a karommal, mint ahogy Jávor Páltól láttam a régi magyar filmekben, amiket állandóan néztem fiatalabb koromban. Bár, átvillant az agyamon, hogy a cigányzenekar is csak a pesti lehúzások egyik része, és hogy immár ennek a levét meg kell majd innom, ha Sándor kiállítja mégis azt a számlát. De nem érdekelt cseppet sem, mert olyan feneketlen jókedvem kerekedett a göndören kanyarodó muzsikaszótól, hogy a fellegekben éreztem magam. Azaz ott mégsem, mert az nekem munkával jár, hanem inkább egy régi mozifilmben, ahova mindig is vágytam, s bár azt hittem, egy kockás abroszos óbudai kis lokálban fog ez velem megesni egy kancsó borral, a kockás abrosz megvolt, Buda megvolt, és a nóta meg csak szólt, a prímás örömmel hajolt fölém a hegedűjével mesterien szólaltatva meg a dallamot. Hetvenes éveiben járhat, kopaszosan ritka, fekete hajú öregember, akinek meglepően szép fogsor virított a szájából, amikor mosolyogva mozgatta ajkai felett a vékonyka kis sikkes bajszát.

Photo by Artur Dancs

“Véled a szívem búját ma még eltemetem”

Teljesen megértem azokat a turistáknak, akik bedőlnek ennek a „lehúzásnak”, mert azt szavakkal nem lehet leírni, mennyire élettel teli érzés az, amikor a cigány a füledbe húzza szélesen mosolyogva és erőst nagy szakértelemmel azokat a pattogós nótákat. És ebben a pillanatban én feloldoztam minden magyar úriembert, aki hajnalokba nyúlva megállás nélkül húzatta a cigánnyal, míg el nem múlatta az összes pénzét, hogy aztán komoly kihívásoknak nézzen elébe a reggelinél a nagyságos asszony szigorú tekintete előtt. A mámoros varázslatnak hirtelen a mi jó Sándorunk vetett véget a vígaszsággal együtt, mint puskagolyó pattant ki az ajtón a tálcán a gőzölgő feketével és mellette a pohár konyakkal, és ráripakodott a prímásra:

– Nem kell most, Anti! Menjetek a dolgotokra! Az úr az én vendégem, földi… nem turista!

Majd valami fenékbe billentgetést is kilátásba helyezett a zenészeknek, amennyiben arra vetemednének, hogy anyagi juttatásokat forszírozzanak ki belőlem.

– Pazarul muzsikálnak, Anti! Pazarul! – ujjongtam lelkesen, felugrottam, hogy az öreget magamhoz öleljem.

– Régi muzsikus család vagyunk mi, nagyságos úr – fogadta az elismerést a prímás, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról – Az én anyai nagyapám, az idősb Lakatos Vendel olyan híres volt, hogy még a színházba is vitték játszani. Tíz esztendeig is húzta a Hagymási Pétert a Honthy talpa alá, bizony… A művésznő meg minden este nyomott a homlokára egy csókot a szám végin, annyira szerette az én nagyapámat, úgy tudta alá adni a nótát, nem volt abban hiba.

Egyik ámulatból a másikba estem, hogyan fonódnak a múlt és jelen pillanatai egybe egy nagy Budapest élménnyé bennem, és legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy az öreg Lakatos Vendel emlékét feszegessük a Csárdáskirálynő kapcsán ezzel a drága Antival.

Archív

Honthy Hanna ás a prímás – Csárdáskirálynő (1963. Színházi felvétel)

– De ha maga a Sanyi vendége, én elhúzom a maga nótáját, más vendég úgysincsen még – tett aligha visszautasítható ajánlatot az öreg prímás.

– Holdvilágos kiskertemre… ezt dúdolta az én nagyanyám, amikor még volt annyi kedve, hogy danoljon, ahogyan ő mondta… – elmélkedtem fennhangon. De Anti már végig is húzta a vonót a húrokon, és pont elkapta a gondolataimat a dallammal. Talán még énekeltem is.

– Jól danolja az úr. Van tehetsége hozzá – ismerte el a prímás, mikor letette a hegedűt.

– Danoltam én – jól vagy rosszul – a Hajmássy Pétert is – kacagtam.

– Színésznek tetszik lenni a nagyságos úrnak?

– Annak éppen nem. Csak azért mégis megfordultam a színpadon vagy egyszer fiatalabb koromban. Lettem volna én színész, de mást választott a sors nekem, és ez pont így lett jól. Vannak színészek elegen, tehetségesebbek nálam, hálistennek! – és ennyiben is hagytuk a színművészet dolgát.

Amikor magamra maradtam a kávégőzbe mártott gondolataimmal és a konyakkal, a macskaköves utca csendjében Sándor szivárgott vissza az asztalomhoz, hogy hogylétem és barátom felől érdeklődjön, és hogy tényleg ő küldött-e ide.

– Márciusban jártam nála, és akkor szólt, hogy ha majd eljutok Budapestre, ezt a dolgot intézném el magával, nem szeretne adós maradni, és hogy üdvözletét is küldi.

– Tisztességes embernek látszott, én ugyan nem ismerem, csak a leánka, akit beszalasztottak ide széjjelnézni mondta, hogy valami nagyon híres ember, és hogy diszkrét kis helyet keresnek, ahol beszélgessenek az újságíróval. Úgy sajnáltam, a cigányok se voltak itt, hogy húzzanak valamit, olyan ocsmány idő volt.

– Juteszembe, Sándor, segíthetne nekem, maga bizonyosan jobb ismerője a környéknek, mint én. Ez az én barátom azt is kérte tőlem, a kedvéért látogassak meg valami embertelen helyet. Kell lennie itt egy barlangnak, ahol a monda szerint Dracula sírja van. A Gellérthegy alatt lenne?

– Óh a labirintus! Az itt van százméterre. De hát, maga is tudja, hogy Dracula nem létezett, Vlad Tepest nevezték így… – mosolygott elnézően, hogy ilyen butaságot kérdeztem.

– Persze, persze, azzal tisztában vagyok – mentegetőztem, de valaminek kell itt lennie, a barátom olyan lelkesedéssel emlegette azt a barlangot.

Közös erővel aztán kisakkoztuk, hogy csakis a Budavári Labirintusról lehet szó, ami pár percre van, és még ebéd előtt belefér az időmbe, hogy aztán családi körben tölthessem ígéretemhez híven az ebédidőt.

 

Photo by Artur Dancs

A teraszról oda lehetett látni, amíg a konyakomat szipogattam, a Szentháromság tér körül mind nagyobb tömegekben érkeztek a turisták, és kezdték ellepni a várnegyed kisutcáit és vendéglőit. Még mielőtt sok dolguk gyűlne, beléptem az épületbe elköszönni újdonsült barátaimtól és újfent kísérletet tettem a számlánk kiegyenlítésére.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem bánom – vonta meg a vállát Sándor, és odaintette a prímást – Erre egy mód van: Antival eljátsszák a Hajmássy Pétert itt nekünk! – és göndören nevetve, a szikár ember megveregette a vállamat. De Anti nem vette tréfára, máris rázendített a nótára…

– Ácsi!… – mondom, megintcsak, ahogy a filmekben láttam – Onnan mondjuk, hogy… „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége…” És pillanatok alatt olyan fergeteges mulatság kerekedett, hogy az érkező vendégeket szinte észre sem vettük, csak amikor javában filmeztek már bennünket.

– Lássa, lesz itt bevétel! – súgta oda hamiskásan az öreg, és miután elbúcsúztunk, máris körbeállták az újonnan érkezett vendégek asztalát, és a muzsikaszó még a sarokig is elkísért.

(folyt. köv)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötődésemet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

A lányok és a főtéri hársfaillat


(az előző bejegyzés folytatása)

Fojtogatta a torkomat az izgalom, ami örömmel volt átitatva és emlékek teljes, tarka virágú mezejével. Immár nyolc éve, hogy minden Ferihegyre való érkezés felfokozott állapotban talál, akár elmenőben, akár érkezőben vagyok éppen. Érkezőben még ráadásnak ott tanyázik az ember vállán az a mérhetetlen boldogság, amit csak a világcsavargásból való hazautazás adhat meg a kalandornak. Aki nem akarja ugyan a nagyvilágot feladni, de úgy ragaszkodik szülőföldje időnkénti magára öleléséhez, mint a nyári napmelegben kornyadozó szomjazó a hűs ivóvízet bugyogó forráshoz. Ezeknek a szép és súlyos érzéseknek illetve poggyászaimnak terhe alatt hurcolkodtam ki, és süttettem magam a jobb felső végén a repülőtér érkezési oldalának a lányokra várva, míg ők meg az indulási oldalnak a bal alsó végén számítottak rám.

Azt, hogy melyikünk és mit értett félre a találkozási pont megbeszélésénél, nem is vitattuk nagyon, annál nagyobb volt az izgalom a találkozás és főleg az együtt való hazautazás miatt. Ennek ellenére úgy csapódtam be az autóba, miután eltűntettük a kofferokat, mintha csak tegnap szálltam volna ki. De az igazság az, hogy mi soha nem voltunk együtt hárman Budapesten, otthon Szatmáron is majdnem egy évtizede. Ez volt a nagyon izgalmas ebben elsősorban: a hazautazás és az, hogy EGYÜTT.

Az iskolai évek hoztak bennünket össze, Adriennel első osztálytól jártam az érettségiig egy osztályba, Zsuskával pedig az iskolás évek utolsó nyolc esztendejét jártuk közösen. Éppen elegendő időt kaptunk az összeforródásra, bár éppen úgy másokkal is elmélyülhetett volna ilyen alapon a barátságunk, valami miatt éppen mi hárman maradtunk meg így egymásnak ebben a szoros kötelékben, amit én mindig elsősorban nekik tartoztam köszönni, és még az is az igazsághoz tartozik, hogy nem igazán az iskolai évek idején alakult ki ez a legszorosabb barátság közöttünk, hanem sokkal inkább az ezt követő  években. Ez azért fura kívülről és hideg fejjel tekintve, mert akkor sokkal kevesebb alkalmunk jutott már arra, hogy együtt lehessünk, sokkal kevesebb, mint az iskolában lehetett volna. És mivel a lányok szétszéledtek Szatmárról, a kapcsolatot egyéni szinteken tartottuk fenn egymással. Rengeteg közös oldalunk van egymással Zsuskával, és számtalan a közös vonás Adrien és köztem is. Ők ketten is sok vonatkozásban kötődnek egymáshoz, és ezek az összefonódások segítettek közösen egymásra találnunk sok-sok évvel az érettségi utáni szétszéledésünket követően. Pontosabban, én nem mentem sehova, mindig is mondták, hogy jó, hogy még otthon vagyok Szatmáron, mert így van egy stabil pont számukra, ahová olykor hazanzézhetnek. Ezeket a hazanézegetéseket pedig jobbára a véndiáktalálkozókra időzítették, így aztán a találkozók számunkra elsősorban az egymással való éves összejövetelt jelentette, s ami mellé találkozásokból kikerült, az csak egy olyan plusz, ami még érdekesebbé tette ezeket a nyárestéket.

Photo by Zsolt Gyapjas

De életünk és barátságunk számos váratlan fordulattal és találkozással is színesítette az emlékeinket. Vagy tíz éve lehett, egy nyári délután alkonyulatán igyekeztem Csíkországból Szatmár felé, hogy az éjszaka minél kevesebb része érjen az országúton. Olyan sokszor megjártam akkoriban azt az utat, hogy behúnyt szemmel is tudtam a kanyarjait és a hepehupáit is. De a hazafelé vezető úton a szemből, a látóhatár aljáról vörösen bevilágító nap akkor is zavaró volt, bármennyire is pazar látványt nyújtott a Kalonda-tető csúcsán. A keskeny országúton óvatosan ereszkedve Korond felé a völgybe még valami lovasszekér is elállta az utamat és így már nem csak a naptól elbizonytalanodott látásom, hanem ez a természetes akadály is lelassított mentemben.

Photo by Zsolt Gyapjas

A szekéren gyermekek ültek és valami hangos társaság, a szemből sütő alkonyi nap fényében csak kontúrokat rajzolt elém a naplemente, amikor a szekér megállt, és két alak indult el felém sikoltozva… A lányok voltak azok: Adrien és Zsuska! Évek múltán is rácsodálkozunk, milyen érdekes találkozásokat hoz össze a sors, ha épp erre van szükség. És a mi találkozásainkra nagy szükség volt. Amolyan gyors feltöltődés az élet különféle útjain való bolyongásaink közepette. A gyermekek, Adrien fiai erre talán már nem emlékeznek, de a szatmári látogatásokra igen, mert ebben nekik is részt kellett venni, mert Adrien ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is megismerjék anyjuk szülőföldjét, ahonnan annyi szépet és jót szívhatott magába, hogy elkísérhesse egész életén át.

Photo by Zsolt Gyapjas

Zsuska akkor már Londonban élt párjával, Adrien pedig szép családjával Biatorbágyon. Onnan jártak el ezekre az erdélyi nyaralásokra, olykor csak egy-két napra, mert ha több nem jut, annyi is elegendő és szükséges a feltöltődésre.

– Milyen fura lesz, ha nem leszel már te sem Szatmáron… – mondta Adrien a fejünk fölött lelógatott száradó levendulacsokrok alatt a biatorbágyi ház tornácán a késő éjszakába nyúlt beszélgetés során, amikor első ízben jutottam el otthonukba. Amíg Zsuzsi még Budapesten élt, gyakran meglátogattam, és a konyhaasztal biztonságos kockásságában sokszor volt alkalmunk napirendre hozni egymással életeinket s annak fonalát. Amíg Szatmáron volt, Adriennel is sűrűn jártunk össze az iskolás éveink után, s még egyszer Kolozsvárra is eljutottam, ahol élete egy számomra távoleső szakaszában beszélgettem vele, majd sok időre elveszítettem. Elveszítettem a látókörömből, mert a jelen bizonyítja, hogy semennyire sem veszítettem el. Csak nem volt ott, s nem tudtam, hol van. Azaz tudtam, s azt is tudtam, hogy családot alapított, gyönyörű gyermekei születtek, és semmi többet. A véndiáktalálkozós nyarak sokmindenben pótolták a kihagyásokat, de úgy gondolom, Adriennel a legnagyobb lemaradásunkat akkor este, a véget érni nem akaró beszélgetésben hoztuk be, úgy szoktam magamban emlegetni, hogy akkor találtunk ismét egymásra. És arra az estére a fiúk is világosan emlékeznek, mert vonatoztunk. Vasutat építettünk és vonatoztunk. Ennél fontosabb dolgok aligha akadnak a világon.

Photo by Zsolt Gyapjas

A kérdés, hogy milyen fura lesz, ha én sem leszek Szatmáron, nem is volt igazi kérdés, mintsem megállapítás, és 2009-ben Adrien magának válaszolta meg, amikor rászánta magát és levelet írt nekem Amerikába, ahol új életem kezdeti nehézségeibe akartam éppen belehalni.

– Nem volt az igazi nélküled… – írta a húszéves érettségi találkozónkról hazatérve Szatmárról. De abban a pillanatban nekem annyira fájt minden, és annyira sehol sem voltam, hogy nem fogtam fel az értékét ennek az egyszerű gondolatnak.

Zsuzsival is sort kellett kerítenünk a nagy beszélgetésre, és nem mutatkozott semmi arra utaló jel, hogy erre a közeljövőben sor kerül. Már saját lakásomban laktam Manhattanben, amikor Zsuzsi egyszer repülőgépre ült, és átrepülte hozzám az óceánt. Gyönyörű őszünk volt – New Yorkban, ha van gyönyörűség, akkor az elsősorban az ősz. Hogy a sors fintorai mikor s milyen formában ütköznek ki, nehéz megjósolni, mint ahogy a katasztrofális Sandy hurrikánt sem tudhattuk beletervezni Zsuska ötnapos látogatásába, és mégis ennek jegyében és ennek romjain teltek el ezek a napok. Emlékszem, paprikás csirkét készítettünk este vidám csevegések közepette, miután megjártuk a várost és a viharra készülő Central Parkot. A város csodaszépen csillámlott az esti fényben, az ablakomból szépen beláttuk a tornyokat, a sugárutakat… És azt is, amikor a hurrikán által a folyótorkolatba tornyosított vízár ellepte a közelből idelátható transzformátor házat, az felrobbant, és a város négy napra sötétbe borult. Gyertyafényben ülve hallgatva a tomboló vihar félelmetes dühöngését rászabadulni a városra, és mi paprikáscsirke és némi bor társaságában hoztuk napirendre az elmulasztott éveinket.

A szekeres találkozást követő utolsó, közösen eltöltött szatmári véndiáktalálkozó után mi hosszú éveken keresztül nem voltunk többet együtt hárman. El sem tudtuk képzelni, hol lesz erre lehetőség. Valaki elejtette, hogy majd New Yorkban, de ezt – noha mindannyian nagyon szerettük volna – egyikünk sem hitte, hogy megvalósítható.

De, amint mondottam, a mi kapcsolatunk olyan sokszor okozott meglepetést, és olyan sok esetben jöttek váratlan fordulatok, hogy 2015-ben nem is lepett meg, mikor kiderült: együtt leszünk New Yorkban mindhárman! Csak örültem. A lányok minden évben együtt nyaralnak valahol, és néha még telelnek is. Számomra a nyaralás, kiköltözésem óta leginkább a hazalátogatásokra korlátozódik, és az semmiképp nem tűnt egyeztethetőnek bármilyen más, hosszabb közös programmal. Az, hogy New Yorkba jöttek vakációzni, mindenkinek nagyszerű volt. Adriennek, mert a családjával tető alá hozhatta ezt a nagy kalandot, mielőtt a nagy fiai egyszer csak kirepülnek a fészekből, Zsuskának, mert nem csak romokban láthatja New Yorkot, és nekem, hogy ők ketten itt vannak nekem, és ha csak rövid időt is, de együtt lehetünk a városban, ami új otthonommá és életem talán legnagyobb szerelmévé lett.

Amikor felvetették, hogy legközelebb együtt kellene szabadságra mennünk, elmondtam, hogy nekem a szabadság az, amikor hazarepülök pár napra Szatmárra. Akkor oda menjünk együtt – vágta rá Adrien. És noha ezzel is egyetértettünk lélekben mind, nem igazán láttuk, hogyan jöhetne ez létre…

Amikor utolsó közös este New Yorkban a folyóparton lógattuk a lábunkat a mólóról, Adrien azt is kimondta helyettünk, hogy a legvéresebb kommunista diktatúra által megpecsételt kamaszkorunk legszebb nyarain ugyan hogyan is álmodhattunk volna erről. Arról, hogy ott ülünk New York esti fényárjában, és átszellemülten örvendünk egymásnak és az életünknek.

Photo by Artur Dancs

Még akkor is kételkedtem, amikor valamikor tavaly tavasszal Adrien afelől kezdett érdeklődni, mikor megyek haza, és hogy Zsuskát is kapacitálni kellene, hogy épp akkor vegyen ki szabadnapokat. Akkoriban már gyakran fordultam meg Londonban, és Zsuzsival napi szinten tartottuk a kapcsolatot, így azt is tudtam, mennyire kínlódik a mindennapjaival a munkahelyén, így roppant valószínűtlennek tartottam, hogy lenne esélye egy ilyen összejövetelnek.

Hogy ne hárman háromfelé beszélgessünk, Zsuska egy virtuális szobát is létrehozott nekünk a közös beszélgetéseinkre a messengeren, ami azóta mindannyiunk életének részévé vált, egy olyan kis titkos szentély, ahova csak nekünk van bejárásunk, s ahova mindenki időzónája és lehetőségei függvényében kukkint be napjában akár többször is, és megosztja dolgait vagy reagál a többiek elmondott élettörténéseire. Azt hiszem, a techika által felkínált lehetőséget használtuk ki arra, hogy mostmár semmiképp ne legyenek hézagok a találkozásaink között.

Nem tudom, melyik volt a fontosabb, Adrien rátartisága vagy Zsuska hajlékonysága, vagy mindkettejük hite és fantasztikus szervező ereje, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban is, amikor a repülőtéren, New Yorkból érkezve figyeltem, honnan bukkannak elő, roppant meseszerűnek, hihetetlenül szépnek láttam az egészet. Zsuska késő éjszaka már megérkezett Londonból, én délelőtt értem földet Ferihegyen.

Ha hangja lenne a chatszobának, ahol naponta beszélgetünk, akkor az biztos olyan zajos-lármás, kacagással bélelt hangzavar lenne, mint amilyen az autóban volt Budapesttől Szatmárig. Csak mi voltunk hárman, mint valamikor réges-régen…

– Nagyon akartak volna a fiúk is jönni, de elmagyaráztam nekik, hogy most nem jöhetnek, mert ez most csakis a mienk – mesélte Adrien.

Photo by Artur Dancs

A hársfaillat!… Hosszú évek óta a hársfaillat jelentette nekem a nyarat Szatmáron. Már akkor is, mikor még otthon éltem. És amikor levelekben kommunikáltam Adriennel, mindig lelkesen meséltem neki júniusban, milyen esténként a hársfaillat Szatmáron. Aztán meg nyaranta, amikor júniusban hazamentem, és anyám szobájának ablakán a fülledt éjszakákon beáramlott a hársok ilata, eszembe jutottak azok a régi nyarak. S most ott voltunk mind, hogy együtt éljük meg a hársillat csodáját a szülővárosunkban. És nem is szőttünk arra két napra semmi egyéb és különösebb tervet, mint hogy minél több időt legyünk együtt, anyáinkkal, szeretteinkkel, a tanító nénivel, kedves közös ismerőseinkkel, és persze, hogy este kisétáljunk a hársillatba a főtérre.

Azt a hársfaillatot mindhárman eltettük az elmúlt év polcán valamely előkelő helyre, és ha erőre és jó hangulatra van szükségünk sürgősen, akármikor odaszippanthatunk egyet, addig is, amíg valahol a világban együtt nem leszünk ismét. Mint valamikor rég.

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Dél-Floridában kellemes hangulatban Budapestről


A bevásárló központtal szemben a magas pálmasor és leanderek esti takarásában vártuk a buszt a nyáriasan kellemes októberi estén, amelyik egy lendülettel átvisz a hajóknak olykor felnyíló hídon a csatorna túloldalán húzódó üdülőtelepre, Fort Lauderdale Beachre, ami lényegében az egyik legszebb szakasza a Miami Beach felől érkező és West Palm Beach felé haladó (vagy fordítva…) látványos – mindvégig az óceán mentén kanyargó és pálmafákkal szegélyezett, luxusautókkal telített – A1A országútnak.

Photo by Artur DancsAkár vacsorázni is érdemes belibbenni a városba, de az olyan turistáknak, mint mi, akiket nem kergettek az asztal körül gyermekkorunkban azért, hogy vendéglőben étkezzünk, nagyon kedvező a szupermarket jelenléte. És rajtunk kívül sokan gondolhatták még így. És a bevásárlószatyrokkal felpakolt turisták a meghitt rántottcsirke-illatban (merthogy a szupermarket helyi konyháján az a specialitás elvitelre, illetve a zöld citromos paprikás csirke, na meg persze, a hagyományos barbecue-csirke…) várták a buszt, hogy visszaérve a beachre, megvacsorázzanak, és belevessék magukat a nagyléptékű szombat esti duhajkodásba. A sokféle várakozó közt egy csapat feketebőrű fiatal is feltűnt, egyforma, kék sportfelszerelésben, azon zászlajuk, a kék-sárga-kék csíkos fekete háromszög, büszkén viselve hátukon a független országuk nevét – mely a maga részéről méltán büszke rá, hogy az amerikai kontinens leggazdagabbja – Bahamák. Valamennyien jó kiállású, jobbára tizenéves fiúk és lányok. Egyikük idősebb – de nem több huszonévesnél – átlagon felül csinos és sármosan jóképű, gyöngysor-mosollyal és udvariasan tereli be az ifjakat az érkező buszba, és felpakolják a sok köteg vizespalackot, a sok vásárfiát, amivel a boltban felszerelkeztek, és udvariasan, nem tolongva és nem zajongva leülepednek a busz végében. New Yorkban ha csak két-három fős fiatalokból álló csoport száll fel metróra vagy buszra, ott kő kövön nem marad, az ember saját hangját sem hallja többet, és sokszor legjobb – főleg ha az ember Harlem vagy Brooklyn sötétebb utcáin tömegközlekedik – ha az utas átszáll egy másik szerelvénybe, és távol tartja magát a „jövő zálogaitól”. Ezek a fiatalok halkan beszélgettek vagy csendesen ültek, az idősebbeknek átadták a helyüket, ha úgy adódott, a busz pedig nekilendült a pár perces útnak. A szép mosolyú csapatvezető éppen mellénk került. Így láthattam meg a nyakában egy kék nyakbavaló kulcstartót, amin széles fehér nagybetűkkel írta: Semmelweis Egyetem. Kérdem is tőle:

– Honnan szerezted a nyakbavalód?

 

A fiú elmosolyodik és lelkesen tárja fel hátterét a szalagnak:

 

– Ez egy egyetem, ott végeztem tanulmányaim egy részét, miután ösztöndíjjal sikerült átkerülnöm Európába.

– Budapesten tanultál? – néztám rá meglepetten.

– Ismeri Budapestet?

– Magyarok vagyunk magunk is… Csak éppen én New Yorkban élek. Budapest a szívem egyik csücske…

– Budapest! … Óh, hát az valami csodaszép hely. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam, megismerhettem.

– Magyarul is megtanultál?

– No, azt nem. Pedig minden tudásommal azon voltam. Nagyon nehéz nyelv az önöké – és kacag. – De szerencsére elég sokan beszéltek angolul és nem volt gond a kommunikációval.

– Mit szerettél leginkább ott?

– Nem sok szabadidőnk volt, főleg, hogy sportolok is. De persze, a lányokat, az elragadó várost, a pezsgő életet… a rendkívül ízletes ételeket!

 

Éppen délután utaztunk egy kis kirándulásra, és a buszon egy idős hölgy szólított meg – itt, Floridában nem felejtettek még el teljesen kommunikálni az emberek, és ha nem más, egymásra köszönni az utcán még olyan nagy városban is, mint Fort Lauderdale.. Amikor a hölgy megtudta, hogy magyarok vagyunk, félretette olvasnivalóját és felvillanyozva mesélt egy korábbi olvasmámyáról, amiből sokmindent megtudott a magyarokról és Budapestről.

 

– Én, aki bolond fejjel mindig azt hittem, hogy a goulasch az egy német kaja, meg kellett, hogy tudjam, hogy biza, az magyar. És a maguk péksüteményei!… alig várom, hogy eljuthassak Magyarországra és Erdélybe is. Annyi szépet olvastam már arról a világról…

– Megkérdezhetem, hol él?

– Hol itt, hol ott. San Franciscoban éltem le életem nagy részét, de ott megfizethetetlen lett az élet az egyszerű halandóknak. Az utóbbi években a Szilikon-völgy kiírtotta a lakosságot, és a maga embereivel, a túlfizetett yuppikkal tölti fel lassan. A testvéreimmel Tampában születtünk, itt Floridában, így nem vagyunk idegenek itt sem…

 

Az ételek után a sportról kérdezem a fiatalembert a buszon.

 

– Micsoda nagyszerű és színvonalas dzsúdó van Magyarországon! Mi is cselgáncsozók vagyunk.

– Ennek kapcsán vagytok itt?

– Igen, én vezetem a csapatot, a junior cselgáncs-bajnokságra érkeztünk Fort Lauderdale-be.

 

Egyszerre szállunk le az Atlantic Hotel zsúfolásig megtelt, az óceánra néző fáklyalánggal megvilágított vendéglőterasza előtt. Elbúcsúzkodunk.

 

– Remélem, összefutunk majd a tengerparton!

 

 

 

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: