Tíz nap a világ körül (1)


Mozdulatlanul lebegtem a kristálytiszta víz színén a langymeleg medencében a világ másik végén, egy másik kontinens távoli zugában, felettem halványlila orchidea-lugas kapaszkodott a hűsítő és védelmet nyújtó árnyékot alkotó pálmafákra. De láttam az eget, mélykék volt és mozdulatlannak tűnő habfelhők tették érdekesebbé. Szeret engem a Gondviselés! Na meg a Crew Control… Ez járt a fejemben. És az, amit az elmúlt napokban oly sokszor emlegettem: mindezért fizetnek is nekem, ez a munkámmal jár!

Photo by Artur Dancs

Március végén, amikorra rendeződtek adminisztratív dolgaink, a programkészítő csapat, az a bizonyos (rettegett és imádott, sokszor gyűlölt) Crew Control mindenki számára az adott pillanat lehetőségei szerint összeállított egy szettet utakból, amelyek során egyénenként mindenki levizsgázik. A vizsgarepülés három járatszakaszból áll, kettő csak gyakorlati tevékenység „élesben”, azaz menetrendszerinti járaton, valós utasokkal egy-egy szupervizor felügyelete alatt, amikor még lehet kérdéseket feltenni. Majd a harmadik a tulajdonképpeni vizsga, amikor a szupervizor kérdezhet csak, a kandidátus pedig végzi a dolgát a megfigyelő szigorú tekintete kíséretében.

 

Azért is helyénvaló a fenti megállapítás, mely szerint a Crew Control kegyes velem, mert az összes közül a legszebb és legizgalmasabb útitervet dolgozta ki nekem – akarva vagy akaratlanul, az én szempontomból immár teljesen lényegtelen. Míg mások egyszerű oda-vissza utakat kaptak ki, nekem egy tíz napos programom volt, amely huszonnyolcezer mérföld repülést irányozott elő erre az időszakra. Az út hat szakaszból állt, három aktív és három passzív részből, utóbbi lényegében azt jelenti, hogy nem dolgozó legénység, aki utasként van jelen a járaton. Még az aktív és passzív szakaszok elrendezése is rendkívüli módon nekem kedvezett, így maradéktalanul tudtam örvendeni Stockholmnak, San Francisconak és Bangkoknak is. Már csak egy gondolat aggasztott, de az is csak azért, mert hajlamos vagyok túl sokat töprengeni dolgokon, akkor is, ha nem az én feladatom lenne. Olvastam ugyanis az egyik kézikönyvünkben a vízumrendszerről, és ebben határozottan előírja a szolgálati vízumot, amennyibe valaki szolgálati úton érkezik Thaiföldre. Ezzel párhuzamosan gondosan utánaolvastam az országnak és a nagykövetségünk honlapját is felkerestem (soha többet!), ahol annyi elrettentő dolgot írt a bangkoki katonai puccsról és hatalomátvételről, zavargásokról, rablásokról, terjengő betegségekről, hogy csak hüledeztem, és amikor azt is odabiggyesztették, hogy ha mégis mindenáron oda akarunk utazni, a legjobb, ha bejelentkezünk a követségen, hogy „ha bármi érne” bennünket, tudjanak rólunk – hogy mondanom sem kell, mennyire felzaklattak az infók, még addig is elment a dolog, hogy ismerőseim némelyike felvetette, hogy ha vízum nélkül jelenek meg a reptéren, akár le is tartóztathatnak. Esetleg megkötöznek, megsütnek és eladnak tepertőnek.

Amikor amerikai szinten nem tudtam annál világosabb választ kapni adminisztrátorainktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, és majd csak sétáljak ki a thaiföldiekkel együtt, úgyis egyenruhában leszek, és ott tisztelik az egyenruhát – úgy gondoltam, legjobb, ha a bangkoki kollégáktól érdeklődöm, hiszen az amerikai bázisnak semmi tapasztalata nincs ebben, innen ugyanis nem szokás legénységet küldeni bangkoki járatra (ez is alátámasztja, mennyire mázlista vagyok). A válasz gyorsan meg is érkezett, és a procedúra ismeretében már vidáman indultam neki a nagy útnak egy hatalmas és egy kisebb szolgálati bőrönddel. A cég olyan nagyvonalúan ellátott bőrönddel, hogy a nagyobbikba akár az éjjeliszekrény is belefért volna.Így nagy gondot nem kellett fordítanom a csomagolásra, egyszerűen mindent odatettem, ami hidegbe-melegbe egyaránt jó. Az éjjeliszekrényt pedig otthon hagytam.

Photo by Artur DancsAz utazásom első felére az új csapattársak közül Adammel kötöttek össze, akiről nem sokat tudtam meg a kiképzés hetei során, mert amikor nem oktatás folyt épp, ő telefonált. Néha közben is. Ebédkor elkaptam néhány mondatot felőle, és ez jobbára a „vagány, ez tetszik nekem!” felkiáltással kezdődött. Egyszóval az a féle ember, aki mindennek képes örülni, és sosem tudni, igazából, mit gondol. Bevallása szerint azért jelentkezett utaskísérőnek, mert így igazoltan lehet néha távol a feleségétől. Igaz, ezt viccesnek szánta, de aztán túl sokszor is elhangzott ahhoz, hogy tréfának fogjuk fel.

 

A gépünk a Kennedyről majdnem három órás késéssel indult el – a legzsúfoltabb amerikai repterek egyikén ugyanis mindig megtalálják a módját annak, hogy feltartóztassák a szédületes közlekedés ütemét, ezesetben pályafelújítással. Az első vizsgajáratunknak tehát már eleve úgy futottunk neki, hogy a székünkben majdnem belealudtunk a várakozásba. A kijelölt felügyelőink ezen a szakaszon Stockholmig éppen utolsó szolgálati útjukon voltak, a cég ugyanis röviddel azelőtt záratta be a svéd bázist, ahonnan ők származtak, így éppen munkanélküliségükbe repültek hazafelé velünk, és annyira volt kedvük a kiképzésünkhöz, amennyire ez elképzelhető.

 

Első nap: érkezés Stockholmba

 

Soha nem jártam azelőtt Svédországban, mint ahogy Adam sem, így az üres pillanatokban, hogy el ne aludjunk az éjszaka során arról elmélkedtünk, hogyan vegyük nyakunkba a várost másnap reggel, amikor odaérkezünk. Korábbi hosszútávú járaton ledolgozott tapasztalataim alapján tudtam, valamennyit kell pihenni, ennek ellenére az éjszakai pihenőnket nem használtuk ki, hanem áldoztunk a tanulás oltárán, és tüsténkedtünk, délire, mire a gépünk végre landolt Stockholmban, egyetlen vágyam volt, és ez távol esett a városfelderítő tervektől, sokkal inkább közel az ágyhoz. Adam is fáradt volt, de annyira izgalomban volt az otthontól való távolléttől, hogy valamit mindenképp csinálni akart, és noha belátta, hogy lesz jobb alkalmunk is felfedezni a várost, legalább azt meg kellett ígérnem neki, hogy egy kis szundi után vendége leszek a szálloda bárjában. És nagyon szívesen fogadtam el a meghívást, ami este hatra szólt, azonban a testem megszokta, hogy neki már nem parancsol sem tér, sem idő, de időzóna még kevésbé, akkor pihen, amikor pihennie kell. Így aztán késő éjszaka ébredtem meg, és olvastam Adam üzeneteit, hogy lenn várt a bárban. Az amerikaiaknak nagy gondot jelent mindig az átállás az európai napszakra, és jobbára hajnalban már ébren is vannak. Ezt tudván, hajnalban – cserébe az elszalasztott italozásért – reggelire invitáltam kollégámat. Nem is kellett kétszer szólnom, perceken belül már a kolbászos rántotta fölött, némi kávégőzben hallgathattam sztorikat a bárosról, aki Pittsburgh-i.

 

– Senki sem volt rajtam kívül a bárban – mesélte lelkesen – így átbeszéltük az estét a pincérrel – akit a szerelem hozott svéd tájakra…

 

Második nap: irány Kalifornia!

 

Húsvétra készülődtek a svédek, nagyhét volt, a mi szállodánk pedig a kietlen semmi közepén, távol a várostól, és elég távol a reptértől ahhoz, hogy például gyalog nekivágjunk az útnak, egy bevásárlóközpont fölött van. Minden alkalom megvolt rá, hogy ünnepi hangulatba kerüljek, de nem érintett meg, hisz fontos kihívásaimnak kellett megfelelnem az ünneplés helyett, és tudtam, húsvétig nemhogy visszajövök még Stockholmba, hanem el is repülök Ázsiába. Tele voltam, hát, mindenféle egyéb izgalmakkal, és az óriás hímes tojások meg nagyfogú nyulak nem kerítettek hatásuk alá.

Erre az útra azzal a thai csapattal indultunk el, akikkel a következő majdnem hét napot fogom tölteni, hisz San Franciscoból vissza Svédországba, majd onnan Thaiföldre is ebben a felállásban repülünk majd, Adamet leszámítva, hisz ő már visszajövet Európába levizsgázik, és onnan hazarepül New Yorkba. Nekem Stockholm – Bangkok útvonalra lett kiírva a végső vizsgám, hogy aztán felszabadultan élvezhessem Bangkokban a kétnapos pihenőmet és passzívként utazzam vissza Stockholmba, majd onnan New Yorkba is. És mivel a San Francisco – Stockholm is „pihenő” út számomra, míg Adam vizsgázik majd, lelkesen megígértem neki, hogy iszom is vele, és meg is csavarogtatom az öbölmenti városban, amitől olyan izgatott lett, hogy háromszor is elismételte, hogy „Vagány, ez tetszik nekem!”

 

– Arra készülj fel, hogy gyalogolni fogunk sokat, mert a várost így lehet felfedezni!

– Az vagány, tetszik nekem! Én szeretek sokat gyalogolni…

 

Hallottam én ezt már, de tudtam, ha mégsem úgy van, ahogy mondja, simán otthagyhatom, eljut az ember egyszer arra a pontra, amikor ebből sem csinál túl nagy gondot magának.

 

Photo by Artur Dancs

Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött

A thai crew-val való találkozás kellemesre sikeredett, és hosszú idő után végre ismét sikerült elfeledtetni velem a New Yorkban belémivódott előítéleteimet az ázsiaikkal szemben. És nem csak ennyit. Ez a thai csapat olyan példamutató leckét adott nekünk a munkához való hozzáállásról, a csapatmunkáról, az egymás iránti végtelen tiszteletről, szorgalomról, lelki derűről valamint külső és belső szépségről, ami maradandó élményt hagyott bennem. Volt alkalmam együtt dolgozni sokféle népekkel, magyarokkal, románokkal, amerikaiakkal, finnekkel, svédekkel, karibiakkal, latinokkal, és azt kell megállapítanom, hogy nem is tehető egy lapra egyik sem azzal, amit ezek az ázsiaiak produkáltak. Talán a legtávolabb az amerikaiak állnak a munkamorál eme magasságaitól. Valamilyen oknál fogva a született amerikaiak és az amerikanizálódott bevándorlottak is messze elmaradnak szorgalomban, akaratban, munkabírásban, és főleg kedvességben az ázsiaiaktól. Utóbbiak talán nem is ismerik az arroganciát, a nagyképűséget és az ő szemükben a tétlenség és lustaság legalább olyan elítélendő, mint ahogy nagyanyám szemében volt, aki azért is megszólta az embert, ha ülve végezte a munkát, mert munkát ülve nem lehet végezni, csak „megpocsíkolni”. Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött, hiszen felügyelőnk illetve vizsgáztatónk nemcsak gyönyörű, hanem bűbájos is volt.

 

– Velem nem lesz nehéz dolgotok – közölte előljáróban – de mindent alaposan át kell vennünk ezen az úton, hogy a vizsgajárataitokon a legjobb színben tűnjetek fel nekem.

 

A kollégák azt is megsúgták, hogy Naviya szépségét nem csak mi vettük észre, hanem érdekességképp azt is megtudtuk, hogy vizsgáztatónk Thaiföld szépe is volt.

 

Abban a kiváltságban volt részem, hogy mind felszálláskor, mind érkezéskor a pilótafülkében lehettem. Természetesen, erre külön szabályok vonatkoznak, amivel most senkit nem szeretnék untatni, de a biztonsági szabályok kikérdezése óhatatlanul az Alpokban történt tragédia felé terelte a beszélgetést.

 

Photo by Artur Dancs


– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez

– Persze, hogy mindig kérdezik, most meg aztán a megrongálódott gép esete óta pláne, hogy nem félek-e ide bejönni dolgozni – mutat hátra a pilótafülke jól elzárt ajtajára a kapitány a parancsnoki székből, egyet lazítva a biztonsági övén – és mindig azt mondom, dehogynem! Rettegek. A legfőképpen, amikor a mikrobusz sofőrje szabálytalanul előz velünk útban a reptérre… – és nevet.

 

Különleges, fura világ a pilótáéké. Kicsit megmosolyogtató is megállapítanom, hogy sok esetben sokkal megközelíthetőbb emberek a légiutaskísérőknél. Sokat tanult, olvasott, világjárta emberek, akik megmaradtak egyszerűnek és minél több ezer mérföld ül a vállukon, annál bölcsebbek, szelídebbek, mosolygósabbak. Bölcsebbek. Nem lehet, persze, velük kapcsolatosan sem általánosítani, de alapvetően egy külön világba csöppen az, aki pilóták vonzáskörében létezik.

 

– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez.

 

Photo by Artur Dancs

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Lelkesen mutatom az ablakból elénk táruló, alant, pazar fényben úszó óriási terepasztalon az Oaklandet San Franciscoval összekötő v-betűbe hajló Bay Bridge-et, az öbölhidat és odébb a paránynak tűnő Golden Gate-et – miközben meglepődöm, hogy a pilóta ezt tőlem tudakolta meg. Adomázunk még egy keveset az urakkal, majd a fülkében csend lesz, hisz a repülés kritikus része a leszállás, amikor a pilóta átveszi az irányjtást az automata vezérléstől, és a pontosan meghatározott lejtőn földre teszi az óriásmadarat. Ilyenkor tilos minden egyébirányú tevékenység és társalgás is. A fülkét pedig kamerák és mikrofonok hálózzák be, ami itt elhangzik, semmi esetre sem tekinthető privátnak.

 

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Advertisements

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    ápr 15, 2015 @ 12:45:57

    Aha! 🙂

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: