Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

 

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (6)


(Bartos barátnőmnek)

Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.

Photo by Artur Dancs

Zöld és kék meg a szürke csík – az utam

A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:

– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.

Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.

Photo by Artur Dancs

Capella dei morti del Serio

A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa a laghetto partján

Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.

A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.

Photo by Artur Dancs

Laghetto dei Riflessi

A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.

 

Photo by Artur Dancs

Az édeni pillanat

San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem,  a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.

 

Photo by Artur Dancs

Palazzo Vescovile és a Duomo di Crema

Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán.  Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.

Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (1)


(Bartos barátnőmnek)

Mikor a gép felkapta a futóműveit a milánói pályáról, és elindult Oslo felé, azonnal elnyomott az álom. Később Oslóból felszállva New York felé, szerető kollégáim gondoskodtak rólam, tudták, honnan jövök, kényelmesen elhelyeztek a premium osztály hátsó sorában az ablaknál, ennem-innom adtak, konyakot töltöttek, majd betakartak, és New Yorkig újfent aludtam. Mondták később, hogy nyomban elszenderedtem, és végig mosolyogva aludtam, sorra jöttek megbámulni… Adrien kérdezte meg később, mit álmodtam. Zöld réteket – mondtam. Hasítottam a biciklivel a zöld rét és a kék ég közötti keskeny sávban, és ragyogott rám a nap, madarak csicseregtek és patakok csobogtak. Az nagyon szép álom – válaszolta. Három fázisa volt ennek az álomnak. Az első az volt, amikor megálmodtam, és ezt követte a rész, amikor megéltem az egészet. Most pedig visszaálmodom az elmúlt napok meséit, hogy nyomatékosítsam, hogy egy életre beleitassam a szívembe és lelkem valamennyi titkos zugába.

Photo by Artur Dancs

Álom

Volt még legszűkebb baráti körömben is olyan, aki döbbenten csóválta a fejét: nem hittem, hogy téged egy film is útra képes tenni. A legkevésbé sem jellemző, hogy filmek utakra tegyenek engem, aki ismer, tudja, nagy szerepet nem játszott a filmművészet sohasem az életemben, és gyermekkorom óta eltelt három évtized is anélkül, hogy moziteremben megfordultam volna. Luca Guadagnino azonban most megtette. Azért épp őt emelem ki a névsorból, mert igaz ugyan, hogy Elio és Oliver nyomdokaiban indultam el, és az is igaz, hogy André Aciman könyve inspirálta az észak-olaszországi utazást, de amint beszámoltam róla, a történetet Gudagnino, a film rendezője álmodta át az olasz riviéráról, a Monet-féle Bordigherából Cremascoba, a lombardiai tartományba, és festette meg olyan színekkel, amikről hajamosak vagyunk azt hinni, csak filmekben – s persze, festményeken – léteznek.

Elmeséltem nektek már, hogyan forgatott be és ki magamból ez a történet, és azt is, hogyan olvadt bele Monet a képbe, amit később Guadagnino festett filmvászonra. Most azt mesélem el nektek, milyen volt egy jólirányzott varázslattal belépni abba a festménybe, és részesévé válni Elio és Olvier meséjének egy nyárillatú tavaszi álomban – valahol Észak-Olaszországban.

Photo by Artur Dancs

Valahol Észak-Olaszországban

Száraz dolgok

Tévhit, hogy az álmok megvalósításának a legmegfelelőbb módja, ha az ember karba teszi a kezét, és vár, hátha a csoda megtörténik. És ha nem történik meg mégsem, legfennebb kitalál valamit, amit minden be nem következett megvalósításért okolni lehet. Elébe kell menni a dolgoknak, és sokszor ez száraz tervezgetésekkel kezdődik. Amint később a dómtéri piazzettán az újságírónőnek elmeséltem, ez nekem egy játék. Nagyon rég és nagyon sokféleképpen játszom, nektek meg már nem kell elmesélnem, hisz olyan sokszor tettem rá utalást. Az ember lát egy képet valahol, egy festményt, egy illusztrációt egy napilapban vagy egy jelenetet egy filmben, és nekilódul megkeresni, hol is van az. Nektek elmondom, de idegenekenek nem nagyon beszélek erről, mert sokszor magamnak is az az érzésem, eszelős vagyok. Az sem mentesít ez alól – nem mintha cseppet is zavarna a saját eszelősségem – hogy vannak nálam sokkal eszelősebbek is. Viszont a barátaimnak sem mondtam el, hogy mikor tucatodszor is megnéztem a filmet és olvastam el a könyvet, már jegyzeteltem. A helyszíneket. Megállítottam a képet, és elkezdtem kutatni a pontos helyszín után. Nem akartam a történetet, Elio és Oliver meséjét elbagatellizálni magamban, azt lelkem egy kitüntetett kamrájában rejtettem el egy életre magamnak – és ezért nem is óhajtottam az őket alakító színészek dolgaiba és életébe belefolyni, a halivúdi szócséplésekbe a mindenféle bulvársajtóban, nem érdekelt sem Timothée kedvenc színe és étele, és az sem, Armie Hammernek melyik volt a kedvenc vendéglője a forgatás során. Egyszerűen, nem. Kettejüket azonban mégsem tudtam megkerülni, hisz Armie Monet Bordighera festményeihez juttatott el, Timothée pedig New York-patriotizmusával lopta be magát a szívembe. Másrészről meg mindketten olyan élénken jelentik ma már – nem csak nekem, hanem az író Acimannek is – Eliot és Olivert, hogy ezt már senki el nem veheti tőlük. Amit azonban a beszélgetésekből mindenképp hasznosan leszűrhettem, a rengeteg támpont az olaszországi helyszínekhez.

Photo by Artur Dancs

A festmény

Guadagnino filmfestménye a nyolcvanas évek szép oldalát hozta vissza, azt, amit legboldogabb gyermekkoromként emlegetek. És ezért volt képes útra tenni engem. Vissza akartam találni életem egyik legfontosabb boldogságpontjába negyven év távlatából, amikor egy másik nagyon fontos boldogságpontban leledzem. És össze akartam kötni ezeket a nagyon fontos boldogságpontokat, beleszőni a nagyon sok apró kis boldogságpont-szőttesbe, mint egy rég elvesztett, s hirtelen újra megtalált kincset. Olyan világban élek, ahol nagyon óvatosan kell őrízni boldogságpillanatainkat, nehogy elvesszenek a zajban, a zsúfoltságban, a koszban, a hamisságban, a forgatagban… Olyan, mint amikor Mamának mécsest vittem le az óceánhoz, mikor angyal lett, és belegázoltam a hullámzó vízbe, hogy a távoli hullámtörő cölöpre helyezzem a pislákoló mécsest, és haladtam a csapkodó hullámok közt magasba tartott kézzel, tenyeremben a kényesen hunyorgó mécsessel. Emlékszem, kiúsztam aztán a partra, és még hosszú perceken át látni lehetett az elsötétülő alkonyban a fényt a cölöp tetején a csendesen visszahúzódó víz ölelésében.

Az eszelősebbekről szólva jut eszembe, hogy kutatásaim során belebotlottam egy ázsiai lánykába, aki épp európai vakáción volt, mikor látta a filmet valamikor tél közepén, és azonnal leutazott Cremába, és a papírra kinyomtatott film-stillekből elindulva, felkutatott két-három helyszínt a filmből, és ráfotózta a kinyomtatott filmjelenet-fotókra. Ezt követően akadtam Clara Remonte fotóira az instagramon és egy Tumblr oldalon, ő a film a helyszínen való – nagy bulival és sztárparádéval járó – bemutatóján volt ott, és ezt követően fotózott körbe egy-két helyszínt a filmből, és magát Timothée-t is. Sok egyéb kompilláció és fotó meg leírás segített napról-napra pontosítani bennem a teljes képet a helyszínekről, ahová immár én magam is el akartam jutni, és főleg a gyermekkori mécses végett.  Hiányoztak pontok, nem sok, talán kettő. Éjjel-nappal kutattam, a Google Map Street View alapján már beutaztam Lombardia minden zegzugát, jólismertem az utcákat, a mezőket, a falvak sorrendjeit, az utakat, de hibádzott néhány finomítás. Ekkor akadtam a legeszelősebb figurára az összes közül, Steve B. –re, aki vette a fáradságot, és a filmet másodpercekre, párbeszédekre lebontva, kutatta fel pillanatonként a helyszíneket, és jelölte meg a Google Map koordinátái szerint, hogy a linkre kattintva az ember csak ott teremjen… Ezen az eltökéltségen még magam is elámultam, és írtam Steve-nek, hogy megköszönjem az utolsó finomításokat. Steve, aki még sosem járt sem Olaszországban, sem Európában, az interneten fellelhető nyomok alapján készítette el a tökéletes dokumentumot a kattintható helyszín-linkekkel. Nem is késett a válasza, ujjongva mesélte, hogy az ő zarándoklatára augusztusig várnia kell, de további csapatokról tudott, akik májusban vagy a nyári hónapokban mennek az úgynevezett CMBYN („Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden”) –zarándoklatokra Lombardiába. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira elvetemült különcnek és eszelősnek sem – nem mintha addig valamennyire is zavart volna a tudat, hogy az lennék.

Nehéz volt a villára is rábukkanni, ami fő helyszíne a cselekménynek, mint a családi ház a filmben, mert sehol, egy nyilatkozatban sem hangzott el Moscazzano neve, hanem csak Crema került említésre. A téli hónapokban azonban az Elle és egyéb magazinok elkezdtek cikkezni az Albergoni villáról, és kicsit megtévesztő módon azt a benyomást keltették a pazar fotókat felvonultató cikkek, hogy a kastély látogatható. Hogy ez nem így van, nagyon fájdalmasan érinthette azokat, akik elsőkként jutottak el Moscazzanóba, és szigorúan zárt kapuk fogadták őket.

Azokban a napokban olvastam egy olasz lapban – titokban nagyon boldog voltam, hogy idejében elkezdtem olaszul tanulni a téli hónapokban – Moscazzano polgármesterének a nyilatkozatát, amelyben maga is kifogásolta, hogy noha a cselekmény jelentős része Moscazzanóban játszódik, ez sehol nem kerül említésre, s abban meséli el, hogy a RAI állami olasz tévé riportereivel sikerült bejutnia a kastélykertbe filmezni a tulajdonosok jóvoltából, azonban a mind agresszívabb turisták miatt, akik felmásztak a kerítésekre és be-beugráltak a kertbe, a villa tulajdonosai térfigyelő kamerákat köttettek be a helyi rendőrséggel, és szigorúan elhatárolódtak minden további látogató fogadásától.

– Mit szólnál, ha levelet írnék ennek a polgármesternek? – kérdeztem egyik nap Höki barátnémtól, mintegy magamnak feltéve a kérdést.

– Megverni biztos nem fog – válaszolta, s én is ilyesvalamit válaszoltam magamnak. Így hát, levelet írtam Gianluca Savoldinak, hogy tudom, mi a helyzet, de ha én odamennék, nagyon szeretném, ha segítségemre lenne megpróbálni legalább… A hivatalos megkeresésre Gianluca nem hivatalosan válaszolt, hanem felkutatott a facebookon és bejelölt barátjának. Üzenetében pedig ugyanazt elmondta, amit a cikkben, hogy a sok agresszív CMBYN-turista miatt, akik utóbb ellepték a környéket, ma már elképzelhetetlen a villa környékére is bejutni. De majd mindenképpen jelezzem, amikor ott vagyok.

A legutolsó dolog, amit szerettem volna, hogy zabolátlan CMBYN-turistahordákkal legyen ez a csendes és békés utazgatásnak szentelt pár nap teletűzdelve. Kicsit el is szontyolodtam. Visszalépni azonban már nem akartam, elkezdtem az utazásomat megszervezni, és valahogy a Crew Control őfelsége is mellém állt, mert anélkül, hogy igényeltem volna előzetesen, megdobtak néhány szabadnappal április végére.

Szállás után kellett néznem, és fel is kutattam Crema városának mindkét szállodáját. Egyikük teljesen telített volt, a másikban még lett volna egy-két szoba. Aztán az jutott eszembe, hogy ennek az utazásnak a hangulatához legkevésbé sem illik egy szállodai lakosztály. A Villa Albergoniban meg ugye, nem szállhattam meg, eszembe jutott az AirBnB, amit barátaimnak mindig előszeretettel ajánlottam, de magam sohasem jutottam oda, hogy kipróbáljam ezt a féle szállás lehetőséget. Nem is sokat kellett kutatnom, mert a város szívében két hely is ajánlkozott, az egyik egy palotában, a másik pedig nem messze ettől a Premoli palotától, a kis utcában egy családi ház egyik apartmanja. Utóbbit foglaltam le szinte gondolkodás nélkül, és mikor leendő házigazdám, Francesca később visszajelzett és megadta a pontos címet, kiderült számomra, hogy a belváros közepén, a piazzetta szomszédságában fogok lakni, s onnan is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy Francesca máris hozzátette, majd eligazít CMBYN-ügyben, sőt, biciklivel is jól ellát majd, ha ott leszek.

Photo by Artur Dancs

Villa Albergoni az alkonyatban

Repülőjegyek, vonatjegyek után néztem, útvonaltervezőkbe merültem hosszú napokon keresztül, hogy buszjáratokat, menetrendeket rakjak össze egymás mellé, ha majd arra lenne szükség. Közben az amerikai lapok is arról számoltak be, precedens nélküli turistaáradat lepte meg a lombardiai kisvárosokat és főleg Cremát a világ minden pontjáról, és a mindenkori legnagyobb ázsiai és amerikai turistaforgalomra számítanak ezen a nyáron az előrejelzések szerint. Sőt, azt is megírták, az Albergoni villa ára is megugrott a piacon, és a tulajdonosok már 2 millión felüli árat kérnek érte.

Én magam meg felfokozott izgalommal repültem le a hónap utolsó repülnivalóit, s minden fennmaradó időmben tervezgettem és készültem a nagy utazásra. Az évek során annyit voltam utakon, hogy – barátaim a megmondhatói – legutolsó dolog, amire vágytam, az az utazás, leginkább a hátam közepébe kívántam az utazásokat. Mindig csak ott lenni akartam valahol, hogy az utazásnak a nyoma se legyen az életemben. Most azonban kitartó izgalommal néztem a négy napos utazásom elé, és minél közelebb érkezett az indulás dátuma, annál izgatottabb és boldogabb lettem. Emlékszem, hazaértem egy nyolcnapos útról, Oslo, Los Angeles, Koppenhága, sok-sok élmény és munka után, és rendszerint egy ilyent követően napokig vagyok zokni-állapotban, és alig bírok magamhoz térni. Most azonban épp csak egy éjszakám volt New Yorkban kicsomagolni és átcsomagolni az olaszországi útra, és futni is kellett máris a repülőtérre vissza. Egy cseppet sem esett terhemre. Sőt, ha az kellett volna, madarat is fogathattak volna velem.

Színes esernyők


Amikor New Yorkba költöztem, az esős napokon – ha csak tehettem – kimentem a városba az esőben mászkálni, és áhítattal néztem a New York-iak csudaszép színes esernyőit, valamennyi, mint valami színes mese. Jött egy piros valami reklámmal rajta, majd egy kék sietett el mellette Apt. 5 felirattal, amit sosem fejtettem meg azóta sem, akkor sem, amikor minden harmadik ernyő a városban ezzel a felirattal jött szembe velem. Aztán egy sárga csilingel el, és félrehúzódik, egy taxi fel ne csapja az azonos szín jogán az avenue pocsolyáján keresztül gázolva. Egy pink tipeg magassarkú körömcipőben – nem is értem, hogy lehet ilyen cipőben bármikor is közlekedni, nemhogy ilyen ítéletidőben – odébb egy szivárványszínű ad rejteket egy csókolódzó szerelmes párnak. Akinek fekete kis olcsó ernyője van, azokról tudni, hogy a feledékeny emberek, vagy csak igénytelen hanyagok, és nem nézték meg az időjárásjelentést, mielőtt elindultak, és kénytelenek voltak az esős időben, a sarkon öt perccel az eső előtt felbukkanó esernyőárustól egy kétdolláros egyszerhasználatos ernyőt venni, amit három sarok után kifordít és darabjaira szed a manhattani szél, még jóval a metrólejárat előtt.

Photo by Artur Dancs

Nézem a fotelből az ablakom előtt elmerengve az utcán a színes esernyőket jönni-menni ezen a hétvégi esős téli napon a toronyház felső emeletén kifelé nézegető lakásomból, amit a szomszédok az alsóbb emeletekről, amikor a liftben megnyomom a legfelső emelet gombját, kissé szellemesen, penthouse-nak neveznek, és elnevetjük a röpke felvonós együttlétünk alatt. Ma is szeretem az esőt, és ma is elvágyom sétálni az esőben, bár a korral és egyéb bolondságokkal a vállamon, nehezebben indulok már neki. De ha megteszem, akkor sohasem engedi, hogy egy pillanatát is megbánjam.

A színes ernyők felől befordítom a tekintetem a szobába, a képernyőre.

Amikor New Yorkban vagyok, a reggeleim azzal telnek, hogy a kávém mellett elolvasom az üzeneteket, leveleket, válaszolok rájuk. Hétvégén meg, amikor otthon már esteledik, itt azonban még kora délelőtt van, beköszönnek a szeretteim, beszélgetünk, írunk egymásnak, jönnek-mennek az üzenetek. Az üzeneteknek más-más színt adtunk az idők során, és tudom, honnan jön egy narancsszínű üzenet vagy egy kék, mire számítsak attól a lilától és hol is hagytuk abba a sargával…?

Az utcán sok színes ernyő jön-megy, a képernyőmön a színes kis ablakokban mindenféle sorsok. Életek. Nézek magam elé, ahogy jönnek. Egyikben vicceskedünk s kajánul mosolygunk össze, pedig tele van keserűséggel, de hogyan is oldanánk kicsit a keserűség keserűségét, ha nem kaján mosollyal és elviccelve?… A másiknak rossz napja volt, és nem látja, hogyan lehet ez még jó valaha is. Ott egyik vidáman csivitel, nincs különösebb oka rá, csak szereti az életet, és várja a nagy csodát. Bejelentkezik egy régi nagy… egy mindenkori… jólismert, ám fáradt szempár – valahonnan a Karib-szigetekről  eszébe sem jutott, hogy ha hamarabb szólt volna, elérem a déli gépet, és este a pálmafákkal szegélyezett beach-en ihatnánk egy koktélt óriási színes pohárból, és nem szívószállal, mert azt hagyjuk csak meg a tinilányoknak. És ír egy drága barát élete nagy tragédiájáról, ami éppen ma reggel – otthoni idő szerint – köszöntött rá, hogy mostmár le ne szálljon a nyakáról soha többé.

Photo by Artur Dancs

Meredek a képernyőre, majd elfordítom a fejem, és az utcán a színes esernyőket bámulom, és a párkányon kopogtató esőt. Felhajtom a kávét, és a következő pillanatban veszem a nagy szivárványszínű ernyőt, és sietek le az utcára. Olyan jó egy ilyen nagy, színes ernyő. Régen csak áhítottam, sóváran néztem a mások színes ernyőit, és végtelenül boldog voltam, amikor megengedhettem magamnak azt a kék-fehér csíkost, amivel aztán annyit, de annyit sétáltunk az esőben az évek során. Színes nagy ernyőt vásárolni eleinte kicsit kihívás. Az emberben mindenféle alamuszi, a társadalom által kikényszerített gátlások vannak – főleg a színes esernyőket illetően, és ha ezt nem képes kezelni, akkor bizony meglehetősen nagy eséllyel a saját boldogtalanságát kövezi ki a továbbiakban. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt egyszer hazamentem, és a Hargita környékén bolyongtam, bekopogtam az én Höki barátomhoz, hogy együtt menjünk el csavarogni, és ez az én Höki barátom volt olyan bűbájos és rafinált, hogy magához vette a nagy szivárványszín ernyőjét, hogy azzal menjünk majd fel Somlyóra. Nem mintha esett volna az eső, sőt forró nyár volt, de akkor a Somlyó-élménnyel együtt Hökk átadta nekem a színes ernyőt a Barátok feredőjénél, hogy próbáljam ki, milyen az, ha az embernek színes esernyője van. Tudtam, hogy alattomos jószándék vezette barátnőmet.

Photo by Artur Dancs

Onnantól ugyanis aztán nem volt maradásom, amíg nem lett saját szivárványos esernyőm. Ez pedig olyan boldogsággal töltött el, hogy észre sem vettem, mikor anyámmal szorosabb kapcsolatba került, és hazautazott vele New Yorkból. Én meg boldogan húnytam szemet efölött, mert tudtam, hogy anyám életében éppen szükséges egy ilyen színes ernyő. Itt maradtam, hát, ismét színes, nagy esernyő nélkül. De nem sokáig, mert mostmár tudtam, hogy lesz következő, többet nem létezhetek színes nagy esernyők nélkül, mert nagyon sok sétálnivalóm van még a New York-i esőkben, meg másutt is a világban, ha éppen úgy adódik.

Az esőtől elszürkült táj a színes ernyő takarásából visszamosolyog, és friss párát fúj az arcomba, esőillattal, és mindennel, ami káprázatos csak az esőben lehet. Ahogy koppan az ernyőn a sok esőcsepp, ahogy toccsan a tócsákban a lépés, ahogy alapzajt dolgoz alá gondolataidnak és a szemed előtt futó homályos képeknek, alakzatoknak, kontúroknak, hangulatokak, úgy gazdagszik benned az esőélmény, és magadra hagy gondolataiddal, letisztít, lemos mindent körülötted.

Az ernyő alatt lépdelve a cuppogó esőben eszembe jutnak kezdeti éveim, amikor azt mondták nekem, hogy Amerikában, ha már idejöttem, mindenkoron és minden körülmények között mosolyogni kell.  Nem sok időbe tellett megtanulnom, hogy Amerikában minden a felszínről szól. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint ez a feltétlen mosolygás. Ha mosolyogsz, azt mutatod, boldog vagy, és a többi senkit sem érdekel. Téged sem, ha másról van szó. Amerika ez a látszat világ. Egyszer hollywoodi díszletek között bóklásztam, egyik pillanatban New York utcáin voltam, s a másik pillanatban mögé néztem, és csak deszka volt, mögötte állványok, hogy tartsák, és más semmi. Itt vagyunk ebben a világban, ami csupa élethű New York-i utcákból áll, és mögötte semmi sincs. Ha lejár a jelenet, majd szétszedik darabjaira, és semmi nem marad a helyén. Üresek az utcák, üresek a szavak, üresek a bókok, az intézmények, az emberek, semmi mögött nincs semmi. Ott, a deszkákból épült New York-i utcákon bandukolva értettem meg, hogy ez az egész a mi valóságunk, a félrecsúszott amerikai álomé, amelyik maga után rántja a világot, nem mert ezt akarja, hanem, mert a világ akar Amerika Lorelei-i káprázata után a mélybe hullani.

Nem tanultam meg ok nélkül mosolyogni. Ezt felrótták nekem, épp egyik tanítványom, aki kinőtte magát, és felettesem lett anno. Meg kellett találnom a boldogságot ahhoz, hogy mosolyoghassak. A mosoly mögött a boldogság a támasz.

Photo by Artur Dancs

Pontosan tudom az idejét annak, hogy szerelmes lettem az esőbe. Mindig is szerettem ugyan, gyermekkoromban sokszor kiültem a tornácra Mama udvarán, és néztem a nyári zápor nagy buborékait a macskakövek közt flörtölni a jószagú földdel, de a hegyi zivatar félelmetes fekete esője is mindig meghatározó élmény volt, amikor pont azt esett jól érezni, mennyire apró csepp vagyok a természet kezében az ő erejéhez viszonyítva – talán mert akkor is a természetnek drukkoltam inkább, hogy a világgal szemben mindig felül kerekedjen, ma meg már tudom, hogy a természet szenvedhet ugyan veszteségeket, de a csatát végül mindig ő nyeri meg. Mindet.

Az igazi vízválasztó eső ügyben azonban egy interjú volt, az a beszélgetés, amit – akkor már – jóbarátommal, kedvenc színésznőmmel készítettem. Kamaszkorom óta követtem rajongással és csodálattal munkáját, lenyűgözött a kisugárzása, ami úgy áradt az emberre a színpadról, mint nyári reggelen a szépítő napsugár. Kerestem a titkát, mindig kutatom a szép és boldog emberek titkát. Mint említettem már, magam is mindig csak boldog akartam lenni az életben. S ha úgy adódik, szép is, bár sok-sok idő múltán rájöttem, a szépség jön a boldogsággal. A boldog emberek ugyanis szépek. A sors kedves volt velem, jószomszédok, majd barátok is lettünk. Sokszor néztem át vendégeskedni, de főleg jókat beszélgetni és fotókat nézegetni színházról, előadásokról, és ő is meglátogatott.

Emlékszem, korai életem egyik legsötétebb napja volt, barátomat gyászoltam, akit egy autóbaleset vitt el mellőlem egy olyan pillanatban, amikor az volt az érzésem, vele együtt mindenemet elveszítettem, ami akkor nagyon fontos volt. És nem tudtam annál jobban feldolgozni, hogy a sok közös fényképünkkel megtöltött albumokra roskadva zokogtam a szobám padlóján lassanként sötétbe forduló félhomályban, amikor belépett ő az ajtón halk kopogtatást követően. Benyitott, és derengőre felcsavarta a lámpa gombját, ám nem ettől éreztem a fényességet a szobában és magam körül, hanem mert olyan volt, mintha a nap lépett volna be általa. Mintha a színpadon lenne a reflektorok fényében, úgy ragyogott. Mert vannak emberek, akik annyi fényt árasztanak magukból minden helyzetben, hogy a színpad hamis reflektorfényei elsápadnának irígységükben. Csak néhány percet maradt, valahová sietett, csak valamiért felugrott, de jelenléte és a pozitív aura, amit magával hozott, gyógyította a lelkemet.

Interjúinkban is mindig megpróbáltam az éppen aktuális esemény témája mögé kerülni, és mögüle őt kiemelni, és beszéltetni. Így volt ez azon a jubileumi interjún is, ami egy szép élet-évforduló kapcsán adott alkalmat a beszélgetésre – nem mintha alkalmakat kellett volna keresnünk erre. Abban mondta, (ebből a mondatból lett aztán a sajtóban megjelent s talán még valamely archívumokban felkutatható változat címe is): „A legfontosabb minden nap valaminek örülni, annak, ha süt a nap, de annak is, ha esik az eső” És hosszasan beszélgettünk az esőről, interjún kívül, és egyéb titkairól is a boldogságnak. Arról, hogyan kell észrevenni, és kiemelni a mindennapok folyamából az apró szépségeket, ahhoz, hogy összegezve őket időnként tudatosítsuk magunkban, rengeteg szépség vesz körbe életünkben. És ha így van, akkor már önkéntelenül is mosolygunk. Olyan akartam lenni, mint ő, aki ha mosolyog, minden ragyog körülötte. És olyan akartam mindig lenni, mint azok, akiket szeretek. Mindenkiben találtam szeretteim, barátaim közül valami irígylésre méltó szépet, olyasmit, amit szívesen eltanultam volna, eltettem volna magamnak.

Ha kicsit is jó ember lett belőlem, akkor az az otthonról hozott neveltetésem mellett azoknak köszönhető, akiket az életemben szerettem.

Photo by Artur Dancs

– Ebben a nagy szürkeségben meglehetősen szembeötlő a nagy színes esernyőjével – szólított meg egy idősebb hölgy a Central Park ködbe burkolódzott csónakázó tava fölött a hídon.

– Pedig csak azért viselem, hogy védjem a masinámat. Fényképezgetek.

– Én is. Jól elkaptam magát, utólagos engedélyével.

– Ó, remélem, nem rontottam el a képet jelenlétemmel.

– Éppen hogy színt vitt bele. Az ernyője.

Örömmel nyugtáztuk, hogy ebben az esetben senki sem ró fel a másiknak semmit, sőt, apró örömöt is sikerült valaki életébe becsempészni a nagy színes ernyővel a magam boldogságán túl is. És visszatérhettem gondolataimhoz a színes esernyőkről és a színes beszélgetés-ablakokról a laptopom képernyőjén.

Minél többet beszélgetek az emberekkel – legyen az bárki, közeli barát, régi ismerős, akár egy idegen a világ valamelyik másik pontján, egy utas a repülőgép fedélzetén valamelyik járatomon, valaki egy buszon vagy a repülőtéren, legyen izgága és örök elégedetlen millenniál, középkorú vagy épp öreg – mind jobban rádöbbenek, a nagy többségük nem volt annyira szerencsés, hogy ezt a titkot felfedezze magának, a titkot, ami az őszinte mosolyt eredményezi majd, mivel boldogsággal, belső örömmel és gazdagsággal tölti fel az űrt, hogy abból, mint a virág a tavaszi réten, mosoly szökjön szárba. Mindenféle autentikus meg hamis, álságos és valós, fura vagy szenvedélyes boldogságkereséssel szembesültem már a beszélgetések kapcsán, hogy már hályogkovácsként csak nehezen tudom egyikről-másikról eldönteni, melyik kategóriába soroljam, a valósba vagy a hamisba. Mert sokan mindenféle ál módon közelítik meg, tudatosan vagy akár tévedésből a boldogságkeresést. Észrevettem, hogy ha valaki tévedésből is tette, mikor rájön, akkor is ugyanúgy folytatja, de akkor már tudatosan. S nem tudom, érdemes-e ezzel az önámításos bűntudattal élni aztán, bár semmiképp sem szeretnék itt igazságokat osztani, és pálcát sem törni bárki feje fölött is.

Photo by Artur Dancs

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sokan kerülik a boldogságot, mintha félnének tőle, vagy talán az esetleges kudarctól tartanak, ami akkor ütne be, ha a boldogságkeresés mégsem járna sikerrel. Érthetetlen, és értetlenül állok, ugyanakkor magatehetetlenül olyanokkal szemben, akik képtelenek a jót felfedezni maguk körül, akik százszorta is inkább megtalálnak minden rosszat, minden lehangolót valamiben, semmint azt a pillanatnyi szépet, ami valahol megcsillan benne. Ezek az emberek ugyanúgy fognak elsétálni a boldogságuk mellett is, ahogy a csillámlás felett is átsiklanak, mert nem tudják, hogy a boldogság is csak egy villanás. A boldogság-pillanat nem több, mint egy lélegzetvételnyi mozzanat. Az, amit mi boldogságnak emlegetünk, az egy folyamat, amelynek van erősödő felfelé ívelő ága, csúcsa és elhalványuló, leszálló ága. Nem szerencsés, aki csak a pillanatért él, mert elveszíti a lényeget, az utat odafelé, és nem fogja értékelni a boldgoságot követő levezető utat sem a hegyről. És mert kímélni akarja önmagát a fájdalomtól, megfosztja magát a boldogságkeresés útjától, és attól, ami leszállóágban ezt követi.

Egy regény kerített hatása alá a hetekben, és betettem a táskámba, hogy bármikor elővegyem, és passzusonként újraolvassam az emberi sorsokon át leszűrt gondolatokat. És ennek legfontosabb tanulsága pont ez: a szenvedés, amit a boldogság-pillanat elmúlása percében érzel hosszan és gyötrően, az vele jár, és nem szabad meggyilkolnod, nem szabad kiölnöd, nem szabad kihasítanod magadból, hogy begyógyítsd hamar a sebeidet. Mert ha minden ilyen boldogság utáni gyötrődést kifaragsz magadból, idejekorán üres leszel, semmi nem marad benned, mert a gyötrődéssel együtt kivágtad azt is, ami oda vezetett, a boldogságkeresés útját s magát, azt a pillanatnyi, tünékeny boldogság-pillanatot is. A fájdalom is épp úgy tied és része a boldogságodnak, mint maga a boldogság. Ha kidobod, mindent dobsz vele együtt, és semmivel sem maradsz, csak a fehér csenddel.

A legtöbb ember azonban eddig nem is jut el, mert eleve kizárja a felvezető utat is, a boldogság-keresésének útját, mert mostanra olyan felgyorsult életmódban óhajtunk élni, hogy mindent azonnal, és mindenféle küzdelmektől és nehézségektől mentesen szeretnénk megkapni és elérni.  Viszont a boldogság nem ilyen, nem tűnik csak úgy fel a semmiből, hanem magunknak kell azt megteremtenünk, gerjesztenünk, éltetnünk és életben tartanunk is. Ehelyett szívesebben teszünk úgy, mintha semmi sem lenne.

Pedig úgy élni, mintha semmi sem lenne, és mintha semmit sem éreznénk, az a legnagyobb tékozlás.

Már azt is említettem, hogy a boldogság nem közös vállalkozás. Sokan abban a tévhitben élik az életüket, hogy majd másokban, mások által lelik majd meg legnagyobb boldogságukat. Ezért egész életükben azt keresik, hogyan szolgálhatnak másokat, arra teszik fel életüket, hogy mások életét éljék, abban keressék a boldogulást. És mondom, akinek csak tehetem, hogy hagyd ezt abba, a gyermeked, az anyád, a barátod, a társad és akárki más élete sem nem a te életed. Egy dolgod van: a saját életedet élni. De azt élni. Nem másokban, nem mások által, nem másokon keresztül. Mások mellett lehet – amíg egy irányba visz az utatok tovább, de bárkinek is eltérni saját útjáról, mert valaki más útja eltér tőle, abban a hiszemben, hogy ha majd a másik útját járja, akkor is boldog lesz, vagy akkor lesz igazán boldog, csak átlátszó önámítás.

Mennyi ember jár az esőben! A ködből itt is, ott is felbukkan egy-egy színes esernyő, hogy majd újra elvesszen. Valahol a távolban egy fehér lovaskocsi is átúszik a sűrűsödő ködön, a park lámpái lassan világítani kezdenek derenegve, az esernyő pedig színesre festi a ezt a világot. Világítanak az ernyőn a színek a lámpáktól kölcsönzött fényben, mint a színes beszélgetős ablakok a képernyőn, kereteik közt pergetve életeinket, sorsainkat. Boldogságkereséseinket.

 

Photo by Artur Dancs

A kicsi piros világítótorony

– És te? Ma mitől leszel boldog? – kérdi a másik időzóna késő estéjéből barátom.

– Például attól, ha megtalálom a kis piros világítótornyot a szürke híd tövében. Olvastam róla, egy írónő egyszer mesét is költött „A kis piros világítótorony és nagy szürke híd” címmel. Kilencvenhét éves lesz. Nagyon magányos, az utolsó, aki túlélt Manhattan szigetén a világítótornyok sokszínű népességéből, s talán emiatt rejtőzködő. Csak kevesen tudnak róla, s talán addig jó. Ha sikerül felkutatnom, boldog leszek. Ha felkelsz majd reggel, és meglátod a fényképet itt, a színes beszélő-ablakban, akkor majd tudni fogod, hogy megint volt egy jó napom. És iszom majd egy Veuve Cliquo-t. Champagne! A világ legjobbika. A Csárdáskirálynő is mindig ezt itta…

Szólíts a neveden…


 

Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom.

És sikerült.

Be kell látnom, ahogy itt ülök az éjszaka közepén a csónakázó tó nyugati oldalán a Central Parkban egy csendes zugban, és kissé szemrehányóan bámul rám a büszke, szép városom a fák diszkrét takarásán túl, azt hittem, a boldogság egy úticél, ahova, ha elér az ember, kényelmesen hátradőlhet, és attól kezdve már csak mellékes dolgokkal kell foglalkoznia, mert révbe ért. Mostmár persze, tudom, hogy nem így van. A boldogság az a felfokozott állapot, amelyet jó megélni, de csak abban élni lehetetlen. Nagy, fényes lángon való lobogás, amit ha erőltetve kitartana az ember, megvakulna és elégne benne.  Mire jó az…? Nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ha létezne ilyen abszolut fogalom, hogy állandó boldogság, akkor az valójában boldogtalanság lenne a javából.

Photo by Artur Dancs

Ha kutatom magam, hogy megtudjam, mi volt a tervem az életemmel, rájövök, hogy pillanatokért éltem. Álmodtam magamnak pillanatokat, amelyekben megtalálom, és megismerem, felfedezem önmagam, hangulatokat, vélt vagy valós helyszíneket, ahol a boldogságom kiteljesedhet. Balgán erre az állandó boldogság-állapotra hajtottam, azon igyekeztem, hogy oda eljussak. Valamiféle nirvánának hittem ezt, nem mintha bármit is tudtam volna a buddhizmusról – vagy akármely más vallásról, amelyekkel soha semmi dolgom nem volt. Belefeledkezve a hétköznapi csodáimba, amelyeket megteremtettem magam körül, teljesen elrugaszkodtam a világtól. Nem a valóságtól, hanem a világtól. A világ ugyanis maga sem él a teljes valóságban. Onnantól kezdtem boldog lenni, amikor arra rájöttem, hogy az önmagam valóságát nem a világban kell keresnem, hanem másutt, teljesen egyéb helyen: önmagamban. Amikor az ember szakít időt, és fordít energiát arra, hogy önmagával foglalkozzon, máris kiválik a világ nagy tömegéből, és minél jobban megismerkedik, megbarátkozik önmagával, annál közelebb kerül a boldogság pillanatához. Nem tudtam volna ezt így akkor megfogalmazni, hisz most is csak tapogatózom. De szerencsémre, ösztönösen tudhattam, hogy ez az, amit keresek. És már nem is volt fontos, hogy milyen szakmát akarok majd kitanulni az iskolákban, vagy milyen országokba és világrészekre akarok eljutni.

Egy beteg társadalomban nőttem fel abszurd normákkal, és egy legalább olyan beteg társadalomból nevelkedett anyám, nagyanyám és a környezetemet alkotó rengeteg ember, akivel kapcsolatba kerültem egyengette az életemet. Hol szeretetben, hol a normák szerint. Nagy szerencsém volt, hogy többnyire nagy szeretetben. Ez vitt előre, és tett jó emberré. Amikor a normák szerint neveltek – amögött is ott húzódott meg a szeretés ugyan – jobbára a korlátaimat építgették a lelkem és a személyes szabadságom köré. Nem tudom, tehettek-e volna másképp. Szülőként, ha képes lettem volna erre a szerepre egyáltalán, biztos, magam is ugyanezeket a hibákat elkövettem volna én is gyermekemmel szemben. Ma már tudom, csak féltettek, és olyanra akartak faragni, aki abban a beteg társadalomban majd túlél.

Amint mondtam, a túlélés nem volt az én eredeti terveimben. És nincs ott ma sem. Voltak életemben felfoghatatlan mélységbe zuhant pillanataim, amikor ezt ismételgettem egy könyvben olvasott szavakkal: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni. Ez minden.” Most belátom, ez sosem volt igaz. Én sosem akartam túlélni. Nekem igenis a győzelem volt a fontos. Győzni és meghalni, ha más izgalmasabb tennivaló nincs már. Csak a hozzám nagyon közel álló emberek tudják, hogy én nem viselem el, ha valami langyos. Már gyermekkoromban – azokban a csodálatos és meseszerű években, amelyek életemet meghatározták – ha reggel langyos tejet kaptam reggelire, nagyon elrontotta a kedvemet. Nem szállhattam szembe vele. Nem vitatkozhattam. A normák ezt nem engedték meg nekem. Azt nem lehetett, hogy kiköpöm a langyos tejet. De nagyanyám bölcs asszony volt, a sok beteg világ, amin keresztül küzdötte magát ez a tanulatlan és mégis végtelenül bölcs asszony, mai kifejezésekkel élve szuperhatalmakkal látta el őt. És csakhamar rájött, hogy a tejet nekem hidegen vagy forrón kell adnia. Nem tudom pontosan, és ma már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miattam változtatott, vagy mert ő maga is rájött, hogy langyosan semmi sem jó. És anyám is ilyen volt. S ilyen ma is. Szélsőségekben él. Bár, ha néha olyan szerencsés vagyok még, és ő teszi le a tejet a csuporral a reggeli asztalomra, előfordul, hogy mostanában langyos tejet ad. De ez már más dimezió. Ez sokkal inkább a féltés miatt van, és nem hanyagságból, nem is a normák miatt. Langyos normák nincsenek is.

Győzni akartam tehát, és meg is haltam minden győzelmem magányos Csomolungmájának a tetején. Nagyon sok, mérhetetlenül sok boldogság jutott ki nekem az életemben, nem, mint ajándék, hanem mint a megfeszített hegymászásaim eredménye. És legtöbbször senki sem látta, mert nem voltak ott mellettem. Aki nem látja, aki nincs ott, az csak nagyon nehezen hiszi el ezt a féle csodát. Ha az emberek tudnák a csoda titkát, akkor nem lenne elég hely ezeken a hegycsúcsokon, bár lehet, ezt most csak az egoizmusom mondatja velem, és lehet, hogy végtelen sok hely is van ott a hegy tetején. Mindenkinek megvan a maga helye tulajdonképpen, és az már csak rajta múlik, eljut-e oda, vagy sem. Akar-e eljutni oda vagy sem. Igen, talán ez így hihetőbb…

Az, hogy meghaltam a győzelmek után, jobbára szintén a felhőkbe burkolózott hegycsúcs magányának a nagy titka maradt. Az, amikor magzatpózba kuporodva zokog az ember, és nem tudja abbahagyni a végkimerülésig. Elárulom, miért.

Mert a legnagyobb boldogtalanság a boldogság csúcsa.

Vért izzadva felfelé a hegyen az ember lelke annyira megtörik, olyan katartikus átalakuláson megy át, hogy mind magasabbra érve, mind messzebbre kerülve a normákkal teli világtól, levedli magáról a rengeteg salakot, félretesz, eldob mindent, amit korábban, az alacsonyabb szinteken még nagyon fontosnak hitt, mert rájön, hogy a sok teher csak visszahúzta, megnehezítette a levegővételt, korlátozta szabadságát. És amikor felér végre ennek a csúcsnak a fokára, ott áll meztelenül, kisemmizve. Viszont ott van előtte a végtelen. A beteljesedett cél. Egy hegytető, amin átsüvít a szél, fehér csend zúg őrjítően és fülsiketítően, de pazar! Rálátni a világra, megszűnnek a fájdalmak, kiteljesednek az érzelmek, értelmet kap minden. Csodálatos és mámoros pillanat. De ugyanez a pillanat a vég kezdete is. És ezt nem akkor érzi meg az ember először. Mire olyan magasra felér az ormon, annál ő sokkal bölcsebb. Már röviddel a csúcs előtt rádöbben, hogy az útnak nemsokára vége lesz, és mindaz, amiért mindent maga mögött hagyva küszködött, eléri a végső határt, egy pillanatra beteljesedik ugyan, de máris fonnyadni kezd majd, rothadásnak indul. No, igen, abban a magasságban nem csak a lenti világot, hanem más csúcsokat is jól látni. De a bölcs ember, aki életében akár csak egy hegyet is megmászott, nagyon jól tudja, hogy nincs híd, a sikereid, az eredményeid nem futják egy egyszerűsített átlépésre egyik csúcsról a másikra. Hanem le kell menni, és újra felmászni. Erre pedig vagy van az embernek elég ideje és tehetsége, vagy nincs.

Talán életem legnagyobb hibái közé sorolható az a számomra elkerülhetetlennek tűnő szorongás, amit az imént említettem, hogy a csúcsra érkezés előtt érez az ember. Hajlamos vagyok ma már az egész úton azon aggódni, milyen rossz lesz majd, ha felérek a csúcsra, és onnan már nincs tovább, csak vissza le, és ha magasban akarok lenni, újra meg kell dolgoznom érte. Mondom, hajlamos vagyok erre. Hajlamos vagyok feláldozni az egész boldogságérzést a szorongás gerjesztette gondolatért, hogy abban a pillanatban, hogy enyém lesz, el is veszítem, és újra meg kell küzdenem érte. Újra meg újra. Mert az is tény, hogy ha egyszer valaki a boldogságot, mint kábítószert beszippantotta, soha nem akar majd anélkül lenni, s így folyamatos küzdelem és hegymászás lesz az élete. Azokért a röpke pillanatokért, amelyek, mint villanás tűnnek tova, s ha nem figyel eléggé, észre sem veszi, hogy megtörtént. Csak ha majd később visszatekint rá.

Ebben a fene nagy boldogság-tüzijátékban ezt kellett nekem nagyon jól megtanulni: megélni a pillanatot. Nem tudok ebben tanácsot adni másoknak, mert én is csak tanulom. Pedig mindenki boldogságának ez a kulcsa, a jelen teljes mértékű és teljes értékű, érezhető és tapintható megélése minden idegszálunkkal. Főleg a bolodgság-pillanatokban. Amikor az ember sok boldogság-pillanatot felgombostűz élete falvédőjére, egyszer csak rájön, mennyire szép és teljes élete volt. Ha sohasem ereszti elmenni maga mellett a regeteg szépet, ami vele megtörtént kalandozásai során.

Amit embertelenül nehéz megtanulni, és életfeladatommá kellett tennem: nem félni attól a kisemmizettség érzéstől, amit a siker csúcsán, a boldogság leggyönyürűbb pillanatában kénytelen átélni az ember. Nem kell félni a megsemmisültség érzésétől, mert ez nem az. Az a végtelen gazdagság, amit az ember önmagába szív, miközben a hamis öltözékeit az úton elszórja, hogy végre mezítelen és szabad legyen, egy a természettel, az nem vész el, az örökre övé marad, és ez viszi majd előre a további kihívásai elé.

Az éjszaka, a Central Parkban, a csónakázó tó nyugati oldalán a padon ülve és hangosan zokogva órákon át, miközben a szép és büszke városom kissé szemrehányóan, de végtelen szeretettel nézett vissza rám, megértettem, hogy nem szabad félni a pillanattól, amikor magzatpózban hangosan zokogsz a végkimerülésig. Egy a fontos: szépen és mélyen megélni az életet. A mélység, az alaposság kiváltság. Nem adatik meg mindenkinek, sok embert olyan normák közé gyilkoltak, hogy soha nem fogja már megtapasztalni a boldogság szabadságát, a katarzist, a magasságot. A mélységet. A titok a mélységben van. Minden titok ott van. És olykor az egész küzdelmedért a jutalmad nem más, mint a magányos, békés, csendes, magasztos, elkápráztatóan szép, boldogság-hegycsúcs, és a következő pillanat, a zokogás, ami öröm vagy bánat, teljesen lényegtelen. Mert bánatot nem érezhet olyan, aki nem ismerte meg az örömöt, és fordítva, a boldogság sem jár annak, aki nem itta meg a keserű levét is annak az édes gyümölcsnek.

Talán sokszor, túl sokszor is kimondtam itt a magányt. Nem véletlen. A boldogság nem egy közös vállalkozás – bármennyire is szeretné mindenki ezt hinni. Azt gondolni, hogy valaki mással találjuk majd azt meg, balgaság. Ez csak egy kényelmes kapaszkodó, ha az ember nem akar önmagáért és életéért felelősséget vállalni. Ha összejön, siker, ha nem, van, akit okolni érte. Felül kell ezen a felfogáson emelkedni. A boldogságot magadnak kell keresned, kizárólag a magad útján és erejéből. Az jó, ha kerül melléd valaki, aki szintén keresi az önmagáét, és egy jó darabon – vagy netán mindvégig is – együtt haladhattok az úton, ki-ki a maga boldogsága útján, s azt keresve. Ilyent keresünk mindannyian, azt a nagy szerelmet, akiben benne vagyunk, és benne maradunk egész életében, aki bennünk van, és bennünk marad egész életünkben, s akivel ki-ki a saját boldogságát keresi, és ha véletlenül nem ugyanarra is visznek az útjaink tovább, s netán fuldokló zokogás is elkap emiatt, akkor is egymásban élünk mindörökké, hogy bármilyen körülmények közt is találkozunk majd, bárhol is a világban, csak kettőnk számára érthetően ziháljuk oda:

„Szólíts a neveden, és én majd az enyémen szólítalak!” (André Aciman)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötődésemet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

Éveleji összegzésféle a boldogság tájékán


Beültem a moziba – sokadszor is – megnézni a „La La Land”-et, és amikor kijöttem, szállingózott a hó. A békés hószitálásban vágtam át a Gramercy hangulatos kisutcáin. Ezek a lépcsőfeljáratos házak akármikor képesek levenni a lábamról, és ha a hangulat hóhullás mellett még kinn felejtett ünnepi fényekkel is fokozva van, valami megfoghatatlan boldogsággal töltődik fel a lélek, hogy szinte táncra perdül, vagy csak halkan dudorászik a lépések kopogásainak ütemén a járda még nem hólepte aszfaltján.

Photo by Artur Dancs

Fenn álltam a 72. utca dombnyi magasságában a Central Park tava fölött – ahol nyáron a vadkacsák és vadludak lebzselnek, és komiszkodnak a csónakháznál uzsonnázó népekkel, amíg azok meg nem osztják a falatot velük… – és előttem a lámpák sora volt a fehér gyöngyfűzér az ösvényen kanyarogva lefelé a tóhoz. Onnan tekintettem vissza. Vissza az egész esztendőre, amit hetek óta mindenki csak temetni akart, elfelejteni, elhajtani. És szídták, és szapulták, minden nagyobb bajt neki tulajdonítottak. Pedig hát mi vétke lehet egy esztendőnek… S ahogyan ott álltam, és visszatekintettem, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy én szerettem. Nekem kifejezetten kedves volt az elmúlt év, mindennel, amit adott s mindennel, amit hozott, mindennel, amire lehetőséget nyújtott. Boldog voltam az elmúlt esztendőben. Nem húzogattam át idegesen a napokat a kalendáriumban, hogy hamarabb fogyjanak, nem foglalkoztam azzal, milyen gyorsan vagy nem gyorsan telik. Felét ennek az évnek az anyámmal töltehettem New Yorkban, és különféle mesés helyszíneken. Félév sok, talán a legtöbb, amit érdemben együtt töltöttünk egyhuzamban valaha is az életben. Kétszer is hazautazhattam szülőföldemre, beleértve azt a meglepetésekkel és örömtalálkozásokkal megpakolt bőségkosarat, ami a nyári vakációm volt.

Photo by Artur Dancs

S ha ez nem lenne elég, száznegyvennyolc napot töltöttem úton, szállodákban, repülőgépen a világ fölött a hazautazásaimon kívül. Újabb gombostűket tűzhettem a vilgtérképemre, izgalmas kalandokkal lettem gazdagabb a már korábban is ismerős helyeken, és beiktattam a listámra Bostont, a bűnös várost, Las Vegast, Párizst, és a fjordok királynőjét, Bergent is. Zsuskával is folytattuk angliai csavargásainkat, és megismerhettem Brightont meg Wakehurst Place-t.

Aztán végre megtaláltam az utam egy másik mesevilág felé, ami elsőre nagyon nem akaródzott előttem kitárulkozni. Ha jól emlékszem, le is írtam: nem szeretem. Ilyent pedig nem szoktam elhamarkodottan leírni. Kanyargós dimbes-dombos kisutcákban kaptattam fel érte a Hollywood Hillsre, és lihegtem fel kora reggel Studio Citybe. Kétszer zártak be éjszaka a Griffith Parkba, meg kellett mártóznom Malibuba is cseppet, és éjszaka kilométereket gyalogoltam Santa Monicán át, fókákat néztem egy másik éjjelen Redondo Beach-en, és egy dalt fütyörészhettem a Hermosa Beach mólóján, miután a sült krumplit a Lighthouse Cafénál magamba toltam. Kellett, hogy megmutassák nekem az utat a lelkéhez, és mostmár soha nem veheti el tőlem senki sem ezt a csodát: La La Landet.

Photo by Artur Dancs

Visszafordítottam a tekintetem, és lenéztem a völgybe, ahol a tó pihent a Fifth Avenue elcsendesülő éjszakai morgása kíséretében, és amikor az öreg Andersenhez értem, óvatosan, hogy a vadkacsája fejéről és az övéről se rázzam le a fiatal hóréteget, belesúgtam a fülébe: mennyire boldog vagyok. És körbenéztem, az én rajongásig szeretett városom, New York ölelt körbe és sziporkázta rám sok apró fényét s a megnyugtató szeretetét.

Aztán hazasétáltam, és nekiültem egymás után kibontogatni ezeket a kis ékszerdobozokat, a mesékkel teli kis pakkokat egyenként.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: