Szatmáron innen, az Óceánon túl


Némethy Norbert a Szatmári Friss Újságban közölt interjúja velem

Filmforgatáson a Lower East Side-on

Filmforgatáson a Lower East Side-on

Sokan, sokféleképpen fejezik ki a bennük rejlő gondolatokat. A mai internetközpontú világ tökéletes helyszínt biztosít az új művészetek, új
megnyilvánulások számára… és ha valakinek az a munkája, hogy keresztül kasul repüljön a világban, akkor van is miről blogot vezessen.

Művészetről, önkifejezésről, életszemléletről beszélgettünk a New Yorkban élő Dancs Arturral. Blogjának azalábbi mottót választotta:

„Amióta megismertem, nem akartam többé New York nélkül élni. De sosem tudtam, és nem is akartam Európát elhagyni. Az Óceán barátságát kértem, hogy ne elválasszon, de összekössön. És most szárnyakat neveltem, hogy mindhárom teljes mértékben az enyém lehessen. Örökre.”

Sokszor elmondtad már mégis veled kapcsolatban a két élet iránti vágy az első, ami eszembe jut. Életed nagy vágya volt, hogy New York magába fogadjon, mégis az anyaföld iránti szereteted vissza-vissza húz. Hogyan éled meg ezt a kettőséget?

Mint egy olyan feszültséget, ami mozgást gerjeszt és mozgásban is tart. A szülőföld biztonságot nyújt, erőt ad, New York pedig izgalmat. Nem igaz, hogy visszahúz a szülőföld. Bár tudom, nem úgy értetted te sem… Mindkettőnek jól meghatározott helye van bennem. Ehhez kellettek a kezdeti (belső) harcaim, a vívódások. Nem mondom, hogy egyensúly van. Nincs. Feszültség van. Ami mozgást gerjeszt és mozgásban tart. Különben én már nem érezném, hogy élek…

Lesz-e olyan, hogy örökre elhagyod Szatmárnémetit?

Hogy hagyhatnám el a helyet, ahol életem legnagyobb részét éltem le?… Olyan nagyon sokmindenről kellene lemondanom, hogy aztán már nem is lenne értelme élnem, hisz elveszne az értékfedezet, amire minden egyéb épült… De félretéve ezt a féle fennköltséget, nem tudom, hogyan alakul az életem és a kötődésem Szatmárnémetihez. Addig azonban, amig még szeretek ráérősen elveszni a magam csendjében Szatmár ismerős vagy idegenné vált utcáin is akár, úgy gondolom, nincs baj. Nekem ott minden kis zughoz kötődésem van, közöm van. Soha sehol a világban nem lehetek annyira otthon, mint ott.

A blog íráshoz szükséges egy adag exhibicionizmus. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elkezded megosztani másokkal a gondolataid? Nem féltél a negatív kritikáktól? Egyáltalán kapsz ilyeneket?

Már az előbb szólni akartam a felvezetőnél, hogy én nem tartom magam sem fotóművésznek, sem bloggernek. Van pár blogom, amikre több-kevesebb rendszerességgel fordítok gondot. Cseke Gábor, aki mindenkoron az én irodalmi és újságírói csetlés-botlásaim nagylelkű nevelője volt, amikor eljöttem Amerikába, úgy gondolta, hogy barátaimnak (így neki is) elküldött leveleimet a kezdeti vergődéseimről érdemes lenne másoknak is megmutatni, és Levelek New Yorkból címmel egy blogot indított a nevemben. Persze, előtte megkérdezett, és én megdöbbentem az ötleten. Tudni kell, hogy tőlem nagyon távol állt a blog, mint az akkori kor egy új divatja, és azt tartottam, hogy a blogírás a frusztrált emberek megnyilvánulási formája. Akiknek sehol sincs egy fórum, egy színpad, ahol megmutogathatják magukat, azok ebben a formában pompásan élhetik ki magukat. Rám mindig esett kellő mennyiségű reflektorfény, mindig volt lehetőségem kisebb-nagyobb közösség előtt megnyilvánulni. De amikor Gábor előállt ezzel az ötlettel, rájöttem, hogy igen, itt az alkalom: frusztrált vagyok. Akkor az voltam.

Sok időbe tellett, amíg saját igazi blogomat elkezdtem, az Égből kapott meséket illetve majd később a fotóblogot. A Leveleket ugyanis én írtam ugyan, de a blogot Gabi adminisztrálta – amiért nagyon hálás vagyok neki, hisz nagy munkát vett le a vállamról és másrészt ösztönzött is a többé-kevésbé rendszeres írásra.

De a kérdésre, hogy miért írok, csak azt válaszolhatom, hogy mert élvezek írni. És nem valakinek vagy valakiért írok, hanem elsősorban a magam kedvtelésére, s nem is kényszerítek senkit sem ezeket olvasni, tehát nem igazán adok támadási felületet sem esetleges ellenvéleményeknek. Aki akarja, elolvassa, akinek nem ínyére való, úgysem olvassa el. Egyébként nem kapok negatív véleményeket. Ezek a blogok, beleértve a fotóblogot is, az én életemről szólnak, annak részei, saját meglátásaim. Azért élvezem ezt inkább, mint az újságírást egy bizonyos lapban vagy a rádiózást vagy tévézést, mert nem kell irányvonalaknak megfelelnem, nem kell mindenki számára elfogadható igazságokat közölnöm, még csak nem is kell objektívnek lennem. Hiszen rólam van szó, mindennel, ami körülvesz. Ezzel pedig én azt csinálhatok, amit akarok. Még írásban is. De mégegyszer mondom, nem szoktam bírálatokat kapni.

„Artúr az a fajta ember, akinek a szívébe nehezen kap helyet valaki. De ha egyszer beférkőzött, akkor ott is marad. Én egyike vagyok azoknak a szerencsés embereknek, akik barátjának tudhatják. Együtt vittük a Kulisszát jó pár évig, precízen
és lelkesen dolgozott, és nagyon hitt a művészet erejében. Közben jött a nagy álom, New York. És mert annyira szerette, sikerült megvalósítania. Együtt izgultam vele ottléte első hónapjait, igyekeztem tartani benne a lelket és biztatni, hogy minden jól alakul. Számomra, számunkra, akik itthoni barátai vagyunk, ő valahogy egy példakép. A megvalósult álmok
példaképe.” (MATEI MARIA-MAGDALENA, EGYKORI KOLLÉGANŐJE)

Szatmáron mindenki ismer, ha mást nem a hangodat biztosan, de hogyan éli meg egy ilyen örökké jókedvű személy azt az ismeretlen embertömeget ami egy New York szintű nagyvárosban zúdul rá? Vagy éppen ez a kettőség alakítja ki a harmóniát az életedben?

Elsőre igennel válaszolnék csak röviden. Az igazság azonban az, hogy én – az életem adta látszat ellenére – nem vagyok egy „örökké jókedvű” , de még csak különösebben szociábilis ember sem. Ezt a hozzám nagyon közel álló szűk baráti köröm, a szeretteim tudják legjobban: nem könnyű velem. Nagyon nem könnyű. Hálás is vagyok szeretteimnek és annak a néhány barátomnak, aki tűzön-vizen át szeret. Ők nem a jómodoromért szeretnek, hanem, mert bizton tudják, mennyire nagyon szeretem én is őket. Ahogy mondtad, sokan, sokfele ismernek, akár egy tévé- vagy rádióműsorból, akár egy újságcikk nyomán, akár csak úgy, hogy nemistudomkiazdevalakimertismeremanevét (és szerintem ebből van a legtöbb), és amint a blogom konfesszióiban ezt le is írtam, én nem nagyon tudtam sohasem rendesen kezelni a rámszakadó népszerűséget vagy ismertséget. Nekem fontos volt a munkám, hogy az a tőlem telhető legjobb legyen, akármilyen fórumon vagy színpadon voltam épp – konkrétan vagy jelképesen is – de nagyon szívesen elkerültem volna, kihagytam volna ebből azt az egész „körítést”, ami ezzel és az ismertséggel jár. Sokszor volt az az érzésem, hogy hátrál, időt rabol el az effektív munkától és az életemtől, ha azzal töltöm az időt, hogy ünnepeljem magam, éljek vagy visszaéljek azzal, hogy ismernek olyan emberek, akikről nekem sokszor fogalmam sem volt. Tudom, van ennek az ellenkezője is, és az az elterjedtebb, az olyan emberek, akik nem a munka részét szeretik a dolognak, hanem éppen azt, ahogy egy még fedezet nélküli népszerűségnek köszönhetően, ki nem érdemelt vizekben lubickolhatnak. Engem ez a része a dolognak nem érdekelt nagyon, és mondhatom, ilyen szempontból gátlásos is vagyok.

De a válaszomnak van egy második része is, és semmiképp nem hagynám ki. New York inkognitója fantasztikus! Nem csak akkor, ha egy kisebb ismertségi körből idekerülsz, hanem teljesen átlagos emberként is, de mondhatnám világsztárként is. New York, mint közösség, olyan erős és jól bejáratott koncepciókra épül, amelyek alapja ez az inkognitó, és ennek kölcsönös tiszteletben tartása. És nekem ez nagyon tetszett kezdetektől fogva. Lubickolok New York inkognitójában. Egy akkora városban élek, amelyben egy kisebb országnyi, de habitusban és kultúrában egész világnyi ember él. Imádok ennek a hatalmas energiának és lüktetésnek szerves része lenni. Abban a pillanatban, hogy részévé válsz, New York is részeddé válik. És soha többé nem engedheted el.

Mennyire változott meg az életfelfogásod az évek során?

Nagyon. Talán megkockáztatnám azt is, hogy teljesen. Kitágult a világ nekem, és kitágult vele minden: az agyam, a látóköröm, a paletták. Ma már nem csak alapszíneket látok, hanem a rengeteg árnyalatot is. Nem csak egy vagy két álláspontot, hanem a sok-sok véleményt, látószöget. Amint a blogomban is leírtam, a legfontosabb, amit nekem az amerikai élet tanított: a jelent élni. Minket, a mi generációnkat elfelejtettek erre megtanítani. Bennünket jól neveltek, de nem az életre. Jólnevelten a mai életben nem lehet labdába rúgni. Mi tudunk a múltunkról, tudjuk, mit kell benne tisztelni, mi tudunk jövőt tervezni egy idealizált módon előrevetített jövőképbe illesztve. De nem tudunk élni. Nem tudjuk a jelen pillanatot megélni. És ha nem figyelünk oda, eltelt az életünk azzal, hogy tiszteltük a múltat, az ősöket, mindent, amit örököltünk, és előkészítettük gyermekeinket a jövőre, nagy családi házakat építettünk, amibe azt hittük ők is együtt akarnak majd élni velünk, sőt az ő gyerekeik is, mint egy nagy család, és megpróbáljuk a magunk vágyait a jövő generáción számonkérni, hogy ezzel leplezzük a saját kudarcunkat, azt, hogy mi magunkért lényegében semmit nem tettünk az életünkben, csakis az őseinkért és a leszármazottainkért. És elhisszük, ez az élet. Nos, nem. És jó ebből idejében kiszakadni, mert felemészt. Mi mindannyian azért vagyunk a földön, hogy éljünk. Ne a más életét, nem a szüleinkét és nem is a gyerekeinkét, hanem a magunkét. Ebben persze lehet és kell is hogy legyen sok-sok közös útvonal és törődés is.

„Éjszakára született lény vagyok a reggel-világban.”- mondod magadról, ami kissé elveszett lélekként mutat be, ellentétben azzal amit tudunk rólad. Mit jelent ez?

Nem vagyok elveszett, legfennebb csak tétova bizonyos megnyilvánulásokban. Mindezekre utaltam az eddigiekben is, amikor a gátlásaimról szóltam vagy épp arról, ahogyan magamat keresem, és miközben világok közt járok-kelek, igyekszem megmaradni én magamnak, és mégis megtanulni élni a jelent. És ezt a világjárást nem is csak földrajzi távolságokra értem, hanem a körülöttünk létező különböző világok közötti mozgásra is. De, ha sok helyütt ezt nem is említettem meg, ez a nagyszerű „bölcsesség” – bármennyire is banálisan hangzik – egy Garfield képregényből van.

„Artur igazi alkotó ember, akinek fontos a zene, a könyv, a színház, a letűnt idők színészei. Minden lehetséges módon érzéseket, hangulatokat közvetít, képekkel, szavakkal, blogbejegyzéseivel. Az ő életszemlélete merőben eltér minden konvenciótól: nem megfelelni akar, hanem élni, megélni; igazi szabad szellem, akit irigykedve szemlélnek azok, akik nem merik követni az álmaikat.” (BARTOS ERZSÉBET, EGYKORI KOLLÉGANŐJE)

Milyen jellegű fényképeket készítesz?Mi a célod velük?

A fotók – mint az írásaim is – egyértelműen a hangulatom kivetítései. Sokan a fotót a pillanat megörökítésének tekintik csupán, de ez nagyon mély lecsupaszítása ennek. Egy fotó témájában, színeiben – vagy színtelenségében – sokszor világok vannak. De ha nem is világrengető dolgok jelennek meg egy képen, akkor is gondolatok húzódnak meg mögötte. Én nem vagyok fotóművész, kedvtelésből fotózom, de egy egyszerű képben is annyi minden lehet. Nem kell ahhoz művésznek lenni vagy papirforma szerint elismert okleveles fotográfusnak. S hogy mi a célom velük?… Ugyanazt válaszolhatom, mint fennebb az írásra, hogy nem célom van velük, hanem szeretem. Szeretek írni, szeretek fotózni. Nem tervezek vele semmit. De ha valakit vagy valakiket érdekelnek valami miatt ezek a képek vagy ezek az írások, akkor annak nagyon örülök. Emiatt teszem kirakatba őket a blogokba. De az, hogy egy vagy ezer embernek tetszik-e vagy épp nem tetszik, nem befolyásol engem abban, hogy mit írjak, mit fotózzak s hogyan.

Amúgy nincsenek kötöttségeim, mit fotózom, embereket, tájakat, helyzeteket és néha pusztán csak színeket is fotózom.

Photo by Artur Dancs

A Finnair légiutas kísérőjeként a J.F. Kennedy repülőtéren Nikki Ray-jel

Egyik beszélgetésünk során azt mondtad, hogy az utazáshoz való hozzáállásod nagyon megváltozott az évek során és már nem maga az út fontos számodra, hanem az akihez, akikhez vezet. Bele lehet fáradni az örökös utazásba?

Nem fáradtságnak mondanám, hanem az utazás átértékelésének. Valaki, aki ritkán mozdul ki egy szűkebb közegből, élményként éli meg az utazás folyamatát is. De amikor abban a helyzetben vagy, hogy időzónákban élsz, ráadásul többen egyszerre, amikor a feladatodra vagy célodra (jelen esetben úticélodra) koncentrálsz, az utazás maga csak egy összekötő kapocsként van jelen. És a jelenkori világhelyzet miatt a régen élvezetes utazás, mint folyamat is egy tortúraszerű valami lett a maga összes kényelmetlenségével. Ezt nem csak én mondom, hanem a légiközlekedésről nyilatkozva bárki, hogy a világ rákfenéi miatt manapság ez egy a korábbi évtizedekkel összehasonlíthatatlan stressz. Egy nagy cirkusz.

Persze, szakmailag más szemmel nézi az ember, én pedig életem nagy részét, immár 18 évet ebben az oly vitatott légiközlekedésben töltöttem el, s ha nem is minden porcikáját, de nagyon sok aspektusát aprólékosan ismerem, illetve összefüggéseit átlátom.

A probléma azonban nem csak a légi- hanem a mindenféle közlekedéssel van manapság. Ebbe pedig valóban bele lehet fáradni, és elegendő okot ad rá, hogy az ember ne vágyjon utazni. Jó eljutni sokfelé, én azt szoktam mondani, csak az utazást tudnánk ebből valahogy kiiktatni, átugorni, és ez alatt azt a stresszt értem, amit ez a folyamat jelent, amit utazásnak hívunk.

Művészemberként mennyire hiányzik a magyar színjátszás, a magyar szó mindennapisága?

Mennyire tudod megtartani magyarságod az idegenben?

Mégegyszer visszaütöm ezt a labdát: nem vagyok művészember… A színház nagyon fontos nekem, energiát ad, feltölt. Ezen belül is, természetesen az anyanyelvemen hozzám szóló színház a legfontosabb, és hiányzik ha nincs a közelemben. Próbálom ezt orvosolni azzal, hogy ha közelébe jutok, akár otthon, akár Budapesten, akkor igyekszem valamennyit eltenni útravalónak. De szerencsémre nekem kicsi koromtól kezdve nagyon sok útravalóm lett összegyűjtve. Sokat olvasok, hallgatok magyar zenét és néha magyar műsorokat illetve felvételeket is (filmeket, előadásokat) előkeresek az interneten. Tévém nincs, amióta kiköltöztem, és nem is hiányzik, beszélni sem nagyon van alkalmam magyarul, de mégsem hiszem, hogy valaha is elfelejteném vagy netán töredezve beszélném ezt a nyelvet. Az én magyarságom abból áll, ahogyan beszélek, ahogyan gondolkodom, ahogyan szeretem a szülőföldemet. Ezt pedig nem nehéz megtartani akárhol is a világon.

Visszatekintve az elmúlt 20 év távlatára, hogyan képzeled el magad 20 év múlva?

Ez az a kérdés, amire nem szoktam válaszolni. Ki gondolta volna akár öt évvel ezelőtt is, merre változik a világ, hogy röpke idő alatt rendszerek buknak el, elméletek dőlnek le, világhelyzetek alakulnak, rendek épülnek és porba hullnak. Hogyan tudhatnám én magam bármibe is belevetíteni egy húszéves távlatban, amikor azt sem tudjuk, holnap mi lesz a világgal…

Melyik az a két kedvenc helyed a világon ahová rendszeresen ellátogatsz?

Az otthon, beleértve Szatmárt és Székelyföldet is. És Budapest. Ha ilyen világutazós listát készítenék, akkor lehet, hogy Fort Lauderdale-t, Helsinkit vagy San Francisco-t is megemlíteném, de tudom, hogy nem ezt kérted tőlem. Bár szívesen odatenném ehhez New Yorkot is. Hisz igaz lenne…

(Szatmári Friss Újság, 2014 augusztus 23)

 

Advertisements

2 hozzászólás (+add yours?)

  1. gaborjozsi
    aug 25, 2014 @ 11:12:46

    Jó a “kérdező”. És ha az jó, akkor jókat is lehet válaszolni. 🙂

    Válasz

    • Art
      aug 25, 2014 @ 11:23:14

      Pontosan ez van itten, kérem!… Ugye, hogy érezhetõ, mennyire szerettem Norbó kérdéseit!… Ilyen jókat Bartosom tud még tõlem kérdezni 🙂

      Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: