Tíz nap a világ körül (3)


Photo by Artur Dancs

Oakland, CA

 

Negyedik nap: amikor a reggelinél összedől a rántottás világ bennem

Ugyanazon az ablakrésen, ahol éjszaka a virágillat sorakozott be a szobámba édes álomba ringatva a széltében-hosszában kényelmes ágyban, kora délelőtt monoton zaj zümmögött be, amitől gyorsan kiugrott az álom a szememből, és odasiettem megnézni, nehogy valami repülőgép akarna oda nem illő, rossz helyre leszállni. Szétrántottam a sötétítőt, ami azért nem volt teljesen behúzva, mert szeretem a reggeli napot bekukucskálni hagyni a szobámba. A kertészfiú nyírta a bokrokat – félmeztelenül és napszemüvegben, elvégre mégiscsak Kalifornia – az ablak alatt, és amikor meglátott szélesen mosolyogva jóreggelt intett. Haragudni sem tudtam igazán, mert milyen a szerelmetes ember, mindent derűsebbnek lát. Így hát, csak visszaintettem, és lementem reggelizni. Az étteremben ezúttal sem találtam senkit a thai lányok közül, csak a pilótáink csacsogtak a tegnapi meccsről egyik asztalnál, hozzám pedig megérkezett Adam, aki valahol azt olvasta, hogy omlettet lehet rendelni, és elkészítik óhaj szerint. Mondom neki, nem értem, ez miért bír akkora jelentőséggel, hiszen a rántotta ott van a svédasztalon, csak ki kell szedni és kolbászokat, szalonnát mellérakni.

 

– Az rántotta – szögezte le Adam, és folytatta – de nekem omlett kell.

– Tartok tőle, kedves barátom, hogy ebben a pillanatban világokat döntöttél le bennem – tettem le a villámat a rántottás tányérom szélére, és belekortyoltam a teámba – Vagyok ugyanis annyira oktondi és hézagos tudású, hogy mindeddig betegesen meg voltam győződve róla, hogy az omlett az a rántotta. De most mintha új világok derengenének fel a szemem előtt, és kezdene világosság gyúlni az ősi sötétség helyén. Hála neked!…

 

Adam olyan kifejezéssel nézett rám, mint amikor gyermekkoromban Nyafinak, a kendermagos csirkénknek elmeséltem az iskolában meggyűlt bajaimat, miközben felültettem a biciklim csomagtartójára szerelt kosárba, és meghurcoltam az udvarban. Mindez így, teljességében benne volt Adam arckifejezésében, és nem is mondott semmit, csak nézett tétován, elnyúlt arccal. Amikor a rántottának tűnő omlettet végülis kihozták, megtúrkálta a villával, és félretéve az iménti megrekedt pillanatot, csilingelve mutatta:

 

– Omlett…

– Aham – bólintottam – Pont erre gondoltam most én is. Tojás olajban megsütve… Gondolom.

– Sajttal!

– Sajtos rántotta!

– Omlett!

– Ám legyen…

 

Azt hiszem, kételkedésem is közrejátszott, hogy Adam tegnapi gyomorrontására hivatkozva végülis nem ette meg az… omlettet. Akartam is mondani, hogy ennyi erővel otthagyhatta volna a büfében bőven fellelhető rántottát is, nem kellett volna rendelésre hozatni, hogy azt hagyhassa ott, de ezeket az amerikaiakat megérteni én már úgysem fogom, és a mindenirányú tökéletlenségeiket is. Inkább megkérdeztem, merre járt, miután a belvárosban otthagytam tegnap. Mint kiderült azonban, sehol. Csak betért egy pizzázóba majd egy Starbucksba, és visszautazott a szállodába, ahol végülis a bárban kötött ki.

 

– És képzeld – meséli az összes (és nem kevés!) fogával örömének hangsúlyt adva – a pincér Kansasba való, jót beszélgettünk!

– Ahh! – ütköztem meg – Tehát nem missouri-i !

– Nem – vágta rá, majd egy pillanatra ismét ugyanaz az arckifejezés ült ki rá, mint az előbb.

 

Közös utazásunk utolsó szakaszához érkeztünk Stockholmba visszarepülve, ez volt Adam vizsgajárata, én pedig jót aludtam, mert nekem ezt pihenőnek írták ki. Már akkor megtudtam, hogy filipino csoporttársunk, Amihan váltja fel oldalamon Adam-et az út folytatásában Bangkok felé és harmadik kolléganőnk is gyarapítja majd a thai csapatot.

Nem találtam épkézláb kibúvót az elől, hogy Stockholmba ne egyedül menjek a várost felfedezni, így Adam el is tervezte, hogy amint leszállunk, nyakunkba is vesszük a várost – együtt.

 

Ötödik nap: kiráz a hideg Stockholmban

 

Talán csak azt nem számítottuk bele, hogy ez utazásunk ötödik napja, és hogy egy tizenegy órás út amúgy is megviseli az embert, akár dolgozik, akár nem. Sőt, saját tapasztalatomból állítom, hogy dolgozni könnyebb, mint utasként végigtanyázni ezt az időt. A városba menet ezt a gondolatomat Adammel is megosztottam, felvázolva előtte, hogy mennyire nem szeretek utazni… Érdekes módon, ezúttal is a csirkés arckifejezésig jutottunk, így nem is folytattam, lényegében csak azért beszéltem, hogy a vonaton ne aludjunk el. Mert, mint kiderült, a város a reptértől olyan messze van, hogy vonattal kell majdnem egy órát zakatolni, hogy odaérj. És mivel arra semmi alkalmunk nem volt, hogy alaposan utánaolvassunk a dolgoknak, úgy csöppentünk a svéd főváros kellős közepébe, mint a tavaszi légy a tejbe. Beszereztem egy térképet, és annak alapján következtettük ki, merre van az a bizonyos történelmi óváros, ahol a királyi palota is van.

Photo by Artur Dancs

Stockholm

A nyugat-európai, és kifejezetten a skandináv városokra jellemző tiszta szépség fogadott Stockholmban. Gyönyörű épületek, impozáns terek, műemlékek, szobrok, hidak, körös-körül víz, csatornák. És tisztaság. A királyi palota körül jártunk egy kört, majd úgy döntöttünk, hagyjuk magunkat elveszni, nagyon messzire nem keveredhetünk el. Így kerültünk az óváros hangulatos kis szegletébe, ahol a színes házak, hangulatos kávéházak, kétasztalos kis cukrászdák, szuvenírboltok sorakoztak a sikátorszerű szűk, de élettel teli kisutcákban.

San Francisco tavaszias melege után és a hosszú út fáradtságával a vállunkon – nem utolsó sorban summás kis öltözékünk miatt is, hirtelen elkezdett rázni bennünket a hideg. Meghűlni a legkevésbé sem lett volna most alkalmas, amikor még öt napnyi és három kontinensnyi utazás előtt állok, nem beszélve a másnapi vizsgajáratomról. Inni meg nem ihattunk, így a gondolkodás idejére bemenekültünk a hirtelen támad jeges szél elől az egyik kávézóba, és ha már ott voltunk, valami habrolókkal és forró csokival kárpótoltuk magunkat a derékbatört városlátogatásért cserében.

 

Feladtuk tehát, a városlátogatást a hidegre való tekintettel, de egy ennél is keményebb feladattal kellett még megbírkóznunk: visszajutni a szállodába. Míg Finnországban megszokhattam, hogy mindenfelé előfordulnak nemzetközi, de legalábbis angol feliratok, a svédek távolról sem ennyire odaadóan soknyelvűek. Mindenki beszéli, természetesen és többé-kevésbé az angolt. De a kiírások megmaradtak számunkra rejtélyes jeleknek, svédül. Végülis a jó vonatra szálltunk fel, és a feladat még nehezebb része következett: ne aludjunk el útközben. Ezért felváltva bökdöstük egymást, sőt néha nagyokat kacagtunk semmiségeken, hogy ezzel is előbb legyünk, és ne zuhanjunk álomba. A rövidre sikeredett városnézésre azonban mindketten szép emlékként tekintettünk vissza, és amikor láttam az arcán, hogy éppen azt készül kimondani, gyorsan megszólaltam:

 

– Vagány! Ez tetszett nekem! – és szélesen mosolyogtam.

Adam egy pillanatra megtorpant, és nyelt egyet, majd elnyúlt arccal és a kendermagos Nyafi arckifejeséssel meredt rám:

– Igen… nekem is. Nekem is…

 

Hatodik nap: amikor életemben először Ázsiába utazom

 

 

Akkor már ötödik napja laktunk, dolgoztunk és éltünk együtt a thai csapattal. Különösen nem izgultam a vizsgajáratom miatt, jó emberek közt és remekül éreztem magam, a feszültségek is elillantak belőlem, és mivel a városlátogatás rövidre sikeredett, az alvás annál hosszabbra, tehát frissen indultunk neki a félnapos útnak Bangkok felé. Naviya sugárzó arccal mesélte, hogy vőlegénye is gépen lesz, és noha elég világosan mondta, hogy pilóta, valami miatt azt gondoltam, hogy utasként lesz jelen. A Crew Control útjai azonban kifürkészhetetlenek, és az, amit Naviya olyan nagy örömmel mesélt, az szó szerint úgy is volt, a párja repít minket Bangkokba. Geor jött is bemutatkozni, szőke, mosolygós fiatalember, mint kiderült, holland. És hogy a világ valóban kicsi, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a stockholmi repülőtér folyosóján a gépünkhöz sorakozva, éppen kiképző oktatónkkal, Andrew-val hozott össze a véletlen. Ő a világ valamelyik pontjáról érkezett épp, mi meg indulóban voltunk Thaiföld felé. A találkozás nagy ölelkezésekben merült ki, és Andrew megjegyzésében, amit Geor felé tett:

 

– Mázlista vagy! – és természetesen Naviyára utalt, aki kicsit pironkodva mosolygott, de úgy, hogy mandulaszemei egy cseppet sem látszottak, majd gurult mindenki tovább a kisbőröndjével a maga útján.

 

Photo by Artur Dancs

Mázlisták

Az út során sok alkalmunk nyílt ismerkedésre és beszélgetni. Amikor az utasok elcsendesedtek, bementem hozzájuk a pilótafülkébe, és ott eregettük a történeteket. Talán – túl a látott országokon és azok szépségein – lelki élmény gyanánt ebben a tíz napban a legemlékezetesebb pillanatok azok voltak, amikor csak úgy bámultam ki a pilótafülke ablakán, egyik reggelen a kávét illogatva kortyonként, miközben a bodors-fodros felhők fölött egyszerre csak megjelent a nap, és rózsaszínre festette az egészet egy pillantás alatt. Bangkok felé éjszaka kísért végig az utunkon, méghozzá zivataros éjszaka. India fölött járhattunk, amikor a kapitány behívott, hogy nézzem meg, hogyan látszik a vihar Kalkutta fölött. Félelmetesen gyönyörű volt a cikázó kisüléseket a magasból látni. Mint ahogy furán idegen érzés volt például Afganisztán vagy Pakisztán fölött repülni. Ha valami villant alant, akkor az nem villám volt… Amikor soros pihenője volt, Geor is kijött hozzánk, Naviyával az első osztályon dolgoztunk, így messzire nem is kellett mennie. Megölelgették egymást, és öröm volt nézni.

 

– Geor áthelyezte a bázisát Bangkokba – újságolta vidáman a lány.

– Biza, nekem mostmár az lesz az otthonom – és szorosabban átölelte a menyasszonyát.

 

A thaiföldi életről kérdeztem őket.

 

– Nem fenékig tejfel. De seholsem az – kezdte Geor – Nekem pedig mostmár értelme is van az ottlétnek.

 

Mint megtudtam, sok skandináv és egyéb európai országból származó pilóta kérte áthelyezését Bangkokba. Európa mérhetetlenül drága lett, főleg a magas életszínvonallal rendelkező skandináv országok. Egy pilóta fizetésből azonban Thaiföldön „szemtelen” luxusban élhet az ember.

 

– No de azt tudod, ugye, Naviya – fordultam a lányhoz – hogy nem csak Geor nagyon szerencsés veled, hanem fordítva is, te is nagyon szerencsés vagy vele: jó ember, csinos ember, nem válik szégyenedre.

 

Geor azonnal odafutott és megölelt:

– Na végre, hogy valaki ezt is kimondta! – és mind nevettünk – Folyton csak azt hallani, mennyire mázlista vagyok, mert ilyen szép menyasszonyom van, de azt még senki nem mondta ki, hogy ő is jól jár velem!

– Ezért megérdemled, hogy szeretettel meghívjunk Bangkokba az esküvőnkre, ami év végén lesz! – mondta Naviya, én meg kacagtam, és tisztességesen megköszöntem a megtiszteltetést, de ugyanakkor elmondtam, nem vagyok lakodalmakba járó típus, és talán majd sok egyéb alkalommal látogatom meg őket Bangkokban, semmint a lakodalmuk alkalmával.

 

Hajnalodott. Kinn azonban még csak nem akart világosodni. Befejeztük a reggeli felszolgálását az ébredező utasoknak, majd Naviya kiállította a vizsgapapírjaimat a sikeres vizsgámról. Benéztem a pilótákhoz is a reggeli kávéjukkal, a kapitány éppen a végső utasításokat kapta az ereszkedéshez.

 

– Remélem, sikerül napkelte előtt leszállnunk – mondta, és én nem értettem.

– Thaiföldön az év legmelegebb időszaka a március és április. Szinte folyamatosan negyven fok fölött van a hőmérséklet és párás a levegő. Májustól pedig jön az esős évszak – magyarázták felváltva.

 

Amikor Boeing 787-es Dreamliner elegánsan letette a kerekeit a bangkoki reptéren, egy pillanat alatt, mintha zuhany alá állt volna a gép, az összes ablak vastagon bepárásodott.

Feljött a nap, és máris perzselő forróság volt és magas páratartalom. Amikor a gép ajtaját kinyitottam a légkondícionált térből, valósággal arcul csapott a meleg és mintha leöntötték volna a fejemet langyos vízzel, verejtékezni kezdtem.

 

A gépet fogadó, az ajtó előtt álló személyzet tenyerüket összetéve egyöntetűen hajolt meg előttem, és mosolyogva köszöntöttek. Kissé megilletődtem, bár már a hét során hozzászoktam, hogy thai kollégáim is ugyanilyen tisztelettel köszöntik egymást vagy köszönnek meg egymásnak akármit is, meghajlással vagy csak egyszerű főhajtással.

 

Eszembe jutott az a három évvel azelőtti nap, amikor először jártam San Franciscoban, és lementem a Csendes-óceánra – az volt az első találkozásom azzal is – és tudatosul bennem, hogy akkor vagyok életemben a legtávolabbi ponton otthonomtól, Szatmártól.

Azért jutott ez most eszembe, mert Bangkok az újabb távoli mérföldkő, ami nagyon messzire vitt el. Még akkor is, ha juszt is San Franciscoban voltam a legtávolabb, majdnem 9.900 km-re, míg most „csak” 8.000 km-re szülőföldemtől. Mintha ez a véget nem érő ide-oda cikázásaim fényében még valamennyire is számottevő lenne.

 

Ott álltam, hát egy újabb ország, újabb kontinens és újabb kihívás előtt bizakodva. És alig vártam,hogy túlessünk a formalitásokon és kedvemre fedezhessem fel magamnak.

Advertisements

2 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    ápr 21, 2015 @ 06:47:15

    Továbbra is nagyon jók, Artur! 🙂 Ha nem tudnák sokan, hogy ez mind rólad szól, szerintem fikciónak is gondolnák, olyan izgalmas. 🙂 Továbbra is olvaslak, most az Fb.-én nem vagyok…majd, valamikor…Ölellek! 🙂

    Válasz

  2. Art
    ápr 23, 2015 @ 21:52:10

    Azt hisznek, amit akarnak, én csak hamar le kell, hogy írjam, mielőtt sokmindent elfelejtek 🙂 Vegyük úgy, hogy egy kis napló, amibe mások is bekandikálnak…

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: