Világkörüli mesék (5)


 

 

Andersen mesevárosa és a szelídarcú, szép és vidám skandik

Photo by Artur Dancs

 

Kiváltságos helyzet Koppenhágába utazni. Nyájas földi halandónak azért, mert nagyon drága, fellegekbe burkolt fejű hasonszőrűeknek meg azért, mert kevés a járatunk arrafelé egy héten a tenger másik feléről, így alaposan megcsappan az esély sűrűn sziesztázni a dán fővárosban. És ha néha el is jut az ember, nagyon gondosan ügyelnek rá az életünket szervezők, hogy egyéjszakás kalandoknál többre ne fussa a bájos skandi-országban. Éppen ezért hiszem azt, hogy valami csudaménkő csaphatott a dolgaimba, mert ebben a hónapban térülök-fordulok, és valahogy-valahonnan mindig csak Koppenhágában kötök ki. Ez ahhoz képest lasszvegassz, hogy május óta egyetlenegyszer sem járhattam arra. De a fennvalót és a Crew Controlt nem illik szidni, sőt, amennyiben lehet, esti imáinkba is illik belefoglalni. És noha én nem tudok imádkozni, valami csak lehetett, mert a minap levelet írtam nekik (bocsánat: Nekik) és mondom, hogy tudom, kötelező mindenkinek néha stand-by (készenlétis) lenni, ami abból áll, hogy az ember adott időintervallumban (lehetőleg a nap leghasznosabb időszakában) puccbavágva vár a telefonja mellett, mert ha behívják, két órán belül is akár utaznia kell valahova, ami lehet trópusokon vagy épp hideg északon is, és azt sem tudhatja, pontosan hány napra csomagoljon fehérneműt, mert lehet, három napig lesz távol, de az is előfordulhat, hogy egész hétre is. Szóval, én ezt tudom, és elfogadom, hogy nekem is kell ilyent a programomba beiktatni, és sűrűn kapok is. De most úgy alakult, hogy szeptember vége és október eleje is egy hétre való SB-t hagyott nekem felgyülemleni egyvégben, ami arra sarkallt, hogy mégiscsak járuljak az úr színe elé, és kérjem, a sok várakozás helyett inkább tegyenek be valamerre engem erre a hat napra… És erre jött a kegy, utazás Stockholmba, és onnan egyenesen Koppenhágába. De nem is akárhogyan, hanem három napra. Lényegében olyan volt ez a „kihívás” a SB-ról, mintha beutaltak volna valami pöpec szanatóriumba egy kedves üdülőtelepen.

 

Szerelembe esni Koppenhágával

 

Tavasszal jártam először életemben Koppenhágában, és mint ahogy a többi hellyel is a világban, erre sem készültem. Photo by Artur DancsNem szeretem befolyásolni önmagam azzal, hogy előre olvasok és informálódom helyekről, ahová első ízben utazom. Nem akarok a sztereotípiák rabja lenni, és nem szeretném, ha én is egyike lennék azoknak a turistáknak, akiket New Yorkban szoktam látni az emeletes piros buszok tetején a gagyi „hop on-hop off” túrjain. Azt szeretem, ha magamnak bonthatom ki a várost, ha én fedezem fel a sztereotípiáit és ha kedvemre eltévedhetek benne. Így természetes, hogy amikor tavasszal első ízben vetett partra a metró Koppenhága belvárosában, a Nyhavn kikötőjében kötöttem ki leges-legelőször, és gyorsan lefotóztam és lefotózkodtam magam is a színes házsorral. De innen aztán már ki kellett találni a hogyantovábbot is. És mind messzebb merészkedtem a városban rövid egyéjszakás útjaim alatt, amelyek legfennebb is csak gyorsan múló kora délelőttöket engedtek meg a városban, és annál inkább megértettem, hogy ez a folyamatos szerelembe esés egyik újabb esete életemben. Májusra már eljutottam a királyi rózsakerthez és az ehhez tartozó nyári kastély-rezidenciához is.

 

Nem tudom Koppenhágát rosszkedvűen – rossz időben – elképzelni. Ez a város olyan derűs és mosolygós, hogy teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy itt szürkeség legyen és nyomott emberek futkossanak az utcákon. Amennyire kedves a szívemnek és bájosan játékos Helsinki, annyira nem tudom elfelejteni az ólomszürke napokat és a zárkózott, távolságtartó – szerintük csak szégyellős – finneket. És közben az összes skandináv ország fővárosába otthonra leltem, illetve mindegyiket hagytam mélyen a szívembe furakodni, és ma már azt is elmondhatom, hogy ha a vonalat meghúzzuk alul és summázunk, a legszebbek a skandik közül a dánok. Igaz, még jónéhány mélyremenő tapasztalatra szükségem van az alaposság kedvéért, hogy eldöntsek egy belső vitát a norvégok vagy a dánok javára, de most, hogy Koppenhágában sütött be rám a reggeli nap, kicsit el akart a mérleg már billeni feléjük. Szépek. Olyasféle természetes szépség sugárzik belőlük, ami tipikusan skandináv, és mégis pluszt ad neki az életkedvvel telített játékosság és bolondosság is.

A másik meg, hogy én szeretem a vizet. Ez a város meg úgy van megépítve, hogy csak akkor nem kell hídon és vízen átkelni, ha az ember egy helyben áll. Szigetek sokasága alkotja a várost, és ha jól belegondolok, gyalogosan is jól bejárható, gyalázatnak tartanám, ha autóval akarná bárki is megismerni ezt a kis ékszerdobozt.

 

Vagyok annyira szerencsés (már megint…) hogy egykori rádiós kolléga-haveromba botlottam már kora tavasszal itt, és körbefutott velem autón a városban egy borozással megspékelt vacsora előjátékaként, amit családi hangulatban töltöttem el velük. Nem haladtunk sokat turizmus szempontjából és nem is hagytam volna, hogy lelője nekem Koppenhága poénját, hiszen magamnak akartam felfedezni ezt is, ezért csak arra kértem, támpontokat adjon, olyan érdekességekre kérdeztem rá, amelyeket nehéz lett volna vagy időigényes emitt-amott elolvasni. És ő mesélt nekem Christianshavnról, a hipszter városról, amelyik már-már függetlenedni is kész lenne a várostól.

Photo by Artur Dancs

Valami olyasmi, mint itt nekünk a brooklyni hipszter-bölcső, Williamsburg, ami elérte azt, hogy aki ott él, nem azt mondja, hogy New York-i, hanem hogy williamsburgi, de legfennebb is csak brooklyni. A hipszterekről azonban nem itt és most fogok értekezni, mert Koppenhágában sem ez a legfontosabb megemlítenivaló, mint ahogy New Yorkban sem. De azért jó, hogy Saba mondta nekem ezt a helyet, mert a metróm a szállodától a belváros felé tartva megáll azon a szigeten is, ahol ez a Christianshavn is van. Felületesen néztem csak a térképre, hogy tudjam, merre leszek arccal, és nem is érdekelt a távolság, amit majd be kell járnom. Így ott szálltam le a napsugaras szeptembervégi reggelen, éppen egy tér közepén, ahol talán a legjelentősebb jelenlétet egy virágárus könyvelhette el magának, ha eltekintünk a csavargóktól, akik már kora reggel ontották a bráhaszagot a derűs őszi levegőben. Persze, hogy szakállas, jólöltözött, csinos fiataloktól hemzseg a környék, és a favágóstílusban van a sikk, és persze, hogy itt is van egy csatorna, és rajta kis vitorlások árbocai illetve csónakok lengedeznek az összefirkált padon ücsürgő kávézóra. És persze, biciklisek. Tengerszámra. Amikor zöld a lámpa, egy nagy raj elindul, és az ember csak kapkodja a fejét a sok szőke, napszemüveges láttán. De nem csak a hipszterek, itt mindenki biciklizik, mint ahogyan minden skandináv országban is. Saba szerint derékig érő hóban és vérfagyasztó hidegben is mosolyogva tekernek ezek a népek, ne gondoljam, hogy itt is megolajozzák, és pincébe rakják télire a kerékpárokat. Ha belegondolok, és éppen ma tettem meg – télen magam is sokkal többet bicikliztem New Yorkban, mint amennyire alkalmam jutott nyáron, amikor szép idő is adatott volna mellé. A másik, ami tipikus, a tricikli, amelynek az elejére nagy faláda van erősítve, abba becsapják a gyerekeket, akár hármat is (láttam!), a bevásárlásokat, és mennek. Itt nem autóval viszi anyuci-apuci a kölköt óvodába vagy iskolába, és még csak nem is dobja be egy taxiba… Kerékpárral, lazán. És csakis zöldjelzésen. Azt már Finnországban megtanultam, hogy ha nem akarod a helyiek megvetését kivívni, nem futkosol keresztül piroson. Amíg New Yorkban akár a rendőr mellett is átsétálhatsz piroson, ha te magad biztonságban érzed, akkor itt akkor sem mész át, ha a környéken sincs autó a közelben.

Photo by Artur Dancs

Christianshavnban pár lépés után hídra értem, és eredeti úticélomhoz,a Kastély-szigetre. Azért hívják így, mert itt van a királyi kastély, a Christiansborg és a hozzá tartozó teljes udvartartás, a királyi könyvtár, a királyi park, királyi múzeum, a királyi nemzeti színház és minden, ami kell.

A palota udvarán konflis utaztatott egy – ránézésre – amerikai utazási magazinnak dolgozó lovaglónadrágos hölgyet körbe-körbe, miközben egy lovas ugratott ide-oda körülöttük – gondolom, a látvány és hangulat kedvéért. Olvasom, hogy a palota egyik szárnyában a fejedelmi rezidenciák vannak és a királysághoz kapcsolódó hivatalok, a másik szárnyban pedig a parlament működik. Az ajtó előtt pedig egy riporter készül a kora reggeli bejelentkezésre valamelyik tévécsatornán.

Photo by Artur Dancs

Olyan szelíden mosolyog a délelőtt, hogy a japán turisták zaját is elnyomja a csend. Körbeállják a riportert és szelfit készítenek vele, bár azt hiszem, csak annyira ismerik, mint amennyire én is. A riportertől odébbállva inkább az egyik árkádos folyosón át a kisebb parkba sétálok át, ami már a könyvtárhoz tartozik. A park közepén szökőkút medencével és a vadkacsáknak egy vízre épített kuckó. Ezek a kolontosok annyira elbóbiskolnak olykor, hogy belefagynak a tóba hidegebb napokon. Talán emiatt jó, hogy a házikó alternatív szállást is biztosít, ha itt esteledne rájuk.

Photo by Artur Dancs

 

A kastélyos szigetet elhagyva egy pár lépésnyi hídon egyből a belvárosban találom magam. Víz alatti szobrokra is felfigyeltem, és az villant át az agyamon, hogy ezekben annyira túlteng a művészet, hogy nem csak a terekre, parkokba szórták szét a művészeti alkotásokat, hanem a víz alá is. Imádok megállni egy ilyen forgalmas téren, mint ez a belvárosi szökőkutas randihely, az Amagertorv, és embereket nézni, sőt fotózni. Egyszer kilátásba kell helyeznem egy olyan fotósoldalt létrehozni, ahol ezeket a világban látott szép embereket, érdekes embereket megmutathatom. Tele a világ különcökkel, izgalmas arcokkal, szelíd vagy sziporkázó szépséggel, egyéniségekkel, karakán mimikákkal… olyan jó néha csak elveszni bennük. Gondolkodom, hogyan is kell ennek a térnek a nevét kiejteni, de feladom egyelőre a dán nyelvvel és a svéddel is a viaskodást. Mindig az jut eszembe, hogy ha érteném sem tudnám kimondani, mert olyan furcsa hangképzésük van, hogy számomra megfoghatatlan az egész beszélt nyelv – leírva talán még eligazodom rajtuk – meg az is, hogy bezzeg hogy az angolra mondják, hogy azt írja zongora és úgy olvassa, bicikli…

Photo by Artur Dancs

Az a fura ebben a belvárosi forgatagban, hogy az ember azt mondaná, ez nekik a Times Square, és ugyanakkor egyáltalán nem az. Mert itt jelen vannak a helyiek is. A Times Square-re helyi lakos nem megy, csak ha fegyverrel fenyegették előtte vagy rokonai érkeztek a városba. Koppenhága belvárosa azonban annyira bájos, mint az egész, és telistele van a helyiekkel is. És ez jó. Ebből azt is leszűröm többek közt, hogy akkor itt engem sem vágnak át, mint turistát, ha bemegyek egy boltba vagy leülök egy teraszra sört inni. Ez ugyanis egy világtendencia, valami miatt minden belváros le akarja húzni a turistát. Pedig ha az a drága bárgyu turista nem jönne pénzt költeni és megállni az út közepén, mint egy rénszarvas, akkor a belváros is lehúnyhatná a redőnyeit sok esetben. De most nem ilyen demagógiák felé akarom elvinni a mesét, inkább továbbsétálok annak örömére, hogy találtam egy roppant patinás közvécét a szökőkút mellett (aki volt turista nagyvárosban, tudja, miért ez a módfeletti nagy öröm), amire nagy betűkkel kiírták: INGYENES! Merthogy Svédországtól Norvégiáig és Finnországtól Londonig mindenhol fizetős a pisilés meg a mosdó használata. Sokszor csak jelképes összeg, de bajnak elég, ha az embernél pont adott ország valutája nincs. Márpedig azt senki nem várhatja el tőlem, hogy annyiféle pisilőpénzt tartok magamnál, ahány országban megfordulok sokszor egy héten belül. A norvégok rendesek, mert hagyják, hogy hitelkértyával fizess a pisildében. És mint aki már lassan húsz éve elhivatott hitelkártya használó vagyok, ezt nagyra értékelem, és sokszor már csak kártyalehúzás végett is elmegyek pisilni, ha Oslóban járok.

Photo by Artur Dancs

A sétálóutcán szuvenírek közt turkálva haladok előre, gyűlnek az anyunak szánt hűtőmágnesek és megcsodálom a karácsonyi díszeket. A dánok nagyon büszkék ezekre a kézzel készített úgynevezett „mobilokra”, azaz mozgó karácsonyfadíszekre. A hagyományosan kartonpapírból, precíz alapossággal kivágott meserészletek Andersen meséiben is felbukkannak, és egy-egy jónevű művész ezzel ötvözve a tehetségét, méregdrágán képes eladni ezeket a valóban hangulatos és egyedi kis csodákat. Megölelem Andersent a sarkon, mikor kiérek a tanácstérre, az építészetileg is csodás városháza elé. Ott ül Andersen mester, nem messze a szülőházától, szemközt a Tivolival, a világhírű vidámparkkal, ami a dánok nagy büszkesége.

 

Hát, csuda-e, hogy egy nagy mese ez a hely és az emberek is benne, a mézeskalács házakkal? Csuda-e, hogy Andersent adott a világnak?… És megyek tovább az Ørsteds park irányába. Egyszer tavasszal már eljutottam ide, de mivel rámesteledett, nem sikerült végigjárnom és megnéznem a szobrait. Már Oslóban megszoktam a meztelen – főleg férfi – testeket ábrázoló köztéri szobrokat, és azt is, hogy ezeket mind különösen tekintélyes férfiassággal ábrázolják, nem, mint a görögök esetében. És ezt nem csak én vettem észre, hanem írtak is róla, a népek meg vidáman fotózgatják premier plánban a legapróbb részletekig alaposan kidolgozott nemiszerveket, amelyek a legtöbb esetben már fényesre vannak fogdosva. Itt ez már nem is tűnt fel különösebben, bár nehéz volt elkapni egy-egy fotót, mert valakik folyton mélyen ráhajolva vizslatták a szobrokat közelről.

Azt hittem, jó ötlet a füvőn heverni a napsütésben, és láttam a skandik vidáman heverésztek el órákon át is akár egy-egy sör mellett a gyepen a szobrok és őszi virágok közt, de amikor lehuppantam a fűre, kirázott a hideg. Nagyon is meglehet, más fából faragták ezeket a molygós, szelídarcú szőkéket, akik – míg én őszi kabátban és kapucnis szvetterrel jártam át a napot, trikóra vetkezve élvezkedtek a napsütésben.

Hát, lehet ezeket nem szeretni?…

Photo by Artur Dancs

 

 

A piac az legyen piac

 

A bejárt kilométerek is megtették hatásukat, és ebédidőt hirdettek. Skandináv országokban „kinn” ebédelni nem olcsó mulatság, de ahogy egy barátom sürgősen esemesezte nekem, mikor elmondtam neki, milyen falatokat találtam: egyszer élsz, nem kell gyereket nevelned, sem harisnyába raknod a pénzt! – és hát nekivágtam a híres koppenhágai élelmiszerpiacnak. Ezt persze, nem úgy kell elképzelni, mint otthon a kispiacot, azaz részint igen. Méghozzá a jó értelemben vett módon. Ugyanis itt minden megvan, ami jó valaha is volt az otthoni piacokon: termelők, friss áru, zöldség, gyümölcs és virágok. Emellett azonban ennél még nagyobb szerepet kapnak az ételek, a frissen elkészített ínyencségek, finomságok. Minden felől bódék, teraszok kínálják a magukét, de ugyanott elvitelre is lehet húst, halat vagy tejtermékeket is vásárolni. Egyik fickó körül szűnni nem akaró csoport, mindenki vásárol, és ő nem fogy ki, folyton körbejárja a standot, mindenkinek személyesen magyaráz, mutogat, hatalmas befőttesüvegekben adja a terméket. Elolvasom (mondom, olvasásban elboldogulok a dánokkal is) – valami olyasmit ír félig angolul – félig dánul, hogy „lassú-étkezde”. Humorosnak, tehát humoros, és gondolom, a tömegből ítélve ízletes is lehet. Van itt zöld-curryvel készített csirke, dán módra elkészített csillisbab vagy borjúpecsenye valamilyen szószban. De akármennyire is összepajtiztunk egy fotó kapcsán, nem tud egyéb fizetőeszközt elfogadni, mint mobilfizetést, ami egyelőre nagyon kevés helyen elterjedt fizetési lehetőség – Dániában ebben is messze járnak már a világtól… De mindent végigkóstoltat velem azért, és nem is tiltakozom, sőt, megkérem, hogy ha már így egy tányérból eszünk, mondaná el nekem, mit egyek, ami igazán dán, és nem a tengerből lett kifogva. Nevet, és mondja, menjek csak be a csarnokba, mert ott egy szép szőke leánka nagyon finom dán szendvicseket készít. Mondom, hogy nekem a fülemen jönnek ki a szendvicsek, de bizonygatja, hogy nem küld ő engem rossz helyre, mert a dán szendvics az nem olyan, mint az átlag szenya. Ez egy nemzeti eledel, amit naponta legalább egyszer, de főleg uzsonnára, minden dán beiktat az étrendjébe. Szkeptikusan ugyan, mert ugye, mit mutathatnak nekem már szendvicsek terén újat… – belépek a csarnokba, és mikor elhagyom a frissen darált kávészagú kávéstandot és a szőke mészároslegénnyel is leparolázok, megpillantom a szép szőke lányt a szendvicses pultnál.

Photo by Artur Dancs

 

Nos, igen… Ezek valóban inkább valami alkotásra hasonlítanak, semmint szendvicsre. Kenyér igazából csak azért van (valahol) alatta, hogy valami összefogja azt a rengeteg mindent, amit egy nagy kupacban összehordtak rá. Rozskenyér alapon ugyanis van itt lazac, tőkehal, marhabélszín, malacsült. Én a marhasült szendvics mellett állok ki, és mondja, hogy semmiesetre sem tartalmaz szezámmagvat, amitől esetleg meghalhatnék, sem egyéb számomra gyilkos dolgot, mint például tengeri herkentyűket. Ad mellé egy csapolt dán sört is, és ezzel ki is lépek az egyik asztalhoz magamhoz venni az ízlésesen elkészített uzsonnát. A rozskenyérre savanyúuborka szeletekre fektetett marhasült került, amit tepertőcsíkokkal szórtak meg, az egészet majonézes tormával öntötték le, és valami gyümölcsdzsemben megforgatott savanyúkarfiol is helyet kapott rajta. Persze, hogy ezt már csak késsel-villával lehett becsületesen megenni… És amíg a sört nyalogattam, körbenéztem.

Photo by Artur Dancs

 

A munkából és iskolából érkező skandik sorra töltötték meg a piac deszkapadjait, foglaltak helyet a kirakott asztalok körül egy-egy sörrel, egy tál étellel. Senki sem sietett hazafelé. Csillogó szemmel, mosolygós arccal izgatottan mesélték aznapi dolgaikat, hirtelen tele lett élettel a tér. Éreztem, hogy végre a piac visszanyerte eredeti szerepét, a közösségformálót, ahol nemcsak az áru cserél gazdát, hanem a gondolatok, az élmények, és ismét láthattam, hogy a társadalmi élet egy jelentős központja a piac. Ahogyan annak lennie is kell. És lazán. Mert azért itt is van, akinek sietnie kell. No, persze, nem azt jelenti, hogy behúz valami bazinagy luxusautóval a járdán a tömegbe, az autóban bömbőlő zenével, és kilép egy hamburgert rendelni. Jön az iparos a munkából a bringán – ingben, esetleg nyakkendőben is – és lelassít a pult előtt, kikéri a sört, és hamar megoszt egy sztorit egy másikkal a biciklire támaszkodva, majd tovalibbennek. Három nő a virágos mellett talált egy ládán ülőhelyet a napfényben, és közben én is vásárolok friss szedret a kötényes termelőtől – ő elfogadja a hitelkártyát, és megköszöni a vásárlást, és dánul köszön el tőlem, amit én még utánozni sem tudok.

 

Photo by Artur Dancs

Teljesen feldob ez a piaci nyüzsgés, csak nagyon sokára és nehezen tudok elszakadni a piac vidám életkedvétől. De a város minden része ilyen mosolygós, úgyhogy nem érzem a lábamban a fáradságot, hanem gyűjtöm a távolságot, hörcsögölök tovább magamnak a városban a fényképezőgépemtől elmeredt nyakammal.

 

Újabb kastély, újabb mesék és újabb kilométerek

 

Pihenőt csak a királyi rózsakertben szavazok meg magamnak, a Rosenborg kastély alkonyban fürdő sziluettje tövében. A kastélyt és kertjét már tavasszal volt szerencsém látni, amikor teljükben pompáztak a rózsák. Illatban most sem volt hiány, de persze, az ősz már megtizedelte a királyi virágokat is. A kastély a XVII. század első éveiben épült nyári rezidenciának, VI. Krisztián építészeti projektje egyikeként, holland reneszánsz stílusban, mint abban az időben a legtöbb jellegzetes koppenhágai épület – nem csoda hát, ha a fotókat nézve sokan olykor összekeverik Amszterdamot Koppenhágával. Királyi rezidenciaként 1710-ig használták, azt követően, és IV. Frigyes trónra kerülése után már csak két alkalommal lakott a dán királyi család a Rosenborgban, 1794-ben, amikor a Christianborg kastély tűzvész áldozata lett, – illetve annak újraépítéséig – majd az 1801-ben esett brit támadás idején.

Órákig is pihentettem volna a lábam és a szemem a kastély alkonyatbéli szépségében, de a naplementével hideg kezdett lenni. A beköszöntő október előszele volt ez. És bár szeretem a sztereotípiákat és az ilyen helyeket elkerülni az első látogatás után, úgy gondoltam, nem bűn az, ha visszamegyek a nyár elmúltával Nyhavnba, a kikötőbe, a színes házakat esti fényükben is megtekinteni és a hely őszeleji hangulatát magamba szippantani.

Photo by Artur Dancs

 

Azt már megszoktam, hogy a skandináv városokra nem jellemző a pazarlás, és főleg nem kényeztetik el magukat a fényekkel. Sok helyütt a lakások is kifejezettn sötétnek tűnnek, a szállodában is olyan lámpák vannak, amelyek fénye mellett nehezemre esik az olvasás. Az utcákon sincs pazarlás. Nem ragyog fényszennyezésben a belváros, és Nyhavn sem, ezért talán színtelenebb is, mintha napfényben látnám, de az élet pezseg a gázlángokra emlékeztető, öntöttvas, formás utcai lámpák derengő fényében. És igaz az is, hogy az esti italozáshoz ennél sokkal több fény nem is kell. Hideg az este, és csak borzongok menetközben is, a teraszokon azonban alig látni üres helyet, az esti hűvös ellenére is kinn üldögélnek inkább, a vendéglős meg piros, kockás plédet oszt minden vendégnek, hogy a derekára tekerve vidáman illogasson záróráig. Inni meg szeretnek, mint minden északi nép, ezek a dánok is. Ezt a repülőn is tapasztalja az ember, meg a mindennapokban is az italfogyasztás minden szinten jelen van. Isznak, és meglepően jól bírják is. Bár, sokszor az is meglepő mennyit bírnak… Nem is csoda, hogy az Oktoberfest-et is már szeptember eleje óta ünneplik Koppenhágában is, történetesen épp a szállodánkhoz közel eső Amager strandon a leginkább. Itt, ugye, távol a várostól, lényegében a tengerparton, kedvükre szórakozhatnak, és ünnepelhetik a nagy német egyesülést a jószomszédság szellemében. A dánok is imádják a tiroli rövidnadrágokat és kis vidám kalapokat, mert ha ez kell az ivászathoz, ezt is felöltik, csak haladjon a dolog. Szőkének meg elég szőkék. Sőt.

Ha az ablakban tanyázok éppen egy kávéval a szállodaszobámban – és nem valahol a kilométereket nyűvöm, akkor látni, ahogy a metróból sorakoznak lefelé a tengerpartra hétvégeken a mókás kis német népviseletben.

Photo by Artur Dancs

 

Az ablakban mellettem meg egy szál orchidea is nézett kifelé. Fogalmam sincs már pontosan melyik is volt a pillanat, amikor mellém szegődött a hosszú tizenötkilométeres egész napos sétámon. De ott volt a szobám ablakában. Arra emlékszem, hogy este, amikor Nyhavnban bóklásztam, már a kezem ráfagyott a szárára, de hősiesen vittem, a hátamon a fotómasina, a másik kezemben a vacsorára szánt shaorma, amit valami Mohamed készített nekem a legjobb receptje szerint még a belvárosban fehér szószban a platnin megpirított friss pitába tekerve. De úgy gondolom, akkoriban került a kezembe a lila trópusi virág, amikor a nőket lefényképeztem a piacon. Valaki elhagyhatta vagy elhajította – bár miért tenne ilyet bárki is egy orchideával – mindenesetre a lábam elé került. Hazafelé tartva a metrón meg is néztek vele éjszaka. Ez a metró is egy mese. Lényegében olyan, mint a Kennedyn a reptéri kisvonat, ami ide-oda jár a terminálok között. Ez is ilyen 2-3 kocsis kis szerelvény, amelyben nem ül masiniszta. Távvezérlésű kocsik, elképzelem, ahogy valahol egy nagy terepasztal fölött üldögélnek szőke, szép dánok, és ezeket irányítják. Persze, az is lehet, hogy nem így működik a dolog, de jó elképzelni. Mivel vezetője nincs, vezetőfülke sincs rajta, és ha az ember előre ül, olyan, mintha ő maga lenne a vezető. És erre a vidám vállalat is rásegít, mert a műszerfal helyére műszerfal van rajzolva, hogy aki ott ül, teljeskörű és jogú mozdonyvezetőnek érezhesse magát. Éjjel-nappal jár a kis szerkezet fel-alá Koppenhágában, hol a föld alatt, hol pedig felette. Legutóbb megesett, hogy valami vágányjavítások miatt egyszer csak nem ment tovább. Biztos, hogy a bemondásokban ez elhangzott, de azt én nem értettem, így valami abarakafalván találtam magam, ahol nem mosolygós és nem szép – és így tehát, nem is dán – metróalkalmazottak szóltak, menjek ki, mert ez a kocsi innen már sehova sem megyen’… Kérdem, akkor én hogy jutok el oda, ahol lakom, mire megvonták a vállukat, és lelakatolták a bejárati ajtót. Mondták, hogy van busz, találjam meg.

Photo by Artur Dancs

 

Jött is egy busz, de a sofőr arab volt, és nem beszélt angolul. Dánok, mint minden skandináv ember, beszélnek angolul anyanyelvi szinten. Nem is illik megkérdezni, hogy beszélnek-e angolul, mert hogy természetesen, beszélnek angolul. Azok nem beszélnek leginkább, akik valahonnan ideszármaznak. A második busz sofőrje spanyol volt, és ő sem beszélt angolul, és azt sem értette, hova megyek. Mert hogy Femøren azt mondhattam én az én olvasatomban, de dánul biztos, hogy teljesen másként hangzik.

Aztán került egy újabb busz is az éjszakában, amelynek a sofőrje érteni vélte úticélomat, és hazavitt.

 

Éjszaka, hinta, tengerpart és holdfény

 

Hogy a tizenöt kilométeres sétát megtoldjam kicsit, hazaérve úgy gondoltam, éjfélkor csapok egy kört a tengerparton is, az Amager strandon. Amint erről már a világkörüli egyik mesében említést tettem, a szállodánk ennek a strandparknak az utcáján van. A tenger meg az utca végében. Most derítettem csak ki, hogy ez az öböl lényegében a Balti-.tenger része, ami azért fura nekem, mert inkább tónak mutatkozik, semmiképpen sem tengernek. De örömmel elfogadom, hogy tenger, és örülök a gyönyörű öbölhíd látványának is, ami Koppenhágából átnyúlik a svéd Malmö városáig. Akkor éjszaka alig látszott, csak a hold csillámlott a vizen. Pár nappal azelőtt New Yorkban bámultam az ezüstös fogyatkozásban lévő holdat az Atlanti-óceán partján, a másik mesében meg említettem az éjszakát Santa Monicán, a Csendes-óceánban fürdőző holdvilágról. Még jó, hogy a hold legalább ugyanaz mindenhol, különben nagyon össze lennék már kuszálódva, így azonban van valami állandóság a dolgokban, és segít a jelent elfogadni úgy, ahogy van, anélkül, hogy sokat gondolkodnék a miérteken.

Photo by Artur Dancs

Kísérteties volt az éjszaka, és az Oktoberfest sátor is, ami a partra vetetette árnyékát. Senki sem járt rajtam kívül a stégen, hosszan sétáltam a nap kellemes záróakkordjaként és levezetéseként a parton az első hídig, ami visszavitt a strand mentén húzódó, megvilágított útra.

Tele voltam mesékkel, és éreztem, hogy Koppenhága is az örök szerelembe esés tárgya lesz immáron az életemben. A hotel felé szedve a lábam a holdfényben a strandpark fáira vastag kötelekkel erősített fahintákra figyeltem fel, lovacskák voltak és egyéb mókás dolgok. Egyik fa vastag ágára gumiabroncs volt kötve, és olyan csábítóan ingázott az éjjeli szélben, hogy nem álltam meg, hogy oda ne siessek, és fel ne kapaszkodjak rá… Miközben ott himbálóztam mind magasabbra széleseket mosolyogva magamban, amellett, hogy “Kati és a Kerek Perec” énekét dúdoltam, kiszámoltam, hogy harminc éve is jól elmúlt azóta, hogy egy jót hintáztam volna. Tengerparton, holdfényben meg…

Photo by Artur Dancs

Persze, másnap igyekeztem szerét ejteni a délelőtti órákban is kimenni a partra és napfürdőzni a helyiekkel a cirógató melegben. Bámultam a közeli reptérre az öböl felől ügyesen belibegő repülőgépeket, és egy gördeszkás ugrásainak csapkodását hallgatva a tengerpart napsütötte csendjében, valahol a fényképezőgépem betonon nyugvó teleobjektívje felett egy suhanással rámköszönt október. Elüldögéltem volna még hosszan ott a csillogásban, amit a víz borzos tükre sokszorozott meg, de lassan szedelőzködnöm kellett, mert valahol egy repülőmadár várt rám, hogy új mesék felé repítsen.

Advertisements

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    okt 04, 2015 @ 04:18:44

    Nem hiába és nem “véletlen” követlek, drága Artur! Olvaslak és kedvellek, drága barátom (akivel egyszer majd személyesen is összehoz az élet, biztos! 🙂 (Sokféle “közös” dolog van itt, ami miatt ez megtörténik. Nem sorolnám, de “kicsiben” és szűkebb mivoltomban én is így létezem.) Ami a legizgalmasabb ebben a te “életedben”, azt amúgy oly kevesen tudják elképzelni…azt hiszem, én kissé “kapiskálom”. Tényleg, annyira szerencsés egybeesés, sors, élet ez, hogy ezt nem lehet megköszönni, annak a “fennvalónak”, aki úgy van, hogy nincs…de mégis! :Írjad barátom, továbbra is! Ezt így senki…eddig! Különleges “helyzet”, különleges “recepció”, különleges szemmel, különleges tehetséggel és nyitottsággal! Örülök, hogy olvashatlak! 🙂

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: