Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: