Hát…jól van!…


(egy kis csatolmány ehhez: Üzenet Bessenyei Istinek)

Szóval, azon a tavaszeleji délutánon, minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen csak becsengettem Bessenyeiékhez. Tudtam, hogy István otthon van, és csakis ő van otthon. A felesége mondta. Évit a rendelőben látogattam meg röpke hazaruccanásom idején, és szokás szerint, azonnal megmérette Angélával a vérnyomásomat.

– Mint a pilótáknak! – csettintett Angéla, de Évi nem volt vidám, csak zokogott. Meg se hallotta, és igazából egyikünket sem érdekelte az én vérnyomásom, hanem az, hogy nagy baj van. A Mesterrel. Így szólítottam Istvánt. Régi, kedves, közös ismerősünkre vezethető vissza, Kereskényire, aki néhány embert ezzel a jelzővel kitüntetett még mielőtt politikai pályára siklott volna az újságírás vadvizes berkeiből. Kettőnk közt Istvánnal ez csak egy vicceskedés volt, de részemről teljesen komoly megnyilvánulás volt Bessenyei felé. Nekem annyi mindent adott ez az ember. Nem volt kérdés, hogy eleget teszek Évi javaslatának, mennék fel hozzá, és beszélgessünk, “mint a régi időkben”. Tudtam, István a magánéletben nem ilyen színpadias, nem fogja miattam és a helyzet miatt megjátszani magát. Hanem olyan lesz, amilyennek éppen érzi magát. Hisz előttem nem kellett játszania. De lehet-e felfogni azt, hogyha valakinek azt mondják rákja van? Lehet-e? … Lehet-e bárhogyan is viselkedni? Érdekel-e olyankor valakit, hogy egy régi barát, aki messziről érkezett, hirtelen betoppan? Akarja-e egyáltalán? Mit tud valaki ebben a helyzetben egyáltalán mondani? Milyen arckifejezést ültet ki az arcára? Mit érez? Mit gondol?

Photo by Arnold Schupler

Bessenyei – Schupler Arnold fotója

Évi nem adott utasításokat. A hír nagyon friss volt még. Magamtól döntöttem úgy, hogy természetes leszek, és hagyom, hogy ő irányítsa majd a beszéd fonalát. Ha akarja, erre, s ha nem, akkor amarra.

Nem jelentettem be magam. És kértem Évit is, ne tegye. Voltam otthon az elmúlt években is, de csak futólag találkoztunk. Úgy alakult. Ezek a hazalátogatások mindig nagyon korlátozottak és időben behatároltak. Megvolt annak sok éve is, hogy rendesen leültünk beszélgetni mindenféle dolgainkról. Életeink alakulásáról. Emlékszem, tele volt gondolatokkal, mikor legutóbb megtettük. Igazgató volt már, és a színházáról áradozott, arról, hogy a körülményekhez képest mennyi mindent meg lehet csinálni. Mert a színház Erdélyben mindig is a “körülményekhez képest” mércével volt emlegetendő. És a körülményekhez képest lelki gazdagságában utólérhetetlen. Pedig István nem volt optimista. Mindenről borzasztó pesszimizmussal bírt beszélni, kivéve a színházát. Az ő színháza volt sokminden. Igazgató korában a társulat, máskor meg minden, amit felvállalt, az amatőrök, a vidéki színjátszás, a gyermekek, a diákszínjátszók. Saját színháza volt. Azaz ő maga volt a színház.

Visszagondolva egy esős New York-i estén most, nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem Bessenyei színházának. Ha ő nincs, talán sosem lett volna annyi bátorságom, hogy megéljem gyermekkori álmomat, és felmerészkedjek a színapadra. Egy színpadra sem.  Bessenyei nagyon tudta, hogyan kell valakit “odatenni” a színpadra. Tehette volna önmagát is. De számára nem ez volt a legvonzóbb, a kihívás számára az volt, hogyan tegyen oda másokat. Ő nem akart a legnagyobb reflektorfényben lenni, csak ott lenni a csoda megszületésénél. Ez volt az elhivatottsága. Családjával szemben. Barátaival szemben. Színészeivel szemben. Tanítványaival szemben. Nagy mágus volt Bessenyei. És olyan térdcsapkodóan jó humora volt, hogy azt még tanítani sem lehet.

Rengeteget bohóckodtunk. Sosem felejtem el, még otthoni éveim idején egyszer felcsörtetett a légitársaság irodájába lélekszakadva, komor arccal, izgatottan. Intettem, jöjjön be az irodámba, bezártam magunk mögött az ajtót, és kíváncsian rámeredtem, kizökkenve a légiközlekedés minden aktuális problémájából, és minden idegszálammal rá összpontosítva…

– Nem is tudom, hogy kezdjem…  lihegte komoly arccal – Nagy veszélyben vagyunk… A pumpa!

– Mi?… – értetlenkedtem.

– Beszereltük a pumpát a konyhába. És most a feleségemmel pánikban vagyunk. Mi történik most velünk?….

Elkerekedett arccal figyeltem.

– Mert adott a pumpa. Ha az elkezd működni, kiszivattyúzza a szagot,a  gőzt, a párát a konyhából. Kiszivattyúzza a levegőt! – és itt hatásszünetet tartott karjával a levegőben, a másikkal beleszippantva cigarettájába  – Légüres tér keletkezik. Vákuum! És akkor mi lesz velünk?! … Elpusztulunk!

Bambán bámultam rá. Kétségbeesett arccal ült előttem a nemzeti légitársaság helyi képviseletének főnöki irodájában, mint valami audiencián, és segélykérő tekintettel fürkészte a tekintetemet. És én a légiközlekedés minden fennforgó baját hirtelen elfelejtettem, olyan feszülten figyeltem. Bessenyei ekkor nyüszítve elkezdett röhögni velem szemben. Megvilágosodott bennem, amit napokkal azelőtt elmesélt, hogy szellőztetőt szerelnek az ablakra a konyhában, s most ezt jött elmondani a maga sajátos módján… A röhögés átragadt énrám is, és alig bírtuk félbehagyni. Ilyen tréfákat gyakran megejtettünk egymással. Főleg azokon a Jäger-pincében megejtett sörözős estéken. Ahová olyan hűségesen jártunk el éveken át minden este pontban nyolckor, mintha a hivatalba járnánk. A barátainkkal együtt. Azaz az én barátaimmal, akiket István nagyon szeretett, s akik a maguk részéről nagyon nagy tisztelettel viseltettek iránta. Mint például Miska, aki olyan régi barátom, hogy nem is emlékszem, honnan datálódik kapcsolatunk. István életébe meg ezeken a Jägeres estéken keveredett Misu anélkül, hogy bármi megelőzhette volna ezt a kapcsolatot. És egy márciusban, amikor Istvánunkat ünnepeltük születésnapján, mondtam neki, hogy aznap este ne csak arra igyuk a sört, hanem Miskánkra is.

– Rá miért? Neki is születésnapja van? – kérdezte.

– Nem, a neve napja,

– Ma József nap van… – mondta értetlenkedve.

– Pontosan. Miska a Jóska.

– Jaaaaa, hogy ő az a Miska, aki Jóska! – és ez azóta is rajta maradt Mihály József barátunkon, hogy ő a Miska, aki Jóska…

Olyan mérhetetlen alázat volt benne, ami a mai világban elképesztően ritka. Olyan lelkesen beszélt a műkedvelő mozgalomról, hogy egy életre megtanultam, az amatőr nem pejoratív jelző.  Emlékszem, feljött hozzám Zákány Misivel egyszer a légitársasági irodába, és egy amatőr színjátszó körről beszélt. Vennék részt benne. Hogy ki mondta neki, hogy hozzám jöjjön, sosem fogom már megfejteni, de hogy szíven talált, az tény. Gyermekkorom, és serdülő éveim legnagyobb titkos álma volt színpadra kerülni. Sosem volt elég merszem, és kitartásom ehhez. Tehetségem sem igazán, de ez már más lapra tartozik. Bessenyei és Zákány ott ült előttem a karosszékekben, mintha valami Kuala Lumpurba szóló repülőjegyet jöttek volna előrendelni, és meghívtak szerda estére a kultúrházba, mert ott megalakult egy műkedvelő színjátszócsoport, amelyik a “Szabin nők elrablását” fogja színre vinni, s ebben nekem is juthatna valami szerep, valami Rettegi Fridolin, lökött színigazgató, és… És én csak néztem rájuk, hogy mi is van? Mi történik itt éppen?… Mit is akarnak a művész urak tőlem, aki itt ülök kék nyakkendőben belemélyedve a reptéri illetékek és a repülőjegy tarifák elvont világába, készen arra hogy bármikor elküldjek valakit Antananarivóba vagy Madagaszkárra? Vagy épp New Yorkba.

Eljátszottam Rettegit. És Bessenyei sikert kovácsolt belőlem. Nem a Szabin nőkből, hanem belőlem, meg a többi amatőrből. Majd Klotild néniből. Megtanított járni, mozogni, élni… LENNI a színpadon.  Egész estéket ült a kultúrház szegényesen fűtött termének kényelmetlen karosszékében, és rendezett. Belefeledkezve a jelenetkbe, elveszve a szövegekben, fülig érő szájjal, felhúzott szemöldökkel, hátradőlve, cigarettával a kezében, elmélyedve a mondanivaló mélységében és humorának lehetőségeiben. Voltak olyan darabok, jelenetek, amelyeket soha senki más nem láthatott, nem került nyilvánosság elé, és mégis, életünk nagyon fontos részei voltak. Bartos barátnőmmel is próbáltunk egy ilyent. Jó volt együtt lenni, dolgozni, izzadni, mintha az életünk függene azon a jeleneten. És éltük is. Mint ahogy Bessenyei is tette, elmondhatatlan vehemenciával. Instruált, és tanított. Segített lennünk. A helyi média üdvöskéi, a rádióhallgatók kedvencei, ott kuporogtunk Bartossal, és csüggtünk a szaván, az utasításain, természetes alázattal. Élveztük az együttlétet, szívtuk magunkba Bessenyei színpadi bölcsességét, és maradéktalanul hittünk mindenben, amit nekünk mondott.

Egy színpadon Bartossal és Bessenyeivel

Mindig mindekivel voltak konfliktusaim, nézeteltéréseim, ajtócsapkodásaim az idők s a munkáim során. Bessenyeivel sohasem. Mert azt, amit ő tudott, én csak csodálattal néztem. És noha nagyon magányos és zárkózott volt, nagyon értette a módját, hogy maga köré gyűjtse a lángra áhítozó, “melegre éhes” embereket. Nagy megtiszteltetés volt Bessenyeiékhez vacsorameghívást kapni. Én már pár éve élveztem ezt a kitüntetést, amikor új színművészek szerződtek a városba a társulathoz a színházba. Bessenyei kiemelt közülük néhány jó embert. Évi, mikor meghívott a vasárnapi ebédre, jelezte, lesznek ott a fiatal színészek közül is, ne lepődjek majd meg. István azt mondta, jó emberek – tette hozzá, és ezzel le is rendeztük, mert tudni lehetett, hogy István  akárkiket nem rendez oda a családi vacsoraasztalhoz vagy a vasárnapi ebédhez. De nem csak a kezdő színészek kaptak meghívást ebédre, hanem az élő legendák is. Hogyan kerülhettem volna én másképp olyan nagyságok köreibe, mint Soós Angéla, hogy aztán hosszú éveken át ívelő barátságot, távozásom után pedig levelezést tarthassak fenn? István helye a fotelben, az asztalfőn volt. Az enyém tőle balra, a kanapén. Évi vele szemben ült, tőlem balra. Mindig. Az asztal többi része és oldala a többieké volt. Isti, “a gyerek” a sarokülő sarkában volt. De neki sokszor fontos alkotnivalói voltak, mint kibontakozó művésznek, s csakhamar megfosztotta az asztaltársaságot jelenlététől, miután felolvasta nekünk legfrissebb verseit, írásait. A többiek, a vendégek, a barátok, a színészek, az ismerősök oda telepedtek, ahol éppen hely volt az asztalnál. Politikáról is beszélgettünk sokszor. De leginkább nem. Színházról inkább és társadalmi életeinkről. A legintimebb pillanatok azok voltak, amikor Istvánt sikerült rávenni, hogy gitározzon, és énekeljen. Mint az a szenteste. Egyedül voltam épp. Szeretek egyedül lenni, és nem okoz gondot a magány. Karácsonykor sem. Mégis jólesett, amikor megcsörrent a telefon, és Bessenyei megszólalt. Áthívott vacsorára.

– Évi szeretné, ha velünk töltenéd a szentestét. Ha nincs egyéb programod.

– Évi szeretné?… – ismételtem, és mosolyogtam magamban.

– Igen. Mondta, hívjalak fel.

– És te is szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert csak arra vártam, mondaná ki, ő is örülne, ha együtt ünnepelnénk.

– Én?… – majd beleszippanthatott a cigarettájába, mert szünet következett – Hát, most mondom… most mondom, hogy gyere.

Nevettem.

– Jövök…

– Hát… jól van!… – válaszolta, mintegy beleegyezésként Bessenyei, nem szerette az ilyen felesleges köröket.

Akkor este énekelt nekünk. Nem emlékszem, hogy mit. Isti felolvasta legfrissebb verseit, bort ittunk. És minden szép volt. Évi odasúgta, miközben István beleegyezett, hogy Isti behozza a gitárját, hogy nagy pillanat ez. Nem szokott mások előtt énekelni, nem szokta elő se venni a gitárt… Engem nagyon szerethet.

Én már sohasem fogom elárulni, min nevettünk akkor Soós Angélával és Bessenyei Mesterrel…

Olyan korszakban éltünk, léteztünk, ahol nem kellett bejelentkezés, ha számunkra kedves embert meg akartunk látogatni. Ha elkezdtük mégis bejelenteni magunkat egymásnak, csakis azért volt, mert a munkánkból kifolyólag nem volt mindig egyértelmű, alkalmas-e a másik társasága éppen. Miután messzi kerültem pedig, olyanná vált a helyzet, hogy ha odahaza jártam,  nagyon meg kellett szervezni mindent ahhoz, hogy sikeres együttlétek kerüljenek tető alá szeretteimmel. És most mégis bejelentetlenül akartam menni. Mint régen. Felcsengetni. Bemondani a kaputelefonba, hogy én vagyok. Nem a nevemet. Hanem, hogy ÉN vagyok. Hogy meglegyen az esélye az “Én? Én nem lehetek, mert én itt vagyok…” poénnak, ha sorra kerülne, a másik részéről.

Nem is leírható, amit éreztem, mikor megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Hosszan csengett. A jólismert rekedetes hang. Arra gyanakodtam, Évi mégiscsak odaszólt, hogy érkezem. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem.

– ÉN vagyok – mondtam. És vártam. Kicsit csend volt. Egy köhögés a hangszóróban. És meg is szólalt a buzz, nyílt az ajtó, s a válasz csendesen és szárazon:

– Hát…jól van!…

Benne volt ebben minden. Az, hogy “ha te úgy, én is…” “Ha te csak úgy bejelented, hogy itt vagy a világ másik feléről, és most becsengetsz unzsenír hozzám minden előzetes nélkül, akor én is csak úgy beeresztelek, nem is lepődök meg, azért sem…”

De leginkább az a lélekmelengetően vidám történet volt benne, ami évekkel, sőt, évtizedekkel azelőtt esett meg…

Amerikai csavargásaimból rajtam maradt egy elektronikus írógép. Ma múzeumok érdeklődnének felőle tülekedve, de akkoriban, a 90-es évek végén még hi-tech cuccnak számított, mint mondjuk manapság egy Apple Watch karóra. Amerikában kifutott, és Charlie bácsi Floridában komputerre cserélte a jó öreg masinát, méghozzá egy korszerű 386-osra. Már épp a kukába tervezte kivonszolni az elektromos monstrumot, mikor kérlelni kezdtem, engedje megtartanom, s hazavinnem. Charlie nem is bánta, annyival kevesebb gondja lesz a szemeteseknek, s az, hogy én ezt hogyan csempésztem be akkor az országba, leplezze sötét szakmai titok. Nem, mintha nem lenne elég izgalmas és vicces a története, de nem tartozik szorosan a témához, és már így is nagyon hosszú gyeplőre eresztettem ezt a mesét.

Az írógép ügyesen kiszolgálta az időszakot, amíg nekem is lehetőségem nyílt életem első számítógépét beszereznem. Sok levél, cikk és egyébb jegyzet kelt életre billentyűin. Majd nyugdíjba kellett küldenem. Bessenyeiékhez készültem ebédre. Akkoriban téma volt náluk is a számítógép vásárlás, elsősorban is a gyereknek, akinek irodalmi hajlamait egy szövegszerkesztős masina elmondhatatlanul kibontakozásra serkentené. Ezek a nyamvadt számítógépek azonban igencsak luxuscikknek számítottak. Eszembe jutott, megkérdezem majd Istvánt, vettek-e már kicsi Istinek számítógépet, mert ha nem, akkor az írógépet nagyon szívesen rátestálom azonnali hatállyal a világ előre haladásának érdekében a “kisöcsire”.

A húsleves és a második között, mikor Évi kiment a konyha dolgait intézni, és kettesben maradtunk az asztalnál, István rágyújtott, és én előhozakodtam a témával. Bort töltöttem, és mélyen magam elé bámulva, hogy a dolog drámaiságát megadjam, magamhoz emeltem a poharam, és elkezdtem, mint egy felvezető gyanánt:

– Vettetek már a gyereknek számítógépet?

És az következett volna, hogy felajánlom az írógépet, ha a várt nemleges válasz érkezik, miután belekortyoltam a boromba.

Csakhogy a bor a torkomra ment. És amikor István feladta a “végszót”, hogy

– Nem… – és beleszippantott a cigarettájába, kérdően bámuva az arcomba, én rávágtam:

– Hát, én sem fogok… – és itt elakadt a hangom a cigányútra szaladt italtól, és nem tudtam hozzátenni a továbbiakat, István pedig egy pillanatig rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve nézett rám, letette a cigarettát, megvonta a vállát, és csendesen megszólalt:

– Hát…jól van!…

Volt egy pillanat csend. Majd mindketten nyüszítve ismét, elkezdtünk röhögni, hogy a pörköltös lábassal a szobába érkező Évi nem tudta, mire vélni a megfékezhetetlen randalírozást.

– Mi bajotok, fiúk? – kérdezte megrökönyödve.

– Semmi. Csak Artur nem vesz Istinek számítógépet! – kacagta vinnyogva István, ami persze, semennyire nem tette érthetőbbé Évi számára a helyzetet, de annyiban hagyta zavartan mosolyogva.

A zajra Isti is benyitott – mire én a térdemet kezdtem el csapkodni a könnyes, köhögős-horgős kacagásban – és kérdően nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd pedig rám, aki levegőt sem kaptam már, csak fergetegesen röhögtem – majd az anjya javaslatára, kissé értetlenkedve ugyan, vissza is vonult. Mi meg perceken, sőt, sok éven át nevettünk és nevettünk nyüszítve, térdünket csapkodva ezen az apró kis száraz szituációs poénon. Hogy Rettegi Fridolint felelevenítsem: “Fergeteges sikerünk volt. Rosszul lettek. Elájultak! Volt, aki állva távozott a nézőtérről!…”

– Hát… jól van!…

…Ennyit akartam még hozzáfűzni ahhoz az üzenethez, te Isti.

 

 

 

Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (3)


A boldogító IGEN

Boldog szakmai évek

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is fenn jártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme előtt és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: