Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Esőben, rhododendronok közt


Photo by Artur Dancs

Mondom az én barátomnak, hogy nagy bajban vagyok. Kinek másnak mondaná el az ember manapság az ilyesmit, ha nem annak, akiben megbízik, egyrészt, másrészről, meg akitől valamiféle megoldását is reméli az állapotnak. Mondom, hogy ez az én bajom furcsa keletű: nem lelem a helyem. Csavargom ezt a világot széltiben-hosszában, és valami mégsem hagy nyugodni. Hazamentem Szatmárra is pár napra, gondoltam, hogy az a három nap az otthoni béke és nyugalom szigetén rendet rak bennem, de amikor ott voltam, és mégsem rakott, akkor eszembe jutott, hogy már a nyáron is, amikor egyedül róttam a szatmári – a lelkemnek kedves – utcákat, akkor sem találtam meg valamit… magamat. Vagyis a békémet. Mentem, és örült a lelkem minden kis szegletnek, minden kis hangnak. És róvom tízezrével a mérföldeket havonta, és rajongom minden kis világszeglet édes báját, a trópusi éjszakákat, a ropogós havas reggeleket, a kicsattanó tavaszfüttyös virágerdőket, mohos szagú, avarborította erdőket, mosolygó városokat, fülemiléket – mindent, amit ajándékba ad nekem a sorsom minden nap.

És nem lelem a helyem.

Mikor New Yorkba érkezem, már elég csak a repülő ablakából megpillantanom a várost, máris nyugalom tölt el. Földet érve szembesülhet az ember a metró szagával és a ragacsos kosszal, a csövesek és hajléktalanok ernyedt hadával, lármával, káosszal, és mégis szereti. A káosz és a lárma a szirénákkal együtt egy színes háttérfestmény lesz, az érkező metró szele a friss levegő a fülledtségben, a pocsolya az eső után tükör a fénynek, és az ember örül, hogy hazaérkezett. Egy hétig voltam itthon egyhuzamban. És tavaszoltam, és napoztam, és virágokat lestem meg rügybe pattanni, és madarakat fiókákat etetni. Szippantgattam serényen az utcai rablópecsenyék kormos illatát, megöleltem az alkonyatot az óceánpartról, és újra beleszerlmesedtem a városba a folyópatról bámulva amint az éjszaka fényei sziporkázva mesévé rajzolják a panorámát.

És estéről estére hazajöttem, leültem a fotelbe az ablak mellé a konyakommal, és néztem ki a csodára, amit nekem mai napig jelent ez a város.

Mégsem leltem a helyem.

Akkor azt írta nekem vissza az én Höki barátnőm:

– Annyit mész mindenfelé, hogy a lelked nem tud utólérni, s már otthon sincs. De majd megkerül, egyszercsak ott lesz.

És én hiszek neki. Hiszek, mert Höki nagy ismerője a meséknek, és nagy tudója a válaszoknak. Ő maga is egy mese, mindig mondom is neki. És olyan barátai vannak, mint a Samu, a borzas szőke fiú nagy gomb szemekkel, akivel olykor játszania kell, vagy Pofi, az öntudatos házörző meg Mázli, a maccs-ka. Mert a piros cica nem egy közönséges macska, Hökinek nem lehet csak úgy egy akármilyen macskája. Mázli egy maccs-ka. És ilyen barátokkal körbevéve, Höki sokszor ül a hintán az udvaron, és olyan könyveket olvas, hogy aztán, ha az emberben mocorog valamiféle baj, azt ő egy suhintással el tudja intézni hasonló válaszokkal.

Mikor ilyetén módon ígéretet kaptam, hogy az a kolontos lélek valahonnan majd utólér valahol, akkor már békésen csomagoltam egy újabb, ezúttal csak röpke útra. Semmiféle aggodalmat nem csomagoltam bele, még azt a titkos nyugtalanságot sem, ami a lelkem elbitangolása miatt rámült a szobában. Betettem a kabátom zsebébe, és egy óvatlan pillanatban a másik kabátot csomagoltam el, emezt meg itthon hagytam a fogason egy vállfára lógatva. Másnap visszaérkeztem Norvégiába. Azért vissza, mert egy héttel azelőtt is ott voltam, és nyilván, ott sem találtam a helyem.

Valamiért az ég kedveskedni akart nekem, holott esőt, hetet és havat ígért a jóslás, mégiscsak szelíden sütött le rám a nap, és kicsalogatott az alkonyatban a tó partjára. Megvárta, míg odaérek, és akkor elkezdett nekem rajzolni. Olyan volt, mint egy sokrétegű krémes sütemény. Alul a tó, felette a csík a sötétedő fenyves, aztán a nap narancssárgája, és sorra a piros és a sárga árnyalatai, legvégül a feketébe forduló mindenféle kék.

– Azt hiszem, megtalált, te Höki… – írtam meg hamar a hírt.

– Na, látod. Szereti ott. Vagy ott várt rád, mert tudta, hogy úgyis visszamész, minek járja keresztül-kasul a földet.

Lement a nap, és csípős lett a hideg. Lehet, mégiscsak beváltja a havazást a jóslat. Egy fiatal lány és fiú szaladt le mellettem a domboldalon a tóhoz az áprilisi hideg estén, amikor már összehúzva a kabátot magamon is vacogtam kicsit. A lány pillanatok alatt fürdőruhára vetkezett, és a naptól piros-narancs-indigó színű tóba jó nagyot csobbant élénken visítva mellé. Majd kipattant a vízből, magára kapta a cuccait, és sétáltak tovább a fiúval vidáman beszélgetve, míg el nem tűntek a szemem elől a tóparti ösvényen.  Mostmár én is egyensúlyban éreztem magam, és kacagtam is a bolond skandikon. A tóba ugyan nem ugrottam, egyik porcikám sem kívánta, viszont, ha már így ismét egymásra leltünk a lelkemmel, másnap magammal vittem a város feletti hegyekbe, vadorgonákat és vadkacsákat lesni, és ügyesen hazahoztam magammal aztán. Hangja sem volt, szó nélkül jött, mint amikor az elkóborolt ebet viszi haza a gazdája, amaz meg lógó füllel meghúzza magát, és igyekszik a gazdi kedvére tenni, csak ne orroljon rá a kis kaland miatt.

Photo by Artur Dancs

– Mostmár bizton tudom, hogy megkerült – mondom Hökinek – és tudod, honnan? Hogy ismét sétálunk az esőben a rhododendronok közt a Central Parkban, és a rózsaszínű japán-cseresznyefák  keretezik be a délutánt egy szép fényképpé. Semmi más nem zajol csak a piros madarak ágról-ágva ugrálva utánunk, és feleselve, hogy piu-piu-piu! … Tudtad egyébként, hogy magyarul a rhododendron a havasszépe?…

Nem faggatom, merre járt, s azt sem kérdem, milyen gyakran tervezi majd időnként itthagyni engem. Megtanultam annak örülni, ami van, és hinni abban, ami lesz. Csak lépdelünk az alkonyatban az ösvényen. És az útszéli pocsolyában felgyulladnak az esti fények, az eső már csak annyira szemerkél, hogy aki eddig nem mozdult ki a házból, ezután se merészelje, és a ködbe burkolt városra szépen ráterül az első május este.

Barátságról, Londonról és fülemilékről


Photo by Artur Dancs

A London-szindróma

Az életben sokszor átesünk a ló másik oldalára, ha félelmeinkről van szó. Az én egyik legnagyobb félelmem a csalódás. És annak érdekében, hogy elkerüljem, meg hogy egyáltalán ennek a szorongásnak ne tegyem ki magam, előfordul, hogy ösztönösen elkerülöm a lehetőségét is egy rég várt álom beteljesülésének. Valami ilyesmi a helyzet Londonnal is. Gyermekkorom óta tudtam, hogy nekem oda el kell mennem, és mégis ügyesen elhallgattattam ezt magamban. Az a London, ami bennem élt, minden bizonnyal, nagyon rég nem létezik, és az, amit ehelyett kaphatnék, talán az említett csalódottság érzéséhez vezetne. Így gondoltam. És azt is gondoltam, hogy ha van olyan, hogy lélekvándorlás, akkor minden bizonnyal előfordultam már Londonban valamelyik előző életemben.

Rengeteg időszak volt az életemben, amikor nem jelentett volna emberfeletti megterhelést számomra elutaznom Londonba, és szembesülni vele, mégis egyéb irányba indultam el mindig, és még csak azt sem tudatosítottam magamban, hogy jólesnék ellátogatni oda.

Amióta a Crew Control gondviselése alatt vagyok, nem is kell gondolkodnom ilyeneken, van egy remek ürügyem oda menni, ahova éppen kell, és nem okolhatom magam akkor sem, ha csalódni kell. Úgy gondolom, sokminden más mellett, legalább ezt a felelőséget jó letennem a vállamról. És a Crew Control egy elernyedt reggelen úgy találta szükségesnek, hogy Londonba utaztasson. Az ember, amikor tartalékosként ücsörög otthon, és várja öt órán keresztül puccbavágva, hogy elküldik-e valahová, lényegében minden adósságát feldolgozza magában, azt is, ami csak ezután lesz. Sőt, a jövő havi számlákat is előre kifizeti, és elrendezi a csatos pléhdobozban – ami mellesleg Londonból van – az elmúlt 6 évben kapott képeslapjait. És miközben ott ücsörög kinyalva, utazótáskával becsomagolva hideg és meleg éghajlatra egyaránt, pokolba kívánja az egészet, legszívesebben csak aludna, vagy elrohanna mindenhova, akárhova, csak el innen, ahol meg sem hallani a telefon csörgését. Vagy ha csörögni akar, akkor meg csörögjön, essünk túl rajta. És akkor csak beesik egy London…

Csak óvatosan örvendeztem London kapcsán. Ha őszinte akarok lenni, félre is tettem magamban a tényt, hogy éppen oda utazom, és sokkal inkább az lett fontosabb ebben az útban, hogy jóbarátommal fogok végre találkozni, Zsuskával.

Zsuska

Nem tudnám megmagyarázni, miért emlegetem Zsuskának, amikor valójában nem szólítom így ifjúkori barátomat. De azt hiszem, bennem épp az a jó, hogy nem lehet mindent megmagyarázni velem kapcsolatosan, legalábbis nem ésszerűen.

Zsuskával meg pont úgy jártam, mint az összes többi nagyon közeli barátommal is. Ha ő nem közelít felém, akkor én simán továbbsétálok dudorászva. Bevallom – ha már ilyen vallomásos hangulatviharba keveredtem – hogy van néhány ember az életemben, akiket nagyon szeretek. Vannak közöttük olyanok, akik tudják ezt, az a néhány barátom, és vannak, akik nem, és talán sírba viszem magammal a szeretésemet, anélkül, hogy megtudhatnák. Azok, akik tudják, hogy szeretem őket, azért tudhatták meg, mert odajöttek hozzám valamikor. Vagy odahívtak magukhoz. És én történetesen odamentem.

Zsuskának – immáron maradjunk ebben – ha belegondolok semmi szüksége nem volt rám, és nem hiányoztam volna nagyon az életéből akkor sem, ha nem csöppenek bele, az iskolában neki megvolt a maga baráti köre, és sokmindenki másnak is megvolt a magáé. Nekem nem volt, és nem is törekedtem ilyesmire. Ez mai napig megmaradt bennem, nem cimboráskodom különösebben a munkahelyeimen sem, magamtól szinte biztosra vehető, hogy nem kezdeményezek senkivel közelebbi kapcsolatot. És itt kicsit visszaérkeztünk a London-szindrómához. Azonban az élet igazolta, hogy szerencsére nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azok rajtam múlnának. Az iskolával különben is úgy voltam mindig, hogy éljük túl, aztán majd lesz valahogyan. Hazudnék, ha most könnyes szemmel arról kezdenék nosztalgikus tragikumokban írdogálni ittenség, mennyire vágyom vissza az iskolapadba meg a diákévekbe… Egyáltalán nem. És nekem a barátaim akkor azokra szűkült, akikkel felnőttem a nagyanyám udvarán, és pár felnőtt, aki beemelt a gyermekként előkelőnek látott felnőttvilágba, és haverkodtak velem.

Photo by Artur Dancs

Egy régi-régi szilveszter

Visszatérve Zsuskához, valamiért ő odahívott magához, és én meg nem bántam, mert éreztem, hogy nagyon tudnám szeretni. Bár, legkevésbé sem hiteles ez a szeretés, ha az ember a másikat egy vastagnyelű hatalmas esernyővel kopácsolja, legalábbis a drága Laci bácsi, Zsuska édesapja igencsak szigorúan elővett egyik alkalommal, amikor színházból az eső miatt a nagy esernyőmmel hazakísértem Zsuzsit. Az esernyőt valami holland segélycsomagból szokotálta akkoriban Juliska néni (aki minden jel szerint mégiscsak a mennybe ment) és hat lejért adta el nekem. Az ernyő az akkori esernyőpiac tekintetében gigantikus volt. Ha nem fekete lett volna, hanem csíkos és szivárványos, nyáron napernyőnek is lehetett volna használni sörteraszokon. Egyszer megmértük, heten lehetett szinte esőmentesen aláférni. És ha nem lettem volna akkor is jó húsban, én lettem volna a korabeli Mary Poppins. Mint olyan, az ernyő masszív gyártmány volt, és erős karok kellettek hozzá egyensúlyban tartani, főleg, ha a szél is fújt. El ugyan nem fújt volna bennünket, mert Zsuzsi belémkapaszkodott, engem meg amúgy sem visz a szél el könnyen, viszont a széllökések azt eredményezték, hogy egyensúlyozás közben az ernyőrúddal nagyokat koppantottam Zsuzskám fejére. Laci bácsi szigorúan nézett rám a szemüvege fölött, és mondta:

– Én rád bíztam a lyányt, Ufikám, mert azt hittem, hogy megbízható fiú vagy. De te összepüfölöd a fejét nekem az esernyőrúddal… Hát, nincs itt elég baj amúgy is?….

Bár, ha már Laci bácsi került szóba, nem mehetek el amellett a húsvéti párbeszéd mellett, amikor locsolkodni voltam – óh, az micsoda élmény volt! Persze, mindenki utálta a locsolkodást, és mégis mindenki várta, a fiúk is, a lányok is. És mivel a város másik végében laktak, Zsuzsiékhoz későn értem el. De azokban az időkben nem kellett előzetes bejelentés és határidőnapló ahhoz, hogy a barátaidat meglátogasd, és a késő sem volt késő, legfennebb, ha már a család aludt, a konyhában röhögtünk hangosan, de visszafojtottan. Akkor még nem aludt a család. A húsvéthétfőkben voltak megszokott körök, az ember délelőtt óvatosan evett, délután már hagyta, ahogy jön, csak be ne rúgjon, mert éjszakáig sok helyre el kell még jutnia. És estére valamilyen rejtélyes módon, az egész napi ételorgia ellenére is, az az érzése támadt, éhes. Így ültem asztalhoz Zsuskáéknál is, és Zsike néni mindenféléket teremtett elém, Laci bácsi meg tévét nézett, és néha elejtett egy-egy anekdotát is felénk. Aztán Zsike néni valamiféle unszolására azt találtam mondani, hogy:

– Köszönöm, azt is megkóstolom később…

Mire Laci bácsi felhorkant a tévésfotelben, és kikerekedett szemekkel rám nézett:

– Később?!! … Már ne haragudj, hogy megkérdezem, Ufikám, de MEDDIG akarsz nálunk maradni?

Ezek a kis kacagságos történetek csak töredékei a rengeteg vidám pillanatnak, amit együtt töltöttünk az évtizedek során Zsuskával – és olykor a bűbájos szüleivel is.

Az érettségi és a rendszerváltás közösen azon volt, hogy ahányan voltunk, annyifelé hajigáljon szét a világban. Zsuskával sokszor hosszas kihagyások után találkoztunk, de a mi kapcsolatunk olyan, amilyen csak nagyon kevés emberrel lehetséges az életemben, hogy akármelyik pillanatban fesztelenül és körülményeskedésektől mentesen ugyanúgy és ugyanonnan tudjuk a beszélgetést folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Végülis ez a legárulkodóbb jele a barátságnak. Ő mind ritkábban járt haza, Pesten találkoztunk kisebb-nagyobb kihagyásokkal, majd amikor Londonba költözött, a találkozásaink a szatmári véndiáktalálkozókra szűkültek. De a világ kicsi. És bizonyos emberekkel találkozni kell akkor is, ha ez olyan ritka véletlen formájában is jön elénk, amit megszervezni sohasem tudtunk volna előre… Vasárnapi alkonyban vezettem hazafelé Csíkszeredából egy júliusi estén, és a nyáresti bogáresőt igyekeztem a szélvédőről tisztogatni menetközben, és a velem szemben lenyugodni készülő nap is belevilágított a szemembe Korond kacskaringós határában, amikor egy lovasszekér került elém a folytonos záróvonalú útszakaszon. Zajos társaság utazott a stráfon, de a szemből sütő nap verőfényében nem tudtam egyebet kivenni, csak körvonalakat. Sokáig araszoltam a szekér mögött, amíg valamelyikünk megviláglott, és felismertük egymást. Két barátom, Zsuska és Adrien visított rám örömmel ujjongva a szekér tetejéről, ahol Adrien családja is ott kuporgott. Adrienhez is régi és erős kötelék fűz, mint Zsuskához – és erről más alkalommal bővebben fogok mesét mondani. Ők ketten gyakrabban találkoztak az évtizedek során, de ha együtt voltak, valamiképpen – a mind fejlődő technika segítségével – engem is bekapcsoltak a jólétükbe. Már a baráti jólétbe. Mert különösebb gazdagság egyikünkre sem szakadt a külföldre való távozással. Korondra is pár napra érkeztek nyaralni. Nem is emlékszem, a Korondon eltöltött néhány órát követően, volt-e alkalmunk mind együtt lenni valahol a világban – hacsak nem még egy utolsó véndiáktalálkozón, Amerikába való áttelepülésem előtt.

Amikor kijöttem, Zsuska már rég túl volt a nehéz kezdeteken Londonban, és noha őt sem vetette fel a jólét, amikor a legkritikusabb pillanatokat éltem meg New York-i megkapaszkodásom idején, gondolkodás nélkül nyúlt felém a segítő jobbja. Emellett pedig néha csak úgy kis pakkok érkeztek a postával, királynős bélyeggel. Mekkora öröm volt az első csomagomat átvenni Amerikában! Ha csak egy csoki is volt az, mennyivel édesebb volt egy jóbarát részéről azokban az embert próbáló időkben. Elmondhatatlan érzés volt, amikor hosszas tervezgetés és halogatások után, három évvel azután Zsuska érkezésére készülhettem New Yorkban. Szabadnapokat intéztem és előkészültem mindenféle izgalmas meglepetéssel, amit akkor barátomnak nyújthattam, aki lényegében az első volt, aki barátaim és szeretteim közül – anyámon kívül – hozzám ellátogatott. Azóta is.

Anyu akkoriban utazott haza és kellemes őszt hagyott maga mögött New Yorkban. Ha valaki megkérdezi, mikor érdemes New Yorkba jönnie, azt szoktam felelni, mindenképpen ősszel. Vagy tavasszal. Talán mert én magam is ősszel szerelmesedtem bele a városba, és mert talán a két legelviselhetőbb évszak New Yorkban az átmeneti. Már, amikor van. A dolgok aztán mégis másként alakultak, mert Zsuska érkeztével egyidőben a Sandy hurrikán is megérkezett. New Yorkot előtte való évben az Irén is utólérte, és akkora felhajtás volt, aztán mégsem lett egy kiadós esőnél bővebb hozadéka, hacsak az nem, hogy beázott az akkori szobám plafonja. A Sandyt sokáig senki sem vette hát, komolyan, mi sem, csak vicceskedtünk vele.

Annyira örvendtem Zsuzsinak, hogy a reptéren elfelejtettünk leszállni az AirTrain-ről, és sokáig körbe-körbe jártunk a Kennedyn, miközben mi kipirult arccal röhéncseltünk a világ és a saját dolgainkon a térdünket csapkodva. És mivel Halloweenre készült a város, már a metrón fura embercsoportokba botlottunk – már amikor a körözést befejeztük a reptéren. El is kezdtük a városlátogatást, valahogy ki is ment a fejünkből a hurrikán, csak az volt a figyelmeztető jel, hogy délután négykor kitessékeltek a Central Parkból bennünket azzal, hogy zárni kell a parkot a közelgő fertelem miatt. Estére a lift sem működött a házban, amiben nem volt ugyan semmiféle logika, de az amerikai szemellenzős idiotizmussal nem érdemes a kesztyűt felvenni – ezt Zsuzsi is gyorsan belátta – és gyalogosan négykézláboltunk fel a tizenkettedik emeletre, majd a tüdőnk is utólért, amit útközben kiköptünk.

Másnap már esett, de még mindig felületesen fogtuk fel, bár a boltokat addigra lecsupaszították a népek, mi csak egy köteg ivóvizet hoztunk fel. Anyu hazautazása előtt hagyott főtt ételt és egyebeket a hűtőben, amit mi elégségesnek találtunk egyelőre. És amíg mások izgatottan követték a hiradásokat, mi meghitt hangulatban sütöttük a hagymáscsirkét. Mivel televízióm nincs, az internetről értesültünk fokozatosan a tragédiáról, amit Sandy okozott útja során, de nem is sejtettük, hogy ez a hurrikán igazából New York-on fog csattanni.

És ha az erős széllökésektől imbolygó épület nem volt elég, az ablakból láthattuk, amint az East River egyszer már nem vette be a kanyart az Avenue C végében, hanem simán áthömpölygött a város déli részét ellátó transzformátor-telepen. Na, az már csattanás volt, és látványos fényjáték, amit követően – az ablakra tapadva láthattuk – Manhattan sötétségbe borult. Csak a szél kísérteties hangja hallatszott és a kijárási tilalmat megerősítő rendőrök.

Zsuska hat napra jött New Yorkba, ebből ötöt ültünk áram- és vízszolgáltatás nélkül. New York semmiképp sem a barátságos oldalát mutatta meg neki, a pusztítás nyomait hosszú hónapokig takarították el a városból. Tömegközlekedés sem volt, gyalog mászkáltunk be elmondhatatlan távokat, törmelékeken, kidőlt fákon átlépdelve, esténként gyertyafény mellett üldögéltünk, és hosszasan beszélgettünk, kiapadhatatlanul, és noha mindeketten csalódottak voltunk az elmaradt utazgatások és csavargások miatt, egy kicsit úgy fogtuk fel, egymásra kaptunk egy kis időt ezzel a nagy romlással.

Photo by Artur Dancs

Brooklynban a vihar után

A hurrikános New York-i látogatás óta nem találkoztunk, érthető tehát, hogy milyen izgalom fogott el a hírre, hogy a londoni munkautazás margóján egy teljes délutánt együtt tölthetünk.

Fülemilék és a Buckingham tulipánjai

A londoni röpke 24 órámba annyi minden belefért, hogy magam is örömmel emlékszem minden pillanatára. Elkezdve onnan, hogy a szállodánk egy régi kastély-üdülőre emlékeztető kis hely egy, a nagyvárostól kívül eső, vidéki település tövében zöld fűvel és virágzó nárciszmezőkkel, csivitelő madarakkal, folytatva azzal, hogy miután a színtiszta londoni csapat elvált tőlünk a reptéren, a Thaiföldre települt francia származású pilótával vonultunk be a patinás szálló recepciójára. Nem mellékes az sem, hogy a londoni legénység lényegében csak egy igazi britet foglalt magába, volt a londoniak közt azonban lengyel, román, brazil, spanyol és olasz ehelyett. A recepció akár egy Miss Marple film díszlete is lehetett volna, sőt, az egész szálloda is. A bejárattal szemben, a hallban egy kandalló uralta a teret, mellette koncertzongora, a hallba nyíló roppant hangulatos bár bejáratánál, odébb elegáns vendéglő előkelő vendégekkel, akik ebédeltek éppen halkan társalogva – gondolom, időjárásról és politikáról. Egy szökőkutas, vízeséses terasz is nyílik a vendéglőből, ami éppen napsütésben fürdött.

Photo by Artur Dancs

– Uram, ön módfelett szerencsés: elkapta azt az egy napot, amikor Londonban nem esik, sőt, mi több, ragyog a nap – fogadott a recepciós.

– Pedig direkte hoztam ernyőt magammal.

– Pompás! Meg kell jegyeznem, nagyon bölcs döntés volt az ön részéről. És ha ajánlhatnám, amennyiben úgy gondolja, hogy beutazik a városba, feltétlenül vigye magával. Tudja, erre mifelénk sosem lehessen tudni. Az eső akárhonnan eleredhet, és roppant módon rosszul esnék tudnom, hogy ön esetleg valahol áldozatául esett a szeszélyes időjárásunknak.

– Óh, igen – válaszoltam – magam is eképpen terveztem a városba való utazásomat.

– Nagyszerű! Ebben az esetben már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hogy a sofőr itt legyen, amint ön készen áll az utazásra.

És ennyi emelkedett báj mellett ott volt még számomra a találkozás Zsuskával és ezzel együtt Londonnal is, mindennek a tetejébe! Örömében az ember zabolátlanul elragadtathatja magát, és akár olyan esztelenségekre is kiterjedhet felelőtlensége, hogy felfal egy vegetáriánus szendvicset. Az én derűm és jókedvem márpedig olyan széles volt, hogy kettőt is felfaltam ama bizonyos förmedvényekből, és noha semmi jelét nem fedeztem fel bennük szezám magnak, a jelek egyöntetűen arra mertek következtetni, hogy mégiscsak volt valami, ami olyan heves allergiarohamot váltott ki belőlem, hogy nem győztem a gyógyszert magamba hajigálni. Aki – legalább a korábbi bejegyzések tükrében – napirenden van allergia-állapotommal, az tudja, mivel jár ez: felpuffadás, sebek, vörös foltok, majd gyógyszer után sok víz, nagyon sok víz… és ezt követően pedig órákon át tartó intenzív és makacs vizelési inger. A gyógyszer mellékhatása pedig ellenállhatatlan álmosság. Nekem a két szendvics miatt két gyógyszert is be kellett vennem, a hatás tehát még érdekesebb volt…

– Miért csináljátok ezt velem…? – sóhajtott fel Zsuska, és felelevenítette, hogyan hozta rá a frászt Adrien is egy korábbi látogatás során, majd kissé csalódottan hozzátette, le is fújhatjuk a programot, és majd legközelebb…

Erről, persze, hallani sem akartam, és amikor a göbjeim múlni kezdtek, összeraktam magam, és lementem a ház elé, ahol tudtam, hogy a sofőr már vár rám. Hogy a vizelési ingerrel valahogy zöldágra vergődjek az egyórás utazás során, úgy döntöttem, engedek a másik mellékhatásnak, és amint beszálltam az autóba, azonnal el is aludtam, és már csak a Big Ben látványára ébredtem meg, amikor az autó befordult a Waterloo pályaudvar elé.

Photo by Artur Dancs

Amint említettem, soha nem jártam azelőtt Londonban, – hacsak nem a lélekvándorlás kusza útjai során valamelyik előző létemben – mégis első pillanattól otthon éreztem magam, és ismerősként köszönt vissza rám minden a tavaszi hangulatban nyüzsgő utcákon. New York után, nyilván nem a nagyvárosi légkör az, ami megfogott, hanem éppen az, hogy olyan elegánsan és stílusosan nagyváros London, ahogyan én azt szerettem volna. Tehát semmi sem okozott csalódást, kifújtam magam, hogy ezt is megúsztam. És már csak a legszebb izgalom volt hátra, a találkozás barátnőmmel. Olyan ügyesen körbetoporogtam a Waterloo-t, mintha sztepptáncos lennék, mert amikor hittem a szlogennek, hogy minden egyébre ott a MasterCard, csak egy dolgot felejtettem el, névszerint, hogy az öreg Európában pisilni még mindig csak pénzért lehet. Készpénzért. És ha ezt olyan otthoni helyeken, ahol például Berta a (WC)-ajtónálló, lehetett hitelben pisilni, vagy egyéb módon elrendezni a szükségleteket, akkor Londonban ezt nem lehetett, mert a beléptető kapu csakis a királynő fejével ellátott pennikkel volt hajlandó megnyílni. És bár nem sok a harminc penni, ha az ember nagyon (de nagyon) megszorult helyzetben van, ha nincs, akkor biza, az is soknak tűnik. Egy húszdollárost is feláldoztam volna egy pisilésért, de azt meg nem voltak hajlandóak elfogadni, csak ha megmutatom az útlevelemet – ami nem volt nálam. Román koldus meg éppen elég volt mindenfelé, nem találtam jó ötletnek, hogy a járókelőket lájmoljam meg harminc penniért, inkább imádkoztam, hogy Zsuska ne késsen sokat.

Ha közöttünk bármennyire is protokolláris viszony lett volna, biztos, hogy inkább elfutok világgá, mintsem azzal nyissam a társalgást a nagy viszontlátás-ölelkezésből kibontakozva, hogy kérek gyorsan harminc pennit pisilésre. Persze, hogy ezen aztán órákig meg évekig is el lehet röhögni, de abban a pillanatban ez komoly kihívás volt.

Amennyiben azt mondtam, Londonnal találkoznom olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, Zsuskával a találkozás talán még ennél is sokkal magától értetődőbb volt, annyira természetes, hogy ahhoz hozzátenni már nem is sokat lehetett volna. Lehettünk volna akár az Universului sarkán, valahol egy zuglói kisutcában, a Fifth Avenue-n, vagy éppen ott, a Waterloo bejáratánál. És már javában benne voltunk a mondásokban, amikor rájöttünk, hogy mennyire természetesen folyt az egész, mintha soha el nem váltunk volna. A gyógyszer még hatása alatt tartott, Zsú pedig nehéz munkanap után sietett a randinkra, mindketten szükségét éreztük egy erős délutáni kávénak. Éppen a Big Ben alatt elsétálva akadtunk egy kávézóra, és miközben a mazsolás pogácsát kiválasztottuk a kávénk mellé – természetesen, magyarul vidámkodva mellé – nem kis meglepetésünkre a pincér is hibátlan magyarsággal szólt hozzánk, csak hogy ne felejtsük el, mennyire kicsi is a világ.

Photo by Artur Dancs

Biztos, hogy a város akkor is szép lett volna nekem, ha esőben és magamban járom be a helyeket, de hogy szelíden alkonyodó, kis futó szemerkéléssel fűszerezett, napsugaras délután volt barátom társaságában, olyan meseszerűen széppé tette az egészet, hogy a királynő tulipánjai is mosolygósabbaknak tűntek a Buckingham palota előtt.

Zsuskával az életeinkről beszélve – mint ahogyan azt a Sandy sötét napjaiban is tettük bevackolva magunkat a hűvös szobámban New York tetején – mindent hajlamosak vagyunk vidámságba burkolva újraélni, legnagyobb kínjainkat is. Őt sem kímélte a sorsa az évtizedek során, egyikünknek sem volt fényes diadalmenet a karrier és a magánélet sem. Mégis, amikor erről beszélünk mi ketten, az egész olyan derűs és vidám ruhát ölt, hogy hajlamosak vagyunk akár átértékelni is dolgainkat, és egy ilyen beszélgetést követően azzal elválni – akármennyi időre is – hogy az életünk mégiscsak csodás, és mennyire szerencsések vagyunk azokhoz képest, akik nem is tudatosították magukban, hogy esetleg szürkeségben élnek és lényegében boldogtalanok. A mi életeink, nehézségeikkel együtt – annyi színt és élményt hoztak már eddig is, hogy senkivel nem cserélnénk el azt a pillanatot sem például, amikor csapzottan és fáradtan, hosszas gyaloglás után egy brooklyni ház lépcsőjén ücsörögve majszoltunk egy sajtos hamburgert egy tasak sültkrumplival…

Nem is nagyon búcsúzkodtunk a hosszú séta után, csak annyira, hogy elég legyen hazatérni a szállodámba, vidékre. Kellemes áprilisi este volt, kitártam az ablakot, hogy a légkondícionáló helyett a frissen vágott fű és a nárciszillat tegye kellemesebbé a szoba levegőjét. Egy ideig az íróasztalnál matattam és teát ittam, és miközben a fotókat böngésztem végig, olyan végtelenül kellemes érzés töltött el, hogy az ablakom alatt megszólaló fülemile már csak ráadás lehetett. Kihajoltam, hogy jobban halljam, és ő meg annál hangosabban csattogott – egyúttal jelezve, mennyire későre jár az idő.

Álmomban még hallottam a madarak énekét, és a harmatos tulipánok is újra eszembe villantak, és semmi más, csak mosolygós arcaink és sok-sok derű és nevetés.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: