Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötdősémet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

Reklámok

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: