Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (8)

 

San Giacomo haranglábja

Amikor egy éve eljöttem Bordigherába felkutatni André Aciman regényének helyszíneit, tulajdonképpen saját magamat megtalálni jöttem vissza több, mint harminc, talán negyven év távlatából is. Életünk során sajátunkká  válik egy-egy fontos vagy kevésbé fontos pillanat, ami fontosságától teljesen függetlenül emlékezetes marad. Egy mozzanatában, illatában, zörrenésében – belénk égett pillanatképe formájában. Lelkünk, mint a fotográfus masinájának fényérzékeny lemeze őrzi azt meg – cseppet sem fordítva figyelmet a pillanat pillanatnyi pillanat-fontosságára. De az is lehet, hogy olyan pillanat emléke rögzül fényérzékeny lemezünkre, amelyet sohasem éltünk meg, csak nagyon szerettük volna. És olyan intenzíven él bennünk a vágyakozás iránta, mint azoknak a fontos vagy kevésbé fontos pillanatoknak az emléke. Nagyon felületes a határvonal a kettő között. Ha belegondolok, nincs is. Mindkettő mi magunk vagyunk. És az emlékezés távlatából pontosan ugyanolyan súllyal bír egyik is, mint a másik. És egyik sem igazabb – innen tekintve már – mint a másik. És Aciman, mint ahogy Monet is, pontosan ugyanolyan jól tudja ezt. Vágyakozásból épült szerelemmel festik le a tengerparti várost vászonra és könyvlapra – a helyet, ami igazából sosem volt övék, de olyan gazdagon élt mindig is lelkükben, hogy elképzelhetetlen lenne azt hinni elmerülve az alkotásaikban, hogy létezhet egyéb szebb hely is a világon, mint ez a sarok itt, az olasz riviérán.

Kilátás a piazzettáról

Egy éve azért volt fontos néhányat felkutatni Elio és Oliver életének ahhoz a nyárhoz és ehhez a helyhez kapcsolódó pontjai közül, hogy azokat a pontokat összekötve, kirajzolódjon a nagy kép, a festmény – minden színárnyalatával, ízével, illatával, cikáda-zakatolásával. A festmény, amelynek részévé akartam válni, hogy általa visszajussak egy elvesztettnek hitt világba, ami valaha az enyém volt. Nem törekedtem finomításokra, nem egy éles fotót akartam B-ről, hanem egy élettel teli panorámát, annak minden részletével ugyan, de semmit sem hangsúlyosítva a nagy egészből.

Piazzetta, parti szikla, promenád, szirtre épült villa tengerre néző terasszal, tuják és gyümölcsfák  közé bújtatva, nyikorgó kiskapuval a tengerpartra és a teniszpályákra, az elhagyatott királyi vasút sínpárjai és címeres vagonjai a cigányokkal, az öreg templom az óváros tetején, a Monet-kilátó, cikádák…

És ott volt még San Giacomo haranglábja.

Ez az egy nem hagyott nyugodni. Az óvárosi templom tornya a majolika-kupolás pompás egyszerűségével, amitől Bordighera bármelyik szemszögből könnyen felismerhető, és maga a tény, hogy ez a torony éppen csak egy harangláb, különálló építmény az óváros templomától a piazzettán, a Giacomo tér mellett, mindez annyira tökéletesen illett az Aciman által a könyvben megalapozott narratívákhoz, hogy rögtön gyanakodni kezdtem. Az író soha nem adja ilyen könnyen kezünkbe a titkokat. És André Acimant immár jól ismerve egy másik dolgot is jól tudtam: szereti meghökkenteni, szándékosan más irányba terelni olvasóját, hogy aztán egy frappáns bravúrral majd egy utolsó fejezet, utolsó mondatában – amit sok más író esetében sokszor el sem olvasunk rendesen, mikor ásítva már letenni készülünk aznapra az olvasást, a fejezetvéget lesve – csak úgy ráborítsa a pókerasztalt az olvasóra, szelíden mosolyogva adva tudtára, nagyon mellétrafált, mindennek éppen az ellenkezője az igaz. De az is meglehet, hogy NEM.

Bordighera haranglábja

Hagyhattam volna annyiban is a dolgot a harangláb körül, de ez sokkal inkább nehezemre esett volna, mint az az erőfeszítés, amibe végülis a rejtély felgöngyölítése került. Minden adva volt: egy harangláb az óvárosban, Monet óta a város abszolut jelképe,  mindenhonnan belátható. És mögötte az a bizonyos zárt tér, Giacomo atya tere, szobra és emlékháza. A ferences testvér, Giacomo Viale ötven évig volt a felső város szeretett plébánosa, és nevéhez rengeteg jótékonyság fűződik, az óvárosi Mária-Magdolna templom és a tengerparti Sant’Ampelio kápolna felújítása is. A szelíd lelkű bordigheraiaknak éppen olyan kedves ő, mint a város védelmezője Sant’Ampelio. Ugyan Giacomot soha nem avatta senki szentté valami általam soha ki nem derített rejtélyes oknál fogva, ezért nem is emlegeti senki San Giacomonak, hanem csak Padre Giacomo él a köztudatban. És minden erőmmel próbáltam ezt a köztudatot beszédre bírni. Az már tavaly feltűnt, hogy senki nem szólította soha a majolika-kupolás haranglábat a Città Altában San Giacomonak – így nyilvánvalóvává vált, azzal én is melléfogtam, nem az a San Giacomo haranglábja, máshol kell kutatni.

Azt is eredményként voltam kénytelen elkönyvelni, hogy azon a délelőttön Sanremoban egy idős asszony végre felkapta a fejét, mikor San Giacomoról kérdeztem, és mondta, hogy van egy olyan falu itt a völgyben, összenőtt a várossal már. Azt  tudománya birtokában sem állíthatja, hogy temploma is lenne ennek a faluból külvárossá avanzsált helynek, de hogy a busz kijár oda minden órában, az bizonyos. Hálás voltam ugyan, hogy szánt rá időt meghallgatni, és helyi ismereteit szolgálatomba helyezni, mégis tudtam, messze járunk az igazságtól, amit én kutatok.

Ez a San Giacomo és ennek haranglábja Bordigherától gyaloglási távolságra van valahol magasan, ahonnan belátni a várost és környékét, s ahova ebéd előtti séta gyanánt csak úgy fel lehet ballagni. És ahhoz, hogy felsétáljunk, a nyikorgó kiskapun kilépve az elhagyatott királyi vasút sínpárjain is át kell mászni.

Érdekes, hogy egy sokszáz oldalas regényből, ami önmagában is lehengerlő, s ami ki-, majd be-, majd újra kiforgatja önmagából az embert, éppen egy ilyen apróság marad még megemészthetetlenül. Azt éreztem, a mind tökéletesebb képem Bordigheráról és erről az egész káprázatról a riviérán soha nem lehet teljes, míg meg nem találom San Giacomo haranglábját.

Felütöttem a könyvet, és mögé néztem minden egyes sornak, amiben San Giacomo előfordul. Tudtam, hogy sokat nem kell kutakodnom, a sokszáz oldalon mindössze három alkalommal, egy-egy félmondat erejéig kerül megemlítésre a harangláb. De az roppant rafináltan elhelyezve az első oldalak egyikén, később a kulcsmomentumában a könyvnek egy említés erejéig, majd a legutolsó oldalon. Márpedig, ha az író harmadszor is visszatér egy motívumhoz az utolsó lap utolsó oldalának egyik utolsó bekezdésében, akkor az valamiért akkora jelentőségre utal, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mint egy óriási kirakós utolsó darabja, San Giacomo már nem csak egy hely volt, hanem a fehér folt a képen, az utolsó puzzle darab. Ez pedig – akármennyire is szép és színes a tabló többi része – bosszantóan virít ott, és magára vonja a figyelmet, bármennyire is kerülnénk a tekintetünk találkozását vele.

Bicikliúttá szelídült vasutak

Amikor az első napok egyikén Ventimiglián jártam, elhagyva Bordighera külsőségeit, Vallercrossia és Camporosso környékén, az elhagyatott vasúti sínek helyére épült parkon átvágva egy szerpentines utat találtam, ami a környékre magasodó hegy teteje irányába kígyózott felfelé. Egyértelműen San Giacomo jutott eszembe. Annál is inkább, hogy beljebb haladva Ventimiglia felé, egy szintén a hegycsúcs felé konvergáló keskeny útra is figyelmes lettem: Via San Giacomo. Megállítottam egy arra járót, és kérdeztem, hová visz az az út. Az asszony nem állt meg, csak menet közben válaszolt:

– Va a San Giacomo. (San Giacomoba)

San Giacomo! Ez, csakis ez lehet az! Ugye, van ott egy templom, kérdeztem. Templom mindenhol van, válaszolta a nő szaporázva a lépteit.

– Una chiesetta…? (Egy kistemplom…?) – lépkedtem mellette, miközben a nő még szaporábban lépkedett.

– Sì. C’è una chiesa là. (Igen, van ott egy templom)

– E una… un… come si dice… belfry…? (És egy…egy hogymondják már… egy belfry) – makogtam izgatottan, mert nem jutott semmi olasz megfelelő eszembe az angol harangláb szóra. A nő lassított, és idegesen rámnézett:

– Che cosa?! (Mit?!)

– Belfry… Torre! – csillant meg a szemem, mikor  torony szó eszembe jutott.

A nő legyintett és otthagyott.

A telefonomon kezdtem el bogarászni a térképet, és egy bizonyos nagyításban hirtelen egy ponton egy pillanatra megjelent a San Giacomo felirat az északi oldalon, fenn a hegyen. Izgatottan mozgattam az ujjam a nagyításon, hátha valami egyéb információ is megjelenik, hisz ezek az online térképek olyanok, hogy minden léptékben megmutatnak valami újabbat is, ugyanakkor egy korábban látott információ eltűnik a szemünk elől. Alig hittem a szememnek, amikor egy villanásra megjelent egy halvány kék felirat a Via Maure, a Via Martinazzi és a Via Montefontani hármas találkozásánál: Chiesa di San Giacomo. A szirten hosszabban elterülő település azon oldalán jelent meg, amelyikre a vasúti sínek felől felfelé induló cikk-cakkos, szerpentines út vezet. Kétség nem fért hozzá, hogy megtaláltam a hiányzó darabkát a kirakósból. Aznap már majdnem húsz kilométert gyalogoltam Bordighera, Vallecrossia és Ventimiglia környékén, de a felfedezés izgalma olyan energiákkal töltött fel hirtelen, hogy megállítani sem lehetett volna. Csak a napot figyeltem, mennyi időt ad még nekem alkony előtt megmászni az előttem álló Colle delle Maurét. Elhagytam a várost, Ventimiglia határában még a római kori feltárt leletek mellett sem időztem el hosszabban, hanem sietve vágtam neki az éles kanyarokkal felfelé kígyózó útnak az országút mentén a kanyarban meghúzódó ventimigliai kápolna, a Cristo Re (Krisztus urunk) tornya fölé. Élveztem, amint az enyhülő melegben, a délutáni színek játszottak a domb oldalán, és mint narancssárga áttetsző terítő, a magasból mind jobban kibantokozó tájra is szétterült. A város zaja mind távolabbra került, és csak halk háttérmorajként volt jelent, és amikor a toronyóra esti misére zenélte a völgyben lakókat, olyanná vált az egész, mint egy meséből megelevendett tünemény.

Végtelen szélesen és hihetetlen azúrban a tenger és az ég bizonytalan határral egymás közt ölelkezett, alul a völgyben a város és a vasútállomás a határon, a bicikliúttá szelídült elhagyott vágányok a régi depók felé a tengerpart irányába, és ott a parti villák elegáns és rusztikus girlandja. A mély völgy a hegyek közt, amit a Nervia folyó vágott ide, hogy Bordigherából viadukton érkezhessen a nemzetközi országút, összekötve a hegyeket ezzel a lenyűgöző, emberfeletti emberi építménnyel, délutáni fényében úszott, lenyúlt a folyó torkolatáig, ahol aznap délelőtt magam is megfordultam csíkos köveket szedni emlékül és megcsodálni ezt a csodás egyesülést a tengerrel. A magasban balról Bordighera tornya jelezte, hová kell majd este hazatérnem, jobbról pedig további viaduktok és magasan húzódó hegyi utak folytatásában a Francia Alpok. Bordighera ebben a délutáni ragyogásban pontosan olyan volt, ahogyan Monet festette le a kilátóról százharmincöt éve, amikor azt írta kedvesének levélben, lehetetlen színek ezek, amiket itt talált, kitalálni sem lehetne érdekesebbeket. Magasan jártam már a szerpentines úton, forgalom ritkán volt, egy-egy autó hagyott csak el, néhány a szirtre épült ház kapubejáratán eltűntek sorra azok is. Letérve az útról, egy kis tisztás, kilátószerű kertaljba jutottam, narancsfák, citromfák, füge és kaktuszok ligetéből egy újabb perspektívából is elém tárult a kibontakozó tipikus mediterrán panoráma. Visszatértem az aszfaltos útra. Egy kanyarban, az egyik, lila  papírvirágokkal és sárgálló virágzó kaktuszokkal pávázott kerítésfal mellett megtorpantott egy felirat: magánterület. Ameddig lehetett, a felirat ellenére is tovább lépkedtem felfelé, de csakhamar egy villa udvarán találtam magam, amyelynek nyitott kapuja minden bizonnyal a hazatérőt házigazdát várta, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg erre csámborgó látogatók is betévedhetnek. Hirtelen örültem, hogy nem rontott rám néhány házörző vadállat valahonnan tüzet okádva, és biztonsági riasztó sem szólalt meg sehonnan körülöttem. Illedelmesen bocsánatot kértem a területsértés miatt szó nélkül megbiccentve a fejem az üveges szemekkel rám meredő ház előtt, és sietve kiléptem a kapun. A kanyarban leültem az utat szegélyező biztonsági korlátra, és csalódottan kortyoltam a napon felmelegedett vizemből. Bosszantott, hogy ilyen közel az úticéltól egy, az újvilágban odatolakodott ház, egy magánterület immár elvágta az utat a hegy tetején húzódó falu és a kistemplom felé. Igazságtalannak éreztem, hogy az ösvényt, amit egykor a jó öreg ligúrok kitaposhattak itt, s amire később köves majd modern út is épült, most önkényesen csak lezárhat valaki magánterület gyanánt. A fejem fölé néztem, a villa terasza alatt voltam, a kanyarban, egy szinttel immár lennebb. Egy elegáns háziköntösbe öltözött idős nő lépett ki a balkonra és lekiáltott:

– Keres valakit?

– San Giacomo harangtornyát, signora – kiáltottam vissza.

– Mit mond? Nem értem… Rosszul hallok. Honnan jött? Idegen?

– Amerikából.

– És kit keres?

– San Giacomot – ismételtem.

– Nem segíthetek. Nincs itt… A főúton menjen, nem itt! – és a viadukt felé intett a távolban Bordighera felől. Majd hozzátette:

– Vizet ne adjak? Jól van? – intettem, rendben vagyok, de jólesett a váratlan gesztus.

Ház a szirten

Lennebb érve egy férfi épp felhajtott autójával az egyik szirtre hajló villa feljáróján. Odabiccentett, talán azt gondolhatta, mivel odafentről érkeztem, valami látogatóféle vagyok a szomszédoknál. Megvártam, amíg kiszállt, és odaköszöntem neki. Mikor a kaput becsukni visszajött, kezet nyújtott, és kérdem, hogyan lehetséges a hegyen San Giacomot elérnem.

– Innen sehogy – summázta a válaszát, majd hozzátette, hogy itt a privát területek tulajdonosai a feljártokat sorra beépítették, és ma már csak a nemzetközi országút felől megközelíthető autóval,a hegy túloldaláról. Hihetetlennek hangzott számomra, hogy egy kis település csak autóval elérhető, és hegyi ösvényekről, turistaútvonalakról kérdeztem.

– Turista?… Minek menne oda turista? – meredt rám az ember.

– Van ott egy templom… – szaladt ki a számon.

– La capella… Az van. Ilyenkor az is zárva van már. Gyalog nem lehet innen odajutni, higgye el.

Bólintottam, hogy elhiszem, de nem hittem. És mielőtt a hegyoldalon rámsötétedett volna, leereszkedtem dolgomvégezetlenül a városba. Néhány nappal később Ventimigliában járva Monte Carlóból hazafelé tartva Bordigherába, a csatlakozásra várva körbenéztem a vasútállomás környékén, felnéztem a hegyre, hátha megpillantanám a templomtornyot, megkerestem a Via San Giacomot is, de a térkép zsákutcaként jegyezte, amelynek végétől még nagyon távol, a hegy túloldalán jelezte a templomot. Kezdtem belenyugodni, hogy a festmény immár így marad, ebben az állapotában, a hiányzó darabkával. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyáltalán nem hagy nyugodni, csak szeretném, ha hagyna. Egésznapos sanremoi csavargásomat követően aztán, néhány nappal később, nem szálltam le a buszról Bordigherán, hanem tovább utaztam Ventimigliáig. Késő délután volt, fülledt meleg párolgott minden szegletből, és az eső is eleredt. Felsétáltam a szemerkélő esőben a San Giacomo felé vezető út aljába, és egy terasz napernyője alatt vártam, hogy elálljon az eső. Néztem az útra, a járdányi szélességű, jelentéktelen kis sikátorra, ami két ház közti zúgnak inkább megfelelne, mint országútnak, de egy felfelé hajtó autó bebizonyította, eltér ott egy jármű is. Persze, nagyobb a gond akkor lenne, ha szemből is érkezne egy autó. Minden bizonnyal tisztában volt mindenki azzal, ez a legritkább esetekben fordulhat elő. Egyértelmű, hogy a Via San Giacomo nem bonyolít valami veszett forgalmat a hegyoldalban. Csendesedett az eső, a tenger felől elkezdett kiderülni az ég.

Via San Giacomo

Elindultam felfelé. A térkép szerint a Via San Giacomoból ágazik el egy Via Maule, ami kisebb megszakítással érintkezik a Via Mauréval a hegy tetején, s amelynek kreszteződésében a templomot sejtettem odafenn. Nem tudam, mi az a kisebb megszakítás a két utca között, egy természetjáró oldalon azt olvastam, hogy a ligúriai hegyeken átívelő Alta Via dei Monti Liguri éppen innen indul 440 kilométeres útjára, és az egyik jelzéspontja Ventimiglia fölött Bordighera felé haladva maga a templom San Giacomoban, és ez a túraútvonal éppen fedi azt a megszakítást a két zsákutca közti szakaszon a hegyoldalban. Letértem a Via Maule irányába, és a térképen kistudírozott út mentén az utolsó lakóháznál felfedeztem a turista jelzést a piros AV monogrammal. Hevesebben vert a szívem – az egész napos gyaloglás és utazás fáradsága alatt is, de az izgalomtól is, hogy itt állok végre annak az útnak a kezdetén, ami immár elkerülhetetlenül eljuttat San Giacomo templomához. És dőlt rólam a víz, a magas páratartalom, a délutáni nap melege és a pillanat izgalma mind megdolgozta elpuhult szervezetemet. Az egyik ház előtt a kapuban egy öregasszony ült sámlin. Köszöntem neki, fogadta, és bizalmatlanul méregetett.

A magashegyi turistaút az utolsó ház hátsó fala mögött, a kerítés mentén egy keskeny ösvény volt kifelé a meredek hegyoldalba.

– Itt felmehetek, ugye? – kérdeztem csak a megerősítés végett és azért, hogy a bizalmatlan légkört kicsit enyhítsem, nehogy rossz szándékú embernek higgyen ez a jóasszony.

– Fel. Hova?

– San Giacomoba, a templomhoz. – pontosítottam, gondolván, ha a Isten házát említem, megérti, nem gonosz ember vagyok, aki valami rosszban sántikál ezen a szokatlan helyen.

– Itt?! – nézett rám egykedvű megrökönyödéssel.

– Itt az út – mutattam a turistajelzésre.

Az asszony megvonta a vállát. Benne volt ebben a gesztusában az is, hogy ha az az út jobban tudja az irányt, ő ebbe minek avatkozna bele, meg az is, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hova megyek, csak furcsállja. Alkonyodott, nem akartam hosszan elidőzni vele, bár érdekelt volna, hogyan jár fel a templomba. Vagy lehet, nem is oda jár, hanem le a völgybe? Ennek sokkal több értelme van, hisz csak pár percre van a Cristo Re.  Nekivágtam az útnak, és ahogy léptem mind előbbre a köves hegyoldalba taposott keskeny ösvényen, úgy tágult ki a láthatár ismét, és virágzott ki a riviéra csodás panorámája.

Alta Via dei Monti Liguri

De minél magasabbra haladtam, és minél lélegzetelállítóbb volt az elém táruló táj látványa, annál gomolyabb aggodalmak kezdtek bennem tornyosulni. A hegyoldali ösvény olyan keskeny volt szakaszonként, hogy csak lábamat egymás elé rakva tudtam lépni, meg-megcsúszva a gömbölyű kavicsos úton, olyankor mély lélegzetet véve, majd tovaindulva. A mind erősebben hatalmába kerítő tériszonyomon csak egy kapaszkodó enyhíthetett volna, de az ösvény vidáman kanyargott mind meredekebben felfelé, mellőzve mindenféle korlátot, kapaszkodót, de sok helyütt bokrok sem voltak, amibe alkalmasint az ember belekapaszkodhat, legalábbis addig, amíg becsapja önmagát, hogy ezzel beljebb van, és biztonságosabban. Egy vékony gallyakból álló bokor mellett éppen úgy le lehet a mélybe duvadni, és ha lenézek – bár ne tettem volna! – nyilvánvalóan meg sem állnék a mélyen a völgyben kanyargó dupla vasúti sínpárig a hegy tövében. Kivert a verejték, és a lábam a földbe gyökerezett, egy szirt szélén álltam, alattam az egész riviéra elkápráztatóan szép látványa. Amit ebben a pillanatban nemhogy érzékelni nem tudtam, de igazából megnézni sem. Ritka kevés racionális dolgot képes ilyen helyzetben az ember tenni. És ami nekem elsőre eszembe jutott, hogy lefotózzam legalább, ha megnézni nem merem. Nekifeszítettem a derekam egy sziklafalnak, ami mellettem magasodott, lélegzeni sem tudtam, behúnyt szemmel körbekattintottam a tájat, majd sziszegve és magamat bíztatva elkezdtem araszolni előre egy szélesebb padka felé, ahol egy bokor segítő kezében is bíztam. Egyet tudtam, visszafordulni innen már nem tudok, de abban meg nem voltam biztos, mennyit leszek képes még felfelé haladni. Hol arccal a sziklafal felé fordulva – hogy a mélyen alattam elterülő tájat ne is lássam – araszoltam előre, hol négykézláb. Bíztattam hangosan magam, és sem fel, sem le nem mertem nézni. Vissza pláne nem. Egy tisztáson aztán elágazott az út. Itt megpihentem, utolsó csepp vizemet is kiittam, letöröltem a maszatos izzadságot a homlokomról. A térdem s a karom tele volt horzsolásokkal, emitt-amott vérzett is kicsit. A tisztás ülőke formájú szikláján, hűsítő fák és bokrok árnyékában szuszogva végre fel mertem nézni a fejem fölé a hegyre. Pár méternyi kapaszkodó volt még hátra, légvonalban talán kevesebb, mint száz méter, gondoltam, bár ilyen helyzetekben az ember mértékei csalnak. Közvetlenül fölöttem lehetett a helyjelző szerint a Via Maure, de köztem s az utca széle között egy szikla csücskösödött ki a hegyoldalból, csak azt megkerülve juthattam fel a szirten árnyékozó oljfasor és fügefák kellemes hűvös ligetébe. Az elágazás egyik oldala nagy kerülőt mutatott, de laposabb volt, a másik meredekebben haladt. Merészen visszatekintettem, és láttam, milyen sokat jöttem már felfelé, mennyire messze került a város, de még a falu is, a házak nem is látszottak, és azt is láttam, milyen hihetetlen, hogy azon a szűk padkán fel sikerült kapaszkodnom idáig. Éreztem, egy kis erőfeszítés kell már csak, és elérem úticélomat. Arról fogalmam sem volt, hogy ha majd feljutok a hegy tetejére, onnan hogyan kerülök vissza Bordigherába, de gondoltam, erre lesz elegendő időm majd odafenn eltöprengeni. A meredek, rövidebb útnak vágtam neki. Néhány lépés után el is bizonytalanodtam, amikor ismét egy szűk, kiálló, védetlen padkán álltam, a lábam folyton csúszott ki alólam a kövecseken, amelyek csörömpölve hullottak le a mélybe. Egy ideig egy fa ága nyújtott segítséget, de tudtam, ha elengedem, teljesen magamra leszek utalva. Egy kapaszkodásra alkalmatlan, szinte lapos sziklafal egyik oldalról, és a levegő, a mély a másikról, közte egy pár centi széles padka.

Nem adhatom fel – mondogattam mind hangosabban magamban. Feszült voltam, keserű a torkom. Mindig volt egy-egy pillanat az életemben, amikor valami töréspont mentén azt hittem, megküzdöttem ezzel az átokkal, amit számomra a tériszony jelentett, amióta csak az eszemet tudtam. És mindig kiderült az is, hogy mégsem. Amikor az Etelinda tornyában szembenéztem vele, hosszú idő után ismét, megszeppentem. Ismét tudomást kellett vennem róla, akartam, nem akartam. Rájöttem, nem veszett el, nem múlt el. Csak nem kísértettem, tudatosan vagy tudat alatt is, minden bizonnyal kerülöm már a helyzeteket, amikor  kihívás elé állítanám magam. És amikor ezek a pillanatok előjönnek, és a démont szembeállítják az emberrel, amellett, hogy a helyzetből való mihamarabbi kimenekülését próbálja kivitelezni, csalódik is ugyanakkor önmagában és saját erejében is.

Valahogy visszahátráltam a tisztásra, és ingerülten nekiiramodtam a másik útnak. Nem akartam magam elveszni hagyni. Tudtam, éreztem, nagyon megviselne jelen helyzetben. Néhány lépést tehettem, az út egy hasonló meredek szirtre vezetett, ahonnan nem tudtam továbblépni, és meg is csusszantam, amitől még jobban megszeppentem. Visszacsúsztam araszolva a tisztásra, és leültem az iménti helyemre, a sziklára. A helyzet lehetetlenségében is olyan kényelmes volt, mintha pontosan arra a célra építette volna a természet idők hosszú során, hogy a bajba kerülteknek enyhülést, pillanatnyi kényeztetést biztosítson. Kimerülten, erőtlenül ültem, semmit sem éreztem, csak végtelen ürességet. Mozdulatlanul néztem mereven magam elé, ziháltam, és semmi nem járt a fejemben. Előttem a világ talán legszebb tája terült el, a kék tenger, a szelíd ég, a város, a villák, a hullámzó domboldalak. Körülöttem madarak csivitelték vidáman esti énekeiket, és nem messze a magasban megszólalt egy harang. Nem a Cristo Re volt lentről, azt ismertem már, hanem egy másik. Odafentről. San Giacomo! Az, csak az lehet!

Hirtelen elöntötte a fejemet a forróság, és visszafoghatatlan zokogásban törtem ki. Nem emlékszem idejére sem, mikor váltott ki belőlem helyzet ilyesféle reakciót. Zokogtam, és próbáltam tanulmányozni, megérteni magam. Hogy én sírok-e vagy a bennem vergődő egó, amelyik nem vihette véghez tervét. Van-e jogom sírni? Tényleg csak egy narcisztikus vágy meghiúsulása-e ez az egész vagy valami sokkal több annál? Egyik démonom nem enged keresztül lépni önmagán, hogy az eddiginél is keményebbre edzzen?  Vagy hogy összetörjön? Miért kell nekem most és itt összetörnöm? Szabad-e nekem még összetörnöm?

A panoráma ugyanolyan szelíden fürdött előttem a lemenő nap fényében, a madarak is ugyanolyan gondtalanul daloltak, és a madárcsicsergésen túl a kistemplom halvány harangkongása átjárta a testemet. A zokogás hirtelen megszakadt bennem. És a verőfényben, a délutáni káprázat eme mesebeli tündöklésében hirtelen erőt éreztem magamban, lábamban, kezemben, szívemben. Derű öntött el. Fogalmam sem volt, hogyan, de elindultam határozottan lefelé, miközben hangosan hajtogattam magamban, úgyis feljutok, úgyis…

Nem felfelé mentem, hanem vissza, a házak irányába. Fogalmam sem volt róla, hol, de éreztem, kell lennie egy megoldásnak. Egy útnak. Talán az egyetlen dolog, ami megvilágosodott előttem, hogy nem ahhoz kell bátorság, hogy az ember veszélyes helyzetbe sodorja önmagát, hanem hogy kitartson valami mellett, ami a legkevesebb boldogságot is okozhatja önmaga számára a megfelelő pillanatban.

Nem tudom, hogyan vergődtem le magam a keskeny szirteken és kiugrókon, amíg  le nem értem a házakhoz, és a kerítés mögüli ösvényről leugorva, örömmel éreztem szilárd talajt a talpam alatt. Csatakos voltam, tele horzsolásokkal, sebek emitt-amott a lábamon, maszatos az arcom, a vizem elfogyott… Az öregasszony változatlanul ott ült a sámlin a kapuja előtt. Nem tűnt meglepettnek, mikor meglátott. Mellette egy utcai kút volt, odaléptem, és kérdeztem, megengedi-e, hogy letisztogassam magam. Biccentett, és a karjával hátrnyúlva a kerítésről egy vászonkendőt akasztott le, és felém emelte. Kérdi, honnan jöttem. Mikor mondom, csak ennyit sóhajtott a fejét csóválva:

– Questi americani… (Ezek az amerikaiak…)

Mindenképp érdekelt, milyen rémtettek azok, amelyek oda vezettek, hogy ez a szelídlelkű vénasszony ilyen rosszalló véleménnyel van az amerikaiakról. De az még jobban, hogy vajon tud-e számomra járható megoldást San Giacomo ügyében még az est leszállta előtt.

– Járt itt egy amerikai most pár éve. Ilyen magaféle korú. Annak is mondtam, itt nem lehet már felmenni. Az is azt mondta, tudja az utat, osztán kisírt szemmel csorgott vissza az is… Nem olyan itt már semmi sem, mint régen. Hiába tudja valaki a régi utat. Most új utak vannak. – itt szünetet tartott, majd hozzátette – Minek nem megy autóval?

– Nincs autóm – magyaráztam, majd erre azt is hozzátette, van elég más templom is, nem mondhatom, hogy nem bővelkedik a hely templokban. Minek kell felmászkálni a hegyre, ha nem muszáj. Már amennyit megértettem a cirádából, amit a megeredt nyelvű öregasszony elduruzsolt hirtelen nekem mosakodás közben. A vászonkendőben szárazra törölve magam, friss erővel indultam tovább. A Maule utcáról vissza érve a kereszteződésbe, a Via San Giacomon eredtem neki ismételten lentről a hegyoldalnak. Meredek kapaszkodó volt, keskeny, csak egy autó hagyott el felfelé menet. Az út mentén, a sövénykerítéseken túl nagy csaholás kíséretében haladtam a lejtőre épült házak mellett. Nagyon fáradt voltam már, és egyre alkonyodott. Aznap Sanremo óvárosába is felkaptattam, ezt a  hegyet is megjártam már fel és le is – hogy az érzelmi hullámvasútról ne is beszéljek. A meredek kaptató azt juttatta eszembe már az első nehezebb emelkedő után, hogy elfelejtettem a kútból ivóvizet magamhoz venni. Amikor az út elfogyott, – amint azt a térkép is pontosan jelezte, s ami miatt soha nem fordult meg a fejemben ezen az úton elindulni San Giacomo felé – egy éles kanyarban két ház volt. A házörzők lármás ugatással jelezték nemtetszésüket irányomban. Az aszfaltos út meghosszabbításában egy gyomokkal, gazokkal és bokrokkal sűrűn benőtt ösvény nyomai látszottak. A hegyre mehetett az út valamikor, a jelenlegi lakók minden jel szerint nem sűrűn mászkálnak arra, ha dolguk van, akkor inkább legurulnak Ventimigliára a lejtő aljában. A térkép még egy esélyt mutatott, a kanyar után egy földutat jelezve, ami valahol érintkezik a Via Maureval a hegy tetején. Meg sem lepett, hogy félúton felfelé haladva egy kerítéssel mentem szembe. A kitaposott út alapján sejteni lehetett, hogy valaha rendszeres használatban volt. A kapu csak retesszel volt zárva, beléptem. Tudtam, hogy ez minden törvénnyel ellenkezik, magánterületsértés is, amiből nehezen tudnám csak egy olasz hatóság alatt kimagyarázni magam ilyen csatakosan, másrészt meg minden oldalból kutyák csaholása is figyelmeztetett arra, itt komolyan veszik a területek őrzését, jobbnak láttam, tehát visszafordulni. Leereszkedtem az aszfaltos útig. A kanyarban tanácstalanul állingálva a Via San Giacomo folytatását képező gazos ösvényt vizsgálgattam, de nem tűnt járható útnak. A nap pedig már csak a hegy tetején járt, a hegyoldalt mind jobban a szürkület takarta be. A lenti házba éppen begördült egy autó. Sietve lavíroztam lefelé a kövesúton. A férfi, aki az autóból kiszállt egy pillanatra rám nézett, majd a dolgát intézte, kirakodott az autóból. Amikor befejezte a kirakodást, megállt és várt, amíg odaérek.

– Lefelé megyek, akar velem jönni? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna. Meglepett és ismét jólesett a gesztus. Intettem, nem. Azaz hogy én felfelé mennék, de elakadtam. Mondom, mi járatban vagyok.

– Akkor innen már tényleg ne forduljon vissza. A templom itt van a ház fölött.

– HOL?! – kiáltottam fel, és elkezdtem kacagni kínomban.

– Csak itt, né… – intett a bozótos felé. Menjen csak pár lépést odébb, mindjárt ott lesz a torony.

Annyi lélekjelenlétem volt még, hogy vizet kérjek. Megköszöntem, elköszöntem, és futottam is bele a bozótosba. Igazából csak egy bokron kellett keresztülvergődnöm, és az ösvény a hegy tetejéig láthatóvá vált. A lombok takarásából, a fentebbi ház mögül pedig ebben a pillanatban megjelent a templom tornyának a keresztje.

San Giacomo haranglábja

A sárga virágos bokrok közül kilépve a hegytetőre a hármas kereszteződésben találtam magam. És ragyogott a nap. Az est színeiben fürdött az egész környék. És ott állt előttem a XVIII. századbeli kápolna. Három házat számoltam meg belátható távolságon belül, egyik a temlommal átellenben, a másik magasabban, a Montefontane úton, és egy vendégház a szirten tengerre néző terasszal : „Üzenet a palackban” névvel a homlokzatán. San Giacomo a mai közigazgatási rendelkezések alapján Camporosso egyik töredéke, egy hegyi település, ahol 2017-ben összesen tizenhat lakost regisztráltak és két családot. Persze, lakhatnak itt többen is, csak azok a központi Camporosso községhez vannak bejelentve, amely sokszáz évvel azelőtt, a római kort követően, a messzire vöröslő leander-mezőiről kapta szépen csengő nevét. A kétévvel ezelőtti statisztikákat lapozva tudtam meg, hogy tíz lakóházat tartanak nyilván, és hogy az olasz riviéra legkeskenyebb partszakaszát mondhatja magának a község, mindössze 300 métert, ahol a Nervia ömlik a tengerbe.

A templom a lemenő nap narancssárga fényében nézelődött szét a magasból. Csend volt, csak halk szellő járt az ágak közt és néhány madárfütty. A templom előtti kútnál felfrissítettem magam, akkor vettem észre a Via Maure szélén egy táblát: magánterület, mellette pedig az AV monogramos jelzés, a turistaútvonal nyomvonala. Immár egyik sem, másik sem érdekelt. De rosszallást váltott ki belőlem ennek az új világnak magánterületesítő tendenciája, amivel, persze, nem itt kerültem szembe első ízben, hanem a világ minden táján, Miamitól Los Angelesig, New Yorktól Budapestig, és el egészen Szovátáig.

A templom tornácán

El akartam kapni a nap utolsó sugarait, és ezt az esti káprázatot. Felmentem a templom teraszára, és a széles korlátra leroskadtam. Akkor jutott eszembe, hogy a bejárat után is nézelődjek, de az zárva volt. Percekig mozdulatlanul ültem és néztem le a távoli hegyekre, a völgyre, a városokra és a kis hegyi tanyákra, a tájban emitt-amott a semmiből előbukkanó utakon nyüzsgő forgalomra. Ide semmi zaj nem hallatszott fel. Olyan volt, mintha egy másik világból tekintenék ki a régibe, a zajosba, az izzadságosba, a szorongásosba, a szépbe… Ismét szépnek láttam a világot. Bár, nem tudom, volt-e pillanat, amikor nem láttam annak. Talán csak démonokkal harcoltam, és képtelen voltam mindenfelé odafigyelni. Tengerillat csapott meg egy pillanatra, az esti szellő hozta fel a távolinak tűnő partról. Minden egyéb esetben hirtelen a tengerpartra vágytam volna. Most nem. Boldog voltam itt. Csak egy jelzés volt, hogy ideje lesz elindulni lefelé, mielőtt rám nem esteledik.

Hírdetés