A feleségem lelépett a kékszeművel


A hatodik csörgésre anyám felvette a telefont, és álomittas hangon így szólt:

– Vágjál bele két fej vöröshagymát apró kockára és két lágyra főzött tojást is turmixolj bele.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom megkérdezni?

– Mert különben nem hívnál éjnek évadján, miután ma háromszor beszélgettünk. De ha a töltöttkáposztát akarod a fagyasztóból elkészíteni, amit otthagytam a hazautazásom előtt, akkor azt egy kis paradicsomlével öntsd fel és úgy tedd a tűzre.

Később aztán már nem hívtam vissza, hanem Lucille kolléganőmnek írtam egy üzenetet:

– Szerinted az normális, hogy ha például vinettakrémet turmixolok, az szerteszét fröcsköljön a lakásban?

– Padlizsánból lehet krémet csinálni?

– Én tudok.

– Nem vagyok nagyon jártas a konyhában, de majd megkérdezek valakit a Facebookon. Úgy hiszem, nem kellene szétcsapni a lakást.

– A bejárati ajtóról leszedegettem már a hagymadarabkákat, szerintem elég nagy kockákra vágtam…

– Nem lett volna egyszerűbb, ha azt a növényt…mert növény, ugye? – ha azt megeszed simán csak salátának turmixolás nélkül?…

– Nem.

– Te tudod.

Photo by Artur Dancs

Lucille-lel azóta lettünk ilyen meghitten közeli barátok, hogy a Crew Scheduling, azaz az osztály, akik a pilóták és légiutaskísérők mindenhatói és istenségei, akik a menetrendjeinket hónapról-hónapra összeállítják, beleértve a párosításokat is, két és fél hónapra minden egyes járatra és kiképzésre, sőt szolgálati utazásra is együtt osztottak be kettőnket. Ültünk a gépen, és Lucille ösztönösen kiszedegette az ételemből a paradicsom darabkákat és megette a ráksalátámat, mivel tudta, hogy én azokat nem eszem. És kikeresett egy filmet is, hogy azt nézzem, mert jó. Egyszer még egy gombot is felvarrt a mellényemre, amikor az út során lepattant róla. Meg is állapítottuk, hogy lényegében mi erre az időszakra akár házasok is lehetnénk, mert sokkal több időt voltunk mi ketten együtt, mint külön bárki mással. Egyszer aztán bemutatott a fiatalka barátjának, akit New Yorkban szerzett be magának, és bemutatkoztam:

– Helló, én a barátnőd férje vagyok.

– Óh, igen, sokat hallottam már rólad – válaszolta amaz kimérten, jelezve, hogy értette a tréfát.

– Óh, én is, Charlie. Én is, kedvesem.

És ez nem csak udvariassági fordulat volt, hiszen valóban minden számosítható nyilvános és nem nyilvános adatot tudtam akkorra már róla, mert ez a mi köreinkben már így megy, a beszélgetéseinkben teljesen lecsupaszítjuk mindig az igazságot, légiutaskísérők egymással szemben általában nagyon nyíltak és nyitottak.

Ehhez még Lucille részéről egy jó nagy adag kalandvágy és spontaneitással leplezett szervezetlenség is járul. Egyrészt, úgy futott neki ennek az egésznek, hogy ő majd Kaliforniából fog átingázni a keleti partra, amikor repülnie kell, és ez azzal vékonyodott nagyon gyorsan el, hogy sokszor nem ért oda idejében, így a listán Lucille neve mindig egy nagy kérdőjel hatását keltette mindenkiben. Mígnem fogta magát és átköltözött a kontinens eme oldalára egy táskával és egy ridiküllel, amiben a táblagépe és a neszeszere lapult mindenkoron néhány pár új harisnyával. Naphosszat is el van egy pohár bor és a tablettje társaságában. A kiképzésen jóformán hangját sem hallottuk, mert noha a bor nem volt vele a tanórákon, a számítógép igen, s ha megkérdeztük tőle, mit dolgozik épp, akkor rávágta, hogy vásárol. Az a két hónap az iskolában vásárlással telt, és utána nagyon sokáig csak érintőlegesen találkoztunk. Egyik este bekopogott a szállodaszobámba, mikor kinyitottam, ott állt pizsamában, amin vágtázó nagyfejű mexikóiak voltak valami zűrös zöld alapon. Meg valami köntös, de csak a formaság kedvéért.

– Jöttem társalogni – jelentette be, és mikor belépett hozzátette – hoztam Eduardót is magammal.

Egy pohár bort is tartott a kezében, a másikban meg az üveget. A bort mindig időben beszerezte, nem bízta magát esetleges minibár vagy szobaszervíz vásárlásokra. Amikor a gép leszállt, első útja mindig a reptéri borszaküzlethez vezetett, ahol kicsit mindig várni kellett a nyitásra, mert a finneknél tíz előtt nem árulnak alkoholt, majd beszerezte a megfelelő mennyiségű fehér bort a huszonnégyórás ottlét idejére.

– Nem kockáztatom a becsületem egy kétdecis borért, amit a gépről elhozhatnék. Meg mi a fenéhez kezdenék két deci borral…

Persze, a gyakorlatban a becsület és a takarékosság nem jártak kéz a kézben, mert az akadémia étkzdéjében volt, amikor megspórolta az ebéd árát azzal, hogy a pénztárnál álló hosszú sorra hivatkozva előbb leült megenni, majd meg nem látta értelmét egy elfogyasztott ebédet kifizetni, mert az már mekkora badarság lenne.

Az a hármasban megejtett hajnalba nyúló beszélgetés lényegében első ízben hozta közelebb hozzám Lucille-t, akit addig csudabogárnak tartottam. És ha belegondolok, lényegében mindannyian azok voltunk és vagyunk is, és miután jobban megismertem, csak hatványozottan felerősödött bennem az a megállapítás, hogy csudabogár.

– Én az a hátizsákos fajta vagyok. Fogom magam, és uccu, neki a világnak. Mit szólnál hozzá, ha egy nap elugranánk Budapestre is – fordult hozzám – hogy megmutasd nekem azt a várost.

– Kivel utazol, mikor így utazgatsz? – meredt rá kidülledő szemével Eduardo, aki ilyenkor még kíváncsibbnak tűnt, mint amilyen valójában, és akinek már az is utazás, ha Staten Islandről be kell mennie a kompon Manhattanbe. Helsinkit is akkor látta, amikor Winston egyszer kirángatta magával a szállodából, ha nem is a sörtrolli reményében, de legalább társaság gyanánt.

– Mikor kivel. Barátokkal. Nekem a világ minden pontján vannak barátaim. De csak kiírom a Facebookra, és kerül mindig valaki. Bolond lennék drága szállodákba menni, amikor valakinél meghúzhatom magam.

Ekkor már világos lett előttem az a sok pószt a Facebookon, amiben a világ különböző helyein élő ismerőseit kérdezte, nincs-e felesleges kanapéjuk a nappaliban. S ha azt mondták, kanapé van, igaz, nem felesleges, de használható, akkor Lucille fel is dobta, hogy majd pár napra meghúzódik rajta jövő héten. Belém is fagyott a szó, amikor egyszer nekem irányította a kérdést – akkor még nem volt saját helye New Yorkban.

– Óh nem, nincs kanapém – vágtam rá kisvártatva, és szinte egy szuszra hozzátettem – és anyám itt lesz New Yorkban a nyár végétől.

– Az anyád?! – nézett rám, mintha valami űrlényt emlegettem volna – Miért?

– Hát… mert az anyám.

– Csak ezért nem kellene nálad lennie…

– De nálam lesz akár három hónapig is.

– Óh, te szerencsétlen! – és belekortyolt a borba – Mit csinálsz vele?

Ebben a pillanatban felkacagtam, és kifejtettem neki, hogy nálunk még másképpen viszonyulunk a szülőkhöz, mint ahogyan azt Amerikában szokás, az anyám kétéventi látogatását pedig mindig nagy izgalommal várom, mert örömmel tölt el, hogy világot láthat a lelkem, és hogy legalább ennyivel viszonozhatom az értem hozott áldozatait. Lucille rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd ugyanolyan rezzenéstelenül meghúzta az üveget, a pohárról megfeledkezve, és ennyit mondott:

– Te tudod…

Majd elrendezte a nagyfejű vágtázó mexikóiakat a derekán, és így szólt rezignáltan:

– Budapest sztornó. Akkor jövő héten Barcelonába megyek. Hm! Ezt most jól kitaláltam – ismételte, és szemmel láthatóan örült a saját ötletének – Onnan pedig Madridba és át Portugáliába, egészen az óceánig.

– Azt New Yorkban is láthatod – szúrta közbe szikáran Eduardo.

– De nem az európai oldalát!

– Ezeknek jobbára egyforma minden oldaluk, azt hiszem…

Aztán arról az utazásról már akkor hallottunk legközelebb, amikor Lucille pánikbaesetten írta a körleveleket nekünk, valaki venné át a következő útját, mert nem bír sehogysem Lisszabonból visszaérni New Yorkba időre. És különben jól van, mindenkit csókol, meg hogy Portugália varázslatos! Ez a megállapítás már sokkal közelebb állt a szívemhez, mint az amikor korábbi éveimből való tanítványom és egykori kollégám, Jason megjárta Spanyolországot – úgy, hogy még nem járt az Államokon kívül. Amikor hazajött, kiábrándultan mesélte:

– Egy nagy rakás öreg ház. A kocsmák meg korán zárnak. Szerencsére berúgtam záróráig, így könnyen eltelt, de engem nincs az az isten, sem férfi, na talán Julianne Moore … aki mégegyszer rávesz egy ilyen hosszú útra, hogy romokat bámuljak másnaposan a tűző napon.

Photo by Artur Dancs

Lucille az éves frissítő kiképzésre sem velünk érkezett Helsinkibe, hanem valahonnan Svédországból telegrafált, hogy idejében ott lesz majd ő is, ahol lennie kell. Már az egész csoport ott volt, Lucille-nek a színét sem láttuk. Este, amikor a városból tartottam a szállodám felé, a buszmegállóban harsány sivalkodásra lettem figyelmes. Két vagy több női hang volt kivehető, artikulálatlan társalgás, nagy kacajok és fülsiketítő zsivaj az esti csendben. Amikor a buszmegálló reklámokkal eltakart üvegfala mögé benéztem, egy szőke és egy barna fej tűnt fel:

– Ti csináltok ekkora lármát, a jóég áldjon meg benneteket! – suttogtam, mintha ez bármit is számítana.

– Helló bejbe! – horkantott rám Alexa – Gyere, ülj le közénk! Nahát! Hogy te itt vagy… Honnan pottyantál ide…? Krrrrrrrr! (ez utóbbit nem pontosan értettem én sem)

– Azt hittem, egy egész fodrászüzlet van itt, akkora a szátok!

– Ne bánts minket, szívem, Alexa kicsit beszívott munka után, és most a lányok szórakozni akarnak – hadarta el Lucille.

– Har-har-har! – hördült fel nevetésbe fulladva amaz – Kiürítettem a Hilton szobámban a minibárt, és most megyek Lucille szállodájába is. De ne szomorkodj, van még itt neked is valami… – és belemerült hónaljig a ridiküljébe.

– Most érkeztem Stockholmból – csicseregte Lucille szőke tincseit rendezgetve.

– Mmmmosssst érrkezett S-s-s-st… Svédorrszágból! – ismételte Alexa, és előrántott egy minibáros kétdecis palack bort – Tessék, bejbe, ez a tied. Te nem jössz velünk? Óh, gyere na, velünk. De várjál, hé! Te hogy?… Mit keresel te itt? Hogy-hogy egyszer csak itt vagy, amikor nem is vagy itt?…

– Ő is velem van kiképzésen – foglalta Lucille össze röviden a helyzetet.

– Mi ez a barna krém, amibe ezt az üveget mártogattad, drágám? – nyújtottam vissza a nekem szánt palackot Alexának, amikor könyökig maszatos lettem.

– ….Sssszambaaaa, már! Alapozó. Add ide, majd elhasználom én az üvegről. Itt egy másik. Voila! – és egy újabb palack került elő a feneketlen ridikülből.

Egyszer még emlékszem egy alkalomra, amikor Alexa italpalackokat varázsolt elő nekem és Winstonnak egy belvárosi vendéglőben, mint a nyulakat szokták a cilinderből. Míg egy másikat a bejárat előtt letett, hogy amikor kimegyünk, ott találja, és azzal masírozzon tovább az éjszakába. A Munka Napja volt, amiről emlékül egy rózsaszín nyuszifül maradt meg és pár egyéb élmény. (lásd a korábbi bejegyzést)

A Cumulus halljának esti társalgó nyugalmába rontottunk be a forgóajtón, két karomon kolléganőimmel, egy szőkével és egy latinnal. Amíg Lucille-nek a bőröndjét segítettem ajtón belülre húzni, Alexát elvesztettük, és még egy kört ment a forgóajtón. Mikor belépett, kivettük a kezéből az üveget, és megkértük, próbáljon kevésbé feltűnő lenni.

– Rendben, bejbe… Én majd itt lecsüccsenek erre a kanapéra!

– Az egy virágágyás! – szisszentem fel, de nem tehettünk semmit sem, mert Alexa eltűnt a puszpángbokrok mögött.

– Hagyd ott, amig becsekkolok – intett Lucille – Majd azt mondjuk, valamit elveszített, és azt keresi.

Az üveget is letettem mellé, és vártam, hogy Lucille is túlessen a formalitásokon.

Kisvártatva újra megpördült a bejárati ajtó, és Bennyt láttam betoppanni. Közöttünk ő a rangidős, és tekintélyes karriert futott be, megjárta a nagy légitársaságokat és már harmincadik éve repül. Az a féle férfi, akinek a korát csak megsaccolni lehet, de eltalálni már nehezebben. Dúsgazdagok, egy pilótával kelt egybe valamikor, akiről akármelyik pillanatban képes hosszas történeteket előhalászni a levegőből. Arisztokratikus mozdulatokkal jár-kel az életben, és a mi szakmánkban pedig a kifejezett vérprofi. Úriemberhez méltóan libbent be ezúttal is a hallba, és elegánsan végighordozta a tekintetét a vendégeken, mintha maga a szállodaigazgató lépett volna be egy inspekcióra. A széles mosoly csak a puszpángbokrok mellett fagyott az ajkaira. Pontosabban, a fogai akkor is kilátszottak és messzire világítottak, mert rikító (ahogy a drága fogtechnikusom mondaná, „egyes” színű vasány-)fehérre vannak preparálva, viszont sokkal inkább olybá tűnt, harapni fog velük. Izgatottan lépett oda hozzánk, és fennhangon nekünk szegezte a kérdést:

– Mit csinál Alexa a puszpángbokrok közt? Rosszul van?

– Dehogy, elvesztett valamit, azt keresi. – vágta rá Lucille, mintegy a recepciós kérdő tekintetére adandó válasz gyanánt is.

Bennynek kikerekedett a szeme:

– Ó, ne… Mit veszített el?

– Az eszméletét – sziszegte Lucille suttogva, hogy a recepciós ne hallja – Fogd be a szád, és tűnjetek el innen.

Bennyvel Alexához léptünk, és kihúztuk a virágoságy mögül. Még visszanyúlt az üvegéért, majd meglepetten veregette meg Benny vállát:

– Hola, papi! Mi amor! Hát, mindenki itt van? Valami nagy bulit sejtek itt, és ravasz módon nekem nem is szóltok… Hogy mindenki itt van…

– Óh, drágám, örülök, hogy megtaláltad, lépett oda miközben hangosan beszélve és színpadiasan gesztikulálva felkapta a bőröndjét Lucille, a másik kezével meg Alexát ragadta meg, és a lift felé tuszakolta.

– Megtaláltam… Most mit szólsz hozzá…? Megtaláltam… De mit is, drágám?…Láttad, ez a sok csinos fiú mind itt van. Nénda! Benny… Te Lucy, te láttad, hogy Benny is itt van?… Itt mindenki ITT van ebben a szállodában. Asszem, én nem is megyek ma haza az enyémbe. Csesszen ott a Hilton! Amikor mindenki itt van… Csak én dolgozok itt ma. Vagy amikor…

Mivel Benny jobbnak ítélte magát tovább nem kompromittálni, széles mosolygások közepette visszavonult lakosztályába, mi pedig ott maradtunk hárman, és egy újabb mélyenszántó hármas beszélgetős estének nézhettünk elébe.

– Én nem bánom, ha fotózol bejb’… csak a Facebookra ne tegyed, mert a pasim…

– Az a féltékeny idióta? – hördült fel Lucille – Miért nem hagyod már ott?!

– Hát, mert hatalmas van neki… – felelte gondolkodás nélkül Alexa – Ne vicceljünk már… Hogy hagynám már ott a jót!

– De tönkretesz a féltékenységével! – morgott Lucille a telefonján gombozva.

– Tudja a jelszavamat mindenemhez… Krrrrrrrrrrr! … Megnézi a programomat, tudja, mikor kivel repülök, és a Facebookomon keresztül figyeli azok oldalát, akikkel dolgozom épp, hogy lássa, kivel vagyok, mit csinálok…

– Így már értem, miért tiltottál le minden buli után… – kacagtam fel.

– Nem én, papito! Oh, nem én… Az a vadállat. Mert egyszer tökönrúgom… Áh, csak viccelek … harrr-harrrrrr-harrr… Hogy bántanám a nagy himbilimbijét. Mindig azt hiszi, megcsalom!

– Lássuk be, drágám, hogy jobbára fűvel-fával – tettem hozzá vidáman.

– Otthooon? Soseeee! Neaaahhh!

– Mekkora különbség – tettem hozzá, majd vacsorának néztem utána – Grillcsirkét vettem, áthozom, vacsorázzunk meg! – indítványoztam és Lucille helyeselt.

– Én majd rendelek valamit nektek, ne bánd! – harsant fel Alexa – Van itt minibár?

– Van, de üres, gondolom, mert előrelátók voltak – siettem leszögezni.

– Franco! Őt kérem meg, hozzon valamit. Elment a városba, a ribanc. Valahol áztatja az is egy szaunában… De írok neki, hozzon valamit… Azt mondja egy óra múlva ideér, már a buszon van…

– Honnan jön egy órát? Tallinból?

– A busszal. A városból. Vagy ott ahol áztatta. Tudom is én. Ti tudjátok, fiúk, hol áztatjátok…

Később egy csirkecombbal a szájában font szétterjedő panaszáradatot a munkahelyi sérelmeiből latin barátnőnk, és Lucille-t elpityeredni láttam a borosüveggel a kezében.

– Téged meg mi lelt?… – fordultam felé meglepetten.

– Te olyan áldott jó ember vagy. Engem az ilyen mindig meghat.

– Ne ríjál, drágám, minden rendben lesz… – bíztatta Alexa, miközben kitépte a szájából a combot.

– Én egy Netflix sorozaton is akkorákat tudok sírni. A múltkor felhívott Eduardo és egyszerre indítottuk el, ki-ki otthon, ugyanazt a mozit, és együtt sírtunk. Egymástól távol, de együtt. Értitek?

– Rendben lesz az… Csak tudnám Franco merre kószál.

– A buszon.

– Azt írja, egy óra múlva ideér…

– Másfél órája is említetted.

– Ha azt mondta. Tudod, mit szeretnék? Ha idejönne, és ti ketten vadul csókolóznátok! – csillant fel a szeme.

– Már hogy én és Franco? – rezzentem össze.

– Igaz, Lucy?! Lássuk ezt a két szépséget együtt vadul smárolni! Ezek a mi fiaink mind olyan szépek! Mindet akarom látni vadul smárolni egyiket a másikkal.

Lucille letette a telefonját és meghúzta az üveget:

– Na, jól nézek ki! Az exem írt. Látni akar.

– Hhhhol van? – mörrent fel Alexa.

– A Cote d’Azur-ön…

– Óhhh! Hát, ott hadd lásson.

– De nekem barátom van – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lucille, majd ellágyuló hangon rámnézett – Ha Charlie nem tudná meg, akkor az megcsalás?

– NEM! – vakkantotta helyettem Alexa, bár a jelekből ítélve én is feloldoztam volna Lucille-t a lelkifurdalása alól, úgyis tudtam, nem Charlie lesz a végső állomás kanyargós életútja során, melynek igencsak a legelején járogat még.

– Inkább mesélj róla…- mondtam.

– Az a pasi… Pete… nézzétek – és valami fürdőnadrágos fotót gombozott elő a telefonján – ha nem tudott értem jönni, limuzint küldött sofőrrel, és az autóban behűtött pezsgővel és rózsákkal. Vörös rózsákkal.

– Ah, nem is ismertem a romantikus oldaladat… – szaladt ki belőlem.

– De hisz az imént is zokogtam miattad, nem emlékszel?…

– Ja, de…

– Charlie is aranyos. De kinn lakunk a Rockawayen, ahol mindenhová el lehet gyalog is jutni. Nincs limuzin. És a haverjaival lakik egy kuplerájban, amiben hatszáz üres üveg fel van sorakoztatva a szekrény tetejére trófeának… Neki az élet a szörföt jelenti meg a gördeszkát. Pete meg… az egy más világ!… – merült bele emlékeibe Lucille.

– Csimpaszkodj rá, drágám, az ilyen férfiakat nem szabad elmenni hagyni sem, nemhogy kikerülni, ha visszajönnek – bölcselkedett Alexa a mutatóujját a plafon felé emelgetve hatásosan – Mi nem eszünk már sosem? – folytatta átmenet nélkül.

– De hisz most faltunk fel egy egész csirkét! – ámultam el.

– .. Akkor már csak Franco nem jött meg a városból… – belemélyedt a telefonjába – De!!! Deeee! Jön. Egy óra múlva itt lesz! Most írta…

Photo by Artur Dancs

Lucille közben Charlie-t hívta New Yorkban.

– Helló szerelmem! …Nem, sehová… Olyan kis csendes, beszélgetős este van…

– …Woááááááááááááááh! – üvöltött fel Alexa.

– Hogy mi?… Ja, hát Alexa épp üdvözöl.

– Charlieeeeee!!!!!! Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Várj, odaadom, mondja el ő… Tessék, beszélj vele.

– Bejbeeee!!! Szijumiju-fiúúúú!… Hallom, neked is nagy himbilimbid van!… Igeeen. Mi nagyon jó barátnők vagyunk a csajoddal… Nyugi, semmi rosszat nem csinálunk itten mi most… Neheeeemmm. Krrrrrrr!… Két pasi fog itt esetleg vadul smárolni…úgy egy óra múlva… Te smároltál már pasikkal?… Mit? Hogy én?… Peeehersze… Na oké!… Majd bulizunk egyszer… Hellóbelló… Jaj de kis kékszemű hangja van!

– Mert kék is. Na pá, szerelmem, majd beszélünk ha ezek itt leülepedtek.

Magam részéről én máris visszavonulót fújtam, hogy itt tegyünk pontot a tanulságos este végére, de Alexa új lendülettel esett nekem, hogy még várjak.

– Franco mindjárt itt lesz. És akkor vadul fogtok nekünk egyet csókolózni. Csak a hecc kedvéért. Alig egy óra már csak…

– Azóta Lappföldről is ideérhetett volna a Télapóval együtt – mammogta Lucille.

– Lucy, te tudtad, hogy mi már csókolóztunk együtt? – és a nyakamba borult.

– Na, ez kimaradt – nézett rám kérdőn.

– Winstonnal voltunk egy bárban…

– Winstonnal is?…

– Neheeem – nyehegett Alexa – Winstonnal nem csókolóztam. Csak vele.

– Pedig Winston örült volna neki – töprengett el Lucille.

– Hát ez az. Akkor az már megcsalás lett volna…- bólogatott a latina.

– Mikey-ról hallottatok valamit, amióta hirtelen kilépett tőlünk? – tereltem a szót egykori cimborámra, aki szó nélkül lelépett közülünk.

– Vele is smaciztam! Harr-harr….

– A Hawaiian miatt lépett ki tőlünk, de végül azok nem vették fel. Bár ezt ő sosem vallaná be. Csak ő tudja, mit akar. Ezzel egyidőben a barátját is elhagyta. Vagy az őt – tűnődött el Lucille.

– Neki is nagy himbilimbije van! Harrr-harrr-harr….Krrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Naaagy – vágta rá Lucille, majd felkapta a fejét – De te azt honnan tudod?

– Megfogtam. És te? – vágott vissza Alexa visszakézből.

– Én a barátjától, Timmytől. Egyszer egy hétre meghúztam magam náluk Brooklynban a kanapén…

– Mikey nagyon jóképű… De mit érünk vele, ha minden jó pasi meleg?… – sóhajtott fel szomorúan Alexa – Mint ez a ribanc Franco is. Hol lehet már…? Azt írta, egy óra…

De mivel Franco egy órája csak nem akart eltelni, kicsivel hajnal előtt, elvonultam a szobámba. Már a fogmosáson is túl voltam, amikor csörgött a szobatelefon.

Itt van ez a ribanc Franco! Megérkezett! Vissza kell jönnöd és vadul csókolózni egyet vele. – és letette.

Francoval sem akkor, sem a későbbiekben nem kerítettünk sort a vad csókolózásra, talán mert egyikünknek sem volt ez elsődlegesen vágyai netovábbjai közt. Lucille-el azonban még egy közös útunk volt hátra a következő héten Európa felé mintegy nyárvégi „házasságunk” záróakkordjaként. Akkor mutatta be Charliet, akit magával hozott az útra.

– Bangkokba akartunk volna menni, de erre a szerencsétlenre embargó van kiírva a bangkoki járatra, csak magamban mehetnék. De most hogy hagyjam itt? Csak nézz rá… – mutatott szeretetteljesen a függöny mögül a turistaosztályon feszengő kékszemű felé – Olyan kis gyámoltalannak tűmik, de otthon folyton a férfit játssza nekem. Ő a főnök. Ő mondja meg, mi legyen… Én meg hagyom, hadd higgye. Azt akarja mindenáron, költözzek hozzájuk, hisz úgyis ott vagyok éjjel-nappal.

– Akkor valóban odabútorozhatnál…

– Hogy is ne! Még akkor lenne nagy az egója… Hadd tudja csak úgy, hogy nem lakom ott.

– Hadd tudja úgy…? – ismételtem gyanakodva

– Ühümm….

– Mert hol laksz?…

– Hát náluk.

– Náluk…!

– Náluk. Csak ő ezt nem tudja.

– Nem tudja!… És akkor hova mész haza?

– Sehova! Mondom, hogy állandóan ott lakom amúgy is. Minek fizetnék egy másik albérletet is. De ha ezt megmondanám neki, másképp állna a dolgokhoz. Be vannak rakva a cuccaim a kocsimba, és felmondtam a lakásomat. Ő meg megkapta, amit akart, de nem úgy, ahogyan ő akarta, hanem, ahogyan én. És pont.

– Értem. Azaz… mindegy is. Most végülis hova utaztok?

– Amszterdamba megyünk. Vagy Prágába. Vagy mindkettő…

– Még nem döntötted el?! – csodálkoztam, bár azonnal rájöttem, nem kell.

– Majd, ha leszálltunk, kitaláljuk, melyik irányba induljunk.

– És ha nem kaptok szállodát, hol alusztok meg? – fogalmaztam egymás után a kérdéseket, ahogy azok bennem fogalmazódtak sorra.

– Valamelyik reptérnek a törzsutas várójában… A szüleim világjárók, annyi pontjuk van a kártyájukon, sosem használnák fel, én meg az utazásaim során meghúzom magam egy.egy ilyen helyen, lezuhanyzom, eszem-iszom, olvasok… Amikor nem volt hová mennem New Yorkban, a Kennedyn az Executive Lounge-ban aludtam…

– ????!!!!

– Tudod te, milyen finom ráksaláta van ott?… Italok, minden…Nyammm!

Charlie, mintha érezte volna, hogy róla beszélünk, megfordult, és integetett nekünk.

– Mit vigyek neki?

– Mindegy, csak ne itasd nagyon le, mert ki kell bírnia a holnapi napot, ki tudja, hol kötünk ki. Annyit tegyél meg, hogy amikor elmégy mellette, nyávogj egyet neki.

– Nyávogjak?! – hüledeztem.

– Persze, mint a cica. Ahogy szoktál máskor is!…

– De mégis miért nyávogjak a huszonéves pasidra egy zsúfolt repülőgépen?

– Ők is nyávognak a barátaival egymás közt. Ez valami… meleg dolog lehet. Úristen! Lehet, meleg a pasim?… Nem. Azt már eddig észrevettem volna… – beszélte meg magával Lucille, majd megbökött – Menj, hát! Figyelj, téged nagyon tisztel. És most, hogy egyenruhában is vagy, külön jól fog esni neki.

– No, igen – helyeseltem – az egyenruha tekintélyt ad a nyávogásnak!

Végülis nem tudom, pontosan hol is kötöttek ki. Lucille Facebook bejegyzéseiből nem tudtam pontosan kikövetkeztetni, csak azt, hogy három napig nem zuhanyoztak valahol. Épp Eduardoval futottam össze a Hilton halljában egy alkalommal, és kollégákról szót ejtve Lucille is szóba került.

– A feleségem… – fordultam magyarázólag a recepcióshoz – éppen Amszterdamban van. Azt hiszem…

– Neeem, nem – intett a fejével Eduardo –Onnan elmentek.

– El?…Hm! – és miközben a bejelentkezési paírokat szignóztam, megrökönyödést vettem észre a recepciós tekintetében – Akkor meg fogalmam sincs, hol lehet a feleségem… Lelépett a kékszeművel! – és széttártam a karom.

– Upsz! – szisszent fel hangosan sajnálkozva a recepciós. Eduardo meg közben elillant, és a liftajtó előtt röhögte ki magát.

– „Azóta mindennek vége, Lucille,

Itt állok egymagam, egyszál magam…” – dúdoltam mosolyogva a megszeppent recepciósnak, miközben a tollat és a papírokat letettem elé, majd besasszéztam a liftbe Eduardo után.

Pár hét múlva drámai hangon hívott Lucille.

– Megnősült.

– Ki? Charlie?…

– Pete – mondta síri hangon.

– De hisz nem akartál tőle már semmit. Charlie-t választottad.

– Akkor is! MEG-NŐ-SÜLT! Érted???… Azért keresett akkor. És én nem akartam vele beszélni. Itt bőgtem egész nap a fürdőben.

– Charlie?

– Még alszik. Estére megy dolgozni. Elmondjam neki?

– NEM! Tudod, amit nem tud… jobb.

– Igazad lehet. Legfennebb majd rárontok a zuhany alatt és egy jót izélünk, és fel sem fog neki tűnni, hogy sírtam.

Lucille a következő járatunkra nem jött el. Beteget jelentett. Ezt a párosítást nem a Crew Control hozta össze, hanem valami csere-bere folytán jött létre.

– Lucille, mindig Lucille… – méltatlankodott bosszankodva a főutaskísérő, amikor befelé sorakoztunk a gépbe.

– Két hónapig feleségem volt… – szaladt ki a számon, de csak az a biztonsági tiszt hallotta, aki a dokumentumainkat ellenőrízte. Valami meghitt családi körben megöregedett, indiai családapa lehet, aki azóta is sajnálkozással vegyült megvetéssel néz rám, mint olyanra, akit két hónap alatt elhagy az asszony.

Hát még ha tudná, hogy agglegény vagyok!

Advertisements

4 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    dec 08, 2014 @ 04:11:17

    Szaftos történet, mint az élet! Mondom, hogy egyszer ki kellene adnod könyv formájában! Igazából szépirodalomnak is beillik, mondjuk egy novellás-kötetbe! Vagy egyszerűen, meghagyni a blog műfajában, csak nyomtatva. Annyi silány könyvet írnak manapság! Vagy, ha túl “irodalmi”…akkor pedig érthetetlen. Te jól ötvözöd a hagyományos elbeszélés műfaját a témával, ami mai, a tied és egyedi! Én megpróbálkoznék egy kiadóval a helyedben! 🙂

    Válasz

    • Art
      dec 08, 2014 @ 11:21:17

      Épp egy éve a kiadó próbálkozott, pontosabban szerződést küldött. És nén visszautasítottam. Nem éreztem elég jónak ahhoz, hogy könyv legyen.

      Válasz

  2. gaborjozsi
    dec 08, 2014 @ 11:31:08

    Kár…de lesz ebből még könyv, én úgy hiszem. 🙂

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: