Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett


#HelloBudapest

Az, hogy már tíz éve élek Amerikában, és utóbb a sok utazás, ami az életemet óhatatlanul kiteszi, oda vezetett, hogy lelkem felületes szintjein megnyugvással tölt el, ha a világ bizonyos, egymásra nagyon hasonlító sablonokra épül. Mert ez segít az eligazodásban. És ezt a felszínes igényemet készségesen ki is szolgálják a manapság oly divatos városkép-kitalálók, vagy ahogyan ők szeretik magukat nevezni, brendelők. Sokszor az az érzésem, az egész világon ugyanazok az emberek járnak körbe, és készítik el az egész világ városainak az arculatát tökéletesen egyformára, globálisra, hogy a felszínes oldalam által képviselt elkényelmesedett utazó mindenütt úgy érezze, jól kiismeri magát. Azt is megkockáztatom, hogy Kínában ugyanabban a műhelyben gyártják le a New York-i, az amszterdami, a londoni és a budapesti szuveníreket is. Ugyanazzal a sablonnal minden trikót, csak más-más város nevét nyomtatják rá. És hűtőmágnes, teásbögre és simlis sapka is készül. És nem is bántom őket, ezeket a városkép-alkotókat emiatt, mert ennyi komfort kell. Az már az utazón múlik, mennyire akar kilépni a komfortzónából, és a valódi városokat, helyeket felfedezni adott helyzetben. De tudni lehet, hogy van egy kapaszkodó. Van egy sablon, ami mindenhol ugyanaz. Mint egy láthatatlann vezérfonál egy sötét barlang-labirintuson keresztül, ami minden további nélkül kivezet a sötétből. És csak rajtunk áll, hogy mennyire hagyjuk magunkat elveszni ott, a felfedezés gyertyáit gyújtogatni, meséket felkutatni magunknak adott helyről. Ilyen sablon ez a #HelloHungary vagy az „I Love Budapest” felirat is. Minden, magára valamit is adó városban van már „I szív városnév” felirat. Enélkül ma már semmit sem ér a turizmus. Az eredeti ötlet még a jó öreg Nagy Almából származik. 1977-ben a város által felkért grafikus dizájner, Milton Glaser egy sárga taxiban, egy New York-i yellowcab-ben készítette el a végső vázlatát az I „szív” New York logónak, ami akkor egy vonalban volt. Robert Indiana L-O-V-E pop-art alkotásából inspirálódva később két sorba, s így egy négyzetkeretbe lett helyezve, felül az I és a szív, alul az NY, és lett védjegy. Mellesleg az eredeti vázlat a Modern Művészetek Múzeumában megtekinthető, ha valaki New Yorkban sertepertél, és kíváncsi lenne rá.

Photo by Artur Dancs

A Ritz, a Gödör és az Eye

Ott áll immár Budapesten is ez a felirat az Erzsébet-téren, és ahogy az illik, van óriáskerék, komfortosan Budapest-Eye-nak keresztelve, arra meg már csak az öregebbek emlékeznek ebben a hatalmas hangzavarban a Gödör környékén egy-egy kellemes tavaszi vagy forró nyárközepi estén, hogy eredetileg a Nemzetinek kellett volna ide épülnie huszonévvel ezelőtt. A Kempinskyből, ha nem is, de a Ritz-Carltonból kilesve az ablakon, az ember erre a turista-dzsungelre lát rá. Attól függően, mennyire fizetett sokat, annál magasabbról nézhet le. Ha az elnöki lakosztály erkélyéről tenné meg például, az ember logikusan arra számítana, a legjobb kilátásban részesül, de nem. Onnan a Deák utcára nézhet le, ha egyáltalán ki akar lépni a kandallós, társasági életre oly kellemesen berendezett nappaliból a fura alakú balkonra. A Deák utcát Fashion Street-nek, Divat utcának illik emlegetni ezek előtt az emberek előtt, még akkor is, ha a budapestiek, meg mi, azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan oknál fogva Budapestet fővárosunknak tekintjük, a világ bármely szegletéből szemlélve a dolgokat, ennek létezéséről nem, hogy nem veszünk, de soha nem is szereztünk tudomást.

De ott van ugyanakkor a lelkem másik, és fontosabb oldala, ami a felszín alatt van. A világ egyetlen pontján sem vagyok ugyanis komfortzónás turista. Sőt, azt kell mondanom, csapnivaló tömegturista vagyok, képtelen bármilyen szervezett turistacsordában akármennyi ideig is létezni. New Yorkban sem, igaz, ez ma már otthonom, nem is lenne ildomos. De Budapesten sem, ami soha nem volt otthonom, és egész életemben mindig is az volt ugyanakkor, amióta csak – tizenévesen – egyszer ki nem szálltam a vonatból a Nyugati peronjára. Ügyesen kiaknázom a komfortzónákat a saját hasznomra, a tömegközlekedést, az információs központokat, programfüzeteket, eseményeket arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban kiszabaduljak ebből egy másik, csendesebb, ám izgalmasabb részébe ennek a világnak, az mellékutcák titkaiba, a sikátorok beszűrődő napfényes békéjébe, a régivágású, presszógőzben és halk morajban enyelgő kávézók délelőtti hangulatába. Kihasználva azt a ki nem mondott, de büszkén őrzött tényt, hogy ezt a várost minden porcikájában a zsigereiig érzem, és ha kell, a világ bármely pontján, bármelyik pillanatban fel tudom idézni a szagát, adott esetben az illatát, az érintését, a korlátainak a kanyarulatait, az épületek homlokzatának domborulatait, a villamosok sikongó, neszező suhanását, a meggyilkolt belváros végtelenített folyamban hömpölygő arctalan kocsizúgását. A hidakat. Egy olyan mesebeli hely felé, ami soha sem volt az enyém, és egész életemben hozzám tartozott mégis.

 

Spontán randi a város felett

Negyven év ismeretség és sok évnyi barátság felhatalmazott arra, sőt, megkövetelte, hogy ne egy metrómegállóban vagy egy akármilyen utcasarkon adjunk randevút egymásnak Adriennel. Nagyon kevés időm jut Budapestre, amióta csak az eszemet tudom. Bár, ez csak azért tűnik úgy, mert bármennyi időt is töltök ott, soha nem elég. Ezt a kevés időt pedig mindig a magam kedvére szeretem elkölteni, és csakis olyan emberekkel osztozom ezen, akiket nagyon szeretek. Így aztán, ha randevúzom valamelyikükkel is, akkor az különleges alkalom, nem lehet agyoncsapni egy metrómegállóval, mint egy eltévedt őszi legyet. Talán Adrien ötlete állt hozzám legközelebb, a Ferenc József híd pesti oldalán. Mert én a budai oldalra gondoltam, a Szent Gellért térre. Ahonnan felsétálhatunk a szállóval átellenben a hegyoldalba. Valahonnan az internet feldobott nekem egy fotót – azóta sem találom – a budapesti tavaszról. A képen a híd turulmadarai látszanak elmosódva a háttérben a virágpompába díszített cseresznyefa mögött valahonnan a magasból. Ha pontosabban meg tudtam volna emlékekből határozni, hol készült az a kép, az lehetett volna az általam javasolt találkozási hely. Amúgy, addig, amíg az a fotó el nem terelte a figyelmemet róla, én a Ritz-Carlton elé vetítettem a találkát, felidézve magamban azt az idillikus tavalyi júniusi reggelt, amikor onnan kaptattam fel a várba a délelőtti napsütésben. Mindenképp kellemes helyet akartam, ahol ugyanakkor könnyen megtaláljuk egymást, anélkül, hogy hosszú percekig lógnánk a telefonon egymást keresgélve. Adrien is megértette ezt, sőt, be is tartotta a ki nem mondott játékszabályokat. Nem írogattunk egymásnak.

Photo by Artur Dancs

– Gyere egykor spontán a Sikló felső állomásához a kilátóra – mondtam kurtán. Nem részleteztem, nem volt ezen megbeszélnivaló. Még a spontaneitás humorát sem kellett sehogyan sem hangsúlyozni ebben a mondatban, mert Adriennel annyira egyformán gondolkodunk, és annyira érezzük egymás hangulatait, szándékait is talán, hogy csak épp egy mosolyt váltottunk ennek margóján. Arra szoktuk ezt kenni, hogy két nap eltéréssel jöttünk a világra ugyanabban a novemberben, s ha egyéb magyarázat nem is került, az ezotéria bennünket igazolt. Azért akartam, hogy fenn találkozzunk, és ne együtt menjünk fel – ahogyan első terveinkben ez felmerült – mert így, ha hamarabb érek fel, lesz időm arra a pár perc egyedüllétre Budapesttel, amire ilyenkor szükségem van. És az, hogy hamarabb érek fel, természetes volt:  egy órával hamarabb mentem fel, és a Sándor-palotánál elkaptam a déli őrségváltást. Mindketten hamarabb érkeztünk. Örültem, mikor néhány perccel a megbeszélt időpont előtt feltűnt a tömegben. Kicsit fürkészett a tekintetével, de nem sokat, hamar észrevett. Három gyönyörű, felnőttkor határán toporgó fiú anyjaként is csinos, üde, fiatal és: – úgy vélem, éppen miattuk – sugárzik. Persze, zsebre tehetném ezt a sugárzást önző módon annak betudva, hogy nekem örül, de azon az örömön túl is ragyogott minden rezdülésében. Eljátszottuk a spontán találkozást, nevettünk si rajta egy sort, majd, hogy a drága időnket ne vesztegessük, azonnal elindultunk. Mintha alaposan átbeszélt útvonalterv alapján tennénk. Mindketten tudtuk azonban, hogy fogalmunk sincs róla, hova megyünk. És azt is, hogy ezt így akarjuk. Azt beszéltük meg, hogy semmit se beszéljünk meg. Legyünk erre az egy napra turisták, ezúttal együtt. Készítsünk fényképeket, bámuljunk embereket, beszélgessünk. Meséltem már, mennyire élvezem az ilyenféle turistálkodást, amikor mindent pontosan tudunk adott helyről, ez esetben fogadott otthonunkról, Budapestről, és beleforgatjuk a duplacsavart, és az új felfedezésének izgalmával vágunk neki nyitott szívvel, hogy mindent magunkba szívhassunk, még azt is, ami egy igazi turistának nem elérhető, nem látható. Két napom volt Budapestre ezúttal is. Ebből a másodikat a családi együttlétre szántam, ezt a napot pedig Budapestre és barátomra. Hogy ezt a kettőt össze tudjuk-e vonni, ötletkorában egy pillanatra kétséges volt, de megvalósulásának első pillanatában nyilvánvalóvává vált, hogy olyan kettős sikerélmény ez, hogy ha sokat terveztük volna sem lehetett volna tökéletesebb.

Photo by Artur Dancs

Skorpiók

– Alhatsz nálunk – mondta, én meg tudtam, hogy alhatok náluk, egy egész életre szóló meghívásom van részéről családi hajlékukba, de jólesett hallani újra. És ahogyan ez a nap leütötte az első hangot lelkünkben, az is egyértelmű volt, hogy a találkozás a családjával méltó befejezése lesz ennek az együttlétnek. Nem sokszor aludtam náluk, talán kétszer a sok évtized alatt, de mindig ott motoszkál bennem a vágy egyszer bevenni magam egy pár napra Biatorbágyra, és teljes erőbedobással együtt élni a nagy család zajos és vidám életét. Este későig fenn maradni, beszélgetni valamelyikükkel. Mert valaki mindig adódik ilyen társaságban, aki beszélgetésre éppen kapható. Korán reggel kávézni, ülni a tornácon, bámulni, ahogy a reggeli kapkodás zajlik, s majd elmennek. És attól kezdve várni a ház csendjében olvasgatva, hogy hazajöjjenek. Mindig élveztem a nagy családot magam körül. Mamánál a házban sokszor annyian voltunk, hogy volt, aki lábtól kellett, hogy aludjon. És micsoda idők voltak! Évekig táplálkoztam azokból a csonkaheti és szilveszteri napokból, amikor bátyámék is hazajöttek a szülői házba, mi, gyermekek is együtt lehettünk csomóra, valamennyi unoka, akik odanőttünk, hogy mai napig testvérként szeressük egymást. És most itt egy füst alatt, ebben a szűkösnek ítélt két napban mindez életre kel számomra, a nagy család majd este, ha csavargásainkból vacsorára és lampagyújtásra kimegyünk Biára, és másnap, amikor Mónit ölelhetem majd lelkemre az ő családjával. És hogy azoknak a csonkaheti együttléteknek, fejtől és lábtól egyaránt, nem csak bennem maradtak meg a táplálékai mindmáig, mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy Mónival elkerülhetetlenül felidézzük azok hangulatát, bármilyen körülmények között is kerüljünk egymás társaságába a világaink különböző pontjain. Biatorbágyon majd újraélem azt a féle szeretetet, amit csak a nagy család körében érezhet az ember, és felidézi bennem azokat a csonaheteket, amit Mónival éltem meg évtizedekkel azelőtt. Másnap meg majd vele bontogatjuk le a falakat, amelyeket az évek kommunikáció-hiánya húzott körénk, napirendre térve hétköznapjainkkal – amennyire csak ezt érdemes kiterjeszteni és lemezteleníteni ma már. Adrien figyelmeztet, hogy nem halogathatom túl sokáig azt a látogatást náluk, már ha úgy tervezem, ahogy mondtam, a fiúk lassan kirepülnek a szülői házból. És akkor majd nem lesz zajos nagy család, nem lesz, akiket a csendes házban olvasgatva hazavárni, hogy a délutáni órákban egy pohár bor és frissen sült muffin mellett a tornácon üljük körbe az asztalt zajosan mindenfélékről adomázva. Tudom, hogy nem elsősorban engem, hanem saját magát készíti fel ezzel a csendes figyelmeztetéssel arra, amire nem igazán lehet egy szülőnek sem felkészülni.

Photo by Artur Dancs

A vár egyik félreeső zugában, egy kis teraszon telepedünk le, kívül esve a délutáni turistaforgalomból. A Pestre néző kilátóról lépcsősor vezet le ide a kis parkos oázisba. Épp senki sincs itt rajtunk kívül. Perecet vesz elő a táskájából, és egy kis butykost.

– Hoztam pálinkát! – és nevetve két poharat is előhúz, majd ünnepélyesen tölt. Itt még úgysem ittunk. Olyan, mintha vendégségbe jöttem volna a vár úrnőjéhez, aki kihozott a kertbe, és itt vendégel most meg. Onnan jött ez, hogy elmeséltük neki, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétáltunk Zsuskánkkal, amikor leültünk szusszanni egy árnyékos fa alá, amaz előrántott egy üveg hazai kisüstit. Nem arra vezethető ez vissza, hogy a púder, fésű, és ki tudja, mennyi minden egyéb mellett az én barátnőim következetesen házipálinkával a ridiküljeikben járnak-kelnek a nagyvilágban. Nem alkoholisták. A pálinka miattam szokott ott lenni. Én sem vagyok alkoholista, de a pálinkától kicsit távolabbra szakadtam, és minden adandó alkalommal igyekszem az elmaradásaimat pótolni. Ők pedig ebben cinkostársak. Emlékszem, Zsuska autójában hónapokig is ott zötykölődött egy kisüveg szilva, mert a crew control következetesen eltolta londoni utazásaimat, és Zsuska nem szerette volna, hogy, ha egyszer mégis felbukkanok Londonban, ne legyen az autóban – vagy a ridikülben- egy kis istenhozott ital. És teasütemény.

 

Sakurába öltöztetett gondolatok

Mindenfélékről beszélgetünk. Nincsenek előre eltervezett beszélgetésfonalaink sem, ahogy útiterveink sem. Mi már minden fontos dolgot tudunk egymásról, s amit nem, nem is lehet fontos. Most a pillanatot éljük, és azt mondjuk, ami éppen akkor az eszünkben van, ami éppen ott megfordul a fejünkben. A Tóth Árpád sétány cseresznyefa-ligetéhez közeledünk. Sakura van, a japán cseresnyefák virágzása. A rózsaszín lombok mesés koronája alatt lépdelve Acimanről mesélek, akit felfedeztem magamnak, mint az írót, aki kiírja a fejemből a gondolatokat és a lelkem legtitkosabb zugaiból az érzéseimet, hezitálásaimat, félelmeimet, örömömet, vágyaimat és szégyeneimet. Ugyanazt és ugyanúgy éli meg New Yorkban, a legmesszemenőbb és legintimebb részletekig. És ugyanúgy vergődik valamennyi távolba száműzött otthonával való életre szóló egymásrautaltságában, azok iránti szenvedélyében és rajongásában és kiábrándultságában is, mint ahogy én még igazán átgondolni sem mertem az évek során, nem hogy elmondani bárkinek is. Vagy az utazásokról, a helyszínek és a pillanatok megéléséről úgy, ahogyan azt hittem, csakis bennem fogalmazódnak meg azok az elmondhatatlan gondolatok és érzésháborúk. Amikről mindig azt tartottam, nem leírhatóak, nem kimondhatóak, mert olyan nagyon bensőségesek, hogy elveszíteném, mint a tarka pillangót, ha a májusi virágzást kutatva, felrebbentem a tarka virágszirmon megejtett ábrándozásában. André Aciman azonban megtanította nekem, hogy még azt is meg lehet írni. Mert ha olyan olvasóra lelsz, aki a sorok közt ezt a titkot képes felkutatni, ha más nem, annak az olvasónak egy pillantás alatt megváltoztattad, szebbé tetted az életét. És ezért már érdemes volt élni. Adrien cserébe Máté Bencét emlegeti, aki természetfotós, s akinek a fotóiba bele képes feledkezni. Izgalommal meséli találkozásukat, és hogyan avatta be őket a művész egyik-másik fotó háttértitkaiba. Igyekszem megérteni, mert érdekel, ki nyűgözte őt le ennyire. A választ nem akkor, de hetekkel később megkapom. A művészről, aki az az ember, akinek a közelében azt érzed, minden lehetséges. Így fogalmaz. Én meg tovább gondolom, és a világjáró természetfotós – számomra ismeretlenül is – egyértelmű szabadság-tengerét, a végtelent látom magam előtt. Amire mindannyian sóvárgunk lelkünkben. És ha néha egy-egy pillanatra megtaláljuk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk. És aki vagy ami ezt bennünk fel tudja idézni csak egy kicsit is, képesek vagyunk feltételek nélkül, rajongásig szeretni és ami legfontosabb, soha el nem engedni többé a közelünkből, kiesni a látószögünkből. Mert megnyugtató, biztonságot adó erő az számunkra. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról beszélünk mindketten. A magunk módján, gondolatfoszlányokban, cseresznyevirág-árnyékos lépésekben Budapest egyik legszebb sétányán. Ami mindenkor nagyon hangulatos, de tavasszal a leginkább. És most nekünk ez a kiváltság éppen kijutott minden pillanatnyi és örökre szóló örömével.

Photo by Artur Dancs

Tóth Árpád sétány

Amikor a kioszkhoz érünk, eszembejut, és elmesélem a nénit, akivel egy éve ott találkoztam, és aki egy csokor virággal fiához igyekezett a temetőbe. És hatásomra ígéretet tett rá, hogy mihamarabb időt kerít rá, hogy sétáljon egyet a Duna-parton, majd felmenjen a Libegővel a János-hegyre. Számára talán egy villanásig én voltam Aciman vagy a fotós akkor és ott. Biztos vagyok benne, hogy ahogyan én is elindultam Elio és Oliver nyomába Olaszországba, úgy a néni is lement a Duna-partra egyik este sétálni, és talán a Libegőre is felült felidézni valamit, amit egyszer már ismert és nagyon szeretett.

 

A Corvin tértől a Pincérfrakk utcai cicákig

A Fekete Holló kihalt. Sem Sándor, se cigányok, se vendégek. A székely zászló lobog békésen a kockás abroszos asztalok felett, nem értjük, miért. Nem valószínű, hogy a székely pincér aggatta ki önkényesen. Senkit nem zavar, az is igaz, főleg azokat nem, akiket esetleg dinére majd idevárnak. Szemközt valami építkezés, az lehet a vétkes, amiért a turisták most elkerülik a helyet, és egyebütt tobzódnak fürtökben. De idehallani a ricsajt a Mátyás-templom felől az utca végéből. Kicsit időzünk csak el a téren, a Szeder-lépcsőn elindulunk gyalogosan lefelé. Együnk lángost és menjünk könyvesboltba – indítványozom, és Adrienben ebben jó partnerre lelek, bár efelől nem voltak kétségeim. Igaz, nem fordult még elő velem, hogy turistálkodás közepette arra kérjek meg bárkit is, jöjjön velem könyvesboltba. Adriennel azért volt ez ennyire egyszerű és egyértelmű, mert ismerjük annyira egymást, hogy ekkora intimitást megengedjünk egymással szemben. Nem is beszéltünk róla egy pillanatig sem, csak a gyakorlati oldalát vettünk számba, hogy tudjuk, merre induljunk el.  A lépcsők egy kedves kis térre vezettek. Corvin-tér. Sokszor haladtam itt el, busszal, autóval, és mindig felkaptam a fejem egy pillanatra a szép házsor láttán. De soha nem kerültem úgy, hogy tesközelből szemügyre vehessem. Azt sem tudtam, hogy Corvin-tér. Adrien hozzáteszi, van három szép ház a Kálvin téren is. Csak úgy ott vannak. Milyen jó ezeket felfedezni. Tényleg turisták voltunk Budapesten, s míg egyik oldalról a házsor bűvölt el, a másik oldalon egy impozáns palota állt.

– Budai Vigadó  – olvasta Adrien hangosan a homlokzatról – Te tudtad, hogy van Budai Vigadó? És hogy az itt van?….

Nem tudtam. És mint rendes turisták, annak rendje és módja szerint benyitottunk, odaköszöntünk a portásnak, és felcsörtettünk a tekintélyes lépcsőn az első emeletre. Nem tudtuk, és nem is igazán érdekelt, szabad-e. Csak mentünk. A határozott fellépésünkből kifolyólag a portás sem vonta kétségbe, hogy ott fontos dolgunk van.

Photo by Artur Dancs

Corvin tér

Kossuth tér. Megállapítjuk, hogy Nagy Imre hidas szobra valóban nincs már ott. Mint amikor megszokott dolgaink nincsenek ott, ahol megszoktuk őket – szerettük-e vagy sem, lényegtelen. Hiányérzetet kelt az emberben. Emlékszem azokra az évekre New Yorkban, amikor hiányoztak az ikertornyok. Szerettük-e vagy sem őket, de hiányoztak. Főleg, hogy olyan változást jelentett a hiányuk, ami nem adott okot semmiféle optimizmusra. De Columbo szobrát büszkén mutatom be csodálkozó barátnőmnek, aki erről nem tudott. A Hollán Ernő sarkán, lépésnyire a Jászai Mari tértől, nem tudok elmenni a „huzatos 2-es villamos” gondolata és ezáltal Cserháti emléke mellett, aki egyszer erről énekelt. Bartos barátnőm budapesti évei valami miatt mindig eszembe juttatják Cserhátit, s azok az évek meg pontosan ide, a Hollán Ernő utca erkélyes házához kötődnek. Bartos akkor Anna „fogadott” családjaként élt itt. Annával élmény volt messzemenő beszélgetésekbe bonyolódni, talán, mert ő is skorpió – ha már az elején szóba került az ezotéria – első látásra kedveltük egymást. Nagyon élveztem a társaságát, emlékszem, egyszer az után is meglátogattam a Hollánon, amikor Bartos már nem lakott ott. Nem azért szerettem, mert Kormos István lánya, ez sok évvel később derült csak ki számomra. Kedvenc meséim és mesehőseim, Vackor és a Pincérfrakk utcai cicák egyaránt osztoztak apjukon ezzel az édes Annával. Akinek többek közt az a hobbija is volt, hogy kék üvegeket gyűjtött. Meg fekete macskákat is, teszi hozzá két évtized távolságán elmerengve Bartos egy kávé melletti távbeszélgetésünkben most. Bármiről nagyokat tudtunk Annával beszélgetni, akár Budapesten futottunk össze, akár Szilágypérban, a Bartosok szülői házában. Egy valamiről nem szeretett beszélgetni: Amerikáról. Hallgatta rajongással telített áradozásaimat New Yorkról, de nem szólt hozzá. Vagy ha igen, csak ennyit:

– Gyűlölöm Amerikát. Elvette a lányom. A te édesanyád is biztosan gyűlölni fogja, amikor kimégy. Még ha neked nem is fogja ezt soha megmondani. Majd úgy tesz, mintha szeretné. Hogy neked könnyebb legyen.

Anna szavai csengenek a fülembe a Hollán sarkán elindulva Adrien oldalán a Vígszínház felé a könyvesbolt irányában. Nem hozom fel, és nem tudom, anyám valóban gyűlöli-e Amerikát, amiért miatta eljöttem mellőle, a szülőföldemről. Tényleg nem tudom.

 

Könyvesboltok meséi

Visszatérek gondolataimból a jelenbe. Adrien a könyvesboltra utalva eszembe juttatja az idő múlását, s hogy ha megvan egyáltalán az a könyvesbolt, amire én esküszöm, hogy a Szent István körúton volt, akkor is igyekeznünk kell, mert zárórára jár az idő. Kérdi, mikor is jártam ott, csak hogy betájoljuk, van-e esélye, hogy még létezik.

– A nyolcvanas években – szalad ki a számon, és ezen mindketten olyan nagyon megrökönyödünk, hogy ki sem számoljuk, annak hány éve már – De lehet – teszem hozzá kis szünettel járó gondolkodás után, mintegy a mentségemre mondva – hogy pár éve is vettem itt egy Wodehouse könyvet az útra. Nem emlékszem…

Igazából nem emlékeztem. Egy vágyam volt, megtalálni azt a nyolcvanas évekbéli hangulatot egy pillanatra. Amikor lemezeket mentem be venni. S ha nem is venni, legalább megbámulni azokat. Mert nem mindig futotta akkora luxusra, hogy a magamfajta hanglemezeket vásárolgasson.

És megtaláltuk. Húsz perc van zárásig. Annyi elég, jelzem. Már tudom, hogy minden kisebb lesz az évek meg évtizedek hatására. Az utcák, a terek, a boltok, az események, az emberek… A könyvesbolt is kisebb lett. És nem olyan csalogató a kirakata sem, mint ahogyan az élénk színekre emlékszem vissza a nyolcvanas évekből. Persze, a tény is közrejátszik, hogy engem elkényeztet New York minden szempontból vett nagysága, de könyvesboltok terén mindenképpen. Amíg élek sem fogom elejétől végig bejárni a Barnes & Nobles Union Square-re néző hat szintes boltjának sem minden zeg-zugát és polcát, hogy a többi soktucatról ne is beszéljünk. Meséltem is Adriennek, mekkora csalódás volt, hogy Szatmáron alig bírtam felkutatni egy könyvesboltot. Mindenki csak hümmögött vagy óbégatott, hogy ajjj, olyasmi már rég nincs a városban. Egyet aztán találtam egy pincében. Lementem. Nem kerestem különösebben semmit, csak kíváncsi voltam, mit olvasnak azok, akik még magyarul olvasnak. Pesszimistábbak rávágták, persze, hogy semmit, de tudom, hogy ez nem így van, és a könyvküldő szolgálatok is elég forgalmat bonyolítanak. Csak ez a könyvesboltozás ment ki a divatból. Pedig mennyi élménnyel jár. Emlékszem, hogy egy nyálkás téli estén valamit keresve több könyvesboltba is befutottam. Kinn havazásra állt, lucskos, ólomszürke idő volt. Amikor beléptem a Union Square-en a Barnes & Nobles-be, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, valami virágos rétre a sáros-pocsolyás utca után. Kávéillat terjengett – az amerikai könyvesboltokban megszokott dolog, hogy kávét-teát is felszolgálnak. Aki akarja itt el is olvashatja a könyvet, amit kinézett magának. Sokan meg sem veszik. Bejárnak inkább olvasni. Még többen a polcok közt, a földön ülve lapozgatnak, jegyzetelnek. Egyetemistáknak könyvtárnak is megteszi vizsgák előtt. És az emeleti részen író-olvasó találkozó! Ott a tévé, a sajtó. Onnan a Strand könyváruházba ugrottam át, ami a tér túloldalán, a Broadway-n található, és ahol télen-nyáron a bolt körül, egyik oldalról is, a másik oldalról is, egész utca hosszúságában antikváriumi könyvekkel teli polcok állnak roskadásig megpakolva dolláros használt könyvekkel, kincsekkel. Valamiért nem fél senki sem attól, hogy valaki arra vetemedne, hogy könyvet lopjon. Itt is könyvbemutató van az emeleten, ezzel párhuzamosan az egyik szinten tárlatmegnyitó is, és a művész egyúttal dedikálja is a frissen megjelent albumát is az érdeklődőknek.

Photo by Artur Dancs

Egy huzatos 2-es villamos

A szatmári könyvesboltok sorából a Széprózsáé ugrik elő egy emberöltő távolságából. A Kazinczy utcán volt, a kenyérbolt mellett. És ha kenyérért szalajtottak, de akár a köszörűs Hetzke bácsihoz is, besurrantam ide, és élveztem, ahogy megcsap a könyvesbolt jellegzetes illata, és a pult mögött ott állt Rózsika, aki szép volt. Innen foglaltam össze egyszerűbbre a boltot, és kezdtem el Széprózsa boltjának emlegetni, olyannyira hogy ez rajta is maradt. Ebben biztos, hogy Meinherz-papó is közrejátszott, aki úriszabó volt és Mama egyik kvártélyosa. Számomra azonban jó ideig a felnőttvilággal való legjelentősebb kapcsolatom. Ő volt az, aki felnőttként beszélt velem, még akkor is, ha néha barackot nyomott a fejemre. Nagy darab sváb ember volt, szemüveges és vastag bajszos, és olyan harsányan bírt kacagni, hogy valósággal hersegett bele. Ha néha kapatosan jött haza, Mama megdorgálta, bár talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: lehordta. Szidta, mint a bokrot, és olyanokat rakott rá, mint például:

– Maga szígyentelen dög. Egy átok a fejemen!

Én azelőtt csak papónak szólítottam, de tanulékony gyermek voltam, és ezt követően cifráztam én is, és a dög-papó megszólítást alkottam meg, amire hersegve elkezdett kacagni, és felültetett a térdére:

– Nem szép ám, papónak ilyet mondani.

– És azt lehet, hogy átok a fejemen?… – kérdeztem ártatlanul, hisz egyik kifejezés sem volt ismerős számomra.

Újabb hersegés. És ebben kiegyeztünk hosszabb távra. Majd kemény barackot tekert a fejemre, megfogta a kezem, és elvitt egy nyolcasra. A nyolcas a nyolcasperec volt, egy ragacsos cukormázzal leöntött csavart péksütemény, amihez nem gyakran jutottam hozzá, ezért lelkesen kaptam az ajánlaton. Főleg, hogy tudtam, a kenyérboltba menet Széprózsához is benézünk. Nem mintha papó könyvre lett volna kiéhezve, sokkal inkább Széprózsát kerülgette. Engem ez nem zavart, mert előzőleg Széprózsa néni már elkötelezte magát irányomban, mondván, ha megnövök, hozzám jön minenképpen feleségül. A nyolcassal a kezemben beszaladtam a könyvesboltba, Széprózsa és a másik eladónő, Erzsike a cserépkályhához tapadva melegedtek és mögöttem hersegve-fujtatva zakatolt be dög-papó:

– Na ki van itt?…. – kellemkedett befelé sírülve a szűk ajtón a melegbe.

– Átok a fejemen – válaszoltam meg a találós kérdést a kályhánál cicamód megbújó nők legnagyobb mulatságára. Igaz, én nem értettem, mi ebben a mulatságos, hagytam, hogy papó feltegyen a pultra, és ő maga meg közelebb húzódott a tűzhöz.

A Széprózsa könyvesboltjához képest a pincébe száműzött kisbolt valami torz jelenbéli korrajz volt csupán. De nem vette el az izgalmamat mégsem, örültem ennek is, hogy megtaláltam. Hogy még van. Antikvárium és könyvesbolt. Ezt írja a bejárat felett a falon. Látom az ismerős és kevésbé ismerős régi könyveket. Kedvem lenne beleveszni kicsit, de nem sok az időm, kérdem, hol tartják az újdonságokat. Egyedül vagyok a boltban, s ha jól sejtettem, az eladó sem tervezte már sokáig maradni, elég készülőfélben kaptam, mikor lejöttem. Kérdi, pontosabban mi érdekelne. Mondom, az új kiadású könyvek. Azok hol vannak?…

– Köztük. – mondja kurtán- Vegyesen.

Majd csak noszogat, mondanám meg pontosan, mit keresek, és megmondja, az hol van, már ha van. Hogy válaszolhatnám erre, hogy nem keresek semmit? Azért jöttem, hogy találjak valamit. Csak úgy, konkrét keresés nélkül. Ehelyett végülis megjegyzek egy írót, s kérdem, mit tartanak tőle. Semmit. De lerendelheti, mikorra kell, két nap múlva, de legfennebb jövő hétre itt lesz. Hallgatok. Nem mondhatom ennek az embernek itt most, hogy én két nap múlva New Yorkban, egy hét múlva vagy Amsterdamban, vagy Madridban leszek, de az is lehet, Los Angelesben. Csak mosolygok. Köszönöm, nem kell lerendelni, majd benézek még. Nyárvégén. Hátha több szerencsével járok. Azt mondja, akkor is jobb lenne rendelni. Igazat adok neki, hisz biztosan jobban tudja a dolgok menetét. De nem rendelek.

Photo by Artur Dancs

Lakat a Szabadság-hídon

Most meg itt állok Adriennel a Szent István körúti könyvesboltban, ahol semmi nyoma nincs annak, ami emlékeimben élt. Nem, mert nincsenek hanglemezek. A hangulata sincs meg.

Útikönyvek sorakoznak a szembeugró polcon. Olaszország, New York és Bali. Odébb a Kiskúnság vadasparkjai. Gyerekkönyvek. Szándékosan nem mondtam meséskönyvet. Az nincs. Tarka-barka gagyik: Peppa malac és társai. Nincs se Vackor, sem Pincérfrakk utcai cicák. Kincskereső kisködmön és Csengő barack sem. Nincs Micimackó és Kisherceg sem. Nem is tudom, mire számítottam. Belémnyilall, hogy én időben el vagyok tévedve. Én itt lettem valahonnan felejtve. Én itt felejtettem magamat valamikor régen. És most idejöttem, megtaláltam, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele, velem… Mert átrohant rajta … rajtam az egész világ. A legelőkelőbb helyen képernyős emberek könyvei, tévések, színészek, celebek, számomra ismeretlen nevű híres emberek – mindenki könyvet írt. Persze, ez is csak egy üzlet. Nem jön be manapság senki Stendhalért vagy Victor Hugoért. Elképzelem, milyen szemekkel nézne rám ez a szelídarcú fiú a pult mögött a telefonját babrálva, ha kérnék egy Tamásit vagy egy Mikszáthot. Nem, mert heccelni akarnám, hanem, mert jólesne, ha lenne, belelapoznék. Akár meg is venném. Annyi Mikszáth elbeszélés van, amit újraolvasnék, vagy, amit soha életemben nem olvastam el.

Mi nem sietünk. Csak az idő. Adrien nem sürget, rám bízza a látogatás hosszának megszabását. És nem jár a nyomomban sem lesni, hogy én mit nézek, hanem a maga gondolatai után kutatgat a polcokon. A záróra az, ami kizökkent, és megadja nekünk a kiutat a kényelmetlennek is felfogható helyzetből, amikor hosszas kutakodásnak tűnő szemlélődés után sem vásárolunk semmit. Mintha azt mondanánk vállunkat felhúzva, széttárt karokkal, hogy nem volt elég időnk megtalálni, amit kerestünk, talán legközelebb, ha nyitva lesznek, és erre járunk esetleg… Kimondatlanul, persze. Ilyesmiket csak ostoba emberek mondanak ki.

 

„Na, melyik vagyok?…”

Alaposan eljátszottuk annak az esélyét, hogy valahol ilyenkor még lángost süssenek nekünk. Hacsak nem otthon – buggyan fel a pompás ötlet Adrien fejéből – és ezzel a biatorbágyi este még egy fokkal vonzóbbá vált, és alig vártuk, hogy az egész házat belengő sült olaj szagban a friss lángos csábítására az egész háznép ott nyüzsögjön a nappaliban a vacsoraasztal körül. Persze, ez így csak az én fejemben rajzolódott ki, mert Adrien tényszerűen hozzátette, előfordulhat, hogy ma már csak mi leszünk az asztal körül, felnőttek. A fiúk a maguk életeik egyengetésében járnak, és ki tudja, előkerülnek-e vagy sem kellő időben az általam megálmodott tablóhoz. Talán, ha nem a kicsi. Aki maga is száznyolcvanhárom centi – teszi hozzá nevetve, csakis egy anyától hiteles imádattal az utóbb születettre utalva. Olyan büszkeséggel vegyülő rajongással beszél mindháromról, hogy öröm hallgatni is. Sporteredményeikről, tehetségükről, emberi jóságukról, csalafintaságukról, eszességükről, majd komorra váltva olykor – szigort és szülői dohogást színlelve – a tanulás elhanyagolásáról, a mindennapi kis léhaságokról, haszontalankodásaikról, vicces kis „rémtettekről”.

Photo by Artur Dancs

Na, melyik vagyok?…

Meg arról, hogy milyen szépek. Bár ezt én is mondom, meg hogy mitől ne lennének ennyire szépek, amikor apjuk-anyjuk szép. Az ikrekből egy is elég ahhoz, hogy forgolódjanak utána az utcán, de New Yorkban együtt mentek előttünk egymás mellett, és az igazi parádé volt – pedig akkor még kamaszkorúak voltak. Elfogadtam, hogy nem kapok ígéretet az általam megálmodott családi idillre, de titkon azt reméltem, a lángos kellemes olajszaga az asztal köré csalogatja mégiscsak őket, meg kicsit talán az én villámlátogatásom is. Adrien pedig velem örvendett csendesen mosolyogva, amikor egyenként kezdtek előszivárogni innen-onnan. A férjével épp borosüvegek bontogatásával voltunk elfoglalva, meg igyekeztünk keze alá adni a hozzávalókat a vacsorához, hogy a lángos mihamarabb asztalra kerülhessen – bár ebben némi csúsztatás van, én ugyanis konkrétan csak a jelenlétemmel segítettem, kezemben azzal a jól behűtött fehér borral, minden egyebet ők végeztek.

– Na, melyik vagyok?! – ugrott fogadásomra bájosan pimaszkodóan kuncogva az ikrek közül az egyik, és gyorsan eltakarta az arcát, ne lássam, ott van-e az árulkodó jel, az apró anyajegy vagy sem.  Eljátszották már ezt velem sokszor, megtévesztő hasonlóságukat pedig szédületes leleményességgel használják ki egymás megsegítésére is olykor. Ennél elbűvölőbb csínytevésekről ritkán hallottam. Egyik nyáron, mikor késő éjszakáig beszélgettünk takarodó után az anyjukkal a kerti hintán, kicsapódott a hálószobájuk felől egyenesen a kertre nyíló ajtó, és a sötétben egyikük megjelent, csak a kontúrjait láttuk az alig kivehető félhomályban, szemünket meg a tornác fénye amúgy is elvakította. Esélyem sem volt felismerni, hisz nappal sem lett volna egyszerű abból a távolságból, és odakiáltott:

– Na, melyik vagyok?!…

– Ha te sem tudod, én honnan tudnám! – ütöttem el a kérdést, majd az anyjukhoz fordultam, aki oda se nézett, csak engem figyelt, és úgy kacagott, hogy minden arcizmával – Te tudod?! – meredtem rá.

– Hogy ne tudnám… – és még jobban kacagott – Csak mondj egy nevet, mert addig nem megy mostmár lefeküdni, míg nem mondod…

Véletlenül eltaláltam. És elment ugyan aludni, biztos vagyok benne, hogy nem győztem meg arról, hogy valóban tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megistmételte velem a huncutságot.

Photo by Artur Dancs

Nem kellett csalódnom. Mire a lángos az asztalra került, hiánytalanul jelen volt mindenki. És ugyanúgy csintalankodtak és hergelték egymást, mint akkor, amikor még szinte alig látszottak ki az asztal mögül, és a szülők, ahogy illik – még ha kis sanda mosollyal is az arcuk szélén – ugyanúgy rendre utasítgatták őket.

 

A magamnak félretett reggel

Kelenföldre érkezem a kora reggeli vonattal. És miközben az új metró zötyög velem Pest irányába, hirtelen ötlettől vezérelve a Ferenc József hídnál a Fővám téren leszállok. Nem zavar akkor sem, amikor észreveszem, hogy a bőröndöm is ott gurul utánam. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha előbb beugrom vele Mónihoz, de azzal teljesen elveszítettem volna ezt a reggeli csavargást. Márpedig ez éppen így volt jól. Ott motoszkált a fejemben az a fotó a cseresnyevirágokkal és a híd turulmadaraival, és mindenképp utána akartam járni. Ráérősen átsétáltam a hídon, vissza Budára. Mindig is élveztem – akármelyik hídon és akármelyik irányba is – átkelni Budapesten a Dunán gyalogosan. A panoráma is, és a séta hangulata is úgy felvidít, hogy ha másért nem, már ezért is érdemes. A Gellérttel szemben kifürkészem a domboldalon a virágba borult fát, amelyik már elkezdte levedleni virágpompáját ugyan, mégis csalogatóan bólogatott a reggeli szellőben. A meredek domboldali fűbe taposott ösvényen egy bőrönddel cipekedve felfelé minden bizonnyal  felpezsdítő látványt nyújtottam volna a reggeliző asztalok mellől előtámolygó turistáknak. Jobbnak láttam inkább a csomagomat a Gellért-hegy bokrainak biztonságába letéteményezni, és magam kapaszkodtam fel a kilátást magamba szívni. Magam is turista voltam ismét – nem mintha a bőrönd sokat rontott volna ezen a besoroláson.

Photo by Artur Dancs

Budapest látványa – legyen az a várból, a Citadelláról vagy akár innen, a Gellért-hegy oldalából is – bármikor lenyűgöz. Jóbarátja, alapos ismerőse vagyok a New York-i skyline-nak, jól ismerem Los Angeles La La Landdé olvadó szétterjedését, imádom San Francisco a ködbolyhokból előbukkanó kontúrjait. De egyik sem hoz olyan izgalomba, mint amikor Budapest terül el tekintetem előtt. Ezeknek a tavaszi és kora nyári reggeleknek meg különlegesen szép színe és illata van. Friss és ropogós. Harmatos. Miután megvan a hely, miután elkészül az a fotó a turulmadarakkal, és mielőtt felkutatnám a táskáimat a Gellért-hegy oldalának bukszusai közül, még egy kicsit elidőzöm a kilátással. Előző nap Adriennek is elmondtam, amire tavaly, a vár kilátójáról lenézve a városra jöttem rá, hogy kell az embernek így, teljességében látni Budapestet ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hol is van. És hogy ezt a jelenlétet olyan nagyon képes legyen elmélyíteni, amilyen messzire csak a szem ellát onnan.

Meggyes rétest veszek reggelire, miután a hídon visszasétálva Pestre, nem szállok vissza a metróra a Vásárcsarnoknál, hanem a Kálvin tér felé veszem az utam. És onnan elküldök egy fotót Adriennek a szép három házzal, pontosan tudom, hogy ezekre gondolt. Az irodákba igyekvők türelmetlenül kerülgetnek, mint ahogyan a turistákat szokás, ahogyan én is teszem New Yorkban, s néha dohogok is magamban. De a turista státusz olykor mindenkinek kijár. Nem mindenki mer vele élni. Ehhez is kell egy bizonyos fokú felvállalás. S míg egyesek nem vállalják fel, mások egyenesen tagadják, hogy szeretnének egyszer-egyszer turisták lenni, pedig alapjában kicsit mindannyian szeretjük ezt a kis primitív „kiváltságot”.

 

Barackpálinka és Cili ismét szinte világgá megy

Érkeztem örömére Cili ismét elhatározza, hogy világgá megy, de messzire nem jut, csak a falig. Szerencsétlen jószág macskaévekben matuzsálemnek számít, cicamatuzsálemnek – és az idők során nem csak hogy megborult idegileg, de legutóbbi találkozásunk óta – amikoris úgyszintén felmerült benne fontolóra venni a világgá menetelt – látása és hallása is lényegesen megromlott. Talán ennek köszönhetően, pillanatnyi egzaltációt véltem tekintetében felfedezni, mikor beléptem a lakásba, de unokatestvérem sietett eloszlatni bennem ezt a jóhiszemű gondolatot, mondván, hogy Cili nem csak ütődött, de mostmár gyengénlátó is, és semmiképp nem nekem örvend. Ő viszont igen. És sietve megölelt.

Délben, mikor a gyermekért ment az iskolába, elkísértem, lám, a kis unokahúg felismer-e. Nem sokat látott, de olyankor jókat barátkoztunk. Mikor odaértünk, a csemeték sorakoztak kifelé az iskolakapun, jött a kislány is, és minden teketóriázás nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mint gyermekkorunkban az anyja is ugrott a nagybácsik és egyéb jópofa rokonság karjába. Mónit látom tükröződni nagy kék szemében három és fél évtized homályából. És amikor a játszótéren megállunk egy kis energialevezetésre a házi feladat előtt, készségesen elmondja, ez ne okozzon túl sok fejtörést nekünk, hiszen éppen nincs házi feladat. Bevallja kérdésemre, hogy a nyelvtan és a számtan nem az erőssége, de angolul szeret tanulni. Tornászni és táncolni is jár. És szeret festeni. Arra is kapok egy elhamarkodott ígéretet, miközben elfut elvegyülni a gyermekzsivajban, hogy otthon előfordulhat, hogy rajzol majd nekem valamit.

Photo by Artur Dancs

Hazafelé az egyik lámpánál egy dögös motoros húz mellénk, és Móni letekeri az ablakot. Húsz évvel ezelőtt még rá is csapott volna a motoros hátsójára az ablakon kinyúlva. Kíváncsian vártam, most mennyire bevállalós. De semmi sikamlósra nem került sor, mert mikor bemosolygott az ablakon a férfi, azonnal felismertem a sógort, aki motoros futár, és ő is épp hazafelé tart.

– Jó a pasim, mi? – nevetett Móni, mikor a lámpa zöldre váltott, és a motoros elhúzott előttünk.

Jóváhagyom. Soha nem voltak csúf férfiak az életében, a gyermekének az apját meg jól választotta meg, mert kettejük szépségét örökölte is a kislány. Ők meg szépen vannak egymás mellett. Nem utolsó sorban a sógor jó házigazda is, mert amint hazaértünk, segített nekem poharazni, nem is akármit, hanem a családi gyártmányú színtiszta kajszibarack-pálinkát. Mért nekem hazavitelre a bátyám a Hargitáról direkte időben odajuttatott szederpálinkájából is, de  nagy gondossággal megtöltött egy butykost az ő apja barackjával is. Évtizedek óta nem járt közelemben barackpálinka, nagy ritkaság ez azokon a helyeken, ahol megfordultam az elmúlt idők során. Nemrég azonban Londonban járva Zsuska új lakását avatandó, a költözködéssel járó lomolással honnan, honnan nem, előkerült két üveg pálinka: egy szilva és egy barack.  Erősen gondolkodóba estem ennek hallatán, mert az járt a fejemben, akármennyit is költözhetnék, nálam nem bukkanna elő egyik sufniból sem tudtom nélkül egy üveg pálinka, nem hogy kettő. Zsuska felajánlotta máris, hogy egyiket vigyem el, és természetesen a barackot választottam. Amit aztán hetekig negyeddecinként porcióztam ki magamnak, hogy tovább tartson. Még az élmény- és ízfokozás érdekében sárgabarackokat is bedobáltam ágynak a pálinkának. Mint olyan, aki gyermekkora óta a sárgabarack és mellette a nagyszemű sárga nyári szilva megszállotja, elmondhatatlan érzés volt a barackpálinka ízének felidézése. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar fel fogom a barackágyat tölteni abban az üvegben, vérbő, hamisítatlan, tiszta házibarackkal. És a családhoz, a találkozás öröméhez, a helyszín okozta boldogsághoz, a barackpálinkához még ráadásul egy a plafonra erősített függőszék is ott volt tetézni tarajos hangulatomat. Persze, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam rájuk dől a plafon és vele együtt a felső szomszéd teljes pereputtyal, ezért megbizonyosodtam róla, hogy nehézsúllyal is megbírkózik a családfő által saját kezüleg felszerelt pazar találmány, és csak azután engedtem el magam benne egyik kezemben a barackos üveget, a másikban a poharamat szorongatva. Talán akkor tett ismételt kísérletet Cili arra, hogy világgá ballagjon – főleg, hogy fülébe jutott, (bár, mintha a hallásáról is mondott volna valamit Móni…) megint velem kell osztoznia a gyerekszobán az éjszaka.

Photo by Artur Dancs

Cilike

 

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

Ezekben a hazautazásokban egy nagyon borzasztó momentum van: a visszautazás reggele. Ez még az azt megelőző éjszakánál is borzalmasabb. Ezen belül is az út a reptérre. Munka közben sem szeretem a repülőtérre utazás egyetlen mozzanatát sem.  Mehetnék taxival, de az nagyon rövidrezárja, nincs meg a kellő átmenet. Ha valaki kivisz, az más, kicsit eltereli a figyelmet a beszélgetés – akármiről is – adott személlyel. Bár, talán a legkevésbé vágyom olyankor beszélgetésekre. Legszívesebben a tömegközlekedést választom. Hosszabb győtrődés, de hagy átállni. Elbúcsúzni. Laci barátom évekig rendszeresen és hűségesen elkísért a reptérre, talán az egyetlen kivétel volt, akivel végigvidámkodtuk az utat, előrevetített mulatságos kalandjainkat gyártottuk sorra, mi lesz velünk majdan, mi és hogyan lesz legközelebb, ha találkozunk… Most elfoglaltsága miatt egyik barátom sem, és a család sem ért volna rá éppen akkor kivinni, amikor mennem kellett. És nem is bántam. Kimentem a Deák térre a reptéri buszhoz. Az Erzsébet tér partján, a Gödörnél szálltam le, és keresztül vágtam a parkon, a #HelloBudapest felirat mellett a Ritz Carlton elé. Vígasztalóan ragyogó reggel volt. Az égnek a felhőktől éppen megtisztult tengerszeme a hotel felett olyan mély kék volt, mint ahogy a Sanremo-öbölben láttam a riviérán Bordigherából a Costa Azzurrát, amikor a sziklán ülve zamatos kajszibarackok magvait köpködtem a markomba, és hajítottam mélyen bele a tengerbe, mintha veteményeznék. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ott vagyok – nyújtsam ezzel is a búcsúzást Budapesttől. És nem csak Budapesttől, hisz ilyenkor búcsúzom az otthontól, a régi, a másik életemtől, mindentől, mindenkitől, akit s amit most magam mögött hagyok ismét egy időre, hogy egy másik életembe térjek meg. Ami szintén jó. Mindenütt jó. Csak közte nem. Az út a teher nekem ebben az egészben. És már túl kevés az időm, hogy oda nőjek, hogy megszeressem az utazást. Amit valamikor, nagyon rég, nagyon szerettem. Azt hiszem.Tovább szökken a gondolatom, és továbbra sem hagy kizökkenni az álmodozásból, és elbúcsúzni. A riviéra után a Ritz Carltonban vagyok, abban a bizonyos Chairman lakosztályban, a Deák utca és Miatyánk utca sarkára nyíló terasszal, (hogy adhatnak utcának ilyen hihetetlen nevet? ) ahova ilyen tájt hosszan nyúlik be a napsugár a szoba furán dőltszögű tetőablakain, hosszan nyújtóztatva el az ablaksor paralelogramma-árnyékait a franciaágyon, furcsa árnycsíkokkal cifrázva azt a függőleges ablakok függönysorának kanyarulataival. A fehér bőrtámlájú ágyon a fekete tálcán egy kockás szalvétán gőzölgő kávé illata tölti be a szobát, egy krómacél kehelyben mellette három macaron, egy epres, egy vaníliás és egy zöld, pisztáciás. Pirítós és málnadzsem. Résnyire meg van pattintva a terasz ajtaja, odalentről, mindenféle egyéb zajok mellett távoli csengetés hallatszik…

Photo by Artur Dancs

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

A busz csengője az: indulunk. Kattintok egy képet, hogy a búcsú ezzel teljes legyen, és ugrom is a buszra.

Adrien ír, látta a képet a Facebook-on.

– Milyen fura ez a kép! Mert én ennek ismerem a hátterét, és mégis a kék eget látom és a Ritz-Carltont. Épp, mint Máté Bence fotói és azok háttértörténetei…

– Valami, amiből látni valamit, mintha az az egész lenne, de a valóságban nem teljesen az. Pedig mégiscsak az. Minden részletében valós. Ilyen az egész életem. – válaszolok neki.

Hát…jól van!…


(egy kis csatolmány ehhez: Üzenet Bessenyei Istinek)

Szóval, azon a tavaszeleji délutánon, minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen csak becsengettem Bessenyeiékhez. Tudtam, hogy István otthon van, és csakis ő van otthon. A felesége mondta. Évit a rendelőben látogattam meg röpke hazaruccanásom idején, és szokás szerint, azonnal megmérette Angélával a vérnyomásomat.

– Mint a pilótáknak! – csettintett Angéla, de Évi nem volt vidám, csak zokogott. Meg se hallotta, és igazából egyikünket sem érdekelte az én vérnyomásom, hanem az, hogy nagy baj van. A Mesterrel. Így szólítottam Istvánt. Régi, kedves, közös ismerősünkre vezethető vissza, Kereskényire, aki néhány embert ezzel a jelzővel kitüntetett még mielőtt politikai pályára siklott volna az újságírás vadvizes berkeiből. Kettőnk közt Istvánnal ez csak egy vicceskedés volt, de részemről teljesen komoly megnyilvánulás volt Bessenyei felé. Nekem annyi mindent adott ez az ember. Nem volt kérdés, hogy eleget teszek Évi javaslatának, mennék fel hozzá, és beszélgessünk, “mint a régi időkben”. Tudtam, István a magánéletben nem ilyen színpadias, nem fogja miattam és a helyzet miatt megjátszani magát. Hanem olyan lesz, amilyennek éppen érzi magát. Hisz előttem nem kellett játszania. De lehet-e felfogni azt, hogyha valakinek azt mondják rákja van? Lehet-e? … Lehet-e bárhogyan is viselkedni? Érdekel-e olyankor valakit, hogy egy régi barát, aki messziről érkezett, hirtelen betoppan? Akarja-e egyáltalán? Mit tud valaki ebben a helyzetben egyáltalán mondani? Milyen arckifejezést ültet ki az arcára? Mit érez? Mit gondol?

Photo by Arnold Schupler

Bessenyei – Schupler Arnold fotója

Évi nem adott utasításokat. A hír nagyon friss volt még. Magamtól döntöttem úgy, hogy természetes leszek, és hagyom, hogy ő irányítsa majd a beszéd fonalát. Ha akarja, erre, s ha nem, akkor amarra.

Nem jelentettem be magam. És kértem Évit is, ne tegye. Voltam otthon az elmúlt években is, de csak futólag találkoztunk. Úgy alakult. Ezek a hazalátogatások mindig nagyon korlátozottak és időben behatároltak. Megvolt annak sok éve is, hogy rendesen leültünk beszélgetni mindenféle dolgainkról. Életeink alakulásáról. Emlékszem, tele volt gondolatokkal, mikor legutóbb megtettük. Igazgató volt már, és a színházáról áradozott, arról, hogy a körülményekhez képest mennyi mindent meg lehet csinálni. Mert a színház Erdélyben mindig is a “körülményekhez képest” mércével volt emlegetendő. És a körülményekhez képest lelki gazdagságában utólérhetetlen. Pedig István nem volt optimista. Mindenről borzasztó pesszimizmussal bírt beszélni, kivéve a színházát. Az ő színháza volt sokminden. Igazgató korában a társulat, máskor meg minden, amit felvállalt, az amatőrök, a vidéki színjátszás, a gyermekek, a diákszínjátszók. Saját színháza volt. Azaz ő maga volt a színház.

Visszagondolva egy esős New York-i estén most, nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem Bessenyei színházának. Ha ő nincs, talán sosem lett volna annyi bátorságom, hogy megéljem gyermekkori álmomat, és felmerészkedjek a színapadra. Egy színpadra sem.  Bessenyei nagyon tudta, hogyan kell valakit “odatenni” a színpadra. Tehette volna önmagát is. De számára nem ez volt a legvonzóbb, a kihívás számára az volt, hogyan tegyen oda másokat. Ő nem akart a legnagyobb reflektorfényben lenni, csak ott lenni a csoda megszületésénél. Ez volt az elhivatottsága. Családjával szemben. Barátaival szemben. Színészeivel szemben. Tanítványaival szemben. Nagy mágus volt Bessenyei. És olyan térdcsapkodóan jó humora volt, hogy azt még tanítani sem lehet.

Rengeteget bohóckodtunk. Sosem felejtem el, még otthoni éveim idején egyszer felcsörtetett a légitársaság irodájába lélekszakadva, komor arccal, izgatottan. Intettem, jöjjön be az irodámba, bezártam magunk mögött az ajtót, és kíváncsian rámeredtem, kizökkenve a légiközlekedés minden aktuális problémájából, és minden idegszálammal rá összpontosítva…

– Nem is tudom, hogy kezdjem…  lihegte komoly arccal – Nagy veszélyben vagyunk… A pumpa!

– Mi?… – értetlenkedtem.

– Beszereltük a pumpát a konyhába. És most a feleségemmel pánikban vagyunk. Mi történik most velünk?….

Elkerekedett arccal figyeltem.

– Mert adott a pumpa. Ha az elkezd működni, kiszivattyúzza a szagot,a  gőzt, a párát a konyhából. Kiszivattyúzza a levegőt! – és itt hatásszünetet tartott karjával a levegőben, a másikkal beleszippantva cigarettájába  – Légüres tér keletkezik. Vákuum! És akkor mi lesz velünk?! … Elpusztulunk!

Bambán bámultam rá. Kétségbeesett arccal ült előttem a nemzeti légitársaság helyi képviseletének főnöki irodájában, mint valami audiencián, és segélykérő tekintettel fürkészte a tekintetemet. És én a légiközlekedés minden fennforgó baját hirtelen elfelejtettem, olyan feszülten figyeltem. Bessenyei ekkor nyüszítve elkezdett röhögni velem szemben. Megvilágosodott bennem, amit napokkal azelőtt elmesélt, hogy szellőztetőt szerelnek az ablakra a konyhában, s most ezt jött elmondani a maga sajátos módján… A röhögés átragadt énrám is, és alig bírtuk félbehagyni. Ilyen tréfákat gyakran megejtettünk egymással. Főleg azokon a Jäger-pincében megejtett sörözős estéken. Ahová olyan hűségesen jártunk el éveken át minden este pontban nyolckor, mintha a hivatalba járnánk. A barátainkkal együtt. Azaz az én barátaimmal, akiket István nagyon szeretett, s akik a maguk részéről nagyon nagy tisztelettel viseltettek iránta. Mint például Miska, aki olyan régi barátom, hogy nem is emlékszem, honnan datálódik kapcsolatunk. István életébe meg ezeken a Jägeres estéken keveredett Misu anélkül, hogy bármi megelőzhette volna ezt a kapcsolatot. És egy márciusban, amikor Istvánunkat ünnepeltük születésnapján, mondtam neki, hogy aznap este ne csak arra igyuk a sört, hanem Miskánkra is.

– Rá miért? Neki is születésnapja van? – kérdezte.

– Nem, a neve napja,

– Ma József nap van… – mondta értetlenkedve.

– Pontosan. Miska a Jóska.

– Jaaaaa, hogy ő az a Miska, aki Jóska! – és ez azóta is rajta maradt Mihály József barátunkon, hogy ő a Miska, aki Jóska…

Olyan mérhetetlen alázat volt benne, ami a mai világban elképesztően ritka. Olyan lelkesen beszélt a műkedvelő mozgalomról, hogy egy életre megtanultam, az amatőr nem pejoratív jelző.  Emlékszem, feljött hozzám Zákány Misivel egyszer a légitársasági irodába, és egy amatőr színjátszó körről beszélt. Vennék részt benne. Hogy ki mondta neki, hogy hozzám jöjjön, sosem fogom már megfejteni, de hogy szíven talált, az tény. Gyermekkorom, és serdülő éveim legnagyobb titkos álma volt színpadra kerülni. Sosem volt elég merszem, és kitartásom ehhez. Tehetségem sem igazán, de ez már más lapra tartozik. Bessenyei és Zákány ott ült előttem a karosszékekben, mintha valami Kuala Lumpurba szóló repülőjegyet jöttek volna előrendelni, és meghívtak szerda estére a kultúrházba, mert ott megalakult egy műkedvelő színjátszócsoport, amelyik a “Szabin nők elrablását” fogja színre vinni, s ebben nekem is juthatna valami szerep, valami Rettegi Fridolin, lökött színigazgató, és… És én csak néztem rájuk, hogy mi is van? Mi történik itt éppen?… Mit is akarnak a művész urak tőlem, aki itt ülök kék nyakkendőben belemélyedve a reptéri illetékek és a repülőjegy tarifák elvont világába, készen arra hogy bármikor elküldjek valakit Antananarivóba vagy Madagaszkárra? Vagy épp New Yorkba.

Eljátszottam Rettegit. És Bessenyei sikert kovácsolt belőlem. Nem a Szabin nőkből, hanem belőlem, meg a többi amatőrből. Majd Klotild néniből. Megtanított járni, mozogni, élni… LENNI a színpadon.  Egész estéket ült a kultúrház szegényesen fűtött termének kényelmetlen karosszékében, és rendezett. Belefeledkezve a jelenetkbe, elveszve a szövegekben, fülig érő szájjal, felhúzott szemöldökkel, hátradőlve, cigarettával a kezében, elmélyedve a mondanivaló mélységében és humorának lehetőségeiben. Voltak olyan darabok, jelenetek, amelyeket soha senki más nem láthatott, nem került nyilvánosság elé, és mégis, életünk nagyon fontos részei voltak. Bartos barátnőmmel is próbáltunk egy ilyent. Jó volt együtt lenni, dolgozni, izzadni, mintha az életünk függene azon a jeleneten. És éltük is. Mint ahogy Bessenyei is tette, elmondhatatlan vehemenciával. Instruált, és tanított. Segített lennünk. A helyi média üdvöskéi, a rádióhallgatók kedvencei, ott kuporogtunk Bartossal, és csüggtünk a szaván, az utasításain, természetes alázattal. Élveztük az együttlétet, szívtuk magunkba Bessenyei színpadi bölcsességét, és maradéktalanul hittünk mindenben, amit nekünk mondott.

Egy színpadon Bartossal és Bessenyeivel

Mindig mindekivel voltak konfliktusaim, nézeteltéréseim, ajtócsapkodásaim az idők s a munkáim során. Bessenyeivel sohasem. Mert azt, amit ő tudott, én csak csodálattal néztem. És noha nagyon magányos és zárkózott volt, nagyon értette a módját, hogy maga köré gyűjtse a lángra áhítozó, “melegre éhes” embereket. Nagy megtiszteltetés volt Bessenyeiékhez vacsorameghívást kapni. Én már pár éve élveztem ezt a kitüntetést, amikor új színművészek szerződtek a városba a társulathoz a színházba. Bessenyei kiemelt közülük néhány jó embert. Évi, mikor meghívott a vasárnapi ebédre, jelezte, lesznek ott a fiatal színészek közül is, ne lepődjek majd meg. István azt mondta, jó emberek – tette hozzá, és ezzel le is rendeztük, mert tudni lehetett, hogy István  akárkiket nem rendez oda a családi vacsoraasztalhoz vagy a vasárnapi ebédhez. De nem csak a kezdő színészek kaptak meghívást ebédre, hanem az élő legendák is. Hogyan kerülhettem volna én másképp olyan nagyságok köreibe, mint Soós Angéla, hogy aztán hosszú éveken át ívelő barátságot, távozásom után pedig levelezést tarthassak fenn? István helye a fotelben, az asztalfőn volt. Az enyém tőle balra, a kanapén. Évi vele szemben ült, tőlem balra. Mindig. Az asztal többi része és oldala a többieké volt. Isti, “a gyerek” a sarokülő sarkában volt. De neki sokszor fontos alkotnivalói voltak, mint kibontakozó művésznek, s csakhamar megfosztotta az asztaltársaságot jelenlététől, miután felolvasta nekünk legfrissebb verseit, írásait. A többiek, a vendégek, a barátok, a színészek, az ismerősök oda telepedtek, ahol éppen hely volt az asztalnál. Politikáról is beszélgettünk sokszor. De leginkább nem. Színházról inkább és társadalmi életeinkről. A legintimebb pillanatok azok voltak, amikor Istvánt sikerült rávenni, hogy gitározzon, és énekeljen. Mint az a szenteste. Egyedül voltam épp. Szeretek egyedül lenni, és nem okoz gondot a magány. Karácsonykor sem. Mégis jólesett, amikor megcsörrent a telefon, és Bessenyei megszólalt. Áthívott vacsorára.

– Évi szeretné, ha velünk töltenéd a szentestét. Ha nincs egyéb programod.

– Évi szeretné?… – ismételtem, és mosolyogtam magamban.

– Igen. Mondta, hívjalak fel.

– És te is szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert csak arra vártam, mondaná ki, ő is örülne, ha együtt ünnepelnénk.

– Én?… – majd beleszippanthatott a cigarettájába, mert szünet következett – Hát, most mondom… most mondom, hogy gyere.

Nevettem.

– Jövök…

– Hát… jól van!… – válaszolta, mintegy beleegyezésként Bessenyei, nem szerette az ilyen felesleges köröket.

Akkor este énekelt nekünk. Nem emlékszem, hogy mit. Isti felolvasta legfrissebb verseit, bort ittunk. És minden szép volt. Évi odasúgta, miközben István beleegyezett, hogy Isti behozza a gitárját, hogy nagy pillanat ez. Nem szokott mások előtt énekelni, nem szokta elő se venni a gitárt… Engem nagyon szerethet.

Én már sohasem fogom elárulni, min nevettünk akkor Soós Angélával és Bessenyei Mesterrel…

Olyan korszakban éltünk, léteztünk, ahol nem kellett bejelentkezés, ha számunkra kedves embert meg akartunk látogatni. Ha elkezdtük mégis bejelenteni magunkat egymásnak, csakis azért volt, mert a munkánkból kifolyólag nem volt mindig egyértelmű, alkalmas-e a másik társasága éppen. Miután messzi kerültem pedig, olyanná vált a helyzet, hogy ha odahaza jártam,  nagyon meg kellett szervezni mindent ahhoz, hogy sikeres együttlétek kerüljenek tető alá szeretteimmel. És most mégis bejelentetlenül akartam menni. Mint régen. Felcsengetni. Bemondani a kaputelefonba, hogy én vagyok. Nem a nevemet. Hanem, hogy ÉN vagyok. Hogy meglegyen az esélye az “Én? Én nem lehetek, mert én itt vagyok…” poénnak, ha sorra kerülne, a másik részéről.

Nem is leírható, amit éreztem, mikor megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Hosszan csengett. A jólismert rekedetes hang. Arra gyanakodtam, Évi mégiscsak odaszólt, hogy érkezem. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem.

– ÉN vagyok – mondtam. És vártam. Kicsit csend volt. Egy köhögés a hangszóróban. És meg is szólalt a buzz, nyílt az ajtó, s a válasz csendesen és szárazon:

– Hát…jól van!…

Benne volt ebben minden. Az, hogy “ha te úgy, én is…” “Ha te csak úgy bejelented, hogy itt vagy a világ másik feléről, és most becsengetsz unzsenír hozzám minden előzetes nélkül, akor én is csak úgy beeresztelek, nem is lepődök meg, azért sem…”

De leginkább az a lélekmelengetően vidám történet volt benne, ami évekkel, sőt, évtizedekkel azelőtt esett meg…

Amerikai csavargásaimból rajtam maradt egy elektronikus írógép. Ma múzeumok érdeklődnének felőle tülekedve, de akkoriban, a 90-es évek végén még hi-tech cuccnak számított, mint mondjuk manapság egy Apple Watch karóra. Amerikában kifutott, és Charlie bácsi Floridában komputerre cserélte a jó öreg masinát, méghozzá egy korszerű 386-osra. Már épp a kukába tervezte kivonszolni az elektromos monstrumot, mikor kérlelni kezdtem, engedje megtartanom, s hazavinnem. Charlie nem is bánta, annyival kevesebb gondja lesz a szemeteseknek, s az, hogy én ezt hogyan csempésztem be akkor az országba, leplezze sötét szakmai titok. Nem, mintha nem lenne elég izgalmas és vicces a története, de nem tartozik szorosan a témához, és már így is nagyon hosszú gyeplőre eresztettem ezt a mesét.

Az írógép ügyesen kiszolgálta az időszakot, amíg nekem is lehetőségem nyílt életem első számítógépét beszereznem. Sok levél, cikk és egyébb jegyzet kelt életre billentyűin. Majd nyugdíjba kellett küldenem. Bessenyeiékhez készültem ebédre. Akkoriban téma volt náluk is a számítógép vásárlás, elsősorban is a gyereknek, akinek irodalmi hajlamait egy szövegszerkesztős masina elmondhatatlanul kibontakozásra serkentené. Ezek a nyamvadt számítógépek azonban igencsak luxuscikknek számítottak. Eszembe jutott, megkérdezem majd Istvánt, vettek-e már kicsi Istinek számítógépet, mert ha nem, akkor az írógépet nagyon szívesen rátestálom azonnali hatállyal a világ előre haladásának érdekében a “kisöcsire”.

A húsleves és a második között, mikor Évi kiment a konyha dolgait intézni, és kettesben maradtunk az asztalnál, István rágyújtott, és én előhozakodtam a témával. Bort töltöttem, és mélyen magam elé bámulva, hogy a dolog drámaiságát megadjam, magamhoz emeltem a poharam, és elkezdtem, mint egy felvezető gyanánt:

– Vettetek már a gyereknek számítógépet?

És az következett volna, hogy felajánlom az írógépet, ha a várt nemleges válasz érkezik, miután belekortyoltam a boromba.

Csakhogy a bor a torkomra ment. És amikor István feladta a “végszót”, hogy

– Nem… – és beleszippantott a cigarettájába, kérdően bámuva az arcomba, én rávágtam:

– Hát, én sem fogok… – és itt elakadt a hangom a cigányútra szaladt italtól, és nem tudtam hozzátenni a továbbiakat, István pedig egy pillanatig rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve nézett rám, letette a cigarettát, megvonta a vállát, és csendesen megszólalt:

– Hát…jól van!…

Volt egy pillanat csend. Majd mindketten nyüszítve ismét, elkezdtünk röhögni, hogy a pörköltös lábassal a szobába érkező Évi nem tudta, mire vélni a megfékezhetetlen randalírozást.

– Mi bajotok, fiúk? – kérdezte megrökönyödve.

– Semmi. Csak Artur nem vesz Istinek számítógépet! – kacagta vinnyogva István, ami persze, semennyire nem tette érthetőbbé Évi számára a helyzetet, de annyiban hagyta zavartan mosolyogva.

A zajra Isti is benyitott – mire én a térdemet kezdtem el csapkodni a könnyes, köhögős-horgős kacagásban – és kérdően nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd pedig rám, aki levegőt sem kaptam már, csak fergetegesen röhögtem – majd az anjya javaslatára, kissé értetlenkedve ugyan, vissza is vonult. Mi meg perceken, sőt, sok éven át nevettünk és nevettünk nyüszítve, térdünket csapkodva ezen az apró kis száraz szituációs poénon. Hogy Rettegi Fridolint felelevenítsem: “Fergeteges sikerünk volt. Rosszul lettek. Elájultak! Volt, aki állva távozott a nézőtérről!…”

– Hát… jól van!…

…Ennyit akartam még hozzáfűzni ahhoz az üzenethez, te Isti.

 

 

 

Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (3)


A boldogító IGEN

Boldog szakmai évek

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is fenn jártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme előtt és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: