Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (3)

 

Az út a hegyen túlra

Mielőtt Olaszországba utaztam, forgalmas időszakok jártak rám, ami, mint olyan nem bántott, inkább aggodalmat keltettek bennem mindenféle – a korral járó – fájdalmak a lábamban, derekamban és egyéb nyavalyák. Mert bár azokban a pillanatokban, amikor menetközben a mindennapokban vágyakozva felidéztem magamban tervezett napjaimat a riviérán, a tengerparton képzeltem magam, amint fekszem a köves parton, a tengercsapkodás csendjében olvasgatok, vagy azt, hogy este a piazzettán vagy a barettóban behűtött pinot grigiót illogatok jegyzeteket készítve későbbi írásaimhoz, vagy csak kifelé bámulva a gondolataimból merengek, igazából mindig is tudtam, hogy ami itt leginkább vár rám, az véget nem érő barangolások.  Hogy a ventimigliai csavargás majdnem húsz kilométeres napja után is frissen, tiszta inget öltve másztam fel késő este a bordigherai óvárosba megérinteni néhány boldogságpontot a korábbiakból, – és újabbakat is létrehozva – nyilvánvalóvá tette, hogy a lábam, s általában a szervezetem is teljesen átállt. Olyan állapot ez, amikor az emberben tudatosul mélyen valahol, hogy most és nem máskor van itt a lehetőség a boldogságpontok kiépítésére, és ezek a boldogságpontok adott pillanatban majd meghálálnak minden értük hozott áldozatot, akár hatványozottan is. Mert ezek a boldogságpontok határozzák meg további életünket, boldogságunkat, s ezáltal egészségünket is. Beleértve a fránya izületi fájdalmakat is, amit a tengervíznél, a napsütésnél és a boldogságnál jobban semmi kenőcs vagy varázsszer nem gyógyít hatékonyabban tapasztalataim szerint.

Piazzetta

Az olasz riviéra legdélebbi csücskét, valamint a Riviera dei Fiori és a Sanremo-öböl elválasztópontját jelző Cape Sant’Ampelio sziklás tengerpartja mellett lépkedtem le a kőbe vágott lépcsőkön, amelyeken a sziklákon napozó strandolók is lejárnak a városvédő szent kis kápolnája alatti részre, hogy a zajos strandoktól távol élvezhessék a hullámverést és ezt a kis elszigetelt paradicsomot. Éjszaka a Città Alta felől hazafelé ereszkedve tekintettem ki SanRemo felé az öbölre, és a kikötő fényeitől, a hosszan a vízbe nyúló móló látványától, a rendben és ritmusra ringatózó jachtoktól kedvet kaptam egy kikötőbéli sétára is. És arra is, hogy a kikötőből feljövet, majd Bordighera ezen túlfelét is bejárjam újabb mesék, tengerparti teraszos házak és egyéb titkok felkutatása érdekében. Megnézni közelről is a Grand Hotelt, amiről csak teleobjektíves fotóim voltak, s amiről csak olvastam addig. És mint mindig, a leginkább az izgatott, ami az egész mögött van, az, amit nem ismertem még, az, ami a dombon vagy a kanyaron túl nem volt a városból látható. Szeretem, amikor sikerül magam ilyen felfokozott izgalommal útra tenni. Ilyenkor érzem, hogy csodálatos dolgok történnek majd meg velem, mert ilyenkor megfelő mértékben kíváncsi is vagyok arra, amit találhatok, s ugyanakkor a végtelenségig is nyitott bármilyen kalandra.

Regina Margherita di Savoy

Ennek az ígértével lépegettem a móló felé a magasan fekvő utcáról másnap kora délelőtt. Sant’Ampeliot és Savoyai Margitnak, az olaszok kedvelt királynéjának, Regina Margheritának a Marabutto alatti kertben felállított fehér szobrát is magam mögött hagyva. A tengerre kitekintve egy a sziklákra, a víz fölé épített teraszvendéglőt pillantottam meg. Egy pár reggelizett néha fejüket összedugva, vidáman felemlegetve az elmúlt éjszaka élményeit, gondolom – míg egy másik asztalnál egy magamféle ember kávézott a tájba feledkezve. Az emberek többsége nem érti meg ezeket. Azokat, akik magukban utazgatnak, akik magukban kávéznak egy irígylésreméltóan pazar kilátás mellett, akiket nem vesz körül zajos társaság, akik nem bújnak össze senkivel a reggeli fölött, sem a vacsoránál késő este fenn a piazzettán, amikor már alábbhagyott kicsit a nappal melege. És azt is hiszik, hogy ezek az emberek magányosak vagy talán épp boldogtalanok is. Ez éppen olyan melléfogás, mint bármi, amit nem vagyunk képesek teljesen megérteni, ezért a magunk szemszögéből ítélünk meg, kifejezetten csak saját felfogásunk felületes tükrében. Miközben annyi magányt, annyi tragédiát látok egy-egy zajos társaságban, sőt, egy-egy párkapcsolatban is, amit kényelemből sokan képesek életük végéig keresztként cipelni, másrészről ott vannak ezek a boldog egyedülállók. Persze, hamis lenne, ha nem tenném hozzá, mindkét oldalnak megvan a másik véglete is, a boldog párok, összeforrott társaságok és a magányos magányosok is. A magamféle magányos utazóknak ott van társnak mindenki és minden, akit és amit útjába talál. Nincsenek kötöttségei is – bármikor letérhet egy útról, visszafordulhat, vagy felkutathat egy olyat, amelynek a kockázatát más nem vállalná. És ha éppen az a más az ő társa, akkor ez már összetettebbé teszi a döntést, lecsonkít valamit, amiről még azt sem tudtuk, mi lett volna, ha nem vágják rövidre egy kompromisszummal.

Terasz a sziklákon

Amikor egyik életemből a másikba csöppentem, amikor otthoni életemmel magam mögött hagytam az otthon és társaságom kényelmét, hirtelen csend vett körül. Egy új világban voltam, idegenek közt, idegen helyeken, idegen nyelv környezetében, mondhatni teljesen egyedül. Hirtelen nem voltak ott a barátaim, nem voltak ott szeretteim, nem volt ott senki, csak egy nagy űr, és egy hozzávetőlegesen tiszta lap. Én akkor kezdtem el beszélgetni. Akkor ízleltem meg annak a nagyszerű élményét, hogy újabb és újabb beszélgetésekbe elegyedek teljesen ismeretlen helyeken, teljesen ismeretlen emberekkel. Ha nem szabadulok ki szeretteim és barátaim védőburkából, akkor én sohasem ismerem meg a világot. Túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy ezt megtettem volna. Annyi volt a világ, kerek volt, tökéletességgel felér az ember lelkében, ha csak olyanok veszik körbe, akik ismerik, megértik és szeretik kikötések nélkül. Én nem vagyok, soha nem is voltam hangos egy társaságban. Hallgatni szeretek. Ha barátaim közt vagyok, azért, mert szeretem hallgatni őket. Ha olyanok közt, akiket nem szeretek – ezt igyekszem elkerülni, de néha kivitelezhetetlen megtenni – akkor meg azért, mert nem érdekel sem az, amit ők mondanak, és az sem, amit én mondanék, ha megszólalnék. Minél kevesebben vannak mellettem, annál könnyebben ered meg a beszélgetés fonala. És egész életem a bizonyíték rá, amennyiben bizonygatni kellene, hogy nem feltétlenül azért, mert zavarban lennék. Ma pedig már egyik legnagyobb kedvtelésemet lelem abban, ha idegen emberekkel megállhatok beszélgetni. Ott vannak például a pincérek. Mindenhol ott vannak. És egy pincér a legkevésbé sem időzik el párok vagy társaságok mellett egy-egy semleges anekdotán vagy szófordulaton túl, de egy pincérrel mindig nagyokat lehet beszélgetni, ha az ember egyedül ül be egy vendéglőbe. Nem utolsó sorban, helyi szinten az utca embere és a pincér, az eladó a kisboltban az, aki a leghitelesebb történetekkel vagy tanácsokkal láthat el adott helyről.

Bordighera a mólóról

Nemrég Athénban jártamban ismertem meg Thanost. Amikor megismertem, nem tudtam, hogy pincér, csak azt, hogy folyton belemászkál az általam kitalált fotóba. Még dohogtam is fennhangon emiatt. Ő pedig hallotta, de nem értette, mert mosolyogva odajött, és miközben fényképekről, származásomról és a forróságról váltottunk gondolatokat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmagyarázta, hol vannak a legjobb helyek Athén óvárosában fehér falú házak közt sikátorokat fotózni az Akropolisszal a háttérben. Ha Thanos nincs, nem találom meg azokat a titkos kis utcákat. Aznap biztos, nem. Aztán később, amikor a fotózásból visszatérve éppen azon a teraszon ültem le ebédelni és ejtőzni, miközben Thanos történetét hallgattam az Amerikába szerencsét próbálni kiutazott öccséről és egyéb érdekes sztorikat, az is megfordult a fejemben, hogy Thanos érthette is akár, amikor szidtam a fotóbombázás miatt, de tudta, hogyan szóljon hozzám ahhoz, hogy később ő is jól járjon, és én is jókedvű legyek. Soha olyan pontos helyi információt nem tartalmazhat egy útikönyv, mint amit egy helyitől elsőkézből ajándékba kaphat az ember, ha sikerül megszólaltatnia.

Néha egy metrón kialakult beszélgetés vagy éjszaka a repülőn egy pohár vízért kicsoszogó utassal elkezdett társalgás felfoghatatlan távolságokba vihet. Ha valakivel vagyok, ha társaságban vagyok, nem érzem sem szükségét, sem a varázsát ennek. Magamban kell lennem ahhoz, hogy ezek az instant, legtöbbször tiszavirág-életű kapcsolatok létrjöjjenek. És nem baj, ha tiszavirág-életűek, mert a lényeg abban van, ami utánuk marad. Sokáig azt hittem, ez az egykor volt riporter kíváncsisága bennem, de örömmel jöttem rá idővel, hogy a riporter már rég nem létezik, és ez csak a legegyszerűbb és legtisztább emberi kíváncsiság az új és az izgalmas ismeretlen irányában.

A kikötő háttérben a Grand Hotellel és Ospedallettivel

Magamban járni az utcákat, a városokat vagy a világot számomra nemhogy nem járt hiányérzettel soha, de leginkább így szeretem. Barátaim talán az egyetlen közeg, ahol erről teljesen nyíltan beszélgethetünk. Sokszor nevetve mondják, hogy az ilyen emberek, mint én maguknak valók. Tudom, nem bántó szándékkal, még csak nem is szemrehányóan teszik ezt. Sőt, teljesen elfogadják, még ha nem teljesen értik is ezt a féle életvitelt. A legkiábrándítóbb az, amikor ilyen szempontból teljesen idegen emberek segítség szándékával kijelölt barátokat vagy épp párt akarnak erőszakkal a magamfajták mellé intézni. Persze, primitívségükben ők nem is sejthetik, hogy amikor az az ember ott ül egyedül annál az asztalnál a kék tenger reggeli csillogása fölött kávézva, lelkében minden barátja vele lehet épp, és élete valamennyi szeretője is. Nem hiszek a távolságban. Hogyan is tehetném? Egész életem dőlne kupacba kártyavárként, ha elkezdeném hinni a fizikai távolságot. És ebben az átkarolható végtelenben én a rajongásig szeretem a barátaimat és szeretteimet, mint ahogy ők is engem – feltételektől mentesen. És soha nem cserélném le őket másokra, mint ahogy egyiket sem mindenkori szeretőim közül.

Ezekbe a gondolatokba feledkezve időztem el a korlát mellett a teraszra lenézve. Irígyeltem őket. Ott van az ellentmondás ebben, nyilvánvalóan. Hisz akkor ülhetnék le a sok üres asztal akármelyikéhez, amikor akarom. Ugyanakkor minden percet sajnálnék, amit ezen az esőmentes reggelen másra fordítanék, mint a felfedezések, amelyekre korábban felaljzottam magam.

Bordighera óvárosa

Minél bennebb haladtam a széles félkörívben az öbölbe nyúló magas móló falának tetején, annál változatosabb és tágasabb kilátás nyílt Bordigherára. A kedves hely, amit sokszáz fotón örökítettem meg első felindulásomban első látogatásom során, most újabb és újabb oldalról mutatta meg magát. És mindenik oldal elbűvölően szép volt. Az óváros tetején a hagymakupolás harangláb színes cserepekkel kirakott  tornya, a város összetéveszthetetlen jelképe a mindenek feletti, a mindenható uralkodója Bordighera látképének. Alatta a dzsungelszerű egzotikus növény gyűjtemény, az egykor volt Moreno-kertek szélső határa a világ minden tájáról származó, évszázados korú növény-különlegességeivel, s a kettő közt az óváros színes házainak sora, zsalugáteres ablakaikkal, csíkos napellenzőivel. Odébb, mintha épp a mindenség közepén lenne, kiugróan és rikítóan fehér színben tündökölve, maga az elegancia, amit a mester is jókedvében alkotott. Garnier palotája a magas domboldalból a tengerre, a kikötőre és az egész tájra lenézve olyan, mint valami fess admirális. Ez az a palota, amiről tévesen azt hittem, Monet bordigherai képeiről ismerem. Mindaddig, míg Garnier másik – kissé elhanyagolt csodáját – a Via Rómán fel nem fedeztem, a Bischoffsheim-villát, mai nevén, Etelindát.

Villa Garnier a bordigherai hegyoldalon

Bár látnivaló volt, hogy nincs, mindvégig azt reméltem, a móló végére érve a hosszas gyaloglás után majd ott lesz, ahogy szokott egy világítótorony. Szeretem a világítótornyokat, ezért is reméltem. Meg mert pont megfelelő hely lett volna egy torony számára a víz felőli kikötői bejárat kapujában egy meg-megvillanó torony. Helyette egy Mária-szobor volt gyermekével és a felirattal: „ Tengerünk csillaga, Mária, kihez bizakodással fordulunk a veszélyes tenger hullámai és szelei közepette”. Mária pontosan a Garnier-házzal áll szemközt. És ugyanolyan fehér színben tündökölt mindkettő a délelőtti napsütésben. A szobor mellett egy szűk lépcsőn a hullámtörőkig is lemerészkedtem, egyrészt magamat próbára téve, másrészt újabb perspektívák kiaknázása érdekében is. A kamerán keresztül karnyújtásnyira tűnt a Grand Hotel a Bordighera határát jelző hegy alsó szirtjén, éppen tisztességes távolságban a tenger fölött. A hoteltől újabb széles kanyar zárja közre az öblöt, ami San Remo nevét viseli. Közvetlenül a kanyarban a délelőtti felszálló párában fátyolosan, de tisztán kivehető egy másik település is, Ospedaletti, amely a tengerpartról fel egészen a mögötte húzódó hegy tetejéig, amfiteátrum szerű elrendezésben sorakoztatja fel színes házait. A csúcson pedig ott az óváros és a templom, melynek tornya messzire látszik. Kilátásba helyeztem, hogy ha majd egy nap elutazom San Remoba, akkor esetleg ezt a települést is bakancslistámra teszem. Kinéztem magamnak a Grand Hotelt, mint következő úticélt, és elindultam visszafelé a mólón, hogy széles kerülővel visszajussak oda, ahol korábban a terasz fölött és a sziklás lejáratnál elidőztem. A főút, amely Franciaországból jön az Azúrpart mentén Ventimiglia és Bordighera érintésével, és fut tovább San Remo majd Genova felé, legnagyobb örömömre nem volt túl forgalmas ezen a reggelen. Lila papírvirágok ligete színezte a kövekkel kirakott falakat a hegyoldalba vágott út fölött. Alatta, egy lentebbi teraszon a riviérai vasút sínpárja osztja ketté a partmenti villasort és a hegyoldali várost.

Stella del Mar Maria

Megfejtettem a Ventimiglián és Bordigherán is végighúzódó, és a főúton San Remo felé is folytatódó trolivezetékek rejtélyét is. Persze, normálisabb embereknek fel sem tűnne egy használaton kívüli trolivezeték hosszú kilométereken át. De mivel engem mindig foglalkoztat a tömegközlekedés, hogy a megfejtésre váró titkokról ne is beszéljünk, úgy éreztem, érdemes ennek is utánajárnom. 1942-ben kezdték kiépíteni a riviérai trolibuszhálózatot. Első szakaszban San Remo és Ospedaletti között, majd a Taggia és San Remo közötti szárnyvonalat. Majdnem tíz évvel később készült el a felsővezeték Ospedaletti és Ventimiglia között, ez a vonal haladt át Bordigherán is. Az addig villamosok által bejárt útvonalon Ventimiglia és Bordighera közt, és innen San Remoig, immár 18 kilométer hosszan közlekedtek a trolik, környezetbarát és olcsó tömegközlekedést biztosítva. A városon belüli vezetékeket kihasználva, a későbbiekben egy helyi trolivonalat is működtetni kezdtek San Remoban. A Bordighera és Ospedaletti közötti meredek emelkedő okozta nehézségek és az időszakos útkarbantartások megnehezítették a trolijáratok közlekedését, és ma már autóbuszok közlekednek a hosszú vonalon. A felsővezetékekeket azonban meghagyták arra az eshetőségre, ha környezetbarát megfontolásból ismét lehetőség nyílna korszerű és nagy kapacitású trolik működtetésére a riviéra mentén, amelyek képesek gondok nélkül megmászni a hegyi út lejtős szakaszait.

Grand Hotel del Mare

A főút mentén a Grand Hotel felé, kifelé haladva Bordigherából egy újabb fürt házat találtam. Felfelé a hegyoldalon is húzódott egy villasor, ahová meredek lépcsők vezettek fel, és amelyeket nagy kertek, narancsligetek választottak el egymástól és borzos fejú pálmafák. Alant pedig, az országút és a vasúti kettős sínpár között, majd a vasút és a tenger között újabb oázisok húzódtak meg. Itt volt egy ház tengerre néző széles balkonnal, zöld zsalugáterekkel, franciaablakokkal, a falhoz támasztott biciklikkel. A villa körül pedig buja kert gyümölcsössel, gazdag sárgabarack- és fügetermés alatt hajlongva, narancsoktól sárgálló ligetek által árnyékolt udvarral, az udvaron asztal, székek, padok, hogy bármikor ki lehessen ülni ebédelni vagy egy grappát meginni, ha az esti órákban ennek jön el az ideje, netalán egy könyvvel letelepedni valamelyik fa alá, és frissen facsart barack- vagy narancslevet szürcsölni. Az udvarról kis, rozoga kertkapu nyílt egy árkádos átjáróra a vasútsínek alatt, amely egyenesen a tengerpartra vezetett a tengerparti homokos focipályán keresztül. Kicsit mulattam magamban, hogy olyan intenzitással keresem akaratlanul is az Aciman regényébe illő villát, mintha nekem kellene nyár végéig megírnom a „Szólíts a neveden” folytatását.

A tengerparti villa

Letértem a főútról az első adandó alkalommal, és az egyik ilyen kis árkádos alagúton kiléptem a tengerpartra. Pontosan, mert nem könnyen elérhető ez a szakasza a tengerpartnak, minden jel arra utalt, hogy itt csak a helybéliek, a környéken lakók szoktak előfordulni. A parton emitt-amott napozott vagy olvasott egy-két ember, és noha egy teraszvendéglő is volt az egyik pálmafás ligetben, az volt az érzésem, mindenki, aki ott volt, ismerte egymást, a környékbeli házak lakói lehettek. Futólag mindenki megnézett, mint nyilvánvalóan eltéved idegent, de annál tovább nem foglalkoztak velem. Tudhatták, ha valami kérdésem lenne, akkor feltenném azt. És örültem, hogy békén hagytak, s annak is, hogy nem bámultak kitartóan, hanem napirendre tértek saját társalgásaikban. Az út magasabbra emelkedett, és hirtelen a város végére értem, ahol a magas hegy állta el az utat. Az országút egy alagúton át rövidített a túloldal felé, és ugyanúgy az alant sikló vasút is egy kettős alagútba tűnt el. A kettő között a szirtre kapaszkodva ott állt a szálloda, s bár a buja növényzet kissé eltakarta, nyílvánvalóan kifogástalan kilátást biztosított mindazoknak, akik oda foglaltak szállást bordigherai tartózkodásukra. Éppen átmehettem volna az országúti alagúton is a falhoz lapulva, ám ettől kifejezetten irtóztam. Nem valami fóbiám miatt, hanem mert úgy gondoltam, nagyon megviselné napsugarassá vált hangulatomat az a pár perc, amíg a gyéren megvilágított közúti barlangon átérek a túloldalra. A túloldal viszont nagyon érdekelt, már attól a perctől kezdve, hogy először Bordigherába érkeztem, és a tengerpartról is de az óvárosból is balra tekintve megláttam ezt a hegyet a távolból ürgelyukakra emlékeztető alagutakkal, a virágos lejtőkkel és a grandiózus panorámahotellel. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha a szálloda promenádján vágok keresztül.

Kilátás a Grand Hotelből

A teraszról lépcsősor kanyargott le a völgybe a tengerig. Kaktuszokkal és pálmafákkal díszített sziklakert rendezett sétányai, fövenye és pázsitja terült el odalenn, a Grand Hotel illusztris vendégei esténként egy koktéllal fel-alá sétálva sustoroghatnak a mediterrán este tengeri szellőjében. Vagy éppen kicsónakázhatnak, hogy a panorámát maguknak ezáltal még szélesebbre tárják a tenger és a két oldalról ölelkező városok felé. A liget végén, a bordigherai oldalon a sziklákon napernyős strand pihen a déli napsütésben, fehér nyugágyai az ebédelni felment vendégeket a kék csíkos flottír-törülközőkkel visszavárja délutáni pihenőre és egy jeges koktélra a sziklabárban. A szálloda terasza aztán átkanyarodik a másik oldalra, és egy újabb öbölre nyit kilátást, amely fölé magasan tornyosul balról a hegy, s amelynek völgyében ismét előkerül a vasút, az országút pedig magasra kapaszkodva, a virágos hegyoldal szirtjén kanyarodik Ospedaletti felé. Nem tudtam, meddig tart a járda, meddig lehet gyalogosan tovább menni innen, csak egyet tudtam, hogy én itt most semmiképp nem fogok megállni és visszafordulni.

A hegy túloldalán

Az előttem kitárulkozó táj olyan felfoghatatlan szépséggel nyűgözött le, mint valami szirénének a meseszerű délibáb hullámzó tablóján. Annyi különbséggel, hogy az én Lorelei-om nem sodort a vesztembe – legalábbis reményeim szerint nem –  és az én délibábom nagyon is valós volt. És elmondhatatlanul szemet gyönyörködtető. Nemhogy nem éreztem fáradtságot, de nyomatékosult bennem, hogy ha most visszafordulnék, biztos belehalnék a bánatba. A szívem majd kiugrott a befogadhatatlanul sok szépségtől, és semmi mást nam kívántam jobban, csak menni-menni, és mindent magamhoz ölelni, magamba olvasztani egy életre, hogy ha majd bárhol is leszek a világon, és híján leszek esetleg színeknek, illatoknak, tündöklésnek és boldogságnak is netán, csak megnyissam majdan lelkemnek ezt a titkos rekeszét, ahová mindezt most elraktározom, és mint a nyár tarka pillangóit és zajos cikádáit engedjem szabadon az egészet szétterülni bennem.

Hírdetés