Barátságról, Londonról és fülemilékről


Photo by Artur Dancs

A London-szindróma

Az életben sokszor átesünk a ló másik oldalára, ha félelmeinkről van szó. Az én egyik legnagyobb félelmem a csalódás. És annak érdekében, hogy elkerüljem, meg hogy egyáltalán ennek a szorongásnak ne tegyem ki magam, előfordul, hogy ösztönösen elkerülöm a lehetőségét is egy rég várt álom beteljesülésének. Valami ilyesmi a helyzet Londonnal is. Gyermekkorom óta tudtam, hogy nekem oda el kell mennem, és mégis ügyesen elhallgattattam ezt magamban. Az a London, ami bennem élt, minden bizonnyal, nagyon rég nem létezik, és az, amit ehelyett kaphatnék, talán az említett csalódottság érzéséhez vezetne. Így gondoltam. És azt is gondoltam, hogy ha van olyan, hogy lélekvándorlás, akkor minden bizonnyal előfordultam már Londonban valamelyik előző életemben.

Rengeteg időszak volt az életemben, amikor nem jelentett volna emberfeletti megterhelést számomra elutaznom Londonba, és szembesülni vele, mégis egyéb irányba indultam el mindig, és még csak azt sem tudatosítottam magamban, hogy jólesnék ellátogatni oda.

Amióta a Crew Control gondviselése alatt vagyok, nem is kell gondolkodnom ilyeneken, van egy remek ürügyem oda menni, ahova éppen kell, és nem okolhatom magam akkor sem, ha csalódni kell. Úgy gondolom, sokminden más mellett, legalább ezt a felelőséget jó letennem a vállamról. És a Crew Control egy elernyedt reggelen úgy találta szükségesnek, hogy Londonba utaztasson. Az ember, amikor tartalékosként ücsörög otthon, és várja öt órán keresztül puccbavágva, hogy elküldik-e valahová, lényegében minden adósságát feldolgozza magában, azt is, ami csak ezután lesz. Sőt, a jövő havi számlákat is előre kifizeti, és elrendezi a csatos pléhdobozban – ami mellesleg Londonból van – az elmúlt 6 évben kapott képeslapjait. És miközben ott ücsörög kinyalva, utazótáskával becsomagolva hideg és meleg éghajlatra egyaránt, pokolba kívánja az egészet, legszívesebben csak aludna, vagy elrohanna mindenhova, akárhova, csak el innen, ahol meg sem hallani a telefon csörgését. Vagy ha csörögni akar, akkor meg csörögjön, essünk túl rajta. És akkor csak beesik egy London…

Csak óvatosan örvendeztem London kapcsán. Ha őszinte akarok lenni, félre is tettem magamban a tényt, hogy éppen oda utazom, és sokkal inkább az lett fontosabb ebben az útban, hogy jóbarátommal fogok végre találkozni, Zsuskával.

Zsuska

Nem tudnám megmagyarázni, miért emlegetem Zsuskának, amikor valójában nem szólítom így ifjúkori barátomat. De azt hiszem, bennem épp az a jó, hogy nem lehet mindent megmagyarázni velem kapcsolatosan, legalábbis nem ésszerűen.

Zsuskával meg pont úgy jártam, mint az összes többi nagyon közeli barátommal is. Ha ő nem közelít felém, akkor én simán továbbsétálok dudorászva. Bevallom – ha már ilyen vallomásos hangulatviharba keveredtem – hogy van néhány ember az életemben, akiket nagyon szeretek. Vannak közöttük olyanok, akik tudják ezt, az a néhány barátom, és vannak, akik nem, és talán sírba viszem magammal a szeretésemet, anélkül, hogy megtudhatnák. Azok, akik tudják, hogy szeretem őket, azért tudhatták meg, mert odajöttek hozzám valamikor. Vagy odahívtak magukhoz. És én történetesen odamentem.

Zsuskának – immáron maradjunk ebben – ha belegondolok semmi szüksége nem volt rám, és nem hiányoztam volna nagyon az életéből akkor sem, ha nem csöppenek bele, az iskolában neki megvolt a maga baráti köre, és sokmindenki másnak is megvolt a magáé. Nekem nem volt, és nem is törekedtem ilyesmire. Ez mai napig megmaradt bennem, nem cimboráskodom különösebben a munkahelyeimen sem, magamtól szinte biztosra vehető, hogy nem kezdeményezek senkivel közelebbi kapcsolatot. És itt kicsit visszaérkeztünk a London-szindrómához. Azonban az élet igazolta, hogy szerencsére nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azok rajtam múlnának. Az iskolával különben is úgy voltam mindig, hogy éljük túl, aztán majd lesz valahogyan. Hazudnék, ha most könnyes szemmel arról kezdenék nosztalgikus tragikumokban írdogálni ittenség, mennyire vágyom vissza az iskolapadba meg a diákévekbe… Egyáltalán nem. És nekem a barátaim akkor azokra szűkült, akikkel felnőttem a nagyanyám udvarán, és pár felnőtt, aki beemelt a gyermekként előkelőnek látott felnőttvilágba, és haverkodtak velem.

Photo by Artur Dancs

Egy régi-régi szilveszter

Visszatérve Zsuskához, valamiért ő odahívott magához, és én meg nem bántam, mert éreztem, hogy nagyon tudnám szeretni. Bár, legkevésbé sem hiteles ez a szeretés, ha az ember a másikat egy vastagnyelű hatalmas esernyővel kopácsolja, legalábbis a drága Laci bácsi, Zsuska édesapja igencsak szigorúan elővett egyik alkalommal, amikor színházból az eső miatt a nagy esernyőmmel hazakísértem Zsuzsit. Az esernyőt valami holland segélycsomagból szokotálta akkoriban Juliska néni (aki minden jel szerint mégiscsak a mennybe ment) és hat lejért adta el nekem. Az ernyő az akkori esernyőpiac tekintetében gigantikus volt. Ha nem fekete lett volna, hanem csíkos és szivárványos, nyáron napernyőnek is lehetett volna használni sörteraszokon. Egyszer megmértük, heten lehetett szinte esőmentesen aláférni. És ha nem lettem volna akkor is jó húsban, én lettem volna a korabeli Mary Poppins. Mint olyan, az ernyő masszív gyártmány volt, és erős karok kellettek hozzá egyensúlyban tartani, főleg, ha a szél is fújt. El ugyan nem fújt volna bennünket, mert Zsuzsi belémkapaszkodott, engem meg amúgy sem visz a szél el könnyen, viszont a széllökések azt eredményezték, hogy egyensúlyozás közben az ernyőrúddal nagyokat koppantottam Zsuzskám fejére. Laci bácsi szigorúan nézett rám a szemüvege fölött, és mondta:

– Én rád bíztam a lyányt, Ufikám, mert azt hittem, hogy megbízható fiú vagy. De te összepüfölöd a fejét nekem az esernyőrúddal… Hát, nincs itt elég baj amúgy is?….

Bár, ha már Laci bácsi került szóba, nem mehetek el amellett a húsvéti párbeszéd mellett, amikor locsolkodni voltam – óh, az micsoda élmény volt! Persze, mindenki utálta a locsolkodást, és mégis mindenki várta, a fiúk is, a lányok is. És mivel a város másik végében laktak, Zsuzsiékhoz későn értem el. De azokban az időkben nem kellett előzetes bejelentés és határidőnapló ahhoz, hogy a barátaidat meglátogasd, és a késő sem volt késő, legfennebb, ha már a család aludt, a konyhában röhögtünk hangosan, de visszafojtottan. Akkor még nem aludt a család. A húsvéthétfőkben voltak megszokott körök, az ember délelőtt óvatosan evett, délután már hagyta, ahogy jön, csak be ne rúgjon, mert éjszakáig sok helyre el kell még jutnia. És estére valamilyen rejtélyes módon, az egész napi ételorgia ellenére is, az az érzése támadt, éhes. Így ültem asztalhoz Zsuskáéknál is, és Zsike néni mindenféléket teremtett elém, Laci bácsi meg tévét nézett, és néha elejtett egy-egy anekdotát is felénk. Aztán Zsike néni valamiféle unszolására azt találtam mondani, hogy:

– Köszönöm, azt is megkóstolom később…

Mire Laci bácsi felhorkant a tévésfotelben, és kikerekedett szemekkel rám nézett:

– Később?!! … Már ne haragudj, hogy megkérdezem, Ufikám, de MEDDIG akarsz nálunk maradni?

Ezek a kis kacagságos történetek csak töredékei a rengeteg vidám pillanatnak, amit együtt töltöttünk az évtizedek során Zsuskával – és olykor a bűbájos szüleivel is.

Az érettségi és a rendszerváltás közösen azon volt, hogy ahányan voltunk, annyifelé hajigáljon szét a világban. Zsuskával sokszor hosszas kihagyások után találkoztunk, de a mi kapcsolatunk olyan, amilyen csak nagyon kevés emberrel lehetséges az életemben, hogy akármelyik pillanatban fesztelenül és körülményeskedésektől mentesen ugyanúgy és ugyanonnan tudjuk a beszélgetést folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Végülis ez a legárulkodóbb jele a barátságnak. Ő mind ritkábban járt haza, Pesten találkoztunk kisebb-nagyobb kihagyásokkal, majd amikor Londonba költözött, a találkozásaink a szatmári véndiáktalálkozókra szűkültek. De a világ kicsi. És bizonyos emberekkel találkozni kell akkor is, ha ez olyan ritka véletlen formájában is jön elénk, amit megszervezni sohasem tudtunk volna előre… Vasárnapi alkonyban vezettem hazafelé Csíkszeredából egy júliusi estén, és a nyáresti bogáresőt igyekeztem a szélvédőről tisztogatni menetközben, és a velem szemben lenyugodni készülő nap is belevilágított a szemembe Korond kacskaringós határában, amikor egy lovasszekér került elém a folytonos záróvonalú útszakaszon. Zajos társaság utazott a stráfon, de a szemből sütő nap verőfényében nem tudtam egyebet kivenni, csak körvonalakat. Sokáig araszoltam a szekér mögött, amíg valamelyikünk megviláglott, és felismertük egymást. Két barátom, Zsuska és Adrien visított rám örömmel ujjongva a szekér tetejéről, ahol Adrien családja is ott kuporgott. Adrienhez is régi és erős kötelék fűz, mint Zsuskához – és erről más alkalommal bővebben fogok mesét mondani. Ők ketten gyakrabban találkoztak az évtizedek során, de ha együtt voltak, valamiképpen – a mind fejlődő technika segítségével – engem is bekapcsoltak a jólétükbe. Már a baráti jólétbe. Mert különösebb gazdagság egyikünkre sem szakadt a külföldre való távozással. Korondra is pár napra érkeztek nyaralni. Nem is emlékszem, a Korondon eltöltött néhány órát követően, volt-e alkalmunk mind együtt lenni valahol a világban – hacsak nem még egy utolsó véndiáktalálkozón, Amerikába való áttelepülésem előtt.

Amikor kijöttem, Zsuska már rég túl volt a nehéz kezdeteken Londonban, és noha őt sem vetette fel a jólét, amikor a legkritikusabb pillanatokat éltem meg New York-i megkapaszkodásom idején, gondolkodás nélkül nyúlt felém a segítő jobbja. Emellett pedig néha csak úgy kis pakkok érkeztek a postával, királynős bélyeggel. Mekkora öröm volt az első csomagomat átvenni Amerikában! Ha csak egy csoki is volt az, mennyivel édesebb volt egy jóbarát részéről azokban az embert próbáló időkben. Elmondhatatlan érzés volt, amikor hosszas tervezgetés és halogatások után, három évvel azután Zsuska érkezésére készülhettem New Yorkban. Szabadnapokat intéztem és előkészültem mindenféle izgalmas meglepetéssel, amit akkor barátomnak nyújthattam, aki lényegében az első volt, aki barátaim és szeretteim közül – anyámon kívül – hozzám ellátogatott. Azóta is.

Anyu akkoriban utazott haza és kellemes őszt hagyott maga mögött New Yorkban. Ha valaki megkérdezi, mikor érdemes New Yorkba jönnie, azt szoktam felelni, mindenképpen ősszel. Vagy tavasszal. Talán mert én magam is ősszel szerelmesedtem bele a városba, és mert talán a két legelviselhetőbb évszak New Yorkban az átmeneti. Már, amikor van. A dolgok aztán mégis másként alakultak, mert Zsuska érkeztével egyidőben a Sandy hurrikán is megérkezett. New Yorkot előtte való évben az Irén is utólérte, és akkora felhajtás volt, aztán mégsem lett egy kiadós esőnél bővebb hozadéka, hacsak az nem, hogy beázott az akkori szobám plafonja. A Sandyt sokáig senki sem vette hát, komolyan, mi sem, csak vicceskedtünk vele.

Annyira örvendtem Zsuzsinak, hogy a reptéren elfelejtettünk leszállni az AirTrain-ről, és sokáig körbe-körbe jártunk a Kennedyn, miközben mi kipirult arccal röhéncseltünk a világ és a saját dolgainkon a térdünket csapkodva. És mivel Halloweenre készült a város, már a metrón fura embercsoportokba botlottunk – már amikor a körözést befejeztük a reptéren. El is kezdtük a városlátogatást, valahogy ki is ment a fejünkből a hurrikán, csak az volt a figyelmeztető jel, hogy délután négykor kitessékeltek a Central Parkból bennünket azzal, hogy zárni kell a parkot a közelgő fertelem miatt. Estére a lift sem működött a házban, amiben nem volt ugyan semmiféle logika, de az amerikai szemellenzős idiotizmussal nem érdemes a kesztyűt felvenni – ezt Zsuzsi is gyorsan belátta – és gyalogosan négykézláboltunk fel a tizenkettedik emeletre, majd a tüdőnk is utólért, amit útközben kiköptünk.

Másnap már esett, de még mindig felületesen fogtuk fel, bár a boltokat addigra lecsupaszították a népek, mi csak egy köteg ivóvizet hoztunk fel. Anyu hazautazása előtt hagyott főtt ételt és egyebeket a hűtőben, amit mi elégségesnek találtunk egyelőre. És amíg mások izgatottan követték a hiradásokat, mi meghitt hangulatban sütöttük a hagymáscsirkét. Mivel televízióm nincs, az internetről értesültünk fokozatosan a tragédiáról, amit Sandy okozott útja során, de nem is sejtettük, hogy ez a hurrikán igazából New York-on fog csattanni.

És ha az erős széllökésektől imbolygó épület nem volt elég, az ablakból láthattuk, amint az East River egyszer már nem vette be a kanyart az Avenue C végében, hanem simán áthömpölygött a város déli részét ellátó transzformátor-telepen. Na, az már csattanás volt, és látványos fényjáték, amit követően – az ablakra tapadva láthattuk – Manhattan sötétségbe borult. Csak a szél kísérteties hangja hallatszott és a kijárási tilalmat megerősítő rendőrök.

Zsuska hat napra jött New Yorkba, ebből ötöt ültünk áram- és vízszolgáltatás nélkül. New York semmiképp sem a barátságos oldalát mutatta meg neki, a pusztítás nyomait hosszú hónapokig takarították el a városból. Tömegközlekedés sem volt, gyalog mászkáltunk be elmondhatatlan távokat, törmelékeken, kidőlt fákon átlépdelve, esténként gyertyafény mellett üldögéltünk, és hosszasan beszélgettünk, kiapadhatatlanul, és noha mindeketten csalódottak voltunk az elmaradt utazgatások és csavargások miatt, egy kicsit úgy fogtuk fel, egymásra kaptunk egy kis időt ezzel a nagy romlással.

Photo by Artur Dancs

Brooklynban a vihar után

A hurrikános New York-i látogatás óta nem találkoztunk, érthető tehát, hogy milyen izgalom fogott el a hírre, hogy a londoni munkautazás margóján egy teljes délutánt együtt tölthetünk.

Fülemilék és a Buckingham tulipánjai

A londoni röpke 24 órámba annyi minden belefért, hogy magam is örömmel emlékszem minden pillanatára. Elkezdve onnan, hogy a szállodánk egy régi kastély-üdülőre emlékeztető kis hely egy, a nagyvárostól kívül eső, vidéki település tövében zöld fűvel és virágzó nárciszmezőkkel, csivitelő madarakkal, folytatva azzal, hogy miután a színtiszta londoni csapat elvált tőlünk a reptéren, a Thaiföldre települt francia származású pilótával vonultunk be a patinás szálló recepciójára. Nem mellékes az sem, hogy a londoni legénység lényegében csak egy igazi britet foglalt magába, volt a londoniak közt azonban lengyel, román, brazil, spanyol és olasz ehelyett. A recepció akár egy Miss Marple film díszlete is lehetett volna, sőt, az egész szálloda is. A bejárattal szemben, a hallban egy kandalló uralta a teret, mellette koncertzongora, a hallba nyíló roppant hangulatos bár bejáratánál, odébb elegáns vendéglő előkelő vendégekkel, akik ebédeltek éppen halkan társalogva – gondolom, időjárásról és politikáról. Egy szökőkutas, vízeséses terasz is nyílik a vendéglőből, ami éppen napsütésben fürdött.

Photo by Artur Dancs

– Uram, ön módfelett szerencsés: elkapta azt az egy napot, amikor Londonban nem esik, sőt, mi több, ragyog a nap – fogadott a recepciós.

– Pedig direkte hoztam ernyőt magammal.

– Pompás! Meg kell jegyeznem, nagyon bölcs döntés volt az ön részéről. És ha ajánlhatnám, amennyiben úgy gondolja, hogy beutazik a városba, feltétlenül vigye magával. Tudja, erre mifelénk sosem lehessen tudni. Az eső akárhonnan eleredhet, és roppant módon rosszul esnék tudnom, hogy ön esetleg valahol áldozatául esett a szeszélyes időjárásunknak.

– Óh, igen – válaszoltam – magam is eképpen terveztem a városba való utazásomat.

– Nagyszerű! Ebben az esetben már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hogy a sofőr itt legyen, amint ön készen áll az utazásra.

És ennyi emelkedett báj mellett ott volt még számomra a találkozás Zsuskával és ezzel együtt Londonnal is, mindennek a tetejébe! Örömében az ember zabolátlanul elragadtathatja magát, és akár olyan esztelenségekre is kiterjedhet felelőtlensége, hogy felfal egy vegetáriánus szendvicset. Az én derűm és jókedvem márpedig olyan széles volt, hogy kettőt is felfaltam ama bizonyos förmedvényekből, és noha semmi jelét nem fedeztem fel bennük szezám magnak, a jelek egyöntetűen arra mertek következtetni, hogy mégiscsak volt valami, ami olyan heves allergiarohamot váltott ki belőlem, hogy nem győztem a gyógyszert magamba hajigálni. Aki – legalább a korábbi bejegyzések tükrében – napirenden van allergia-állapotommal, az tudja, mivel jár ez: felpuffadás, sebek, vörös foltok, majd gyógyszer után sok víz, nagyon sok víz… és ezt követően pedig órákon át tartó intenzív és makacs vizelési inger. A gyógyszer mellékhatása pedig ellenállhatatlan álmosság. Nekem a két szendvics miatt két gyógyszert is be kellett vennem, a hatás tehát még érdekesebb volt…

– Miért csináljátok ezt velem…? – sóhajtott fel Zsuska, és felelevenítette, hogyan hozta rá a frászt Adrien is egy korábbi látogatás során, majd kissé csalódottan hozzátette, le is fújhatjuk a programot, és majd legközelebb…

Erről, persze, hallani sem akartam, és amikor a göbjeim múlni kezdtek, összeraktam magam, és lementem a ház elé, ahol tudtam, hogy a sofőr már vár rám. Hogy a vizelési ingerrel valahogy zöldágra vergődjek az egyórás utazás során, úgy döntöttem, engedek a másik mellékhatásnak, és amint beszálltam az autóba, azonnal el is aludtam, és már csak a Big Ben látványára ébredtem meg, amikor az autó befordult a Waterloo pályaudvar elé.

Photo by Artur Dancs

Amint említettem, soha nem jártam azelőtt Londonban, – hacsak nem a lélekvándorlás kusza útjai során valamelyik előző létemben – mégis első pillanattól otthon éreztem magam, és ismerősként köszönt vissza rám minden a tavaszi hangulatban nyüzsgő utcákon. New York után, nyilván nem a nagyvárosi légkör az, ami megfogott, hanem éppen az, hogy olyan elegánsan és stílusosan nagyváros London, ahogyan én azt szerettem volna. Tehát semmi sem okozott csalódást, kifújtam magam, hogy ezt is megúsztam. És már csak a legszebb izgalom volt hátra, a találkozás barátnőmmel. Olyan ügyesen körbetoporogtam a Waterloo-t, mintha sztepptáncos lennék, mert amikor hittem a szlogennek, hogy minden egyébre ott a MasterCard, csak egy dolgot felejtettem el, névszerint, hogy az öreg Európában pisilni még mindig csak pénzért lehet. Készpénzért. És ha ezt olyan otthoni helyeken, ahol például Berta a (WC)-ajtónálló, lehetett hitelben pisilni, vagy egyéb módon elrendezni a szükségleteket, akkor Londonban ezt nem lehetett, mert a beléptető kapu csakis a királynő fejével ellátott pennikkel volt hajlandó megnyílni. És bár nem sok a harminc penni, ha az ember nagyon (de nagyon) megszorult helyzetben van, ha nincs, akkor biza, az is soknak tűnik. Egy húszdollárost is feláldoztam volna egy pisilésért, de azt meg nem voltak hajlandóak elfogadni, csak ha megmutatom az útlevelemet – ami nem volt nálam. Román koldus meg éppen elég volt mindenfelé, nem találtam jó ötletnek, hogy a járókelőket lájmoljam meg harminc penniért, inkább imádkoztam, hogy Zsuska ne késsen sokat.

Ha közöttünk bármennyire is protokolláris viszony lett volna, biztos, hogy inkább elfutok világgá, mintsem azzal nyissam a társalgást a nagy viszontlátás-ölelkezésből kibontakozva, hogy kérek gyorsan harminc pennit pisilésre. Persze, hogy ezen aztán órákig meg évekig is el lehet röhögni, de abban a pillanatban ez komoly kihívás volt.

Amennyiben azt mondtam, Londonnal találkoznom olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, Zsuskával a találkozás talán még ennél is sokkal magától értetődőbb volt, annyira természetes, hogy ahhoz hozzátenni már nem is sokat lehetett volna. Lehettünk volna akár az Universului sarkán, valahol egy zuglói kisutcában, a Fifth Avenue-n, vagy éppen ott, a Waterloo bejáratánál. És már javában benne voltunk a mondásokban, amikor rájöttünk, hogy mennyire természetesen folyt az egész, mintha soha el nem váltunk volna. A gyógyszer még hatása alatt tartott, Zsú pedig nehéz munkanap után sietett a randinkra, mindketten szükségét éreztük egy erős délutáni kávénak. Éppen a Big Ben alatt elsétálva akadtunk egy kávézóra, és miközben a mazsolás pogácsát kiválasztottuk a kávénk mellé – természetesen, magyarul vidámkodva mellé – nem kis meglepetésünkre a pincér is hibátlan magyarsággal szólt hozzánk, csak hogy ne felejtsük el, mennyire kicsi is a világ.

Photo by Artur Dancs

Biztos, hogy a város akkor is szép lett volna nekem, ha esőben és magamban járom be a helyeket, de hogy szelíden alkonyodó, kis futó szemerkéléssel fűszerezett, napsugaras délután volt barátom társaságában, olyan meseszerűen széppé tette az egészet, hogy a királynő tulipánjai is mosolygósabbaknak tűntek a Buckingham palota előtt.

Zsuskával az életeinkről beszélve – mint ahogyan azt a Sandy sötét napjaiban is tettük bevackolva magunkat a hűvös szobámban New York tetején – mindent hajlamosak vagyunk vidámságba burkolva újraélni, legnagyobb kínjainkat is. Őt sem kímélte a sorsa az évtizedek során, egyikünknek sem volt fényes diadalmenet a karrier és a magánélet sem. Mégis, amikor erről beszélünk mi ketten, az egész olyan derűs és vidám ruhát ölt, hogy hajlamosak vagyunk akár átértékelni is dolgainkat, és egy ilyen beszélgetést követően azzal elválni – akármennyi időre is – hogy az életünk mégiscsak csodás, és mennyire szerencsések vagyunk azokhoz képest, akik nem is tudatosították magukban, hogy esetleg szürkeségben élnek és lényegében boldogtalanok. A mi életeink, nehézségeikkel együtt – annyi színt és élményt hoztak már eddig is, hogy senkivel nem cserélnénk el azt a pillanatot sem például, amikor csapzottan és fáradtan, hosszas gyaloglás után egy brooklyni ház lépcsőjén ücsörögve majszoltunk egy sajtos hamburgert egy tasak sültkrumplival…

Nem is nagyon búcsúzkodtunk a hosszú séta után, csak annyira, hogy elég legyen hazatérni a szállodámba, vidékre. Kellemes áprilisi este volt, kitártam az ablakot, hogy a légkondícionáló helyett a frissen vágott fű és a nárciszillat tegye kellemesebbé a szoba levegőjét. Egy ideig az íróasztalnál matattam és teát ittam, és miközben a fotókat böngésztem végig, olyan végtelenül kellemes érzés töltött el, hogy az ablakom alatt megszólaló fülemile már csak ráadás lehetett. Kihajoltam, hogy jobban halljam, és ő meg annál hangosabban csattogott – egyúttal jelezve, mennyire későre jár az idő.

Álmomban még hallottam a madarak énekét, és a harmatos tulipánok is újra eszembe villantak, és semmi más, csak mosolygós arcaink és sok-sok derű és nevetés.

Advertisements

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: