Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (4)


 

A találkozás Csipkerózsikával az üveghegyen túl

A Grand Hotel teraszáról a sétányt követve kapaszkodtam vissza a főútra. Az alagút túloldalán voltam, és alattam a teljesen belátható öböl terült el, legtávolabbi csücskében San Removal, a hajlatba fészkelve pedig – immár tudtam – Ospedalettivel. Az alagúton túl ugyanis helységnévtábla is tudtomra adta, elhagytam Bordigherát és átléptem Ospedalettibe. Balomon a meredek hegyoldalon virággal borított kőfalak díszelegtek, elvétve egy-egy villa nézett a kifogástalan panorámára. Miközben lépkedtem előre az úton, az járt az eszemben, hogyan járnak ki és be ezekhez a villákhoz. Igaz, hogy mindegyikhez vezetett egy-egy meredek lépcső, amelyen én jobb hangulatomban sem mernék felmenni, nemhogy le, de nyilvánvalóan más megoldásnak is kellett lennie bejutni ezekbe a pazar rezidenciákba, például odaföntről.

Photo by Artur Dancs

Ház kilátással

Kicsit mulattam is magamban azon, hogy ha valaki most a teraszon ülve ott fenn a magas szirten kiejti kávézás közben kezéből a könyvét, akkor annak egyúttal búcsút is inthet. De nem akartam ilyen sötét dolgokkal beárnyékolni a napsütötte sétámat, amely már akkor sok kilométerre rúgott, és egyértelművé vált, távolról sem tart a vége felé. Ilyenkor persze, a magamféle lábfájós embereknek az is megfordul a fejében, hogy amennyit eddig mentem, hazafelé majd ugyanannyit visszafelé is menni kell. De azt hiszem, addigra eldöntöttem azt is magamban, hogy visszafelé a trolibuszokból lett buszvonalak egyikét veszem majd igénybe, és ezzel kiiktattam csavargásom határait végérvényesen. Nem csak a felettem levő szirteken díszelegtek villák. Az elegáns körívben kanyarodó út, mint egy magas, óriási terasz bámulatos látvánnyal kápráztatott el jobbomon, a tenger felől is. A lejtős hegyoldal alsó része sűrűn vonultatta fel az irígylésre méltóbbnál irígylésre méltóbb palotákat, mediterrán villákat, virágoktól tarkállva, napellenzőkkel, kilátókkal, teraszokkal – egy átlagembernek elképzelhetetlen élet minden kiváltságával. Nagyon sokat jártam a hollywoodi dombok elszigetelt, a külvilágtól elzárt, kiváltságos negyedeiben és palotái közt, New York privát utcáin, a budai Rózsadombon és az oslói és stockholmi villanegyedekben. Ez a ligúriai káprázat mégis valami teljesen más, gazdag ugyan, impozáns és mégsem annyira irritálóan hivalkodó. És az előzőekhez viszonyítva, éppen nem arról szól, hogy a magas kerítések mögé rejtse az ott zajló életet, hanem pontosan arról, hogy az a napfényben legyen, nyitottan a kék végtelen felé és a buja zölddel meg a tarka virágligetekkel szimbiózist alkotva, egy olyan szövetséget, ami barátságossá, és nem kizáróvá teszi azt a látogató szemében.

Photo by Artur Dancs

Amikor a bejárat magasabban van, mint a ház teteje…

Örültem, amikor ivóvízkutat és egy árnyékos oázist is találtam utam mentén, ami annál is nagyobb örömöt okozott nekem, hisz kiderült, nem csak hűsölésre lesz megfelelő a magasra hágott trópusi nap delelőjén, hanem egy a szirtre kinyúló kilátó is egyben, lélegzetelállító kilátással ajándékozva meg azt az utazót, aki ilyen messzire eljut. Ehhez a kilátóhoz ugyanis leginkább gyalogosan lehet jönni, az országút ugyan ott halad el mellette, nincs sem leállósáv, sem parkoló az autóknak, a szűk utat kettőbe osztó folytonos vonal pedig lehetetlenné teszi a forgalom akadályoztatását az autósoknak, hogy a kilátóra kiülve elidőzzenek. Sokan így is megállnak, gyors lépésben fotókat kattintanak, és futnak is tovább, mielőtt a kocsisorral mögöttük meg nem gyűlik a bajuk. Amikor odaértem, senki sem volt még a környéken sem. Úgy éreztem ajándékba kaptam ezeket a perceket odafönn a riviéra fölött. Egyik oldalról Bordighera villáira nézhettem le, ott volt a ház, ami kellőképpen beleillett végre Aciman regényébe, a terasz, a  tengerre nyíló promenáddal, napozóval. A ház előtti szobrok, ligúr korlátok, és a messzire kéklő medence, a teniszpálya, és a lejáró a tengerre a kis csónakkal és a sziklákkal, ahova alkonyodó nyári estéken, késő délutánokon apályban ki lehet ülni, és hosszasan bámulni a végtelent, vagy beszélgetni a világ s az élet fontos és kevésbé fontos dolgairól. . Ha nem tudnám, hogy Anchise már sok éve nincs az élők sorában, azt hinném, az a hajlott ember, aki a pályáról épp összeszedte a lehullott pálmaleveleket, és átment a medencét kitakarítani, éppen ő az.

Photo by Artur Dancs

Boldogságpont egy kilátón

Balra a völgyben, az öböl ölelésében lentről, a tengertől, fel a hegy ormáig a már Bordigherából is oly sokszor megcsodált ház-amfiteátrum, a domboldalba ágyazott színes villák, házak és paloták. A hegy tetején egy templom tornya. Eszembejut, hogy mikor tavaly, Bordigheráról a távolba tekintve utánaérdeklődtem, azt mondta valaki, az a templomtorony San Remo. Most, hogy beláttam jól a környéket, egyértelműsítettem magamban, az mindenképp csak tévedés lehet, hisz az a templom Ospedaletti fölött van – még ha sokkal magasabban is. Eldöntöttem, hát önkényesen, hogy én tudom jobban, és az nem San Remo. És ettől nem csak vidám, de az új felfedezéstől boldog is voltam. Annyira belefeledkeztem a tájba és elmélkedéseimbe, miközben locsoltam a fejemre és döntöttem magamba is a friss, jó ízű hegyi forrásvizet, fotóztam és jegyzeteltem, hogy azt sem vettem észre, hogy a semmiből egy idős házaspár tűnt fel mellettem a kilátón.  Kézenfogva érkeztek, ők is Bordigherából sétáltak fel. Udvariasságokat váltottunk olaszul, és megkértek, ha már úgyis értem a módját a fotómasináknak, az övékével is lőnék párat úgy, hogy egyiken ők is lennének rajta, hadd tegyék el ezt emlékbe. Ki tudja, eljutunk-e még valaha ehhez fogható szép helyre, a mi korunkban ez soha nem tudható – tette hozzá a férfi szelíden mosolyogva egy olyan ember nyugalmával, aki szép életet élt, és tisztában van vele, hogy már kevesebb élmény maradt hátra ahhoz képes, mint amit már eddig szerencsésen megtapasztalt. És vállán keresztül magához ölelte az asszonyt. Ha hirtelen eszembe jutottak volna a megfelelő szavak, azt válaszoltam volna, hogy ez nem is annyira kor függő, mindannyiunkra éppen ugyanúgy érvényes igazság ez. De nem tudtam elmondani ezt így, és beláttam, nem is nagy baj, mert a legkevésbé sincs ilyenkor szükség eféle eszmefuttatásokra, csak fogni kell a gépet s kattintgatni. Ahogyan előbukkantak, ugyanúgy vesztek a semmibe búcsúzásunkat követően, csak sejtem, ők Bordighera felé fordultak vissza. Én Ospedaletti felé folytattam az utam.

Photo by Artur Dancs

Nem követtem már a megtett távolságot, teljesen belefeledkeztem a tájba, az ebből született gondolataimba, a valóság meséjébe. Amikor egy letérő jött velem szemben jobb felé, tudtam, ez csakis a tengerpartra vezethet, ezzel pedig tévedni nem lehet, gondolkodás nélkül letértem a főútról, és megindultam a völgy felé. Nem is váratott sokáig a csoda: a látvány, ami elém tárult a fák takarásából. Ospedaletti tengerparti promenádja húzódott előttem, balról szállodasorokkal, színes házakkal, jobbról a kéklő öböllel, középen pálmasorral hímzett sétáló-bulvárral.

A város messzibe nyúló története a XIV. században kezdődött. A békés ligúrok, akik itt laktak, és a városukat a maguk nyelvén Spiaretinek emlegették, lényegében halászattal tengették csendes életüket. A város nevének eredete a Máltai Lovagrendhez kötődik. A provence-i nemes, a Szent János rendbéli Grand Master, Fulcone di Villaret csapatával Palesztinából tartott hazafelé a történet szerint, amikor a Ligúr-öbölben hirtelenkelt viharban hajótörést szenvedtek. A partra úszva menekültek meg a tenger haragja elől, és a helyen szentjük dicsőítésére egy kis kápolnát, emellé pedig egy menedékházként is szolgáló kórházat emeltek, hogy a Szentföldre tartó zarándokoknak védelmet nyújtson e környéken áthaladva azt követően. Olaszul a kórház, ospedale, de a történészek inkább hajlanak arra, hogy a luogo ospitale, azaz  vendégszerető hely kifejezés áll a város nevének eredete mögött. A kápolna helyén a XIX. században épült a templom, amely Szent János mellett Szent Erasmus, a tengerészek védőszentje dicsőítésére is áll a Ospedaletti-i óvárosban. A feljegyzések szerint VII Piusz pápa 1814 telén személyesen is járt a kegyhelyen, ahol egy éjszakát el is töltött.

Photo by Artur Dancs

Promenád

 

Miközben sietve lépdeltem a promenád felé, hogy mihamarabb a teljes panoráma enyém lehessen, és hogy lábamat legalább megmárthassam a hűs tenger vizében, szememmel azt a templomtornyot fürkésztem, amit a hegyről és Bordigheráról a város felett tudtam, s amiről ma örömmel és önkényesen eldöntöttem, hogy nem San Remo tornya, hanem Ospedalettié. De nem találtam – ehelyett a magasban az E80-as viaduktjai tűntek fell emitt-amott a hegy gyomrából elő-előbukkanva, mint ürgelyukakból, és a város felett a város többi temploma, az impozáns, 1594-ben épült Madonna delle Porrine a magasból és a Keresztelő Szent János temploma az alsó városban, aminek alapkő letételére 1817-ben került sor. Ez a San Giovanni Battista azért is egyik legfontosabb temploma a városnak, mert a lakosság közreműködésével, mindenki hozzájárulásával épült. Ospedaletti lakosai ugyanis az ácsok és kőművesek mellé szegődve dolguk végeztével a hétköznapokon, de a hétvégék pihenőnapjain is hathatósan kivették részüket az építésből.

Photo by Artur Dancs

Az alsó város a nép templomával

Érdekes volt megtudnom, hogy a város nem olasz lakossága manapság többnyire román. Albánok és oroszok is nagy számban élnek itt, elvétve egyéb nemzetiségek, természetesen, franciák is. A zajos történelme során ugyanis tartozott ez a város Ventimiglia grófságához, a Genovai Köztársasághoz majd nagyon sokáig a napóleoni Franciaországhoz is. Bonaparte bukása után a Bécsi Kongresszus Szardínia királyságához csatolta, ezt követően lett az olasz királyság része a XIX század végére. Mindaddig nem sokan tudtak a településről, s amint mondottam leginkább halászfalunak volt tekinthető a XIX. század közepéig. Emellett oliva- és citrusfélék és virágok termesztésével is foglalkoztak a helyiek. A nagy változást az oroszok cárnője hozta, aki első ízben érkezett ide üdülni, így a város a turizmus robbanásszerű fejlődését II Sándor cár feleségének, Marja Alekszandrovna cárnénak köszönhette. A riviéra gyöngyszemeként emlegetett kisvárosban ezt követően kezdtek szállodák és az előkelő látogatók igényeinek megfelelő paloták épülni. Itália első kaszinója is itt nyitotta meg kapuit a Sultana villában a város korzóján 1883-ban. Nem volt hosszú élete, mert királyi rendelettel már 1925-ben be is záratták.

Végre kiértem a tengerpartra, és az egyik hullámtörő sziklás stég mélyen az öbölbe nyúló csücskébe mentem ki. Ledobtam a hátizsákom, és megmártóztam a  kellemesen hűsítő vízben. Hanyattfeküdtem a napon a fehér csíkos sötétszürke sziklákon, és körbenéztem, fejemet a hátizsákomnak támasztva. A parton fiatalok fürdőztek, a sétányon kerékpárosok és andalgó párok. A promenádon a villasor lehúzott bordó, kék, zöld és sárga redőnyeivel, a déli naptól védve szobáik árnyékait. Ismét olyan pillanathoz érkeztem, amikor szinte hangosan felszakadt belőlem: sehol máshol nem lennék szívesebben ebben a pillanatban. Boldog voltam a bőrömben éppen ott, ahol voltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Életem visszaigazolásai ezek, bár olyankor egyáltalán nem ilyen önigazolási szinteken gondolkodom.

Photo by Artur Dancs

Káprázat

És ebben a káprázatban valahol a távolban, a dombon túl, a völgyben végre feltűnt valami, ami olyannak tűnt, mint annak a templomnak tornya, amit kerestem, amit korábban, a magasból a város felettinek láttam. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni döntésebben, amellyel Ospdalettinek ajándékoztam gondolatban. Egy férfi jött ki a sziklákra tőlem nem messze, és napozni készült. Helyinek tűnt, tőle kérdeztem meg. Felállt, a tenyerét a szeme fölé helyezte napellenzőnek, és a szemét erőltetve követte ujjamat, amivel a torony felé mutattam a távolban.

Ah, quella chiesa? È la Parocchia di San Sebastiano dalla Sanremo!  (Óh az a templom? Az a sanremoi Szent Sebestyén! ) – válaszolta kurtán és határozottan.

Nem voltam igazából csalódott, sőt, inkább attól voltam most boldog, hogy ennek is sikerült végére járnom. Megköszöntem a férfinak a felvilágosítást, és bevallottam neki, hogy én ma  korábban eldöntöttem, ennek a városnak tulajdonítom azt. A férfi előbb végighallgatott, hogy megértse, amit mondani próbálok, majd nevetett. Megnyugtatott, ne vegyem a lelkemre a tévedést, nem olyan fontos dolgok ezek. És valami olyasmiről szólt, amire később rákerestem, és utánaolvastam, hogy jobban megértsem: Col-di-Rodi, vagy Coldirodi. Ott áll ez a templom, és nevezni is szokták úgy. Coldirodi ma már csak egy kis település, amely az idők során beolvadt a nagy San Remo városába. Valamikor az olasz királyság idején azonban municípiumként sokszorosa volt a jelenlegi területének, és magába foglalta, többek között Ospedalettit is. Márpedig a templom 1319-ből datálódik, így nyugodtan mondhatjuk ma már azt, hogy tulajdonképpen – anélkül, hogy a hegy tetejéről cseppet is arrébb ment volna – tartozott az ide is meg oda is. Pont, mint azok az öregek, akik egy faluban élték le az egész életüket, és a bolond történelmi határhúzogatások közepette megannyi nemzet részévé váltak akaratlanul is az életük során. Úgy tűnik, ezeknek a hányattatásoknak nem csak mi, emberek és nemzetek vagyunk kitéve, hanem ezek a magatehetetlen épületek is. Amelyek aztán, íme, hét évszázad távlatából is képesek gondolatébresztő leckéket adni nekünk.

Photo by Artur Dancs

Ospedaletti

Délutánba hajlott a nap, amikor felcihelődtem továbbindulni. Meg sem fordult a fejemben már megállni San Remoig, a lábam azonban kérte, úgy intézzem, hogy neki ehhez sok köze ne legyen már, így a buszmegálló irányába indultam el. Nem tudtam, pontosan, hol találom majd, de az árulkodó trolivezetékek segítenek majd, gondoltam, és mindenképp a főútra gyanakodtam. A stégről a promenádra baktattam vissza, és kedvem volt egy sétára a villasor alatt. Ahol a házak sora véget ért, ott állt  elhagyatottságában egy piszkos rózsaszín épület: a riviérai vasútvonal egyik szép emléke, a vasútállomás. Az egykori Ospedaletti Ligure állomás majdnem két évtizeddel ezelőtti bezárását követően, a várost megfosztották a vasúttól is. A modern kettős sínpár ugyanis Genova és Ventimiglia közt, majd tovább Monte Carlón és Nizzán át Cannes-ig és Marseilles-ig nem pontosan a régi vasút nyomvonalát követi. Bordigherából San Remo felé fennebb, a hegy gyomrán át vezető alagúton halad. A régi állomásépület is az enyészeté, a sínek helyét pedig frissen kiépített kerékpárút foglalja el és vezet át a néhány kilométerre fekvő San Remoba.

Photo by Artur Dancs

Egy vasút emlékei

Miközben az egykori állomástérről a fehér ligúr korlátokkal szegélyezett, virágokkal befuttatott lépcsőkön a főút felé, a korzó irányba kapaszkodtam itt is- ott is megállva, széjjelnézve, mind egyre az járt a fejemben, hogy ez egy alvó tündérváros. Lehet, hogy az egyik szép csillaga volt egykor a riviérának, ma már sokkal inkább az üvegkoporsóban fekvő hercegnőre emlékeztet, akit ha nem csókol fel mostanában a szép herceg, befutják a csipkerózsák és a virágok szúrós védelme alatt örökre eltűnik majd szemünk elől. Mi sem nyomatékosíthatta ezt bennem jobban, minthogy a korzóra felérve egy gazokkal és citrusokkal meg pálmákkal benőtt dzsungelen túl, az egyik cifra kerítés túloldalán, a domboldalra kapaszkodva megpillantottam egy romokra pusztult, nyomaiban is elegáns, királyi módon fenséges palotát. Ez az egykor volt kaszinó, a Villa Sultana – vagy ami abból még megmaradt a sok évtizedes enyészet nyomán, Ospedaletti egykor volt pezsgő társadalmi életének egyik legjelentősebb központja. Ebben a pillanatban úgy tűnik, örökre eltemetve. Mintha fájna is a városnak, senki sem akar erről beszélni. Vagy úgy tesznek, nem értik, amit kérdek, vagy ha értik, csak megvonják a vállukat. És ha mutatom, oda sem néznek. Tudják, mi van ott, de nem fordulnak arra. Lesütik a szemüket és továbbmennek a korzón. A napsütésben.

Ekkora már az is eszembe jut, egész nap nem ettem semmit, kilométerekben és hegymászásban azonban alaposan kivettem a részem. A lábamnak tett ígéretnek híven a buszmegálló után néztem, és ott meg pontosan elém került egy helyi kisvendéglő. Hét percem volt a busz érkezéséig San Remo irányába, hosszabban nem szerettem volna étkezés ürügyén elidőzni, gyorsan eldöntöttem, hogy két cannoli majd éppen megteszi egyelőre, és majd San Remoban vagy estére Bordigherán alapos vacsorának is utánanézhetek. Ennek a gondolata is jól hangzott, és azt nem is sejthettem, hogy addigi életem legfinomabb cannoliját fogom éppen ott kézhez kapni. Olyan lágy vaníliás krémre gyermekkoromból emlékszem még, eltekintve anyám franciakrémeseitől, amikor a szomszéd udvarbéli barátaim, Hégetőék szaladtak át egy-egy tál képviselőfánkkal, amit mi krémesgombócnak hívtunk. Édesanyjuk, Ildikó néni, mindannyiunk mindenkori szolgálatos és tartalékos szülője pedig elégedetten nézte az udvarunkra átnyíló ablakból, hogyan tűnik el a tálnyi sütemény szempillantás töredéke alatt. Mindig csak arra kért, a tányért hagyjuk egészben, és ha nem utáljuk, gyorsan nyújtsuk is fel az ablak alatt, mielőtt lába kél vagy baja esnék.

Photo by Artur Dancs

Cannoli

Nem csak egyet, de sikerült két cannolit is lenyomnom kisebb megerőltetés nélkül, mire a V-vel jelzett busz Ventimigla és Bordighera felől be nem futott, és elindultam San Remoba. A testszag és forróság, ami a buszon megcsapott eszembe juttatja mindig, hogy valamiért Európában soha nem honosodott meg a légkondicionálás világa. Ha eszembe jut, hogyan izzadjuk szét egyenruháinkat első percben, mikor dolgozni kiérünk a párizsi reptérre vagy akár a madridi Barajasra, hogyan szenvedünk a nyári hőhullámokban Norvégiában a hotelben és a vonaton vagy villamoson is, nemkülönben Budapesten a buszokon vagy a metrón, egyértelmű, valamiért ez a dolog amerikai luxusként maradt fenn mindeddig. Bár Amerikában nem annyira luxus, mint inkább természetes. Itt a luxust egyedül abban mérik – és ebben senki ne keressen különösebb logikát, pont, mert Amerika – hogy ki tud nyáron hidegebbet és télen melegebbet produkálni adott helyiségben. Lényegtelen, hogy senkinek se jó a kinti forróságból 13 fokra bemenni nyáron, mint ahogy télen sem a zimankóból a 30 fokos irodákba vagy üzletekbe. A lényeg a státusszimbólum, azaz, hogy „megtehetjük”.

Photo by Artur Dancs

Nos, azon a jó öreg ingabuszon, ami ugye a régi villamosokat, meg a majdani trolikat hivatott pótolni semmi jele nem volt efféle imperiális hivalkodásnak, mert olyan borzasztó meleg volt, hogy  pár perccel később kiszállva San Remo tengerpartján kifejezett felüdülés volt. Mintha újjászülettem volna.

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: