Tíz nap a világ körül (5)


Nyolcadik nap: a szégyentelen lazsálás napja

…Szóval ott lebegtem mozdulatlanul a kristálytiszta víz tetején a medencében az orchidea-lugasok alatt a világ másik végén, sütött rám a nap, és reméltem, hogy nagyon távol van a pillanat, amikor nekem ki kell majd mozdulnom ebből az állapotból. Reggeli után, hogy a fejemet megvédjem a további égésektől és attól, hogy hazafelé menet ne olyan legyen a fejem, mint egy leveleitől megfoszló káposzta, felkerestem egy „amerikai” boltot a reptéren, a 7-elevent, hogy naptejet vegyek. Persze, hogy gondot okozott a thai felirat, de találtam olyan Nivea terméket, amin egyéb nyelvek is előfordultak, és így sikerült választanom. Nem volt egyszerű ez sem, mert, amíg a mi tájainkon napbarnítás a menő, ott a fehérségre törekszenek, és az a sikk. Tehát a naptejen is ilyen felirat volt – aminek az értelmét mai napig sem fogtam fel: fehérítő napozókrém… Lényegtelen, gondoltam, úgysem barnulni akarok, hanem csak leégni NEM. Így ez tökéletesen megfelelt az igényeimnek, és örömmel vettem, hogy a 7-eleven a Hi-Chew-t, a kedvencemmé vált cukorkát is nagyobb kiszerelésben és olcsóbban árulja, mint New Yorkban. Visszafelé ügetve az alagúton át a szállodába a kis pakkot a kezemben himbálva, a metró lejáratot védő katonatiszt állta az utamat határozottan. Nem beszélt angolul, én meg nem az ő nyelvét, de a hanglejtéséből és erőszakos gesztusaiból nyilvánvaló volt, hogy a szatyromba akar belenézni. Amikor kivette a Niveát, intettem, hogy leégett a fejem, bár amennyire kacifántosak ezek a kultúrák és jelbeszéd értelmezések, ki tudja, mennyi minden mást jelentett a gesztus, amivel a kopasz fejem búbját ütögetve hevesen gesztikuláltam. Az is lehet, majomnak nézett. Csak kacagott, és hagyott elmenni. Na, megúsztam, gondoltam felsóhajtva, és perceken belül már nem menekülhetett a medence, kirontottam a napozóteraszra. Amihan és Peter már ott kuporogtak a nyugágyon, és ketten kétfelé nyomkodták a telefonjaikat. Ebben a magasröptű tevékenységben nem illik a mai fiatalokat zavarni, mert ilyenkor teljesen transzban és egy másik világban vannak, kizökkentve őket, csak magunkra rántjuk a bajt. Csak halkan üdvözöltem kollégáimat és kisebb hullámverést gerjesztve, belevetettem magam a kristályvizű medencébe. Photo by Artur Dancs Amihan filipino származású, szülei a Fülöp-szigetekről vándoroltak Amerikába, ő már a New Yorkhoz tartozó Staten Islanden nevelkedett és él. Róla már a kiképzés idején kiderült, hogy egy évtizede kezdte a szakmát az egyik vezető arab légitársaságnál, és az sem maradt titok, hogy szeret folyton fontoskodni és középpontban lenni. Az a féle ember, aki ha a tanár elmondta az osztálynak, hogy „Vigyázzatok, ne keljetek át a piroson, mert elüt az autó”, akkor Amihan felállt, és az osztály felé fordult, hogy megerősítse, amit a tanár mondott: „Ugye, hallottátok, amit a tanár úr mondott, ne menjetek át a piroson, mert elüt az autó”… Mindannyiunk életében vannak ilyen emberek, akiket sokszor csak megvernénk, mint az iskolában volt szokás, de mivel nem vagyunk ott, így csak igyekszik az ember távol tartani magát az ilyen irritáló emberektől. Meg még az a típus, akinek van egy óriási telefonkészüléke, amit alkalmasint palacsintát sütni is használhat az ember, amelyikkel állandóan gomboz valamit. Például percenként írja ki a Facebook-ra, mit csinál éppen (akkor is, ha épp nem azt csinálja) és ugyanakkor több csoport-chatet is fenntart adminisztrátorként, és mindegyikben egyénenként és témánként osztja az észt a nap 24 órájában. Onnan tudom, mert a mi csoportunknak is ő készített egy ilyet még az elején, és nem létezett olyan napszak, amikor ne szólt volna bele bárkinek a bármiről szóló beszélgetésébe, s persze, hogy mindig ő tudta jobban, mi, mikor és hol történik. Aféle hírforrás is volt ő számunkra, mert tudta nem csak azt, hogy ki kivel kavar a cégen belül – nos igen, mert nem csak a csoportot, hanem a teljes céget feltérképezte már idejekorán, pilótákkal, oktatókkal, mindenekkel együtt – hanem azt is, ki kivel min veszett össze, és talán az elnökválasztás eredményei is nála vannak fehér borítékokban elzárva valahol a retiküljében. Érthető tehát, hogy amikor érkezésünkkor mindenkinek lekérte a szobaszámát és időbeosztását, kitérő választ adtam, és amikor rám meresztette a (ferde)szemét és megkérdezte:

– Ugye, természetesen, te is velünk tartasz Bangkokba várost nézni…? – akkor én erre határozott nemet mondtam, vállalva a szikrákat és a gyűlöletet is, amit cserébe remélhettem.

Előtte ő már néhány pósztban kiplakátolta a facebookra, hogy „Ahhh, de jó ismét Bangkokban lennem, ahol oly sokat jártam már, és csak élvezkedem és élvezkedem. Mennyire sajnálom, hogy sokan közületek nem tehetitek meg ezt, amit én most…” (ki sem mozdult a szobájából akkor még, sem a telefonja mellől) és akkor hashtagként ilyenek mellé, hogy #aranyélet, #nemtehetekróladejóvagyok , #nagyvilágilét, #csupaluxusbanvagyok. Ők korábban indultak el a városba, mint én, és sokkal később, éjszaka keveredtek vissza, és annak tudatában, hogy egy Bangkokot ilyen jól ismerő személlyel indult el másik két kollégám, Amanda és Peter a városba, roppant kíváncsivá tett, milyenre sikeredett a városlátogatás. Ezt Petertől tudtam meg a medencében, amikor egyszer kibújt a telefonjából, és átváltott a valós világra, és utánam úszott. Peter nem a mi csoportunkból való, hanem londoni. Valamelyik London melletti kisvárosban született és él, és repked immár pár éve, de bevallása szerint még nem látta a Big Bent. És nincs is bakancslistáján ilyesmi. Amúgy tipikus brit, előkelő brit akcentussal – sokszor nagyon oda kell erre figyelnem, hogy legalább részeiben megértsem, amit mond, viszont el kell ismernem, nagyon szépen mondja, amit mond – fiatal suhanc, aki három, közösen leúszott medence után elég bizalmat szavazott nekem ahhoz, hogy így nyissa a társalgást:

– Soha előtte nem volt pasim. De most éppen lett egy. Képzeld, két hete bukkantunk egymásra. Így most van egy nekem. Azt mondják, olyan, mintha ikertestvérek lennénk, annyira hasonlóak vagyunk – később meg is mutatta, és tényleg…

Majd a bangkoki csavargás került szóba, és elmondtam, hogy én csak később indultam el, és mivel kicsit megsütött a nap, már korán haza is jöttem, és hogy ennek ellenére, kicsit láttam mindenből, hajótúra, királyi palota, halpiac, templomok, belvárosi sétány, üzletközpont…szóval minden volt… Szomorúan nézett rám, bár rájöttem, ezek a britek kicsit mindig ilyen szomorú arckifejezéssel vannak, akkor is, ha éppen viccet mondanak, és ettől olyan érdekes az angol humor.

– Mi csak a bevásárlóközpontban voltunk…

Aztán kibontotta, és elmesélte, hogy a lányok manikűröztettek, pedikűröztettek, masszázst rendeltek, és fehérneműket vásároltak. Ő pedig addig csak várt. Majd este lett, és akkor beültek valahová enni, mert eltévedtek az úton, és nem tudták merre kell menni.

– Bár tartottam volna veled! – szakadt fel belőle, majd ijedten körbenézett, nehogy Amihan meghallaná esetleg, és megtorolná az “árulást”.

Felnevettem, és őszinte sajnálatomat fejeztem ki, de az emberi együgyüség ellen nem tehetek. Tapasztalom ugyanis, hogy az emberek olyan könnyen hagyják magukat beleterelni a birkaszellembe, hogy egyrészt semmi értelme nincs, másrészt meg érdemi okot ad a panaszkodásra utólag, ami sokaknak oly fontos tevékenység. Éreztem, hogy Peternek sok egyéb is nyomja a lelkét, és legszívesebben újratervezést kérne iPadjétől a tegnapi napot illetően, amiben sokkal több szerepet szánna nekem, semmint Amihannak, ezért javasoltam, hogy a medence azon sarkában pihenjünk meg úszás közben, ahol a bár belelóg a vízbe, mert akkor ott egy sör csak karnyújtásnyira van, Amihan viszont épp egy medence és három lépés hossznyira, és éppen azt pósztolja a facebookon, hogy micsoda hatalmasat úszott, és hogy fantasztikus a víz, miközben margaritákat szürcsöl (benne sem volt még, a telefonját nem tette le, amióta reggel kijött, és margarita sem volt, én meg onnan tudom, mit írt, hogy utólag olvastam a bejegyzéseit).

– Amanda, tudod, a másik lány… – kezdte a fiú, amikor végre egy sörbe kapaszkodtam fulladás és kiszáradás ellen a medencébe erősített bárszéken, és biccentettem, hogy ismerem Amandát, mert csoporttársak voltunk a magas, csinos fekete lánnyal, akinek a szépségét mindenki megcsodálta, kivéve talán azok, akik alacsonyak és nem annyira mutatósak, mint például Amihan. És hogy ez nem puszta gonoszkodó megjegyzés a részemről, Peter szavaival lett gyorsan alátámasztva:

– … szóval kicsit olyan indulatos volt a tegnap egy adott pillanatban, amikor a városban eltévedtünk, hogy is mondjam csak… olyan férfias… és Amihan akkor nekem azt mondta – és itt már súgott remegő hangon a fülembe – hogy…

– A másikba mondd, erre nem hallok! – kiáltottam izgatottan, le ne maradjak a sztori szaftjáról.

– … Szóval Amihan akkor azt mondta nekem, hogy azért férfias, mert férfi. Csak nézzem meg, van ádámcsutkája, tehát férfi, mert nőknek olyanjuk nincs… és sok egyebük sem, de olyanjuk pláne nincs… és én azóta másra sem tudok gondolni… – mondta izgatottan és elképedve Peter.

Engem elkapott a nevetés, és olyan jóízűen kacagtam, hogy Amihan is meghallotta, és intett, hogy bejön a vízbe, hogy ő is hallhassa, min szórakozunk ennyire.

– El ne hidd, Peter! – súgtam oda – Nem teszem én senkiért tűzbe a kezem, de csak amiért Amihan ezt mondta, el ne hidd…

– Na, de az ádám…

– Cs-sssssssst! – intettem, mert háziboszorkánk már addigra ott is termett.

– Én is hadd nevessek! – csörtetett be közénk.

– Ó, csak nyugodtan, drágám… – intettem, és felhajtottam a sörömet, amig még jólesik.

– Min derültetek ilyen jót?

Peter elvörösödött.

– … Férfias dolgokon… – legyintettem, és észrevettem Peter vörös fejét – és azon is, hogy Petert hogy megkapta a nap már kora délelőtt! – és mielőtt elúsztam volna a kellemesnek ígérkező együttlétből, odasúgtam Peternek:

– Tartsd távol magad a légiutaskísérőktől. De főleg a pletykáiktól!

Kicsit később a jacuzziban futottunk mind össze egyszerre, Amihan épp jelenlétet tartott.

– Amandánk hol van? – érdeklődtem.

– A hallban ül – vágta rá felháborodottan Amihan– Ezt így képzeld el, ahogy mondom. A hallban ül. Na!

– Miért baj az? – töprengtem el.

– Mert milyen az már, hogy mi itt úszunk együtt, és ő a hallban ül?

– Talán nem tud úszni… – kelt Amanda védelmére Peter.

– Egy jamaikai????

– Vagy csak utál velünk lenni… – tettem hozzá. Photo by Artur Dancs Mintha végszóra jönne, Amanda jelent meg a terasz ajtajában. Elegáns trópusi viseletben, széles karimájú kalapban, mint valami nagyvilági díva, és lekuporodott a medence szélére, hogy üdvözöljön. És mintha csak tudta volna, hogy “jelenlét” van épp, megszólalt:

– Őszintén sajnálom, hogy nem tarthatok veletek, de a betegségem nem engedi… A pajzsmirígyem megfullaszt ma, ingerült és ideges vagyok tőle… – és megdagadt nyakára mutatott.

Hirtelen Peterrel találkozott a tekintetem, és csak ennyit közöltem vele a szempillantásból: “Íme, az ádámcsutka és az ingerültség rejtélye…” Peter meg ismét vörös lett.

– Javaslom, kend be a fejed a naptejemmel, mert nem nézlek jó szemmel ezen a tűző napon, drágám – mondtam kacsintva egyet, majd sajnálkozásomat udvariasan kifejezve Amanda felé, elúsztam.

– Mi mind megyünk közösen ebédelni és thai-masszázsra! – kiáltott utánam Amihan.

– Igen?… – kérdezte meglepetten Peter, miközben a fejét kenegette.

– Én nem ebédelek és masszázson tegnap voltam – válaszolta Amanda.

Megálltam az úszásban, és az elhangztottak fényében szélesen mosolyogva néztem kérdőn Amihanra:

– Mit is mondtál, drágám…?

– … Hogy… gondoltam, együtt ebédelhetnénk… meg egy kis masszázs…

– Úh, pompás ötlet! Pompás! Én már ki is néztem egy thai vendéglőt, ahol ebédelni fogok. Aki akar, velem tarthat – mondtam derűsen – a masszázs pedig pazar ötlet ebéd előtt.

– De mi máshol ebédelünk majd – vágta rá Amihan.

– Ti? Hol?

– Tényleg, hol? – kérdezte Peter meglepetten.

– Nos, majd eldöntöm később. Talán egy másik thai vendéglőben… – így Amihan.

– Helyes. Helyes. Micsoda pompás ötlet! Utána meg majd jól elmeséljük egymásnak, milyen volt.

– Irígykedve látom a fotóidat, milyen sok helyen jártál tegnap – fordult felém Amanda szelíd mosollyal.

– Mi is rengeteg helyen jártunk tegnap! – vágott közbe Amihan, csak úgy habzsoltuk az életet, igaz, Peter?…

– Csoda-e, ha valaki ilyen jól ismeri a várost, mint te… – vigyorogtam Amihanra.

– Nekem máris megártott a nap – hebegte Peter, és besietett a pálmák alá a nyugágyba.

– Azt hiszem, nekem is – emelkedett fel Amanda a medence széléről, megigazította ruháját, és mint egy primadonna, aki nagy jelenete után elhagyja a színpadot, búcsúcsókot intett nekem a vízbe, és ellibegett.

Amihannal a masszázsszalonban futottunk össze később, egymás mellett masszíroztak bennünket. A busás borravalót is felszámítva, azzal együtt fillérekbe került a kiadós másfél órás masszázs. Ha van Thaiföldnek autentikus exportcikke, akkor ez mindenképpen az. A reptéren egymást érik a masszázsszalonok, és a meggyötört utasok várakozás közben beugorhatnak egy-egy kis ellazulásra. Míg más reptereken lerészegedni vagy jógázni lehet, itt masszázst élvezhet az ember és thai teákat ihat közben.

– Nem tudtam nem észrevenni drágám, hogy lelopkodtad a fotóimat, és a nevedben publikáltad őket… – mondtam kedélyesen lábmasszázs közben, hogy valami társalgást vigyek az együtt töltött délutánunkba.

Amihan felnézett a telefonjából, és most mégjobban hasonlított egy ürgére, mint azelőtt.

– Csak kölcsönvettem.

– Óh… értem. De ne tedd! – mondtam mosolyogva – Nem szép az én fotóimmal illusztrálni a te elképzelt csavargásodat, drágám…

– Majd odaírom, hogy a tieid.

– Mekkora megtiszteltetés lenne! … Ámbátor még boldogabbá tenne, ha nem is lopkodnád le őket…

– … csak kölcsönvettem!

– … minden egyeztetés nélkül.

Kínos csend következett. Majd Peter jutott eszembe, akit órára rendelt oda, hogy meglegyen az együtt ebédelés is, azonban a masszázs majdnem egy órát csúszott a várakozás miatt.

– Megtennéd – fordultam felé, mire összerezzent – hogy szólsz Peternek az egy órás késésről, ne várjon feleslegesen.

– Ugyan! – válaszolta idegesen – Peter csak hadd várjon. Egyéb dolga sincs. Neki örömöt okoz rám várni. Ránk…

– Lazíts, drágám… azért vagyunk masszázson. És azért írd csak meg azt az üzenetet. Nem kell annyi örömöt okozni Peternek…

Az együtt ebédelés végülis megvalósult. Pontosabban én az allergiámra való tekintettel az eredetileg tüzetesen megvizsgált vendéglőben rendeltem ebédet, és a többiek is odatelepedtek körém. Amihan egy szomszédos vendéglőben akart ebédelni, de aztán úgy döntött, megveszi az ételét, és ő is csak velünk tart (minekutána más nem tartott ővele). És ennek az együtt ebédelésnek is megvolt a maga bája és varázsa, mert – és tényleg az “együtt” szóban van a lényeg – együtt ültünk az asztal körül és ettünk, és amikor felnéztem a mézes malacbordámról, ott ültek hárman körülötten békés együttlétben és kánonban gombozták a telefonjaikat, sem egymásról, sem a világról nem véve tudomást. Amikor befejeztem az étkezést, felálltam, és a hosszan tartó csendet megtörve, megköszöntem a kifogástalan társaságot, a jó nagy beszélgetést. Egy pillanatig meg sem hallották, aztán hirtelen mindhárman felkapták fejüket a telefonjaikból, és mintha valami rémálomból ébresztettem volna őket, ijedten néztek rám.

– További kellemes csacsogást nektek! – intettem, és elsasszéztam a medence irányába – Ott találtok majd, ha keresnétek! – kiáltottam vissza.

Nagyon nem kerestek. Lényegében csak Peter szivárgott elő alkonyatkor, amikor a lampionok kigyulladtak a medence partján, és egy italt rendelve csobbant mellém. Szótlanul úsztunk pár kört, majd az élet dolgait vettük számba. És az ő vizsgáját, hiszen az ő vizsgarepülése eztán következett Bangkokból Stockholmba, illetve onnan New Yorkba. Nekem már nem sok tennivalóm akadt a hátralevő napokra, csak utazni, mígnem a tizedik nap végén majd visszaérkezünk New Yorkba. Photo by Artur Dancs

Mikor Petert is elveszítettem a táblagépe javára, ismét ott lebegtem a víz tetején, és a holdat bámultam, a világ másik végén, pálmafák és orchidea-lugasok alatt. Érdekes módon, nem vágytam semmire, és nem vágytam sehová. Mind többször éreztem mostanában, hogy jól vagyok ott, ahol éppen vagyok. Nehéz eljutni ebbe az állapotba. Vannak köztes szakaszai. Lényegében, az alap is ugyanez, és mégsem az. Az alap, hogy nem vágyom semmire, és nem vágyom sehová, egy passzív kiindulási pont. Ahol, ha az ember eléggé korlátolt és szűk látókörű, békében és boldogan megmarad egész életén át. És szó szerint boldog. Vagy annak hiszi magát. Hisz nem várt semmi többre, nem tudja, hol vannak a határai, és azt sem tudhatja hát, hogy a határain túl van-e valami, s ha igen, mi az. De van ennek az állapotnak egy másik szintje is. Az, amikor rég kifeszegetted a határaidat, amikor mindent akartál, és mindenhol lenni akartál, sőt, az is megvan, amikor mindenki te akartál lenni. Ezt követi a következő fázisa ennek a megbékélésnek. Amikor bármit be tudsz fogadni, ami jön, és amit az életed ad, és azt úgy tudod a magad javára fordítani, hogy pillanatnyilag semmire ne vágyj, és sehol másutt ne akarj épp lenni, mint ahol vagy. Pillanatnyilag, mondom, mert távlatokban mindig akadnak egyebek. De a pillanat a jelen. És amit mindenképpen meg kell tanulni, hogy ezt a jelent megéljük. Minden meséjével együtt.

Advertisements

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: