Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (5)


 

San Remo vagy Sanremo?

Megoszlanak a vélemények és történetek is, amelyek a különböző névmagyarázatokat alátámasztanák a város nevével kapcsolatosan. A ligúrok Sanrémunak vagy Sanrœmunak ejtik. Egyik változat szerint ez Szent Rémusz nevére utal. A város neve minden régi ligúr, középkori olasz és szardíniai középkori térképen is két szavasként, San Remoként szerepel. Még Mussolini is ragaszkodott ehhez a régies formához. A későbbiekben olyan teóriák is napvilágot láttak, amely szerint a Sant’Eremo összevonásából jött létre a városnév, és így egy szóban írandó. Egyik formát sem iktatták ki, de manapság leginkább a Sanremo a használatos. Régi közlekedési táblákon vagy jelzéseken emitt-amott azonban továbbra is San Remo szerepel. Pontosan úgy, mint a ma már használaton kívüli egykori vasútállomás épületén is, ahová akkor este busszal Ospedalettiből megérkeztem.

Photo by Artur Dancs

Tulajdonképpen kétszer látogattam el Sanremoba. Mivel azon az estén már csak kevés városlátogatásra maradt idő alkonyat előtt, pár nap múlva kifejezett szándékkal utaztam vissza, hogy folytassam a felfedezéseimet a virágok városában.

Sanremo is középkori város, és mint a legtöbb tengerparti olasz város a kikötőtől húzódik fel a domb tetejéig. Az óváros, az egykori vár védőfalai segítettek a várost biztonságban tartani a szaracének és kalózok gyakori támadásaival szemben.

Az első, ami szembejött velem Sanremoban az elhagyatott vasútállomás a tengerparton. Az Ospedaletti felől érkező kerékpárút, amely, mint kiderült San Lorenzóig húzódik, jelezte az egykori egyvonalú sínpár útvonalát. A régi épületben dohánybolt működik és raktárak vannak. Jelenleg Sanremo vonatközlekedése a belvároshoz közel eső alagútban zajlik, ahová a városközpontból több helyen is le lehet menni.

Photo by Artur Dancs

A riviéra elhagyatott vasútállomásainak újabb példánya

A tengerparti állomással szemben kezdődik a város pálmasorral ékesített promenádja a hosszan a tengerbe nyúló déli mólóig és a kikötőig, ami az idelátogatók legkedveltebb célpontja.  A pálmafákat az orosz cárné, Marja Alekszandrovna ajándékozta a városnak 1847-ben, miután szerelmese lett a környéknek, és vakációvendége volt Ospedalettinek és Sanremonak is. A promenád ezért a Corso Imperatrice nevet viseli. Később II Miklós cár is járt itt, és Erzsébet királyné, a magyarok népszerű Sissije is kedvelte Sanremot, Alfred Nobel pedig olyannyira szívének közelinek érezte, hogy házat vásárolt itt, és élete utolsó éveit Sanremoban töltötte. A ház ma már múzeum, de a város és a környék egyéb módon is tiszteleg minden évben Nobel emléke előtt, ugyanis a Nobel díj-átadásra a virágokat Sanremoból és a környező virágtermesztő vidékről küldik Svédországba.

Photo by Artur Dancs

Casino Municipale di Sanremo

Még mielőtt naplementét nézni továbbmentem volna a promenádon a móló felé, a város másik ékességére is sort akartam keríteni, a kaszinóra. A francia Eugène Ferret tervei alapján épült és 1905-ben megnyitott szerencsejáték-palota a háborús évek kivételével folyamatosan működik azóta is. Míg Ospedaletti kaszinója a Villa Sultana impozáns épületében királyi rendelettel bezárattatott, Sanremo abban a kegyben részesült, hogy fennmaradhatott. Ehhez egy olyan kiváltságtörvényt léptettek életbe 1927-ben, amely nem tiltja ba a szerencsejátékot, hogy a környék ezáltal felvehesse a konkurenciaharcot az olyan közeli szerencsejáték-központokkal, mint Monte Carlo.

Photo by Artur Dancs

Sikátorok az óvárosban

A hangulatos belvárosi sétálóutcát nem akkor este, hanem pár nappal később jártam végig az óvárossal együtt, amikor visszatértem Sanremoba. Az impozáns kaszinó mellett csalódottan fedeztem fel a sétatéren az Ariston-színházat. Egyszer el is mentem mellette. Talán a korábbi évtizedekből felidézett emlékeimben a Sanremoi Táncdalfesztivál csillogása és pompája magasabb elvárásokat nevelt bennem. Pedig ebben az épületben olyan slágerek indultak a világsiker felé, mint a Volare, amit Domenico Modugno 1958-ban e falak között mutatott be a közönségnek. A táncdalfesztivált 1951 óta rendezik, és az olaszok egyik legnépszerűbb zenei fesztiválja mai napig is. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a Sanremoi Táncdalfesztivál ihlette a későbbi, 1956-ban útjára indult Eurovíziós Dalversenyt. Az olasz dalokat az Eurovízióra pedig hosszú ideig itt, az Ariston színpadán választották ki.

Photo by Artur Dancs

A táncdalfesztivál otthona

Az óvárost első este, odaérkeztemkor a mólóról pillantottam meg először, és elbűvölt a naplementébe forduló sokszínű látvány, a hegyoldalra kapaszkodó színes házakkal, s a város tetején, mint a karácsonyfán a csillag, a csúcsdísz, ott a templom – mint ahogy azt megannyi, dombra vagy hegyre épült olasz kisvárosban megszokhattam. Akkor este tudtam, nem volt kétségem sem afelől, hogy vissza kell ide jönnöm, és bebarangolni a magas óváros sikátorait.

Van valami lenyűgöző báj ezekben a középkorból fennmaradt óvárosokban. Az ember órákig eis elveszhet a szűk kis sikátorokban, újabb és újabb árkádokat, macskaköves átjárókat, teraszokat felfedezve, és minél magasabbra jut, annál nagyobb eséllyel fedezhet fel kilátókat, olyan teraszokat, amelyek festményre illő vistát varázsolnak a szemünk elé a tengerre vagy a környező hegyekre.

 

Photo by Artur Dancs

Kilátás San Remo tetejéről

Nem volt ez máskülönben Sanremo magasvárosában is azon a délelőttön, amikor visszajöttem ide csavarogni. Persze, a mai kor kényelmes életének szemszögéből, mikor ezeket a nyáron kellemesen hűvös, kis kőkockákkal burkolt utcákat járja az ember, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, milyen lehet ma ezekben a régi épületekben élni, van-e rendes kanalizálás, jut-e akár egy pillanatnyi napfény is a belső udvarokra nyíló lakásokba, vagy milyen itt télen, amikor még itt sincs szép idő, milyen nyirkos, esős időszakokban? Kiérve azonban a napos magasabban fekvő részekre, mindezek a morfondírozások eltűnnek és átadják a helyet az ámulatnak, amit az alattunk, a domboldalon lefelé görgő város és a szétterülő tenger látványa megunhatatlanul és fáradhatatlanul előidéz bennünk. És amikor az ember ott van a magasban, csak hogy a saját gondját gyarapítsa, hirtelen elkezd oda vágyni, le a völgybe, a tengerpartra, a vízparti sétányokra, a szellős promenádra, a pálmafák alá.

Photo by Artur Dancs

Az óváros utcáin

Csak azért nevetek magamban, mert eszembe jut, s ismerem már rég magam ebből a szempontból, hogy mindígy így vagyok s voltam ezzel, mindig másutt szerettem volna lenni, mint ahol éppen adott pillanatban vagyok. S ha előfordult olykor, hogy éppen ott voltam, ahol azt éreztem, a legtökéletesebb hely számomra abban a pillanatban, és hogy sehol egyebütt nem lennék éppen akkor szívesebben, azt nagy magamra találásnak éltem meg, és emlékezetes boldogságpontként életutazásaimon. Pontosan tudtam, hogy amikor majd lesétálok a hegy tetejéről, és leülök a kikötő egy árnyékos teraszán egy jeges Aperol Spritz-cel elkényeztetni magam a déli forróságban, akkor az az első esti látogatásom jut majd eszembe napokkal azelőtt, mikor a mólóra kisétálva az alkonyban megláttam a magasvárost, és ha az egész napos gyaloglást követően Bordigherából Ospedalettibe a lábam s az időm engedte volna, legszívesebben felfutottam volna a dombra. De azt is tudom, hogy ezek a folytonos máshová vágyódások idézik elő bennem azt a szükséges belső feszültséget, amely folyamatosan hajt előre, amelyek, mint az atom részecskéi mozgásuk során, energiát termelnek és szabadítanak fel ott legbelül, és ezzel mozgásban – életben tartanak.

Photo by Artur Dancs

San Remo

Tucatszám készítettem azon a fáradt estén a fotókat a mólóról, amely olyan mélyen nyúlik be az öbölbe, hogy a város teljes panorámáját kényelmesen a szemem elé tárta. És mindvégig tudtam, hogy a képek csak ugyanolyanok lesznek, bármennyire is bennem a kényszer újabb színeket vagy hangulatokat belevarázsolni, s azt is tudtam, hogy akármennyi képem is lesz este vagy nappal is innen, egyik sem fogja pontosan visszaadni azt, amit csak azon a helyen él meg az ember. Amikor a tenger sós levegője csapódik ki bőrünkre, a napmelegítette tengervíz jellegzetes illatával, a halászcsónakok halszagával, az öböl városfelőli túloldaláról, a koszorúba, a promenádra épített, tengerre néző kisvendéglők felől érkező szellő ételszagával, a hullámtörőnek csapódó hullámok tapsával, akkor, és csak akkor válik teljessé a kép. Ezt pedig még a mai korszerű fotográfia tudománya sem tudja egyelőre megörökíteni. Mikor kellőképpen elszaladt az idő a kikötő felett a napnyugtával együtt, hirtelen eszembe villant, hogy ideje lenne utánanézni az egész napos csavargás végén a Bordighera felé tartó busznak. Éreztem, ha itt kerítek sort egy kiadós vacsorára a mozgalmas és kilométerekben gazdag napot követően, minden bizonnyal ott fog az álom elnyomni a teraszon, főleg, ha egy pohár bort is iszom a vacsora mellé. A kikötőből a főutcára visszatérve a ventimigliai busz éppen elhaladt az orrom előtt, és mint az oszlopra kiragasztott mentrendből kiderült, az volt az utolsó aznapra. Kénytelen voltam újabb sétát beiktatni, és felmenni a városközpontba, ahol már kigyulladtak a fények, és a vendéglők teraszai megteltek az esti lanygmelegben társalgókkal. Az állomást kerestem, emlékeztem, hogy Bordigherára láttam érkezni a későbbi órákban is személyvonatokat, amelyek megállnak ott, és nem csak keresztülrobognak a francia határ felé. A központi parkon akartam keresztülvágni, hogy rövidítsek, mikor egy szembejövő idősebb asszony odasietett hozzám, és valamit mondott olaszul, amit elsőre nem értettem, ezért megfogta a karomat, és visszarángatott a park lépcsős feljárójától.

– Ne menjen oda – mondta.

– Miért?! – értetlenkedtem.

– Nem jó. Rossz emberek. Ne menjen oda.

Photo by Artur Dancs

Soha nem érzek félelmet New Yorkban, amikor este kimegyek sétálni. A Central Parkot éjfél után zárják, de nyárestéken éjfél előtti percekben sokszor előfordul, hogy kimegyek a Bethesda-kúthoz, ahol az árkádok alatt egy szép hangú nő énekel áriákat, hogy zeng a hangja az egész parkban. Mindenütt koromsötét, csak az árkádok fényei szűrődnek ki, és a felső terasz melletti úton az utolsó konflisok petróleumlámpái pislákolnak valamennyi fényt a környékre. Nem félek egyebütt sem, s tulajdonképpen itt sem hiszem, hogy a város kellős közepén ebben a kis parkban bármilyen bajom esne, de megköszönöm az asszonynak, és megfogadom a helyi ember tanácsát, nem megyek be. Megkerülve a parkot a fényes utcán, azért belesek, és látom, valóban lézeng egy-két csavargó, italoznak, talán drogoznak is – nem az én dolgom. Ez is, mint a minden sarokból felbukkanó afrikai bevándorlók csapatai, tetszik, nem tetszik, ezeknek a településeknek a jelenkori mindennapjaihoz tartoznak immár. Lehet úgy tenni, nem vesszük észre őket – ez a nehezebb – de lehet bosszankodni is felette eleget. De attól ők még ugyanúgy ott lesznek. Engem sem foglalkoztat a park ügye és a homályos ügyleteket bonyolító feketék bandája sem annál tovább. Sokkal inkább a szeretném a vasútállomást mihamarabb megtalálni, és míg odaérek élvezni a mediterrán kisváros esti, kellemes hangulatát. Azon azonban még eltöprengek, miért volt annyira fontos az asszonynak megállítania. Láthatta, nagy darab ember vagyok – igaz azt is láthatta, nagy kamerával felszerelt, jólöltözött, tétova turista vagyok. Az jutott eszembe, lehet, hogy nem is annyira féltésből nem engedte, hogy a parkon át vágjam le az utam, hanem mert restellte, azt akarta, hogy a városuknak a szép emlékeivel maradjak meg inkább. Amióta itt vagyok, s persze, legutóbbi olaszországi utazgatásaim során is ugyanis megneszelni véltem az olaszok ilyesféle lokálpatriotizmusát, azt, ahogyan településeiket, kisvárosaikat szeretik, és igyekszenek azt az idelátogató előtt kellemesebbé, barátságosabbá és meghittebbé, vonzóbbá tenni. És sikerül is mindig. Olykor egy magamfajta, az elfuserált pol-kor világ fővárosából ideérkezőnek időbe telik ráhangolódni, visszazökkenni a „normális” emberek közé, vagy mondjuk úgy az új normálisból a régi, jólismert, megszokott normálisba visszautazni. Néha még engem is meglep egy-egy párbeszéd nyílt őszintesége, nyersesége, élce. De aztán mindig rájövök, hogy én ezt mennyire szerettem, és hogy ebben én nagyobb biztonságban vagyok, mint bármilyen képmutatóan bűbájos világban, mert ez az, ami: őszinte.

Photo by Artur Dancs

Bár nagyon fáradt voltam már, mégis örültem, mikor kiderült, a legközelebbi vonat, ami Bordigherában is megáll csak negyven perc múlva érkezik. Éreztem, hogy ennyi idő kell még nekem Sanremoval. Megváltottam a jegyem, hogy ezzel a gonddal is beljebb legyek, és vissza kimentem az utcára a földalatti vasútállomásról. Pár perce bolyongtam a környéken, messzire már nem akartam elkeveredni. Egy teraszvendéglőn akadt meg a szemem. Csendes volt, bentről szűrődött ki fény a két asztalra, és az utcai lampionok felől is valami sárgás fényszín. Egy férfi ült a kettő közül az egyik kinti asztalnál cigarettázva és a tenger felé bámulva elmerengve. Biccentettem neki, mint ahogy egy ilyen mikrovilágban az ember szokta, és beléptem az üres vendéglőbe. A falon mindenféle ételek képei, leírása és árai. Éhes voltam, ugyanakkor már az idő is szűkre mért volt. Ekkor a férfi a teraszról belépett. A cigarettáját a hamutálcán hagyta füstölögni, mint aki tudja, nem sok ideig lesz távol tőle. Kérdezi, mi járatban vagyok.

– Szeretnék enni valamit… Focaccia van? – kérdem a képeket pásztázva a falon.

– Egyen egy szendvicset. – válaszolta kurtán.

– Nem kérek. Más mi van?

– Semmi. – majd érezhette, hogy ez nyersen hangzott, majd mosolyt színlelve a szája szélén így folytatta – Tudja, mi van? Záróra. Na, vicceltem, csak húsz perc múlva zárok.

Nem az a féle ember volt, aki viccesnek tűnt, és a mondata sem tűnt annak, inkább egy álmosolyba bugyolált ténynek, amit ha tetszik, ha nem, ki kell mondani.

– Nekem meg félóra múlva megy a vonatom, éppen elég…

– Akkor egyen egy szendvicset. A feleségem is azért jött hozzám.

– De én nem akarok…

– Már nem is tud. – és elkezdte készíteni, közben mosolyogva rámnézett – Mit iszik?

– Spriccet.

– Azt én állom.

– Miért?

– Csak.

– Számít az, amit én akarok? – nevettem fel.

– Ha nem akarja a szendvicset, most mondja, ne dolgozzak rá.

– Csinálja csak… – intettem, és nem tudtam visszafogni a mosolyomat.

– Tudja mit, ha nem tetszik, azt se kell kifizetni. – majd miközben betette a szendvicset a sütőbe, a pénztárgéphez lép – három euró, de csak magának.

– Most mondta, hogy ha nem tetszik, nem kell kifizetnem, honnan tudja, hogy…?

– Mert tudom. Nézze, annyi pármai sonkát tettem magának bele meg sajtot, hogy létezhetetlen, hogy magának az ne esne jól. Ebbe a szendvicsbe én mindent beleadtam.

Photo by Artur Dancs

Alkony az öbölben

 

Az járt a fejemben, hogy ha New Yorkban lennék, vagy akárhol abban az említett elfuserált pol-kor világban, akkor nekem most sivalkodnom kellene és panaszkönyv után kapkodnom. Ez az ember a manapság divatos plasztikvilágban lévő valamennyi törvényt megszegte ebben a pár mondatban. Ehelyett én egyebet éreztem. Azt, hogy én ezt az ember nagyon szeretem, azt, hogy ez az ember szeret engem, a vendéget, aki záróra előtt ide becsörtetett egy falatra, és azt is, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz még azért, hogy mindenkinek jól végződjön az estéje. Na, ez az, amit száz széles mosollyal és ezer gügyögésbe vegyülő mézes-mázaskodással sem lehetne elintézni.

– Kinn fogok leülni – mondtam, mikor az üzleti részét elrendeztük a dolognak.

– Bánom én – vonta meg a vállát. De kijött, hogy a hamutálcáját elvegye. Intettem, jó lesz nekem a másik asztal is, és ő meg maradjon csak ott, ahol érkeztem előtt volt.

Photo by Artur Dancs

Aperol Spritz

– Tényleg jó szendvicset csinált – ismertem el, amikor kihozta a harapnivalót az Aperol mellé, ami már a kezemben gyöngyözött akkorra. Biccentett, és leült mellém cigarettázni.

– Zavarja?

– Igen, zavarna, ha felém jönne a füst… – itt fel is ugrott a hamutálcával együtt, hogy odébb menjen – … de nem felém jön, maradjon csak – intettem azonnal.

Perceim maradtak a vonatig. A spriccnek is lassan fenekére néztem. Újra elismertem, hogy jó étellel látott el, azt is hozzátettem:

– Maga jó ember.

– Foglalt vagyok – mutatott a gyűrűjére, kacagtunk.

– Pech. Jöjjön ide – intettem, mikor felálltam búcsúzóra.

Odalépett.

– Öleljen meg! – szó nélkül megtette – Maga… maga!…

– Na menjen, mert még lekési nekem a vonatot, és haza kell vinnem magát. Mit mondok majd a feleségemnek?!…

 

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: