Az a fránya „Char Siew Pork”


Photo by Artur Dancs

Char Siew Pork

Hetekkel az első utunk előtt mindenféléket megbeszéltünk kollégáimmal, és elterveztünk nagy sétákat Helsinkiben, borozást, meglátogatni az iskolát és oktatóinkat, az egyenruha boltot, a plázát… a lelkesedés akkor is tartott még, amikor a szobáinkba besorakoztunk – pontosabban ugye, én a recepcióssal ügettem fel közös program gyanánt, hogy villámgyorsan le is vetkezhessek, amint erről a korábbiakban beszámoltam. Amikor Adam elfutott az egyenruhámmal a mosodába, és becsukhattam magam mögött az ajtót, azonnal kiszúrtam a hatalmas kétszemélyes fürdőkádat az üvegfalú, padlómelegített fürdőben. Ennél ellenállhatatlanabb vágyat a fürdésre nagyon rég éreztem. És ha már úgyis öltözékem híján voltam, nemsokára a vízben áztatva kaptam magam.

–          Nem félóra… legyen egy óra, jó?… Hadd fürödjek egy jót! – kértem Eduardót, hogy a csavargásokat valamelyest halasszuk még el.

Persze, a habos-szagos fürdő után az egész szobát szinte betöltő franciaágy villantott rám kacéran, és már nyúltam is a telefonomért, hogy újabb haladékot kérjek kollégáimtól. De Eduardo üzenete már ott volt: „Meghalok, ha most nem alszom egy órácskát. Beszéljünk utána, rendben?…”

És hát, rendben volt. Az órácskákból lassan szépen ránk esteledett, és engem is csak a halk kopogás ébresztett:

–          Szobaszervíz!

Az egyenruhám érkezett meg frissen vasaltan. Lényegében tehát az történt, hogy a mindenféle terveink ellenére, az egész napot kiegyensúlyozottan mindhárman átaludtuk, mint a medve a telet. Ettől nem volt lelkiismeret-furdalásunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Arra azonban késő volt, hogy kimenjünk a városba, ezért elhatároztuk, hogy a szálloda éttermét vesszük majd igénybe, hisz amúgy is kedvezményeink vannak. Hogy a Hilton melyik világbéli lényeknek szabja meg árait, nem tudjuk, de restelltünk már elfutni, amikor az étlapot átböngésztük, főleg, hogy Patrick, a pincér már készen is állt felvenni a rendelést.

Újabb alváshullámnak adtuk át magunkat a vacsora és a bor után, illetve az után, hogy Eduardo eltörte a kecses nyakú  borospoharat. Csak amiatt aggódtunk, hogy ha majd ledolgoztatja Patrick vele az árát a konyhán, lehet, hogy itt kell hagynunk másnapra is, és nem tud velünk visszarepülni majd. De Patrick a hotelhez illő eleganciával legyintett a pohárra:

–          Szeretett vendégeink mindig nagy előszeretettel tördelik a poharainkat, megjegyzem, ön a szerencsésebbik eset, ugyanis azt a drága chardonnayt előtte megitta. Azért nagy kár lett volna, uram!

Mint kiderült, Eduardo kizárta magát, velem szemben abban a szerencsés helyzetben volt ebben a vonatkozásban is, hogy ő nem alsónadrágban került ajtón kívülre, így gondtalanul libeghetett le a recepcióra pótkulcsért. Francóval mi akkor hagytuk ott végérvenyesen a folyosón kollégánkat, amikor valamiért kijött a szobájából, és másodszorra is kizárta magát…

Bár nem feledhetem ki a felsorolásból az újabb fürdőt sem, ugyanis annyira vonzott a kád, hogy lefekvés előtt és felkelés után is beáztattam magam egy illatos fürdőbe. Megtárgyaltam magammal, hogy ez a heti egy nap Európában nekem a szabályzat szerint a pihenés, a kényeztetés ideje, ehhez tartom, tehát, magam. Valahogy ez nem is esett nehezemre…

Alig kapaszkodtam ki a fürdőkádból reggel, amikor sivalkodásra lettem figyelmes a szomszéd szobából. Tudtam, a finnek, a svédek és norvégok távolról sem ilyen heves vérmérsékletűek, és meglehetősen távol esnék tőlük mindenféle ilyen megnyilvánulás. És helyénvaló volt a gondolatmenetem, mert a sivalkodó hang kisvártatva felfedte tulajdonosát. Aki se nem finn, se nem svéd, hanem olasz: Francescánk volt, aki a reggeli géppel érkezett csapatával, amit Tatjána és Lucille alkotott. Némi „Ciao, bello és bella!” után szedelőzködnünk kellett, és a visszaútra készülni. Igaz, a kád még egy pillanatra rámkacsintott, nem vállalhattam mégegy fürdőt.

Francóval ezúttal a turista osztályra osztottak bennünket és Eduardo tartotta a frontot az első osztály csapatában. Teltház ellenére sem tűnt különösebben megerőltetőnek a járat, és annál nagyobb kihívás sem ért sokáig, mint hogy egy úriembernek az üléskarfába szorult távirányítóját egy étkező késsel kiszabadítsam.

–          A keletiesen elkészített sertéspecsenyét tettem neked félre az első osztályról – mutatta a konyhán szolgálatos kolléganőm, amikor az ebédidőnk elérkezett, és Francoval lekucorodtunk a vészkijárat mellé.

–          Hosszú útunk lesz, így  a pihenőnk is hosszabb, mindenki másfél órát alhat ebéd után szólt aznapi főnökünk, Paula és vizsgajáratunk utolsó szakaszának instruktora, Andrea pedig hozzátette, hogy ebéd után a vámmentes árukkal vonuljunk fel, és aztán ki-ki mehet beosztása szerint a hálóba.

–          Érdekesek ezek a fekete magvak a rizsen, olyan, mintha szezámmagvak lennének – elegyedtem társalgásba Pirjoval, a konyhás lánnyal. Épp hozzá akartam tenni, hogy mennyire félnem kell utóbb a szezámtól az allergiás rohamaim miatt, az egyetlen dolog, ami heves allergiát vált ki belőlem, de Pirjo csendesen majszolva egy muffint megelőzött:

–          Mert azok éppen szezámmagvak. Sőt, a disznóhús is szezámolajban volt pácolva…

Azonnal abbahagytam az evést, és odasúgtam Franconak, vigyázzon rám, ha elkezdenék dagadni. Nem kvántuk egyikünknek sem, hogy éppen a vizsgajáraton kerüljünk felírásra allergiaroham miatt, hiszen vész esetén akár kényszerleszálláshoz is vezethet egy allergiaroham, ezért a legkisebb jelére is mindenkinek jelentéseket kell róla írni, ami később kellemetlenségekkel járhatna. Mivel zsebeink be vannak varrva, a mindig magamnál hordott gyógyszereim most a repülőgép közepén egy szekrény mélyén a táskámban lapultak. Akkorra azonban már odaért kolléganőm a Duty Free áruval, és munkához kellett látnunk. Lassan haladtunk előről hátrafelé, és én csak reménykedtem, hogy ma nem lesz senki sem vásárlós kedvében, hanem simán elérünk a középső részhez, ahol a szekrényeink vannak. Franco a párhuzamos sorból figyelt, de nem is kellett mondania, éreztem, hogy a fülem mögött a mirígyek elkezdtek kidagadni. Velem szemben a kollegina egy gyűrűt próbált eladni, és az utas hajlott is rá, csak épp a megfelelő méretet keresték a dobozok közt. Mivel én a kocsi túloldalán voltam, nem tudtam semmiképp átjutni a szekrényhez, és Franco is ugyanebben a helyzetben volt a másik soron. Tudtam, hogy pár perc alatt kínos helyzet alakulhat ki, éppen ezért hálásan sóhajtottam fel, amikor a férfi végülis megtalálta a megfelelő méretet a gyűrűs dobozban, én pedig az antihisztamint a táskámban. A korábbról ottmaradt ásványvizemmel lenyeltem, s mintha mi sem történt volna, vonultam kolléganőm nyomdokában, és készen álltam immár mindent eladni, még salmiakkit is és appelsiinit.

–          Bevetted? – súgta Franco, amikor a gép végébe értünk.

–          Be… Csak tudod, most mi következik? Ájulás szerű álmosság, és hogy legalább két liter vizet be kell nyakalnom, hogy mihamarabb távozzon belőlem az allergén cucc. Utóbbira könnyű volt a megoldás, és az előttünk álló másfél óra csendes pihenő pedig az alvásra is. Noha lenyeltem a két liter vizet, egy palackot magammal is levittem a hálóba.

DSCN4859

Na, ezt el kell mesélnem… A hálónk lényegében egy mobil bunker mindennel felszerelve, ami a pihenéshez, alváshoz szükséges, na meg persze, a repülésbiztonsági előírásokhoz. Ezek roppant kényelmes emeletes ágyak. Ha az ember már sikeresen felkínlódta magát rá. Azért mondom ezt így, mert egy magamfajta nagy embernek a felső ágyra sem egyszerű bejutni. Olyasmi , mint egy kis odú, ami belül tágas, mint a Nyuszié, de Micimackó mégis beszorult a kijáratba. Szóval nagyon precízen kell helyezkedni ahhoz, hogy az ember elegánsan becsusszanjon a kényelmes helyére. Feltéve, ha nem akar ott beékelődve ragadni, és lábait pedig ruhaszártónak használják… Néhányan már nyugovóra tértek alul is, felül is, és noha behúzhatja mindenki a maga függönyét, úgy illik, hogy az ember sötétben, csendben és minél kevesebbet járkáljon. Levettem a cipőmet és a mellényt, vállfa, szekrény, minden, majd egy jólirányzott mozdulattal felkapaszkodtam, és sikeresen begördültem az ágyamra. Ott ügyesen kicsomagoltam az ágyneműt, magam mellé helyeztem a vizes palackot, bekapcsoltam a szellőzést, és kellemes ernyedtség lett rajtam úrrá. Úgy éreztem, másnapig is el tudnék itt most aludni, de a másfél óra is istenien hangzott.

Ebben a pillanatban, mintha villámütés ért volna. A mellém helyezett vizespalack, a szellőző hűvös levegője, az imént elfogyasztott nagy mennyiségű víz együttesen olyan szúrós feszültséggel nyomta meg az illetékes belső szerveimet, hogy ha azonnal nem jutok illemhelyre, akkor mindannyian bajban leszünk. Pisilnem kellett, és ez távolról sem olyan egyszerű abban a helyzetben, mintha otthon lennénk a hálóban… A bunker kijárata az utastér kellős közepén van. Az utasok előtt nem hogy rendetlenül, cipő nélkül vagy alulöltözötten nem mutatkozhatunk, de még mellény nélkül sem. Magamat is meglepő gyorsasággal ugrottam le az emeleti ágyról, nyitottam a gardróbot, kerestem ki a sötétben az én cipőmet – érdekes lehett volna, ha valaki másé kerül a lábamra… – és a mellényt, és futottam is felfelé a szűk lépcsőkön. Tudtam, ha feljutok, a mosdó nincs messze, minden rendben lesz, imádkoztam, ne legyen foglalt. Azzal azonban nem számoltam, hogy egy utas megfogja a karomat, és odasúgja:

–          Hozna nekem egy narancslevet…?

Amikor visszakerültem a hálóba, lábujjhegyen osontam vissza a gardróbhoz, ruha le, cipő le, én fel, hopp, és alszik… El kell kezdenem tanulmányoznom majd a veseműködést, hogy jobban megértsem, ilyenkor miért nem egyszerre választja ki a salakanyagot, s mindent, aminek távoznia kell. A jelek szerint a megivott víz nem jött ki maradéktalanul. Noha dagadni nem dagadtam tovább, a belső rendszerem pár percen belül ismét jelzett, hogy futnom kell.

Ugrás le az emeleti ágyról. Gardrób, cipő, mellény, nyakkendő, futás, lépcső… Ment ez már, mint a karikacsapás. Huszonöt éve voltam katona, de akkori tisztjeim most is büszkék lennének rám, olyan iramban jutottam fel a fedélzetre. Restelltem volna visszatérni a hálóba ezek után, így – miután rendbe szedtem magam, visszamentem dolgozni.

–          Még alhattál volna… – fogadtak az ügyeletes kollégák.

–          Áh, én ilyen lelkiismeretes vagyok!…

Advertisements

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: