Bostoni mese


Már kora gyermekkorom óta – tehát nagyon régen – van nekem egy vesszőparipám, egyféle kitalálósdi. Egy képrészlet, egy festmény vagy netán egy filmjelenet alapján felkutatni egy számomra egyelőre ismeretlen helyet, épületet, helyszínt. Voltak évek, amikor képeslapok fotóin látott érdekes részleteket gyűjtöttem, amit később megpróbáltam felkutatni, amikor erre lehetőségem nyílott. Volt olyan, hogy valakinek a fotója alapján találtam ki, hol készült az adott kép.

Photo by Artur Dancs

A stúdió bejárata a SoHo-ban

Mai napig él bennem ez a szenvedély, felsorolni sem tudom, mennyi izgalommal és milyen sok esetben kutattam fel fotókon, újságokban látott helyeket például New Yorkban, és ezáltal fedeztem fel ezt a várost részleteiben is. Micsoda öröm volt számomra, amikor egyszer – vagy másfél évtizede – elkaptam egy amerikai tévécsatornán egy tévéműsort, amiben a rejtvényfeladat az volt nagy összegekért, hogy egy fényképmozaik alapján ki kell találni, New Yorkban hol készült a kép, amelyiknek a darabját bemutatták, és én tudtam. Akkoriban még csak nem is álmodtam róla, hogy valaha én is itt fogok élni, és úgy fogom ezt a várost ismerni, jobban, mint akkor – mint a tenyeremet. Eljátszottam ezt a játékot már Los Angelessel és Miamival, Stockholmban és Koppenhágában, de Oslóban is izgalmas helyekre bukkantam például egy reklámfotó alapján, amit egy metrókocsiban láttam először.

Nemrég egyik kedvenc zenész-énekesem egy spontán készített telefonos fotót töltött fel oldalára a stúdiója teraszáról, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy titokzatos belvárosi épületben van. A kört fokozatosan szűkítettem le a SoHo-ra, Manhattan egyik trendi divatnegyedében, ahol egykor jobbára művészek húzódtak meg, mígnem a lakásárak ki nem szorították őket innen, azaz csak a szegényebbeket, mert a milliomosok meg éppen hogy behurcolkodtak ide. Lényegében három esti sétámba került és egy nappaliba, hogy megtaláljam a jellegzetes öntöttvas-vázú SoHó-béli épületet, amelynek az emeletén található a népszerű együttes stúdiója. Elkészítettem ugyanazt a fotót jobb minőségben és elküldtem kedvencemnek, aki nagy nevetéssel és elismeréssel fogadta azt. Így aztán én hallhattam elsőként azt a dalt, amit éppen akkor énekeltek fel abban a stúdióban.

Mint említettem éveleji összefoglaló írásomban, sok új helyet kaptam ajándékba az elmúlt esztendőben is, és két új várossal is gazdagodott a becsavargott helyeim sora: az egyik Párizs, a másik Boston.

Photo by Artur Dancs

Boston

A légiszemélyzet körében mindig nagy örömhír, ha a munkáltatója új úticélokat hoz a menetrendbe. Mindenki ujjongott a massachusetsi egyetemváros miatt is. Mint minden új lehetőségnek, magam is örültem Bostonnak, de hazudnék, ha azt mondanám, álmatlan éjszakáim voltak, amíg el nem juthattam oda. Nem vágytam különösebben oda, de örültem, amikor a májusi programomban felbukkant Boston. Ha nagyon akartam volna látni, New Yorkból akár 30 dollárért is oda lehet repülni egy órán belül, de mint mondtam, nem szerepelt bakancslistámon, így aztán nem is készültem belőle semennyire. Csak hagytam magam az ösztöneim által vezérelni. Ez eddig mindig bevált világcsavargásaim közepette. A térképeket is csak azért gyűjtöm szenvedélyesen, mert… mert gyűjtöm. Sokszor meg sem nyitom őket, de szigorúan hazahozom, és elrakom gondosan őket. De persze, előfordul, hogy némelyiket rongyosra forgatom, amikor valami nagy kutatásban vagyok. Bostonnal mostohán bánt a Crew Control őfelsége, azaz nem is Bostonnal, hanem velünk, mert jobbára egyéjszakás pihenőkre írt csak ki Bostonban, ami pontosabban azt jelenti, hogy megérkezünk az esti órákban és másnap délután indulunk is tovább. Így pedig, és minden előzetes tervezgetés és ismeretek hiányában nagyon nehéz egy új várost feltérképezni és kiaknázni. Emlékszem, hogy sötétben érkeztünk a szállodánkba, és kollégáim, akik amerikaiak, és jobbára únják már Bostont, semmi egyebet nem terveztek, mint poharak fenekére nézni, majd jól ágyba bújni, én összehaverkodtam a sofőrrel, Carlossal, aki valahonnan leakasztott nekem egy térképet a recepciónál, és mondta, hogy ha nagyon akarom, ha lecuccoltam, szívesen elvisz a metróhoz, és útközben elmondja, merre érdemes ebben a késői órában elindulnom. Carlos nem csak estére, de másnap reggelre is ellátott tanácsokkal, így aztán nem voltam teljesen elveszve, amikor kicsivel később már a bostoni kikötőben találtam magam.

Photo by Artur Dancs

Nem ez volt a pillanat, amikor Bostont a szívembe zártam. Amit akkor késő este onnan látni lehetett, a toronyházak, a magas épületek, semmi újat és szebbet sem jelentett számomra New Yorknál. Igaz, fáradt is voltam az út után, és noha barátságos helynek találtam, semmi olyasmit nem láttam, amitől később esetleg kaparnám kínomban a falat odahaza, hogy visszajussak Bostonba mihamarabb… Másnap adtam még egy esélyt a városnak, és a szűkös időkereten belül csak ugyanaddig jutottam el, mint korábban, és örültem a tejcsokiba mártott áfonyának és a pazar kilátásnak a kikötő öbléből, és továbbra sem ájultam el Bostontól. Mert nem volt időm rá. Visszafelé a szállodámhoz még a Revere Beachre is kimentem, mert mint kiderült, az a nagy kék, amit napkelte után az ablakomból láttam, az biza a tenger, és csak sétányira van a hoteltől. Arra emlékszem még, hogy a szobámban volt két festmény. Egyik az íróasztal felett, amelyiken egy kacsamama vezeti kiskacsáit egy esős tavaszi tablón, a háttérben esernyős emberek és tavaszi virágok egy parkban. A másik képen az ágyam fölött egy hangulatos, szűk kis utca színes ajtós európai jellegű barnatéglás házakkal, virágokkal és egy különleges amerikai zászlóval az egyik ház homlokán. Nem lehet ezekből messzemenő következtetésekre jutni, a szállodákban nagyon véletlenszerűen tűnhetnek fel képek akárhonnan a világból, és az is lehet, csak elképzelt helyről szól az adott alkotás.

Photo by Artur Dancs

A festmény a falon

Amikor másodszor keveredtem Bostonba, egy hónappal első látogatásom után, szöget ütött a fejembe, hogy ugyanaz a két festmény volt a szobámban, és közelebbről megnézve rájöttem, hogy írja is rajtuk, hogy Bostonban készültek. Eszembe jutott az én Kokó barátom, aki ugyan a szigeten él, Nantucketben, de többször megfordult már Bostonban, mint én, és megkérdeztem tőle, hol lehetnek azok a színes ajtajú, spalettás ablakú házak, ha vannak még, s nem valami archív festményképről van itt szó… Kokó kutatgatott emlékeiben, és végül csak annyira jutottunk, hogy a Beacon Hill az a hely, ami az óvárost jelenti, és ott minden bizonnyal megtalálhatom a keresett ajtókat. Mégegyszer ránéztem a festményre az ágyam felett, és észrevettem, hogy azon is csak ennyit ír: Beacon Hill. Forró nyári napnak néztünk elébe, és nem akartam a tűző napon bolyongani, ezért kora reggel indultam el a város felderítésére. Jobbára nem tudom, milyen nap van – ez szakmai ártalom- , de aznap emlékszem, vasárnap volt, csendes volt a város. Hogy a kályhától induljak, azaz onnan, amit már eddig ismerek a városból, a kikötőnél szálltam le a metróból, és elindultam a „ Szabadság ösvényén” a híres bostoni Freedom Trail-en. Ez egy élénk vörös téglasorral jelzett ösvény a város utcáin és terein keresztül, amely a város legfontosabb történelmi helyszínein vezeti végig az erre vállalkozó látogatót összesen 4 km-es távon.

Alig pár lépést követően a belvárosban találtam magam, ahol, mint egy mesebeli kisvárosban szebbnél szebb épületek, kovácsoltvas lámpaoszlopok, hangulatos terek örvendeztették meg a lelkemet. A város napsugaras volt és tiszta. Hétvége lévén a forgalom gyér volt még, és az utcán is csak kevesen jártak. New York is egyetemi város, de itt az egyetemisták elvegyülnek a turisták és lakosság közt, és valójában a belvárosban, Manhattanben nem sokan engedhetik meg a lakhatást, tehát nem különösebben jellemző látvány. Ezzel szemben Bostonban az egyetemisták jelenléte érezhető, és ezáltal a városnak eleve fiatalos lendülete van. A belvárost egy hatalmas zöldövezet uralja Bostonban, ez a Boston Common, az első amerikai köztéri park címét tudhatja magáénak, medencével, fás ösvényekkel, limonádé árusokkal és játszóterekkel, kutyasétáltatókkal… A várost 1630-ban alapították angol telepesek, és a park első változata már négy évvel ezt követően megmutatkozott a város közepén.

Photo by Artur Dancs

Beacon Hill

Sejtettem, hogy jó úton járok mind a kacsák, mind a Beacon Hill felkutatásában, mert egyrészt ott volt a park, ahol a kacsákat sejtettem, a parkot kísérő utca pedig a Beacon Street, amely mesésen hangulatos házsort vonultatott fel a parkkal átellenben hosszen elnyúlva. Csavargásaim egyik alapelve, és főleg ha új helyen járok, hogy bizonyos pillanatokban el kell tévedni. Ezt ismerős helyeken, például New Yorkban nagyon élvezem játszani, de az új felfedezőutakon mindenképpen. Úgy éreztem, a Beacon Street éppen alkalmas arra, hogy belevessem magam lényegében akármelyik kis mellékutcán keresztül a titkaiba, és mivel a Beacon mögött egy dombos területen díszelegnek az óváros házai, egyértelmű volt, hogy ez az a bizonyos Beacon Hill. Alig haladtam pár lépést a sarkon túl, máris egy különlegesen hangulatos, múltszázadbéli kisvárosban találtam magam. A Beacon Hillt lényegében, rögtön a város alapítása után elkezdték kiépíteni, de mivel a városba érkező tengerészek és katonák előszeretettel látogatták a környéket a kocsmák és fogadók  vonzásában, nem tartozott a legkedveltebb puritán lakókörnyékek közé. Később, a XVIII. században változott a megítélése, amikor mind több családi ház épült a környéken, majd a XIX. században felépültek az első jellegzetes sorházak is, amelyek ma is a város arculatának legfontosabb vonásai. Az angol telepesek a jellegzetes angol-szász, úgynevezett Federal-style, azaz szövetségi építkezési stílust hozták magukkal, és ennek jegyében épült fel a város az évszázadok során, folyamatosan átalakulva. A három hegynek az emlékét, amelyet a városalapítók itt találtak a XVII. században ma már csak a feljegyzések és a Beacont keresztező másik főutca neve, a Tremont (Three Mount) őrzi. A Hill is egyik maradványa az említett három hegynek, amit az idők során fokozatosan széthordtak, és az innen szerzett földből a város partjait erősítették meg.

Photo by Artur Dancs

Acorn Street

A macskaköves szűk kisutcákat mindkét oldalról meseszerű házsorok és a járdák mentén gázlámpasor szegélyezi. Csupán tízpercnyi „tévelgyés” után máris ott találtam magam az Acorn Street magaslatán, ahol az a festő állhatott, aki a szállodai szobámban álló festményt megfestette. Az természetesen nem a híres amerikai impresszionista festménye, amit Childe Hassam 1919-ben mintázott a kisutcáról, hanem egy napjainkban készült alkotás. Hisz az Acorn az egyik olyan utca, amit a különböző fórumokon Amerika legtöbbet megörökített (festett, rajzolt és fényképezett) helyeként tartanak számon. És a gázlángok!… Közelebb léptem, hogy meggyőződjek róla, a nappali fényben is pislákoló lángok igaziak-e. Van azért némi csalás is benne, mert valójában nem mindegyik lámpában pislog igazi gázláng, a legtöbb közülük már modern technikával van ellátva, és pislákoló, a gázlángra távolról kísértetiesen hasonlító pislogó halogén égőkkel világít.

Kell-e mondanom, hogy az a vasárnap délelőtt döntötte el bennem Boston sorsát, illetve annak helyét a szívemben. Kellett ez a pillanat, mert nem szeretek sokáig semleges és közömbös lenni semmivel és senkivel, a legegyszerűbb kijelenteni, ha valamit nem szeretünk. De mélységes hiba lett volna Bostont a nemszeretem dolgok sorába foglalni, és messzemenően igazságtalan. Arról nem beszélve, hogy én magam veszítettem volna a legtöbbet ezen a döntésen. De így, hogy szívemhez nőtt, már vidáman lehettem, és kisebb megkönnyebbülést is éreztem, úgy róttam a fennmaradó rövid szabadidőmben az utcákat. Ha már a Beacon Hillen barangoltam, onnan már csak le kellett a dombról ereszkednem a Charles folyóig, hogy megnézzem, mivel töltik a hétvégéjüket a drága bostoniak. A folyópart stégekkel, koncertszínpadokkal és fasorral szegélyezett ösvényekkel várta a szabadba vágyókat – és jöttek is szép számban. Valami lacikonyhás népünnepély lehetett, mert sercegtek a flekkenek minden irányban, műsorok váltották egymást a színpadon, versenyek zajlottak, és a folyó parton sokan napoztak.

Photo by Artur Dancs

A Harvard-híd a Charles folyón

A ragyogó időben teljes pompájában megcsodálhattam a folyón átívelő Harvard-hidat, és miután a térképemen utánanéztem, azt is megtudtam, hogy a híd az egyetemvárosba, Cambridge-be visz, ahol a világ két legrangosabb felsőoktatási intézménye, a MIT – a Massachusetsi Műszaki Intézet és a Harvard egyetem található mindennel együtt, ami ehhez tartozik.

A cambridge-i csavargásra, és egyben a következő bostoni utamra is hosszú hónapokat kellett várnom. Idén márciusban került a menetrendembe ismét Massachusets gyöngyszeme. Valami meglágyíthatta a programkészítők kőszívét, és egyenesen két nap pihenőt írtak ki nekünk Bostonban. Noha tudtam, hogy egy teljes napom lesz majd csavargásra, a megérkezés estéjén sem maradhattam, és megkértem Carlost, vigyen el a metróig, hogy beutazzam a városba. A márciusi utamon csak egyre nem készültem fel, hogy az év leghidegebb napjait fogjuk megélni Bostonban ezen a hétvégén. Valahogy a bundás kabát még bekerült a bőröndbe, de sem sapka, sem sál – hiszen ki gondolta, hogy a tavaszias melegekkel kecsegtető  február után, hóvihar és zimankó jön majd a tavasz első napjaiban.

Nem is telt sok időbe rájönnöm, hogy fejfedő nélkül ez a csavargás nagyon rövidre lesz szabva és roppant kellemetlen szájízt is fog hagyni. Márpedig eltökélt szándékom volt, nem elveszíteni többet Bostont a kedvenceim sorából – főleg igazságtalan lenne ez amiatt is, hogy a saját magam hibájából fordulna ilyetén a dolog… Ezen dohogtam magamban, miközben meg-megálltam hangulatos esti, hófúvásos fotókat készíteni, mindaddig, míg a kezem is kékre fagyott, az arcom is és a kopasz fejem csücskéig éreztem a fájdalmasan csípős hideget. Akkor már -14 fokot jelzett a hőmérő és a viharos szél miatt ez előbb -27, később -29 fokos hőérzetet jelentett. Ekkor haladtam el a Boston Common mellett, és a kerítésen arra figyeltem fel, hogy egy sárga csíkos sapka lóg, valaki elveszíthette, a megtalálója meg felakasztotta a kerítés lándzsájára. Olyan volt, mintha Boston ezzel járult volna hozzá a csavargásom aznapi meghosszabbításához. Felvettem a sapkát, és azzal jöttem mentem tovább. A metrónál hangos jéghoki drukkerek vettek körbe és ujjongva üdvözöltek. Előbb nem tudtam mire vélni, csak örültem a kitüntetett figyelemnek, hisz magamban egyetértettem azzal, hogy kijár nekem egy ilyen fogadtatás, nem is értem, eddig miért nem ugrált engem senki sem körbe. Aztán figyeltem fel rá, hogy a fiatalemberek – akik minden jel szerint nem érzékelték a dermesztő hideget, mert félmeztelenül ugráltak, ugyanolyan jelet viseltek a kezükben lobogtatott trikóikon és sapkáikon, mint amilyen az én frissen talált sárga sapkámon díszelgett. Így lettem falkatárs, és élveztem is a sapka révén szerzett borzasztó nagy szeretést. Még egy sört is kaptam – barna papírzacskóban, természetesen…

Photo by Artur Dancs

A Boston Bruins hokidrukker sapkáját eltökélt szándékom volt másnap reggel első dolgomként visszavinni és felakasztani a kerítés tetejére, ezért bejártam az összes fellelhető és vasárnap nyitva tartó ruhás boltot sapkáért és sálért. Feleslegesen. Az eladók úgy csodálkoztak kérésemen, mintha nem lettek volna kinn a süvítő hidegben, és hajtogatták, hogy a boltok márciusban már a nyári szezonra rendezkedtek be, és rövidnadrágok, fürdődresszek igen széles választékában dúskálhatok, de semmiesetre sem sapkákban. Mindig is utáltam Amerikában ezt a féle „kockában” gondolkodást, amit otthon szemellenzősnek mondanánk, de itt nem láttam lovakat, mert talán azok is megfagytak. És ahogyan haladunk előre az időben, mind jobban gyűrűzik be ez is a többi hülyeséggel egyetemben Európába is – mert ott ugye, miért is maradnának el Ámerikától… Maradt, hát a sapka a helyén a fejemen, és nekivágtam az egész napos bostoni csavargásnak. Ami a belvárost illeti és a Beacon Hillt, lényegében csak elmélyítettem eddigi ismereteimet – amellett, hogy negyedóránként kényszerültem berohanni egy-egy forró csokit vagy teát felhörpinteni valamelyik hangulatos kávéházban.

Photo by Artur Dancs

Cheers

És ha már a kávéházaknál és bároknál tartunk, semmiképp nem mehetünk el a Beacon Street egyik legkeresettebb cégtáblája mellett. A Cheers – ami valahogy kimaradt az én életemből, így utólag jártam utána – egy népszerű NBC tévéfilmsorozat részére biztosított külső vágóképet. Sok esetben fordul elő, hogy filmesek egy-egy épület külsejét használják következetesen egy-egy sorozathoz, ezzel roppant népszerűséget hozva adott épületre, amelyeknek ugyanakkor csak nagyon kevés köze van az eredeti helyszínhez vagy történethez. Ki gondolná, hogy Seinfeld lakása a film szerinti Upper West Side-on, New Yorkban, lényegében egy kaliforniai épület frontja, vagy hogy Carrie Bradshaw Upper East Side-i lakása a Szex és New York-ban éppen (a szerepet alakító Sarah-Jessica Parker) egyik saját háza szomszédságában van itt lenn, a Village-ben… Ugyanez a helyzet a Cheers-szel is. Soha nem forgattak a sorozat 11 éve alatt 1982 és 1993 között egyetlen belső jelenetet sem az épület falain belül, sőt, maga a Cheers bár belseje egyáltalán nem hasonlít a filmbélire – erre soha nem is törekedtek. Ennek ellenére tömegeket vonz állandóan, és főleg a hétvégéken.  Mesélik a bennfentesek, hogy a sorozatbúcsúztatón, az utolsó részt a stáb és a szereplők gesztusszerűen a Cheersben összegyűlve nézték meg, míg a közönségek külső vetítőkön volt látható a záró epizód. Az eseményt meglepetésszerűen a népszerű showman, Jay Leno is megtisztelte akkor és élő közvetítés során interjúvolta meg a stáb búcsúzkodó tagjait.

Photo by Artur Dancs

Utat a kiskacsáknak!

A Cheers-szel átellenben a Bostom Common központi park második szeglete található, ami külön nevet is visel, ez a Boston Public Garden, azaz a bostoni közkert. Mivel itt még nem jártam, mielőtt ebédelnivaló után néztem volna, belibbentem ebbe a parkrészbe is, és milyen jól tettem! Pár lépésre a bejárattól egyszer csak feltűnt a kacsasor! Újabb pont kiiktatva a listámról… A bronzból készült szoborcsoport a kacsamamát és kiskacsáit ábrázolja és egy Amerikában nagyon népszerű meséskönyv inspirációja. Robert McCloskey: Utat a kiskacsáknak című, mindeddig több, mint hárommillió példányban elkelt mesekönyve adta az ihletet Nancy Schőn képzőművésznek Mrs Mallard, kacsamama és porontyai szobrát megformázni. Érdekes adalék, hogy a szobornak van egy tökéletes másolata is a moszkvai Novodechiny parkban. A hidegháború idején az akkori First Lady, Barbara Bush ajándékozta a szoborcsoport mását Rajsza Gorbacsovának, illetve általa a szovjet gyermekeknek. Az akciónak a „Kezdjük a béketárgyalásokat tettekkel” nevet adták, és az amerikai légierő különgépén szállították a művészt és a szakembereket a szobor Szovjetúnióban való elkészítésére négy évvel a bostoni szobor elkészülte után.  A moszkvai szoborcsoport nyolc kiskacsájából még abban az évben elloptak egyet, majd az ezredfordulón újabb hármat. 2000 szeptemberében restaurálták és helyezték vissza az ellopott kacsákat helyettesítő bronzszobrokat egy Mikhail Gorbacsov tiszteletére rendezett megemlékező rendezvényen.

Jócskán megéheztem, s kihűltem, mire visszatértem a Beacon Hill főutcájára, a boltokkal, vendéglőkkel, kávéházakkal díszített, barátságos Charles Streetre. Nem tudom már, hogy a pékség és a sütemények vagy a külső étlapra kiírt forró leves volt-e az, ami becsábított az ígéretes nevű Bella Vita vendéglőbe a Chestnut sarkán, mindenesetre egyéb vágyam sem volt, mint egy forró leves mellé egy parmezános rántottcsikét elköltsek makarónival és majd egy igazi eszpresszót is, amúgy olaszosan. A Bella Vita érdekes kombinációja volt mindennek, amint azt Amerikában már megszokhattunk: a személyzet és a tulajdonos is muzulmán volt, az ételek olaszok és a háttérzene pedig francia sanzonokból állt. Ebben a hangulatos egyvelegben, egy a Moulin Rouge-ra emlékeztető vörös ernyős lámpa hangulatfényénél töltöttem fel magam energiával a hideg nap hátralevő részére.

Photo by Artur Dancs

Marlborough Street

És erre szükség is volt, hisz még hosszú kilométerek álltak előttem, bár a délután mind jobban narancssárgába fordult a Beacon Hillen. A következő állomás a Back Bay nevű előkelő negyed volt, ahol újabb csodás házsorok közt bolyongtam a naplementében a hangzatos Marlborough utcában. Innen a vízparti sétányra jutottam, ahol azonban a hideg figyelmeztetett, hogy nem a legjobb alkalmat választottam a sétára. Úgy gondoltam, egy rövid metróút elegendő lesz felmelegedni ahhoz, hogy bepillantást kaphassak egy kicsit a Harvard egyetem titkaiba is Cambridge-ben.

Cambridge Boston metropoliszi vonzáskörében van ugyan, ennek ellenére a független város soha nem egyezett bele, hogy beolvasszák vagy egyesítsék Bostonnal. Ugyancsak 1630-ban hozták létre angol puritán telepesek, és hétszáz főt számolt lakosainak száma. Newe Towne volt az első város neve, amit később egy szóban, Newtowne-ként jegyezték be 1638-ban. Alig hat évvel a város megalapítása után, elkezdődött a magasfokú oktatás is, az egyetemet is Newe Town College-nek keresztelték, de jótékony támogatója iránti tiszteletből, hamarosan John Harvard nevén kezdték el emlegetni. A várost pedig az angliai Cambridge egyetem iránti tisztelet jeléül átnevezték Cambridge-re.

Photo by Artur Dancs

Cambridge

Amikor kiléptem a metróból az utcára a Harvard téren, az volt az érzésem, visszautaztam az időben, és egy teljesen más városban vagyok, valahol Angliában. Cambridge város a városban és ezen belül a Harvard egyetem egy külön kisváros a városban.

Már sötét volt, mire odaértem, de ez éppen kedvező fényben mutatta meg nekem a pezsgő kisvárosi élet vasárnap estéjét. Gyertyafényes vendéglők, egyetemistákkal teli kávéházak, neonreklámok, kandallók, rézből készült cégtáblák és mesés házikók kísértek sétámon Cambridge főterén. Majd betértem az egyetem udvarára.

Photo by Artur Dancs

Harvard

Az épületek is egyenként egy-egy építészeti remekmű, a campus kanyargós sétányai a lámpákkal különleges hangulatában mutatták meg nekem az egyetemet, a különböző karok épületeit, a bentlakásokat… Be lehetett látni az ablakokon, és ami közös volt, hogy minden épület alsó szintjén egy nagy nappalit láttam, karosszékekkel, kandallóval, teli a letűnt korok sármjával. A telihold ezüstös fényben világította meg a campust, és emitt is – amott is kis tornyok jelezték az egykori alapítók vallásosságát. A kis kápolnák ugyan még tarkítják a Harvard belső kisvárosát, de a politikai korrektség igyekszik minden csiráját kiírtani az egyetemet alapító egyházi oktatás emlékének is. Amerikában ma mindennél a legfontosabb ez a furcsa módon értelmezett „korrektség”, aminek szellemében minden olyan törekvést, beleértve a kereszténységet is, vissza kell szorítani, sőt, semlegesíteni, mert kényelmetlen lehet bizonyos körök, más vallások felől, más kultúrákból érkezők számára.

Photo by Artur Dancs

Cambridge-ből visszaérve Bostonba még egy gyors hangulatsétát tettem az esti fényben pislákoló városban, beültem még egy forró csokira, hogy a szállodáig ne hűljek ki teljesen, és elégedetten tértem meg szobámba, ahol végre bátran szembe tudtam nézni a festményekkel a szoba falán…

Advertisements

2 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    Már 23, 2017 @ 14:06:29

    Valamikor Andris barátom (KAF) gyűjtötte a képeslapokat és “utazott” rendületlenül. Számára ez egyfajta kulturális, szellemi kaland volt a képzelet szárnyán. Bejárta a nagy történelmi, szellemi helyeket Párizstól Provance-on át Toscana-ig, a vadnyugati Texas-tól Egyiptomig. Nos a te gyerekként megálmodott képeslapjaid, ím életre keltek. Gyanítom, hogy voltak és vannak pillanataid, amikor megpaskolod az arcod, hogy mindez tényleg megtörténik-e veled? Mert, ha te nem is, én biztosan megtasliznám magam.
    Attól (is) különlegesek ezek az írások, hogy tulajdonképpen miközben útikalalauzok is lehetnének, valójában többek. Mindig ott vannak az emberek, és mindig ott vannak azok a rejtettebb csudák, amiket mindenhol képes vagy felfedezni és úgy idetenni elénk, ahogyan mi is (talán) látni szeretnénk!
    Sokszor leírtam már, most is leírom: nekem ezek az írások tényleg nagyon tetszenek! 🙂

    Válasz

    • Art
      Már 23, 2017 @ 15:06:04

      Olvasok sokszor utazási magazinokat, útikönyveket, és le is teszem őket azonnal. Manapság az utazási kalauzok egy dolgot szajkóznak, mit és hol lehet enni, és hol lehet nagyokat vásárolni. Megértem, mert az amerikaiaknak a szájízére való gondolkodás ez, márpedig ők utaznak a legtöbbet. Mi, akik ajándéknak vesszük az utazást, egy elért eredménynek, másként állunk hozzá. Amerikai munkatársaim ámulva nézik a fotóimat, és állítják (azok, akikkel együtt vagyok épp eyik vagy másik városban, országban) hogy olyan, mintha mi külön-külön világokban járnánk, nem is egy helyen, és persze, különcnek tartanak emiatt. Van egy-egy kollégám, akinek a pósztjait meg irigykedve nézem, mert egy-egy napból egyik-másik alkalommal többet kihoz, mint én. Persze, ők lengyelek, szlovákok, horvátok, magyarok, románok stb – és távolról sem nyugatiak, akiknek a térképén egy utazás során éttermek és bárok listája szerepel csupán. Szerintem ez a magyarázat.
      Másrészt meg, mikor elolvasok egy cikket a Condé Nast Travellerben, az az érzésem, hogy olyat akármikor megírok, még állva a zsúfolt buszon is hazafelé jövet… De a mesékhez több kell, hangulat, hosszú órák, jegyzetek, “puskák”, csend és béke magam körül… Pénzcsinálás szempontjából, lehet, hogy jobban tenném, ha minden nap írnék egy ilyen ’10 hely, amit New Yorkban mindenképpen látnod kell” jellegű cikket, és leírnám, milyen szép a Times Square, melyik metró visz oda, és mennyi jó drága kocsma van ott… De ha inkább mesét írok, azért van, mert abban én is tudok még aztán napokig élni, és újraélni, valahányszor vele foglalkozom…
      Köszönöm, Józsi!

      Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: