Mentőcsónak egy úszó Boeing 787 tetején, kibuggyanó mellek és lelógó oxigénmaszkok


 

Photo by Artur Dancs

 

– Jóóóóó reggelt Cunci-Munci! – repült felém a folyosón Alexa, és abbéli aggodalmamban, hogy a nagy igyekezetben esetleg kibuggyannak takaros kis keblei, rákiáltottam:

– Ne fuss!…

 

A sors úgy rendelte, hogy karrieremet a norvégoknál Alexa társaságában építhetem tovább magunkkal cipelve a finneknél összehozott addigi karmánkat. És hogy a sors biztos legyen benne, hogy alapos munkát végzett, Lucille-t is mellé rendelte. A többieknek, úgy tűnik, másféle karma dukált, mert őket ide nem vették fel. Azaz a Benny és Milo által a listára csempészett Jessie bekerült – kiütve azokat, akik őt beajánlották – de az átvilágításnál nem volt túl nagy feladvány a szakembereknek kideríteni róla, miért is rúgták ki a finnek, a sajtóbalhéról nem is beszélve. Így ő a kiképzés előtti éjszaka kapott egy kedves értesítést, hogy feleslegesen ne fáradjon be másnap az egyetemre, mert a norvég légitársaság nem óhajt semmi további kapcsolatot ápolni vele.

 

– Hogy ne futnék, szerelmem – suhant felém lobogó hajjal Alexa – amikor alig várom, hogy magamra ölelhesselek…

– Ez meglehetősen méltányolnivaló ürügy, drágám. Bár olybá tűnik nekem, hogy reggel a kapkodásban elfelejtettél begombolkózni.

– Te kis butus… Szándékosan nem kötöttem fel a hajam és ki kell raknom, amim van… Át kell mennem a vizsgákon, Muncilim…

– Ah, drágám… Az instruktorok melegek vagy nők.

– Egy szép mellnek kell a férfiakra hatnia, akármennyire is… izé… Akármi is előfordulhat.

– Pakold csak el nyugodtan őket, szívem. Ez nem az az eset.

– Ááá, ez a nehéz a mi szakmánkban… Ez a rengeteg szép pasi, amelyik mind meleg. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.

– El sem tudom mondani, drágám, mennyire együttérzek veled.

 

Amiatt azért hálás vagyok a sorsnak, hogy a két kolleginát nem az én osztályomba sorolta be, az ő csapatuk később érkezett és kezdett, és így újabb mélységekbe haladhattunk a férfiak terén, Alexa ugyanis élénk érdeklődéssel vette számba a jelenlévőket.

 

– Van olyan, amelyik számításba jöhet? – nézett rám komoly érdeklődéssel.

– A dominikai. Noha ritka, hogy dominikai ne legyen meleg, de ez pont nem az.

– Latinóm van már otthon – biggyesztette le az ajkait Alexa.

– Tudom, és hatalmas a himbilimbije. Már ha egyről beszélünk.

– Egyről biza. Azt megtartom még egy darabig. És a fekete?

– Az tanár.

– Az mit jelent?

– Hogy aszexuális.

– Ahh!…- szakadt fel egy mélyről jövő sóhaj kolléganőmből, és még egyet húzott az ajkain a ciklámenszínű rúzzsal – Mintha Mikeynk hangját hallottam volna! – és hirtelen körbenézett.

– Jah, nem mondtam? Van egy Mikeynk az osztályban – újságoltam.

– Az milyen…?

– Pont olyan, mint ő, a mi Mikeynk. Csak ez nem Mikey.

– Mikeyról beszéltek? Mondta Alexa, hogy bebútoroztam hozzá egy időre? Nála lakom most – csatlakozott hozzánk Lucille, akinek a kezében nem volt borosüveg.

– Most mondja Art, hogy van itt is egy Mikey, aki nem Mikey, de olyan – mondta magyarázólag Alexa.

– Azaz? Magas, szőrös, meleg, fura, iszik és elkésik? – foglalta össze Lucille.

– És lényegében nem aprózza fel az ivást, hétvégéken ő a báros a Meat Packing Districtben – kacagtam – Ja, és mellettem ül.

– Mi meg egymással – néztek össze a lányok.

– Na, de vegyüljünk kicsit – vetettem fel az ötletet, hisz ilyenkor ez a szokás. Meg az elvárás is.

 

Valami oknál fogva ilyenkor az emberek kényszeresen elkezdenek bájologni egymással, és lehetetlen szituációkba hozzák magukat meg a másikat is. De ez is egyféle konvenció, amit be kell tartani, hogy haladjunk, és mint légiutaskísérők esetében ezt a munkáltató valahol el si várja tőlünk. Első nap meg nem tudhatja még az ember, ki és honnan figyeli, így megpróbálja mindenki felé a legszebb oldalát mutatni. Roppant kínos és fárasztó tevékenységek ezek, de ha az ember azt veszi, hogy azért fizetik, hogy itt legyen és netán bájologjon, akkor megteszi ezt is.

 

A kiképzés elméleti részére a cég a New York Városi Egyetem Queens College épületében bérelt tantermeket nekünk, ami egyike azon különleges helyeknek New Yorkban, amit mindenhonnan nehezen lehet megközelíteni, azaz kellőképpen távol esik mindenki számára, hacsak valaki nem éppen Flushing kínai negyedében tengeti életét. Közöttünk azonban nem volt olyan. Így mindegyikünk legalább egy, de legfennebb két és fél órát is utazott naponta hazulról oda és délután kicsivel többet vissza a csúcsidőben. Ezzel lényegében a következő hetekre be is lettünk rendesen táblázva, a napunk utazásból és tanulásból állt. Az egyetlen vígyasztalás a programfüzetünkben a következő hétre kiírt Miami-i utazás volt. Ez persze nem a beach-testünket bemutatandó némi koktélok és margaríták társaságában buja randalírozásban a South Beachen, hanem mert a légitársaság kibérelte számunkra a legendás Pan Am egykori kiképzőbázisát, hogy a gyakorlati vizsgákra ott kerítsünk sort. Miamiig azonban még nehéz napok vártak ránk, és elsősorban is ott álltunk a hallban, és egymást próbáltuk elfogadni, hisz tudtuk, ezekkel az emberekkel fogjuk a következő hetek nagy részét eltölteni jóban-rosszban és szó szerint: tűzben-vízben. Az ember meg azért szereti megnézni, kivel megy a tűzbe, ugyebár… Mindig is szerettem az első megérzéseimre hagyatkozni ismerkedések esetén. Mert noha előfordult, hogy ideig-óráig megváltozott valakiről a véleményem, de utóbb mindig kiderült, az első megérzésem volt az igazi vele kapcsolatosan. Ezúttal azonban teljesen ki akartam kapcsolni ezt, és csak semlegesen bámészkodni a tömegben, amit nem is kellett sokszor átfésülnöm ahhoz, hogy rájöjjek, én vagyok ebben a csapatban a rangidős. Tény, hogy a kellő tisztelettel is közeledtek hozzám a fiatalok, és míg a Finnaires osztályban én voltam az egyetlen, aki bevallottan sohasem repült azelőtt, most fordult a helyzet, és azon kevesek csoportját gyarapítottam, akik már túl vannak pár tízezer átrepült mérföldön. (Amint összesítettem a hivatalos repülési statisztikámat, az elmúlt évben szinte 700 órát töltöttem a levegőben…)

Photo by Artur Dancs

A kiképzés az „Uramisten, ön rendkívül csinos!” felkiáltással kezdődött, amikor Andrew, az oktatónk benyitott az osztályba és nyomban el is vörösödött.

Ezeken a kiképzéseken mindig elhangzik első nap, hogy mindenkinek mindent világosan meg kell érteni, éppen ezért nincs olyan, hogy buta kérdés. Mindent, ami felmerül bennünk, azonnal meg kell kérdezni. Talán nem amerikaiakra szabták ezt az elképzelést, ugyanis az idők során, és azon kiképzések és tanfolyamok fényében, amit Amerikában vagy amerikaiak társaságában végeztem, számomra már bebizonyosodott, nagy könnyelműség ezt így felvetni. Jelen esetben egy kollegina vitte a prímet ebben, akit a mi kultúránkban a szőke jelzővel illettek volna gonosz emberek, és akit a neve is predestinált arra, hogy olyan legyen, amilyen: Precious, azaz kötetlen fordításban Drágaság… Nos, a drága nemhogy nem volt igazi szőke, hanem gyönyörű, fekete bőrű és ébenfekete hajú szépmosolyú lány olyan rikítóan világoskék kontaktlencsével, hogy a feketecicák is hátukat homorítva, felálló szőrrel elpirultak volna tőle. És amikor Andrew az óceánba zuhant óriásgép túlélési metódusait vázolta fel épp egy bepunnyadt délutánon fallikus alakzatokat rajzolva a táblára, – legalábbis bennünk abban a pillanatben ezt az érzést keltette – és újra és újra elmagyarázta, hogyan kell a vészcsúszdákat szempillantás alatt a háborgó tengeren mentőcsónakká majd sátorrá alakítanunk, Precious magasba emelte a kezét:

 

– Én nem értem ezt az egész hűhót itt a csúszdákkal és mentőcsónakokkal a háborgó vizen. Nem merült fel senkiben eddig, hogy ahelyett, hogy ott hánykolódnak a mentőcsónakok a vizen, megfognánk, és felpakolnánk a repülőgép tetejére – ha már úgyis tudjuk, hogy ezek a Dreamlinerek úsznak a vizen?…

 

És nagyon úgy tűnt, hogy ez senkinek nem fordult meg a fejében, mert döbbent csend ülte meg a termet, Andrew kezéből kiesett a filctoll, amivel a fallikus ábrákat rajzolta addig a táblára, és nagyra kerekedett kék szemeivel nem leplezve meglepettségét meredt a lányra, aki ünnepélyesen dőlt hátra a székében mosolyogva körbetekintve, mint amikor Marlene Dietrich a katonák közé ment énekelni és azok a vállukon vitték a színpadtól az öltözőig. Gondolatban azon is gondolkodott, szünetben autogramot is fog osztani, ha ez így megy tovább.

 

– Ezt hogyan… hogy jutott ez eszedbe?… – bökte ki az oktató, amikor magához tért és szóhoz jutott.

– Csak mert félek a cápáktól – jött a felkészült válasz a fekete loknik felől.

 

Ami számomra furcsa volt benne, hogy Precious mindvégig feszülten figyelt, tehát nem azárt kérdezett butaságot, mert nem figyelt. Lucille például szőke is, és nem is figyel, jobbára online bevásárlásokat intéz kiképzések idején a laptopján. Egyik órán, amit összevont osztályban tartottunk közösen, az óra közepén fel is kiáltott örömében, mert sikerült egy pár piros körömcipőt akciósan megvásárolnia.

 

– Kérdése van, Lucy? – fordult felénk az eligazító órát tartó bázismenedzser, leendő főnökünk.

 

Lucille nem jött zavarba, és azonnal rávágta:

 

– Oh igen, igen… Épp meg akartam kérdezni, hogy … izé… hogy ön is ittenség dolgozik valamit, vagy…

– Ő a főnökünk, a jóég áldjon meg, te asszony! – súgtam oda neki, miközben azt hittem, elsüllyedek.

– Hahh! Elnézést, felejtse el – intett szemrebbenés nélkül Lucille az értetlenkedve álló asszony felé – Megvan a megoldás! Folytassa csak nyugodtan! – és visszafordult a bevásárláshoz, mert egy kisestélyi ruha megszerzése még várt rá.

 

Precious-ről akkor hallottunk még, amikor a légnyomásesést tanulmányozva az oktató felvázolta, hogy ezek a repülőgépek annyira performensek, hogy érzékelik a magasságot, és amennyiben nem megfelelő a légnyomás, tízezer lábon majd automatikusan leereszkednek az oxigénmaszkok az utastérben, hogy mindenki biztonságban lélegezhessen.

 

– Akkor meg minek teszik még el őket egyáltalán?… – szakadt fel az újabb kérdés kékszemű kolléganőnkből.

– Már hogy…?

– Már hogy minek várjuk, hogy leessenek, ha úgyis leesnek tízezer lábon, legyenek ott már eleve.

– De nem „esnek le” minden esetben, csak ha légnyomásesés van…

– Nem?!

– Nem.

– Uramisten!

– Mi a gond?

– Akkor hogy szuszogunk?! …

 

Photo by Artur Dancs

Charlie angyalai Miamiban

Az ehhez hasonló fontos részleteken túl Precioust a férfiak érdekelték leginkább. Benne hamar tudatosult, hogy az instruktorokkal felesleges az idejét vesztegetnie, ezért „külsősök” felé kacsingatott. Miamiban szerződtetett szállítónk volt, és a buszt egy fiatal, jóvágású déli fickó vezette. Mögötte ültünk hórihorgas Claudius kollégámmal, aki le sem tagadhatta volna, hogy nyugat-európai városokban élte eddigi életét, és főleg Párizs hagyott rajta maradandó nyomokat, ami az eleganciát és a modoros viselkedést illeti. Lényegében egy Vaszary bohózatból előlépett párisi dandyre emlékeztetett. Örültem Claudiusnak, mert kezdettől úgy éreztem, intellektuálisan és humor szempontjából is ha nem is rokon-, de haver lélekre találtam benne. Mellettünk jobbra Precious ült, és miközben a tükörben magát, olykor meg a sofőrt nézegette, aki épp leszállni készült, hogy a busz csomagtartóját lecsukja, megszólalt:

 

– Mi a programja, édes, ma délután?… Én itt leszek a szállodában.

 

A sofőr nem tudott hirtelen megszólalni, csak zavarbajött.

 

– Igen , tudom, hisz én hozom magukat majd vissza a kiképzésről.

– Na, de drágám, ez túl direkt kérdés! – csóválta meg a fejét Claudius.

– Van maga bajban… – tettem hozzá a sofőr felé pislogva, aki kihasználva a pillanatot, gyorsan leszállt a dolgát intézni.

– Mi rosszat mondtam? – nézett értetlenkedve körbe a lány.

– Nyilvánvalóan magadra akarod rántani ezt a szerencsétlent… – így Claudius.

– …és nekimentél, mint egy tank. – folytattam.

– Pedig semmi esélyed, ugyanis mi láttuk, amit láttunk, igaz…? – fordult felém hamiskás mosollyal kacsintva Cornelius.

– Óh, persze – vettem a lapot – egész idő alatt a Grindr-t lapozgatta…

– Az mi? – szaladt fel Precious szemöldöke.

– Szexpertnerkereső.

– Jééééé! És én hogy nem hallottam még róla? – fakadt ki.

– Mert ez fiúknak van. Csak fiúknak.

– Úgy értitek…?

– Hjah, bizony… hatalmas falloszok és izmos felsőtestek – bólogatott együttérző szomorúsággal Claudius.

 

Erre a végszóra szállt vissza a sofőr a buszra, és elindultunk. Úgy tűnt, ami alatt kinn volt, bátorságot gyűjtött, hogy a rámenős kolleginának válaszoljon:

 

– Nos, ami a felvetését illeti…

– Ne fáradjon, tárgytalan! – intette le Precious határozottan – És tegye le a telefonját, amikor vezet. Legalább ilyenkor ne azt bámulja…

– Csak a GPS…

– Az, persze!… Felsőtestek!

 

Csak sokkal később árultuk el kolléganőnknek, hogy átverés volt, és hogy igazából sajnáljuk, hogy ezt a románcot megakadályoztuk bimbajában. De nem tűnt nagyon letaglózottnak, ugyanis a recepciós fiút rángatta fel épp a szobájába, mikor utoljára láttuk, hogy megszerelje a hajszárítót a fürdőben.

 

A kiképzés lényegében nagy kihívást nem jelentett ezúttal számomra, legalábbis mentális megterhelést nem, sokkal inkább annyiban, hogy napi négy órát voltam úton és hat-nyolc órát tanfolyamon, ami egyúttal be is táblázta a napomat. Mindenképpen azonban a legkiemelkedőbb esemény számomra is a Miamiban tett két napos látogatás. És noha tudtam, hogy utolsó percét is betáblázták az ottlétünknek, teljesen bizonyos voltam benne, hogy ha nem más, az alvásidőmből áldozok pár órát arra, hogy leránduljak a városból a South Beachre, Miami világhíres bulizónájába. Bár sokat csavargok, ha időm engedi Miami és Fort Lauderdale környékén, South Beach még fehér folt volt a térképen mindeddig. Azon az estén azonban magam mögött hagyva a szálloda teraszán dorbézoló újdonsült munkatársaimat, felkapaszkodtam egy a beachre tartó buszra, és miközben a patinás Pan Am Centerben illetve a Boeing kiképző központban aznap begyűjtött élményeimet rendszereztem a fejemben, erősen koncentráltam, ne aludjak el a napok óta felgyülemlett fáradtságtól. Mikor Miami Beach szívében leszálltam a buszról, nyomtalanul békén is hagyott minden fáradtság, és belevetettem magam az éjszakába. Közben még esemesem is jött pár kollégától, akik szintén ide igyekeztek, sőt, hamarabb is elindultak, mint én, csak rossz irányba, és Fort Lauderdale egyik félreeső kocsmájában kötöttek ki. Aminek én módfelett örültem, hiszen tudtam, hogy ők mostmár jól vannak, én meg nem vágytam kocsmára, hanem csak megfürödni South Beach hangulatában, és felfrissült aggyal nyugovóra térni a pazar szállásunkon, hogy felújult lelkesedéssel induljak a másnapi kiképzés szakasznak.

 

Photo by Artur Dancs

Átlagos hétfő este – South Beach – Miami

Természetesnek vettem, hogy a vizsgáim – minimális erőfeszítés mellett is – kiválóak lettek. Nem kérdezte senki, és nyilvánosan nem is osztották meg az eredményeket, azt sem, ha valaki elbukott, és azt sem, ha valaki színjeles. Csak magamnak tettem el a tudatot, hogy jó vagyok. És persze, valahol, a regiszterekben is nyoma marad. Amint említettem, akadtak olyanok is, akiknek nem sikerültek a vizsgák, és ha pótvizsgalehetőségüket sem tudták kihasználni, másnap már nem jöhettek tovább a kiképzésre. A mi osztályunkban a pótvizsga segített azoknak, akik lassabban vették fel a ritmust, és a többség színvonala is kapacitálhatta őket, de a többi osztályból sorra tünedeztek el emberek. Tizenöt fős létszámcsökkenéssel érkeztünk el az utolsó kiképzési napig, ami egybeesett a Snowgeddonnal, azaz a történelmiként beharangozott embertelen hóviharral. Ami végülis elmaradt ugyan, de attól még kijárási tilalmat és minden egyéb pánikkeltő intézkedést vezettek be a városban, így az ünnepélyes tanfolyamzárónk is elmaradt, illetve elhalasztódott egy nappal. Akkor ugyanis már nyilvánvaló volt, hogy a világvége megintcsak elkerült bennünket.

Akkorra már mind kézbe kaptuk a februári programunkat, sokunknak még így is hihetetlen volt ez az egész. Egyik öt napra Londonba utazik, a másik három napot tölt majd Fort Lauderdale-ben. Nekem első hétre három város jutott, két nap Koppenhágában, egy éjszaka Los Angelesben illetve egy nap Londonban.

 

Ott topogtunk a ropogós, kockás uniformisainkban. A Norwegian kétféle egyenruhával különbözteti meg a hosszútávú járatokon és a rövidtávú, európai járatokon dolgozó légiutaskísérőit. Míg a helyközi járatokon dolgozók klasszikus sötétkékben vannak, addig mi, a kontinensek között repkedők sikkesen kockás cuccokban feszíthetünk. Átadták az okleveleinket és repülési engedélyeinket – nekem megmaradt az érvényes korábbi, amit még a finnek állítottak ki számomra – és bizakodóan tekintettünk az előttünk álló időszak és a vizsgajárataink elé.

 

– … és természetesen, megkérjük a hölygeket– fejezte be az egyenruhakód ismertetését a bázismenedzser az ünnepség végén – a blúzaikon minden gombot tartsanak begombolva.

 

Első pillanatban Alexára esett a tekintetem, aki ezúttal is három gombbal maradt el a gombolkozásban, így felhőtlen belátást engedélyezett melleire. Találkozott a tekintetünk, és intek neki jelezve a gombokat a blúzán:

 

– Te kis huncut! – kacsintott vissza puszit küldve a levegőben.

 

És kigombolt egy negyediket is…

Advertisements

4 hozzászólás (+add yours?)

  1. Zoltán Horgasz Balogh
    jan 31, 2015 @ 04:03:14

    Szépen tárgyalt események sora – az az érzésem , hogy nem unalmas az életed és ez jó. Üdvözöllek és írjad csak a sztoriaidat!!!

    Válasz

  2. gaborjozsi
    jan 31, 2015 @ 04:32:09

    Ez is egy izgalmas epizód. Az “asszony”Lucille, akit az Fb,-én nem tudtam beazonosítani, mert ott a teljes neve szerepelt, no meg az Alexa, akik továbbkísérnek. (Látod a nők azért tudják a csíziót, nem hiába az a negyedik gomb a blúzon…) Szóval mindent egybevetve a történet és az életed továbbra is érdekes és itt már nem szabadulsz tőlünk, akik olvasunk téged, mert ebben már mi is “benne” vagyunk. Továbbra is: Hajrá!!! 🙂

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: