New York jáccó’nadrágban 8.

A City királynője és a híd az ablakomból

Ha az ablakomon kinézek – és elég gyakran azt teszem, ha itthon vagyok, mivel a hatalmas ablak uralja a lakást, és ha az embernek nem is feltett szándéka kifelé pislogni, jártában-keltében, sőt fotelben ültében is, írás közben is óhatatlanul rálát innen a városra – egyenesen a távolba révedve, túl az East Village alacsony házain, amelyek – nagy szerencsémre – nem takarják el tőlem a látványt, a folyó kanyarulatában a szép, krémszínű Queensboro Bridge látszik, mint a látóhatár abban az irányban. Bár sokan a Brooklyn-hidat szeretik, nekem a Manhattan és a Queensboro a kedvencem – amellett, hogy valamennyi hidat nagyon szeretem New Yorkban is, a világ más tájain is. Persze, a Brooklyn Bridge-nek megvan a maga respektusa, amit annak köszönhet, hogy az első volt a sorban, amelyik összekötötte a szigetet a külvárosokkal.

Queensboro Bridge a szigetről

Gyakran gondolok Queensre amúgy is, de hogy rá is látok a hídra, még többször felébreszti bennem a vágyat kiutazni a városrészbe, amelyik első hivatalos New York-i lakcímemet magáénak tudhatta egykor. Az ablakból is nézve, de minden egyéb szempontból is, Queens nagyon messzinek tűnik. Ezer oka van mégis valakinek oda eljárni, ha csak nézelődni is. New York City városrészei közül Queens a legnemzetközibb. Az itt élő majdnem két és fél millió lakos fele külföldi születésű. Queens rengeteg egyedi és izgalmas negyedből és körzetből áll, ezek neveit világszerte jól ismerik, hiszen Queens lakossága is a világ minden tájáról származik.  Legpontosabb, ha azt mondom, a legek városrésze Queens, és néhányra majd rámutatok csavargásaink kapcsán a környéken. A legfontosabb sajátossága, hogy nem csak az Egyesült Államokban, hanem a földkerekségen ez a legváltozatosabb etnikai és lingvisztikai konglomerátum. Arról nem beszélve, hogy a legsűrűbben lakott területek egyike. New York-i szinten csak Brooklyn előzi meg ebben, míg országos szinten Los Angeles, Chicago és Brooklyn, azaz Kings megye körözi le népsűrűségben. Ugyanakkor Queens mégsem tűnik olyan zsúfoltnak – ha New York Cityt vesszük – mint például Manhattan. Míg Manhattan egy keskeny szigeten terül el, addig Queens a borough-k, azaz a New York-i városrészek közül a legnagyobb területen terjed el, a XIX. sázad vége felé lett az öt boroughból összeeszkábált New York City teljes értékű része. A City királynője Anglia Katalin királynője előtt tisztelegve kapta a nevét.

Queens, New York legsokszínűbb királynője

Mint ebből a hevenyészett felvezetőből is kiviláglik, megszámlálhatatlan izgalmas ürügy is mutatkozik számomra tavaszi napsütötte reggeleken Queensbe utazni. Ehhez még egy praktikus ok is társul, vásárlás az európai boltokban, amikor az emberben feljajdul a vágy azon kedvenc ételei iránt, amelyeknek emlékeit otthonról hozta magával az új világba. Minél többet bámultam a reggeli kávé mellől a Queensboro-hidat (amelynek nevéből kényelemből, tiltakozásból a brit helyesírással és kultúrával szemben és tiszta nyújorkiasságból, frappánsan elhagyták az –ugh-t, ami nagyon sok békés turista megrökönyödését okozza manapság is), annál inkább szükségességét éreztem egy kerékpár-trasszé kialakításának az öreg borough irányába. Soha azelőtt nem kerékpároztam Queensben, de át sem Manhattanből Queensbe. Metrón, buszon, telekabinnal, sőt gyalog is mentem át, a levegőben, a hídon, a folyó alatt, de kerékpárral nem. A hídon elsőként akkor gyalogoltam át, amikor az Irén hurrikán miatt leállt New York közlekedése egyik évben. Akkor Queensben laktam, és amennyiben a városba akartam jutni, erre a kalandra kellett vállalkoznom. Ami nem esett nehezemre, hisz egyedül voltam a hídon, és lélegzetelállító kilátást kaptam ajándékba a vihar utáni alkonyatban. Míg a Brooklyn- és Manhattan-hídon rendszeresen jártam át Brooklynba vagy onnan haza, Manhattanbe, a Queensbridge kerékpáros lehetőségeiről semmit sem tudtam. Izgatottam vágtam bele az új útvonalamba, amiről induláskor nem sejtettem, hogy nem csak Queenst, hanem egy harmadik városrészt is magába foglal majd, és egyik újabb rendszeres útvonalammá válik. Az sem volt kevés meglepetés számomra, amikor kiderült, hogy bár hosszú és nehéz pálya volt ez is, sokkal rövidebb volt, mint a Fort Tryonba megtett negyven kilométeres túrázások. Ennek az útvonalnak is lehetett a későbbiekben mindenféle színt és tartalmat adni. Teljesen másként indult, ha a folyóparti kerékpárúton tekertem fel az ENSZ-palota által szegélyezett részig, és onnan álltam rá az Első Avenue-ra a hídig, de mivel az utak csendesek voltak, élvezet volt a napsütötte reggeleken az East Village-en átvágva, mindvégig a sugárút mentén haladva eljutni a hídfeljáróhoz. Addigra már kellőképpen edzett voltam az avenue meredek emelkedőivel kisebb szenvedések árán csupán megküzdeni, és a hosszas ereszkedők suhanásai kárpótoltak a kis erőfeszítésért. Tulajdonképpen a legnehezebb részt ebben az útvonalban az ENSZ-t követő emelkedő és a szorosan ezt követő hídfeljáró együttes kihívása jelentette, ugyanis a híd lábáig meredeken emelkedő szakaszt pihenés nélkül követi a hídra való felkapaszkodás a híd szélén lévő gyalogos-kerékpáros sávban. A híd építésekor, száztizenegy évvel azelőtt ebben a sávban még a villamosok jártak – tulajdonképpen New York utolsó villamosvonala szűnt meg 1957-ben, amikor a Queensboro-vonalat felszámolták. Sokféle átalakítást követően a híd közlekedésének struktúrájában húsz évvel ezelőtt jelölték ki ezt az északi oldalon meghúzódó sávot a sétálni vagy kerekezni vágyóknak. A belvárosra néző déli oldalon pedig feláldozták a gyalogos szakaszt a mind növekvő forgalomnak. De mi ezzel az északi résszel is nagyon elégedettek lehetünk. Ha az ember felküzdötte magát a híd közepéig, hosszan, messze ellát a felső város irányába, az Upper East Side a manhattani oldalon, a Roosevelt-sziget a másik oldalon, illetve a folyó második ágán túl ott van Queens East Riverre néző része, az Astoria és Long Island City. A folyó itt két ágra szakadva fogja közre a Manhattanhez tartozó szigetet, ahová a hetvenes évek közepétől telekabin közlekedik hetvenhat méter magasan a híd szerkezetével párhuzamosan Manhattanből.  Mivel a híd majdnem egy kilométer hosszan ível át a két városrész között, éppen elég ideje adódik a bámészkodónak szemügyre venni a látványt, és óhatatlanul találkozni fog a kettő közül legalább egyik Tramnek becézett telekabinnal is.

Tram

Queensbe utazni számomra mindmáig hazatérés-élmény. Amellett, hogy a világ legnemzetközibb megyéje és városrésze, a legeurópaibb is New Yorkban. Már ettől otthonosabban érezhetném magam, de első két itt töltött New York-i évem is segített abban, hogy egy élereszóló szoros kapcsolat alakuljon ki közöttünk. Mint ahogy Queens a Kínán kívül élő legnagyobb lélekszámú kínai lakosságát tudhatja magáénak egyrészről, ugyancsak Queens büszkélkedhet a legnagyobb Görögországon kívül élő görög közösséggel is. És ezek a drága népek éppen itt, az Astorián telepedtek le. Nem csoda hát, ha a hídról átérve, a kisutcákba kanyarodva az a féle mediterrán hangulat keríti az embert hatalmába, ami hasonlít ugyan, de mégsem ugyanolyan, mint az Észak-Olaszországban megélt pillanatok. Persze, mint minden negyede New Yorknak, az Astoria sem homogén, itt is élnek olaszok és egyiptomiak is elkezdtek beszivárogni, és egyéb balkán népek, bolgárok, bosnyákok és horvátok, románok és albánok is nagy számban élnek ma már itt az East River ezen oldalán Long Island Citytől az Astoria kertvárosi részéig, a Sunnyside-ig, amely a Queens Bulvárt, a borough fő sugárútjának ezt az örökké nyüzsgő, élettel teli szakaszát teszi ki ezen az oldalon.

Az Astoria, most teljesen csendes – mediterrán sziesztára emlékeztető – verőfényes délelőtti hangulata, a kerítésekre és házfalakra felfuttatott kúszóvirágok és repkények az athéni óvárosban tett csavargásomat juttatta eszembe. A még kellemesen hűvös kora reggelt, amikor a kiadós reggeli után elhagytam a szállodát és a helybéliek tanácsát megfogadva, még a perzselő meleg előtt felmentem az Akropolisz tövébe, hogy bejárjam Anafiotika és Plaka zegzugait. Mivel életem első és mindeddig egyetlen reggeli görögországi tekergésem volt az, elevenen él bennem. És mint ahogy a karanténba zárt New York-i barangolásaim mindegyike, ez a bolyongás is az Astórián ezeknek a korábban megélt úti kalandoknak az emlékeit idézik fel bennem. A magentaszínű papirvirágos teraszok a Santa Monica promenádra visznek gondolatban vissza, ahol a malibui letérőn a Pacific Coast Highway kikanyarodik a városból a Csendes-óceán mentén Malibu irányába. A Riverside lépcsőfeljárói és a ligúr oszlopokkal szegélyezett kilátók a Hudson felett az olasz riviérát idézik fel, míg a petyhüdt, áporodott szagú, párás napok a tengerparparti buja dzsungellel benőtt dűnéken pedig a thaiföldi szigeteken derékbakapott karácsonyi majd újévi izzadságos csatangolásokra, a norvégiai havas téli napot követően a nyakunba szakadt kánikulában. Azon kaptam magam, hogy megálltam, leszálltam a bicikliről, és csak álltam, bámulva a napfényben fürdőző teraszokat, a rhododendron kerteket – amiről máris Londonban voltam ismét reggeli sétáimon a Copthorne kertjében – a Queensre oly jellemző, kertes-feljárós bejáratokat, színes ernyővel vagy csíkos napellenzővel hűvösben tartott széles teraszokkal, amelyeken kényelmes karosszékek, reggeli kávéhoz, délutáni uzsonnához, esti beszélgetésekhez szokott fonottlábú asztalok ásítoztak.

Délelőtt az Astorián

Hogy azért a bevásárlásoknak is járjak utána, kiléptem a mindig nyüzsgő bevásárlóutcára. A Steinway és a Broadway is pangott – épp mint a mediterrán kisvárosok a déli órákban. Lehúzott redőnyök közt csak imitt-amott lehetett egy-egy nyitott üzeletet látni. A szerb hentesnél egy részét elrendezve dolgaimnak az arab gyümölcsárushoz léptem a sarkon. Már volt kajszibarack. Egyet ajándékba is adott ráadásnak, amiért ropogós cseresznyét is vásároltam. A járvány miatt a túlélésükért küszködő kereskedők kis ablakokból igyekeztek valamelyest arra tévedt kuncsaftjaikat kiszolgálni. Volt, aki a kávét állva, az ablak előtt, az eladóval társalogva itta meg, nem sétált el vele, mint ahogyan máskor tette volna. Egyik ablakból poharas bort is lehetett venni Madam Mariatól. Mivel hivatalosan nem lehetett vendéglátó helyiségeket nyitva tartani, az ablak előtt, mintha épp elszállításra várnának, üres söröshordók sorakoztak, amire alkalmasint le lehetett ülni – ezt ugyanis nem tiltotta semmiféle törvény. A román-boltba kellett még eljutnom a Queens Bulváron. Ehhez a Sunnyside Gardens-en hajtottam keresztül. Ahogy a neve utal rá, ez kis rezidenciális kertvárosi negyed olyan, mint a napos oldal. Jelentős román közösség lakik a Queens Bulvár eme hangulatos vonzáskörzetében, az egykori Casa Românã és Bukarest étterem az egykori diaszpóra népszerű társadalmi érintkezési pontjai voltak. Noha ezek ma már nem léteznek, az utóbbi évek változásainak áldozataivá estek, a Romanian Garden és néhány régebbi bolt számontartja még az itt élő román közösséget a Sunnyside-on. A bulváron és a bolt előtti sorban felbukkanó románok most nem tűntek ki a többi New York-i közül a jáccónadrágaikban, még akkor sem, ha az sustorgós tréning volt is.

Sunnyside, a napos oldal

Anyám, első megrökönyödésén túl, amit tíz évvel ezelőtt élt meg itt, Queensben, amikor a koreaiakat és kínaiakat látta pizsamában kiszaladni a friss békát és teknőcöt is forgalmazó, illetve egereket elismerésreméltó létszámban elszállásoló Nagy Fal névre keresztelt szupermarketbe bevásárolni, azóta már fennen hangoztatja, szerinte nagy megrökönyödést New Yorkban senki öltözéke nem kavar fel. Szerinte ő akármelyik szép pizsamájában is felvonulhatna mind a Queens Bulváron, de a Fifth Avenue-n is, még talán meg is állítanák megkérdezni, hol lehet valami hasonlót beszerezni. Egyszer a török politikai ellenállásnak majdnem meggyűlt a baja anyám dühével ama meglehetősen szép hálókák ürügyén. 2016 nyarán, amikor hozzám utazott, épp azidőtájt, amikor anyukám sudokut fejtegetve várakozott a New York-i csatlakozásra az isztambuli repülőtéren, puccsot követtek el Erdoğan  elnök ellen. Persze, anyukám erről semmit sem tudott az elszigetelt tranzitváróban, és nem is értette, amikor ideérkeztekor este a JFK-n megkönnyebbülten, ikegve a nyakába borultam. Szerette ugyan a vehemens fogadtatást, de kicsit furcsának találta, és titokban annak tudta be, hogy kétségkívűl a korosodással jár nálam ez a féle hirtelen és elragadtatott érzelemkitörés. Amíg a poggyászaira vártunk, felvázoltam neki, min ment keresztül Törökország, amíg ő a tranzitban gyanutlanul rejtvényt fejtett , és azt is, én min mentem keresztül. Tulajdonképpen mindeketten örültünk annak, hogy az utasokat távol tartották mindettől olyannyira, hogy nem is értesülhettek a kinti helyzetről, csak megérkezésüket követően. Miután a gép magasba emelkedett velük Isztambulból, minden azt követő járatra Amerika felé embargót vetettek ki meghatározatlan időre. Annál tovább nem is érdekelt volna egyikünket sem a török helyzet sem az embargó, csak mint a civilizált világ polgárait, akik mindig együttérző szomorúsággal és keserű szájízzel fogadják, ha ilyen túlkapásokról és politikai helytelenkedésekről értesülünk. A probléma akkor vált számunkra is mélyrehatóbban fájdalmassá, amikor kiderült, hogy a két poggyász közül csak az egyik érkezett meg. Kaptunk ugyan elismervényt és halvány, sajnálkozó hangú ígéretet arra vonatkozólag, hogy ha majd egyszer annyira letisztul és elrendeződik a politikai helyzet Törökországban, és ismét lesz járat Isztambulból  New Yorkba, minden további nélkül azon lesznek, hogy a kis narancssárga bőröndöt a Pitt Streetre eljuttassák majd nekünk. De a repülőtéren is vetített hírek inkább nyugtalanítóak voltak, és anyukám is nyugtalan volt. Szerencsére, a török ellenállásnak és az államcsínyt elkövető brigantiknak címzett keresetlen szavait az alkalmazott az elveszett poggyász irodán nem értette. Számomra pedig, mint aki sok-sok időt töltöttem az elveszett poggyász szektorban is légitársaságoknál, teljesen egyértelmű volt, hogy anyukám esetében is a legpótolhatatlanabb és legértékesebb dolgok éppen abban a bőröndben voltak, amelyik nem érkezett meg. Mert ez egy általános szabály az elveszett poggyászok területén. Szinte olyasmi, mint az alkotmány az államok alapdokumentumai közt. Vígasztalni próbáltam zokogó szülőmet, és hogy valamivel feldobjam, elmondtam a nagy meglepetést, a másnapi Broadway előadást, amire nagy nehezen sikerült jegyet szereznem a Radio City Hall nagytermébe. Páholyba! Ettől még keservesebben pityergett, mert hisz mégsem mehetünk nyár közepén téli ruhába olyan előkelő helyre, márpedig a nyári ruhái és minden szép kis blúza is az elveszett táskában volt. Nyugtatgattam, hogy másnap korán nyakunkba vesszük a város legjobb ruhaboltjait, és mindent bevásárolunk, amit csak szeretne. Hisz mi az, amit New Yorkban nem találnánk meg.

– A pizsama! Olyan pizsamát, mint az én két szép kis pizsamám (ami természetesen, szintén az elveszett táskában lapult) nincs New Yorkban. Meg seholse! – jelentette ki kategorikusan.

– Akkor te hol vetted?

– A kispiacon az egyik kis boltban.

– Nagy szerencse – vágtam rá tanácstalanul – hogy nem abban akartunk holnap a Radio Citybe menni!

Vannak pillanatok, amikor az ember olyan patthelyzet elé kerül, amikor el kell ismernie, hogy nincs az a Macy’s vagy Victoria’s Secret a világon, ami felveszi a versenyt hálóneműk tekintetében a kispiaci butikos komaasszony kínálatával, és olyankor egyebet sem tehetünk, csak szomorúan elkönyveljük, hogy mekkora gazemberség ez a politika. Hogy Erdoğan végülis mit intézett a lázadókkal, aztán meg hogy mit mondott Obamának, sosem fogjuk már megtudni, de az embargót napokon belül megszüntették, és a törökök becsülete anyám szemében megmenekült, sőt, hatalmasat növekedett, amikor a kaputelefonon felszólt a reptéri kiszállító, hogy házhoz hozták a háborús zónából egészségben megtért kisbőröndöt.

A szép kis blúzban Queensben

Miután füstölt szárazkolbászból és húsos császárszalonnából a hentesnél felpakoltam, a román boltból „borkános vinetta” (grillezett padlizsán), zakuszka, franciakrémes-lap, kajszinektár, rumoscsoki, teapástétom, „Untura”-címkével ellátott, friss disznózsír, borszéki ásványvíz, sült gogos (paradicsompaprika) és meggyes rétes illetve sóstúrós dobrudzsai palacsinta teljesítette ki a bevásárlást. Nem fenyegetett éhenhalás amúgy sem, de a hazai ízek ilyen vészterhes, lehangoló időszakokban némi pozitív hangot ütnek le az ember életében és mindennapjaiban. Ezzel együtt a szobamérleg is joggal és csendesen visszakerült azokban a hetekben a dobozába. Végignéztem a vásárfián, és óhatatlanul tudatosult bennem, hogy ezzel innen még hazáig kell valahogyan jutni, és lejátszódott előttem, amint egyensúlyozok a meredek hídon visszafelé, ezt követően pedig végigvágtázok a csomagok alatt alig látszódó kék biciklimmel a belvároson, mint egyike azoknak a mostanában elszaporodott biciklis futároknak. Sokkal inkább kivitelezhetőnek tűnt, ha a hazavezető fél utat és tizen-kilométert sokkal csendesebb környéken teszem meg, és így dőlt el, hogy a folyó innenső oldalán teszem meg a távot Queensből Brooklynba, és csak Williamsburgnél kelek át a hídon, egyenesen haza. Soha nem jártam azelőtt ezeken az útvonalakon kerékpáron, az első, rövidített útvonal Long Island City kontrasztos környékén haladt át, ahol egyrészt az egykori ipartelepek és kereskedelmi raktárok lepusztult, gengszetrfilmekbe illő képeket festő látványa fogadott, másrészt az elmúlt években gombamód a földből kinőtt felhőket karcoló üvegpaloták. A mólóra Long Island Cityben akkor is lejártam, amikor Queensben laktam, rá lehet a városra látni, éppen szemközt az ENSZ-szel, ott az Empire State és a Chrysler tornya is szemközt. A kopott piros fényt sercegő Pepsi Cola reklám alól sok estén át álmodoztam a New York-i jövőmről akkoriban. Mögöttem lepukkant dokkok és elhagyatott raktárépületek sorakoztak, és gazzal benőtt egykori mezőgazdasági területek. Tíz év alatt egy teljesen új város épült ide, hatvanemeletes luxusbérházakkal, amelyben szupermarket, óvoda, tornaterem, úszómedence és mosoda is van, hogy aki nem akarja, ne kelljen elhagynia a házat sem. A Pepsi-reklám, mint nemzeti szinten védett műemlék, az egykori Pepsico gyár tanújele mára meg Long Island City, a folyóparti luxusnegyed jelképe lett. Alatta és előtte kilométer hosszan sétányok, parkok épültek az olyan álmodozóknak, akik esténként ide járnak ki a manhattani skyline-t bámulni és a jövőjükről, esetleg a múltjukról elmélkedni.

Long Island City

Bár, van egy olyan érzésem, sokan az ósdi manhattani bérházakból lesnek most ide át irigykedve arról álmodozva, hogy egyszer talán megengedhetik maguknak, hogy az üvegpaloták egyikébe valamikor beköltözhessenek. De amint említettem, ha az embert nem vakítja el az új utcák, a semmiből kinőtt tornyok puccos csillogása, és meglátja a kontraszt másik színét is, akkor egy még izgalmasabb világ képe dereng fel benne. Régi cégtáblák, a labodával benőtt egykori autójavító garázsok és kézműves üzletek, kétemeletes kis rogyadozó házak és utcára nyíló hangulatos egykori kis üzletek egy-egy kis maradványa közt unottan ólálkodó gengszter macskák. A sarkon a virágos stand hoz egy kis életet a képbe, akármennyi szupermarket is létesülhet digitális önkiszolgáló kasszával, ezek a bodegák túl fognak élni mindent. Ha belegondolunk, az az Amerika, ami mindannyiunk sztereotíp elméleteiben él, és amit még szeretünk is, nem a multinacionális cégek terméke volt, hanem a kisvállalkozóké. A városszerte ma is fellelhető – szenvedő, de szívósan helytálló – sarki vegyesboltok ennek ékes bizonyítékai. Egy igazi New York-i mindenképp kerít alkalmat és ürügyet rá, hogy rutinos rendszerességgel betérjen a környéke valamelyik bodegájába mindennapjaiban. Van, aki a kávéja ürügyén, ami lehet, hogy nem egy aromákkal kevert kimondhatatlan nevű sztárbaksz-lötty, hanem csak egyszerűen – és jóillatúan kávé. Mások a  reggeli tojásrántottás szendvicsükért zarándokolnak el a sarokra pizsamában, papucsban és kócosan. A bodegába lemenni nem ugyanaz, mint kimenni az utcára, sokkal inkább egy meghosszabbítása a lakásunknak, ami feljogosít arra is, hogy neglizsében  csörtessünk le az ágyunkból a sarokig. Bár mindenképp érdemes szem előtt tartanunk édesanyám korábban kifejtett nézeteit is a New York-iak felszínes és sajátságos öltözködési szokásairól. Nem sok olyan tüntetésről hallhattunk az idők során, amelyeket azért szerveztek, hogy szupermarket-bezárások ellen tiltakozzanak, viszont nagyon sok olyan eseményről tudunk, amikor ötven-hatvan éves családi vállalkozásokat, „papa’s and mama’s” boltokat siettek összefogással megmenteni adott környékbeliek. Ugyanakkor egy-egy új sarki bodega megnyitása minden alkalommal hatalmas Grand Opening zászlóval jár, és ingyen szódával vagy kávéval az első reggeli szendvics mellé. Ezek a Grand Openingek ugyanis sokkal jobban jelzik egy-egy közösségnek a helyzetet, azt, hogy jól állnak, béke van, rendben mennek a dolgok, semmint egy-egy multikulti vegán szupermarket, amelyik a legkisebb pisszenésre odébb áll, ha úgy tartja érdeke. A sarki fűszeresek nem adják fel ilyen könnyen, ők ide tartoznak, ők része az adott közösségnek, s a közösség pedig ezt elismeri azzal, hogy akkor is ott veszi meg a tejet vagy reszelt sajtot, ha pár centtel drágább is a multinál. Ezekben a hetekben, megdöbbentően sok helyen láttam a lehúzott redőnyökre búcsúzkodó, elköszönő üzeneteket kiakasztva. Amíg a nagyvállalatok túlvészelik ezeket a békétlen időket, a kisvállalkozók, a papák és mamák kisboltjai nagyon megsínylették a járvánnyal járó korlátozásokat, és az azt követő bűnözéshullámot. Téli Upper West Side-i csavargásaim során aggodalommal figyeltem, amikor a felső-Broadway egyik sok évtizeden át virágzó, az utcára halvány sárga fényeket pislákoló, színes: Kávé – Szóda – Hideg sör – ATM és Budweiser meg New York Lottó fényreklámokkal, reklámplakátokkal teleragasztott kirakatú, az utcára bámuló kisbolt cicája munkanélkülivé vált. Sok estén jártam arra, és zaklatottan láttam, hogy a lecsupaszított virágos standon, ahol az illető dorombolva hortyogott őszi délutánokon a virágokat felügyelve egy felirat köszöni meg a környékbeliek sokévtizedes hűségét. Az emberiségbe vetett hitemben pár héttel később  megerősített az új, a Broadway-re világos fényt zúdító üzlet fiatal tulajdonosa. Átvették és korszerűsítették az egykori bodegát, nem lehetett ugyan elveszni a polcok tarka vegyességében, minden katonás rendben sorakozott, kategóriák szerint, az ablakot nem takarták immár el ezeréves reklámposzterek, de felcsillant a szemem, amikor a sötét utcáról a fényes boltba benézve az egykori bodega alkalmazásában állt öreg cirmost megpillantottam a polcok közt intézkedni; őt megtartották! Napokkal később valamelyik napilap is cikket írt az Upper West bodegacicája sorsának alakulásáról. Mert ezekben a vihartépázta időkben ezek az igazán fontos dolgok, amelyek komfortérzettel töltenek el és lélekmelengetőek.

Bodegacica

Önmagam számára is meglepő gyorsan értem el a Queenst Brooklyntól elválasztó csatornához, amelyet egykor, amikor még létezett ipar New Yorkban, az áru- és nyersanyagmozgatás elősegítésére használtak, hajózhatóvá téve a bentebb eső raktárakat, és üzemeket. A filmstúdiók előtt elhaladva döbbentem rá, hogy természetesnek hat a látványuk, igazából soha nem jártam a környékükön. Persze, a hatalmas Silvercup felirat, New York másik védett látványossága mindenképp ismerős, hisz nem csak megannyi filmben és klipben tűnt fel, New York-i fotókon, de sokszor elhaladtam mellette az ezen a szakaszon a magasban haladó hetes metróval. Maga a felirat, annak ellenére, hogy a híres New York-i filmstúdiókat juttatja mindenki eszébe, elsősorban is az egykori kenyér- és pékárúgyárra emlékezik. Egy évszázaddal korábban ugyanis, amikor Long Island City virágzó gyárépítési hullámnak örvendezett épp, a huszas években bizonyos Mr Everett Wilsher helyénvalónak találta egy pékség létrehozását a környéken. A Silvercup kenyér és sütemény pedig félévszázados pályafutása alatt az amerikai háztartások közkedvelt családtagja lett. Hogy a mocskos szakszervezeti tevékenységek és egyéb munkásmozgalmi akciók hogyan vetettek mégis véget a Silvercup a Broadway színházaival vetekedő népszerűségének, (előttem) tisztázatlan, de szívesen adózom pár pillanatnyi csendes főhajtással múltja előtt, ha erre bárki is gényt tart – a lényeg mégiscsak abban van, hogy a nyolcvanas évek elején filmstúdiókká alakították a gyáregységeket a Long Island City-i partszakaszon. Eleinte csak tévéműsorok felvételeire használták, de a későbbi évtizedek olyan kedvenceket termeltek ki az egykori kenyérgyár falai közül, mint a  Sex and the City (Szex és New York), a The Highlander (A hegylakó), The Sopranos (Maffiózók), 30 Rock, Mad Men (Reklámőrültek), Ugly Betty, The Devil Wears Prada (Az ördög Pradát visel), Gangs of New York (New York bandái) vagy a What Happens in Vegas… (Amíg a jackpot el nem választ). És persze Joey-ról se feledkezzünk meg, aki a Friends (Jóbarátok) sorozatban ide járt az Életünk napjai-t forgatni – legalábbis a vágóképek ezt sugallták a sorozatban, amelyről nemrég hosszabban is meséltem ezen oldalakon. (Friends – avagy nosztalgia egy New York iránt, amelyik sohasem létezett)

Silvercup

Queenst és Long Island Cityt csak az említett, funkcióját vesztett, gyanús, erjedt káposzta és egyéb áporodott szagokat eregető kanális felett átívelő (még mindig) felnyitható híd köti össze Greenpointtal s ezáltal Brooklynnal is. A Zöldpont-negyedet Kis Krakkónak is becézik vagy Kis Varsónak hiszen a ma is nagy számban itt élő lengyelek olyan ügyesen belakták, hogy azok, akik a modern Lengyelországból ideérkeznek vizitbe az elveszett múltbéli emlékek után kutatni az Amerikába származott pereputty körében, minden bizonnyal átütő sikerrel járnak. A hollandus és brit időszakokat követően a XIX. század német és ír bevándorlókat hozott Greenpointra, a lengyelek a századfordulón kezdtek a világháborúk elől idemenekülni. A szorgalmas európaiak máris virágzó kézműves-ipart kovácsoltak a kisvárosban, favágással és fa megmunkálással foglalkoztak, de vasművesek, üvegfújó műhelyek és sörgyártók is felütötték bizniszeiket a környéken, a folyóra nyíló partszakasz pedig a hajóval folytatott kereskedelmet is jócskán fellendítette. Amikor évekkel ezelőtt felfedeztem magamnak Greenpointot egy eltévedés során, olyan bájos szövetségesre tettem szert benne, amilyenről már nem is mertem álmodni egy elvadultan kérdéses irányba száguldó New York közepette. Greenpoint mai napig féltve és diszkrét bájjal őrzi a kisvárosi élet nem unalmas, de ölelésszerű hangulatát.  A Manhattan Avenue-nak keresztelt főutcán a templom körül sorakoznak a színes házak földszintjein a kis boltok, a gőzölgő presszógépekkel kávéillatot az utcára eregető kávéházak, kenyérillat szivárog ki a pékségekből, és a kirakatban kakaós és fahéjas babka is látható, legtöbb esetben kóser. Az italbolt ablakában magyar Unicum, de lengyel śliwowica és német Jägermeiser is büszkén feszeng, a múlt korokból itt rekedt utazási iroda olcsó repülőjegyeket ígér Varsóba, Krakkóba, Wrocławba és Budapestre is a LOT légitársasággal. Ez a környék máskor sem különösebben forgalmas, eltekintve a reggeli és délutáni csúcsidőktől. Ezen a délutánon egy autó sem nehezítette meg bámészkodásaimat a biciklin egyensúlyozva a sok csomag terhe alatt. Kerültem a jólismert főutcai részt, hogy újabb élményhatásoknak tegyem ki magam felfedezéseim során. A McGolrick atyáról elnevezett parkot épp csak egy-két éve fedeztem fel egy a sarki italkereskedésbe tett Manhattanből történt kiruccanásom során, amikor egy forró krumplislángossal egy késő őszi délutánon erre keveredtem el. A parkot övező színes és hangulatos sorházak és az utcák felett nyáron összeérő lombozatú fák sora alatt pedáloztam. Csak miután utánaolvastam, tudtam meg az igazságtalanul járt Jones Winthrop ezredes történetét, aki 1889-ben megvásárolta a földterületet és elkezdte a park kiépítését, aminek végét már nem érte meg, és a nyitás előtti esztenbőben elhúnyt. A park természetesen az ő nevét viselte, amíg a század közepén a szemközti katolikus templom lelkipásztora után keresztelték át. Mivel az ezredesnek nem voltak leszármazottai, nem perelt senki a névváltoztatás ellen, és így a mai napig Monsegnior McGolrick nevén van a park jegyezve. Az utcán ugyan nem, a parkban elszórtan sertepertéltek környékbeliek, kutyát sétáltatva, és a friss lengyel választásokat élénken tárgyalva, Duda elnök sikerét méltatva. A mind jobban radikalizálódó amerikai nagyvárosokban meghúzódott egykori emigránsok, érdekes módon örömmel tekintenek hazájukra, amennyiben az nem a progresszivista és globalista trendeknek behódolva halad útján, hanem olykor-olykor megnyugtató módon visszatér, ha kis időre is a saját értékekhez, az egyházukhoz, a hagyományokhoz, szembeúszva az európai fősodorral. Persze, felemlegethetném a mostanában oly gyakran és előszeretettel alkalmazott idézetet, hogy „Churchill is megmondta: amennyiben huszonöt évesen nem vagy liberális, nincs szíved, de ha harmincöt évesen nem vagy konzervatív, nincs eszed”. Ám, bármennyire is egyetértek a tartalmával, ilyesmit én nem mondok, mert tudom, hogy ennek az idézetnek Winston Churchillhez abszolute semmi köze sincs.

Greenpoint

Bár a következő sarkon kezdődő McCarren Parkban nehéz lenne megtalálni a választóvonalat Greenpoint és Williamsburg között, az mindenképpen létezik. A mára robbanásszerűen tönkretett, azaz, ahogy a városfejlszetők mondani szeretik: dzsentrifikálódott Williamsburg már más világ. Az egykor hangulatos kisváros, jelentős zsidó közösségének köszönhetően virágzó kereskedelme és kézművessége ma már csak emlék. Egy jellegtelen masszává kezd hasonlítani a mindenhol, az egykori lépcsőfeljárós városi házak helyére épülő egyforma és unalmas tömbházakkal. A hipszterek sznobizmusát kiszolgálandó multinacionális minden-mentes éttermek, vegaboltok, diétás üzletek, gender-független ruhásboltok, vitaminshopok, bio-hipermarketláncok nyíltak az egykori bodegák, szatócsboltok, kóser pékségek és cukrászdák helyén. És manapság tisztességes ember le sem ülhet egy organic kávéház ablakába, ha nem nyit ki egy almás laptopot maga előtt, mint akinek az élet minden pillanatában égbekiáltóan fontos dolgokat kell megnézni azon az almás gépen, miközben tejmentes tejet kér a láttéjába, ami koffein- és kávémentes kávéból lehet. Nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, mennyire szerettem Billyburgbe átrándulni manhattani életem legelején, amikor  a város zajától óhajtottam pár órás szabadságot kivenni. Ahogy az író felteszi a kérdést, mindenkiben ott motoszkál Williamsburg parjain üldögélve, mi a jobb vajon, Brooklynból nézni a manhattani panorámát, vagy Manhatanben lakni, és része lenni a panorámának? Én lényegében mindkettőt nagyon szerettem mindig. És még a toronyház-hódítás előtt nagyon sok estén át bolyongtam a kis utcákban. Akkor még nagyon sok megvolt a régi kisvendéglőkből, mint például a halételeket felszolgáló kis kétasztalos helyiség, megvolt a kézműves sajtbolt, a skandi kávézó, a török étkezde vinettakrémmel és baklavával, a hangulatos italbolt, ahol borszakértő volt az eladó is és udvarias is egyben, hogy a Joe forgalmas sarki boltját ne is említsük. Nagyon bízom a feljövő, a millenniálisokat végre felváltó új generációban, remélve, hogy a sok – a szüleink által, általunk és a bennünket követő millenniálok által – elsekélyesített és értéktelenné tett dolgot valamelyest visszadolgozzák egyféle újabb értékbe és szépbe mentve azt. Ujjongással tölt el mindig, ha a Zé generációnak számító mai tizen-huszonévesek trendjeiben és gondolkodásában ismét az érték keresést és sokkal több észszerűséget vélek felfedezni, mint amennyit az elmúlt évtizedek során nem nagyon volt alkalmunk.

Joe sarki boltja

Hogy kedveskedjen az elgyötört lakosoknak, az inkompeteceniájába belebukott városvezetésünk, ha nem akarta, hogy a kimelegedett időben a sok bezártság és kijárást korlátozó vészjelzések nyomán kirajzzanak a parkokba, lezárta a forgalom elől az amúgy is forgalommentes utcákat. Persze, az az egy-két autó mindenképp átment ezt követően is, ha arra volt dolga, de a nép jobban magáénak érezhette az utcákat, és a távolságtartások és egyéb szabályok gondolkodás nélküli betartásával kiült végre barátai társaságában sörözni a williamsburgi utcákra. Persze, nem volt szabad asztalokat, székeket kitenni, de az sehol nem szerepelt a szabályokban, hogy aprozáros ládán vagy söröshordón nem lehet ülni. S noha normális esetben New Yorkban büntetendő az utcán alkoholt fogyasztani – a tévhittel és a filmsorozatokban látottakkal ellentétben a barna papírzacskókból is – most legalább ebben engedékenyebbek voltak; mindenki ott ivott, ahol utólérte. Amikor az elnéptelenedett új mozit és a bezárt közfürdőt és uszodát elhagyva a Koronás Disznóval fémjelzett kínai vendéglőnél rátértem a Williamsburg-hídra felvezető kerékpárútra. Örültem, hogy az utolsó ekkora emelkedőt az út végére hagytam, és nem azonnal keltem át bevásárlás után ismét a Queensboro-hídon, hogy a manhattani oldalon kelljen hazafelé tartanom. Egyrészt az élmények miatt, amelyeket Queens és Brooklyn a mellékutakon elém hozott, másrészt mert könnyebb lesz a hídról leérve csak felsétálni a lakásba a csomagokkal, minden további sporttevékenységektől mentesen, amit a városon való átnavigálás jelentett volna, ha azt választom. Ha már lúd, legyen kövér alapon a híd brooklyni oldalán megálltam Mr Piña zöldség-gyümölcs standja előtt is a végsőkig megpakolva a csomagtartót.

Kétasztalos vendéglő

Az átkelés a Williamsburg Bridge-en rutingyakorlat volt, nem ment újdonságszámba. Sokszor ugrottam át a zöldségeshez vagy a folyóparti kispadra üdülni a Grand Ferry Parkba. Régebben ehhez is sok szuszogás és lábmunka kellett, mára már belejöttem, nem számított nagy kihívásnak, még egy ilyen hosszú túra vége felé sem. És örültem, hogy Brooklynból tartok majd Manhattanbe, mert ez az oldal érdekesebb és sokkal több látvánnyal szolgál, mint a manhattani. Ott ugyanis a műutak és a metrósínek felett, középen halad a gyalogos-kerékpáros lejtő, két oldalról rácsokkal körbefogva, míg a williamsburgi oldalon a híd egyik szélső sávját kapták a gyalogosok, a másikat a kerékpározók. Utóbbiak emígyen rálátnak a híd mellett sorakozó házsorra, magasabbra érve betekintést nyerve az üvegpaloták hatalmas ablakain a lakásokba, s majd felérve a híd tetejére messzire ellátva Manhattan felett, az East River felső irányába – el egészen a Queensboro Bridge-ig és a Roosevelt-szigetig, s alant ott az új Domino Park, az egykori cukorgyár területének helyén, s mellette a régi kis titkos park a két paddal a folyót bámulva. A lakások magasságában már ismerősként köszönthettem a kora reggeltől a (természetesen, almás) képernyője előtt élénken dolgozó szőke fiatal hölgyet, a tizenkettedik emeleten a nappalival egybenyíló modern konyhában jobbára meztelenül, de hidegebb napokon boxeralsóban vacsorafőzésbe feledkezett izmos fiatalembert, aki mindig tartogat egy széles mosolyt a hídról bebámészkodóknak, a naphosszat a karanténját olvasással töltő középkorú urat a mogyorószínű kanapén krémsárgaszínű párnákba süppedve, vagy a fekete-fehér foltos dagadt cicát a sarki lakás ablakában a fűtőtest feletti párkányon unottan hunyorogva a hídról nagy sebességgel lefelé suhanó, illetve a hozzám hasonló, komótosan felfelé araszoló biciklisekre. Meggyőződésem, hogy kiforrott véleménnyel szemléli a humán élet történéseit, és sziklaszilárdan hiszi, mennyi oktondisággal múlatják idejüket ezek a fura kétlábúak.

A lakásba belépve az ablakból a távolban látszik a Queensboro Bridge, odasandítok, és én sem hiszem el, hogy mekkora körútra vállalkoztam. Amíg elpakolom a vásárfiát, megfordul a fejemben, hogy „soha többé!”, de aztán, amikor a kényelmetlen bicikliüléstől szenvedő részemet lehuppantom a kényelmes karosszékbe az ablak mellett, és kitöltök egy pohár extra idős konyakot, máris más véleményen vagyok, és alig várom a következő túrát.

New York jáccó’nadrágban 7.

 

Az Édeni kert meséje és egyéb kalandok a Cukor-dombon

 

Soha rosszabb helyre ne legyen az ember bezárva, mint New Yorkba; ezt feleltem, amikor mind több ismerős és ismeretlen ismerősömnek jutottam eszébe, akik valamiért azzal – vagy ehhez hasonló – kérdéssel bukkantak elő a semmiből: hogy bírod?! Persze, ez divatkérdés lett mostanában, és főleg, a járvány elején volt felkapott, amikor még nem volt a világ teljesen belefásulva a gigantikus és orwelli háttérjátékokba. Mára már másképpen fest a dolog. És főleg a jelenlegi, viharverte és polgárháború szélére sodródott Amerikából szemlélve.

Édeni kert

A napokban lehettem csendes résztvevője két, általam nagyra tartott, közismert gondolkodó (és gyorsan hozzáteszem, nem politikus!) két és félórás beszélgetésének. Egyikük egy egész hónapig teljes – önkéntes – elszigeteltségben élt családja és kutyája társaságában új, Los Angeles-i házában, kizárva a tömegkommunikáció minden eszközét erre az időre, kikapcsolva telefont, internetet, televíziót, és főleg a médiát. Barátaik, családtagjaik, akiket házukban ezidő alatt vendégül láttak, semmit nem mondhattak el a „kinti világ” történéseiről. Ők maguk kijártak ugyan hegyet mászni, kanyont járni és vásárolni is. Mint elmondotta, a maszk kapóra is jött, mert egy napszemüveggel teljesen felismerhetetlenné tette őt a rajongói és hívei számára a mind jobban kipusztult halivúdi kertvárosban. Amikor ebből a kellemes önkéntes elzártságból – amit hivatalosan jobbára a költözködésükre fogtak, de nyilvánvalóan nem erről van szó, hisz negyedik alkalommal iktatta be életébe – visszatért, arra kérte szakmabéli barátját, hogy kamerák előtt, vágatlanul, leállás nélkül beszélgessenek arról, ami ez alatt az idő alatt a közéletben, társadalomban, politikában és a világban történt. Miközben a másik, alaposan felkészülve jegyzetekkel, dokumentációkkal szemközt vele helyet foglalt, ő hátradőlt a karosszékben és így szólt:

– Ebben a pillanatban bármit mondhatsz nekem. Akármilyen abszurd eszementséget, bármit, amit még februárban elképzelhetetlen fantazmagóriának bélyegeztünk volna meg, akár azt, hogy az 1984 szóról szóra lejátszódott a társadalmunkban az elmúlt hónapban, vagy hogy űrlények jöttek a Földre és átvették az irányítást. Szemrebbenés nélkül elhiszem.

Mert pontosan ilyen világot élünk napjainkban. És ha az ember meg kívánja óvni épelméjűségét – az adott készlet erejéig legalábbis – mindenképp azon kell dolgoznia, hogy minél kevesebb felületen érintkezzen szennyel és az önlegalizált értelmetlenséggel, a magas hangerőre csavart nonszensszel. És bár ez az én drága New Yorkom, legnagyobb elkeseredettségemre, ennek a nonszensznek a kacsalábon forgó fellegvárává avanzsált az idők során, mint ahogyan az ember akkor sem fordul el egy szerettétől, amennyiben amaz sajnálatos módon megborul, tovább rajongom. Kis munkát igényel elengedni a fülem mellett az abszurdumot, de amint említettem, amikor ezt a gondolatot felvezettem, New York elég nagy ahhoz, hogy a bezártságból is mesés pillanatokat és ezerszínű élményeket teremtsen az ember önmaga és lelki nyugalma számára.

A Billings-árkád a Fort Tryon Parkban

A tömegközlekedést tartós időre kizártam lehetőségeim közül; gyalogosan közlekedni, lételemem ugyan, egyre kevésbé volt biztonságos – eleinte csak az elmeháborodottak miatt, később egyebek miatt is; maradt a kerékpár. A bicikli ugyan szűkíti a tömegközlekedési eszközök által nyújtott  távolságokat, a gyalogostúráknál hatékonyabb, mind távolságok, mind gyorsaság szempontjából is. Azon kaptam magam, hogy útvonalaim kezdenek kialakulni, bejáratott útirányok, amelyek véletlenszerűen ismétlődtek ugyan a mindennapokban, minden alkalommal valami új élménnyel, látnivalóval és felfedezéssel is gyarapodott. A trasszé, amire a leginkább büszke voltam, az első, amelyik majdnem negyvenhat kilométeres túrát jelentett – a városon belül. Mindaddig negyedannyi úttól is mindenféle korosodással járó fájdalmam adódott, de a márciusi rekordokat feszegető kerekezéseim megedzettek, és ma már akkor fáj a lábam, ha nem biciklizem egyáltalán, csak ülök a fotelben és írok, például. És a negyvenmegannyi kilométeres táv – amit azóta már több ízben is legyűrtem, jobbára fütyörészve és sanzonokat dudorászva élénken, nem kis megrökönyödésére a manhattani járókelőknek, akiknek ezt az inzultust volt alkalmuk fültanúként megélni, minden egyéb sorscsapásunk közepette – ma már a rutinfeladatok sorát gyarapítja mindennapi önkihívásaim közepette. Pontosítanám azért, hogy semennyire sem a versenyszellem és a távolság számszerű nagysága vonzott ezekbe az útvonalakba bele, hanem rajongásom a városért, a vágyam eljutni kedvenc helyeimre, ahova metróval egy-két óra alatt elröppen az ember, de annak híján megmászandó meredek hegyoldalnak számít. És a vágy nem csak a kedvenc helyeim iránti volt. Amióta csak ismerem és együtt élek vele, New York mindenféle ismeretlen oldalát is fel akartam kutatni, soha nagyobb öröm nincs annál, minthogy valami izgalmasan meséset felfedezzen az ember útközben valahová; és letérjen mentében a jólismert útról, hogy pazar dolgokra, színes csodákra bukkanjon, és olyan emberekkel váltson néhány szófordulatot is akár, akiktől a világ jobbik oldala tér vissza belé, mint az élet a napsugár nyomán a tavaszi tájba az út mentén.

Egy májusi koradélután villan eszembe és rengeteg lihegés, lábmunka és izzadság. Keresztül tekertem már a város nagy részén akkorra, az East River parján fel az ENSZ-ig, az épületet megkerülve vissza, le a partra az Upper East Side promenádjáig, a Carl Schurz parkig, amely a szemközti csücsökben végződő Roosevelt-szigeten túl Queens felé néz át az Astoriára. A kora nyári meleg rengeteg, a szobafogságból kiszabadulni vágyót vonzott ki a csepp kis parkba, amely a Gracie-palotát magáénak tudhatja a park szélén, New York City mindenkori polgármesterének otthonát. Bűbájosan megbújó kedves kis környéke ez a városnak. Nem lep meg, hogy amikor Ricky Martin Evitához kötődő Broadway-szerződése New Yorkba rendelte hosszabb-rövidebb időkre, családjával, az East Village-ben és később a Lexingtonon feladott lakásait erre cserélte le, éppen a Gracie Mansion-nel átellenben, kilátással a promenádra, a folyóra és az Astoriára, valamint a Roosevelt Island kis világítótornyára. Innen a Harlemen átvágva értem el a Hamilton Heights emelkedőjét. Épp az azt megelőző napokban kellett elmagyaráznom barátaimnak, hogy mennyi dombot és lejtőt megmászik az ember Manhattanben gyaloglásai illetve kerékpározásai közben, hiszen még azok is, akik járak itt, úgy emlékeztek, Manhattan lapos. Ezzel szemben viszont a város sziklákra, dombos területre épült, és ennek nagyon is jól kivehető nyomai vannak a városban. Egy-egy városon keresztül megtett bicikliúton akár négy-ötszáz méteres szintváltás – emelkedést vagy ereszkedést – is meg kell tenni. Nem beszélve arról, ha valamelyik hídon kelünk át Queens vagy Brooklyn irányába, abban az esetben tíz-tizenkét emeletnyi emelkedést ki kell izzadni a hajlobogtató, önelégült, sivalkodóan virgonc suhanásért, amit túlérve a híd közepén, a túloldalon kapunk jutalomba a fizika szabályaitól. Hogy miért hívják heights-nak (magasság) a Harlemből nyíló városrészt, amit a Sugar Hill (Cukor Domb) vált fel útközben, abban a pillanatban megéreztem, amint Harlem főutcájától, miután elhaladtam az elbarikádozott és leredőnyözött, híres Apollo Theater előtt, feltértem a sugárútra északi irányban, és olyan emelkedő tárult elém, hogy a térdem is feljajdult. Ott magasodott fölém az avenue, amit oly sokszor láttam, megjártam buszon, átsuhantam alatta metróval – és nyilvánvalóan sosem vettem észre, milyen meredek. Néhány suhanc labdázott csak az utcán nagyon ügyeskedve, hogy a labda ne fusson neki a völgynek a 125. utca felé Harlembe, elvétve járt arra autó. Messze haladtam felfelé a dombon, alattam, mint egy völgy, Harlem, majd újabb magaslaton a belváros és a távolban az alsó város felhőkarcolói. Jobbra meredeken lejtett az út az East River felé, bal felől  pedig a Hudsonra.

Amsterdam Avenue

Ha gyalog mennék is felfelé, gyorsabban haladnék, gondoltam, és a térdemet sem iktatnám ki a forgalomból a túrám kellős közepén. Egy idő után hallgattam is önmagamra, és leszálltam a bicikliről. Éppen egy fekete vénasszony mellett landoltam. A lejtőn sorakozó – zárva tartó – üzletsorok feletti valamelyik ház lakója lehetett, egy kissámlin üldögélt a járdán, cigarettázott és egy dobozból sört kortyolgatott a nyomornegyedek tipikus eleganciájával. Hetven körülinek néztem, aszott, ráncos arcú öregasszony, aki nem szép, de sokkal inkább randa, egy rózsaszínű felsőt viselt, amire színes flitterekből rá volt írva: „Bulis csa’ vagyok”. Hogy a csajból hova lett a jé betű, itt még nem tudtam, s azt sem, hogy kisvártatva reflektorfénybe kerül majd a megviláglott megfejtés is, ha akarom tudni, ha nem. Tulajdonképpen tetszett nekem. Nem a vénasszony, hanem az összkép. A májusi forró délután, a lejtő, a Hamilton Heights, a színes, kopottas házsor, a lehúzott redőnyű, telegraffitizett üzletek és falak, a foghíjas flitterek, a sámli, a napsütötte nyócker fíling. A helyzet. Amikor megszólaltam, magam is éreztem, ez a helyzet élvezetéből eredő kedvesség szakadt fel belőlem:

– Irígylem magát!

Összerezzent.

– Maga meg hunnan pottyant ide. Az előbb sehunse vót, most meg… mit irígyel annyira?

– Hát, ahogy élvezi az életét.

– Hja. Dévaj vagyok.

Éva néni jutot eszembe, gyermekkori szomszédunk, akit Mama sokszor csak úgy emlegetett, hogy a Csóka. Talán, mert herregősre szivarozta el a hangját némi konyakkal egyengetve, és mert – úgyszintén a konyaktól, feltételezem – kicsit feketébb volt, mint mondjuk Margitka néni. És, mint őszinte, és fogékony gyermek, aki mit sem tudott politikailag korrekt normákról még akkor, de Jupiter és az ökrök esetéről sem, vidáman, és jó fiúhoz illően kellőképpen hangosan, hogy mindenki hallja, köszöntem rá első adandó alkalommal: „Csókolom, Csóka néni!”. Nehezemre esett megfejteni, miért kaptam két istenes pofont nagyanyámtól, hogy szikrázott a szép zöld szemem, és büntetésből még egy nagy tál sárgarépafőzeléket is meg kellett ennem.

– Most, hogy mondja… szeretem a trikóját.

– Vacak mán ez – károgta – ha kinyit a bót, veszek majd egy másikat. Hiányos. Ledűltem benne a másnap, oszt mire felocsúdtam, a jé betű sehun. Csak úgy cakk-pakk.

– Pikk-pakk – bólintottam együttérzően, hogy a rejtélyről emígyen fellebbent a fátyol minden különösebb erőfeszítésem nélkül.

– Hozzak ki egy sört?

– Lekötelez…de három éve nem iszom…

– Beteg?

– Sört.

– Beteg.

– Fehér bort azt igen. Abban nincs annyi cukor.

– Nincs. Tudom. Hanem hallja… tetszik a napszemüveg a szemin. Olyan kis flancos. Pont kellene most nekem egy napszemüveg. Nem adja el?

– Áh, nem. Ezt még Amsterdamban vettem. Járkáltam az utcán egyik délután…

– Amsterdamban…

– Amsterdamban… és megláttam, szerelem volt első látásra.

– Mennyit járkálok én Amsterdamban!

– Mennyit? – kérdezem zavartan.

– Sokat! – herregte, és az utcanév táblára mutatva horkantva felröhögött.

Amsterdam Avenue.

– Csak viccelek. Tudtam. Úgy tudtam, hogy külföldi.

– Én?

– A szemüveg. De maga is, na. Mostmár akkor én is irígylem magát.

– Akkor kvittek vagyunk – hagytam jóvá, és leültem a járda szegélyére, és meghúztam a felmelegedett vizes kulacsomat. Hirtelen átvillant valami az agyamon, és azon kaptam magam, hogy az ostoba, de módfelett hangulatos helyzet ellenére is mesélni kezdek. A bezártságnak, a soknapos egyedülléteknek tudtam be.

– Bár, ha belegondolok, ez San Remoból való…

– Tyűha! Az nem Amsterdam – vágta rá összeráncolva a homlokát, mintha töprengene.

– Nem, nem. Olaszország.

– Látja, ezt irígylem én magától. Annyit utazik, hogy keveri Amsterdamot Olaszországgal. Mert nem emlékszik, hol sétált az utcán, mikor megvette azt a napszemüveget. Én soha ki nem tettem a lábam New Yorkból. Nekem nincs, amit összekevergetni.

– Jaj, dehogy keverem. Az első valóban Amsterdamból volt. Nagyon szerettem. Mert ilyen volt, mint ez. És éppen Olaszországban tört el. Egy csudaszép kilátón voltam épp Bordigherán…

A napszemüveg ottmaradt a Piazzetta di Amicis kilátóján Bordigherán

– Az előbb mást mondott!

– San Remot. Ott vettem ezt a szemüveget. Miután a másik eltört.

– A fél világot bejárta ezért a szemüvegért! Megértem, ha nem akarja nekem eladni. Kifizettem volna. Nagyon kis flancos. De nem baj. Kinyit a bót, veszek én is magamnak.

– Amsterdamban!

– Ott, he! – kacagott fel – Amsterdamban!

Búcsút intettem, utánam szólt.

– Mesélhetne egyszer az utazásokról. A világról. Ha erre jár. Ahogy ment az utcán Párizsban. A szomszsédom ismert egyszer valakit, aki Barcelónában járt. Az is arrafele van. Ráérünk, jöjjön még el. Most van idő. Semmit se kell csinálni. Ez a rosseb ránkjött.

Mentemben még utánam kiabált:

– Biztonságban érjen haza!

Ez tipikus New York-i köszönés lett a szepemberi eseményeket követően 2001-ben, azóta sem ment ki a használatból.

Nem jártam azóta a Hamilton Heights-on, sem a Cukor-dombon. De örülem akkor minden ott töltött percnek. Amint felérve a domb tetejére, elém tárult az egyetem, a City University patinás kampusza, mint valami ásítozó nyugat-európai kisváros központja. Onnan lesuhantam a lejtőn a Broadway irányába, hogy onnan megpillantsam a Riverside Hudsonra hajló parkját.

CUNY

Egyik legkedvesebb útvonalam egyébként épp a Riverside lett, hiszen csak úgy ontja magából a felfedezésre váró meséket és csodákat, a trófeát hozó hosszú trasszé pedig ennek megtoldásaként született kora áprilisban, amikor sóvárogva vágytam az Édeni-kertbe, a Manhattan legészakibb csücskében fekvő Fort Tryon parkba. Az elmúlt évek során talán a leghűségesebb menedékhelyem volt a világ zűrzavaraitól, a mindennapoktól. Kora tavasztól késő őszig változatos hullámokban ontja virágokat, kilométernyi kacskaringós ösvényeit behúnyt szemmel is bármikor magabiztossággal bejárnám hiba nélkül. Első találkozásom vele egy nyári záport követő fülledt koraestén volt, amikor első ízben merészkedtem fel a város ama távoli, nagyon távoli szegletébe. Párás, vaskos levegő tapadt mindenre, millió nyárivirág színben pompázott, a levelek esőcseppek súlya alatt hajladoztak, a leköszönt nap utolsó fényderengése és a kovácsoltvas lámpák sárgás halovány fénye megannyi gyöngyszemként csillámlott vissza a vízcseppekről. Szajkók pereltek, rigók trilláztak, mókusok cikáztak, lomha mosómedvék mostak a kukák környékén tisztára pizzásdobozokat. Ott neveztem el magamnak a parkot Édeni kertnek. Az alső és felső ösvényeken esti sétálók andalogtak, nézegették a virágokat, mint ahogy a kertészgazda is szemügyre veszi a virágait, akárhányszor az ágyások közt jár. Hogy irígyeltem őket akkor, hogy ekkora kertjük van… Mára már annyira az enyém is, hogy éppen olyan tüzetesen nézelődöm az ágyások közt teljesen felfüggesztve az idő folyamát magamban, mintha pontosan tudnom kellene, melyik bokor, melyik virág hogyan gyarapodott, amióta nem láttam. A párhuzamos felső, alsó és az ágyások közti középső ösvény, az Allison’s Walk alatt, a lejtős domboldal a kilátóteraszra hajlik alá hömpölyögve játékosan, ahonnan a Hudson folyó – az ég színéhez igazodó víztükre méltóságteljesen hol a tenger felé, az alsó város és a Battery irányába, a New York-i öbölbe tart, hol pedig visszafelé folyik az óceán árapályának engedelmeskedve. Az ösvényekről szemlélve néha ki sem látszik a lombos fák, az aranyesők, mózesbokrok és golgoták, meg a kőkorlátok mögül, de jelenléte akkor is egyértelmű, hisz olyan a park elrendezése is, mintha egyetlen célja lenne felvezetni tekintetünknek a lenyűgöző kilátást az öreg folyóra. A kilátóra ereszkedve pedig mindkét irányba messze ellátni, alant suhan el a várost elhagyó autópálya csíkba tömörülő autók fényszóróival, odébb a Washington-híd, amely a szomszéd államba, New Jersey-be viszi ki és be a forgalmat, s gyakran az öngyilkosokat is a híd közepéig legalább. A Heather Gardent, a virágoskerteket elhagyva a kőfallal védett, fákkal, a másik oldalról sziklafallal szegéylezett ösvény  egy másik kilátóra vezet át, egy nagy füves rétre, amelyet a túlszélről egy dombról a kolostorok impozáns épület-együttese tart szemmel immár majd’ egy évszázada.

A kolostor udvara

A ma már a Metropolitan Múzeum keze alá tartozó komplexum az amerikai forradalomban Washington idején fontos szerephez jutott dombon New York városának felső végét jelzi. Négy, XII-XIII. századbéli franciaországi kolostor, a bencés rendi Sant Miquel de Cuixà, a cisztercita Bonnefonte apátság, a karmelita Trie-sur-Baïse és a szintén bencés Saint-Guilhem-le-Désert együttese, amelyeket az ifjabb John D. Rockefeller finanszírozásával hoztak át New Yorkba. Az elhagyatott francia kolostorok a harmincas évek végére keltek új életre Fort Washingtonban, a mai Fort Tryon Park egykor a város erődjének számító magaslatán múzeumként, amit a milliomos a Metropolitannek adományozott. Ha a kolostoroktól a kövezett ösvényeken át, a túloldalon ereszkedünk vissza a park főbejárata felé, a Margaret Corbin forradalmárnőről elnevezett térre, a várost átszelő Broadway felső szakaszát pillanthatjuk meg odalenn a völgyben. A városunk egyik érdekessége, hogy az egyik leghosszabb metróvonal, az A-subway ezen a ponton van a felszín alatt legmélyebben. A Corbin-téri és a lenti, a Broadwayre nyíló két kijárata között ugyanis pontosan tíz emeletnyi szintkülönbség van. De nem csak virágnyílás idején szeretek itt elveszni a sétányokon naphosszat is, ha tehetem. Úgy vagyok Fort Tryonnal is, mint New Yorkkal, akármelyik évszakban és napszakban is nagyon szeretem, minden évszakban elkápráztat, és új mesékkel vár. Eszembe jut egy téli reggel is, amikor a városban senki sem óhajtotta elhagyni a lakást, leszámítva a szánkózni vágyó kisördögöket , akiknek szülei fejcsóválva álltak az ablak előtt, mint a kövér cirmos macska a párkányon, aki legszívesebben alvásra használná ezt a kellemes időt a benti meghitt melegben, semmint, hogy életét kockára téve kicsoszogjon nyolc réteg ruhában a fogcsikorgató hidegbe a Central Parkba vagy akár a Fort Tryon domboldalára, ahol nyárestéken szerelmesek piknikeznek, s az alkony színes fénye mellett mások olvasnak, az öregebbek pedig csak néznek alá a folyóra, télen viszont gyermekzsivajtól hangos, tarka csúszókorongokkal, piros, vidám arcokkal.  Majdnem két órát buszoztam-metróztam állig beburkolózva a sokmínuszos fagyos reggelen, a frissen lehullott havat közelebbről szemügyre venni. A hóeltakarító parkmunkások sem voltak nálam fürgébbek sokkal, épp csak a fősétányt tisztogatták meg annyira, hogy járni lehessen. A többi ösvényt csak emlékezetből jártam be, és a lépcsőn hirtelen szinte derékig süllyedtem a még puha fehér takaróba. Egyedül voltam, magaménak érezhettem az egész parkot. Vörös kardinálok repkedtek a megfagyott bokrok száraz ágain, lesték, leraknék-e valami biztonságos helyre számukra magvakat vagy egy kis pörkölt mogyorót.

Semmiképp nem akartam ezen a tavaszon sem lemaradni a Fort Tryon első virágrobbanásáról, a nárciszmezőkről, a cseresznyevirágzásról, az aranyeső záporról, a menyasszonyi fátyolt öltő fákról, az első kockás kotuliliomokról, a pirosodó mózesbokrokról tele kékszajkókkal és feketerigókkal. De titokban tudtam, hogy útközben utamba ejtem a kis piros világítótornyot is a Washington-híd alatt. Manhattan utolsó, még működő világítótornya, mint egy mese piroslik a hatalmas szürke híd szárnyai alatt a Hudson alsó partján. Ezt a mesét már sok évvel azelőtt Hildegarde Swift is felismerte a kis torony esetében, és 1942-ben könyvet írt róla. Az eredeti kiadást éppen a napokban láttam licitre kiírva, akkor az ára ezer dollár körül forgott.

A kis piros a híd ölelésében

Hogy több időm legyen, és hogy a gyaloglási ritmusomból se essek ki a sok mozgáskorlátozás közepette, Harlemtől felfelé a folyóparton az utat gyalogosan tettem meg a hátralévő kilométereket. Boldog voltam, ilyen intim közelségben ekkora méretekben soha nem töltöttem időt New Yorkkal, bármennyit is sétáltam mindenkoron és minden nap azelőtt. Ez egy teljesen más együttlét volt, és olyan közvelen, amilyen csak elképzelhető. Fura, ugyanakkor reménytkeltő. Aféle megnyugtató bíztatás volt abban a tavaszi szabadságban, mint egy ígéret, hogy minden jóra fordul hamarosan. Csak egy kis szabadidőt kért a természet tőlünk. Egy kis nyugalmat.

A New Yorkban tett jótékonykodásairól ismert ifjabb Rockefeller azonban nem csak a kolostorokat és az ezzel járó területet vásárolta fel, és ajándékozta a városnak, hanem az 1915-ig a Cornelius Kingsley Garrison Billings iparmágnás birtokát képviselő jelenlegi park területét is. Már 1917-ben jelezte ebbéli szándékát, és hogy nyomatékosítsa is, a New Jersey-i oldalon, a Hudson túlpartján is felvásárolta a területeket, hogy ne épülhessenek olyan toronyházak és felhőkarcolók a szomszédos államban sem, amelyek a jövendőbeli park kilátását akadályoznák. Manapság mesébe illő históriának tűnhet egy ilyen történet, azonban a város akkori vezetése mégsem repesett ujjongva örömében hálatáncot lejtve a City Hall kies aulájában, és cinikusan azzal utasították vissza a mágnás felajánlását, hogy a terület nincs kellőképpen kiépítve. Rockefeller ekkor fogadta fel ugyanazt az Olmsted családi céget a Tryon park megtervezésére, amelyik alapítója a Central Parkot is tervezte. Az apa nyomdokain az ifjabb Frederick Olmsted keze nyomán született így meg a park, amit már kész állapotában 1931-ben a város „nagyvonalúan” elfogadott.  A Fort Tryon Park a jó öreg Sir William Tryon nevét őrzi ma is – talán, amíg a libtard radikálisok ennek is utánaolvasnak, bár olvasásra esetükben, szerencsére kevés esély mutatkozik – aki New York tartomány utolsó brit kormányzója volt, és aki a Fort Washington-i ütközetben (a jelenlegi park területén) győzelmet aratott ugyan az amerikai csapatok felett, de 1783-ban csapataival kivonultak végérvényesen Manhattanből, maguk mögött hagyva a város egyik legfontosabb erődjét, a Fort Tryont. És míg a park neve az angol hadvezér dicsőségére emlékezik, addig a magas árkádokra épített mai kilátó a Hudson felett, a fennebb emlegetett Billings családra, akinek birtoka állt ezen a helyen, és akiknek lenyűgöző méretű kúriájának – de fesztelenül kastélynak is emlegethetjük az építményt – volt része az elragadó szerkezet. A lovaskocsik számára innen, a Tryon Hallból vezetett kövesút alá a kanyargósan a mai autópálya helyén akkor még csendesebb időket megélt Riverside Drive-ra. Annak a elegáns lovaskocsi felhajtónak emlékeit őrzik az egykori bejárati kapu oszlopai, amelyeken sok órát ültem magam is tücsökciripelésben és cikádazörgésben olvasni forró nyári napokon a fák árnyékában.

Inspiráció Pont

Ha a Billings Árkád feletti kilátóról az árkád alatt ide, a kapuhoz aláereszkedve, nem szegné utunkat az autópálya kifelé vezető ága, könnyedén sétálhatnánk át a szemközti „kis görög templomhoz”, ahogy a régiek emlegetik az Inspiráció Pont névre hivatalosan keresztelt, ma már elhagyatott kilátót. Láttam mindig a teraszról, olvastam is róla, de megközelíthetetlennek tűnt a folyó és a Henry Hudson autópálya két, ellenkező irányba tartó többsávos csíkja által közrezárt senkiföld szigeten. Békésnek, hívogatónak tűnt odafentről, karnyújtásnyira, mint valami üdítő délibáb fehérlett a folyton iszonyatos iramban száguldó forgalom közepén, magasan a folyó feletti szirten. És bár lépésekre volt az egykori felhajtó oszlopaitól, kilométereket kellett kerülnöm ahhoz, hogy végre eljuthassak oda is. Sok tanulmányozásom révén, hirtelen ötlettől vezérelve, a kis piros világítótoronytól nem tértem fel az útra, ami egyenesen a parkba vitt volna Fort Washingtonon át, hanem a part feletti keskeny ösvényen botorkáltam fel az Inspiráció Pontig. A dór oszlopokkal és fából készült mennyezettel, piros kővel díszített padlójú kilátó megkopott eleganciával meredt a Hudsonra a gazos-bokros domboldalról. Mint ahogy szinte egész gyalogutamon az ide vezető majdnem nyolc kilométeren, itt sem zavart senki magányos szemlélődésemben, ami olyasmi érzés volt, mint amilyen Columbus atyánkat is hatalmába kerítette, amikor az új világot felfedezni vélte. A tavaszi  mind hosszabbodó délutánok egyike volt ez, amikor a nap már elindult pihenője felé, és átvilágított a pergola tetejét alkotó cifra szerkezeten, csíkokat vetítve a piros kövekre. Szomorúan elmélkedő enyészet hangján matatott a szél keresztbe-kasul az oszlopokon, amelyek régesrég megélték legdicsőségesebb éveiket a múlt századelőn. Amikor Gustave Steinacher mester, a Riverside Drive északi meghosszabbításakor felügyelte a park építészeti terveit 1924-ben, az akkor jobbára csak konflisozásra, sétakocsikázásra használt külvárosi elegáns útszakaszt akarta ezzel a kis kilátóval, mint úticéllal megkoronázni. Az akkori krónikások úgy is írtak róla, mint  pompás lehetőség a Hudson és a szép panorámák szerelmeseinek a kikapcsolódásra, a tájban való elmélyedésnek. Akkor – mivel nem vetette fel a gaz és a dzsungelszerű növényzet, akár a város legalsó csücskéig is el lehetett tiszta időben látni, és fenn pedig a messzi északabbi városokig. Némiképp ugyanabban a stílusban építették, mint a néhány kilométerrel lentebb, a szintén a Riverside Drive mentén felfedezhető kilátót Grant tábornok emlékművénél, ami Theodor Videto alkotása, ami 1910-ben készült, és az akkori lapok elismerően a Riverside díszének titulálták. De Grant generális emlékművére és az ahhoz fűződő lélekderítő felfedezéseimre a későbbiekben visszatérünk még.

Aznap este nem csak a biciklis rekordomat akartam megdönteni, ha már belevágtam, a gyaloglásban is pótolni szerettem volna a sokhetes kiesést a hosszú napi sétáim terén. Persze, az olaszországi rekordomat, amikor Bordigherából szinte San Remoig gyalogoltam el egy napfürdőzős napon a tenger feletti látványúton, de úgy döntöttem, a Fort Tryonból majd sétálni fogok egy darabon visszafelé is, legalábbis a Riverside Drive alsóbb szakaszáig, a Grant-emlékműig.

Fürtös gyöngyikék

Mire a parkba értem, piroslani kezdett az alkonyuló nap. A Heather Gardent már a kapuból meglátva olyan volt, mintha egy nagy élő festmény előtt állnék. A fák hajladoztak a hófehér és a rózsaszín virágfüzéreik alatt. A korai magnóliák, mint megannyi bólogató ara, a kertben és vadon is, szinte tengerszerűen hullámozva sárga és fehér nárciszok egész szőnyege terült el. A tiszta fehér és a sárga közepű csillagvirágok összefüggő foltját egy-egy helyen a fürtös gyöngyikék hihetetlenül kéklő oázisa váltotta fel. Odébb ciklámenszínű papírvirágok bokrai mögül az alkonyatban, és a Hudson feletti sétányon andalgó párok felett megjelent a narancssárga fénybe burkolózott kolostor tornya. Mézédes parfüm csapta meg az orrom, a domboldalon lenézve megtaláltam az illatfelhő lila-fehér-kék eregetőit. Ameddig a szem elllátott, jácintok virultak. Mivel tudtam, a naplemente után gyorsan sötétedni fog, én meg a város ellenkező végén voltam, indulnom kellett visszfelé. Néhány perc jutott az órákba nyúló kerekezés és gyaloglás után a végső uticélra, de a lelkem elégedett volt, tudtam, hogy nekem megérte. Meg az a néhány perc is az ágyások közt és az oly kedves kis ösvényeken, allékon, de megérte ez az egész nap, a virágba borult Hudson part, a kaptatások, a suhanások, a beszélgetések, a színek, az illatok, a kis piros világítótorony, az East River, az üres utcák, a város, ami csak az enyém. Mielőtt a Riverside-on néhány kilométerrel odébb biciklire pattantam ismét, azon a szakaszon, ahol két szinten is folyik a közlekedés, a magas úton ereszkedtem lefelé a Washington Heights-ról. Ezen a részen olyan hatalmasak a szintkülönbségek, hogy a metró a föld mélyén egyenesen haladva kijön a föld alól, és egy mély völgy fölött egy viadukton keresztül suhan át, míg visszatér a föld alá pár utcával odébb. A közutat pedig kénytelenek voltak úgy megoldani, hogy míg egyik az alsó, a Harlem utcai szintjén halad, a felső a Washington Heights és a Riverside magasabban fekvő szintjét köti össze, Harlem felett egy viadukton ívelve át. Ezen a hídon ereszkedtem a város irányába, amikor – mintegy a nap megkoronázásaképp egy pazar New York panoráma tárult elém.

Panoráma a Riverside tetejéről

Mint aki sokszázezer fotón örökítettem már eddig is meg a várost legkülönfélébb szögekből, bármikor engedem magam lenyűgözni általa, még ha sokadszor is látom ugyanazt a tájat – mint például az ablakomból nyíló kilátást, amiről legalább tízezer fotóm készült a tíz év során, különböző színekben, időben, napszakban vagy évszakban. De az, amit akkor este kaptam, valami teljesen új volt. Nagyon sok éve nem jártam azon a részen, gyalogosan pedig pláne nem. Ha a drága M5-össel át is buszoztam ott, arra emlékeztem csupán, hogy az a környék folyamatos fejlesztés és építkezés alatt volt. És most, ahogy váratlanul elém tárult, szinte mozdulni sem tudtam, annyira nem tudtam betelni a látvánnyal. Jobbomon a Hudson feketéllett, a Washington-híd fényeit ringatta a vizén és a szemközti New Jersey-ét. Előttem a lágyan ereszkedő út gyönyörű lámpasorral szegélyezve a folyó felőli kőkorlátra erősítve, és mégegy sor az út mentén, mint egy dupla gyöngyfüzér. Szemközt előre tekintve a Riverside elegáns bérházainak ezer ablakfényből sziporkázó konglomerátuma, távolabb pedig a folyóba nyúlva a szennytisztító gyár tetejére 1993-ban épített különleges Riverbank Park boltívei mögött a jólismert manhattani belváros panorámája.

A Broadway döbbent csendje

Későre járt, mire a belvárosba leértem. A Broadwayn haladtam a Times Square irányába. Hosszú kilométereken sem találkoztam emberekkel, autó is csak ritkán suhant el mellettem. Ott sorakoztak előttem a színházak fényreklámai, a szállodák, a futófények, a Times Square villogása – és döbbent csend. Egy lélek sem, amerre csak elláttam. Csodálatosan félelmetes volt. Normális esetben soha nem ezt az utat választanám, és ha belecsusszannék is a Broadway felső szakaszába az Upper Westen, a Lincoln Centernél vagy a Central Park sarkán, a Columbus-köröndön, akkor is tennék róla, hogy mielőtt a Times Square őrületét elérném, messzire elkerüljem azt. De most béke volt. Se zaj, se forgalom, se tömegek. Akármennyit is láttam a Times Square őrületét az évtizedek során, mégis ennek az éjszakának a képe égett bele az emlékezetembe. Akkor nem éreztem, de mostmár tudom.

New York jáccó’nadrágban 6.

 

A Sherry-Netherland órája alatt

Kicsattanóan friss, napáztatta, harmatos tavaszi reggeleken – angyalként vagy sem – sokszor ért az uzsonnaidő két keréken a verőfényben úszó város csendes utcáin. Olykor a folyóparton is – hol a Hudson mentén, hol pedig a keleti oldalon, az East River promenádján, legtöbbször a manhattani, de olykor a Williamsburg felőli brooklyni oldalon is.

Át a hídon

Csak áttekertem a hídon, lementem a az ottfeledett kis parkba, leültem a folyóra és Manhattanre bámuló lócára. Amelyet nem választ el, amint tudjuk semmiféle korlát a folyótól, mint a civilizáció által alaposan felkorlátozott modern, fényes parkokban. A Grand Ferry Park, ez a kis titkos helyem Billyburgben, éppen átellenben van a házunktól, a folyó túloldalán. Ha kilépek az ajtómon, és a lépcsőház nagy ablakain kitekintek Brooklyn irányába az East Riveren át, pontosan odalátok. Egy zsebkendőnyi kis park két lócával a folyó partján, és sejteni lehet a nevéből, hogy egykor kompkikötőként is szolgált. Egy derék vállalkozó, Richard Woodhull 1802-ben úgy találta, megérett a világ rá, hogy Manhattan szigetének legyen egy kies kis külvárosa a folyó túloldalán. Feltételezem, a manhattani élet már akkor sem a legcsendesebb mederben csordogált, még ha nem is volt olyan eszeveszett, mint manapság. Az úriember egy tizenhárom holdas területet vásárolt fel, amit egy kompjárattal kötött a városhoz – híd akkor még nem lévén. 1810-ben, a terület első főfelügyelőjének, Jonathan Williams ezredes tiszteletére az új települést Williamsburgh-nek keresztelte el. Williamsburgh atyjának pedig David Dunhamet kiáltották ki, aki 1818-tól a gőzös kompjáratokat elkezdte az East Riveren közlekedtetni, a Williamsburg-hídra a század végéig még ugyanis várni kellett. (a –h betűt, mint annyi minden egyebet is a New York-iak nagyvonalúan leharapták azóta a város nevéből) Számomra a kicsi park – amint ezt sok eddigi mesémben is valamiképpen érzékeltettem – az idők során nagyon sok kedves emlékkel lopakodott be a szívembe. Jelentéktelen, semmilyen, szinte csak egy parlagon felejtett szegletre emlékeztet a szédítő iramban dzsnetrifikálódó hipszter univerzumban, amivé Billyburg az elmúlt évtizedben vált. És mégis jólesik ide el-eljönni olykor. Megtettem akkor is, amikor a Queens Bulvár oldalán laktam első New York-i éveimben, és amikor még nem is sejtettem, hogy a parkból jól kivehető, a túlparton épülőfélben lévő toronyház nemsokára hosszú távú első manhattani otthonom lesz. Érdekes felismerés volt számomra is, hogy a láthatatlan kötelék első és jelenlegi New York-i otthonom közt történetesen éppen ezen a parkon át fut Manhattanből a Houston Streettől – átugorva a folyót. Hisz, amint a neve is jelzi, a Grand Ferry Park a Grand utcának a brooklyni végén van Williamsburgben, ez a Grand utca pedig, miután végigvágtat a hipszter negyeden, és átlép Queensbe, sugárút lesz, és meg sem áll Elmhurstig, ahol a Queens Bulvárba torkollik – pontosan ott, ahol első amerikai otthonom állt.

Williamsburgh

Útközben a Grand Ferry Parkba a pékségből friss áfonyás édes angol pogácsát, scone-t vettem magamhoz, a Zsuskával, az angol kastélyokat és rózsakerteket felfedező körútjainkon útunkba ejtett ötórai téjázásaink emlékét eképpen is felelevenítve. Napok óta állt a világ akkor már, hetek is lehettek, az idő úgy folyt össze bennünk, mint valami bávatag massza. Az East River mindig szutykos, zavaros és gyanús szagokat is gyakran árasztó vize nyugodt volt, szinte sima. Nem cikáztak a kompok, sem a kis sétahajók pezsgő nyüzsgésben, még csak hatalmas teherszállítókat sem tolt felfelé a vizen zakatolva a vörös tolóhajó a révkalauz irányítása alatt.  Akkor láttam először tisztának a reggeli napfényben zöldesen csillámló vizet, amint a lábam előtti sziklákat csapkodta. Akkoriban olvastam, hogy Olaszországban, Velence öblébe visszatértek hosszú-hosszú kimaradás után a delfinek, és itt, New Yorkban is, ismét láttak fehér bálnát a Hudson és az óceán összefolyásánál, a Verrazzano szorosban, ami egyértelmű jele a víz tisztaságának. És amellett, hogy tiszta és friss volt idén a tavaszi levegő, nem csak emiatt volt bódítóan kellemes nyitott ablakkal aludni, hanem, mert esténként a virágzó fák illata is beszűrődött a mindig zajtól sujtott manhattani lakásomba, és a szemközti park fáit ismét belakták a madarak, és a fülemülék és feketerigók egymást felváltva késő estétől kora reggelig csattogtak-csiviteltek, göndörítették énekeiket. Sem autók, sem szirénák, sem a háztetőkön, teraszokon randalírozók nem zavarták New York békés, döbbent csendjét. A levegőben – de talán inkább megfertőződött lelkünkben – vibráló szorongást ezek a csalogányok és pacsirták oldották csodálatos harmóniává.

Mint minden évben, a körülményektől eltekintve, és azoktól teljesen függetlenül, ezen a tavaszon is nagyon vártam a város virágba borulását. Ez egy olyan ünnep, amiről már nem fogok leszokni, amíg élek. Számomra – akármi is történjék – New York ősszel a leghangulatosabb és tavasszal a legszebb. Imádom ugyan a nyár szutykosan ragacsos, ruhatapadóan fülledt – ahogyan itt mondják, „ázott kutya szagú” – heteit is, mint ahogy a csillogó színes fényekkel és halk ünnepi zenékkel ellepett, olykor vastag fehér bundatakaróval beterített, kurta téli napokat is, amelyek alig hogy elkezdődtek a reggeli kávénkkal, máris áthajlanak a koraesti borozgatásokba, könyvesbolti esti portyákba, klubestekbe, halk beszélgetésekbe az utcára nyíló ablakú kávéházak csendes morajlásába.

Izgatottam vártam a cseresznyevirágzást, az aranyesőt, a nárcisztengert, a rhododendronokat, az orgonákat, és noha, közvetlen környezetemben is most sokkal több virág kényeztette el azt, aki kimerészkedett a kihalt, napsütötte utcákra a Village-ben és környékén, nagyon vágytam a Central Parkba, ahol pontosan ismertem minden virágfajtának a helyét és nyitási időszakát az ötven utca hossznyi oázis legrejtettebb zugaiban is. Még mielőtt a tömegközlekedést – elsősorban biztonsági szempontokból – teljesen ki nem iktattam mindennapjaimból, feljártam a Bronxba, hosszú kilométereket kerülve a Van Cortland park ösvényein vagy a Wave Hillen, ahova anyámmal is sokszor szívesen kijártunk őszeleji delutánokon almáspite mellett napozni a mind erőtlenebb, de simogató őszi napsütésben a teraszon, ahol Mark Twain és az akkor fiatal Teddy Roosevelt is járt emberöltővel korábban, vagy leülni a a pergola alá a Hudson fölötti szirten a felfuttatott klemátiszok és lilaakácok, búbos loncok illatos árnyékában.

Wave Hill pergolája alatt

Ugyanennyire szeretem a brooklyni Central Park, a Prospect Park sáfrányoktól lilálló réteit vagy Queensben a Forest Park erdei ösvényeit, mózesbokrokkal, aranyeső zuhataggal, nárciszokkal, csillagvirágokkal. A beszűkített mozgáslehetőség gyaloglásra és kerékpárra szorította le a bejárható területeket a mindennapokban. New Yorkban a távolságok nagyok, és ezt a metrót, a buszokat és vonatokat használva az ember kevésbé érzékeli, az igazi, időbeli távolságok a korlátozás alá került körülmények közepette lettek világosak. De nem bántam különösebben. Akkoriban hallottam az utcán egyszer valamiért sorbanállva, hogy „most aztán igazán senki sem mondhatja, hogy nincs valamire ideje”. Hisz pontosan így volt. Emlékszem, azokban a napokban sokan kerestek meg, és kérdeztek ki arról, milyen megélni a bezártságot, ezt a beszűkült életteret valakinek, akinek az élete abból állt, hogy országokról-országokra, kontinensek közt ingázva, gyors ritmusban cikázott életek, hangulatok, tájak és világok közt. Nem voltak, nem lehettek előkészített válaszaim ezekre a kérdésekre. Mégis a legegyszerűbben válaszoltam rá mindig: nagyon kellemes! Szeretem New Yorkot, és szemben a kérdéssel, nem azt élem éppen meg, hogy valamitől most elmaradok, hanem azt, hogy valamiből, amit nagyon szeretek, most sokkal többet kapok, mint valaha is remélhettem. Ráadásul egy olyan különleges helyzetben, ami ennek a momentumnak végtelen szabadságérzetet is ad – minden korlátozás ellenére. És elmondhatatlanul hálás voltam, amiért annak az embernek a nyugalmával, derűjével és tapasztalatával térhettem meg erre az időszakra New Yorkba, egy évtizede immár állandósult otthonomba, aki megtanulta a világ nagy szürkeségeiben a legkisebb fénytörést is felfedezni, ami szivárványszínt vetít az egyik vagy másik szegletbe. New York-i éveim és újjászületésem előtt nem is sejtettem, mennyire szebbé teszi az életet, amikor az ember a legapróbb részleteiben, színeiben és varázsában kezdi megélni azt. Amikor nem hajlandó felvenni a versenyt az idővel, sőt, elismeri, hogy igazából semennyire sem számít az idő ebben az összefüggésben. Amikor nem teljesítményre, várostromokra, rezuméoldalakra gyártja a mindennapjait, hanem mindenek közepette azokra a pillanatokra összpontosít, és mélyíti el leginkább mindennapjaiban, amelyek a színt, az illatot és a napsütést hozzák életébe. Enélkül én is elveszett lélekként kóboroltam volna ezeken az ólomsúlyúnak szánt napokon.

Délelőtt a Village-ben

Amikor az East Village-et elhagytam a maga kis lépcsőfeljárós házaival, a kisebb utcákban virágzásaikban alagútba hajló fák fehér és rózsaszín sziromeső illatában, a Gramercy rügybefakadt lombok közt bujdosó városi paloták közt átsuhanva tértem rá a Park Avenue-ra. Már húsz évvel azelőtti első találkozásom idején megszerettem New York eme legelőkelőbb sugárútját. Akkori rezidenciám, Livia lakása két saroknyira volt a Park Avenue-tól a Harminckilencedik utcában, és naponta keresztüljártam rajta, és minden nap megálltam egy pillanatra a közepén, az északra és a dél felé tartó utak közti virágokkal beültetett parkszigeten messze bámulni a Grand Central irányába, majd pedig az impozáns épületsoron, amelyeket ma már a párizsi és londoni villák és paloták egyvelegével vetnék össze a Champs Elysée-n vagy a Mayfair-en, de akkoriban ezekről mit sem tudtam még. Persze, a Park is, mint akármelyik New York-i sugárút, amelyik átszeli hosszában a várost, szakaszonként más és más. Mint ahogy New York minden sugárútja, a maga egyéniségében is teljesen elüt egymástól. A Park a számozott avenue-k sorában a negyedik, így is kezdi pályafutását Negyedik Avenue-ként az East Village-ben, az Astor Place nagy kockájánál, hogy aztán a Union Square-en megjelenjen egy keskeny sávnyi virágoskert a közepén, amitől a Park Avenue nevet már kényelmesen felveheti. Amúgy 1860-ban adták a sugárút első kis szakaszának ezt a nevet, amikor a föld alatt futó, de fedetlen sínek fölé a mai Grand Centraltól délre egy pár utcahossznyira parkot létesítettek. Amikor az avenue elhagyja a Grand Centralt, amely keresztben épült az út közepére a várost felező Negyvenkettedik utcánál, és amit hidakkal és aluljárókkal ölel körbe, hogy ne zavarja az innen Észak-New Yorkba és Connecticutba a föld alatti alagutakon át induló vonatközlekedés egyengetését, kiteljesedik egy impozáns szószerinti park-sugárúttá. Mielőtt a forgalom még ezt nem kívánta meg, és nem faragtak le az utakat elválasztó, hosszanti parkból autósávok létrehozására, a Park Avenue közepén egy gyalogos sétányokkal gazdagított, főleg a mostoha körülmények közt is szívósan gyarapodó betónikákkal beültetett park nyúlt fel hosszan Manhattan belvárosában. A XIX. századvégi átrendezéseket követően, a sínek ma már Harlem felől érkezve a 97. utcánál a föld alá futnak le egészen a Grand Centralig. Itt, a Kilencvenhetedik és Kilencvenhatodik utca közt maradt meg mindössze egy olyan rövid szakasz, sétánnyal, padokkal, mint amilyen a teljes belvárosi Park Avenue bulvár volt a modernizálások előtti időszakban. Az ettől északabbra eső részeken egy sokkal zűrzavarosabb, gondozatlan távoli rokona önmagának, messze nyúlik, Harlemen és a Harlem folyón túl is, a Bronxban a vasutat szerényen szegélyezve mindaddig amíg a patinás Fordham egyetem kampuszát el nem éri, és majdnem húsz kilométeres pályafutását ott bevégzi.

Park Avenue

A Grand Centralhoz érve a cseresznyevirágos bulváron, úgy döntöttem, a szomszédos Madison Avenue-n folytatot utam a Central Park felé. A divatüzleteket, világhírű dizájnerek műhelyeit felvonultató luxus-bevásárló sugárút álmosan meredt a középen szürkén észak felé ívelő soksávos útra, amelyet talán eddig azért nem láthattak ők sem és én sem, mert itt mindig akkora a járműforgalom, hogy csak a kereszteződésekben látni az utat pillanatokra, amíg átkel az ember. A Madison is teljesen kihalt volt. A belvárosi szakaszon, ahol a boltok sorakoznak, lakóházak alig vannak. Vendéglők, borbárok, hangulatos kávéházak váltják olykor fel az üzletsorokat, amelyek most mind lehúzott redőnyökkel vagy elsötétített ablakokkal pislogtak maguk elé. Akár cikk-cakkban is biciklizhettem volna, ha arra lett volna kedvem, amennyire elláttam az út hosszában, nem láttam autókat, csak a néhol felbukkanó gőzelvezető csöveket, amelyek az őszi és téli New Yorki utcák hangulatához járulnak hozzá a romantikus filmekben, amelyek itt játszódnak. Épp elhaladtam az olasz kisvendéglő előtt is, amelynek rejtekén a szerelmespárok randevúznak egymással az Aciman-regényekben. Mint minden a belátható környéken, ez is zárva tartott, de hogy mégse legyen olyan sivár az utcafront, a terasz asztalait mind körbeültették hatalmas piros játékmackókkal, akik így együtt várták immár velünk , merre is tart ez a megbolondult világ. Meg a medvepincért.

Medvepincérre várva

Innen már csak egy saroknyira a park. Átvágtam a keresztutcán a Fifth Avenue-ra. Emlékszem, ott álltam a Sherry-Netherland órája alatt, az impozáns apartman-hotel bejárata előtt, a Plaza Hotellel és a parkkal átellenben. Szállodának mondják, de lényegében az egész felhőkarcolóban, amelyik építésekor a múlt század elején a legmagasabb szállodaépület volt a világon, mindössze ötven szállodai szobát tartanak fenn. A többit állandó lakhatásra berendezett apartmanok foglalják el, sőt, a toronyban minden emelet egy lakás háromszázhatvan fokos kilátással Manhattanre. A patinás torony kupola pedig építészeti szépsége mellett egy másik nagyon hasznos funkciót is ellát, névszerint az épület vízellátását biztosító, ma is működő víztornyot rejti. A Sherry korai tragédiája nagy változást hozott a századelőn az akkor éppen virágzó New York-i építészeti szabályzásokba. Mikor 1927-ben befejezéséhez közeledett az építkezés egy fél napon keresztül pusztító tűz ütött ki a felső emeleteken az építkezéshez akkor használatos faállványzatról, amelyet a távoli Long Islanden is látni lehetett. Ez volt ugyanis az a pont, amikor a jelenlegi tűzvédelmi szabályzatok alapjait elkezdték lerakni New Yorkban. Hiszen bebizonyosodott, az akkori tűzoltási technikák nem voltak eléggé felkészültek a a XX. század elején robbanásszerűen, gombamód épülő felhőkarcolók védelmére.

A Sherry-Netherland órája alatt

Szeretek a Sherry órája alatt állingálni, minden évszakban élettel teli képet nyújt az az utcasarok. Amellett, hogy a kijáraton ki-beigyekvő előkelő népek parfümje megcsapja az ember orrát, amint a sárga taxiból a New Yorkra oly jellemző zöld tetejű, járdaszélig kinyúló napellenzők, esős időben ernyőként is szolgáló entranszok alatt bevásárlásaikkal betipegnek az épületbe, a Fifth Avenue véget nem érő, éjjel-nappali csillogó nyüzsgése az igazi varázs. A park szélén parkírozó lovaskocsik, a Plaza Hotel  fényes bejárata a sok zászlóval és járókelők hömpölygő folyama mindenütt. Előtte a szökőkúton elfáradt turisták szusszannak meg forró nyári napokon a fák árnyékában, este szerelmesek adnak ide randevút. A Fifth Avenue pedig hangos zűrzavaros folyamban hömpölyög lefelé a alsó város felé. Imádtam sűrű hóhullásban bámészkodni, főleg az ünnepek heteiben, amikor még a nagy FAO Schwarz játékbirodalom is megvolt, s nem az Apple uralta a Grand Army Plázát a kereszteződésben. Amikor ideköltözésemet követő első heteimben, kissé elárvultan és kétségbeeseten  utaztam be Queensből esténként a városba, sokszor percekig álldogálam itt, és bámulam bele az önfeledt tömegbe mintha valamiféle feltöltődést reméltem volna tőlük.

Amint most álltam ugyanott, teljesen más volt az egész. Sistergő csend vett körül, amit a park felől madárcsiripelés tört meg olykor. Idesütött még a délutáni nap egyik utolsó sugara, és virágillat keringett. Nem voltak járókelők, nem volt forgalom, nem voltak hotdog és mustáros sült perec árusok, hamis Louis Vuiton táskákat sem forgalmaztak a sarkon egy kockás plédről.

A szökőkút káváján sem várt senki sem találkozásra, és ha megerőltettem a szemem, a Fifth Avenue-n elláttam egészen a Greenwich Village diadalívéig is anélkül, hogy autóba botlott volna a tekintetem. Pont, ahogyan megálmodtam. Arról azonban nem voltam meggyőződve, hogy attól, hogy ez most valóra vált, bármennyire is jobban érzem magam.

New York jáccó’nadrágban 5.

Mert én… egy angyal vagyok!

A Bleecker Street a Village amolyan főutcája, mint a kisvárosokban a korzó vagy főtér, ahol apró boltok sorakoznak, teraszok, véndéglők, illatos pékségek, ami óhatatlanul minden helybélinek útbaesik, és ahol nagy valószínűséggel futhat össze az ember a környékbeli szomszédaival. A Bleecker számomra emlék-örökség Liviától, aki az igazi New York bemutatását egy vasárnap délutánon huszonévvel azelőtt felvezette nekem. Már akkor megfigyeltem, mennyire más és más a hangulata a Bleeckernek – és egyáltalán a Village-nek vasárnap délután ahhoz képest, milyen csendes hétköznap reggeleken, vagy milyen hangulatosak a késő délutánok, a boros vacsorába nyúló esték a kovácsoltvas lámpaoszlopok alatt, a szűk kis mellékutcácskákban. Esti kerékpártúrámon ezen a tavaszi, cseresznyevirágos és tulipános estén, a Village is teljesen kihalt volt. Nem terjengett kenyér- és friss sütemény illat a Magnolia pékség körül, zárva tartott a mindig fényes és nyüzsgő olasz fagyizó, az éttermek redőnyei lehúzva, a festők és egyéb művészek gallériái elsötétítve, és senki nem járt az utcákon.  Az utcai lámpák az útszéli friss pocsolyákban néztek szembe önmagukkal az egész napot átszemetelő koratavaszi esőt követő frisseségben. Nárciszok és tulipánok visszafogott és nem túl émelygős illata vegyült a cseresznyefák és vadalmák virágainak bombondrazsé aromájával a késő este levegőjében.

Bleecker

Mindig szerettem ezt a környéket, gyalog is, kerékpáron is. A Magnoliával átellenben, a virágtengerben pompázó kis park egyik lámpája alatt telepedtem le egy kis tavaszillat-feltöltődésre a nyirkos, ám parfümös estén. Egy kosár szőlőt hoztam magammal vacsora gyanánt. Ekkor pillantottam meg az egyik félreeső részen, a lámpa gyér fényében az egyik asztalt egy idős pár szépen megterítette fehér abrosszal. A hölgy porcelántányérokat szedett elő egy kerekes hűtőtáskából, miközben az asztalra gyertatartó került pislákoló fénnyel. Az öregúr ingujjban épp bort bontott, és az asztalra elhelyezett hosszúnyakú, elegáns poharakba gyöngyöző vörös nedűt öntött. Ámulattal és csodálattal néztem őket. Valamelyik, a parkra néző ház lakói lehettek. Halkan beszélgettek. Nem kivehetően, csak a poharak koccanása hallatszott, majd az evőeszközök időnkénti csörömpölése a tányérokon. Szerettem a város ilyenféle szürreális pillanatait. Olyan természetes volt minden, mint amilyen valamikor mindennapi életünk is volt. És irígyeltem is őket. Nem tudnám pontosan meghatározni, miért is. Talán azért a látszólagos harmóniáért, amelyben elmerülve teljesen távolinak tűnik a nagyvilág minden elferdülése. Egy rezignált lázadás volt ez a harmónia a jelen kor mételyei ellen. Sok hónap távlatából visszatekintve most azt gondolom, szeretném, ha ez a pillanat lenne az, ami – akármi is történjék a városban és a világban – mindig eszembe juttatja azt a New Yorkot, amit olyan nagyon szeretek. Szerettem volna odamenni, helyet koldulni az asztaluknál, a harmóniájukban. Vagy csak odaköszönni elmenőben a Bank vagy Perry utcai biciklidokkok felé lépdelve. Micsoda szentségtelenség lett volna megtörni azt a pillanatot. Inkább csak ültem, alig észrevehetően, meg ne zavarjam az idillt, ami az egész környéket belengte. A kirakatok színes, unatkozó fényei vetültek a járdára, a lámpák a fák tövében bőségesen színpompázó virágágyásoknak adtak fényt. Egyetlen autó sem zavarta meg a környék békéjét. Csak egy csavargó csoszogott el magában zsörtölve valami, minden valószínűség szerint, magasröptű gondolat margóján le a Bleeckeren az Abingdon Square irányába. Nekem is arra kellett elindulnom, hogy a tér széléről, a Bank utca sarkáról kerékpárt vegyek ki a dokkból. Mindig szerettem az Abingdon Square-t, mindig azt éreztem, hogy egy kisvárosi főtér hangulatát idézi fel és nagyon sok energiával van feltöltve. Egy nagy összefolyása az ide befutó utaknak, az előkelő éttermeket sűrű egymásutánban felsorakoztató Hudson Street, a Bank utca, amelynek egyik szakasza még mindig – s talán, immár örökre – macskaköves, és amelyik lépésekkel odébb a belterjes Waverly fogadót is bújtatja az árnyas fák alatt, az innen eredő Nyolcadik Avenue, amelyik Chelsea-n és a Times Square alvilági oldalán átvergődve magát, a Columbus körtérben teljesedik ki és keresztelkedik át Central Park West-re, illetve a szintén az Abingdon térbe torkolló Bleecker, amely innen, a West Village-től a Greenwich Village-en keresztül, a legbohémabb környéken kalauzol át bennünket az East Village sarkáig. Már csak csomópont jellegénél fogva is érthető, mitől van tele izgalommal és nyüzsgéssel az Abingdon-tér, amelyet egyik oldalról a Bus Stop Cafe tesz hangulatossá, a várost hosszában és széltében is átszelő autóbuszvonalak végállomását jelölve keresztapjának. Szemközt egy éjjel-nappali sarki mindenes állandóra az utcára kihelyezett virágos standjai szolgáltatják a színeket, egy sarokkal fentebb a régi időkből megmaradt újságokat és színes magazinokat forgalmazó kis bolt és a drogéria, amelyik téli hónapokban villanyvonatos kis mesevárost tesz a kirakatába. Két oldalról középen pedig, mint két zöld sziget az utcák ölelésében a két park, az Abingdon és a Bleecker játszótér, a mögöttem hagyott, pár lépésnyi kis félhomályban úszó virágillatú oázissal.

Waverly Inn

A tér most mozdulatlan volt. Semmi sem törte meg rezzenéstelenségét. Olyan volt, mint egy éjszakai fotó, amelyen a fotós ügyesen kivárta azt a néhány másodpercet, amikor épp nem haladt át a képen egy autó vagy egy csoport gyalogosan andalgó. Akár hosszú exponálású fotó is lehetett volna ebben a pillanatban, percekig sem moccant semmi. Legfennebb az imént említett boldogtalan, aki éppen elérte a park sarkát, és egy betontömbre a kerítés tövében lecsendesedett csörtetésében. Végül egy M20-as busz álmosan átvánszorgott előttem útban a távoli Upper West Side és a Lincoln Center irányában. Senki sem ült rajta, nem tartott innen senki sem a felső városba. Szerettem volna egy kis ideig még része lenni ennek a békének, és kivettem egy biciklit a Bank utca sarkáról, és átvittem a Perry Street sarkáig a kis park mentén pedálozva fel a Bleeckeren. Visszasétáltam a parkon át, szemem sarkából a vacsorázó párra sandítva. Még mindig halkan beszélgettek a bor fölött. A hölgy gyümölcsöt szeletelt épp. Újabb kétkerekűt emeltem ki a Bank sarkán, és a tér sarkánál kanyarodva ismét betértem a Bleeckerre a Perry felé. Ott letettem a másik dokkba, és indultam vissza a telítődött Bank utcai biciklitározó felé gyalogosan a kis parkon keresztül. Szórakozás is volt ez, testmozgás az egész napos házi tevékenykedések után, kikapcsolódás, fejben írás, elmélkedés, agyszellőztetés, és segítség is a CitiBike-nak pontszerzés céljából felszabadítva megtelt dokkot és ellátva azt, amelyikben reggelre nem lett volna elég bringa azoknak, akik majd elugranak vásárolni vagy le a folyópartra kocogni. Dolgozni egyre kevesebbeknek kellett akkor már eljárni. „Angyalkodni” azonban most lehetett – a Bike Angel az elit kerekezők klubja, amelynek kezdetektől tagja lehettem, és mindenfélékkel jutalmazza azokat a tagokat, akik segítik a kerékpárok jobb elosztását a város többszáz dokkja közt, egyik helyről a másikra átkerekezve a járgányokat a térképen megjelölt – negyedóránként frissített – igények szerint. A legtöbb esetben nem pontokért mentem erre vagy arra, de ha utamba esett olyan, ahonnan el kellett vinni, vagy valahova el kellett juttatni kerékpárt, szívesen előmozdítottam a dolgot. Jelen helyzetemben pedig értelmet is adott mindennapos testmozgásaim margóján a tevékenység.  Néha, ha kerékpártúrára megyek, zenét viszek magammal a lejátszómban, régi, mindenkori kedvenceimet, teljesen potpourriszerűen, esetlegesen váltogatva egymást operettek, kortárs kedvenceim, a harmincas évek kupléi vagy épp a nyolcvanas évekből lelkemben visszamaradt slágereim. Most nem kellett elnyomni az utca zaját, semmit nem húzattam a fülembe, inkább dúdolgattam magamban egy gyermekkoromban otthon, a színházban hallott dalt.

– Vakuljak meg, ha nem maga az! – kiáltott utánam a Bleecker és az Abingdon sarkán a kerítés tövéből a borostás hang.

– Meg ne vakuljon, mert én valóban én vagyok – siettem megnyugtatni az elbizonytalanodásában kétségbeesett embert, aki legalább nyolcszor láthatta elbiciklizni már maga előtt egy irányba ugyanazt a sárga mellényes, tabajd embert valami idegen nyelven dudorászva kis időközönként.

– És hogyan csinálja ezt, sőt, inkább miért?…

Jogosnak tűnt a kérdés, de nem szerettem volna sem fenntartani ezt a barátságos társalgást, és nem is hittem, hogy a válasz bármennyire is érdekli, bár meghökkentő élményeim ilyen téren voltak már máskor és másutt. Olykor ugyanis a legjelentéktelenebb részletek kerülnek olyan vakító reflektorfénybe, és kapnak előreláthatatlan jelentőséget, amelyek fölött minden más alkalommal elegánsan átsiklik a figyelem. Jobbnak láttam, ha menetközben bekanyarodva a Bleeckerre, tömören és tényszerűen válaszolok:

– Mert én… egy angyal vagyok!

– Minnyá’gondoltam! – vágta rá gondolkodás nélkül. És nem is láttam többé. Mire az utolsó körre visszértem ugyanoda, felszívódott az éjszakában. Sohasem adhattam meg neki a lehetőséget, hogy kibontsa előttem gondolatainak vegyes csokrát az elméjében tanyázó angyalok milyenségét és hogyanságát illetően. De ez is a fentebb említett kategóriába sorolandó ügy, amin jobb gyorsan keresztül lépni.

Volt egy sláger a nyolcvanas évek elején. Nem volt világsláger, de még csak nemzeti sem. A mi slágerünk volt, Szatmáron, egészen helyi sláger, de nekünk nagy. Aki járt színházba, és akkor mindenki járt színházba otthon, nagyon jól ismerte, és dúdolgatta is, mint a többi dallamos nótát, amit Kisfalussy Bálint írt. Méhes Kati dala volt a Vidám batyubálból a Tréfáskedvű vén vagány. Melynek végén néhány sasszé és a refrén elismétlése után pajkosan és kacéran belebúgta záróakkordként a mikrofonba: „Én… egy angyal vagyok!”

“Én… egy angyal vagyok!”

Tízévesen, amit én tudhattam az angyalokról, merőben eltérő irányú volt, mégis imádtam a dalt, és mai napig bennem él minden sora, és főleg a dallamos rész:

„ Szállj le a földre, kedvesem,

Mert itt is vannak angyalok,

Ha itt leszel mellettem, majd megtudod,

Hogy én is az vagyok”

 

Mit értettem én akkor a földreszállásról, az angyalokról… Öcsi, a hangtechnikus családi barátunk volt, és elrendezte – legalábbis ezzel bíztatott – hogy bevihessem a kis kazettás magnómat egyik előadásra, hogy felvegyem a dalt. Míg ő a dolgával volt elfoglalva a fejem feletti hangtechnikusi páholyban, addig engem előadás végén fülemnél fogva felrángatott a színészi öltözőbe Jucika néni, az ügyelőnő, mindenféle bandita csirkefogónak titulálva, aki majd meglátja, milyen mérges lesz a művész úr a gaztettért, és aki majd jó kis büntetésben is fog részesülni. Sivalkodhattam volna, de tiszteltem a színházat annyira, hogy úgy érezzem, méltatlan megnyilvánulás lenne részemről. És bár, mint szófogadó gyermek, tartottam a levegőben lógó megtorlástól, sejtettem, hogy jobban nem fájhat, mint nagyanyám pofonjai, másrészt meg végre bejuthattam a kulisszák mögé! Ehhez fogható élményben nem volt részem addig, és mindig sóvárogva nyüslettem a művészbejáró előtti kispad könyékén, hátha valamilyen csoda folytán sikerülne besurranni, és alaposan körbenézni. Már akkor is csodának tartottam a színházat. Mikor a lépcső aljához értünk, amely a férfi öltözőkhöz vezetett, a vénasszony még egyet csavart a fülemen, és a fejemet is megcsapta, miközben felkiáltott a résnyire nyitott ajtón, a lábával idegesen toppantva:

– Bálint! … Báááálintttt!

Kisfalussy kiszaladt csíkos alsónadrágban és még a fellépő fehér ing volt rajta kigombolva.

– Mi a baj Jucika, drága?

A banya odébb tolt, közelebb a lépcsőhöz, mint egy vádlottat a bűntárgyaláson, és elmondta vádbeszédét:

– Művész úr! Művész úr… ez a kölyök, ez a csibész… – és szikrákat vetve szemével rám villantott – ez itten azt állítja, maga engedte meg, hogy felvegye a műsort.

Kisfalussyn nem volt rajta a szemüvege. A lépcső tetejéről két lépcsőfokot lejjebb lépett, a korlátba kapaszkodott, és lehajolt az arcomba nézni. Egyértelmű volt, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Felegyenesedett, és visszament a lépcső tetejére:

– Persze, hogy én! Ne zaklassa azt a gyereket, kérem. A mai kommunista ifjúságot nagyon nehéz behoznunk a színházba, az iskola kötelezi őket a bérletvásárra, a magyartanárok jóponttal is jutalmazzák őket, ha eljárnak. De sokuk így sem jön el. Ez a gyermek meg a zsebpénzéből fizet, hogy bérletszünetben is megnézhessen bennünket, maga meg itt meghurcolja!

– Ehhh! – rántotta meg a vállát Jucika néni és elviharzott.

Megszeppenve álltam a lépcső alján a magnóval a kezemben. Kisfalussy szórakozottan beindult az öltöző ajtaján, majd hirtelen visszafordult:

– Te… mi a neved?… Jól sikerült a felvétel?

Bemutatkoztam, és kipirult arccal vágtam rá:

– Hát, én azt nem tudhatom, mert a banya…izé, a néni a végén azonnal lecsapott.

Felkacagott, és elmenőben odaszólt:

– Na, ha nem sikerült jól, akárhányszor is visszajöhetsz felvenni. Csak ne füllents többet!

– De nekem azt mondta Öcsi… – ezt azonban ő már nem hallotta meg.

Harminc év múltán, csak napokkal Amerikába való kiköltözésem előtt elevenítettük fel azt a történetet, nagyokat nevetve, Bálinték árnyékos tornácán. Emlékszem, a kora délutánra, amikor autóztam Gyál felé Budapestről. Zaklatott időszak volt, mindenfélékkel volt tele a lelkem és a fejem, de azt a kis kitérőt mindenképpen meg szerettem volna ejteni Kisfalussyékhoz, akik akkoriban ott éltek.  Mellettem az ülésen ott volt rádiós pályafutásom jutalomjátéka egy dupla lemezen, egy műsor* Bálint életművéről, amelyben sok színészbarátom mellett ő maga is megszólalt.

– És az a felvétel legalább jól sikerült? – kérdezte meg újra a színházi felvétel sorsát.

Elmondtam, annyira mindenképpen, hogy évekig velem voltak azok a dalok, egy füzetbe le is írtam mindegyiknek a szövegét, majd emlékeztettem, hogy vagy húsz évvel azelőtt akkori budapesti lakásukban a Neptun utcán még közös barátainkkal jártam náluk, és akkor egy kazettáról ő is lejátszott nekem felvételeket azokból az előadásokból. Készült nekem is egy másolat másnapra belőle, és a feleségétől a Magyar Televízió székházában kellett átvennem megilletődve a Szabadság tér 17-ben. Marika, mintha végszóra érkezett volna most is ki a teraszra mellénk, egy nagy, keményfedelű könyvet tartott a kezében és benne egy lemez lapult a dalokkal.

– Cserébe a kedvességedért. El sem hiszed, milyen örömet okoztál nekünk azzal a visszaemlékezéssel.

Bálint nem szólt, csak erőtlenül megszorította a kezemet könnybelábadt szemekkel. Ez a drága, tréfáskedvű vén vagány. Aki azóta maga is angyal lett.

*Ama bizonyos, 2009 május 11-i rádióműsor felvétele itt meghallgatható:

dancsartur · A Rút kiskacsától a Vidám batyubálig

New York jáccó’nadrágban 4.

The City to Ourselves – A város önmagunk között

Nem szeretem a katasztrófafilmeket. Általánosságban sem, de amennyiben New York benne a támadások vagy megsemmisítés célpontja, akkor kifejezetten nem. Soha egyetlen olyan filmet sem néztem meg. Nem érdekel. Szeretem New Yorkot. Otthonommá vált húsz éves barátságunk és tíz éve legálissá tett együttélésünk alatt. Az ember pedig legkevésbé óhajtja otthonát kifosztva, lelakva, letarolva és romokban látni. Számomra az otthon mindig alapvető eleme volt lényemnek. Mindkettő és mindahány. És ahogy a repülőgépet is leginkább a levegőben szeretem látni, nem a kifutópályán döcögve és zörögve, de főleg nem hibernációban, úgy New Yorkot is leginkább elemében, nyüzsgésében.

Tudósítás

Nem lennék azonban teljesen őszinte, ha nem vallanám be, milyen sokszor álmodoztam arról, hogy lesz majd egy-egy pillanat, amikor a város csak az enyém lesz. Amikor végigfutok a Park Avenue-n, és senki nem jön velem szembe, elindulva a Marlene Dietrich egykori otthonától, a nyolcvanas utcáktól le egészen a Grand Centralig, vagy amikor a Central Park dél-keleti csücskétől, a Plaza Hotellel átellenben, a Sherry Netherland órája alatt állva lenézek a Fifth Avenue-n és ameddig a szemem ellát, akár a Greenwich Village diadalívéig is, egy autót sem látok és egyetlen lelket sem. Miközben ragyog a nap, madarak csivitelnek és virágillat kering.  Az élet megtanított, hogy ha úgy alakul az ironikus sors, hogy netán valaki, aki világszerte ismert, lesz adott pillanatban a hozzád legközelebb álló és egyetlen a világ túlsó felén, távol minden korábbi és normálisnak hitt valóságodtól, akkor első pillanattól meg kell tanulnod elengedned őt. Meg kell tanulnod osztozni rajta olyanokkal, akik rajonganak érte, akik hatalmasra felcsapó lángokkal szerelmesek bele, akik ha kell, darabjaiban is haza akarják majd magukkal vinni, akik nem is ismerik őt, de meggyőződéssel azt hiszik. Nagyon nehéz fegyelmezetten elvegyülni ezek tömegében valahol a háttérben, és türelmesen megvárni, amíg mindenki szétszéled, és ő akkor ott lesz veled szemtől-szembe. Magatok közt lesztek. Járja veled az utcákat az East Village-ben, leül melléd a kopott padra a williamsburgi oldalon a fényes új park melletti, elfeledett sötét kis, korlát nélküli kilátón a folyó partján hallgatni, és átnézni a sziporkázó szemfényvestésre a manhattani túlparton. És azt is megtanította nekem az életem – és tulajdonképpen hálásnak kellene lennem érte – hogy vigyázzak azzal, mit álmodom, mik a vágyaim, mert amikor valóra válnak, akkor kell majd tudnom megfelelően kezelni a helyzetet. És nekem ebben voltak mindig a nagyobb kihívásaim.

Williamsburg

Semennyire sem áll szándékomban ebben a visszaemlékezésben az elénk tárt információk és adatok valóságtartalmát mérlegre tenni, és amennyiben tehetségemből futja, kerülni is fogom. De tény, hogy március végére New Yorkot kiáltották ki gyors egymásutánban Wuhan és Észak-Olaszország (a drága Észak-Olaszország!… ) után a járvány epicentrumának. Addigra a világban mindenfelől a karanténokról hallottunk, nyilvánvaló lett, hogy ebben az epicentrumban is ki kell majd ehhez valamit találni. A város addigra lenyugodott, kiürült és elcsendesedett. Sokan elmenekültek. Olyanok, akik tehették, és olyanok, akik már tudták, egy nagy város ugyan nagyon gyorsan talpraáll minden katasztrófa után, de magát a katasztrófát meglehetősen nehezen éli meg, és megsínyli. Karantént, kijárási tilalmat, mint olyant, nem vezettek be, az alapvető ellátást biztosító boltok nyitva maradtak, sőt, az embereket is bíztatták arra, egy-egy kis rövid időre menjenek ki a szabad levegőre mozogni, csak a gyülekezést tiltották meg. Hétfőtől lép érvénybe. És mint a gyarló ember, aki feszegeti a határokat, két kollégával vasárnap még egy nagy kerékpártúrát iktattunk be. Keresztül-kasul tekertünk a városon, hemzsegtek a jó időben már félmeztelenre vetkezett emberek a Hudson-parti kerékpárút mentén, a város és az állam által nyújtott segélyekről beszélgettünk, a bizonytalanságunkról, ami a semmiből a nyakunba szakadt, s arról is, hogy talán jobb, ha mégsem ölelkezünk össze és nem puszilgatjuk meg egymást a túra végén, mert ki tudja, még igaz is lehet ez az egész…

New York nagyon megedződött ezekben az évtizedekben katasztrófákat és az ezekhez kapcsolódó pánikvásárlásokat illetően. Terrorista támadások, hurrikánok, áramkimaradások, árvizek és hóviharok – minden szerre. És az emberek belefáradtak a média légvétel nélküli pánikkeltésébe, és noha volt még valamiféle bevásárlási láz, semmiképp nem mondhatnám, hogy pánikszerű lett volna. Tény viszont, hogy a vécépapír itt is hiánycikk lett, ami ennek a vírusnak a történelemkönyvében majd mindenképpen említésre méltó adat lesz a sok egyéb esztelenség mellett. Engem legkevésbé izgatott a vécépapír-felhalmozás, sokkal inkább az, hogy estére, mire egy kicsit felszökött a lázam, sehol sem találtam a még otthonról hozott lázmérőmet. El is döntöttem, mielőtt egy pár napos önkéntes vesztegzár alá helyezem magam, reggel még leugrom a patikába egyet venni. Széjjelnéztem az interneten, és megdöbbenve láttam, hogy sehol az államban nincs készleten, és előrendelni sem lehet. A sarki patikában öt darabot jelzett az online kereső, igyekeztem is kora délelőtt utánajárni a dolognak, de csak sokszori próbálkozásra nyitottak résnyire ajtót. A patika előtt a szomszédok álltak sorban, bundás papucsban, jáccónadrágban, pizsamában is akár, és mindenki sállal vagy kendővel takarta el a száját. Egymástól távol álltak, így hosszú sor volt, a másik sarokig is elért, sosem hittem, hogy valaha New Yorkban fogok sort viszontlátni egy patika előtt. A kígyózó sorok jutottak eszembe germekkoromból, amikor a Kölcsey utcai patika „szanitár” szeszt vagy vattát kapott. Futótűzként terjedt a hír az utcában, hogy „vattát osztanak!”. Emlékszem, ismerősök, szomszédasszonyok futkostak lélekszakadva végig az udvarokon, és tudósítottak a vattáról, ami úgy hangzott, mintha a feltámadásra harangoznának a megváltás napján.

Ezek az emberek itt nem voltak hangosak, nem is nyomakodtak, de nem is nagyon beszélgettek. Meggyőződésem, hogy innen senki sem rohanna hanyatt-homlok hírét vinni, ha esetleg lázmérőt osztanának a Duane Reade Pharmacyban, és akkor sem, ha kézfertőtlenítőt. Néztük egymást, mint a birkák, vagy inkább, mint a süldő malac aranyvasárnap hajnalán, amikor a böllér hangját vélte meghallani a kiskapu felől a pálinkáspoharak csörömpölése mögött, együttérzően jelezve a szemünkkel, hogy pontosan tudjuk, mennyire benne vagyunk a pácban. Hiányzott kicsit az a spiritusz, az a féle szürke, ám derűs optimizmus, amit a vatta-sorban a Kölcsey utcán éltem meg gyermekként, amikor legfontosabb gondom az volt, hogy mialatt én sorban állok, a barátaim otthon nélkülem bujócskáznak vagy netán kanasztáznak is, ha éppen nem volt szükség náluk is vattára otthon. Vagy kékszeszre. Akkor is jáccónadrágban szaladtam el ennek  a rám kirótt feladatnak tőlem telhetően eleget tenni. Volt egy kedvencem azok közül is, nem, mintha olyan hatalmas választék állt volna rendelkezésre a nyikorgó ajtajú szekrényben, a barnára emlékeztető sötétbordó kantáros nadrág, nagy, félkör alakú zsebbel a mellén. Nagyanyám a kor szelleméhez hűen brigádos-mackónak hívta. Végignéztem magamon a Duane Reade előttti sorban, és nem okoztam csalódást magamnak: valami elnyúlt mackó-nadrágomban voltam, egy letaposott kérgű cipőmben, amelyikkel már a tengerpartra sem mennék ki, és a citromsárga dongó-lajbimban. Pont olyan voltam, amilyennek abban a pillanatban lennem kellett: mint aki csak épp leugrott, de máris megy haza. Mindenki direkte úgy volt öltözve, jáccócuccba, olyan házi maskarákban, amit soha, normális körülmények közt nem venne fel idegen emberek szeme láttára. De most egymás közt voltunk, most helyzetben voltunk, sőt, ha az ólból szomorú, de buta tekintettel a kiskapu felé sandító malac szemszögét vesszük, tisztában voltunk vele, hogy a böllér tekintetében mi egyek vagyunk.

Karantélet

Nincs lázmérő, és ha azt írja az oldalukon, hogy van öt, az azt jelenti, vagy van öt, vagy nincs – magyarázta el gyakorlottan a résnyire nyitott patikaajtóból a személy. A legjobb lesz, mondta, ha online rendelek az internetről, ha tényleg annyira fontos most nekem egy lázmérő egy világjárvány kellős közepén. Manapság a technika olyan fejlett korát éljük, hogy a New York-i fotelünkben ülve belenézhetünk a csíktaplocai Bálint bácsi csűrjébe, ott áll-e a régi szekér a bejáratnál, azt is, pontosan hány koronavírussal fertőzött ember csatangol közöttünk, mennyi a levegő páratartalma, hány Szabadságszobornyi távolságban van tőlünk a Hold, de azt nem, hogy az Avenue B és Második utca sarkán a Duane Reade Pharmacy hány lázmérőt tart nyilvántartásában. Ismerős az ilyesmi nekem. Nemrég egy könyvet kerestem, és a környékbeli könyvesboltba betérve, nem találtam a polcokon. Megkértem a hölgyet a pult mögött, nézné meg a számítógépén, hol találnám meg a városban. Örömtől sugárzó arccal válaszolta néhány gyors billentyűzést követően, hogy náluk biza, megvan. Egy példány, tette hozzá, hangsúlyozva a számot. Örültem, mert én éppen csak egyet szerettem volna, semmiféle felhalmozási szándék nem vezérelt. Ekkor ismét elmondta: egy van csak belőle. És ha egy van egy könyvből egy ekkora könyvesboltban, azt biza, emberfeletti munka lenne felkutatni. Javasolta, rendeljem le interneten, és kérhetem, hogy náluk vegyem át. Úgy is tettem, hazamentem, megrendeltem online, és a bölcs internet azonnal megjelölte nekem ugyanazt a, hozzám legközelebb eső boltot az átvételre. A visszaigaolást követő félórán belül vissza is tértem a boltba átvenni a könyvet. Éppen zárás előtt értem oda. A nő nem leplezett ingerültséggel jelezte, nem adtam elegendő időt a számukra felkutatni a példányt. A zárórára hivatkoztam, ami nem mozdította elő a helyzetet, sőt, nem tudtam nem megérezni a szemrehányásokat követően, amit a pult köré összegyűlt könyvseboltosok szórtak rám, mennyire elvetemült és rátarti vagyok. Az eszmecserénk végkifejlete gyanánt a hölgy kedvesen sziszegve egyezséget indítványozott: visszatéríti az interneten befizetett összeget, a könyvet kihúzza a leltárból, és tekintsük semmisnek ezt az egész ügyet, felejtsük el egymást.

Chuck atyával való későbbi levelezésem jut még eszembe, a baltimore-i „Biblia a te nyelveden”-kör elnökével. A patikából hazatérve ugyanis leadtam az Amazonon a megrendelést lázmérőre, nem mintha aggódtam volna afelől, hogy bármi komoly bajom esne, ha nem tudnám alkalmasint méregetni testhőmérsékletemet. Megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy a teljes Egyesült Államok területén nem áll eladásra készen sehol sem lázmérő, és ha előrendelést valahol is elfogadtak mégis, az többszáz dolláros áron volt. De mivel nem állt szándékomban (és módomban sem) zenélő meg a levegő páratartalmát és nitrogén-koncentrációját is plusz-mínusz két tévedésfokkal jelző testhőmérőt rendelni, egy egyszerű, tízdolláros mellett tettem le a voksomat, és adtam le a rendelésemet. Csak miután megtörtént a visszavonhatatlan tranzakció, derült ki, hogy egy kínai sürgősségi kórházból postázzák majd, előreláthatólag egy hónapon belül. Ugyanakkor üzenet is érkezett máris egy különösen Google Translate fordításra emlékeztető stílusban, amelyben üdvözlik döntésemet a vásárlással kapcsolatosan, amely innentől visszafordíthatatlan folyamat, pénzt vissza nem adnak. Igazából badarságnak tartottam, hisz nem azért fizettem be lázmérőre, hogy visszaköveteljem a pénzem, hanem, mert volt egy kis hőemelkedésem, és az amerikai piac egyik pillanatnyi nagy hiányossága volt a lázmérő. A dolláros boltban beszerezhettem volna egy műanyag, férfias kiállású Szabadság-szoborba öntött szobai hőmérőt, de nem nagyon hittem megbízhatóságában és praktikusságában sem. Bizonyára kényelmetlen kis Szabadság-szoborral a hónom alatt mászkálnom a lakásban, hogy egyéb megoldásokat meg se említsek.

Lázmérők

Chuck atyának a lázmérős bizniszhez semmi köze nincs. Miközben a wuhani tranzakciót intéztem a világveszedelmet ránk szabadítókkal lázmérő ügyben, figyeltem fel az Amazonon egy filmritkaságra. Azokban a napokban jutottam végre odáig, hogy a sok éve Hollywoodból beszerzett exkluzív Marlene Dietrich – Josef von Sternberg díszdobozos életművet végignézzem, és épp azon voltam, hogy a Hollywood hőskorából egyelőre megmentett és felkutatható további ritkaságokat még beszerezzem, míg nem késő, és nem ássa el azokat is valamilyen újhullámú rombolás. Mintha az Amazon a gondolataimban is kutatna, feldobta nekem az első és egyetlen Hitchcock által Dietrichhel – nem Hollywoodban ugyan, hanem Londonban – készített remekművét, s ami még jobban megdöbbentett, hisz soha sehol el nem ejtettem Amazonos vásárlásaim során, hogy magyar lennék, a film magyar kiadásban szerepelt. És csak egyetlen példány létezett! Megdöbbentem, hogy a Pastor Charles által minden valószínűség szerint kiválóan elnökölt „Biblia a te nyelveden”-kört jelölték meg a „Gyilkosság a színpadon” egyetlen amerikai forgalmazójaként, de tudtam, hogy ilyen isteni jeleknek nem szabad ellenállnunk, főleg, ha a fenti hatalmak ilyetén jóváhagyását is magunkénak tudhatjuk, bedobtam a virtuális kosaramba.

A kinti zűrzavarban egyre kétségesebb lett, mikor jár majd a posta, és mikor érkeznek meg a rendeléseim, a sportcipőm Angliából, a lázmérő Kínából vagy a Hitchcock film a szomszédos Marylandből. Végülis Angliából öt napon belül ideért a pakk, a portás vidáman dudorászva adta át, mint egy lovagrendet. Az angol csomag Londonból New Yorkba érkezett, a vám után a floridai Jacksonville-be küldték – talán egy kis koratavaszi nyaralásra, az amerikai posta útvonalai kifürkészhetetlenek – onnan tért vissza New Yorkba. Meglepetésemre a baltimore-i küldemény is célba ért. Értesítést kaptam napokon belül, hogy a filmritkaság ki lett szállítva. Örültem, hogy Baltimore nem került sokkal távolabb az évek során, amikor a Southwestnél dolgoztam, tudtuk, hogy annyi a távolság New Yorktól Baltimore-ig, hogy a gép lényegében nem is tartózkodik utazómagasságban, csak felszáll, majd elkezdi a leszállást. Húszperces út. Hogy a postának ez egy heti munkájába került, azt sem bántam, válsághelyzetben az ember nem kukacoskodik ilyesmivel. De hiába számítottam a portán belépve a szétrebbenő automatikus üvegajtón, mint egy Broadway-musicalbe, az ovációra, és hogy a portás díszpárnán adja elém a frissen kiszállított filmet. Sőt, a portás, miután felforgatta a teljes pultot, és még a kolleginája szoknyája alá is betekintett, szomorúan adta tudomásomra, semmiféle küldemény nem érkezett a számomra. Azonnal felvettem a kapcsolatot Páter Charles-szal, aki nyomozásba lendült, és bátorított, szólítsam csak Chuck atyának addig is, amíg Downing atyát és Don Matteot megszégyenítő fürgeséggel fel nem göngyölítette az esetet. És a szálak Észak-Karolinába vezettek. Egy Bear Creek nevű álmos kis településen ugyanis egy szabadidejében a biblia különféle nyelveken közzétett változatait lapozgató keresztény család postájával a Derűs harangszó című kéthetente megjelenő magazin mellett, különös küldemény érkezett a baltimore-i biblia-kör pásztorától. Ujjongva bontották ki, mint valami isteni ajándékot, ami minden bizonnyal komoly üzenettel is bír, és ami bennük soha meg nem fordult, hogy megrendelhetnék: Gyilkosság a színpadon, a borítón pedig Dietrich milliókat érő lábai.

Gyilkosság a színpadon

„Kedves Barátom, – kezdte hozzám írott levelét a padre – őszinte és alázatos sajnálkozással vagyok kénytelen belátni, tévedés áldozata lettem, és rossz címre postáztam a küldeményét. Természetesen, azonnal visszatérítem az anyagi ráfordítását teljes összegben. Mindeközben kedves testvéreinkkel is igyekeztem az ügyben érdemben tárgyalni. Nagy meglepetésként érte őket a küldemény Bear Creek-en és Urunk jelzéseként kezelték. Elragadtatással szóltak a filmről, átutalták a számlámra az árát, és nem óhajtanak immár, legnagyobb sajnálatomra, megválni tőle. Európai köreinkben utánanézek, fellelhető-e esetleg mégegy példány a járvány levonultával, amikor Isten segedelmével ismételten szabadon közlekedhetünk. Maradok tisztelettel, Chuck atya.”

Egyértelmű számomra hosszú ideje, hogy legtöbb esetben nem úgy alakulnak internetes vásárlásaim, mint a karikacsapás. Hajlamos is vagyok emiatt néha nagyon sajnálni önmagamat – ilyenkor csokoládét vagy zseléscukorkát kell ennem, konyakot innom vagy sétálnom a tengerparton. Jobbára azonban túlteszem magam rajta. Jól sejtettem ennek fényében azt is, hogy a lázamat sem fogom egyhamar a wuhani lázmérővel méricskélni, s – talán épp emiatt – az enyhe hőemelkedésem is tovatűnt másnapra. Már bántam is, hogy önkéntes karantént vállaltam, de ha már így alakult, akkor – már csak hogy magammal békében legyek – be is tartottam. Lényegében, elismerem, nem esett nehezemre a kényszerpihenő. Bár sokan úgy ítélik meg a munkánkat, hogy az maga egy folyamatos vakációzás, talán mégis hihető, ha azt állítom, a pihenés számunkra pontosan az, ha nem kell idegen emberek közt lennünk, ha nem kell utaznunk, ha nem kell különféle időzónákra ideiglenesen átállítani a szervezetünket, nem kell idegen ágyakban aludnunk, és ha nem kell az órát lesnünk, hogy le ne késsük a jelenést valahol. Ezeknek a kellemes dolgoknak a perspektívájával a néhány napi bezárkózás igazi kikapcsolódásnak számított. Teljesen felfoghatatlan volt számomra, mintha valami teljesen idegen világból szólnának rám ismerőseim sirámai, mely szerint unatkoznak, nem tudnak, mihez kezdeni magukkal. És ha tőlem valaki megkérdezte, gondolkodás nélkül feleltem, hogy elfoglaltabb vagyok, mint valaha. És csupa, számomra kényeztető tevékenységekkel. Lekerültek végre a polcokról az olvasatlanul eltett „majdegyszer” könyvek, kibontottam csomagolásaikból a valamikor beszerzett filmkedvenceimet, rendet raktam a dzsungelszerűen elvadult szekrényeimben, fiókjaimban – és micsoda elveszettnek hitt kincsekre bukkantam! És ideiglenesen bezsákoltam, és elraktam az évek óta az ajtóm mellett készenlétben sorakozó utazótáskáimat. Egyet tudtam biztosan: nem fogok semmiféle fogadalmakat tenni, hogy majd most megírom életem regényét, most majd kiállítást szervezek a fotóimból, hogy majd megtanulok egy-két új idegen nyelvet vagy szakmát. És nem akartam napi bejelentkezéseket sem videózni magamról karantén-napló gyanánt az interneten. Ez a minden áron felmutatható teljesítmény-centrikusság amúgy sem volt rám jellemző egész korábbi életemben sem, és csak nagyon kevés esetben érdekelt az elért eredményeim kinyilatkoztatása a nagyvilág felé. Talán hibának is felróható – bár én nem ítélem annak – sokszor nyakamat törtem, hogy kitoljam a határaimat egy-egy cél megvalósítása érdekében, és amikor elértem a célegyenesbe, és tiszta sor volt a győzelem, otthagytam, mert onnan tovább nem érdekelt. Csak a tény, hogy képes vagyok elérni. Ha akarom. Szerettem ugyanis mindig körülvenni magam a lehetőségekkel. Igaz, a lehetőségek nem minden esetben megmutathatóak és látványosak a világ felé, számomra – mint korábban említettem – ez nem volt mérvadó. Az érték ebben az, hogy én tudom, megvannak a polcomon, mint alkalmasint trófeákra váltható kincsek. Semmi más. A trófeák ugyanis nem különösöbben érdekeltek, miután rájöttem, hogy semmivel sem tettek boldogabbá. Annál inkább a lehetőségekben rejlő izgalmas feszültségek.

Jáccónadrágban

Örömmel töltött el, hogy lehetett a reggeleket – régi otthoni szokás szerint – egy kis kupica szilva- vagy barackpálinkával indítani, nagyokat főzni ebédre – olyasmit is, amit soha azelőtt, – ebéd után bort inni, lepihenni egy könyvvel vagy levelet írva a futkosások közepette kissé elhanyagolt barátoknak, zenét hallgatva. Sokan mondták ebben az időszakban, viccek is születtek légiszemélyzet-körökben, hogy a karantén alatt vagy alkoholisták leszünk vagy mesterszakácsok vagy izompacsirták. Vagy mindhárom. (Utóbbit én azonnal ki is húztam a felsorolásból az én esetemben) Noha, világjárásom idején minden helyen megvoltak a rituáléim ételek terén is, változatosan étkeztem a világ különböző tájain elém rakott impozáns választékból, elmondhatatlan sikerélmény volt most számomra elkészíteni magamnak otthonról jólismert kedvenc ételeimet. Persze, nem azt jelenti, hogy megtáltosodtam, hanem, mint a vetélkedőműsorban, ott volt a telefonos segítség és a közönség véleménye kézügyben. Noha ételekhez értő, és általam is megtapasztalt, remekül főző barátaimat is ki-kikérdeztem egy-egy recepttel vagy elkészítési móddal kapcsolatosan, az első és az utolsó szó mindig az anyámé volt. Sokszor – az időeltolódás miatt – a leglehetetlenebb órákban csörgettem fel kolbászos paprikás krumpli, pástétomos kaszinótojás, kapros tökfőzelék, babérleveles, savanyú krumplileves vagy cukkinis lecsó ügyében, de tudtam, anyu félálomban is el tudja nekem mondani a támpontokat, amelyekre épp szükségem volt.

A házi mérleget, ami a fotel mellett állt, be is dobozoltam, és jól eltettem. De nem kellett nagy éleslátás hozzá, hogy mozgásra márpedig szükség lesz minden kellemessége mellett ennek az életorgia időszaknak. Mert ugyan, hetek óta már nem viselt senki a városban rendes cuccokat, csak melegítőket, flanel-pizsamát, elnyúlt trikókat, mackófelsőket és jáccónadrágot, de amikor már a mindig trottyos pamut-tréning is kezdett szűkülni a derekam és hasam körül, és a koratavaszi esős időszak is véget ért, eldöntöttem, valami olyasmit kell beiktatnom, ami belesimul ebbe a stresszmentes, életélvezet-időszakomba ugyan, de a szükséges levegőzést és mozgást visszahozza a mindennapjaimba. Normális körülmények között napi tíz-tizenöt kilométert is sétálok, öt-tíz kilométereket kerekezem, ezt most hirtelen a körülmények felfüggesztették. Mint mondottam, New Yorkban nem volt kijárási tilalom, attól viszont óvtak, hogy huzamosabb ideig és sok ember közt tartózkodjunk, ha kimegyünk. New York utcáin ugyan nem hömpölyögtek már a turisták végtelenített, tömött sorokban, a parkok, szabad terek, folyópartok sok embert vonzottak ki napi mozgásadagra a manhattani világszerte köztudottan miniatűr mozgástérrel rendelkező lakásokból.

CitiBike

Nem óhajtottam emberek közé menni. Azon az éjszakán, amikor – mint kiderült, csak átmenetileg – belázasodtam, tudatosulnia kellett bennem, hogy mennyire kiszolgáltatottá válnék egyik pillanatról a másikra, ha utólérne engem is ez a betegség. Hisz egyrészt elzárnának, másrészt meg, ha bármi is történne velem, szeretteim is csak napok múlva értesülnének róla esetleg. Az ugyanis a jelenlegi helyzetben nyilvánvaló volt, hogy itteni barátaimtól nem várhattam el, mint ahogyan ők sem tőlem, hogy szükség esetén, az adott körülmények között beutazzanak hozzám Staten Islandről, Brooklynból, New Jersey-ből vagy épp Connecticutból. Erre nem is lett volna lehetőség. Egy megoldás mutatkozott: vigyázni magamra. Tavasz amúgy is kedvenc időszakom volt mindig a kerékpározásra, kézenfekvő volt elővenni a CitiBike-kulcsot, és nyeregbe pattanni az elcsendesedett városban.

New York jáccó’nadrágban 3.

 

 

Aktivisták, hashtag-pistik, mantra-brigantik és a #maradjotthon mozgalom egyéb csökevényei

Amikor egy repülőgép, mondjuk egy Boeing 787 – Dreamliner Európa felől érkezve átrepülte az óceánt, ahhoz, hogy a Kennedy repülőtéren, New Yorkban leszálljon, és mondjuk a négy közül a leghosszabb, négy és fél kilométeres  13R-31L névre hallgató leszállópályán csikorogva földe érjenek futóművei, már majdnem egy órával azelőtt, messze, Kanada fölött elkezd ereszkedni és fékezni.

Ereszkedés

A gép ezer kilométer per órás sebességgel szeli át a vizet tizenhárom kilométer magasságban, és még leszállás előtt is több, mint másfélszáz tonna a súlya. Miután földet ért, hosszan fékez a leszállópályán is, kilométereken át, s mikor teljesen lelassul, továbbra sem állítja meg a hajtóművet a pilóta, hanem újabb hosszú kilométereken – forgalomtól függően akár órákig is gurítja a gépet – szaknyelven ezt taxizásnak nevezik – mígnem biztonságosan eléri a parkoló pozícióját valamelyik terminál előtt, ahol az utasok kényelmesen kiléphetnek a földi világgal őket összekapcsoló, kígyózó, harmónika-kapukon. A taxizás idején a repülőgép egy autó számára normális feladatot teljesít: kerekein gurul – ami egy repülőgép esetében nem a természetes közeg. Ilyenkor megfigyelhetjük, hogy döcög, rázkódik, ilyenkor zörögnek a csomagtartók, rezonancia hatására zúgás keletkezik az utastérben, a mosdók ajtajai remegnek. Néha, felszálláshoz gurulva az utasok némelyike felfigyel ezekre a zajokra, és megkérdezi, így kell-e majd mindvégig utaznia, ebben a zajban, és olyankor elmondom, dehogyis, hisz a gép a levegőben elemeiben lesz, megszűnik ez a –számára – tarthatatlan állapot, a földön gurulás, és végre magasba emelkedik. Ez a gép nem arra lett készítve, hogy a földön guruljon, hanem hogy a levegőben legyen. És bár hitetlenkedve szokták első hallásra fogadni, kissé eltöprengve felette, hihetőbbnek tartják, hogy egy repülőgép akkor a leghatékonyabb, és akkor költ legkevesebbet, és akkor hozza a legtöbb hasznot tulajdonosának, amikor levegőben van.

…amikor levegőben van

Valamelyest ehhez fogható az a merész vállalkozás is, hogy valaki New Yorkot menetközben lefékezze mindaddig, amíg – nem hogy kerékcsikorogva földet ér, hanem amíg –  eléri a biztonságos parkírozó pozícióját. Annak kockázatairól nem is beszélve, hogy a repülőgépet szakértő, jól képzett, sokat gyakorlott pilóták vezérlik, míg New Yorkot szélső-balliberális politikusok. Hogy  a dolog pikantériáját még tovább fokozzuk, New Yorkot soha nem kellett eddig még senkinek sem kiforgatni tengelyéből és megállásra kényszeríteni. Nincsenek rá sem tankönyvek, vizsgakérdések sem, precedensek még úgy sem. Ez még egy alaposan felkészült, mindenféle kihívásra kész, talpraesett, józan gondolkodású és egészséges ítélőképességű szakembernek is nagy kihívás lenne… De meggyőződésem, hogy ezzel megbírkózni a világ egyéb zugaiban sem esett másként. És mintha nem lenne amúgy is rengeteg kártékonyság a világban, ebben a beszűkült életkörünkben, a virtuális világunkban, ott vannak az aktivisták.  Ismerőseink ezek a közösségi médiában, amire ugye, hirtelen leredukálódott tavasszal a társadalmi életünk. Nyilván, vannak, akiknek a teljes életét az a képzeletbeli világ teszi ki, és ezek zökkenőmentesen mentették át magukat a karantén-napokba. Sőt, mondhatni, olyan vidáman szökdécselve, mint a tavaszi réten a kisbárányok és gödölyék. Ismeretségi és tágabb baráti körünk azon szegmense, akiket aktivistákként emlegetek ezekben a sorokban, lényegében akárki is lehet. Ez vagy született velejárója a közösségi médiáknak, vagy, sokak esetében az idők során alakul ki.

Főleg konyakot
Photo by Simone Sevsik

Többféle vállfaja és megnyilvánulása van az aktivistáknak. Az egyik például a hashtag-pistik, akik nem mind Istvánok, s nem is feltétlenül meghatározható neműek, de egy csökevényes kommunikációs trend lelkes ajnározói. A kommunizmusban az ilyen félékből lettek a lelkes pártaktivisták. Ilyenektől lett világfertőzés az Amerikában kicsúcsosodott, de mindenütt már aggasztóan elburjánzott, úgynevezett „Cancel Culture” – azaz a poltikai korrektség idióta és torz, szemellenzős, de főleg képmutató sablonjain megbuktatott korábbi társadalmi és kultúrális értékeink, filmek, könyvek, alkotók, szakértők, karrierek, hagyományok. Ezek az internetforradalmárok, videojátékokon nevelkedett kanapéaktivisták, akiknek nagy részének halvány fogalma sincs a kinti világ valós történéseiről, hisz az utcán is telefonjukba feledkezve véleményeznek, mert szerintük nekik mindenről, mindenkoron, minden áron és mindenkivel szemben el kell mondaniuk a véleményüket, és mindenkinek egyet is kell értenie velük, különben hívják az online bandát, és lejáratják azt, akinek a véleménye esetleg különbözik az övékétől. #MeToo-znak, #MaradjOtthon-oznak, ők az örökös #JeSuisCharlie-k vagy az, akit éppen divatos zsöszjúzni- Ezek azok, akik elsőként cserélik le profilképeiket, ha van valami trend, hanyatt homlok sietnek elfeketíteni, bannerezni a fotóikat. Igazából nem érdekli őket semmi, egyetlen komoly ügy sem, ami nem függ össze valami nemzetközi narratívával, amit sokan követnek. Lényegében az sem sokukat érdekli, nem is nagyon értik legtöbben, miért kell aznap hashteggelni ezt vagy azt, miért kell valami zászlót felrakni a profilkép alá, a lényeg hogy trendben legyenek. Mindenképp olyasmit írnak, mondanak, terjesztenek, ami divatos, és ami látványos. Nem nyilvánosan egy szalmaszálat se tennének odébb senkiért, és semmilyen ügyért, csak ha valakinek ezt megmutathatják – s lehetőleg minél több embernek. Ezek az emberek azok, akik azt se tudják, ki a szomszédjuk, él-e vagy hal-e, viszont milliókat képesek összegyűjteni más hasonszőrűekkel egy mediatizált internetes akcióban, amihez semmi közük soha nem volt , és minden valószínűség szerint nem is lesz. Ezek azok, akik felől a saját városuk műemlékei darabjaikra hullhatnak szét, akik tesznek közvetlen környezetükben élő ismerőseik mindennapjaira („mert azok se foglalkoznak ővelük!”) de a sajnálatosan leégett Notre Damme-ért, a New York-i World Trade Centerért és soha a valóságban nem látott tévés személyiségekért nekrológokat írnak, mozgalmakat indítanak, adományt gyűjtenek, krokodilkönnyeket hullatnak. Egyebük sincs. De a beteges megfelelni vágyásukhoz párosuló üresfejűségük nem is igazán zavarná az embert, ha nem erőszakoskodnák be magukat a mindennapjainkba. Ha csak el lennének a maguk virtuális kis párnázott falú szobáikban, senkinek nem árthatnának. De sokszor utánamennek azoknak, akik nem állnak be a birkaszellembe mögéjük, hanem esetleg gondolkodnak, saját véleményt alkotnak, mögé néznek a világ dolgainak, sőt, neadjisten, az utcán is nyitott szemmel, s nem a telefonba bújva mászkálnak holdkóros gyanánt.

A másik ilyen, a frusztrált fontoskodó, a mindent megosztó. Vannak emberek, akik egész életüket úgy kénytelenek leélni, hogy nagyon kevés fény kerül rájuk, akikről a közvetlen környezetük sem vesz tudomást a mindennapokban. Ezek jobbára hírek megosztásával sorakoznak az üzenőfalakon. Szinte válogatás nélkül. Mintha meg sem fordulna a fejükben, hogy ha valaki el akarná olvasni azokat a híreket, mindenképp megtalálná maga is, sőt, talán informáltabban is nyúlna a dologhoz, mint egy olyan, aki mindenféle kétes hátterű oldalról, amire feliratkozott, osztogat álhíreket, véleményeket vagy Coelho-idézeteket, amelyekhez szegény mesternek édes-kevés köze van, bele is halna, ha megtudná, miket raktak már a szájába.

Akinek nem futotta ilyenekre, azok teszteket osztogattak meg, hogy ha válaszolsz a kérdésekre, megtudhatod például, milyen állat vagy! Nagyon sok találót láttam. Hiszen, nyilvánvalóan, meg is osztotta mindenki, aki ebben részt vett.

Menetközben

Olyasmi ez, mint amikor nem elég az embernek a maga hexenschuss-a, hanem még hanyatt is esik – mint az a bizonyos egyszeri üveges – és becsípődik egy ideg is a lapockájánál jobboldalt, a térdizületi gyulladása meg kiújul, hogy alig bír lábra állni, és akkor odajön valaki váratlanul és egy papucs magas sarkával elkezdi vehemensen kopácsolni a fejét, egy másik pedig felváltva hideg majd forró vizet csorgat rá, hogy még nyomorultabban érezze ott fetrengve magát.

Ez volt nekem is az érzésem, amikor az ablakból a világ lecsendesülését figyeltem odakinn, és kicsit visszavonultam a szobámba olvasni, és néha még írni is – olyankor pedig megnyitottam a facebook-ot hogy tudjak valódi barátaimról és szeretteimről az üzeneteken keresztül. Akkor aztán pillanatok alatt annyi szenny szivárgott be az egyéb mellékcsatornákról, hogy azt sem tudtam, melyik gát repedését tömjem be hamarabb. (Érdemes megfigyelni, hány posztot kell ahhoz legörgetni a hírfolyamban valakinek a saját facebook oldalán, hogy a sok-sok jelentéktelen gagyi, propaganda, hír és álhír meg reklám után megtalálja egy, amúgy kiemelt kategóriába helyezett barátjának, igazi ismerősének a bejegyzését, fotóját…. ) Mindig is óvakodtam tőle, hogy szombat-vasárnap vagy ünnepnapokon járjak a facebook oldalamon. Olyankor ugyanis az ámokfutás a legvehemensebb. Nos, ez a karantén-időszak pontosan ezt az ámokfutást sokszorozta meg, és egy állandó hétvége hangulatban ezek az aktivisták mind erkölcsrendészekké vedlettek, és mantrázták a #maradjotthon-okat, szakavatott orvosok lettek az éjszaka folyamán, elkezdtek véleményeket és ellentmondást nem tűrő állításokat, „tényeket” hajtogatni a fertőzésről, arról, ki mit tegyen, ki mit egyen. Aztán jöttek a maszkos fotók. Van, akinek előnyére vált, mert eltakarta az arcát. Megdöbbenve figyeltem, kinek mi pontosan a célja a maszkos fotóval. Nyilvánvalóan ez is egyféle képmutatás, a megfelelnivágyás oltárán feláldozott épeszűség keserves búcsúztatója. Mert azt senki sem tagadhatja, hogy addig a pillanatig, amig valaki önmagát, vagy családját egy pillanatra lefotózza, éppenséggel leveheti a maszkot, még a legfertőzöttebb epicentrumaiban is ennek a fertelemnek. De a képeken nyilvánvalóan éppen emiatt kerültek fel, a pillanat miatt, a maszkok. Hisz a család együtt van egész nap összezárva, értelmetlen és tulajdonképpen nevetséges maszkkal fotózkodni a kép kedvéért. Mert egy kalappal vagy egy ékszerrel fotózkodik az ember, emelhet a kép színvonalán, de egy – ebben az esetben teljesen haszontalan – sebészeti maszk…

New York-i perspektíva

Az emberek online megnyilvánulásaiból következtetni lehetett arra is, ki hogyan éli ezt az egészet meg. Volt egy réteg, aki azt hitte, újév kezdődik, és újévi fogadalmaikat kezdték el posztolni, hány új tanfolyamot fognak most elvégezni, hány idegen nyelvet fognak elkezdeni megtanulni, mennyi minden sokfélét fognak most csinálni. Mások első héten takarítottak. Majd kezdték újra. Ezt követték a kis házivideók, youtube-csatornák, napi bejelentkezések, karantén-naplók. Hirtelen annyi videosztár született és karaoke-énekes, hogy talán a lagzifotósok-videósok lelkes, megduzzadt táborát is szégyenbe rakta. Következtek a nagy videokonferenciázások, a munkahelyi zoom-gyűléseken felbuzdulva, sokan órákig fetrengtek ilyen nagy közös online orgiákban. Talán legjellemzőbb képet egy kolléganőmtől kaptam erről – én ugyanis szándékosan távol maradtam még a barátaimmal való videocsacsogásoktól is. Elmondta, mikor épp be szeretett volna egy kisebb csoportos videohempergésbe szervezni, hogy ő is ott lesz, de eközben még három másik csoportban is konferenciázik egyúttal, igazán egyikre se figyel, de ott van, mert a lényeg ebben van most, együtt lenni –mondta. Nem vitatkoztam vele, mert semmi értelme nem lett volna, és amikor hetek múltán sorra-másra hallottam, mennyien kapnak hányingert már a rendszeres video-dagonyázásoktól mindenféle csoportokban, akkor legalább pontosan értettem, miről van szó. Én ugyanis azokban a napokban nem akartam épp senkivel sem együtt lenni. De főleg nem semmiségekről csacsogni órákon keresztül.

Nem szoktam rettegni az unalomtól

Azzal is tisztában voltam, hogy nem akarom ez alatt a nem túl behatárolható idő alatt a világot sem megváltani, sem egyetemeket kijárni, sem elkezdeni hat új egzotikus nyelvet tanulni. Az elmúlt években olyan keveset adatott meg nekem huzamosabban – bárhol is a világban – egy helyben lenni, hogy nekem már ez örömforrás volt. A felhalmozódott olvasmányaim, a rendszerezésre váró fotóim, a frissebben beszerzett klasszikus mozikedvenceim, és napi rövid értekezéseim szeretteimmel számomra kielégítő perspektívákat mutatott az előttünk álló időszakra. És bár kinn a város mind jobban elcsendesedett, ahogy azok a bizonyos hajtóművek leállni készültek, idebenn, a fentebbiekből kifolyólag még mindig nagy volt a zaj.  Tisztán láttam, hogy az egyetlen módja megmaradni annyira normálisnak, amennyire tőlem telik, ha megszűröm a zajforrásokat. Nem sok közösségi média platformon vagyok jelen, így nem ment nehezen elnémítani az aktivistákat. Százszámra is akár. Amikor a facebook vonalam már szinte csak azokra korlátozódott, akik sorsa valóban érdekel, máris nagyobb nyugalom terjedt szét bennem. A mentálhigiéném érdekében a híradásokról is leiratkoztam, napi egy órát adtam magamnak célirányos forrásokból tájékozódni a világ és környezetem helyzetéről, és átadtam magam ennek a teljesen új állapotnak.

A mantrázó hashtag-szavalókórus azonban a vécére is utánamegy az emberfiának. Ez a #maradjotthon, #nekoslass, #cselekedjhelyesen banda ekkor előhozakodott a legújabbal: #dolgozzotthonról , azaz #WFH #WorkFromHome…

Work From Home (Norwegian meme)

 

Így esett, hogy félretettem mindent. A már beparkolt Boeing 787-es Dreamlinert odahúztam az ablakom alá, egy harmonikával bekötöttem. Vettem a kis tálcát, és elkezdtem kávét, teát, de főleg konyakot felszolgálni. Magamnak. Aztán húszperceként a kukát magam előtt tolva összeszedtem a szemetet a lakásban.  Rajtam nem fog a mantra-briganti hashtag-pisti internetforradalmár két videojáték közt fogást találni!

New York jáccó’nadrágban 2.

 

 

„Bakker, egy bazinagy dongó a hintán!”

Furcsa hangulat ereszkedett a városra, és mind ragacsosabban telepedett rá. Tavasz volt ugyan teljes erőbedobással, az évszak, amit az ősszel együtt a legszebbnek tartottam mindig is New Yorkban, ez a tavasz szorongásokkal telt volt. Nem azért, mert tudtuk, valami olyan fertelem történik most velünk, ami felülír majd mindent, és átrendezi életünket, hanem pontosan, mert fogalmunk sem volt még, mi is történik velünk.

Elsőként a turisták tűntek el, a vendégek, a látogatók, az inga-New Yorkerek – ezáltal a forgalom is, hisz New Yorkban szinte csak az közlekedik autóval, aki nem itt lakik, csak idejön valamiért, kiszállít, dolgozik, ügyet intéz. De mind kevesebbeknek kellett bejárni dolgozni, a boltok kezdtek bezárni, nem volt, akinek kiszállítani, a hivatalok is lehúzták a rollót, csak az maradt itt, aki itt élt, vagy aki még nem tudott elmenekülni valahová, de már felmondott albérletében ott álltak a becsomagolt kufferek az ajtóban.

Március derekán jártunk, a délutánok langymelegek és virágillatúak kezdtek lenni. Eltért még a mellény a délutáni sétához, előkotorásztam valahonnan a tíz évvel azelőtt, ideérkezésemkor Ági barátnőmtől kapott, általuk már nem használt citromsárga Abercrombie mellényemet kék és fekete csíkokkal, és sárga, feketecsíkos szvettert vettem alá. Rengeteg más, újabb ruha is akadt volna, valamiért ezeket a régi, jobbára már csak biciklizésre használt göncöket húztam elő a kiszuperálásra váró ruhakupacom aljáról. Utazások közepette az ember mindig tervez egy nagy lomtalanítást, ami jobbára sosem kerül sorra, és mindig van rá megnyugtató magyarázatunk is, elsősorban is önmagunk számára, miért nem ejtettük meg. Egyszer a lányokkal kapacitáltuk egymást lomtalanításra, és a közös messenger-szobánkban be kellett jelenteni, ki mennyi használatlan cuccot selejtezett ki. Én negyven, évek óta nem használt trikót mutattam fel az akció elején, amit majd jól meg fogok szűrni. A vége az lett, hogy négyet kidobtam, kettőt felmosónak fogtam be, a többit pedig visszaraktam a szekrénybe egy másik polcra, hogy majd jó lesz pizsamának. Vagy valamire. Mert ugye, mi mind ezt hoztuk otthonól, neveltetésünkből: semmit nem kell eldobni, minden jó lehet még valamire. Sokan ilyen megfontolásból soha nem is váltak el. Örvendek, hogy anyám ennél bölcsebb volt. Közhely, de kétségtelen, hogy nincs a világon olyan magyar ember, akinek ne lenne valahol a ház egy rejtett zugában egy zacskója – tele zacskókkal. És borkán – üres csavaros befőttesüveg. Persze, ezt csak azért merem itt leírni, mert tudom, csak nagyon kevés olyan olvasóm akad, akik a Google Translate-tel idegen nyelvre fordítva olvassák írásaimat. Mindenki más pedig pontosan tudja, miről beszélek.

Csak a legszükségesebbeket…

Kései ebédemet a Bryant Parkban fogyasztottam el. Amióta az utolsó londoni utamról is hazajöttem, és kinn szép lett az idő, mind többször jártam ki ide délutánonként olvasni. A Southwest Porch-on volt egy csendes zug, egy hintapad egy tűzhely mellett a teraszon, amely most elhagyatottan állt. A terasz sem Southwest Porch, valami semmilyen neve lett, amiután az egykori munkaadóm, a Southwest Airlines kivonult mögüle. Ugyanott van ez a parkban, ahova tíz éve, amikor New Yorkba bútoroztam, és nem volt még tehetősségem internet előfizetésre, kijártam az ingyen wifit használni. És mivel a Lajcsi barátomtól és Bartos barátnőmtől eljövetelemkor búcsúajándékként kapott, akkor életmentő ócska kis laptopot csak tizennyolc percet bírta az akksija, előre elkészített leveleket írtam otthon szeretteimnek, sokszor csak egy-egy közös levelet mindannyiuknak, képekkel, mindennel, beszámolóval, ami velem épp történik, vagy nem történik épp a nagyvilág túlfelén, távol mindenkitől. (Ezekből születtek meg CséGé barátomnak köszönhetően a későbbi Levelek New Yorkból , szinte mondhatni, műfajt faragtam belőle, még ha kezdetlegesen is, Mikes után szabadon…) Amikor kiértem a parkba, gyorsan, pár perc alatt elküldtem őket, megnéztem a friss állásajánlatokat, leadtam a rezumémat azokra, amelyeket előző nap kinéztem magamnak, és a gép ki is kapcsolt. Mígnem egyszer meglestem egy utcaseprőt, aki a terasszal átellenben, a park ligúr-utánzat oszlopkerítése tövében egy eltakart konnektort fedett fel, hogy a takarító masináját oda bedugja. Szorongva ugyan, hisz jobbára törvénytisztelő emberként éltem mindaddig odahaza, de elkezdtem rájárni arra a konnektorra. Persze, tíz év múltán sokminden változott hozzáállásomban és konnektorok ügyében is – ma már mindenütt vannak konnektorok, telefontöltők, van , aki fel sem száll olyan buszra, amelyiken nincs telefontöltő és wifi.

Táplálkozás után tehát ott ültem a hintán a teraszon, békésen belemerengve az alkonyatba, szememmel kerestem a Southwest nyomait a teraszon és magamban, a konnektort a ligúr-utánzat oszlopokkal díszített kerítés tövében, és noha kinyitottam a könyvet, nem haladtam messzire az olvasásban. A Bryant Park minden évszakban tele van. Csak akkor lehet üres asztalokat és a jellegzetes zöld székeket fotózni embermentesen a parkban, ha az ember beszökik zárás után – na, tessék, máris egy törvényszegést árulok el – vagy hóviharban, mert akkor ezek a drága New York-iak nem teszik kockára az életüket, hogy hazardírozzanak egy havas sétát, csak a lakásaikban vedelik a bort. Télen karácsonyi – utóbbi eldurvult pol-kor években csak téli – vásár helyszíne és a korcsolyapályán százszám tarkállik a tömeg, nyáron olvasni, enni, randizni, ping-pongozni, golyózni járnak ki a népek, esténként filmvetítés van a gyepen, délelőttönként zongorajáték, néha a Broadwayről kihozott promóciós előadások. Ősszel és tavasszal szerelmesek, turisták ülik körbe az asztalokat, délben ide járnak le a környékbeli felhőkarcolók irodáiból a yuppik feszes öltönyben szünetre, és barátnők itt adnak egymásnak találkát kávéra és szelet pizzára.

Most egyedül ültem a város közepi park hintázó padján, a mellettem elsuhanó Sixth Avenue is szokatlanul csendes volt. A negyvenes utca felőli bejáraton egy csavargó csörtetett be. Olvastam róla, hogy mielőtt a kilencvenes években Rudy Giuliani polgármester rendet nem teremtett a törvénytelenségbe fulladt, a civilizált világtól teljesen elszabadult pokolból, ami akkor New York volt, a Bryant Park is egy drogtanyaként üzemelt a belváros kellős közepén, csövesekkel, csavargókkal, és olyannyira bandaharcok helyszíne, hogy jóérzésű ember messziről elkerülte. Mint ahogyan az innen egy saroknyira leledző Times Square-t és annak teljes vonzáskörzetét. Nem is tudtam volna New Yorkot úgy elképzelni. Húsz éve ismertem meg, amikor virágkorát élte, a történelem számára is fennmaradó Giuliani korszakot, a város talán mindenkori legszebb és legbékésebb éveit. Ugyanolyan képzavart és értetlenkedést váltott ki akkor, húsz évvel ezelőtt belőlem is, ez a nem túl hízelgő városkép New York ma legfelkapottabb részeiről, hisz akkor én is csak annyit tudtam a New York-i valóságról, mint az a turista, aki egyszer-kétszer eljut életében ide, vagy el se jut, csak filmekből alakít ki magának mesevilágot a városunkból. Már tíz évvel ezelőtti ideköltözésem idején meghökkentem, a beindult romlás nyomait sejtettem felfedezni mindenféle szinten, és ezek az évek csak megerősítették bennem ezt a gyanút, mégis mindig azt hittem, New York elég erős, a New York-iak pedig olyan odaadással imádják ezt a várost, mint ahogyan én is, hogy az nem veszhet el, nem juthat ebek harmincadjára mégegyszer. Hisz  New York bölcs is, és nem követheti el ugyanazokat a hibákat újra és újra.  Ezek jártak a fejemben, a csavargó pedig közeledett az ösvényen. Szemmel láthatóan, távol járt onnan, ahol éppen volt, és heves vitái voltak azzal, akit maga mellé képzelt a kihalt sétányon, gesztikulációja, hullámokban meg-megerősödő herregő hangja arra engedett következtetni, nagyon nem egyezik önmagával és a világgal sem. Vitája teljében ért az elágazáshoz a terasz és a kerítés közötti részen, amikor mintha darázs csípte volna meg, összerezzent, és visszahőkölt, miután megpillantott, és felkiáltott:

– Bakker, egy bazinagy dongó a hintán! – és menekülőre fogta, csak a szökőkútnál állt meg és nézett vissza zihálva:

– Hú, ember! Rohadtegynagy bazi dongó!

Míg máskor széles kerülővel messzire tértem volna ki, most a negyvenkettes utcán kíváncsian átutaztam a Times Square irányába. A szokásos fényreklámok üresen ontották most is ilyen-olyan üzeneteiket. Madame Tussaud’s , McDonald’s, a Times Square metrómegálló színes karikái, a színházak immár veszélybe került repertoárjai villogtak a hömpölygő tömeghez szokott, most teljesen belátható, és kihalt téren. A piros lépcsősor tetején, ahol turistahadak szoktak tülekedni egy-egy szelfiért, most két-három ember lézengett – és fotózta a szokatlan csendet a téren – egyikük vécépapírtekercsekből font koszorút viselt. A világ akkorra kifogyott vécépapír-készleteiből. Azóta sem értem, miért, ezért részletesen erre most sem kívánok kitérni. A boltok és színházak redőnyei és rácsai lehúzva tartották távolabb a hobókat és egyéb illetékteleneket. Egy riporter egy kisbőröndre állva tudósított a szemmel követheően elcsendesedő térről valamelyik hiradónak a Hetedik Avenue és a Broadway híres kereszteződéséből, ami a tulajdonképpeni Times Square közepe. Átvágtam egy mellettem elsuhanó biciklis nyomában a kisutcán a következő sarokig, az elsötétített színházsoron, ahol Mary Poppins vagy a Hello Dolly! emlékei derengtek fel bennem, Neil Simon színháza – mennyit agyaltunk annak idején színházi barátaimmal, hogy Nílnek vagy Nelnek kellene-e helyesen ejteni. A Nyolcadik Avenue ismét olyan volt, mint azokból az olvasmányokból felderengett, amelyekben az olcsó prostikról és a később felvirágzó peep-showkról írtak. Füves cigarettát pöfékelő stricik sertepertéltek. A szállodák előtt látni lehetett még egy-egy riadt tekintettel taxi után kalimpáló, sietve távozó vendéget bőröndökkel a járda szélen. Patkányok rohangáltak kukától kukáig a kerékpárúton, mintha halaszthatatlan spájzolnivalójuk lenne.

Times Square

Elegem lett a belvárosból. Úgy tűnik, nem csak a turisták miatt nem szerettem itt soha, hanem amúgy sem köt engem semmi sem a Times Square-hez, sőt, kifejezetten irritál. Visszaszivárogtam a Village-be, hazafelé vettem az utam. Gyalogoltam inkább hosszú kilométereken. Ha az embernek nincs is tévéje, és nem is akarja, hogy folyamatosan zaklassák a hírek, azok mégis befolynak mindenféle csatornán, és hazafelé már meghallottam, valamiféle karanténolás elkerülhetetlen lesz a nagyvárosban is – akármit is jelentsen az – de még akkor sem fordult meg a fejemben, hogy vécépapír-felhalmozásba fogjak. Sokkal másabb dolgok jártak a fejemben: mennyi szabadidő szakad majd most a nyakamba, milyen jó lesz, hogy dokumentálhatom ezt a különleges helyzetet, és a fotók elkészítésénél nem kell majd hosszú percekig várakoznom, hogy ne kerüljön autó vagy ember a képbe. Hanem ott lesz a város, most csak nekem, csak nekünk. Gondolatban máris létrehoztam fejemben egy mappát, amibe majd mindent belerakok, és ez lesz a címe: The City to Ourselves, azaz A város önmagunk közt.

Nagyon sok elképzelésem nem volt arról, ami következik, csak az, amiben bizonyos lehettem immár, hogy a várost elhagyni a közeljövőben nem lesz módomban, erre kezdtem el lélekben berendezkedni. És mivel nagyon nagy szeretettel gondoltam minden pillanatomra, amit az idők során New Yorkkal tölthettem, elkezdtek az aggályaim felhői mögül felderengeni a csillagok, és valamiféle fokozatos belenyugvás uralkodott el rajtam. Tudtam, hogy nem élhetem túl másképpen, bármi is történjen, csak ha a jól bevált élettaktikámat hasznosítom ezúttal is: meglátni a színt a mindent eluraló szürkeségben, felhasználni a legkisebb fénysugarat is alkotásra, és nem a sötétbe süppedni, megtalálni egy nagy zűrzavaros tablóban azt a kis kiragadható négyzetet, amit, ha kivágok magamnak, abban egy tarka pillanat simogató idillje vigyáz a hangulataimra. Éppen az Astor Place-en vágtattam át az East Village-ben, a sok emlékemet őrző kedves kis téren, Hollywoodba fulladt barátom egykori háza előtt egy pillanatra lelassítottam, és kinéztem gondolataimból a fehér asztalokra és piros székekre, a nagy kockára, a Village jelképére, amit mindenki egyszer megpörget, ha arra jár, a régi, patinás metrólejáróra, a csempemozaikokkal díszített lámpaoszlopokra, a távoli belváros csoportba gyülekező tornyaira a Brodaway irányában, átnéztem az előttem álló kisutcára, a mindig nyüzsgő, most cseresznyevirágokkal szegélyezett, csendesen pangó Szent Márk-közre, és csordultig volt a szívem szeretettel. Egy nő sietett át a tablómon, boldogan jött a nagybolt felől egy nagy tömb vécépapírral.

Astor Place

Szinte azt mondanám, hogy örültem még neki is, de igazából csak sajnáltam. Másrészről viszont – lehet, hogy cinikusan – azt mondtam magamnak, legalább ő felkészült… Mikor kisietett a képemből, és a fiú is, aki épp megpörgette a kockát, visszatértem korábbi gondolataimhoz és hangulatomhoz. Úgy éreztem, én is felkészültem. Állok elébe.

New York jáccó’nadrágban 1.

 

* Az járt a fejemben, mekkora sziszifuszi lapátolás lenne egy olyannak elmagyarázni, mi is történt az elmúlt néhány hónapban, aki kimaradt belőle. De mivel senkit sem ért ez a megkülönböztetés, sokkal egyszerűbb a dolgom, nem kell oldalakat megtöltenem a szürreál valóságba öntését értelmezve

** Csíkban jártamban szedtem fel a jáccónadrág kifejezést tizegynéhány éve – szabadidőruhára utalva. Persze, ők minden bizonnyal tsz-szel mondták, de bennem cc-vel ragadt meg mégis, és ez így pont jó.

 

Vaníliaillat a világ végén

Nyári estéken, amikor a nap éppen magára húzta takaróként a vadrózsákkal borított dűnéket, és szétlöttyintette a festéktárában fellelhető valamennyi  színt előbb a nyugati égbolt peremén úgy, hogy az lassan átszivárogva, a tenger feletti keleti égen is mindent narancs-kármin-lila és tintakékre változtasson, az esti óceán is megannyi színben búcsúzik a hazaindulótól és a naptól. Felfelé tartva a partról ez az a momentum, amiért bármilyen messziről is megéri ide kijönni. Olyan pillanat ez, amiért az ember elutazna a világ végére is. Ha belegondolok, ez ott is van: a világ végén. A homoktól nem pucolom le a lábam, úgy csúsztatom kitaposott nyári cipőmbe. Az ösvényről, bár halkabban, még hallani a tenger sustorgását, az esti dagály csókjait az elcsendesedett parton. De a hangsúlyt mind jobban a tücskök veszik át, és az elvadult növény-dzsungel rejtekeiben, amelybe a homokdűnék kapaszkodnak az idő és évszakok kirohanásai ellen, az est madarai kelnek dalra mind hangosabban, hogy úgy zárják a napot, ahogyan kora hajnalban dalolva elkezdték. Az ösvény a homokdombok között halad, és rámhajol a rózsaszín csipkerózsák émelygő illata. Eszembejut ilyenkor, mekkora tévedés volt, amikor tudósok létrehozták a rózsa illatú parfümöket, a rózsa ízű édességeket. Rajongva imádom a rózsa illatát, de csakis az élőkét.

Vadrózsák

Az országúti ház felé közeledve a keskeny ösvényen a rózsaillat gyakran csap át egy-egy tengeri sós szellő szárnyain vaníliaillatba. A lonc. Nekem mindig vaníliavirág volt, nem olyan rég derült ki számomra a könyvtári neve. Itt úgy hívják, honeysuckle. Mézzel tápláló. A vastagon párás, fülledt estéken olyan erősen eregeti az illatát, mint a fehér liliomok és a virágzó akácok meg a hárs. És ezeken az estéken, mikor a sós levegő ragacsosan lepi be a karom és lábam, és fényesen üli meg a fejbőrömet is, a kuruttyoló békák és a zakatoló cikádák közül rámcsavarodó lonc illata egy szemlehúnyás alatt repít vissza a cikádaszárnyú nyárestékre az olasz riviérán. Ma már tudom, hogy azokat az olaszországi nyárestéket azért rajongom kitörölhetetlenül teljes lényemmel, mert az otthoni nyár gyermekkorait idézik fel bennem. Egyrészt a házunk előtt egész nyáron megszámlálhatatlan virágban illatozó fehérliliom illatát éleszti fel orromban, mikor nagy lavorban napmeleg vízben lábat kellett mosnunk a tornácon kései estebéd előtt. Másrészt meg azt, amikor a tengerpartról vagy a Duna-deltából hazafelé tartva, néhány estére megmártóztunk a galaci Viorica nagynéniék vendégszeretetében. Mialatt a drága tánti a nyári konyhában, a kjoskban, ahogy ő mondta, finomságoktól roskadozó vacsoraasztalt terített akárhányunknak is, habos ikrával, vinettakrémmel, sültmalaccal, zöldségcsorbával és mindenféle aprósüteménnyel, Árpi bátyja pedig magyar nótákat varázsolt elő legénykori emlékeiből a ház felnőtt vendégeivel, gyermekként egy zsebnyi „furszékkal” kiszivárogtam az utca felőli kisudvar kertjébe a vaníliavirág esti illatorgiáját elraktározni emlékeimbe olyan mélyen, hogy sok évtized távolából a világ végén, ahol éppen állok, megfelelően képes legyek hiánytalanul feleleveníteni azt. Emlékszem, a kapu hatalmas vaskulcsa olyan nagy volt, mintha legalábbis a menyország kapujához illenék, és mintha csak maga Szent Péter akasztotta volna fel a kampós szegre a zábén. A fülledt késő esti hőségben az udvari kútból langyos vizet locsoltam az arcomba, és halkan, hogy a bent a viszontlátásban örömködő szeretteim  meg ne neszeljék, leakasztottam a kulcsot, és csikorogva kinyitottam a zárat. A kapu is nyekergett cseppet, de – mivel nem sok helyet foglaltam még akkor a világban, –  könnyedén kisurranhattam szűkebb nyíláson is a macskaköves utca csendjébe. A fenti oldalról a vasútállomáson hosszú útnak induló távoli gőzmozdony puhogása hallatszott, és a talpfák olajos szaga a szénfüsttel elegyedve, míg alulról, a kikötő felől a Duna ellustult, sok világot megjárt esti szellője hozta a halszagot és a folyók félreismerhetetlen petyhüdt szagát. Mindet szerettem. A vaníliát is, a Duna szagát is, és a vonatokét is. Az elárvult utcai lámpa gyér fényében az ablak köré felfutott angyaltrombiták narancssárga harangjai is megvillantak ebben a légmozgásban, és valami mesebeli kastélyra emlékeztetett a magas szemöldökű öreg ház. Volt egy macska is. Olykor barátkozott velem, de jobbára a maga ügyei érdekében járt-kelt. Unottan mért végig, arra a pillanatra meg is állt. Ásított, különösebb izgalmat nem jelentettem számára, majd tovább baktatott le a kikötő irányába a macskaköveken. Az arcom megszáradt a sötét szellőben a pislákoló utcai lámpa lelkibeteg fényében. És olyan volt, mintha a világ végén lennék. Az is volt az: a világ vége.

Vaníliaillat a világ végén

Mikor a tengerparti ösvény utolérte az országutat, a lonccal fonott kerítés mögül előbukkant a ház, amelyhez nyári kiruccanásaimon a Rockaway eme rejtett szegletébe annyi mesét költöttem gondolatokból, emlékekből és néha fotográfiákból is. Nyár közepén, napnyugta után sokkal is tarkállik az ég a ház mögött, ha tiszta az idő, Manhattan tornyai, mint a színes égre feszített poszter, csillognak, de a ház mögötti réten a kis fatemplom tornya és az utca végében Brooklynba áthajló öbölhíd pillérjeinek mezei virágra emlékeztető teteje mindenképpen jól kivehető. Örültem. Nem meglepő, mindig örülök, amikor a tengernél vagyok. Más lelkiállapot, ami nem hasonlítható és nem is köthető semmi egyébhez. Sok-sok évem alatt, amelyet a tenger közelében töltöttem, különleges viszonyt alakított ki közöttünk. De most a nyárnak is örültem. Mindig örülök neki. Most azonban ez is különlegesebb volt mindennél, amit eddig ismertem. A remény öröme volt talán, hogy ez a nyár, amelyik most, mint rendesen, tengersusogással és loncillattal, édes vadrózsákkal és sós párával végre megérkezett, teljesen múltidőbe teszi azt a szürreális tavaszt, amelynek nagyon sok pillanatát virágbaborult színes festményként égetek emlékezetembe, és amelynek a színei mégis furcsa árnyalatokat kapnak majd azon a képen. Olyasmi kép lesz ez, mint az a sok fotóm, amit ugyan nagy gondossággal, akár hosszú és nehéz utakat is megjárva elkészítek, hogy aztán azonnal úgy eltegyem, hogy soha senki se lássa többé. Én sem.

 

Krumplipüré sült kolbásszal és savanyúkáposztával

Valamikor áprilisban merészkedtem ki annyira a városból, hogy kiutazzam a tengerpartra a hajóval. Visszagondolva, egy örökkévalóság távolába vész bennem április. Szinte egy hónapja éltem már azidőtájt közvetlen környezetembe zárkózva Manhattanben, akkor az a kiszabadulás is a városból egy örökkévalóságból való megtérésnek tűnt. Amikor valaki hetente is akár a világ több pontján is megfordul ritmikus rendszerességgel, ennek hirtelen megszűnését is érzékenyebben éli meg, mint bármi egyebet, és mint bárki más normális lény.

Emlékszem arra a március közepi éjszakára Londonban. A várostól kívül eső, vidéki hotel, a legendás Copthorne, számunkra kialakított társalgójában ültük körbe az asztalt, és kivételesen senkit sem foglalkoztatott ezúttal sem a régi ház kísértete, sem a rhododenronos kertből esetleg beszivárgó pókok hada, de még csak a szomszéd faluból – egyesek szerint – a kertben az ablakok alá lopakodó szatír sem volt téma. Utóbbival kapcsolatos rémtörténeteket, érdekes módon olyanok költöttek mindig a szájhagyomány végtelen és tarka rongyszőnyegén, akiket akkor sem szívesen lesne meg szatír, ha önként felkínálkoznának előttük szélesre tárt ablakokkal.

Éjjel a Copthorne kertjében

Ó, mennyit költöttük a Blandings és Miss Marple-sztorikat itt a pirosestélyis Kingával, az izmos kertésszel, akiből kettő van és egyforma, kékszemű Erikával, festmény- és ékszerrablásokról, amibe a derék román pincérfiút is minden további nélkül be akartunk szervezni, mert egy sármos, jóképű csirkefogóra mindig szükség van efféle balhékhoz. De most az sem foglalkoztatott, hisz Kinga sem dolgozott már a hotelben. Így annak sem láttam értelmét, hogy reggelire lemenjek az étterembe, hanem a faluból rendeltem krumplipürét sült kolbásszal és savanyú káposztával az Albert herceghez címzett fogadóból, ahol nem voltam már ismeretlen. És amíg ők az ételemet elkészítették frissen, a kisvegyesbe is benéztem. Hagyományból is, meg borért is. Hagyományból, mert ott az indiai öregasszony, aki mindig éppen akkor telefonhívás közepette van, amikor belépek. És aki éppen mindig New Jersey-i pereputtyával beszélget, hogy amikor engem meglát, összecsapja a tenyerét, hogy nahát, micsoda véletlen egybeesések vannak. Persze, olyankor udvariasan teszek némi célzást arra, hogy New Jersey olyannyira nem New York, hogy tízévem alatt csak akkor mentem oda, ha kényszerítve voltam rá. De most azért is mentem be a szatócsüzletbe, mert becsületbeli ügyem is akadt a bolt asszonyával. Egyik utóbbi, talán egy évvel azelőtti pinot grigio árával tartoztam, amit hol azért nem voltam képes egyenlíteni, mert nem jutottam el Angliába, vagy, ha eljutottam, épp zárva találtam, mert hétvégére esett ottlétem. Néhány doboz teasüteménnyel és az olasz szürkebaráttal járultam a pulthoz, és jeleztem, egyből két bort üssön be, hogy a gond lemenjen végre a fejemről. Értette is meg nem is, de egy igazi üzeltasszony nem vet fel kérdéseket, ha pénz áll a házhoz. Csak a kekszhalomra mutatva érdeklődött, mire készülök? Mondtam, hogy nehéz időkre. Amikor nem fogok már eljutni Angliába Walkers Shortbread-et vásárolgatni egy fontért, New Yorkban pedig, ha van is, ötszörös áron adják, és nem is olyan. Igazából, amit persze nem tartottam fontosnak megosztani az indiai boltosnéval, eléggé fel voltam pakolva már kekszből és pudingból is. Amikor márciusban a Crew Control úgy ítélkezett, következetesen londoni utakra oszt be hosszas angliai kimaradásaim után – és főleg a kezdeti nemzetközi határzárakat követően – a nagy visszatérés örömére Zsuska egy szatyor édességgel rontott le Copthorne-ba, mintha  az együttléteinkből és csavargásainkból  kimaradt időt igyekezne pótolni. És hogy ne csak a nassolnivalókban gyarapodjak, még a hagyományos sztékvacsoránk előtt kastélylátogatni is elvitt bennünket Kathy barátnőmmel.

Leeds kastély baráti körben

Kathyvel ötödik éve dolgoztunk akkor már együtt. Igaz, nagyon ritkán osztódtak úgy az utazásaink lapjai, hogy együtt dolgozzunk, de néhány emlékezetes közös utazás mégis megmaradt emlékeinkben, mint például első Los Angeles-i utam öt évvel azelőttről – és tulajdonképpen első közös utunk Kathyvel – amikor ő vitt ki a Manhattan Beachre, ahonnan később elindulhattam La La Land feltérképezésére; majd pedig az a délután Amsterdamban, amikor kirángattam a hotelből és Keukenhof tulipánföldjeit mutattam meg neki. Örültem, hogy márciusban két angliai útra is együtt osztottak bennünket. Mindennapjainkban New Yorkban gyakran találkozunk, hol a városban csavargunk vagy mozizunk, és a végén beülünk egy uzsonnára vagy egy pohár borra valami csendes helyre, vagy én utazom ki hozzájuk Staten Islandre nagyokat fürdőzni az udvaron a medencében, koktélokat szipogatva a medence szélén gondosan elhelyezett színes poharakból, délutáni grillezésekkel, vagy téli estéken zongorajátékkal elegyített családi együttlétekkel. Elvétve karácsonyfadíszítésekkel is.

Ajándékként éltük meg, s főleg utólag visszatekintve azokra a márciusi utakra, hogy ezeken az utolsó járatokon együtt dolgozhattunk, és ezeket az utakat olyan élményekkel tehettük még emlékezetesebbé, mint a kastélylátogatás Londonban élő gyermekkori barátommal. Mindketten jól ismerték egymást meséimből, de személyesen akkor találkoztak először. Ha kastélyban jártam Angliában, azokat mind Zsuskának köszönhettem. Ezeréves és sokrétű közös, a világ különböző pontjain elkövetett kalandjaink nyomán pontosan tudja, hogy ezzel nálam nem lehet mellényúlni, nincs az a kastély vagy palota, amit kihagynék, ha esélyem mutatkozik rá bejárást kieszközölni. És elég bölcs is ahhoz, hogy tudja, addig sem kell az étkeztetésemmel bajlódnia, a kastélyokban számomra megszűnik a világ létezni. Az ezekhez tartozó rózsakerteket és rhododendron-ligeteket hogy ne is említsük. Talán csak a Buckingham-palotába nem mentünk együtt, de oda egy látogatást engedélyeztetni és egyeztetni sokkal összetettebb, és talán nem is bánja, hogy nem volt ott, amikor elveszítettem az időérzékemet a trónterem és a királynő privát rezidenciái közt húzódó titkos, falba épített folyosók után kutatva, amelybéli törekvéseimnek csak a szigorú palotaőrök szabtak végül gátat a fehér szalonba terelve át, ahol viszont felfedeztem a tükör mögül nyíló titkos ajtót! Na, persze, csak akkor meg nem volt ott senki sem, akinek ujjongva elmondhattam volna. És ha le akartam volna fotózni, az őrség azonnal kerítésen kívülre helyezett volna némi goromba, de annál fennköltebb angol szófordulatokkal magas szintre emelt hinnye-bejnye kíséretében.

Délutáni sétám a királynő kertjében a Buckingham palotában

Szóval, amint említettem, a privát társalgóban ültük körbe a nagy asztalt, egyik kezével ki-ki a maga borosüvegét szorította, a másikkal a szomszédja combját az asztal alatt. (Nem mindenki járt jól!) Pontosítás gyanánt fontos megjegyeznem itt, hogy a légiszemélyzet végtelenül odaadó és figyelmes, ha kell az életét is kockára teszi utasaiért vagy valamelyik kollégájáért, de a borosüvegét a legritkább esetben és a ritkaságszámba menő, világvégeszerű helyzetekben osztja csak meg másokkal, és úgy védi, mintha az élete függene rajta. A forgalmasabb időkben a Copthorne hemzseg a világ minden tájáról érkezett vagy épp induló kollégákkal. Még ha ugyanabban a városban is élünk egyikkel-másikkal, sokkal nagyobb az esélye itt vagy a világ egyéb szállodáinak társalgójában összefutnunk bizonyos emberekkel. A Copthorne azonban sokkal csendesebb volt most. A reggel érkezett csapatunkon kívűl csak egy másik crew volt ott, mint kiderült, karanténban – akármit is jelentsen az, mondtuk, mikor megérkeztünk, és megtudtuk. Csak néhány nap telt el azóta, hogy utoljára ott jártunk, és mialatt megjártunk egy utat New Yorkba és vissza, az öreg szigetre, elkezdett megváltozni a világ. Beutazási meg kiutazási tilalmak repkedtek a fejünk felett, járattörlések hirtelen sorozata tette nyugtalanítóvá és kiszámíthatatlanná megszokott mindennapjainkat, és akkor még a Prince Albert kopottas cégtáblája alatt esőáztatta kollégákkal is összehoz a sors, a tavaszi záporban a hotel felé lavírozva a sült kolbászos krumplipürével és savanyúkáposztával,  akikről kiderül, karanténban vannak. A szót legtöbben ismertük, de hogy ez a cirkusz pontosan mit is jelent, senki nem magyarázta el tüzetesen nekünk. Mindenesetre tartózkodtunk a szokásos ölelgetőzésektől és puszit sem váltottunk. Este pedig az asztalnál kicsit távolabb ültünk tőlük egy-egy ujjnyival. Csak hogy szó ne érje a házunk táját. Akkor már csak Angliából érkező gépeket fogadott Amerika, és ahogy ott üldögélve igyekeztünk felfogni, mi is zajlik a világban, éreztük, hogy ez a légifolyosó sem maradhat sokáig nyitva.

Szemben velem ült Kathy, fejét tenyerébe temetve, mint sokan az asztal körül, meredt némán maga elé. Mellettem közvetlenül Franco volt. Sok évvel azelőtt együtt kezdtünk a Finnairnél, sőt, a legelső vizsgajáratunkon is együtt dolgoztunk. Mikor a Finnair feloszlatta a New York-i bázisát, szétszéledtünk. Évek múltán jelentkezett, nem adnék-e neki egy ajánlólevelet, hogy beálljon közénk a Norwegiannél. Most pedig ott ültünk a körülöttünk kialakuló mind nagyobb káosz közepén, és mintha én szakembere lennék a helyzetnek, halkan megkérdezte:

– Most mi lesz?

Megérkezett ugyanis a hír, hogy másnaptól lezárják ezt az utolsó útvonalat is, és azt követően csak azok utazhatnak Amerikába, akik hazatérnek valahonnan. Ugyanezt kérdezte öt és fél évvel azelőtt Helsinkiben is tőlem, amikor kézbe kaptuk akkori rossz híreinket. Úgy tűnik, ilyesféle rossz hírek időnként, bizonyos gyakorisággal ránkszakadnak, akármerre is járjunk éppen a világban, és akármelyik szegletében is tartsunk épp életútjainknak.

Nem kellett törnöm a fejem válaszokon, mert az utasítások elkezdtek érkezni. A karanténosokat a hajnali géppel postázzák haza Londonból, mi pedig estére hazadolgozzuk majd magunkat. Hogy azt követően mi lesz, olyan homályos volt, mint az éjszaka a sziklakertben, ahova kimentem a fejem kiszellőztetni lefekvés előtt. A még rügybe se fakadt rhododendronok közt kanyargó, reggeli sétáimból jólismert nyirkos ösvényeken elmélkedve az egyik földszinti ablakból Franco még kihajolt jóéjszakát kívánni, és kihajigálni néhány pókot, miután hajnalra becsomagolta bőröndjeit. Már csak a fülemülék maradtak kinn velem, a kísértet is olyankor már az épületben intézi a dolgait.

Ebben a nyári vihar előtti nyomott légkörre emlékeztető hangulatban ültem le Kathy és a reggeli frissen sült croissant  és hashbrown meg a tükörtojás mellé. Az Albert hercegben tett portyám után legkevésbé sem hiányzott a reggeli nekem, de a világ azóta fordult egyet, és már csak azért is kijöttem, hogy a kávét együtt kortyoljuk, majd a kertben folytassam a sok év alatt hagyományossá vált korai sétáimon a kertben. Percenként jöttek újabb és egymásnak ellentmondó változtatások, de a lényeg ugyanaz volt, hogy aznap hazarepülünk, és aztán egy jó ideig vállfára akaszthatjuk az egyenruháinkat.

Ezen a pethyüdten zúgó fejfájós reggelen, mint a rigók füttye a kertben csilingelt a hír, hogy Lara szegődik erre az útra hozzánk. A máltai lány valamiféle mesebeli hercegkisasszonyra hasonlít, széles a mosolya, ragyog a szeme, ő magát „Bűbájos Kisverébnek” nevezi. Sokezer mérföldet repültünk mi együtt, utoljára azonban sok éve, Los Angelesben találkoztunk egy napsütötte délutánon.

“Bűbájos Kisveréb” – aki tulajdonképpen Csalogány

Félúton New York felé, mikor kicsit megszusszanhattunk, rutinosan végigjártuk a sorokat, majd az egyik csendes zúgban húzódtunk meg mindhárman. Lara egy nagy doboz csokoládét bontott ki, és előbb Kathynek, majd nekem nyújtotta. Teát készítettünk és lekuporodtunk a kényelmetlen székeinkre, amelyekre az utasok, akik kényelmes székekben ülhetnének, oly sokszor sóvárogva szeretnének leülni, mintha valamiféle kiváltságos hely lenne. Kathy a reggeli asztalról elhozott főtt tojást bontogatta, valamelyik zsebéből bármikor elő tud rántani egy főtt tojást… Lara egy fémlapra korábban megterítette magának a curry-s csirkét kuszkusszal, és most az ölébe vette, komótosan elhelyezve a teát és a csokoládét is az improvizált tálcán. Kinéztünk olykor az elsötétített kabinba, ahol az utasok filmet néztek vagy bóbiskoltak. Minden fura volt, az emberek vagy szótlanok voltak vagy agresszívebbek a megszokottnál, voltak, akik folyamatosan szesszel törölgették a az asztalukat, volt, aki kesztyűben evett, és olyan is, aki maszkban próbált inni. Valaki feljelentette a szomszédját, mert köhintett, egy másik pedig szemetes zsákot kért tőlünk, és ráhúzta a cipőjére. Semmire sem reagáltunk sehogyan sem. Egymás közt sem nagyon beszélgettünk arról, amit tapasztaltunk. Egy vegyitámadást kivédeni hivatott kislibazöld védelmi ruhába bújt, és motoros sisakkal és napszemüveggel felszerelt, műanyag cipővédő tasakokat viselő lény csörtetett át köztünk, amint a konyha sarkában meglapulva sziesztáztunk hangtalanul. Megvetően nézett ránk.

– Maguk bírnak enni? – kérdezte igazából egyikünknek sem szánva a kérdést, ami nem is volt kérdés.

– Alapvetően. – biccentette rá Lara a curry-s csirke mögül szélesen mosolyogva.

– Juteszembe! – ugrott fel Kathy – Van a retikülömben egy darab olasz sült kolbász, meg kell ennünk, mielőtt leszállunk!

Az űrlény ezt nem várta meg, a mosdó irányába eltűnt, és nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, hogy nagyon sok időbe fog telni, mire lefejti magáról a rohamfelszerelést. Csak reméltük, nem szalad ki az időből…

Ismét csend lett.

– Az az érzésem – állapítottam meg valamennyi életbölcsességemet egy mondatba sűríteni óhajtandó –  valami nagy romlás az, ami elé nézünk…

Friends (Jóbarátok) – avagy nosztalgia egy New York iránt, ami sohasem létezett

Hiába kutattam legmélyebb emlékeimben is, arra nem tudnék választ adni, mikor keveredett életembe a Friends (Jóbarátok) tévésorozat, de arra igen, hogy miért. Amikor huszonöt éve képernyőre került, én nemhogy nem is álmodoztam Amerikáról, hanem – hogy pontosan fogalmazzak – nem is érdekelt semmi, ami azzal volt kapcsolatos. Emígyen az amerikai filmek és sorozatok, egyáltalán, az amerikai popkultúra nagy fehér foltként díszelgett életem jelentős részében. Így a Friends is. Tulajdonképpen két, élesen elválasztható szakasza volt életemnek Amerika szempontjából, az első, amikor nem ismertem New Yorkot, és a második, amikor rajongva epekedtem érte, miután 98-ban véletlenül belepottyantam a Nagy Almába. Ruhástul, mindenestül. Mire én véletlenül elkaptam egy fél jelenetet is a sorozatból sok év múlva, ismeretségi körömben idézeteket tudtak, azonosultak egyik vagy másik szereplővel, szerelmesek voltak valamelyik „jóbarátba”, társasági társalgási téma volt a Friends, és ami épp történt azon a héten a sorozatban. Teljesen kívülálló voltam, és nem is érdekelt kirekesztettségem különösebben, pedig barátaim, ha sejtették volna, hogy egy bűvös szóval azonnal oda lehetett volna akkor engem bilincselni a tévé elé, biztos, elejtették volna azt a szót előttem, hogy : New York. De talán ők nem is tudták, hogy az. Én meg csak azért akadtam le a távirányítón pattintgatva annál a jelenetnél, mert egy vágóképet kaptam el New Yorkból. Esti kép. Egy sarki fűszeres – grocery deli – egy metrólejárat zöld lámpája mellett, háttérben egy híd levezető ága ível át a sugárúton, rajta egy metrószerelvény halad át, és a háttérben a World Trade Center ikertornyai ragyognak. Beleégett emlékezetembe az a kép, akkor voltam ugyanis poszt-New York traumás állapotomban, ami alkoholista vagy láncdohányos esetében az elvonási tünetekkel ér fel. Tisztában voltam vele, hogy megfertőződtem, mint ahogy azzal is, hogy naiv ábránd lenne még csak álmodni is arról, hogy valaha olyan közel lakhatnék ehhez az egészhez, hogy csak vonatra ülnék, és bemennék New Yorkba, egyenesen oda, a Village-be, amit egy vasárnapi sétán Livia mutatott be nekem, mikor erre kellőképpen megérett az idő. Megvan annak már huszonkét éve is.

Ilyen lenne a mai vágókép

Hogy az életutunk és a sorsunk mennyire fondorlatos és előreláthatatlan, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy New Yorkban élek, és a Village-ben lakom, az ablak mellett ülve jegyzetelem ezeket a gondolatokat. Az ezredforduló tájékán azért kezdtem el nézni otthon a sorozatot, mert visszavágytam a kis időkre egyszer-kétszer látott New Yorkba. Segített visszazökkennem egy különleges hangulatba, ami mindig elhozott New Yorkba, ha sóvárogtam utána.

Az elmúlt években azt figyeltem meg, hogy bármerre nézek, valahonnan egyszer csak felbukkannak a sorozat epizódjai. Sosem láttam összefüggéseiben, folyamatában, csak innen-onnan. Nálam a Friends az a kategória „szórakozás”, amit akkor választ az ember, amikor képtelen egyéb bármilyen szinten értelmes és hasznos dolgot végezni – például vacsora után egy 8 órás repülőúton a középső széken utazva, vagy egy hotelszobában kilenc órás eltolódással és munkától fáradtan fetrengve valami leheteten időpontban a szétcincált ágyon, mikor olvasni nem lát, mert kifolyik a szeme, enni nem képes többet, mert kifokad, és sehova nem tud elcsámborogni, mert képtelen megmozdítani is a testét abból a helyzetből, amiben éppen található. Akkor jöhet egy félórás Friends epizód kétszer tizentöt perc reklámmal egy órásra kerekítve, és az ember máris olyan mélyen alszik, mintha főbe verték volna. Sosem tudtam, ki kicsoda és hol is lakik a házban, ki kivel kavar épp a sorozatban. Mindig valahol belepottyantam a nagy sodrású(nak tűnő) folyamba, és később úgy ébredtem, hogy semmire sem emlékeztem… Nekem bármely rész bármikor nézve is új volt. Az volt az érzésem, és később, mikor utánanéztem, be is bizonyosodott, a sorozatot sokkal többen nézték meg az elmúlt években, és sokkal több oldalról vált elérhetővé, mint amikor a valós időben vetítette az NBC. Olyanok váltak sorozatfüggővé és rajongóivá a jóbarátoknak, akik akkor nem is éltek. Olyan zajos visszatérése volt, hogy a Warner Brosnak le kellett pókhálóznia a még fellelhető díszletdarabokat – sok esetben pedig teljesen újjáépíteni egyik-másik közismert bútordarabot – és megnyitni egy Friends-stúdiót látogatóknak. Sőt, hogy azokat is elérjék, akik nem juthatnak el Hollywoodba, egy (majd több) teljes szett utazódíszletet is fabrikáltak, aminek semmi köze nincs az eredetihez, csak a hasonlóság, és amerikai majd világturnéra mentek vele pop-up kiállításokat szervezve a rajongóknak. Hogy engem ez továbbra is mennyire hidegen hagyott, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a New York-i kiállítás éppen a környékemen, az utcámtól lépésekre kapott helyet, és fel sem merült bennem, hogy kihagytam valamit, amikor nem mentem el megnézni. Tavaly ősszel, amikor beállt a barátságtalan, esős időszak, és kevesebbet lehetett csavarogni esténként, úgy gondoltam, ideje lesz elkezdenem elejétől végignézni a tíz évados sorozatot. Hajlandó voltam immár a „hasznos” szabadidőmből is fordítani erre a jelenségre, mert mögé akartam látni, meg akartam érteni, mitől népszerű. Tart, ameddig, tart, nem sietek sehová, ha hónapokig kell néznem, hónapokig nézem, s egyúttal jubiláltam is velük, hiszen éppen negyed évszázaddal azelőtt  kezdték el a sorozatot készíteni és vetíteni is. Fogalmam sincs, hogy mióta volt meg nekem a teljes sorozat, de végre kibontottam a dobozt, és esténként, ha New Yorkban voltam épp, elkezdtem követni a hat jóbarát kalandjait – New Yorkban.

90 Bedford – a Friends-ház

Az első részeket követően az első reakcióm a döbbenet volt és a türelmetlenség lett rajtam úrrá. Türelmetlenül vártam ugyanis a pillanatot, mikor kap el és sodor majd magával. Sok olyan sitcom és sorozat akadt, filmek, műsorok, értékes és tiszavirág-jellegű dolgok is egyaránt, amelyek első látásra magukkal rántottak. Nem sorolok címeket, mert nem szándékom hasonlítgatásokba sem, és főképp kéretlen műelemzésekbe sem bocsátkozni. Tulajdonképpen bántott, hogy a Friends csak nem akart elragadni, és vinni magával. És a döbbenet mögött meg az volt, hogy nem értettem, melyik lehetett az a pillanat, amikor egy olyan neves csatorna, mint akkoriban az NBC volt, úgy döntött, ez a műsor megfelelően színvonalas a képernyőre rakni főműsoridőben. Elolvastam az akkori szakmai kritikákat, véleményeket, egyszóval a fogadtatást. Nem volt barátságos… Valaki azt is le merte írni, hogy íme, egy másik Seinfeld, csak humor nélkül. És tényleg! Ez a sorozat humortalan. Az, amit humor gyanánt nyújtanak, valami végtelenül primitív helyzetkomikum, erőltetett poénok – amelyek sok esetben végig sincsenek vezetve, vagy csak a levegőben lógnak semmihez sem köthetően. Talán a sokadik hét után, valahol a nyocadik évad valamelyik részében esett meg velem, hogy hangosan felkacagtam egy jelenetnél. Az alakítások sem voltak emlékezetesek, és az egész sorozatot végignézve, minden kétséget kizáróan megállapíthatom, hogy ezek a szereplők nem hogy kevéssé szerethetőek, de leginkább irritálóak. Arról nem beszélve, hogy jellemben sem áll távolról sem olyan magaslaton egyik figura sem, hogy azokkal bárki is szívesen és teljes bizalommal barátkozna a valóságban. A főszereplők mentségére legyen mondva, az őket megtestesítő színészek, Courteney Cox-ot leszámítva új, a névtelenségből beválogatott fiatalok voltak.  Courteney eredetileg Rachel szerepére lett felkérve, és a forgatókönyv elolvasása után kérte a szerzőket, hadd kaphassa meg Monica szerepét inkább. Talán kevesen tudják, hogy az első évadban epizódonként hetvenötezer dollárt kapott fejenként a hat főszereplő, 1994-ben. Amerikában ez az összeg 2020-ban is magas egész egész évi jövedelemnek számít, ők részenként kaptak ennyit. De tudjuk, persze, hogy Hollywood másképp működik, mint a valós világ, és az a hetventötezer sehol sincs az utolsó évadban részenként és fejenként kifizetett egymillió dolláros gázsinak. Ez érthető, ha beleszámítjuk, hogy például a finálé epizódban, 2004-ben, amit 52 millióan néztek azon a május estén, minden világrekordot félreseperve a televíziózásban, a félperces reklámidő a mindenkori legmagasabb árban, két millió dollárért kelt el – egy minden képzeletet felülműló összeggel. S ha már a pénznél tartunk, érdekességképp azt is érdemes elmondanom, hogy amióta levették műsorról tizenöt éve, a Friends továbbra is annyi jövedelmet termel a sugárzási és terjesztési jogokból, hogy többmilliós éves jövedelmet biztosít az alkotóknak és a szereplőknek is mind a mai napig.

F*R*I*E*N*D*S

Mindez azt támasztja alá, hogy az NBC, a Warner, az alkotók sokkal jobban tudtak valamit, amit én félreértettem vagy helyesebben: nem értettem. Merthogy én tévedtem, ez már nyilvánvaló, csak azt nem tudtam – s most sem tudom – mi az, ami miatt ez a sorozat népszerű. A legegyszerűbb volt saját magamhoz, akkori önmagamhoz visszatérnem, és megtudakolnom, mi ültetett le először a képernyő elé. És a válaszom mindig és még mindig New York. Visszavágytam New Yorkba. Ebben segített nekem a Friends.

Itt van hat fiatal – és egy innen-onnan hozzájuk csapódó vegyes és változó társaság. Egy házban laknak a Greenwich Village-ben, élik a New York-iak mindennapjait, szeretnek, szenvednek, csetlenek-botlanak a nagyvárosi életben, a maguk módján még viccesek is. Igen, be kellett látnom, hogy viccesek. Lehet, nem ötvenévesen kellett volna megnéznem, amikor már egy kicsit másként értékeljük a humorát bizonyos helyzeteknek. De ha belegondolok, hogy mennyire jópofának és poénosnak tartottam volna én magam is minden olyan helyzetet, amin ezek a suhancok keresztülmentek, megélni, amennyiben lett volna lehetőségem rá, akkor, azokban az években, máris nem vagyok képes szigorúnak lenni velük szemben. És a magunk módján azokat az éveinket mi is hasonlóképpen, csak más dimenziókban éltük le. Irígykedve, vágyakozva bámultam őket, amiért ők ott élnek New Yorkban, a városban, amit rajongásig megszerettem röpke látogatásaimon, és elérhetetlennek tűnt mégis. Ott, Manhattanben mennek le bevásárolni, ott sétáltatnak kutyát vagy kisgyermeket, ott kocognak, ott kosaraznak, ott ücsörögnek naphosszat a kávéházban…Általuk a New York-iak elképzelt életét éltem és éltük mindannyian egy kicsit valahol távol New Yorktól. Minden elismerésem az alkotóké, akik ezt a kis univerzumot létrehozták nekünk, elhitették velünk, hogy ez létezik, és tíz éven keresztül hagytak részesévé válni a Bedford – Grove sarkán zajló kis közösség életének. A Liviával való vasárnapi sétám után a Bleecker Street és a Village olyan nagyon a szívemhez nőtt, hogy húsz év múltán sem nyilatkoznék másként róla. Talán a legkedvesebb hely maradt számomra erre az életre New Yorkból. És akkor én még mit sem tudtam a Friendsről. Azt követően azonban, ha őket láttam, és velük éltem a mindennapi ilyen-olyan történeteket a képernyő előtt, kicsit mindig a Village-ben voltam, egy kicsit mindig New York-i voltam én is.

A szemközti ház a Grove Street-en, ahol Ross lakott

Ha mélyebben magamba szállok, az is derengeni kezd bennem, hogy amikor októberben kibontottam a dobozt a tíz évaddal, tulajdonképpen arra a New Yorkra vágytam. Pedig akkor már pontosan tudtam, hogy az a New York, amit Marta Kauffman és David Crane elénk varázsolt, a New York, ami miatt vissza-visszatérek a Friends-hez, tulajdonképpen soha nem is létezett.

És nem is elsősorban arról beszélek, ami talán köztudott, hogy ez alatt a tíz év alatt, ennek a sorozatnak egyetlen jelenetét sem forgatták New Yorkban. Csakis a vágóképek és a jelenetek közti átúsztató és felvezető képsorok azok, amleyek New York-iak, és azok által hitették el velünk az alkotók, hogy New Yorkban vagyunk, pontosan meghatározva mindennek a helyét a városban, a barátok házának – ahova minden évszakban, az év minden napján tömegek zarándokolnak el ma is fényképeszkedni – Ross szemközti házának, Chandler munkahelyének, Phoebe otthonának két utcával odébb, Joey filmstúdiójának Long Island Cityben és a Central Perknek, a kávéháznak is. Utóbbit sokan keresik a ház alatt, ahol egy hangulatos kávéház valóban létezik, a Kisbagoly (Little Owl), de a filmben elhangzott információk alapján, a jóbarátok nem oda, hanem egy közeli helyre jártak összegyűlni, ami Joey szerint 97 lépésre van a házuktól. Szemfülesek ezt mindenféle egyéb információval összevetve a sorozat tíz évéből, megállapították, hogy a Central Perknek valahol a közeli Hudson vagy Christopher Streeten kell elméletileg lennie. Gyakorlatilag meg minden rajongó pontosan tudja, hogy a Central Perk is csak a burbanki stúdióban létezett, ahol a sorozatot forgatták. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a befejező rész után, a kávéház falán díszelgő neon-kávéscsésze Jennifer Anistoné lett, és mai napig lakásának dísze. És hogy James Michael Tyler, a Günthert játszó szőke fiatalember – aki nem is szőke, csak fodrásztanonc barátja kedvéért hagyta magát éppen a meghallgatás előtt kiszőkíteni, és az alkotók kérésére ezt követően tíz évig hordta a szőke frizurát – eredetileg is pincér volt, méghozzá az én hűséges olvasóim számára nem ismeretlen hollywoodi kávéházban, a Burzsuj Disznóban. De ha már La La Landet említettem, egyik Los Angeles-i tartózkodásom során elkeveredtem a Warner Bros filmstúdióihoz egy nem hivatalos villámlátogatásra, és a hátsó udvar egyik szegletében felhívták a figyelmemet a szökőkútra. Ó, mennyi fejtörést okozott az nekem az évek során, hol és melyik is lehet az a szökőkút, amiben a jóbarátok ugrandoznak a főcímben a színes esernyőkkel – amelyek a színes pontokat teszik ki a FRIENDS felirat betűi közt. Első ötletem a Bleecker és 6th Avenue ölelésében megbújó kis tér volt, a Father Demo közepén ott egy ilyen kis kerek szökőkút. Majd persze, a Greenwich Village szívét jelentő Washington Square diadalívje mögötti nagyobb kút is felmerült, és megfordult a fejemben a Central Park ékes szökőkútja a cseresznyésdombon, a Cherry Hillen. Utóbbi sokakat megtéveszt mai napig is. A Warner udvarában valami New England-i épületsor-díszlet előterében szerénykedett a kút – persze, nem működött, és ha emellett mentem volna el valahol az utcán New Yorkban, semmi esetre sem fordult volna meg a fejemben, hogy ezt milliószor is láthattam abban a bizonyos főcímklipben. Ennél sokkal szebb szökőkutakra aggattam rá a gyanumat az idők során.

– Akkor nyilván, nem várhatom el tőled – tette hozzá irónikusan pislogva a Disney-ben kinderkora óta járatos barátom otthonosan lépegetve a filmgyár elhagyatott udvarán – hogy tudd, ez a szökőkút jóval a Friends előtt szerepelt a képernyőn hétről-hétre a Hocus Pocus sorozatban, mint Salem eme utcájának dísze – mutatott végig a házsoron a kút mögött.

A szökőkút a hollywoodi filmgyárban

Ezek után a kutatásokba nagyon nem is kellett belemélyednem, hogy megtudhassam, a kutat és azt a házsort egy általam nagyon kedvelt másik városból „kölcsönözte” a filmgyár. A bostoni központi park, a Boston Common – amelynek történetéről korábban hosszasan is meséltem ezeken az oldalakon bűbájos olvasóimnak – és a mögötte húzódó patinás házsor – beleértve a másik sorozatból jól ismert Cheers pubbal – a Beacon Hill ihlette a díszletkészítőket, amikor ezt a hátteret megépítették. S miután a Disney film addigra lefutott, a Friends főcímében jelenhetett meg újra, annyi különbséggel, hogy technikai varázslattal egy-két toronyházat is odacsempésztek a bostoni óváros házai mögé, New Yorkká varázsolva azt. Tehát, a szökőkút sem volt valódi. A más produkciókkal való összefonódásokat említve a sok közül még Phoebe esete jut eszembe, abszolut kedvencem a sorozatból – ha ilyenforma személyeskedésre ragadtathatom magam. Phoebe alakítója ugyanis, Lisa Kudrow szinte egyidőben lett beválogatva két produkcióba is, és mivel az egyiket elkezdték forgatni, de késett a publikálása, elkezdte a Jóbarátokat is forgatni. Akkor azonban már tudni lehetett a képernyőn később jelentkező konfliktusról, hogy ugyanaz a Lisa Kudrow két, idő szerint is egymás után vetített sorozatban ugyanazt a típusú karaktert játssza. Normális esetben, ezeket elkerülendő a produceri irodák és a tévétársaságok egyértelműen letiltják a hasonló helyzeteket, és ha sokmillióba is kerül, inkább újra forgatják az epizódokat más színésszel. A Mad About You (Megőrülök érted) sorozatban Ursula Buffay figurája pontosan az volt, amit Martha Kaufmanék a Friendsbe kerestek Lisa személyében, csak sokkal barátságosabb formában. De mivel mindkét produkció ragaszkodott Lisa Kudrowhoz és az általa hozott eredeti figurához, televíziótörténeti kiegyezés született, a Friends Buffay lánya, Phoebe így lett Ursula ikertestvére a másik sorozatból. Utóbbi néhányszor megjelent a Friends-ben is, természetesen, Lisa alakított olyankor duplán.

Central Perk

De, amint erre fennebb is utaltam, nem a filmes csalafintaságok és technikai csúsztatások miatt mondtam, hogy a Friends által bemutatott New York, amiért magam is vissza-visszatérek a sorozathoz magatehetetlenül nosztalgiázni, nem létezett a valóságban soha. Egy olyan idealizált világba helyez bennünket, nézőket a sorozat, amit – ha hazai példákból szeretnék párhuzamot vonni – leginkább a magyar operett műfajához hasonlítanék. Semmiféle köze a két műfajnak egymáshoz, a hasonlóság és a párhuzam a két műfaj céljában áll: egy a saját valós világunk vázára épített idealizált világ megteremtése annak érdekében, hogy a jelenből kikapcsolódva, és abból elrugaszkodva, messze, ebben az idealizált másik világban érezzük magunkat jól. Egyféle álomba menekülés ez a hétköznapok elől. Mint tudjuk, az operett a háborús és ínséges évek műfaja volt, egy olyan múltba révedés, nosztalgia egy olyan kor után, ami nem is létezett olyan szépen, hibátlanul és mesebelien. Mint ahogy az a New York sem létezett sohasem, amelyben munka nélkül vagy legalábbis megkérdőjelezhető jövedelem forrásokkal rendelkező huszonéves fiatalok hatalmas központi lakásokban élnének Manhattan egyik legpatinásabb környékén, és életük nagy részét egy kávéházban töltenék napszaktól függetlenül, ahol a zsúfolt helyiségben a központi nagy kanapé mindig számukra van fenntartva. New Yorkban az emberi kapcsolatok és viszonyok sem hasonlítanak közelről sem a sorozatban látottakhoz. És annak ellenére nézzük és szeretjük elkapni a sorozat fel-felbukkanó részeit, s egy pillanatra elmerülni a sohasem volt New York kilencvenes éveinek meséjében. Mint ahogy élvezzük az operettet is adott esetben, még akkor is, ha tudjuk, a szerelemek és a világ dolgai egyáltalán nem az ott megírt forgatókönyvek szerint történnek.

Phoebe otthona a Morton és Bleecker sarkán

Sőt, mi több,  hazafelé jövet sokszor kis kerülőt teszek, hogy benézzek a 90 Bedford környékére. Jólesik. Háromezerötszáz körüli havibérlettel hirdették pár hónapja az egyik egyszobás lakást az épületben. Ross filmbéli lakásának épülete szemközt a Grove Streeten, odébb pedig Phoebe otthona a Bleecker és a Morton sarkán. Írás közben az is eszembejutott, hogy a pontos hangulat végett kiugrom a deli groceryhez, a metrómegálló zöld gömblámpákkal jelzett lejárata mellé, ahonnan látni a híd levezető szárnyát a metróvonatokkal, s mögötte az immár új World Trade Center fénylik esténként. Biciklire pattantam, és kiugrottam. Mennyi fejtörést okozott ennek a helynek is a felkutatása, mígnem egyik biciklizésem során nemrég beleszaladtam a helyszínbe minden keresés nélkül – az egyik szomszédos utcában, a Lower East Side-on.  Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én is a Jóbarátokba menekültem, amikor levertem a port a kollekciós dobozról. A sohanemvolt régi New Yorkba. Eldurvultak a dolgaink, minden vadabb és értelmetlenebb lett körülöttünk. És a város is, amit olyan nagyon rajongok mai napig is, olyan hatalmas kérdőjeleket állított belém, amelyekkel mind több levegőkapkodás árán tudok csak szembesülni. Hiányzott az operett-New York, a sohanemvolt. Életem nagy része azzal telik, hogy az engem éppen körülövező világban – akárhol is legyen az helyileg – a legszebb, leginkább kedvderítő részeket kutassam fel. Ne is csak felkutassam, de mutassam is meg. Sokszor olyan, mint amikor egy nagy sivatagos részen, ahol szemetet hord a forró szél, nyit egy gyönyörű virág magában. Amíg azt a virágot képes leszek felkutatni, ráközelíteni, és valóságként azt bemutatni, addig, azt hiszem, rendben leszek.

Egy új New York hajnalán

Milyen fura az élet! Vagy húsz éve azért ültem le a Jóbarátokat nézni, mert visszavágytam az épp csak megismert, egy villanásnyira számomra megmutatkozott New Yorkba. Húsz évvel később, egy zűrzavaros világ kellős közepén azért, hogy visszarepítsem magam abba a hangulatba akkor és ott, amikor ide vágytam, New Yorkba. Ahol jelenleg vagyok. Ez a helyekhez kapcsolható elvágyódások egymásba fonódó, kusza ide-odákban történő feszültsége az, ami előbbre visz, és éltetett mindig. Akkor vágytam a képernyőn látott New Yorkba, mert úgy véltem igazi. Most vágyom ismét arra a New Yorkra, mert már tudom, milyen az igazi, és mert tudom azt is, hogy az nem az, hanem amilyennek szerettük volna, hogy legyen. És mialatt ezeket a sorokat írom, immár az eddig igaziként számontartott New York is épp megszűnt. Egy új van kialakulóban épp, de hogy milyen alakú lesz, a fotelemből, a Village-re és a város skyline-jára néző ablakom mellől a délutáni teámat kortyolgatva, nem látni még.

Útszéli skandi-burger egy havas márciusi hajnalon

Miután az esőáztatta koradélutánt átaludtam, a koraestével azt egy kalap alá véve, meg sem lepett, hogy az éjszaka olyan éberen talált az időeltolódásomban, hogy a teljes könyv „kivégzése” sem tűnt eszement ötletnek. Csak annyira álltam fel a kényelmesen felpárnázott karosszékből és a székben magamra tekert takaró öleléséből a túlfűtött szobámban, hogy teát főzzek, egy jó kis Earl Greyt, és megpattintsam az ablakot. Órák óta havazott már, az esőnek nyoma sem volt, és a harapnivaló norvég friss levegő áramlott be a maga hószaggal átitatott fenyőillatával az erdő felől. Az ablakom elött a mozdulatlanásgukban is halkan suhogó óriás fenyők megcsillantak a holdfényben, amely a fel-felbukkanó felhőpamacsok közül leselkedett le a csendes, hajnalba forduló tájra. Mozdulatlan volt minden, csak a tallúszerűen alápergő hópelyhek hitették el velem, nem festményt bámulok elmélázva az ablakból. Nem is zártam vissza az ablakot, csak résnyire hagytam nyitva, a kinti élet csendjét és frisseségét hozza csak be az olvasólámpa gyér fényében pihegő szobámba. A teába kis tejszínt öntöttem, és visszakuckóztam magam a fotelbe.

Annál a résznél tartottam a könyvben, amikor hajnali négy óra tájban a Kifogástalan Baxter citromsárga pizsamába bújva cserepes muskátlikat hajigált elszántan befelé az álmosan szendergő Blandings kastély nyitott ablakán a fülemile-énekkel átitatott pirkadatban egyenesen Lord Emsworth hálószobájába. És nyilván, számomra sem volt nehezemre teljes empátiával kortyolni a forró teámat, és átérezni őlordsága megrökönyödését. Igazából mindig is utálta személyi titkárját, de húga, Lady Constance kitartott amellett, hogy Baxternek pozícióján kell maradnia, hogy a kastély ügyei ne hulljanak darabjaikra, és amit őladysége jónak látott, az parancsszámba ment mindig is a Bandings környékén. Persze, mindamellett Lady Constance is minden valószínűség szerint összeráncolná a homlokát ezt a kiváló embert neglizsében őlordsága ablaka alatt felfedezni ebben a horribilis időpontban. Arról nem is beszélve, hogy ez a muskátli-hajigáló viselkedés messzemenő aggodalomra és további kérdésfelvetésekre is adhat okot a Kifogástalan hóbortjait illetően. Körbenéztem az ablak és az olvasólámpa közé komótosan beékelt fotelemből, és összerezzentem a gondolattól, hogy muskátlis cserepek potyoghatnának be a nyitott ablakon odalentről. És négy óra is volt. Én ugyan közelebbit ezekről a kastélybeli szokásokról vajmi keveset tudok, mert életemben nem sok alkalmam adódott kastélyokban aludni. Persze, Wodehouse regényei megerősítették bennem a gyanút, hogy ha nem is most, de valamelyik korábbi életemben előfordulhatott. És noha, nagyon hízelgő lenne elképzelni, hogy valamelyik fiatal szívtipró, lump életet élő, olajozott hajú gigerli dandy voltam, minél bölcsebb kor felé haladok, mind jobban felparázslik bennem a sejtés, hogy mégiscsak olyan Lord Emsworth-féle szórakozott félnótás lehettem. Ennek tiszteletére fel is keltem, nagyot nyújtózkodtam az ablak friss levegőjében, és az előző gondolat értelmében és annak megfelelően ennyit motyogtam magam elé:

– Meglehetősen!

Minden fehéren csillogott odakinn. Az aláhulló pelyhek tompa némaságban lepték be a tájat, a sustorgó fenyőágakra telepedtek, vastag bundába öltöztetve a hórihorgas óriásokat, mint megannyi előkelő úr és úrhölgy a hasadó hajnalban. A sápadt holdfényben az egész táj olyan volt, mint egy hatalmas téli festmény, amire valaki ráoltotta a villanyt, de valahonnan mégis felderengett valami halvány fény. Az a féle fény, amiről nem tudni pontosan, az ágak közül, az erdő mélyéről vagy az odébb kígyózó üres országút felől szökött oda.

Amire kicsit megvilágosodott, útra készen álltam. Gondoltam, a reggelizőben forró kávét veszek magamhoz, és jót sétálok az érintetlen hóban. Imádom ezeket a hajnali sétákat akárhol is vagyok Skandináviában, de Norvégiában az erdő széli szállodánk biztosítja ehhez a legkiválóbb környezetet. A repülőtér és a félszáz kilométerre fekvő Oslo között, az erdők és tavak közt bújik meg Jessheim, és a köré tartozó kisebb tanyák és települések, mint megannyi apró mese.

– Jó reggelt, Napsugár! – köszöntem a pult mögött gondolataiba feledkezett recepciósra. A vidámszőke, kékcsillag-szemű fiú, Lars napkeltének is megfelelő széles mosollyal válaszolt. Azért szeretem őket, mert mindig igyekszenek kedvünkben járni. S mint olyan, aki maga is egyféle kiszolgáló személyzet, nagyra értékelem, ha valaki megpróbál a kedvemre tenni, az én esetemben ez kimerül olyan egyszerű gesztusokban is, hogy, ha egy mód van rá, azt a bizonyos erdőre néző szobát kaphassam, az épület legvégében. És persze, mindig akad számukra egy kis édesség, csokoládé, egyéb apró figyelmesség, csak úgy, az összekacsintás végett. Egyikszer valami keveredés volt a szobafoglalások terén, de hogy a pihenőidőmet ezzel ne rövidítsék, egy másik Lars kiadta a szobakulcsomat, és intett, hogy a formaságokat később fogjuk lerendezni. Fáradalmas útról érkeztem, és amint lerúgtam lábamról a cipőt, ledobtam a cuccaimat, félálomban a zuhany alá álltam, majd egy elnyúlt alsógatyában eldőltem az ágyon. Nyári nap volt, ami Norvégiában napi húsz órás világosságot is jelenthet adott időszakban és forróságot. Ugyanakkor a skandik annyira egészséges életet élnek, hogy a légkondicionálás nem tartozik mindennapjaikhoz, mint például az amerikaiaknak. Behúztam , hát, a vaskos sötétítőt, hogy se fény, se forróság ne érjen, és el is nyomott az álom.

Csillagfürt

Valami olyasmit álmodhattam – ezt hittem legalább is – hogy halk kopogás ütögeti a fejemet. Amikor az ember időzónákon át dolgozik, legtöbbször arról sincs pontos fogalma, milyen napszak van, és hol van éppen, amikor egyszer álomra hajtotta a fejét. Legkevésbé sem fordul meg benne, hogy valaki éppen látogatóba érkezhet hozzá eme személyes pillanatában. A kopogás megismétlődött, és felültem. Sötét volt, hiszen besötétítettem, de a vastag függöny szárnyainak érintkezésénél utat talált egy napsugár, és vakítóan elkápráztatta a szememet. Feltápászkodtam, és a vékony sugártól megtántorodva tapogatóztam az ajtó felé. A kopogás megszűnt, és a kopogtató kinyitotta kívülről az ajtót, és miközben a feltámadásra emlékeztető fényár zúdult rám mögüle, ő csak egy bozontos hajú körvonal volt, aki elsőre ugyanolyan határozottan, ahogy benyitott, be is lépett, majd hirtelen megtorpant, és azonnal visszahőkölt, levegővétel nélkül elnézésekért esedezve. És húzta is be az ajtót.

– Lars! – szólaltam meg immár magamhoz térve, bár kissé még elvakítva.

Az árny megtorpant, visszanyitotta az ajtót, és tétován állt előttem.

– Lars… soha nem gondoltam, hogy ilyen hiányos öltözetben leszek kénytelen önt fogadni, amikor ön végre úgy dönt, hogy figyelmességénél fogva jólétem felől érdeklődve látogatást tegyen szerény ideiglenes hajlékomban – és ezért a feszélyezettségre méltán okot adó helyzetért máris elnézéséért esedezem. De bátran kerüljön beljebb, mindig nagy öröm számomra ilyen nagyszerű embereket, mint ön lelkemre ölelni. Ragyogó ötletnek találnám, ha hirtelen felkapnék valamit, mert az ön kifogástalan uniformisa mellett, kissé meztelennek érzem magam…

– Én nem…csak elnézést…jaj, mennyire restellem… hogy ez a szoba nem szerepel… azaz úgy szerepel, hogy üres…nem tudtuk tisztázni, hogy ön melyikbe is került, és … bocsásson meg…

– Óh, a kiváló kollégája, aki legalább annyira Lars, mint ön, volt olyan kedves…

– Persze persze, már tudjuk… és végtelenül sajnálom, hogy …

– Én nem sajnálom, kedves Lars, nem sajnálom. És ön se sajnálja. Lássuk be, manapság olyan ritkán jut az embereknek ideje a személyes kapcsolatokra, az őszinte törődésre egymással szemben. A maga villámlátogatása a szobámban olyan, mint a nyári napsugár odakinn, amelyik pillangókat kerget a lila és rózsaszín csillagfürt-mezőkre.

Lars kővé dermedve állt az ajtóban. Be sem lépett, el sem futott, csak megkövülten állt végtelen zavarában. Ha annyi fény vetült volna az arcára, hogy szőke fürtjei mellett a bőrét is láthattuk volna, minden bizonnyal kárminvörösnek láttuk volna.

– Nnnne öltözzön fel! – bökte ki.

– Ne?! – kérdeztem vissza meglepetten.

– Márhogy feküdjön csak vissza… és végtelenül sajnálom, hogy…

– Meggyőződésem, hogy nyugodtabb lesz az álmom, most hogy tudom, jó kezekben lesz a szobafoglalásom kusza ügye, s ezáltal magam is. Az ön gondoskodása, kedves Lars, irodalmi léptékben fogalmazva egy szonett.

Ilyen fennkölt hangulatban zajlott közelebbi ismerkedésünk Larssal, aki azon a reggelen ugyanolyan odaadó törődéssel érdeklődött, segítségemre siethet-e bármiben is ezen a kivételesen korai órán.

– Ugyan, csak reggeli sétára megyek a friss hóban. Tudja, mennyire szeretem Norvégiát!… – és egy nagy doboz csokoládét adtam át neki, amit még Amsterdamban vettem – Hűtőmágnes is van benne!

Megilletődötten megköszönte. Majd jelezte, a reggeli ugyan nincs még tálalva, ha a kávém mellé apró süteményeket szeretnék, máris hoz egy kosárban. Hagytam, hogy süteményt hozzon, és megnyugtattam, nem reggelizem a szállodában, emiatt ne főjön a feje.

– Hiányozni fog nekem Norvégia, ha majd nem járok erre sűrjen. És egy skandi-burgerre vágyom ezen a reggelen, mielőtt visszatérek New Yorkba.

– Pedig, ha valahol van hamburger, akkor az New York, feltételezem.

– Ó, én soha nem eszem burgert Amerikában! Ez skandi kiváltság! –magyaráztam.

Csokoládékrémes linzerrel megpakolva a zsebem és forró krémes eszpresszóval kiléptem a szálloda üvegajtaján a roppanóan friss reggelbe. Március elseje volt. Amerre elláttam, mindent vastag, fehér, érintetlen hótakaró fedett. Ujjongtam. Persze, márciusban a legritkább esetben számít az ember hótaposó bakancs szükségességére egy egynapos út előtt, főleg, hogy előző napokban New Yorkban felváltva jártam a virágba borult parkokat, és a tengerpartot is napsugarakat és tavaszt magamba szívni. Ott álltam, hát, félcipőben, amiről nyilvánvaló volt, hogy az első lépésnél eltűnik majd a hóban, de ez cseppet sem érdekelt, dudorászva léptem le a lépcsőkön, és vágtam neki a mozdulatlan tájnak.

Tulajdonképpen tudhattam volna előző éveim skandináv élményei alapján, hogy májusig is bármikor lehavazhat, inkább a magam szórakozottsága miatt nem készültem rendesebben fel a télre. (Ecco, Lord Emsworth…) Meg talán azért sem, mert az elmúlt tél és az előző évi sem volt túlzottan kemény a skandináv országokban.

Örömmel tapasztaltam, hogy a cipőm eltűnik ugyan a hóban, de a friss, száraz hó nem áztatja át, és változatlanul kellemes meleget tart a lábamnak. Így már bizonyos lehettem benne, hogy nem vágom rövidre a sétát, hanem az országút helyett – ahol az autók valamelyest letaposták a havat – betérek az erdei útra, és ott folytatom az utam. Ez az ösvény az erdőn keresztül a szálloda két épületének az összekötője. Sokszor az az érzésem, csak én használom. Az évek során reggeli vagy nyáréjszakai sétáimon alig akadtam össze más járókelővel ezen a szakaszon. Leszámítva néhány italmámoros eltévedt lelket, akiket az erdő közepéről kellett elirányítanom olykor a megfelelő irányba a szálloda felé. Mennyi reggeli kávé, vidám hajnali dudorászás, esti gondolateregetés  titkát tudja ez a kis ösvény, melynek derekán a lucfenyők és norvég ezüstfenyők takarásában, a málnabokrok és nyáron bőven termő áfonyabozótok  mögé rejtve ott pihen a kék vizű kis tó. Hogy szerettem nyári hajnalokon, amikor már három után felragyog a nap, kijönni ide, felkuporodni a sziklakőre, és Acimant olvasni. Harmatos még ilyenkor minden a nyári reggeleken, a málnáról le-lecseppen, amikor pár szemet magamhoz veszek. És a csillagfürtök a tavacska körül őrt állnak, körben pedig a magas fenyők ágai közt trillázó madarak csalogatják az ágak közt ide be a napsugarat.

Puffos hóbundába öltöztetett, lenyúló fenyőágak közt haladva a mind jobban erősödő reggeli derengésbe értem a kis tóhoz. Valakivel, aki sosem látta, nehezen tudtam volna elhitetni, hogy az az összefüggő fehér tisztás a fák közé bújva egy tó. Ha jobban belefeledkezek a gondolataimba, én is elmehettem volna mellette, de mivel nem volt egyéb gondom sem ezen a reggelen, mint az, hogy élvezzem azt, ami körülvesz, gyorsan megtaláltam a nyári napokról jól ismert ösvényeket, a lejáratot a – most hóval ellepett – sziklához a – fehér dunyhának álcázott – tó partján.

Nyári hajnalon a fehér éjszakákról olvasva

Nem búcsúzni jöttem, csak elköszönni egy időre. Bár fogalmam sem volt, ez pontosan mennyi időre szól majd. Az ösvényre visszakaptatva a fejem belevertem egy norvég erdei fenyő felém nyúló ágába, és amaz vidáman nyakamba löttyintette vastag hóbundáját. Nagyot kacagtunk. Én hangosan, ő meg csak bólogatva huncutul a hófelhők mögül egy nyalábnyi sugarat a csillámló ágakra vetítő  napfényben.  A tünemény csak pillanatig tartott, a Norske Typ ága is utánam intett, immár bundátlanul, csak zölden és jószagúan. Mire a szálloda másik épületét elértem, a nyakamba hullott hó, amit nem tudtam kirázni a sálam és a gallérom közül, ügyesen befolyta magát a hátamra, és felébresztett rendesen. Nem esküszöm meg rá, hogy jólesett, de nem számított, és felfrissülve léptem a járdára a hotel előtt elhaladva. Az sem volt még letakarítva. Az útra nyíló üvegen át belestem, láttam, a reggelire készülnek a vendéglőben ott is, sürögve-forogva hordja a személyzet a finom skandi pástétomokat, felvágottakat, füstölt lazacot, halkrémeket, a gombás rántottát hatalmas üstben, a paradicsomos főtt babot, az apró olasz sültkolbászokat, a tengernyi savanyúságot,a rizspudingot, dán péksüteményeket, croissant-okat, a vastag vaníliakrémes áfonyás süteményeket, a sárgabaracklekvárt, és nem utolsó sorban a tucatnyi féle és fajta magvas kenyeret frissen kiszedegetve a kemencéből. Hány és hány reggelimet költöttem itt el magamban és baráti társaságban is az évek során! A mi munkánkban talán a legszebb, hogy a világ bármely pontján az ember szembe mehet egy régi kedves arccal, egy munkatárssal, aki baráttá, családtaggá nőtte magát. Lemenni a reggelizőbe a világ valamelyik szegletében biztos találkozóhely olyanokkal, akire egy normális életet élő ember a legritkább esetben számítana csak. A mi életünkben könnyen megeshet, hogy rég látott barátunkkal a párizsi hotel szaunájában hoz össze a sors, vagy West Hollywoodban az egyik nyárikertben. Belefuthatunk egymásba a kis bőröndöt magunk után vonszolva a stockholmi repülőtéren, Miami Beachen az art-deco soron, Koppenhágában a Tivoli kertjében és a Copthorne rhododendron kertjére nyíló úszómedencéjében egy harmatos angliai reggelen.

A reggelizőt most mindkét szállodában kihagytam, tekintetemmel már az országút túloldalán a benzinkutat figyeltem. Ha valaki nem ismeri itt töltött éveinknek mindennapjait, a környékhez kötődő emlékeinket, minden bizonnyal összeráncolja most homlokát, mitől nyerhet egy ilyen idillikus reggelen ilyen előkelő helyet az ember szívében egy országúti benzinkút. A norvégiai szállodáink az erdőszélen vannak, és hacsak az embernek nincs ereje vagy kedve egy néhány kilométeres egészséges és tegyük hozzá, módfelett hangulatos erdei illetve tóparti sétára a közeli településre, akkor be kell érnie a benzinkúttal vagy a mellette ékeskedő Mc Donald’s-szal. Utóbbinak túl sok figyelmet tíz éves amerikai életem során sem szenteltem sosem. Persze, előfordult, hogy pontosan az a jószagú, „kitudjamibőlkészült” bűn iránti vágy bevitt, például, amikor anyámmal Harlemben a környék sötét titkai után kutattunk egy forró nyárvégi délutánon, és semmi egyéb sem esett utunkba, a szalmakrumpli illata azonban félretétette bennem az előítéleteimet. Ott nem kellett attól tartanom, meglátnak. Amúgy olyan kényelmetlenül kínos, ha az embert Mc Donald’s-ban kapják el, mintha valakit kádbavizelés közben lepleznek le. Mindenki elköveti olykor, csak nem szeretné, ha mások megtudnák. A skandináv Meki meg más. És ezt azon kollégák tanusítják leginkább, akik  Amerikában is frekventálják a helyet. Egy tavaly nyári hajnal jut eszembe, amikor olvasni indultam a sziklára kicsivel négy óra után. Nyáron olyankor a nap már magasan van, a madarak telecsicsergik élettel a környéket. Éppen arra a jószagú „kitudjamiből készült” bűnre vágytam és a kiadós marhaburgerre sok sajttal, amit csak itt készít a Meki. Örültem, hogy belépve az éjjel-nappal nyitvatartó étkezdébe csend és az üres terem fogadott, és nem kellett senkivel sem udvarias kedvességeket váltanom. Szerettem volna mihamarabb túlesni a rendelésen, és kinn látni magam a tóparton, a hajnali napfényben áztatva magam a nyolc fehér éjszakáról olvasva. A képernyőhöz léptem rendelni, ne zaklassam ezzel sem a ki tudja, hol rejtőzködő alkalmazottat sem. Nem jártam sikerrel, valamiért a képernyő nem óhajtott velem együttműködni.

Megjelent a fiú a pultnál és norvégül odaszólt. Nem értettem, de sejtettem, mit mond. És odaléptem, elmondtam, mit szeretnék. Kissé tétován rámnézett, majd hátrakiáltott a nyelvükön a másik fiúnak a konyhában, majd visszafordult hozzám:

– Különleges óhaj mellé?

– Szezám mag. Az ne legyen benne. Meg paradicsom. Egyéb rendben. Sok savanyú uborka. Meg senap.

Tolmácsolta a kollégának, biccentett, és ő is eltűnt a konyhában ismét, hallottam, odatette a krumplit sülni. Amikor készen volt, letette a pultra, jó étvágyat kívánt és elment. Utánaszóltam, a kártyámat nyújtva.

– Áh, hagyja csak, ezt mitőlünk kapja. Úgysem megy a rendszer. Egészségére!…

A rendszerek működése és nem működése örökös, mindennapjainkat meghatározó tényezők. Ebben az esetben hosszabb elmélkedést nem szántam rá, csak jólesett a gesztus. És persze, most, hogy ennyi idő távlatából eszembe jutott, azt is jelzi, ezek a kellemes apróságok is megmaradnak az emberben valahol mélyen, akár hosszú időre is.

A Meki nem volt a sűrűn látogatott helyeim egyike – még Skandináviában sem. Az idők során a benzinkút ételrészlegét átkeresztelték „Deli de Luca”-ra, és önálló gyorsétkezde meg minimart gyanánt, új menedzsment alatt kezdett el üzemelni a töltőállomás épületében. Ez volt a kizsbót a hotel mellett, ahová éjszakai portyára is kimehetett az időeltolódott New York-i, akinek élete sarkalatos elvárása hogy a nap bármely szakában és órájában lemehessen, és böngészhessen, ehessen, ihasson, s ha kell, akár kalapot is vásárolhasson. Itt kalap nem volt, de csokis tej, friss skandináv péksütemények – pekándiós és vaníliakrémes-kókuszos kosár és mazsolás-mézes darázsfészek – minden választékban, makarónifélék, paradicsomszószban úszó fasírt, többféle krumpli- és ráksaláta, halfilék… és ott a legfontosabb: a pølse.

Ez lényegében a skandináv hotdog, ami nemzeti gyorseledelnek számít Dániától Svédországig. És míg az amerikai hotdog, a frankfurter kicsi édeskés kiflibe tett még kisebb virsli vagy kolbász darab mustárral és ketchuppal, az Európa nagy részén amerikai hotdogként árult utcai étel lényege a nagy kifli és kicsi virsli savanyúkáposztával, esetleg mustárral. Skandiéknál ez is más. És mennyei! Egy pici kis kiflibe vagy pitába kerül egy pontosan háromszor akkora kolbász – amiből a grillen sokféle és ízesítésű serceg állandóan, még olyan is, amelyik szalonnacsíkba van tekerve, és a vásárló választhatja ki, melyiket kéri. Hogy mi kerüljön betétnek a kolbász alá és fölé a kiflibe, az is az éhesre van bízva. Karamellizált hagyma, guacamole, ráksaláta, savanyúkáposzta, nyers lilahagyma, céklasaláta, majonézes krumpli, és a tetejére a tartáros bernaise szósz vagy a skandináv burgerszósz, és az elmaradhatatlan skandi mustár, a senap. Perverzebbek halkrémet is nyomhatnak rá a tubusból, ha tobzódni akarnak az ízekben. Persze, pølszét nem csak az étkezdékben, a az utcai vagy sarki mindenesben lehet venni.

Mint ahogyan odahaza a szalonnasütés, a miccs-sütés a szabadideji tevékenységek középpontja egy-egy kiránduláson, úgy a skandiknál a hotdogkészítés. És ez a tevékenységük sem, mint ahogy annyi minden más sem, abszolúte nem időjárásfüggő. A skandináv országokban, ha süt a nap és meleg van, akkor nagyon meleg van, de ha beköszönt a skandi tél, akkor farkasordító a hideg, az év összes többi részében pedig zuhog az eső. Ezeket a jóravaló skandikat azonban  időjárás még sohasem kényszerítette térdre és főleg, elő nem fordulhat, hogy valakinek a megszokott erdei sétáját vagy grillezését, kinti programját az időjárás szabályozza. Emlékszem arra a télre, amikor mínusz húsz fokot mértünk Norvégiában, és a nagybőröndben fellelhető valamennyi ruhadarabomat magamra vettem, a táskámat meg feltöltöttem üres vizespalackokba töltött forró teával, sapkát és a sapkára kapucnit, arra sálat húztam, és arcom-orrom-szám is sállal átkötve mentem ki a hotel és a falu közti Nordby-tóra sétálni. Másutt ilyenkor vészhelyzetet hirdetnek, leállnak a városok, bezárnak az iskolák, a gyárak, az üzletek is rövidített programmal tartanak nyitva, nem szállnak fel repülőgépek, törlik a vonatjáratokat, és eszement ámokfutónak tartanak minden olyan elvetemültet, aki ilyenkor elhagyja az otthonát a hóban csatangolni. Amikor leértem a Nordbytjern nyáron gyermekzsivajtól hangos partjára, nem a kihalt, befagyott táj fogadott, hanem a csapatokba verődve grillező skandik, kipirult arcú, hajdonfőn futkosó kiizzadt szőke apróságok, sokuk alig volt magasabb a hónál. Fetrengtek a hóban, lefutottak a vastag jégpáncéllal fedett tóra, odébb nyugdjas pár fakutyázott a jégen, lecsapták az utat a befagyott vizen át a faluból az erdőszéli otthonuk felé.

Amíg nem ismertem, csak hallottam a skandinávokról, rideg, halvérű, élettelen népeknek hittem őket. Azt persze már akkor is elismertem, hogy szépek. És nem tudtam, miért. Most, hogy már annyi időt volt nagy szerencsém köreikben és mindennapjaikban eltölteni, tudom, mekkora tévhitben éltem. Ennyi élettel teli, közvetlen, őszinte és vidám embert nehezen taláni a világban. És nyilvánvaló: ettől szépek. A boldogságuktól. Furák, persze, a mi kelet-európai szemszögünkből is, de az amerikaiéból is. Most, hogy mindkettőt alaposan kiismertem, nem nehéz erre a megállapításra jutnom. És ennyi év tapasztalatai nyomán immár a skandi sem fura nekem. Ha itt vagyok, mentálisan automatikusan átállok – már amennyire ezt kívülállóként képes vagyok megtenni – az ő életükre. Talán a legszebb, amit a skandiktól visszakaptam, ami olyan nagyon rég hiányzott már az életemből, a természetközeliség mindennapi természetessége. Sosem hagytam ugyan magam messze eltávolodni a természettől, amihez gyermekkoromban olyan nagyon hozzánőttem, csak kissé visszaszorult egyéb élettörekvéseim közt el-elveszve. Skandinávia azonban sosem adta fel ezt az együttélést a növény- és állatvilággal közvetlen szomszédságban, illetve folyamatos kölcsönhatásban. Soha nem szűnt meg része lenni a természetnek. Az az érzésem, a nyugatiakkal ellentétben ők nem arra törekedtek, hogy leigázzák, hanem hogy beleolvadjanak. Ez a harmónia adja azt a sok szépséget, ami a skandinávok közelében szemébe ötlik az embernek, és amit csak itt érezhet.

De nem csak a pølse volt számomra a Deli de Luca vonzereje, hanem a Roadside Burger. Az „útszéli börger” lényegében az a már sokat emlegetett skandi-burger, amiért az ember hajnalok hajnalán is képes havat taposva megküzdeni, feladva a szoba kellemes melegét, félretéve a skandináv reggelik finomságoktól roskadozó svédasztalát is. Hányszor caplattam zuhogó esőben, hóviharban vagy épp hullafáradtan egy hosszú fehér skandináv nyáréjszakán át az erdőn a delibe ezért a finomságért. Angus marha borsos-hagymás szeletek közé olvasztott sajtszeletek, hordóskáposzta, és ropogós jégsaláta, cékla, kis krumplisaláta, vöröshagyma, paprikás szósz, és vastag skandi burger-szósz vagy tárkonyos mártás, majd senap és talán ketchup is. Mindez kissé megpirított friss fehér zsemlén szervírozva. Ésszel nem bírom felfogni, hogy fér ennyi minden bele. Persze, azt már tapasztalatból tudom, ez nem „kézi” kaja, amit az ember menetközben beseper az utcán, ahogyan New Yorkban az ember megszokja a mexikóiaktól és a muszlimoktól elkényeztetve, a streetfood mekkájában. Nem, a skandi-burgerre le kell ülni, időt kell szánni, és megadni a módját. Sok-sok szalvétával. Ha addig nem is voltam éhes, a benzinkút falán díszelgő posztert látva, és magamban megkomponálva a burgeremet, olyan sebességgel tört rám a hamburger iránti vágy, hogy majdnem az ajtót is bevittem, amikor a hófúvásból berontottam a hajnali békében pihegő delibe. Igazából nem hajnal volt már, de kora reggel. A pult mögött nem a megszokott arcok voltak, egy gyönyörű mosolyú, festeni való arcvonású, sötét fekete bőrű afrikai asszony tüsténkedett a konyhában. A hidegből kipirult arccal betérve, a lábamról a havat a lábtörlőn hagyva, frissen léptem oda, és akkorát köszöntem, hogy összerezzent. Kérdően nézett rám, hogy el ne veszítsük egymást a fordításban. Itt vagyunk ketten Norvégiában, egyikünknek sem hazája, egyikünk sem bírja a nyelvet, és az a nyelv is, amin értekezünk, csak másod-, esetleg harmadrangú nyelv a készletünkben. Kiderül, ő a hajnali műszak, és éppen hazakészülőben van, épp most mosta ki a gépeket és készítette elő mindent a reggelieknek, akik rövidesen érkeznek a busszal. A hír, miszerint skandi-burger készítésére a pillanat nem megfelelő, hosszas várakozásba telne, kisebb arculcsapásként, hidegzuhanyként ért.

Nordby

Felsóhajtottam, és egy pillanatra az egész eddigi reggel fölött beborult az ég, mondom is, inkább magam elé mormolva, hogy pedig én ezért vergődtem át a hóbuckákon az erdőben… Nyilvánvalóan a világ legmarcangolóbb önsajnálata volt ebben, hisz magam is tudtam – mint ahogy a nő is sejthette – nagyon is élveztem én azt a hótaposást. És talán ezért is mosolyodott el bíztató arckifejezéssel, és jelezte, hogy a Meki… de nem is hagytam végigmondani, azt nem akarom! Mire, kis töprengés után átmutatott a híd túloldalára az erdőszélre az országút másik oldalán, a falu felé, hogy nézzek át oda, ott kell lennie. Csak egy pillanat, intett, és odatelefonált. Amikor letette, visszalépett a pulthoz hozzám, és bólintott, várnak odaát, menjek csak… Persze, ismertem azt a delit is, ugyanehhez a lánchoz tartozik, a másik irányba tartóknak. Elköszöntem, és végülis örültem, hogy tovább fogok a hóbuckák közt vergődni a korai időpontban. Persze, ahogyan az az országutak esetében lenni szokott, a szemközti közel sokkal távolabb van járásban annál, mindenféle hóval belepett kerülőösvényekkel megnehezítve az odajutást. Ha a faluba szoktam igyekezni az erdei csapáson a nagy tó felé rövidítve, éppen itt szoktam az útról az erdei ösvényre letérni. Jól ismertem a helyet és az ott dolgozó kedves embereket is.

Amikor itt is ugyanazzal a gyanakvó tekintettel fordultak a szétnyíló üvegajtó felé, amin betoppantam az újabb viaskodás után a természet gyönyörű kihívásaival a kinti zimankóból, sejtettem, hogy a gépek még itt sincsenek beüzemelve. A szemüveges fiú, aki történetesen nem Lars volt, nem azt mondta, menjek máshova mert nem üzemelnek a gépek még, hiszen éppen most mosták meg azokat, hanem, hogy ha leülnék, gyorsan odatenné, és elkészítené nekem. Kérdem, mennyi idő az. Azt gondolhatta, sietek, mert azonnal készségesen rávágta, hogy legalább félóra, de ha sietek, akkor sajnos… De nem hagytam befejezni, megnyugtattam, sietségről a legkevésbé sincs szó. A skandi-burgert mindenképpen kérem, és akkor legyen majd hozzá sült krumpli is. Nagy. Azt pedig már tudta, hogy szezám és paradicsom a pokolra juttatna, ezért jobb, ha kihagyja, én pedig jeleztem, kilépek addig. Ez a félóra éppen elég lesétálni a tó innenső partjához. Az út nem volt még lejárva.

A friss hóban olyan kellemesen csikorgott a lépésem, amilyenre negyven év távlatából emlékszem még valamelyik gyermekkori télvíz idejéről, amikor egyéb dolgom sem volt, csak naphosszat szánkóutat taposni az udvar havába nagyanyámnál, és lesni, vajon a barátaimat is kiengedik-e majd játszani. Mama nagy gondot nem csinált az én programomból, akkor mentem ki, amikor csak akartam, feltéve, ha kellőképpen időjáráshoz voltam öltözve. Mehettem a „világgal versenyt” – ahogy mondta – hisz tudta, ha nem más, evésre előkerülök. Nálunk nem voltak családi étkezések, rögzített ebéd- vagy vacsoraórák. Mindenki akkor evett, amikor éhes volt, és azt, ami éppen került. Lehetett a reggeli is paszulyleves hagymával, de lehetett a vacsora is túrósbukta tejjel. Azt sem bántam, ha a hóban ügyködve át magam a szánkóval a kerteken át, Boldi bácsi hazafelé dülöngélve a borbélyüzletből mandinka harcosnak szólított, mert úgysem tudtam, mit jelent. Kunta Kinte története, csak érintőlegesen izgatott azokban a boldog években. Persze, nem tettem szóvá akkor, mert tisztelettudó gyermek voltam, de borzasztóan rosszul esett nekem, hogy a járdányira félresepert ösvényről, vélhetőleg a föld mozgásának betudhatóan és a talponállóban elköltött vegyespálinka hatására, Boldi bácsi, minden feltételezésem szerint a rabszolgasorson morfondírozva megtántorodott, és éppen a végre nagyon szép egyenletesre kiépített szánkópályámra duvadt a derékmagasságig felhordott hóbuckán át, arccal a hóba, fejjel lefelé, és a kalimpáló lábaival villázva.

– Nyuff! – ha jól emlékszem, ennyit fűzött a mutatványhoz, amelyet egy sikkes piruett előzött meg a nyáriszilva- és a kajszibarackfa közötti részen, a járda kanyarjában, amit ő személyesen akkor nem vett be. Ha haladni akartam a pályaépítéssel, mire a barátaimat is kiengedik, fontosnak tartottam az útba gördült akadályt eltávolítani, bekopogtattam hát, Margit nénihez, aki hanyatt-homlok sietett ki az almásrétes sütés mellől, és már a gangról kiabálni kezdett:

– Boldi, te hűűűűűlye!….. – Ezt ennyi hosszú űvel csak Margitka néni tudta így mondani, és ma már bevallhatom, nem azért mentem fel szólni neki, mert én nem tudtam volna Boldi bácsit félretenni a szánkóútról, hanem, mert a többi szomszéd gyerekkel együtt szerettük hallani, ha Margitka néni hűűűűűűlyézte az urát, meg ha nagyanyám cifra körmondatokban káromkodott a csirkékre. Amikor engem szidott, nem tartozott ebbe a kedves időtöltés kategóriába.

Ebben a taktikában az is benne volt, hogy ha már bejártam a konyhába Margit néninél, elsőkézben kóstolhattam meg a  blóderből frissen kiszedett almásrétest. Margit néni amúgy is hozott volna le Mamához egy tányérral dolgavégeztével, de hogy kéznél voltam, s mert segítettem Boldi bácsit a nagyszobába bepakolni, hamarabb kezembe került a tányér almás is, amit Margit néni gondosan letakart egy mintás szalvétával, hogy a porcukrot a tetejéről a huzat le ne fújja, míg leérek vele. A mai fejemmel nem tudok magyarázatot adni rá, de ahhoz a tányér süteményhez én hazáig nem nyúltam, nem csentem le sem egyet, sem kettőt róla, hanem becsülettel bevittem a konyhánkba, és vártam, hogy nagyanyám megjelölje az én adagomat.

– Drága Mama, ha figyelsz onnan fentről, remélem, értékeled visszamenőleg is, hogy akkor még jó ember voltam!

Ott haladtam a tópart irányába, ahol sejteni véltem az ösvényt. Egyszerűbb lett volna, ha valamelyik falubéli már letaposta volna, vagy legalább síléccel irányt jelölt volna a hóba, de annyiszor megtettem már ezt az utat télben és nyárban is, hogy tudtam, nem fogok eltévedni. A hó alól a fenyőfák tövében keresztbe-kasul futkosó száraz indák és kis kórók jelezték a nyári gyümölcstől feketéllő áfonyabokrokat, szederszárakat és málnásokat. Első, tövéről szedett áfonyás élményem a Hargitához kapcsolódik, ahol bátyó nagy ismerője a lelőhelyeknek. Hosszú kihagyás után Finnország erdei hozták vissza ezt az emléket, később pedig a norvégiai barangolásaim. Az áfonyás részt elhagyva a tisztásra kialakított focipályát követően vezet le az út a tóhoz. Balra, az erdő széle és a tó között, a domboldalban van egy kis házikó, amit mindig megbámulok, ha erre járok. Az alacsony házon hatalmas ablakok vannak, villanygyújtáskor látni a nagy ernyős lámpát az ablakban, a kandallót a szoba közepén, a könyvespolcot. A téli ünnepek idején nagy világító csillag is van az ablakban. Nyáron a ház előtt virágok és a farakás mellett ruhaszárító. Szeretek belebambulni a tájba, és elképzelni, milyen is lehet ott élni. Ezen a reggelen majdnem az ablakig ért a hó. Nem időztem el sokáig bámulni, a házigazda már kinn volt, seperte a havat, a kutya meg nagyokat ugrált a hasáig érő hóban. A macska a párkányról kandikált kifelé odabentről, és nyilvánvalóan esztelenségnek tartotta a kutya lelkesedését a hideg hóval szemben. Majd a lábát maga alá húzva le is feküdt. Elkerültem a kerítés nélküli kert helyét, úgy illik, emlékszem nyári időkből, körülbelül meddig húzódik a kert, ami most egyenletes fehérség alá bújt. A fák közt lecsusszanva a domboldalon – miután kifejezett szándékom ellenére meghengergőztem a hóban, felgyorsítva így a leéérést – kiértem a tó partjára. A Nordbytjern nem csak a környékbeliek, de a városból kilátogatók egyik kedvenc üdülőövezete – minden évszakban. Még a jeges márciusi-áprilisi napokon is látni a helyieket úszni a tóban. Idősebbek és fiatalok egyaránt lejárnak a zordabb időkben is, ha már nincs befagyva a víz. Megmártóznak, majd felöltöznek, és hazaszaladnak. A tó vize nyáron sem különösebben meleg, de akkor már a kicsik is bemerészkednek, amíg a szülők grilleznek vagy koccintanak odébb a pléden.  Soha nem láttam szülőket gyermekeik után loholni, lesni a lépéseiket, kiabálni utánuk. A kis szőkék meg piros arccal, nagy zsivajjal jól el vannak a többi porhajassal. Mivel kicsi koruk óta  a természetben nőnek fel, úsznak, fára másznak, elkóbórolnak, erdőbe járnak, és amikor kell, vissza is kerülnek szüleikhez. Télen sem a házak ablakából lesik a kinti világot, és nem valamelyik videojáték vagy tévécsatorna mellett tanyáznak a nagy hidegek idején, hanem leszaladnak a tóra, kisebbek-nagyobbak, egyedül vagy felügyelettel, és boldogok.

Kora reggel volt, senki nem volt rajtam kívül még a befagyott tónál. Amint körbenéztem, egyik oldalon megpillantottam a  nádast, ahol nyáron a vadkacsák fészkelnek és odébb a kis öblöt, ahol valamelyik tavaszon két hattyú jelent meg, és az egész nyarat ott töltötték. Nyárestéken látni lehetett, ahogy a későig ragyogó napfényben úszást gyakorolnak a fiókájukkal. A túlparton a domb, mögötte a faluba vezető országút és a távoli házsor. A dombra sok-sok nyári délutánon ültem ki, és heveredtem le a fűbe olvasni, vagy olvasás ürügyén hanyattfekve a fehér felhőhabok úszkálását bámulni a kék égen. Mint, amikor gyermek voltam. Mai napig sem szoktam erről le. Azon kapom olykor magam, hogy bámulom a felhőket és az eget, és teljesen elfeledkezem a világról. És csak remélem, hogy a világ is egy kis időre elfeledkezik rólam, és hagyja, hogy élvezzem ezt a varázslatot. Norvégiában vagy ólomszürke az ég vagy mélykék. A nyáréjszakai kései alkonyatokkor előfordul, hogy pompás színeket borogat az égre a nap.

Úgy emlékszem azokra a nyárestékre, mintha egész életemet itt éltem volna le. Hanyattfekve a gyepen az erdő fölött, mint egy égi bábszínházban röpködtek ki és érkeztek a pirosorrú gépeink. Nem hallatszott a hangjuk, csak látni lehetett a naplementében, ahogy megcsillan a piros orruk vagy bal-egyes ajtó üvegéről visszacsillámlott a napsugár. Gyermekkoromban is így néztem a nagy ritkán felettünk elhúzó gépeket, és arról álmodoztam, milyen lehet ott benne ülni ilyenkor, mikor besüt a nap. Most pontosan tudom, milyen lenyűgöző. És mégis, ha ott feküdnék most hanyatt a gyepen nyári napsütésben, és az erdő mögül magasba röppenne egy gép, és megcsillanna rajta a fény, most is behúnynám a szemem, és elképzelném, milyen lehet ott benne. Pontosan úgy, mint beavatatlan koromban. A hó aladt pihenő tájon átfuttatva tekintetem, a távoli falu – vagy kisváros – külső tanyáin látom a házakat fehér füstöt pöfékelni, mint a mesékben a gazdag szegény emberekről, akiknek nem fagy le arcukról a mosoly a legnagyobb ínségben sem, és akiknek nem fogy el a nóta és vidámság az ajkukról, bármi világ nehézsége is kerüljön a ház küszöbére. Persze, a világ azóta sokkal nagyobb és zajosabb lett. Ezek a házak most ezen a reggelen nekem mégis mesések voltak. Az ünnepek előtt, majd csonkahéten, és újév első napjaiban is csavarogtam itt. Bejártam a faluba akkor. Szeretem a nyárestéket itt, de a leghangulatosabb, amikor derékig ér a hó, és az ablakokban a csillagok jelzik és az orchideák, hogy odabenn rendben vannak. Meg a kéményekből felszálló füst. És ha a széles kéményt látom, tudom is már a szoba melyik szegletében van a kandalló.

Jessheim

Egy utca keresztbe, egy meg az országút, a kis vegyesbolt, postahivatallal a sarokban, odébb egy modern bevásárlóközpont, a kis fatemplom, és szemben a vasútállomás. Innen indulnak a vonatok Oslóba. Tulajdonképpen egy sínpár, azaz csak megálló, de ennek a kis helységnek ennyi is éppen elegendő. Félóránként lehet bevonatozni a városba, ugyanannyi az út is. Ekkora hóban a város is szép, sőt, Oslo mindig szép, de ilyenkor leginkább a városra emelkedő hegyekbe vágyom. Majd kiugrott a szívem az örömtől, amikor sok éve felfedeztem magamnak Osló felett az egykori olimpiai falut, ahol a gigantikus, világhírű műugró pálya van, s amit este, ha megvilágítanak, Oslo minden oldalából látni a hegy tetején. Ott van Holmenkollen. A síelőket bámulni is szeretek kijárni oda, de nagyokat sétálni is. Egy kis templom is kapaszkodik a domboldalba, és a fjordokra és a lenti belvárosra panorámát nyitva ott van a menedékház-vendéglő. Ó, mennyire imádok a kandallóval átellenben az ablak melletti karosszékben üldögélni egy pohár bor mellett, onnan nézni a havas tájra, a télen koradélután sötétedő  cikk-cakkos vízpartokra, látni, amint a város fényei ezer csillagban gyulladnak fel! Aztán nyaranta is feljártam, és áfonyával degeszre zabálva magam, madárcsicsergésben, napsütésben és gyermekzsivajban élveztem a nyárban fürdő fjordokat, a csillámló vizet, próbáltam felismerni minden épületet a távoli belvárosban odalenn. Nem hittem, hogy ennél nagyobb öröm is vár rám, amikor egy nap rászántam magam, és a városi metróval, amivel Holmenkollenig felkapaszkodtam, egyszer a végállomásig mentem fel. Igen, a metró a hegy tetejéig felkapaszkodik kanyargós és pazar kilátással társuló útvonalakon, vasút-szerpentineken. Frognerseteren ennek a hegynek a legmagasabb pontja. Egy nyári délutánon fedeztem fel magamnak a helyet. A fűvel benövesztett háztetők fölött a gyermektábor és sportpályák mellett, a hegytetőn ott volt  nagy terasszal a városra kitekintő menedékház. Vörösáfonyaszósszal szervírozott rén- és marhafasírtot ebédeltem hajában főtt vajas krumplival és párolt káposztával. Azért nem feledhetem el, mert azt követően, ha Oslóban jártam, és felmentem Frognerseterenbe, minden alkalommal ezt kértem. Habituspontot, hagyományt gyártottam belőle magamnak. Így lett egy boldogságpont megerősítve egy habitusponttal.

Frognerseteren, a habituspont

Csak tetézte, amikor eljött a tél, és nem lehetett már a teraszon tanyázni a tájba feledkezve, és odabenn is alaposan széjjelnéztem. A kinti panorámateraszt a nagy fenyőfa uralja ilyenkor, a ház elé lerakott sítalpak, szánok, vastag síkabátok. Odabenn, a menedékház nagy termében ott a kandalló, folyton ott ugrándozó kis skandikkal, akik, mint a cicák, szívesen kuporodnak a padkára két oldalt, amíg a szülők egy bor vagy sör mellett az élet dolgait osztják a vastag , faragott asztalok körül. Itt még a csapi ivóvízért is fizetni kell. 5 koronát. Senki sem bánja, semennyit nem jelent 5 korona, az elv pedig az, hogy semmi sincs ingyen, az a víz sem a csapban, amelyik a világ egyik legjobb ízű tiszta forrásvize. Nem kell a kasszához menni a pénzzel. Oda kell dobni egy dobozba önként. És odadobják! Mindig azt hittem, nálam senki sem szeret jobban édességeket nyakalni. De Skandináviában rájöttem, hogy ha én annyi édességet ennék, mint ők ott, akkor már rég cukorrohamot kaptam volna. A mindennapi étkezéseik szerves velejárója a mindenféle krémes, túlcukrozott sütemény, desszert. Egy ilyen ebéd után gondoltam, szerencsét próbálok, mint az egyszeri szegény ember fia, és lejárom az ételt valamelyik erdei úton. Ekkor fedeztem fel az összekötő rövidítést Frognerseteren és Holmenkollen között, és még csak vonatra sem kellett szállni, alig egy óra alatt – bámészkodással is megtoldva – leértem az olimpiai faluba. Mikor később bővebben is utánaolvasgattam, derült ki, hogy az olimpiai falu a hegy mindkét oldalára épült, és alig vártam, hogy egy nyári napon ismét Oslóban lehessek, és ezúttal a hegy tőloldala felől mentem fel. Egy darabig ide is felmegy a metró, nem volt túlságosan nagy erőfeszítés mögötte, és az új felfedezés örmöme megért minden fáradságot. Sognsvann vonzerejét elsősorban a 3 km kerületű tó képezi, ahol nyáron fürdeni, télen korcsolyázni és lékhorgászni járnak a helyiek. Augusztusban az Oslo Triatlont is itt rendezik. Nyári hónapokban, ha nem esik épp, szívesen járok fel. Igaz, a sok év alatt sem fürödtem egyszer sem a tóban, amelynek a vize, a fenyvesek árnyékában a nyári melegek idején sem melegszik különösebben fel, bár ez a norvégokat szemmel láthatóan hidegen hagyja. A totyogni is alig tudó gyerkőcök is a sivalkodva pancsolnak naphosszat is a friss vizű tóban. Fürdeni nem fürödtem, de mindig körbejárom, be-benézek az erdőbe, gyümölcsöt szedek, virágokat, madarakat fotózom.

Sognsvann

Munkatársaim nagy része, aki a szállodaszobájuk magányában egy üveg otthonról becsempészett bor mellett Netflixeznek naphosszat, ha Norvégiában vannak, a fotóimat és élményeimet látva azt szokták mondogatni, egy másik világban, egy másik dimenzióban élek. Igazuk is van, soha nem tiltakozom ez ellen. Ez a világ, ez a dimenzió azonban senkitől sincs elzárva. Legalábbis eddig nem volt…

A Nordby-tóra néző tetejéig behavazott pad támláján ücsörögve elmélkedtem norvégiai emlékeimen, mikor eszembe jutott, ideje lesz visszasétálni a delibe megreggelizni, azóta elkészülhetett. Nem az erdei úton, hanem az országút felé kerülve kapaszkodtam fel a tópartról az országutat szegélyező, immár letisztogatott járdára. A forgalom is megélénkült. A falu határában egy széles mező terül el, éppen a tó felett, nyáron virágokkal, lila, rózsaszín, kék és fehér csillagfürttel olyan sűrűn benőve, hogy a távolról csak egy nagy lila hullámzó tengernek látszik. Ilyenkor pedig a rétet szegélyező színes házak a távolban, mintha a fehér hótakaró alól kandikálnának felém. Egy-két lábnyom a hóban jelzi a szarvasok és a nyulak korai sertepertéléseit.

Visszatérve a delibe, az ablak melletti asztalhoz telepedtem le, a havas kabátomat, sálat, sapkát a fogasra akasztottam, és a jó melegben, jóleső fáradsággal adtam át magam a kora reggeli pillanatnak. Csak egy kamionos volt benn, reggeliért ugrott be ő is az országútról, megtankolt, és miután kiment, hallottam is a gép motorjait felbőgni, és a lomha jármű kikígyózott a parkolóból.

– Roadside burger… Egészségére! – tette le elém Iver a skandi burgert – A sült krumpli is perceken belül érkezik, Johanna kihozza majd önnek – akkor vettem észre, már indulásra készen, kabátban volt – És elnézést, hogy kényetelen voltam megvárakoztatni, de nem tudok átsiklani felette, és tisztelettel tekintek fel önre, hogy ilyen módfelett aktív, korán kel, bejárta az erdőt, mire mások felébredtek…

Skandi-burger

– Önt is felzaklatná a gondolat, hogy hajnali négykor muskátlis cserepeket hajigálhatnak be az ember ablakán. De a késedelemért nem kell elnézést kérnie, részemről az öröm, hogy láthattam, és itt reggelizhetem még…

– Muskátlis cserepeket? – szisszent fel Iver.

– Cserepes muskátlikat…

– Ki tenne ilyet?… – értetlenkedett.

– Baxter, az az agyalágyult Baxter, a „Kifogástalan”… eh! –magyaráztam nagyot harapva a burgerbe, amitől mindkét oldalon szétfröccsent a bernaise szósz az arcomon.

– A hotelben, uram?!…

– Á, nem. A Blandings kastélyban – s mivel nem akartam, hogy eme – sokáig utolsó – találkozásunk és ez a beszélgetés mély és gyógyíthatatlan nyomokat hagyjon ebben a jólelkű fiúban – siettem hozzátenni, miután a szószt leitattam három szalvétával a képemről – Tudja, a regényben, amit hajnalban olvastam…

– Oh! – sóhajtott fel megkönnyebbülten – Teljesen érthető. Engem is felzaklatnának azok a virágosládák. – és kacagott.

– Cserepek. Muskátlis cserepek! – és együtt kacagtunk, miközben búcsúzóul kezet fogtunk, és Johanna megjelent a tál sült krumplival.

Megkínáltam őket belőle, udvariasan vettek is egy-egy csipetnyit.

– Gombolkozzon be, Iver, hideg van kinn. Remélem, mihamarabb újra látom! És megint nincs magán sapka!

– Úgy legyen, uram. Vigye el üdvözletemet New Yorkba. Egyszer talán én is eljuthatok oda!

– Kívánom önnek, Iver! Magamnak meg azt, hogy eljussak még Norvégiába. Sokszor.

– Mi visszavárjuk!

Visszafelé lépegetve a hídon, láttam a kotrógépeket dolgozni az úton. Embermagasságra tolták fel az innenső szálloda melletti parkoló területére a havat az utakról. Örültem, hogy az erdei ösvényt, a két szálloda között nem tisztogatták le, a saját nyomaimon lépkedtem visszafelé. Aztán valahol a szikla környékén utólért a hókotró. Jó, hogy van a zeneszámok szünet a fülemben, és miközben a hóban szökdécselve haladtam dudorászva, mint egy álomkóros medve, egyszer – a jó fülemmel – meghallottam a zúgást a hátam mögött, és félreugrottam a száraz bozótosba, az ágakról pedig újabb tömb hó zuhogott a fejemre. A traktorista előbb megszeppent majd jót mulattunk a helyzeten. A nyomában tiszta lett a járda. Két oldalt pedig a fák derekáig ért a márciusi első hó.

Kisütött a nap, a hó ezer csillámban verte vissza minden irányból. Beléptem a szálloda ajtaján.

Lars már nem volt a recepción, egy fiatal lány segített egy éppen távozó családnak. Meg is lepett, amikor a nevemen szólított amazok válla fölött utánamszólva:

– Miszter Dánksz! Uram!…Egy pillanatra! – Oldalra hívott, és hogy a távozó vendégektől odébb, diszkréten átadhassa a rábízott üzenetet, halkan súgott valamit a fülembe.

– Az a rossz fülem, kisasszony. A másikba, legyen oly bájos..

– Azt mondom, hogy Lars arra kért, adjam át, ne lepődjön meg, valamit találni fog a szobájában… – mondta ezt követően tagoltan.

– Cserepes?

– Mi?

– A muskátli?

A lány összezavarodott, és elkönyvelte, nem értettem, amit mondott, ezért elismételte:

– Meg-le-pe-tés van a szobájában! Többet nem mondhatok.

– Óh, értem! Pompás! Masnit kötöttek Larsra és beállították a szobámba?

Csend.

– Hm… nekem most mennem kell – és kuncogva visszatért klienseihez.

Izgatottan nyitottam a szobámba. Egy tál gyümölcs és egy bombon fogadott az asztalon, benne egy levélke:

„A 658-as mindig az öné lesz, amíg én itt vagyok. Visszavárjuk. Lars”