Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (1)


A visszatérés lélektana

Azóta vágytam vissza Bordigherába, hogy még el sem jöttem onnan. Még javában ott voltam, és máris vágytam visszajönni, és hosszasan megmártózni a riviérai Olaszország színpompás és illatos csodájában. Alig két napot tölthettem itt első látogatásom során, és mégis olyan hosszasan szőttem aztán az élményfüzéreket azokról a napokról, hogy nem csak azoknak tűnhetett úgy, akik olvasták vagy hallgatták, hanem még a magam számára is, mintha egy egész nyarat töltöttem volna el Ligúriában. Nem csak azért, mert olyan intenzíven éltem meg akkor ezt a két napot, – ami lényegében egy teljes nap volt és egy késő délután – hanem mert valójában arra vágytam, hogy az egész nyarat eltöltsem ott. Odamentem, megérintettem, fellebbentette a fátylat a titkairól, legszebb oldalait villantotta fel előttem, és ami a legfontosabb – fentről a dombról elém tárta azt a végtelen kéket, aminek akkor sem tudok ellenálni, ha csak Monet festményén látom vagy egy fényképen, nemhogy olyan megfogható közelségből, hogy érezni a sós, frissítő illatát, ami, ha bejárja a bőrödet, nyirkossá és ragacsossá teszi azt. Félreismerhetetlenül, ahogyan csak a tenger közvetlen lehelete terítheti rá önmagát testedre.

Bordighera

Eredetileg Elio és Oliver nyomait és egy harminc évvel azelőtti, egy egész életre szóló nyári románc emlékeit felkutatni érkeztem B-be. Monet nyomdokain indultam el – New Yorkból Palm Beach-en, Los Angelesen, Párizson és Lombardián át – a mester számára is megfejthetetlen Bordighera felé. Az író, André Aciman volt legnagyobb segítségemre a titokfejtésben, mert megengedte nekem, hogy az ő Bordigherájára, amit Elion keresztül eljuttatott hozzám, és amit korábbi és későbbi memoárjaiban kibővített, elkezdjem szépen felépíteni az én sajátomat. És már akkor, amikor arra a kis időre itt voltam, és ittlétemben is elkezdtem ide visszavágyni, eldöntötten, csakis szabadon szeretnék B-be visszatérni. Ez pedig csak egy módon lehetséges: nyitott lélekkel és mindenféle tervektől és elvárásoktól mentesen. Manapság annyi lehetőség kínálkozik számunkra egy-egy utazás minden pillanatát megtervezni és ezzel behatárolni a lehetőségeinket, hogy tulajdonképpen a legtöbb esetben megmérgezzük azt visszavonhatatlanul. Hosszú évek világutazásai nagyon fontos tanulságot érleltek meg bennem. Olyan bölcsességet, aminek foszlányai mindig is éltek bennem a kalandvágy és a kacérkodás saját korlátaim feszegetése formájában; teret kell hagyni az eltévedés, és ezáltal a felfedezés minden lehetőségének. Ezt pedig csakis szabadon lehetséges. Adnom kellett időt és teret magamnak, hogy lecsengjenek bennem egy élményekkel és utazásokkal dúsított hónap és New York zajai. Intézhettem volna úgy is, hogy Milánóba érkezve azonnal utazzam is tovább délre, de itt adtam magamnak az első puffer-zónát, az átmenet első szakaszát. Semmi dolgom nem volt Milánóban, és igazából semennyire nem is érdekelt a város aznap, mikor a Malpensán leszálltam. Mégis hagytam elmenni a reggeli vonatot, a direttissimót a riviéra felé. Még utána is bámultam hosszan annak az embernek a végtelen nyugalmával, aki ugyan nagyon vágyna már azon a vonaton lenni, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy megvan, be van biztosítva az ő saját vonata is, de most, mint egy arisztokrata, akinek gazdagsága nem pénzben, de időben és szabadságban mérhető, csak úgy eltölt majd néhány órát Milánóban – minden előzetes tervtől mentesen. Csak úgy, az élvezet kedvéért. Ha terveztem volna a milánói tartózkodást – ismerem magam – agyonszerveztem volna programokkal, látnivalókkal, tömegközlekedéssel, menetrendekkel. De nem tettem. Mert ismerem magamat. Hanem csak kisétáltam a Milano Centrale elé, és elindultam a sugárúton egy irányba.

Milano

Megnyugvással töltött el, hogy továbbra sem érdekelt különösebben semmi sem Milánóval kapcsolatosan, annyira sem, hogy utánaolvassak bárminek is, mert olyan könnyedén, tehermentesen lépegettem a macskaköves utcákon, és szívtam magamba azt, ami épp elém tárult, mintha én magam lettem volna a frissen szárbaszökkent nyár a napon forró, a lombok árnyékában kellemesen hűvös olasz utcákon. Elhaladtam a Scala előtt, szinte tovább is mentem. Impozánsabb épületre számítottam, de megadtam a kijáró tiszteletet a hírnevének, és máris továbbindultam. Inkább időztem a Montanelli parkban, a kora délelőtti hőségben, a szökőkút simogatásként ért. Majd útban a dómtér felé újabb csodát fedeztem fel, a II. Viktor Emánuelről elnevezett gallériákat. Hosszabban a dóm lépcsőin időztem. Nem sütött oda a nap, és jólesett nézni a hömpölygő tömegeket, a lenyűgöző környező épületeket, amelyek a teret szegélyezik. Impozáns és ámulatbaejtő a dóm épülete is, mint egy kézzel csipkézett építészeti csoda, amilyen csak a mesékben, a képzeletben létezik. Annál tovább azonban az sem érdekelt. Hátat fordítva neki, inkább a teret figyeltem. Olasz gimnazista fiúk érkeztek csoportban. Valami sportklub focicsapata lehetett, egyenmezben voltak. Olaszul perlekedtek egymás közt, a dóm őket se kötötte le különösebben, és szerintem hasonló emberre volt szükségük, aki nem a templomot fényképezi lázasan, ezért szólítottak meg engem a lépcsőn.

– Magának, signore, ki a kedvenc focicsapata?

– Nem tudom, miért?

– Csak, mert tudni akarom – válaszolta kurtán a kis olasz focista – mondjon, hát egy csapatot.

– Nincs nekem olyan. Én nem értek a focihoz. Beckhamet ismerem, mert az ő parfümjét használom sok éve, de tartok tőle, ez itt most nem mérvadó.

A gyerek csalódottan vette tudomásul, hogy nem a megfelelő embert nézték ki maguknak a focicsapatokról szóló vitát eldönteni, viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni idegen kiejtésemet, és megkérdezte, honnan jöttem. És mondom, hogy éppen New Yorkból.

– Ah, ez mindent megmagyaráz. De nincs gond, csak élvezze Olaszországot.

Biztosítottam efelől.

Tettem még valami tiszteletköröket a tér körül, a gallériában, és elidőztem a  Sforzesco kastély kertjében is a mind magasabbra hágó hőségben. Még bő három órám volt a vonatom indulásáig. Úgy találtam, ez éppen a megfelelő időmennyiség egy kellemesen elköltött ebédre valahol az állomás felé vezető sugárúton látott hangulatos kertvendéglők egyikének hűvösében. Ott ültem, s miközben elmerült a tekintetem a hömpölygő tömegben, egyrészt fél lábbal és gondolattal Bordigherán voltam, másrészt meg az járt a fejemben, hogy mennyire tönkretették ezeket a nagyvárosokat az uniformizálással. Minden világvárosban minden egyformán kiszámítható. Ugyanazok a szuvenírek, más-más felirattal, ugyanazok a pedicab-ek, ugyanazok a hop on- hop off emeletes piros buszok, ugyanazok a japán turisták fényképezőgépekkel, ugyanazok a homályos, tengő-lengő csavargók kétes üzleteikkel a turistanép közé keveredve, ugyanazok a zsebtolvajok és koldusok, ugyanazok a hangosan szelfiző amerikaiak, ugyanaz a giccsparádé. Csak a látnivalók, a műemlékek változnak városról-városra. De még a  térkép is ugyanaz mindegyiknél, ami csak a belvárosokat mutatja s azt a négy-öt épületet, amit minden turista meg kell, hogy nézzen, s hogy az a négy-öt épület hogyan köthető össze például adott cég jóvoltából buszon vagy kisvonaton szemtelenül sok pénzért.

Milánói dóm

Persze, a helyzet azt mutatja, pontosan ez a standard felületesség, amire az átlag turistának a legnagyobb szüksége van. Rájöttem az évek és útjaim során, hogy nagyon kevés az az utazó, akit mélyebben és alaposabban is érdekel egy-egy destináció, egy-egy nép mindennapjai, az igazi arcai egy településnek. A kipipálás korát éljük. Leginkább ez a végső cél a világturizmus trendjeiben: kiikszelni egy-egy helszínt, látnivalót, bakancslistát, sok pénzért enni, drága, de értéktelen szuvenírt venni, elvegyülni a tömegben, csordában járni. Ha valaki rendszeresen kézbe vesz egy-egy drága illusztrált utazási magazint, rádöbben, hogy az a legkevésbé fogja az utazás élményeit és felfedezéseit előtérbe helyezni, csupán az étkezésekre, szállodai szolgáltatásokra és bevásárlási útmutatókra szorítkozik. Tényszerűen, s annak függvényében, melyik cég fizetett többet a reklámért. Üzlet, mint olyan, és természetesen egy dömpingszerű igényt elégít ki. Ha egy helyszínt különösebben kiemelnek, akkor az meg azért lehet, mert adott reklámozó légitársaság éppen oda indított szezonális járatokat hetente négyszer, és még kaphatóak kedvezményes jegyek az elsőosztályra. Rá kellett arra is jönnöm az idők során, hogy inkább én lógok ki a sorból, semmint a többség. A turistáknak valóban csak konkrét korlátokon belül mozog az érdeklődési körük, és a legkevésbé sem a felfedezés izgalma, hanem egy sokak által megélt élmény újraélése önmaga számára, megpecsételve egy szelfivel, feltálalva egy helyi vendéglőben, és kipipálva a listán. A statisztikák egyszer azt mutatták ki, az amerikaiak a legutazóbb nép a világon. Sok időmbe telt, amíg megrökönyödés nélkül végig bírtam hallgatni amerikai barátaim és ismerőseim válaszát arra a kérdésemre, milyen volt a nyaralásuk adott úticélra. Mert a válaszaikban leghosszabban egyvalamire térnek ki: az étkezésre. Hogy milyen volt az étel, és mennyibe került, és hogy mennyire volt drága vagy nem drága az egész. És ennyi. Egy ilyen beszélgetésben sosem hallottam titkokról, felfedező utakról, amikor valaki elindult csak úgy, és mesés dolgokat fedezett fel. Csak azt, hogy itt is volt egy jó vendéglő, ott is, és ha akarom, megadják a címét is, sőt, a pincér nevét is. Mert az meg a másik amerikai szokás, minden kiszolgáló személyzetnek elkérni a nevét. Arra az esetre is, ha panaszt akarnak tenni valamiért s arra is, ha csak dícsérni szeretnék. Ebben a felületességben is van valami, mert eleinte mindenki bedől neki. És éppen ez a lényege. Egy kölcsönösen kialakított komfortzóna turista és helyi között, hogy mindenkinek könnyebb legyen a másikat elviselni másságában.

Galleria Vittorio Emanuele II.

A következő pufferzóna lelassulási folyamatomban és útban vakációm felé az olasz riviérán maga az utazás volt, a néhány órás vonatút Milánóból Bordigheráig. Elsőosztályra váltottam jegyet – az európai nemzetközi vasúti közlekedés meglepően színvonalas és olcsó. A kényelem mellett a kiszámíthatóság is mérvadó, és tapasztalataim alapján elmondhatom, az olaszokban jobban megbízom ma már, mint a franciákban. Nizzába is repülhettem volna, és onnan csak röpke egy óra lett volna az út Olaszországba, de mint megtapasztaltam legutóbb is, és aztán valahányszor belepillantottam a francia vasúti társaság mindennapjaiba, megtapasztalhattam, hogy egy pirosbetűs felirat szinte soha nem tűnik el a kiírások közül: bizonyos vonalakon késésekre, járatkimaradásokra kell számítani az x meg y részleg éppen aktuális sztrájkja miatt. Legkevésbé sem akartam kitenni vakációra áhítozó felfokozott hangulatomat semmi ilyennek mégegyszer, és szerettem volna, hogy olaszországi utazásaim során a legkevesebb érintkezési felületem legyen a franciákkal, még akkor is, ha reméltem, ezúttal akár Monte Carloba is eljutok – ehhez pedig átutazni francia területen megkerülhetetlen.

Lelkileg felkészülve zötyögtem a mind sűrűsödő alagutakon át a tengerpart felé. Aciman regényei és sok elbeszélése készített fel a pillanatra, a csodára, amikor a belországból, jelen esetben a Ligúr Alpok völgyéből a vonat csak hirtelen kikanyarodik a tengerpartra, és egyik oldalról a végtelen azúrkék veszi át a hatalmat. Nizzából érkezve is előző utamon, az egyik legemlékezetes szakasza volt mindenkori utazásaimnak a tegerparti szakasz. Akkor Monaco , Eze, Menton és az olasz határváros, Ventimiglia sorakozott füzérben az útvonalamon, most meg Genova, Imperia és San Remo. Ha Rómából érkeztem volna, Livorno, Pisa, Cinque Terre és Portofino is belekerülhetett volna, de nem szerettem volna olyan nagyon hosszú átmenetet sem keríteni bordigherai érkezésemnek. Ez a Milánó – Bordighera szakasz éppen elégségesnek bizonyult a ráhangolódásra.

Állomás a tengerparton

Amikor a vonat elhagyta a San Remo-i állomást, tudtam, hogy már csak két alagút választ el a helytől, ahová sóvárogva vágytam oly hosszú ideje, amelynek képére, Monet festményére a szobám falán minden reggel ébredek, ha New Yorkban vagyok, s mely képre minden nap is ébredhetek, hisz ott van mélyen a szívemben azóta, hogy először megláttam. Ebből a két alagútból is a második már a Grand Hotel alatt fut, az már Bordighera.

Házigazdám, akivel a lakás dolgait idejében letárgyaltuk korábban üzenetekben, Alex, jelezte, mikor pontosítottam, hogy az este 8-as intercityvel érkezem Milánóból B-be, hogy akkor a fivére, Stefan annál fog várni. Rögtön tiltakoztam. Egyrészt, mert nem találtam szükségesnek a fáradozást, hisz érkezésemet Bordigherába hazatérésszerűnek fogtam fel, másrészt meg ismerem magam, és tudtam, hogy mennyire fontos lesz az első pillanatokban magamban lennem, magamra ölelnem az egészet, elmélázni a Corso Italia sarkán felfelé haladva, az állomástól, s így a tengerpartról pár lépésre fekvő lakás irányába, amely otthonom lesz a következő hétre. Stefano azonban hajthatatlan volt, és olasz üzenetem ellenére is angolul válaszolt, hogy ott lesz, és várni fog. Mikor felálltam, hogy a leszálláshoz készülődjek, rögtön éreztem a hosszú repülőút, az egész napos csavargás és a vonaton való kényelmes, de felgyülemlett utazás elnehezítette a testemet, és akkor már örvendtem, hogy házigazdáim gondoskodnak érkezésemről. A gesztust annál is inkább nagyra értékeltem, mivel semennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy engem bárhol is várjanak érkezéskor repülőtéren vagy vasútállomáson. Langymeleg nyárestébe léptem ki a rózsaszínű állomás peronjára. Átlestem a kerítésen a promenádra, a Lungomare Argentina esti életét élte,  a Baretto tele volt vendégekkel – vajon Maurizio megvan-e még? – sétálók kontúrjai voltak kivehetőek a parti sétányon, gyerekzsivaly, beszélgetésfoszlányok és a tenger halk moraja szűrődött át. És alig vártam, hogy elvegyülhessek közöttük. Kigurítottam a poggyászt az épület utca felőli bejáratához, és megálltam. A pálmafák susogtak körben a téren, előttem a Corso Italia nyílegyenesen hasított bele az esti félhomályba fel a dombig. A felső utakon autók fényszórói jelezték, hogy nagy forgalom van még a hegyi kilátó környékén, a hegy oldalán kanyargó utakon. Az állomással átellenben a mindig élettel teli teraszvendéglő közönsége egy színes televízión focimeccset követett figyelemmel minden egyéb italozós tevékenység társaságában, hangosan kommentálva a látottakat, és minden mást is, ami eszükbe jutott.

Stazione

Egy bekanyarodó autó fényszórója zökkentett ki, és mikor Stefano kiszállt fogadásomra, olaszul kezdtem el duruzsolni. Válaszolt is, majd szólt, beszélgethetünk nyugodtan angolul. Itt nevelkedtek ugyan, de nem olaszok ők sem, hanem osztrákok. Óh, így már értem, miért nem Stefano, hanem Stefan. Mosolyog, s mondja, mindegy, mindkettőre hallgat, mint ahogy fivére is lehet alkalmasint Alessio, Alessandro, de lényegében Alex. Felajánlotta, hogy ha akarom ő is nevezhet engem a hely szellemében Arturónak, de elvetettük az eféle formaságokat, és inkább a lakás felé igyekeztünk.

Miközben a nem használt apartman ablakait friss evegőre tárta, és felhúzta sorra a redőnyöket, körbevezetett, és elmondta, hogy édesanyjuk otthona ez, akit betegsége már nem valószínű, hogy valaha is hazaenged még a kórházi ápolásból. A dolgai egy lezárt szekrényben várnak rá mindenesetre, a lakás összes többi része immár az én rendelkezésemre áll. Kicsit tágas lesz, mondta, öt-hat személyre szokták kiadni. Mosolyogtam, és mondtam, a kifejezetten jó ár, a lakásról készült képek és a tengerpart közelsége volt a mérvadó a döntésemben. S az, hogy csendben legyek, ha éppen esténként majd hazajövök utazgatásaimból, felfedező csavargásaimból. És az erkélyek! Három erkélye van a lakásnak, az egyik úgy nyílik, hogy a tenger is látszik egyik oldalon, a hegy is a másikon. Tudtam, és meg is nyugtattam, nem fogom az összes szobát felfordítani, sem randalírozni nem fogok, csak egy egy szoba, egy erkély és egy ágy, amire nekem szükségem lesz, s persze a tágas konyha – az is balkonnal a hátsó udvarra és a szomszéd kisutcára, minden szükségessel felszerelve. Nem is vonja kétségbe, hogy megfelelő szállóvendég leszek, számukra ez levelezésünkből is kiderült és korábbi olaszországi vendéglátóm, Francesca, a honlapra feltett jellemzéséből is. Az anyai nagyszülők fotóiba botlunk az előszobában, ahol bordigherai rajzok és festmények mellett kaptak helyet a családi képek is.

Bordighera Città Alta

– Nagyapám huszártiszt volt a monarchia idején, Magyarországon szolgált – mutat a kackiás egyenruhás legényre a fekete-fehér retusált fotón – Ma is sok magyar barátunk van. Gyermekkorunkban sokat járt ebben a házban apámék barátja, valahányszor itt nyaraltak Bordigherán. Francesco Puskás, biztos ismeri, a futballista. A nyakában hordozott kisfiúként.

Miután Stefan magamra hagyott a lakásban jó éjszakát kívánva, hirtelen csend vett körül. Ha az ember egy zajos város közepén él, meg ha állandóan úton és sok ember közt van, és ha egy napja utazik izgatottan, hogy végre ide megérkezhessen, a hirtelen csend olyan állapot, amivel nem igazán tudja, hirtelen, mihez kezdjen. Éreztem, hogy mihamarabb találnom kell egy olyan helyet, ami a helyem lesz itt, ami éppen annyira kellemes, hogy otthonossá teszi majd nekem az egészet. Kivonszoltam egy széket az erkélyre, arra, amelyik egyik oldalból a tengert láttatja, és leültem. Saját magamat is megdöbbentette az a gondolat, ami ekkor fogalmazódott meg bennem, és hangosan ki is szaladt a számon:

– Mit keresek én itt?!

Egy pillanatra kétségbe estem. Tudtam, hogy semmire sem vágytam jobban, mint itt lenni. Minden alkalommal, mikor a Monet-képre néztem a szobám falán, minden pillanatban, amikor egy tavalyi emlékem felidéződött valamiért bennem erről a helyről, valahányszor – bárhol is a világban – cikádák zenéjét hallottam, valahányszor elképzeltem, mennyire jó lesz itt ismét nekem, a szívem majd kiugrott az örömtől a tudattól, hogy közeleg a pillanat, amikor újra itt leszek. És most nem tudtam, mihez kezdeni ezzel az egésszel. Résnyire megnyitottam a nagybőröndöt, éppen csak annyira, hogy valami tiszta ruhát kirángassak belőle, lemostam magamról az út nyomait, és kirontottam az utcára. Hogy legalább magamnak normálisnak tűnjek, ürügynek azt találtam ki, a szupermarketbe megyek bevásárolni, és elsősorban is venni egy üveg bort. Ha nagyon inni akartam volna, egy üveg champagne lett volna kéznél, a Deltás kollégák adták leszállás előtt szabadság-ajándékként, meg mert szerintem tetszettem is a zöldszeműnek. Jó is, hogy eszembejutott, gyorsan hidegre tettem arra az eshetőségre, ha az éjjel-nappali szupermarket mégsem lesz nyitva.

A szupermarket éppen ott van, ahol legutóbb laktam, néhány sarokra innen. Mégsem arra indultam el legelőbbször, hanem átfutottam az utcán, és ki a tengerparti promenádra. Addigra csendes volt, egy-két elvetemült kutya kényszerítette csak még ki a gazdáját egy gyors lefekvés előttire, és az épp bezárt Baretto felől szállingóztak hazafelé a fiatalok, gyalogosan vagy kis motorkerékpárjaikra kapaszkodva. A korlátnak támaszkodtam, és a sötétben a tengert kerestem, felhős, sötét este volt, nem látszott. Csak hallottam.

Baretto

Mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, végignéztem a lungomare halványan sziporkázó lámpasorán, valahol a kanyarban messze, mintha a kialudt tűz nyomán a parázs világítana még egy sötét sarokban, Monaco fényei látszottak. A partmenti mediterrán fenyők halkan suhogtak az esti szellőben, a dombon pedig a város felett már csak emitt-amott pislákoltak fények. Pár lépést tettem odébb, hogy ne csak a lenti város templomjának a kupoláját lássam, hanem az öreg haranglábat is a Città Alta tetején, az óváros dombján.

Elmúlt bennem a hirtelenjött, és megmagyarázhatatlan pánik, amit a váratlan lelki üresség és csend idézett elő bennem egy kis időre. Meg az is benne lehet ebben, hogy soha nem tudtam megfelően kezelni az örömeimet és életem nagy boldogságpillanatait sem. Titokban örülni bírtam annak is, hogy nem kezdtem el mindjárt megérkezésemet követően afölött szomorkodni, hogy néhány napon belül el kell majd innen menni. Ebből a szempontból vállon veregethettem most magam, hogy a hazautazást is pufferelve terveztem meg. A hét elteltével ugyanis visszamegyek ugyan Milánóba, de hazautazásom előtt az utolsó két napot Cremában töltöm Francescáéknál. Így ez most együttvéve elégséges időnek tűnt. Elszoktam attól, hogy bárhol is huzamosabb ideig legyek egy helyben. Annyira ritmusra alapuló lett az életem – még akkor is, ha rapszodikus ritmusokra – hogy képtelen vagyok néhány napnál többet akár otthon, New Yorkban is eltölteni anélkül, hogy ne kezdjek el zaklatott lenni. Tíz nap Észak-Olaszországban olyan végtelensok időnek tűnt, és ezzel együtt annyi, végtelensok boldogságnak, hogy ha belegondolok, egyik okozója is lehetett a pániknak.

Lungomare Argentina

Szerettem volna, ha mint tavaly, valahonnan meghallom a cikádák zenegését. De aznap este csendben voltak.

*Cikáda

Érdemes egy pillanatra elidőzni a cikádákkal. Először angolul hallottam a szót, és noha nem tudtam, mit jelent, nagyon megszerettem. Az ember néha csak úgy beleszeret szavakba, mint például az olasz farfalla szóba is, csak mert olyan szépen cseng. Persze, gyorsan kideríthető volt, a cicada a latin cicadina szóból származik, és nyári rovarunkat, a kabócát jelenti. Nem, mintha a kabócának nem lenne játékosan kedves csengése, én attól a nyártól, hogy Aciman bordigherai kabócáiról olvastam, önkéntelenül és makacsul csak cikádáknak emlegettem őket, ha magyarul beszéltem is. Emlékszem, anyámnak magyaráztam, hogy ez nem tücsök, amit hallunk, nem is szöcske, de még csak nem is sáska. Ez cikáda. És gyorsan hozzátettem, hogy ilyen magyar szó nincs is, mert magyarul ez kabóca, de engedje meg nekem, hogy azért én ezt az örömet magamnak emígyen megszerezzem, és kabóca helyett olykor mondhassak cikádát. Anyám meg nem bánta, csak béke legyen.

Cikádaszárnyak

A dolog azonban nem hagyott nyugodni, mert úgy gondoltam, a magyar nyelv annyira szép, létezhetetlen, hogy pont ezt a szép szót nem fogadta magába az idők során. Addig kutakodtam, míg kiderítettem, hogy a cikáda nem idegen a magyar nyelvben, a régi nyelvhasználatban még forgalomban volt, ma már ritkábban fordul elő, de enciklopédiákban még felkutatható. És amikor már itt tartottam, arra is fény derült, a hunok nagyon nagy becsben tartották a szépszárnyú, tarka rovarokat, amelyeknek sokszáz fajtája is létezik, színesek, énekesek, hasznosak és kártékonyak is. A hun lovaglószerszámok kedvelt díszítőeleme volt a pompás cikádaszárny, és a hunkori ötvösművészet remekei, az ezüstből és bronzból készült ékszerek is, a cikáda alakú fibulák, ruhakapcsok, nem utolsó sorban rangjelzés és bajelhárító ékszer is volt. Brunn János 2010-ben megjelent tanulmánya arra is kitér, hogy „A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára.”

De ne feledjük azt sem, hogy Athén előkelő hölgyei fejdíszként viselték az aranyból készült cikádát, s nem csak a görögök, de a kínaiak is ősidők óta nádkalitkában vagy utóbbiak lopótökben tartották a cikádákat otthonaikban, hogy benn is élvezhessék azok zenéjét. A görög hárfákon a cikáda a zene jelképe volt. A kínaiak szerint az összezárt szárnyú cikáda az örök élet és mértékletesség szimbóluma.

Talán mondanom sem kell, mekkora örömmel töltött el, mikor ezekre a tanulmányokra bukkantam, pontosabban, amikor megtudtam, a magyar nyelv régesrég felölelte a cikáda szót. És noha ezáltal én nem lettem nyelvújító, a lényeg mégiscsak az, hogy boldog viszont igen. Mert az ember egy cikádától is lehet boldog, ha éppen úgy adódik.

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. Visszakövetések: Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (12) | Égből kapott mesék

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: