Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (2)

Jázminillatba burkolt Ventimiglia és a világ leggazdagabb embere

Vannak bizonyos rituáléim helyekre visszatérve, ahova hosszabb ideje vágytam vissza. Amennyire nem szeretem a kötöttségeket és a leszögezett programokat, annyira fontos mégis visszatérve egy-egy régi kedves helyre megérinteni mindent, ami fontos volt ott valaha is nekem. Emlékszem, mikor New Yorkba kezdtem utazgatni több-kevesebb gyakorisággal, ma is ismerem az útvonalaimat, amelyeket első nap első óráiban le kellett futnom ahhoz, hogy nyugalom legyen, a Central Parktól a Times Square-ig – amit ma már olyan nagyon megvetek, de akkoriban a várost jelentette nekem, amit annyira szerettem – a Seaporttól a Battery Parkig és a Village, a jó öreg Greenwich Village. Minden általam kicsit is kedvelt helyen megvannak ezek a pontok, amiket mind meg kell érintenem ma már ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, itt vagyok, visszajöttem. Mintha be kellene jelentkeznem nekik, ahogy a mai virtuális világban mondanák, be kell csekkolni onnan. Így van ez Bordigherával is. Ott meg aztán két nap alatt annyi ilyen pontot hoztam létre észrevétlenül magamnak egy évvel ezelőtt, hogy amikor első éjszaka lefutottam a tengerpartra, csak a bejárhatatlan távolságok, a kései óra és a kimerültségem szabott korlátot számomra, hogy ne induljak frissiben neki az óvárosnak, a Monet-kilátónak a város felett, a Marabuttonak meg a kis piazzettának a Garibaldi-tér felett, ahol derűs reggeleken a Piave-emlékmű mediterrán fenyőinek árnyékából lelátni a tengerre és Sant’Ampelio kis kápolnájára is.

Cape Sant’Ampelio

De ahogy mondtam, a szabadság igényével és ígéretével érkeztem szívemben, és noha nagyon szerettem volna egyszerre mindent látni és megérinteni, amit Bordigherán ismertem és szerettem, mégis egy másik, ismeretlen irányba indultam el másnap reggel is. Tudtam, hogy van időm sorra visszatérni mindenhová, hisz gazdag vagyok: annyi időm van, hogy az felér egy milliomosi státusszal ebben a helyzetben. Nem utolsó sorban telítve voltam kíváncsisággal és izgalommal rengeteg újat is felfedezni. Nem voltak konkrét célkitűzéseim, és már igazából nem is kerestem semmit, csak menni és látni akartam, megélni Bordigherát teljes odaadással. Azt azonban nem veszíthettem pillanatra sem szem elől, hogy ezt a csodát én André Acimannek köszönhetem, az írónak, aki ezidő alatt megváltoztatta az életem. Akinek a könyveit sorra fogyasztottam el, és aki ugyanolyan mély rajongással szól Bordigheráról, amikor csak szóba kerül. És Aciman mellett Eliot és Olivert sem feledhetem, akiknek nyomdokai után kutatva hozott ide a sorsom egy évvel korábban. És amikor kora délelőtt elindultam Vallecrossia felé a felújított Lungomare Argentinán, akkor titokban azt is reméltem, idén sikerül kiszúrnom azt a tengerparti villát francia ablakokkal, körterasszal, gyönyörű, ligúriai korlátokkal, amelynek nyikorgó kis kertkapuján akár át is lehet ugorni, ha az ember olyan nagyon siet le a tengerpartra reggeli előtt úszni, vagy ebéd után ejtőzni. S amelynek látósugarában ott van a vízben az a szikla, ahol Oliver és Vimini oly sok délutánt töltött el nagyokat beszélgetve az élet nagy dolgairól, már amit egy huszonéves világjárta egyetemi tanár palánta és egy tizenéves leányka, akinek rövidke életének napjai megszámláltak,  erről tudhat. És még nagyobb titokban nagyon reméltem azt is, hogy ha a villát meglelem, akkor ott lesznek mögötte az elhagyott vasútvonalak, amelyek a monarchia korában Bordigherát Nizzával kötötték össze, és amit a gyom felvert már akkor, amikor egy harminckét évvel azelőtti nyári reggelen Elio odavitte a New Yorkból frissen érkezett Olivert a félrehúzott, és vándorcigányok által belakott királyi címeres vasúti kocsikat megnézni. Hogy aztán felkaptassanak a Vallecrossia és Ventimiglia közötti domb oldalán szerpentinező ösvényen San Giacomoba, a harangláb tornyába, szerteszét nézni onnan erre az egész mesevilágra.

Passeggiata Bordighera-Vallecrossia

Nekem nem volt ugyan kertkapum, kirontottam a házból, és lefelé igyekezve a tengerpartra beugrottam a kisboltba valami reggeliznivalóért. Éppen megérkeztek a friss péksütemények, és természetesnek tűnt, hogy sajtos ligúr focacciát viszek magammal az útra, de amikor a frissen szedett kajszibarackokat megláttam a kiskosarakban kirakva, egyértelművé vált a döntés, a focacciát meg egy másik reggelre halasztottam. Élveztem a kis bolt hangulatát is, ahogyan minden betérőt ismerősként köszöntöttek, és élénk társalgásokba elegyedtek az elmúlt nap vagy épp az aznap reggel fontos dolgai felett. Persze, engem itt senki sem ismer, s mint olyan, kicsit távolságtartóbbak, ám roppan kedvesek voltak velem szemben. Olaszul szóltam, és igyekeztem beszédbe elegyedni. Az eladó, régivágású, de fiatal ember, fehér köpenyben, barátságos mosollyal fogadta az udvariasságként fogadott gesztust, és cserében angolul válaszolt. Intettem, erre nincs szükség, hisz ha itt nem, akkor hol tökéletesítsem olasz nyelvtudásomat, és kacagtunk. A mögöttem álló öregúr máris megkérdezte – olaszul – honnan jöttem, és mondom, honnan. Mindenki elsimerően bólogat, persze, ilyenkor mindig azt is elmondom, hogy lényegében európai vagyok, és hogy innen s innen származom. Ritkán járnak turisták az élelmiszerboltba, mondja az eladó, én meg elmagyarázom, hogy lakást bérelek itt, és nekem ez így könnyebb, már ha az emberekhez és városukhoz akarok közel kerülni. Egyetért velem ebben, és kér, mindenképp nézzek még be, holnap friss gyümölcsöt és hústermékeket is kapnak. A pékárú meg minden reggel friss.

Ami a promenádon, a Lungomare Argentinán elsőre szemebe ötlik, mikor a vasútsínek alatti alagúton kilépek a tengerpartra, az a Baretto. Nem látom a pincért, így azt sem, mennyire Maurizio az vagy sem. Csak a kávéjukba és a ma reggel szürkés-kék tenger kissé ködös látványába feledkezett reggeli törzsvendégeket az asztaloknál újságot olvasgatva. Nem a megszokott irányba, a tengerparti luxusszállodasor felé és a Sant’Ampelio kápolna irányába indulok, hanem jobbra térek. Örömmel tapasztalom, hogy ahol a lungomare végetér, már nincs kerítés. A promenádot tovább építették Vallecrossiáig, ezzel pedig összekötötték a Ventimiglián át szinte a francia határig húzódó tengerparti látványsétánnyal. Szemben velem a Francia Alpok töltötték ki a panorámát, és karnyújtásnyira tűntek, olyan volt, mintha egy komolyabb nekiiramodással akár Menton vagy Cap-Martin is könnyedén elérhető lenne. A távoli kanyarban Monte Carlo ködben volt, a tenger meg kitartott a szürke-kék árnyalata mellett. A tenger felőli oldalon pálmafák szegélyezték a sétányt, jobbról a régi villák sora meredt rá a borongós tengerre a vasúti sínpár túlpartján. Fenn a dombon meg Bordighera palotái húzódtak, ismerősen tekintett immár rám a Torre dei Mostaccini  és a Forbes is a magasban. Az E80-as út viaduktja Bordighera és Ventimiglia között a mély völgy felett meg épp azt magyarázza, honnan kapta Vallecrossia a nevét.

Francia Alpok

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen elememben, s azt is, hogy nem tisztáztam le még mindig magamban azt a kérdést, ami érkezésem estéjén belémnyilallott. Fura zaklatottságot éreztem, és reméltem, hogy túl leszek mihamarabb ezen, és görcsmentesen élvezhetem azt, amiért annyit vágyakoztam, és amiért ezt a hosszú utat megtettem. A hangulatom akkor kezdett javulni, amikor valahonnan előbukkant a nap, és a reggeli szürkeséget, a korábbi napok esőmosta bágyadtságát mind jobban visszafestette eredeti színeibe, élénk kékbe, buja zöldbe, ropogós fehérbe és illatos sárgába. Ezen felül a piros jelentett még adalékszínt a palettán a megnyíló napellenzők csíkjain, illetve a fehéroszlopos erkélyekről leomló trombita formájú virágok szirmain.

New York-i, Los Angeles-i és lényegében a világ minden táján fellelhető kedvenc városaimban tett hosszas sétáim fényében ez a tengerparti séta nem tűnt különösebb fizikai megterhelésnek, a táj és a lélekgyönyörködtető  panorámák teljesen elfelejttették velem a kilométereket. Észre sem vettem, mikor lett Bordigherából Vallecrossia, és mikor váltott az át Camporossóba. Csak mentem a pálmafákkal hímzett sétányon, és hol a tengerre figyeltem, hol a partra emelkedő villákat fürkésztem. Kávézóteraszok váltogatták egymást menetközben, sehol sem volt tumultus, békés, reggeli hangulatban kávéztak, reggeliztek az emberek a napernyők alatt, amelyek amellett, hogy védelmet nyújtottak előle, mégiscsak a soknapos esőzés utáni ujjongást jelentették a kitisztuló égbolt és a napsütésben ismét kék tenger fölött. A folyóhoz értem. Immár párhuzamosan és keresztben is víz vett körül. A hegyekből érkező Nervia Vallecrossia és Ventimiglia határán ömlik a tengerbe. Soha nem volt részem abban az élményben, hogy ilyen közelről szemügyre vehessem egy folyó tengeri torkolatát. Lesiettem a partra a kávéházi terasz mellett, ahol kisgyermekek sivalkodtak, míg szüleik egy-egy kávéscsésze társaságában feküdtek elaléltan a terasz egyik asztala melletti összetolt székeken pihegve. A kavicsos partra leereszkedve láttam, milyen furcsán érkezik a folyó, és terebélyesedik ki széles tóvá csak pár lépéssel a tengerbe érkezése előtt, hatalmas pancsolót, és sűrű partmenti növényzetével biztonságos búvóhelyet is biztosítva a sima víztükrön vidáman ide-oda sikló vadkacsáknak. És ott, mintha megtorpanna, nem folyik be szélesen a tengerbe s ezáltal a világóceán anyai karjaiba, hanem körbenjár a saját maga által kialakított tóban a víz, és egy vékony kis patak-eret megeresztve a tenger felé, kicsit oldalra kerülve, diszkréten ömlik abba. A lépésekkel fennebb még széles és mély folyó ismét patakká, sőt, csak csacsogó, tisztavizű csermellyé összezsugorodva fejezi be életútját, amit mezítlábra vetkezve könnyedén átugrottam, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csalás, meg is kóstoltam az édes vizét, amitől csak ugyanakkora lépésre már a Földközi-tenger sós vize hullámzott. Olyan ez, mint az emberi élet végén visszatérni a gyermekkor csermely-idejébe, levedleni magunkról minden szigorúságot és merevséget, erőt és hatalmat, amit az élet az emberöltő során nyakunkba rakott, kibontani béklyóinkat a lelkünk körül, hogy egyszer még utoljára hadd legyen szabad, hadd élvezze az életet, hadd süsse a nap. Pontosan ugyanúgy, ahogyan gyermekkorában tette, amikor még tisztán, ártatlanul állt a világ előtt. Ugyanúgy, mint ahogyan most, amikor már maga mögött tudhat mindent, amit életnek lehet nevezni. És minden megérett rá, hogy az élet-gúnyát, a partok közé szorított utat felváltsa egy végtelennel, egy kéklő, istenfelettivel.

Az édes és sós összefolyása

Az jutott eszembe ebben a délelőtti tengerparti tündöklésben a partról a hegyek irányába nézve és a vízparti zöld spalettás, franciaablakos villákra leomló virágesővel az erkélyeik korlátján, hogy ha megkérdezne engem most valaki, szerintem hol állt Elioék háza, akkor mindenképpen erre a narancstól roskadozó fa melletti villára mutatnék itt.

Átsétálhattam volna Ventimigliába a parton is, átugorva a csermelyt, de megpillantottam egy gyalogos pallót színesre festett fakorlátokkal kicsit fennebb a folyó torkolata fölött, és inkább arra mentem tovább. Mikor a pallón ismét átléptem – az ott még széles – folyót, a fák takarásából egy kiszélesedő grundra érkeztem. Frissen öntött barna kerékpárutak futottak keresztül-kasul, frissen öntött járda, egy nemrég még elhagyatott – valószínűleg ipari – területen egy mostanában kiépített új park, játszótér, padok, ivóvizes kutak. Mikor közelebb értem, vettem csak észre, az összefutó és V-alakban szétágazó kerékpárutakat is, és a széles sétálóutat is vasúti sínekre öntötték. Mi sem bizonyítja jobban, mint a még megmaradt oszlopok, amelyek a sínek mentén a felső vezetékeket tartották. Nem kellett túl sokáig töprengenem rajta: itt vannak, hát az elhagyatott egykori vasúti sínek! Az olasz-francia határ szomszédságában az azúrparti vasút, amely a francia és olasz riviéra mentén épült, egykori szárnyvonala ez, amit évtizedek óta kivontak a forgalomból, és amikor az új kétvágányos  pályát kiépítették, a régi síneket meghagyták az enyészetnek intézkedni felettük. Hogy a királyi címeres vasúti kocsik hová lettek, nem tudtam megfejteni, a cigányoknak is csak bottal üthettem a nyomukat a bicikliúton visszafelé botorkálva a tengerpartra, immár a ventimigliai oldalon.

A kerékpárút az egykori, ma már elhagyatott vasúti sínek helyén

Hogy mennyire nem vagyok normálisnak számító turista, abból is kiderül, hogy ha valaki azt kérdezi meg tőlem, hogy adott helyen, ahol épp vagyok, vagy akár New Yorkban tudnék-e ajánlani valami jó kis vendéglőt, magamban mindig megbotránkozom az oktondi kérdésen. Egyrészt, mert sajnálom, hogy valaki annyira élhetetlen, hogy nem képes magának való megfelelő vendéglőt vagy akár csak helyeket is felkutatni, és inkább valaki más által megtalált vagy kipróbált helyet választ. Másrészt meg értetlenkedve állok előtte, mert nekem az útjaim és barangolásaim soha nem éttermek és étkezések köré vannak csoportosítva, hanem fordítva. Az étkezéseket ott s akkor ejtem meg, ahol épp utólér az éhség vagy netán elém kerül egy hely, ahol szívesen elidőznék. Így volt ez Ventimiglián is. Jó ideje sétáltam már a tengerparti sétányon, mikor a Lungomare Varaldon egy ilyen helyre bukkantam, ahol gondolkodás nélkül eldöntöttem, le szeretnék ülni, és hosszasan el lenni ott egy pohár borral és akár ebéddel is. Az időközben felforrósodott délelőtti napon alaposan megizzadtam, és derékig vetkezve érkeztem a tengerre nyíló teraszhoz. A promenádra kirakott ernyős asztalok közt a lejáratnál a tengerre egy ártézi kút is volt, ahol kedvemre megmosakodhattam, és visszabújhattam az ingembe. Gorgonzola sajtmártással leöntött sztéket rendeltem hajában sült, vajas krumplival és roppanós hideg fehérbort mellé. Mikor a pincérlány kihozta a gyöngyöző hideg bort,  hátradőltem a székben. Előttem az Alpok kontúrjai a távolban, a kanyarban Monaco és Ezé, balomon a pálmafasor mögött a megszokott, hihetetlenül kéklő tenger. Végtelen nyugalom ült a környéken, néha meglibbent a szellő, és intenzív jázminszagot hozott valahonnan, az egész olyan pazarul kiegyensúlyozott és szép volt, hogy elkezdtem beleolvadni, és ez a ragyogás úgy terjedt szét bennem, mint amikor a sok ideje víz nélkül maradt kókadozó virágot az eső megáztatja, és életre kél, szebben és frissebben, mint valaha is tündökölt. Ez a konkrétan semmiről s egyben a teljes világmindenség csodás kiegyensúlyozottságáról szóló állapot volt az első boldogságpillanatom, amit teljességében megéltem és magamba fogadtam Itáliába való visszaérkezésem óta, és amitől végre megnyugodhattam, tényleg jó helyen vagyok. Pontosan ott, ahol lennem kell.

Gorgonzola szték

Hosszan időztem el az ebédem felett. Minden bennem lévő fáradtság-nyom és árnyék oszladozni kezdett. Máris rengeteg kalandvágyat éreztem, és azt, hogy mindent tudni és látni akarok, mindent magamba akarok szívni, amit minden helyszín, ahol épp járok nyújthat nekem. Mikor az asztaltól felálltam, a jázmin illatfelhőknek akartam elsősorban is utánajárni. Messze nem kellett mennem, közvetlenül az Amadora terasza mögötti, a felső városból a Trento és Trieste névvel ellátott strandszakaszra vezető összekötő út hosszú szakaszán élő sövényként mediterrán jázminbokrok húzódtak, és amint közel léptem, émelygő illatuk parfümként terjedt szét bennem. Az egyik mellékutcában egy nagy, zöld zsalugáteres ablakos ház álmos csendjében, a kisutcára és a ház emeleti teraszára néző ablak párkányán egy lusta macska mosakodott. Ezek a mediterrán települések a macskatársadalom királyságai. Már útközben a marinánál megismerkedtem néhányukkal, a csónakok árnyékos orrából vagy a limlomos, halszagú szerszámoskunyhók rejtekéből somfordáltak elő, unottan megbámultak, majd tovább oldalogtak. Emez is a párkányról épp csak futó pillantás vetett rám, mintha megnézné, milyen rosszban sántikálok az ő környékén, majd ha látta, érdektelen vagyok, tovább folytatta cirmos bundája tisztogatását.

A sarki kútnál ismét felfrissítettem magam, és az egyik utcában felmentem a tengerpartról a városba.

Mörc

Kezdetleges olasz nyelvtudásom mellett is könnyen le tudtam már fordítani a város nevét egy évvel azelőtt is, amikor a Nizzából érkező vonatom itt, az olasz-francia határ olasz oldalán tett le, és kellett átszállnom egy helyi személyvonatra, hogy Bordigheráig eljussak. A Ventimiglia ugyanis húsz mérföldet jelent. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy a város nevének semmi köze mégsem a húsz mérföldhöz, hanem egy ligúr törzs nevéből származtatják inkább, ókori ligúr nyelven Albom Intemeliom volt, azaz az Intemelii törzs fővárosa. Krisztus előtt 115-ben adta meg a várost a törzs hosszas ellenállás után a rómaiaknak, így lett latin neve Vintimilium és később Vintimilia, amit aztán évszázadokkal később olaszosítottak Ventimigliára. A település története tehát messzi időkbe nyúlik vissza, már a rómaiak idején municípiumként tartják számon, 89 évvel időszámításunk előtt. I.e 69-ben a város fosztogató csapatok martalékává válik, de az V. századra ismét gazdag kereskedő és kézműves település, a város köré védőfalat és a négy sarkába védőbástyákat is emeltek.  A város a bizánciak és gótok közti csaták kereszttüzében volt, később a lombard királyság támadásainak is ellenállt. A X. Században a szaracénok támadták meg, ennek ellenére sikerült kivívniuk függetlenségüket a középkorban, később pedig a ventimigliai grófságként tartották számon, amikor mind többször kellett a genovaiak támadásait visszaverniük. A XII. században hosszas, földön és vizen vívott ostrom során, megadni kényszerültek magukat a genovai hatalomnak. A grófság továbbra is kézben tarthatta a várost, de a győztesek vazallusává váltak. Nem kevésbé viharos későbbi történelme során a Savoyaiak és a nápolyiak is uralkodtak itt, de leghosszabban a genovaiak fennhatósága alatt volt, egészen a XIX. századba nyúlóan.

Ventimiglia Città Alta

Noha azt mondtam, semmi köze a város nevének, Ventimigliának, a „venti miglia”-hoz, azaz a húsz mérföldhöz, érdekes adalék a történészektől, hogy volt egy időszak 1388-at követően majdnem ötszáz éven keresztül, amikor a francia határ éppen ekkora távolságra volt a várostól. Ez, persze, csak véletlen egybeesése és cinikus fintora ennek a sokat kipróbált történelemnek.

Mint ahogy Bordigherán és más olasz tengerparti városban, Ventimiglia óvárosa is dombra épült, tetején a templommal. Innen a magasváros, azaz a Città Alta elnevezése a történelmi városrészeknek ezeken a településeken.  A dombról messziről kivehetően a Nostra Signora Santa Maria Assunta és a szintén a középkor elején, a X. század idején a grófság által épített Szent Mihály arkangyal temploma tekint le a lenti, új városra. Kevesen tudják, hogy Ventimiglia városi könyvtára birtokolja Itália második legnagyobb és legjelentősebb XVII. századbéli, felbecsülhetetlen történelmi értékű kéziratgyűjteményét, a híres velencei kéziratok mellett. Ventimiglia botanikus kertjéről is híres, a Thomas Hanburyről elnevezett gazdag létesítmény ugyanis Olaszország legnagyobb nyilvános botanikus kertje. Ez nem messze található a francia határtól, ami ma már teljesen szabadon és könnyen átjárható, és  a turisták által frekventált népszerű strandok sorakoznak a határ mindkét oldalán. Manapság pedig az Afrikából érkezett illegális bevándorlók kedvelt gyülekező helye is, ami meglehetősen sokat rontott a környék közbiztonságán az utóbbi időszakban.

Forgalmas délután volt a városban, elhaladtam a vasútállomás előtt, ekkor jöttem rá, hogy én már jártam itt. Amikor egy évvel ezelőtt Nizzából a vonat idáig hozott, örömömben, hogy olasz földön vagyok ismét, kiszaladtam a csatlakozó vonatom indulása előtt a Stazione előtti térre, csak hogy jelképesen magamra öleljem Olaszországot. Most is jóleső érzés töltött el, de nem időztem hosszan, tovább sétáltam, és a római kori leletek fölött átívelő hídról lenéztem a második századból fennmaradt római teátrum maradványaira. A hídon átkelve a forgalmas országútról egy szűk, alig jelzett kisutcába tévedtem, amelyik cikkcakkban emelkedve a város fölé a meredek magas hegyoldalon mind tágasabb és lélegzetelállítóbb panorámát varázsolt szemem elé. Egyik oldalról a tenger befoghatatlan végtelenje kékellte be a határt, amit a szem befogadhat, alattam egy nyüzsgő város távoli zajainak moraja, a határállomáson összefutó, szétterülő, majd ismét két párra szűkülő vasúti sínjei, amelyek jobbra Menton felé, balra pedig Vallecrossia felé hajlanak, előttem, a Krisztus Király temploma, a Chiesa di Cristo Re tornya, mintha a kerékpárutakba és sétányokba temetett egykori, elhagyatott nemzetközi vasúti sínekre mutatna, ahol a délutám során korábban jártam. És baloldalon a távolban a tenger kék hátterét maga mögé húzva, félreismerhetetlenül ékeskedik, mint valami ékszerboboz egy festmény közepén: Bordighera.

Ventimiglia

A szerpentines, hajtűkanyarokkal kanyargó meredek hegyi emelkedőn csak én voltam, ritkán haladt el mellettem egy-egy rámcsodálkozó autó. Ott kaptattam felfelé a tikkasztó melegben, a délutáni napsütésben és az egyre táguló pazar kilátás társaságában, amikor a Cristo Re toronyórája muzsikálva ütni kezdett, a harangok pedig estére harangozni, hogy csak úgy visszhangzott tőle a völgy, mintha a forgalom zaja is megszűnt volna. Hét óra volt, a nap magasan járt még, de hanyatlani kezdett és mindenféle színárnyalatokkal tette melegebbé a kilátást, az okkerszínű házak falait, a zöld spalettákat, a hosszú szárítókötelekre kiaggatott tiszta ruhákat, a hegyeket, a völgyben kígyózó, kocsisorral pávázott utakat és a jólismert kettős sínpárt. Felnéztem magam fölé az úton, messze volt még a hegy teteje, egy-egy kijjebb hajló kanyarban meg-megvillant a délutáni napsütésben egy-egy villa terasza, virágjaiktól pompásan sárgálló kaktuszok hajlottak mindenfelől az útra, és lila papírvirág-ligetek omlottak le a magas sziklafalakon, mint a természet élő függönyei. És ebben a káprázatban állva, és körültekintve, mint a világ leggazdagabb embere ebben a pillanatban, pontosan tudtam már, miért vagyok itt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy felettem, valahol a hegy tetején ott van San Giacomo is.

 

Hírdetés