Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (9)


 

Kajszibarack, Monet és San Giacomo

 

A barátaim tudták, miért vagyok itt, ők nem, de mások elvétve megkérdezték, mit tervezek az olasz riviérán. Hogy ne kelljen sokat magyarázkodnom, nekik mondtam:

– Kajszibarackot enni. Sok kajszibarackot. Eszpresszót inni harmatos reggelen, és a tenger korai szellősimogatásában felnézni San Giacomo haranglábjára, mikor minden félórában megkondul. Nagyokat sétálni fel a dombra, az óvárosba, vagy le a tengerparti promenádra. Kiállni a magas piazzetta szélére, és lenézni a végtelen tenger kanyarulataira.

Photo by Artur Dancs

Kajszibarack, eszpresszó és a harangláb

Ilyeneket mondtam. Monet-t meg sem említettem, mert legtöbben úgysem tudták volna, ki az. S akkor magyarázkodnom kellett volna, hogy Monet… az biza egyike a kevés franciáknak, akiket nagyon megszerettem.

– Albicocca, per favore! – kértem az eladót a mosolygó gyümölcsöktől túlcsorduló rekeszek közt. Egy kézi kiskosárba nyárszínű barackokat válogatott nekem a javából. A friss csemegével a kezemben immár útra készen álltam birtokba venni a helyet, amelyről már ideérkeztem előtt is sejtettem, életreszóló szerelmem lesz. Hogy ez később igazolást is nyert, meg sem lepett.

Eszméletlen volt nyomon követni, amint Bordighera lépésről-lépésre megnyílik előttem, mint egy csodálatos képeskönyv rengeteg mesével, titokkal és hangulatvillanással. Harminchat órám volt. Ez az este, a másnap teljes egészében és még egy kora reggel elutazásom előtt.

Photo by Artur Dancs

Bordighera

Bordighera az olasz riviéra legdélebbi pontja, Imperia tartomány része Olaszország Liguria régiójában. Liguria a nevét első jegyzett őslakosairól, a ligurokról kapta, akik Krisztus előtt hatszáz évvel élhettek a területen. Stratégiailag kiváló helyen terül el, ezért kereskedelem és turizmus szempontjából is mindig jelentős szerepet töltött be, de ugyanezen okok miatt a sorozatos kalóztámadások célpontja is volt, leginkább a mórok fosztogatták a környéket. Bonaparte idején, mivel a francia kereskedelem szempontjából is fontos környék volt, indult el komolyabb fejlődésnek, és épült ki a jelenlegi város, ami kibővítette a már létező, a XV. században a hegyre épült magas várost, ahogyan ma is nevezik: Bordighera Alta avagy az óváros. A kalóztámadásokkal szembeni védelem érdekében egy kilátótornyot is építettek a középkor második felében a magasvárosba, amit később megemelve, a XVIII. századtól haranglábnak is használnak. San Giacomo haranglábja nem csak a Monet festményeken kerül előtérbe, de ma is uralja a város kontúrját. Majolika csempékkel kirakott kupolája pazar dísze Bordighera panorámájának, nekem pedig kiváltságos helyzetem volt, hogy az erkélyemről is láthattam.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

A Corso Italia pálmafái alatt sétáltam fel a via Roma magasságáig barackmagvakat köpködve egy tasakba. A korzó ott ér véget, és rá merőlegesen, a tengerparttal párhuzamosan a magasban húzódik az említett látvány-út ékszerdobozokra emlékeztető villák, kastélyok és paloták girlandját felsorakoztatva az arra járók elkápráztatására. A via Roma és az alsóbb párhuzamos út közti részen valamikor a Giardini Moreno, azaz Moreno kertjei terültek el. A francia konzul, Francesco Moreno emlékét őrzi a név, aki diplomáciai karrierje mellett gazdag olivaolaj kereskedő is volt. Ők építették a ma is álló Moreno villát, és birtokolták a kertet, amelyet nem csak a mediterrán térség de a világ egyik legszebb kertjeként emlegetnek a feljegyzések.

Photo by Artur Dancs

Monet park

A kert ma már nincs meg, csak nyomaiban, apró részletekben. A híres építész, Charles Garnier azonban tesz róla számtalan feljegyzést, mint ahogyan Monet híres alkotásai közül is néhány a kertet és annak ritka botanikai példányait ábrázolja, nem beszélve az idelátogatók után maradt feljegyzésekről, amelyek egytől-egyig méltatták az egykor volt parkot. Amikor Moreno halála után felesége visszaköltözött Franciaországba, a városnak adták el a felbecsülhetetlen értékű kertet, amelybe a világ minden pontjáról gyűjtötték a növényritkaságokat, olajfákat, citrusokat, aloe, yucca és gingko biloba fákat, fikuszokat, mediterrán és kanári fenyőket, ausztrál különlegességeket. A város felszabdalta, és részletenként eladta a Moreno kertet. A nyilvánosság számára egy-egy kisebb nyilvános park erejéig megtekinthető, egyik éppen Monet nevét viseli ma.

Próbáltam belesni a magas kapuk mögé, ahol még úgy véltem, el-elcsíphetek egy-egy kis részletet az egykor volt kertből. Egyszer egy utcai kútnál is megálltam vízért. Kora este volt, de olyan fülledt nyáresti meleg telepedett a városra, hogy jobbnak láttam bespájzolni egy kis folyadékot a hosszúnak ígérkező esti sétámhoz. És jól is tettem. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen messze, és hány kilométer távolságra is van még a nap vége.

Photo by Artur Dancs

A Moreno kert egy maradványa

Az egyik ilyen publikus parkot elhagyva egy ismerősen csengő nevű keskeny kapaszkodó úton indultam el felfelé a via Rómáról, ez volt a via Torre Mostaccini. Korábban említést tettem róla, amikor kutatásaim során körvonalazódni látszott, hogy a Torre dei Mostaccini villa kilátótornya az a hely fenn a dombon, ahonnan Monet a „Bordigherai látkép” című festményét festette, amit Los Angelesben, (a filmben Olivert játszó) Armie Hammer dédapjának privát kollekciójában tekinthettem meg még februárban – és aminek kópiája azóta is szobám falát díszíti. Fontosnak találtam a felfedezést, ugyanis, ha úgy igaz, ahogy a világ minden pontjáról begyűjtött információk alapján kikövetkeztettem, akkor rábukkantam a helyre, amit Aciman Monet’s Berm gyanánt, azaz Monet szirtjeként emleget a könyvben, és ami egyben Elio titkos helye is. A film erről nem tesz utalást, Luca Guadagnino ugyanis a Lombardiába áttett történet szerint Elio titkos helyét is Lombardiába, az édeni forrásligethez, Fontanile Quarantinához álmodta a filmben. Mint mondottam azonban, Elio és Oliver történetének valós helyszíne mégiscsak Bordighera, és az én célom most ezeknek a helyeknek a felkutatása volt. Hogy ezáltal Monet útjait is bejártam, és elmondhatatlanul sok élménnyel lettem gazdagabb, csak a ráadás volt, és újabb olyan életreszóló élmény, ami sokak életében legtöbb, ha egyszer bekövetkezik – engem meg sorozatban értek az ilyenek.

A kertekben a narancs- és mandarinfák bőséges gyümölcsterméssel villogtak rám a kerítéseken keresztül. Eszembe jutott a kajszibarack, és azzal oltottam a szomjamat. Mikor a keskeny hegyiút elérte a Monteverde villa kapuját, a sziklára egy kötáblába faragott jelzés mutatta, hogy privát területre értem. Ezt korábban már a Google Map-es virtuális utazásaimon is mindig megtaláltam, de úgy gondoltam, valamennyi rizikót megér, ha feljebb kapaszkodom, hisz éreztem, nem járok messze a helytől, amit olyan rég keresek. Visszatekintettem egy pillanatra a völgybe, az alkonyban a tenger páratakaróba burkolódzott, és alant a város a dombokkal hullámzó panorámája, valahol a tenger, az ég és a háztetők találkozásánál pedig az ideiglenes otthonom mellett álló kistemplom, a „Szeplőtelen fogantatás” tornya kapaszkodott az ég felé a mediterrán fenyők ölelésében. Ez is Garnier munkáját dícséri, 1897-ben adták át.

Photo by Artur Dancs

Chiesa Terra Santa

Egy patakvölgy és egy magas falak mögé rejtett villasor között haladt a szűk út egy darabon, majd a villák elfogytak, és egy hídhoz érve feltekinthettem a csúcsra, ahol a Torre dei Mostaccini kastély nézett körbe tekintélye teljes fényében. A kastélyt széles távolból kerítés vette körbe, maga az épület magasan a szirt tetején volt, a városra néző oldalán, a szirt szélén ott volt a torony, azaz a torre. A hídon vörös láncra erősített figyelmeztetés állt, hogy innen aztán már semmiképp ne merészkedjen senki, így arra nem is mentem tovább, inkább felfuttattam a tekintetem a patakvölgy mentén a magasba, hogy az alkonyat félhomályában hátha kitalálhatnám, hol is van az a bizonyos szirt. Abban bizonyos voltam, hogy messze nem lehet. A megoldást kénytelen voltam másnapra hagyni, igyekeztem visszatérni a városba, még mielőtt annyira besötétedik, hogy elkeveredek itt a magánbirtokok útvesztőjében.

Photo by Artur Dancs

Torre dei Mostaccini

A város fényei kigyulladtak, mire leértem. A via Rómán felfrissítettem magam a kútnál, otthon pedig, mialatt odatettem egy üveg proseccót behűteni, ismét ruhát cseréltem egy gyors zuhanyzást követően. Már nem volt fülledt meleg kinn, csak szellős, kellemes este, mikor kiléptem a Garibaldi térre. A piazzetta lámpái halvány fényt szórtak a térre, a teraszokon pizzát, focacciát és borage raviolit vacsoráztak a vendégek sörrel meg borral csúsztatva a helyi finomságokat. Nem mondom, hogy magam is nem vágytam hasonló élvezetekre, de abban a pillanatban mérhetetlen időpocsékolásnak tűnt volna, sokkal jobban érdekelt, hogy a háborús emlékmű felett megtalálom-e végre azt a kis piazzettát, ahonnan lelátni a tengerre.

A magasan fekvő óvárosba, a Città Alta felé egy meredek, macskaköves sétány vezetett, két oldalt pálmafás, muskátlis házakkal szegélyezve. A via Piavén átkelve, egy újabb emelkedőn a Palazzo Garnier díszelgett. A híres építész alkotása a jelenlegi városháza, Municipaliti, ahogyan ott mondják. Megkerültem az épületet, és egy kies térre jutottam, amelyik a magasból a tengerre nézett.

Photo by Artur Dancs

Ez az hát! – villant át az agyamon. Csak az nem stimmelt nekem ebben, hogy amennyiben ez az a piazzetta, ahol a könyvbéli nagy beszélgetés zajlik, miért van az, hogy a háborús emlékmű meg jóval lennebb van innen, a Garibaldi téren, holott az író semmi olyan utalást nem tesz, hogy Elio hosszabban sétált volna a két kerékpárral a Piave emlékműig, míg Oliverre várt, hanem csak odébb ment. Ezen még agyalnom kellett, de nem akartam most ezzel tölteni az időt, úgy gondoltam, a világosban másnap reggel okosabb leszek. Abban a pillanatban csak a tengeri szellővel cirógatott estét akartam élvezni, és bejárni az óváros hangulatos labirintusát, hogy San Giacomo tövében kicsit megszusszanjak az egész napos utazás – repülés, vonatozás, gyaloglás – és csavargás után. Tulajdonképpen úgy vettem, ez az este csak ráadás, csak arra van, hogy gyorsan feltérképezzem a helyeket, amiket másnap alaposabban körbejárok majd.

A piazzetta széléről, a pálmafák takarása fölött teljesen be lehetett látni a fényektől sziporkázó öbölt, a Riviera dei Fiorit, a Costa Azzurrát, Monte Carlót, Ezét és Nizzát is – utóbbi kettőt Aciman is említi a regényében, természetesen, csak mint kezdőbetűt. A teliholdban fürdő riviéra és a város esti csillomásában alant a templom tornya magasodott ki, és ha megfordultam, a magasból San Giacomo haranglábja. Az erődítményként épült óvárosba három kapun keresztül lehet besurranni, egyik, a legújabb, ahonnan magam is érkeztem, a Porta del Capo, a keleti oldalon a Maddalena, nyugatról pedig a Sottana, amelyik a legrégebbi, 1470-ből datálódik.

Photo by Artur Dancs

Città Alta, az óváros

A szűk kis utcák középkori hangulatot árasztva kanyarognak fel és alá a városban, itt egy kötél száradó ruha, ott egy macska a kellemesen hűvös macskakövön. Rendszertelenül lépcsőfeljárók, boltívek, kilátók, kis terek követik egymást, falnak támasztott biciklik, ártézi kutak, innen-onnan beszűrődő lámpafények, a piazzettán idejüket múlató fiatalok a labirintusban keringő hangfoszlányai. A langymeleg estében fonotthátú karosszékben egy-egy erkélyen pihengető öregember. A telihold sápadt ezüstöt hintett szét a falakon, az utakon, a fák hegyén és a lent ringatózó tenger szinte sima víztükrén is.

Mikor felértem végre a harangláb tornyához, a sárgás lámpafényben fürdő piazzettán csak a Pizza Piazzetta teraszán illogatott néhány fiatal, a társaság egy része már indulófélben volt. A tér asztalai üresen álltak, egyik oldalról a keleti kapun éppen rá lehetett látni a tengerre az asztaltól. Velem szemben a Mária-Magdolna templom állt, , kicsivel odébb a már említett harangláb. Érdekes, hogy a harangláb nem egyben van a templommal, hanem különálló építmény, amint korábban mondottam, eleinte csak kilátótoronynak épült, csak a XVIII. századra  léptették elő haranglábnak, és uralja a bordigherai tájat azóta is a magasból.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábja a holdfényes piazzettán

Noha úgy gondoltam, a kis pihenőt követően majd visszaszivárgok a városba, és nyugovóra térek a hosszú nap után és egy másik hosszú, és izgalmas nap előtt. Ennek ellenére, amikor megláttam a magas kilátóra vezető ösvényt, nem tudtam ellenállni, inkább arra indultam el, magam mögött hagyva az óvárost is, majd a via Collira jutottam ki. Ez sem volt ismeretlen már számomra. Egyrészt kutatásaim során kiderítettem, hogy ez a magasan húzódó út is kis kerülővel elvezethet a Monet kilátóig, másrészt pedig a városból is látni a hegyoldalon kapaszkodó országutat, és egy fotós az ilyet azonnal kiszúrja, mint lehetséges fotóhelyszínt. Azt is tudtam, hogy a via Colli nagy része gyalogosan nem járható, de úgy gondoltam, ilyen kései órán, amikor az óváros harangja is elütötte az éjfélt, talán nem lesz olyan nagy forgalom, hogy ne kockáztassam meg kijutni az első kilátóra legalább. Jól sejtettem, alig két-három autó akart csak elcsapni menetközben, hogy ezt megelőzzem, telefonomból elemlámpát rögtönöztem addig is, amíg a fotózást alábbhagyom az országút szélén. Az utat egy alacsony kőkorlát szegélyezte, onnan lefelé pedig mesés látvány nyílt a teliholdban fürdő városra, a hold által ezüstösen csillámló tengerre, és a villák tetejére. Ezt nem lehetett kihagyni. Odébb közben már feltűntek a kilátó, a  Belvedere del Carillon  lampionjai is, meggyorsítottam a lépteimet, és odasiettem. Fiatalok ültek az asztalok körül, söröztek, és olaszul beszélgettek az egyik pálma tövében. A kilátás a sötétség ellenére is lenyűgöző volt, és már alig vártam, hogy napfényben is szétnézhessek itt.

Photo by Artur Dancs

Riviera dei Fiori

Balról San Giacomo állt őrt a város felett, jobbról a távoli városok, Monaco és Franciaország fényei csillogtak, előttem az elcsendesült város, és valahol messze alant a tenger és a rajta csicsonkázó holdsugár. Miután illedelmesen rámköszöntek, kérdem a fiúkat, van-e egyszerűbb módja is az ide feljutásnak gyalogosan, mint az autók közt cikázva az országúton, mint egy félnótás. Nevettek. Persze, hogy van, és a kilátó terasz mellett egy kis gyalogos ösvény felé mutatnak egyhangúlag, hogy az a via Rómára visz le, az Etelinda kastély mellett. De nincs kivilágítva, és ha nem ismerem az utat, akkor most inkább ne induljak arra el. Leültem egy padra, és belefeledkeztem a tájvarázsba. Néhány barackmagot még elhintettem az alattunk tátongó völgybe, mikor végeztem az utolsó kajszival is. Ők indulni készültek, akkor láttam egy kislány is volt velük. Az egyik ragazzo odaszólt, lemennek a városba, ha akarom levisznek. Megköszöntem, de intettem, menjenek csak, a signore még cseppet elidőzik itt a káprázatban. Utánuk bámultam. Szépek voltak. Mind szépek voltak, fiatalok, vidámak, élettel teltek. Vidáman hancúrozva csapódtak be apró kis autóikba. Nem, nem katicahátú Fiatok voltak, de gondolom, ha 87-et írnánk, akkor minden bizonnyal az lenne. Eltöprengtem, mennyire is irígylésre méltóak. Ők csak úgy itt vannak, ide születtek. A riviérára. Ahová nekem olyan hosszú utat kellett megtennem, hogy idetaláljak. Majdnem ötven évnyi utat. De mostmár megtaláltam az utat, könnyebb lesz akármikor is visszajönni.

Photo by Artur Dancs

Lefelé tartva már sokkal bátrabban haladtam, még kevesebb autó tört az életemre, mint felfelé jövet, és amikor közelebb kerültem a városhoz, már járda is volt. Széles hajtűkanyart követően, az öböl másik oldala tárult elém és San Remo, alant pedig az országút és a hold fényében meg-megcsillanó vasúti sínpár. Az út fokozatosan ereszkedett az óváros felé, előbb San Giacomo tornya tűnt fel, majd pedig a pálmarengeteg takarásából a Garnier villa. Garnier mester ugyanis, miután teleszórta a világot remekműveivel, és Bordigherát is ellátta szebbnél szebb palotákkal, magának is épített egy rezidenciát, ami kísértetiesen hasonlít az Etelindára, amit a délutáni sétám alatt volt alkalmam megcsodálni a via Rómán. Egy utinapló író, akinek feljegyzéseiből magam is ihletett gyűjtöttem utazásom előtt azt írta, hogy a Monet „Villák Bordigherában” festménye, amit márciusban a párizsi Musee d’Orsay-ben személyesen is megtekinthettem pontosan ezt, a Villa Garniert ábrázolja.

Photo by Artur Dancs

Holdfény és a Garnier villa

Lesiettem, és körbejártam – már amennyire erre lehetőség mutatkozott a zárt kertek és kerítések közepette, arról nem is beszélve, hogy maga a villa egy szirt szélén áll, tehát érdemben megközelíteni, s főleg ebben a késő éjszakai időpontban kivitelezhetetlen volt. Be kellett látnom, itt az ideje egy kis pihenőt beiktatni, és reggelig abbahagyni a barangolásokat, és megtérni a jól behűtött prosecco mellé a teraszon. Amint ott ültem a pezsgő mellett a kellemes nyári hűvösben az élményeimet rendszerezgetve magamban, felnéztem, és az óvárosból visszattekintett rám a jó öreg harangláb. Úgy látszik, nem kapcsolják le a fényeit éjszaka sem. És ennek nagyon örültem.

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. Visszakövetések: káfé főnix » Blog Archive » Dancs Artur: Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (9)

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: