Szansájn-bícs & lasszvegassz


Az úgy szokott lenni…Mielőtt az ember elindulna egy többnapos, de legalább egyéjszakás útra, alaposan megszervezi az úticél állomáson eltöltött napját mérnöki alapossággal. Elsősorban is, az adott világvárosban fellelhető lehető legtöbb csinos nőt és férfit (ki-ki saját ízlése és beállítottsága szerint)  felkutatja, és a randikat velük beosztja többmenetes időintervallumokra. Ugyanakkor vásárlási listát készít, hogy a Stockmanben, a Macy’s-ben és a Harrodsban ne kelljen sok időt elpazarolnia a keresgetésre, hanem csak púposra pakolni a bevásárlókocsit. Méregdrága vendéglőlben pezsgőt folyatunk és csakis „a séf specialitása” menüből válogatunk a legjobb belvárosi luxuséttermekben. Aztán városnéző túrákra fizetünk be személyes idegenvezetővel, akivel alkalmasint hatalmasat szeretkezünk a legemlékezetesebb emlékműveknél és látnivalóknál, majd félnapos hajótúrára megyünk pálmafák és aranyhomokos beach közelébe. Este visszaérve szállodánkba, aminek a konyaknál is sokkal több csillagja van, kitör az orgia – még lenn az úszómedencék környékén, ahol világhírű lemezlovas muzsikál és mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek. Aztán a szobánkban folytatódik a kiválasztott 4-5 arravaló emberrel. Beleértve kollégákat és kolleginákat is. Mindez persze, azután, hogy az utat odáig s majd vissza is végighetyegtük egymással, utasainkkal, a mosdóban és a konyhában, na meg persze, a pilótafülkében is…

A nekünk szegezett kérdések alapján barátaink, ismerőseink és az utasaink valahogy így képzelik el egy munkanapunkat, és nagyokat sóhajtozva csendben irigykednek, hogy nekünk bezzeg „bejött az élet”.

A fotómontázs szerzője ismeretlen

“Mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek…”

Ha esetleg meg is kérdik tőlünk, akkor szívesen elmondjuk a választ arra, hogy mikor érzed, hogy légiutaskísérő vagy… már úgy, konkrétan?… „Akkor, amikor felvonultok élen a kapitánnyal katonás sorban a kis kerekes táskáitokkal – és tényleg, abban mit visztek?… Vagy amikor olyan elegáns mozdulatokkal mutogattok valamit, amit mi sosem értünk, mi is akar lenni…?”  Olyankor elmondjuk, hogy akkor érzed, hogy légiutaskísérő vagy, amikor a repülőgép mosdójában kézmosás után kitakarítod magad után a kagylót és lecsukod a WC fedelét (holott otthon soha nem tennél ilyet), és ha megebédeltél egy tálcát szorongatva az öledben egy kis horgász székre kuporodva, (miközben legalább 13 utast szolgáltál ki egyenként felugorva, tálcát letéve, konyakkal, vodkával, diétás kólával és egyebekkel, és megválaszolva minden kérdést az álmatlanságban szenvedő, a  repülőgépek iránt hevesen érdeklődő idősebb úriembernek is) felállsz, és elpakolsz magad után nyomtalanul mindent, mert senki el nem veszi az öledből különben. És inni is magadnak töltesz…

A fentebb felvázolt szansájn-bícs & lasszvegassz  állapottal szemben, miután helyi kollégáinktól elbúcsúztunk, Eduardoval halkan bevonultunk szállodánkba, és kisebb megszakításokkal ügyesen átaludtuk a napot 8 párnába mártózva és keresztbe-kasul hánykolódva a Hilton hatalmas franciaágyán szobáinkban. A kis megszakítást is csak azért iktattuk be, mert megéheztünk.

–          Kimegyünk délután a városba?

–          Ragyog a nap…

–          Azért kérdem…

–          (ásítás) Eeeegen…

–          Mi?…

–          Ki…

–          …csak én olyan fáradt vagyok…

–          Én is.

–          Aludjunk?

–          Még?…

–          Ahamm…

–          Aludjunk…

–          De ha kimész, szóljál… (ásít)… mert akkor én is… (ásít) Joajjj, de álmos….

–          Szólok (ásít)…. aludjunk. Majd hívlak (ásít)

Párbeszéd nélkül egy mondatban ezt a telefonkommunikációt úgy írhattam volna le, elnyújtott ásítás. De ha már ébren voltam, megnéztem az üzeneteimet, és a semmiből előkerült ismerősre bukkanok, aki randira hív. Miután lepergetem magamban az „ennek meg most honnan jutottam eszébe” és a „biztos annyira sokkolóan jó voltam, hogy nem tud elfelejteni” frázisokat, kiszökik az álom a szemeből, és válaszolok a felhívásra keringőre, és kiwaltzerek a zuhany alá. Perceken belül a lift felé tartok, amikor a másik irányból Eduardo tűnik fel álomittasan:

–          Ha már ébren voltam, lemegyek dohányozni egyet – mondja szinte félálomban. Nekem meg hirtelen eszembe jut, hogy a pénztárcámat az asztalon felejtettem.

–          De te hova indultál…? – mered rám – Nem arról volt szó, hogy alszunk…?

–          Sehova – vágom rá zavartan – Csak elfelejtettem valamit…

–          Ezért vagy itt puccbavágva felöltözve útra készen?… – meredt rám még nagyobb „nemértem” szemekkel.

–          Nem, nem… Csak… Most vissza is megyek a szobámba… – és sarkon fordultam, ő meg lement a lifttel…

Pár perc múlva ismét útra indultam, s reméltem, elég hatalmas ez a szálloda, hogy ne fussunk ismét össze, de reményeim nem váltak be, Eduardo ott vacogott a szálloda előtti dohányzó padon, és összébb húzta magán a kardigánt.

–          Jól vagy?… – érdeklődött nem leplezve, hogy aggódik miattam.

–          Óh, pompásan, pompásan… Remélem, te is…

–          Én éhes vagyok.

–          Az én is.

–          És hova indultál?… – meg sem várva a választ, folytatja – Akárhova is veled megyek!…

–          De én sehova sem megyek…- válaszoltam bizonytalanul.

–          Mégiscsak mész, ha már itt vagy kinyalva nagykabátban, sállal-sapkával, illatfelhőben… – majd hirtelen feleszmélve folytatta – Jjjjjjavagyúúúúúgy! Randi?…. mondhattad volna… Kis huncut – és kajánul vigyorgott, mind a negyven hófehér fogával.

–          Áh, dehhogyis… Azaz igen, mondhattam volna… Deeee… nem is … mert igazából csak … én is éhes vagyok. – magam sem tudtam, miért makogok, és merülök bele a mellébeszélésbe, sőt, még rá is tettem:

–          Végülis csak ide megyek a reptéri fesztnyitvába valami élelmet venni. De majd… majd ha jövök, benézek hozzád… – és elindultam.

–          Várj, veled jövök! – ugrott fel.

–          Velem? De hisz én nem is megyek sehova. Vagyishát: így?…

Eduardo végignézett magán, és eltöprengett.

–          Elég slamposan nézek ki, ez tény… – porolta le a hamut elnyúlt bemelegítő nadrágjáról.

Eduardóról tudni kell, hogy még az egyéjszakás útra is a szolgálati poggyászokon túl az óriási Samsonite-ját is (amekkorával egész családok utaznak egyhónapos szafarira) telerakja ruhákkal, hogy ha esetleg kimennénk csavarogni, minden alkalomra más és más öltözékben tündökölhessen, ugyanakkor legalább három féle lábbelit is odapakol. Ezzel szemben mindketten leginkább elnyúlt mackónadrágban, kitaposott papucsban és kopott fehér trikóban lazulunk a szállodában, mint bárki más.

–          … de azért veled jövök! – döntötte el.

El is indultunk, és menetközben esemeseztem a randimnak, hogy lefújva, mert komoly akadályok léptek fel, és szomorúan intettem az éppen kikanyarodó busznak búcsút, miközben bevonultunk a reptéri kisboltba.

–          Nem értem – üzent vissza amaz – ha valami nem stimmel, előre is mondhattad volna…

–          Minden stimmel, csak fennforgás van – válaszoltam és vaktában fotóztam egy pillanatképet ott, ahol vagyok, és elküldtem.

–          Aham… ez egy szupermarket… Kedves! És?!!

–          Fogva tartanak. Majd elmesélem.

–          Hogy mi???? Elraboltak?… Foglyul estél egy szupermarketben?… Te aztán!….

Késő este, vacsora és hangulatos csevegés után kollégámmal a Crew-Lounge meghitt félhomályában visszatértem a szobámba, és megpróbáltam a faképnél hagyott randit megmagyarázni. De a jelek szerint nem jól sikerült a magyarázat, ugyanis soha többet nem jött válasz…

Időzónákon ugrabugrálva ide-oda az ember szervezete megtorlást intéz a 6-7 órás bioritmusváltásokra. Ezért – a fent részletezett tévhitet megcáfolandó – éjszaka is csak alvással töltjük az időt, bár jobbára hajnalig tudjuk ezt is űzni. Eduardo már hajnali 4-kor sertepertélt a szobájában, én csak 6 előtt ébredtem, és indítványoztam, hogy az étteremben, a reggelinél folytassuk a napot. Utána pedig lehet komótosan nyújtózkodni az indulásig a CNN mellett. A finn csatornákat feleslegesen nézném, mert csak abban az esetben élvezném, ha csinos meteorológus mutogatná a világ időjárását. Érteni viszont akkor sem érteném. A malájziai repülős rejtély újabb „szenzációs leleplezései” közepette kopogtak az ajtón. Vendéget nem vártam, és a biztonsági rendszer nem is enged fel senkit anélkül, hogy a recepció meg ne kérdezne előzőleg, fogadom-e a kintről érkező látogatót, így egyértelműen kollégámra tippeltem. Akkorra már minden „háziruhámat” elcsomagoltam, és egy szál alsóban az ágyon ülve azon gondlkodtam, így mégsem nyithatok ajtót. Eduardo ugyanis annyira szégyenlős, hogy a szaunába sem akar emiatt lejönni:

–          Nem vetkezem le, hogy szaunába mehessek…

–          Felöltözve meg nem szoktak szaunázni, csak a New York-i metrón nyaranta…

–          Ezért nem megyek.

–          Csavarj egy törülközőt a derekadra, vagy szerinted midet nem láttam még…?

A kéthónapos kiképzés valóban „bajtársiasságra” edzett bennünket, és ott már közöttünk ilyen prüdéria falak mind leomlottak.

–          Legfennebb, ha teljesen becsavarom magam fürdőlepedőkbe … – válaszolta Eduardo, és inkább mindketten letettünk a szaunáról.

Most azonban ott térdeltem az ágyamon azon töprengve, mit kaphatnék fel hirtelen, hogy ne fogadjam a szégyenlős kollégát neglizsében, amikoris kinyílik az ajtó, és belép egy szállodai szerelő. Még mindig négykézláb és alulöltözötten az ágyon, ajtónyitásra, ugrásra készen meglepődöm:

–          Másra számítottam – de a férfi nagyobb zavarban volt:

–          Semmi gond… Csak… csak öööööömmmmm…. aaaaaa….

–          Mondja csak!

–          A hajszárító.

–          Hajszárító?!

–          Az.

–          Az? Mi van vele?

–          Meghoztam a hajszárítót.

–          Minek? – kérdeztem megrökönyödve kopasz fejemen végigsimítva a tenyerem.

–          Mert szüksége van rá! – vágta rá.

–          Úgy gondolja?… – bizonytalanodtam el.

–          Hát… – és ő is bizonytalan lett.

–          Nézze – egyenesedtem fel – Az én fürdőmben van hajszárító, ha esetleg épp ez hiányozna nekem. De úgy érzem, teljesen hiányérzet nélkül túlélem életem hátralevő részét a hajam szárítása nélkül. Hacsak – tettem hozzá magyarázólag arra az esetre, ha évek múlva a fiatalember ismét rámtörne a szobámban – az a hajszesz nem fog hathatósan működni, amit egy hónapja kezdtem el használni Eduardo kollégám javaslatára. Képzelje csak, uram, neki hiánytalanul visszanőtt a haja, sőt, még több is lett, mint valaha…

Szemmel láthatóan lekötötte a történet a munakruhás pasit, de hirtelen még nagyobb zavarba jött, és elvörösödött.

–          Most látom, egy emelettel fennebb kérték a hajszárítót!… – és lassan kihátrált a szobámból sűrű elnézéskérések közepette.

–          Semmi gond, uram, semmi gond! Milyen pompásan elbeszélgettünk ezen a hangulatos koradélelőtti órán! – kiáltottam utána, majd visszasüppedtem a CNN Breaking News elé.

Indulás előtt mindig kerítünk még egy kis időt ejtőzésre a  külvilágtól – mondhatni – hermetikusan elzárt légiutaskísérő bázison, amit egymás közt csak Tokénal hívunk. Üldögélhetnénk a váróteremben is netán, de ha ez előfordul, akkor fel kell vérteznünk magunkat a barátkozó szellemű utasainkra. Még át sem szivárogtam rendesen a biztonsági szűrőn a  Kennedyn, amikor két úriember köszönt rám:

–          Maga vezeti a gépünket vagy az italunkat hozza majd?

–          Nem vezetek repülőt – válaszoltam.

–          Remek. Akkor mi már most leadjuk a rendelést egy behűtött üveg pezsgőre némi Jim on the rocks-szal.

–          Pompás ötletnek tartom – mosolyogtam vissza – de megkérdezhetem, hova utaznak?

–          Barcelonába és onnan…

–          Óh, mekkora fájdalom. Én Skandinávia felé veszem az irányt, ezt a rendelést most nem tudom felvenni.

A kapunál várakozva meg szeretünk csak magunkba zárkózva kifelé bámulni a fejünkből anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz vagy bárkihez. Ez olyan lelki rákészülés féle az előttünk álló tízórás útra.

–          Ha erős hátszél lesz, hamar odaérünk, és még a reggeli vonatot elérem, amivel Espooba megyek – reccsent bele a kölcsönösen respektált csendünkbe egy idős úriember vallomása, aki megállt mellettünk, és utazásának gondolatmenetét folytatva egész távolra eső szálakat is elgurított, majd felgöngyölített. Eduardo igyekezett egyetlen reakciót sem arcára írni, legfőképpen nem érdeklődést, nehogy a hosszúra vetemedett történet még hosszabbá váljék. De az öregúr vidáman mesélte el nekünk – nem is élményszegény – utazási történeteit az elmúlt évtizedekből.

–          „Te legalább kikapcsolhatod a hallókészüléked… Mázlista!” – írta sms-ben Eduardo, aki mellettem ült, de megnyugtattam, hogy feleslegesen tenném, mert a másik fülemmel mindenképp hallanám a sztorit.

Elkerülendő a hasonló helyzeteket, inkább a bázison tanyáztunk. Minnával futottam össze a folyosón, és mint jó főnök hogylétem felől érdeklődött, majd mindenféle csacskaságról csiviteltünk a folyosón, amikor hirtelen szansájn-bícs-hangulat kapott el, pálmafák, kék tenger, fehér homok, kókusztej…

–          Ó, a gyönyörűm! – szaladt ki a számon – Itt van sir Ketola!

A dokit az őszi kivizsgálás óta nem láttam. (lásd Esetem a címlapfiúval) De immár egész életemre hálás vagyok neki elmondhatatlan szerelemmel, hogy segített álmom megvalósításában azzal, hogy átengedett az orvosi vizsgán. Tudtam azt is, hogy azóta kilenc országban járt, és nemrég a Karib-szigetekről tért éppen vissza. Ezt le sem tagadhatta volna, világos szőke haja és kék szeme rikított napbarnította bőre mellett, amint végigsuhant a folyosón.

–          Hogy van, doktorom? Pompásan néz ki!

–          Köszönöm… Zavarba hoz! – villantott egyet a szemüvegén át – Jól áll magán az egyenruha…

–          Igyekszem fitt maradni, ígéretemhez híven. Bár távolról sem olyan sikeresen, mint Ön, dok.

Minna mosolyogva nézett utána:

–          Csinos pasi. De már elkelt. Legalábbis ideiglenesen. Juteszembe, kérte, hogy idén ismét látni óhajt.

–          Engem?

–          Téged.

–          Ennek semmi akadálya. Ha kell, most lebetegszem, hogy kivizsgálhasson. Vetkezzek…?

–          Most ne! Csak ne feledd, hogy idejében kérj időpontot tőle. Most inkább induljatok az utatokra! – és elhessentett bennünket a New York-i gép felé.

Advertisements

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. Visszakövetések: Meztelen férfiak a szálloda előtt, a dokim pink és citromsárgában, meg egyéb izgalmak Helsinkiben | Égből kapott mesék

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: