Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)

 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már…

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Hírdetés